Idestova 10 napja, hogy eljöttem otthonról. A papírmunka javarésze már történelem. Megcsináltam a fizetés-kimutatást, a kikötői papírokat, így akár itt is lehetne az ideje a láblógatásnak. De nem. Bérlőnk az MSC (Mediterranean Shipping Company) számomra érthetetlen, majdhogy nem, idióta módon operál a hajóival. Alighogy megszoksz egy útvonalat, már raknak is át egy másikra. Előző szerződésem alkalmával a „Silk” szerviz volt a mienk, most Chiwanból elhajózva átraktak bennünket a „Lion”-ba. A rotációnk nem, hogy jobb lenne, de inkább rosszabb (van azért rosszabb is pl. a „Tiger” szerviz, de remélem, mire azt kitalálnák nekünk, én már otthon leszek). Kelet felé hajózva Singapore az első kikötő, majd követi Qingdao, Pusan, Sanghai, Ningbo, Nansha, Hong Kong, Yantian, Chiwan. Az utóbbi négy kikötő gyakorlatilag egy helyen van (Hong Kong szigete körül, néhány órányi járásra), így lesz majd mód az inunk lefosására, de ezt már megszoktam, ezért nem is morognék. Hogy még jobb legyen a helyzet, az egyik harmadik tisztet is leveszik Európába érve. Hiába, no, itt az újabb krízis hullám. Európában Sines-el kezdünk, majd Le Havre, Hamburg, Bremenhaven, Antwerpen, Felixstowe, Gioa Tauró jönnek egymás után és végül a gyönyörű Szuez ismét.
Magam, mindig csodálkoztam, hogy mi viszi rá az embereket a világnak e koszos és főleg büdös részének látogatására. Jó, jó, tudom a piramisok, meg az egyiptomi kultúra. Könyörgöm, azok, akik a piramisokat építették, már több ezer éve halottak. Ezek az egyiptomiak, nem azok az egyiptomiak. Ezek arabok. Ezek már akkor is csak a porban szerettek fetrengeni és nargilét szívni a száraz teveszarral működő tűzhelyeik mellet. Az okosabbja esetleg a lába ujjainak a számolásával ütötte el az időt, két sivatagi homokvihar (számum) között.
Pár éve tévedésből (na meg a megfelelő financiális háttér híján, - hogy te is értsd - nem volt pénzem jobbra) elvittem a családomat Tunéziába telelni. Ne tudjátok meg, hogy milyen szar volt. Na, jó volt három nap a sivatagban, ami tényleg jó volt, ill. nekem személy szerint bejött. Nem gondoltam volna előtte, hogy egy nagy kupac homok is tud szép és érdekes lenni, de tud, ez tény. Összességében azonban nem voltam elájulva tőlük, s kis családom is, majdhogy nem rohant hazafelé. Azóta, ha nem jól viselkednek, azzal szoktam fenyegetni őket, hogy befizetek egy „három csillagos, ultra all inclusive” tunéziai útra. Rögtön tudják, hogy hol a helyük.
Szuezzel illetve az átkeléssel kapcsolatos az egyik kedvenc tengerész történetem. (van több is, de azt majd később) Lehet, hogy igaz, lehet, hogy nem, de akár városi legendának, vagy jobb híján viccnek is elmegy.
Történt egyszer (70-es évek vége, 80-as évek vége), hogy egy angol hadihajó kívánt átkelni a csatornán. Akkoriban rengeteg hajó állt horgonyon, a csatorna mindkét oldalán (volt, hogy hetekig), tranzitra várva. Ahogy azt illik, húszegynéhány mérföldről rádión próbált bejelentkezni a Port Said-i révkalauz állomásnál. Hívta őket: „ Port Said pilot, Port Said pilot, itt Őfelsége hadihajója DC434, húsz mérföldre vagyok az állomástól, instrukcióra várok…..” Jó arab szokáshoz híven, válaszra sem méltatták.
A parancsnok nem adta fel, tovább közelített, majd tízegynéhány mérföldről ismét hívta őket: „Port Said pilot, Port Said pilot, itt Őfelsége hadihajója DC434, tíz mérföldre vagyok az állomástól, instrukcióra várok…..” A válasz, ismét mély csend.
A hadihajó tovább közelített, s mikor a parancsnok ismét hívta az állomást a hangján már érezhető volt a feszültség. „Port Said pilot, Port Said pilot, itt Őfelsége hadihajója DC434, a révkalauz állomásnál vagyok, gépeim leállítva, a fairway bója közelében sodródon, kérem, mondja meg, hogy mit csináljak…..” Az arab oldalról, ismét mély csend volt a válasz, de ekkor a környező, horgonyon álló hajók egyikének ügyeletes tisztje vette fel a rádió mikrofonját és így szólt: „…..Uram, tegyen nekünk egy szívességet…..és azonnal nyisson tüzet….”
