Egy tengerjáró hétköznapi kalandjai

Megvagyok én áldva a modern kommunikáció csodáival. Alig beszálltam és rögtön össze is omlott a V-Sat rendszerünk, mint azt már az előzőkben említettem. Alapjában véve nem bánok internet nomádnak lenni arra a négy hónapra, míg itt vagyok. Nem hiányzik a sok fröcsögés és gyűlölet amit Facebook es társai közvetítenek, de dolgozni meg kellene. Pusanbol elhajózva, megint elvesztettük a kapcsolatot a külvilággal. Egy egész napos gyötrődés után felhívtam a görög helpdesket. Annak rendje módja szerint azonosított és mondja, hogy látja, hogy mar egy napja küszködünk egy un. "packet lossal”. (adatcsomag vesztes) Aztán erős görög akcentussal belekezdett valami technikai zsargonba, ami nekem nem sokat mondott. Szerény tudományomat összeszedve, követtem a már bevált formulát. Fent a hídon levágtam (kihúztam a dugót a falból) az FBB-t (fleet broad bandet), a server roomban pedig a V-Satot. Egyszer már sikerült, hátha most is. Ha beválik, elmegyek IT specialistának, mert tele van mar az usankám ezzel a nyomorúsággal. Nem tudom, hogy véletlenszerű e, vagy szándékos, minden esetre elgondolkodtató, hogy a catering service ciprusi görög, a nautikai kiadványokat, elektronikus térkép javításokat, valamint a kommunikációt szolgáltató cég  pedig nagyon görög. Olyan is mind a három.

Ne bízz a görögben még ha ajándékkal a kezében közelit is...tartja a régi mondás, utalva a trójai falóra. Szabad fordításban írtam, angolul pedig így hangzik: Beware of Greeks, bearing gifts... Most pedig eltelt a 15 perc visszadugom a brájzlit,... aztán majd még mesélek.

A minap (van annak vagy egy fél éve) kaptunk egy körlevelet, miszerint a cég a folyosókon található ivókutakat speciális szűrőkkel szereli majd fel. Ez azóta meg is történt. A körlevél meglehetősen terjedelmesre sikeredett, taglalva a cég elkötelezettséget a környezetvédelem iránt, illetve irányunkban dolgozok felé, hogy megfelelő minőségű ivóvízzel lássanak el.

Mellék szál:

Az MLC (Maritime labour Convention) rendelkezése alapján, mindenkinek naponta 1.5 liter tiszta, egészségre ártalmatlan ivóvizet kell biztosítani. Magam, két havonta veszek egy nagyobb tételt és a hónap első napján kiosztom a személyzet közt, akik meg beosztják kényük kedvük szerint. Ezen kívül vásárlok mindig az asztali fogyasztásra is. Nem oly rég erre meg külön keretem volt, mára azonban beépítették az élelmezési büdzsébe. Jó szakács eseteben ez egyáltalán nem okoz gondot mind a mai napig. A hajón levő ivóvíz tartályokat fél évente tisztítjuk és küldünk mintákat, akkreditált laboratóriumokba megvizsgálásra.

Ma valahogy belém bújt a kis ördög és rosszalkodni támadt kedvem. Az alábbi levelezést, ha nem is tükör fordításban, de közel olyan formán közlöm.

Én:

Kedves Xxxxxxx asszony,

Igazan sajnálom, de az alábbiakat olvasva, be kell, hogy valljam mindig mosolyogni támad kedvem. (igen, igen, ha éppen rossz kedvem van, el-elolvasom újra és újra.)

Megértem az ön és a vállaltunk hozzáállását a környezet védelemhez és tisztában vagyok a műanyagok károsító hatásaival a természetre és amennyire tőlem telik támogatom is azt.

Tisztelettel megkérem, hogy kommentálja a mellékelt képet melyet ma készítettem.

A kép alapján nyilván érthető, hogy miért is tartok palackozott vizet a hajon. Hiszem, hogy ön is egyet ért velem, hogy ez a víz emberi fogyasztásra alkalmatlan es nem is menne át egy hatósági vizsgalaton.

Magam kopasz leven sampont nem használok, viszont ahogy látom tus fürdő helyett is jobban tenném, ha egy környezet barát rozsda eltávolítót alkalmaznék, hogy alabástrom színű bőrömet, tisztán és illatosan tartsam. :-)

Remélem, hogy a fentiekkel sikerült némi mosolyt csalnom az arcára.

Legyen szép a napja.

Üdvözlettel:

Laszlo MINARIK

Master of Southampton Express

Mobile: +49xxxxxxxxxx

FBB phone: +870xxxxxxxxx

VSAT phone: +49xxxxxxxxx

INMARSAT-C: xxxxxxxxxxxx

E-mail: master.xxxxxxxx@xxxxx-fleet.com

(Humortalan) nemet no nem hezitál, azonnal az egyik, a projektért felelős igazgatóhoz fordul, engem, a technikai szuperintendánst, meg a fene se tudja, hogy meg kit másolatban tartva.

Kedves Eric,

Az alábbi levelet Minárik kapitánytól kaptam, aki a Southampton Express parancsnoka. Kérlek azonnal vedd fel a kapcsolatot az ellátó céggel és küldd el nekik a mellékelt fotót is. Kérj tanácsot tőlük, hogy hogyan tudnánk tiszta és iható vizet biztosítani a dolgozóinknak. Ilyen fajta víz nem használható és nem is alkalmas emberi fogyasztásra és a nagyra becsült dolgozóink is többet érdemelnek.

Várom válaszod;

Xxxxxxxxx

Én:

Kedves Xxxxxxx asszony,

Feltételezem, hogy félreértettük egymást. A fennálló probléma nem állandó jellegű, csak időszakos. A tank tisztítás során a cső rendszer kiszárad és miután újra töltjük kimossa magából a felszínen lévő rozsdát. Ez az állapot általában néhány napon belül magától megoldóik. Nincs szükség további intézkedésre.

Üdvözlettel:

Laszlo MINARIK

Master of Southampton Express

Mobile: +49xxxxxxxxxx

FBB phone: +870xxxxxxxxx

VSAT phone: +49xxxxxxxxx

INMARSAT-C: xxxxxxxxxxxx

E-mail: master.xxxxxxxx@xxxxx-fleet.com

Valaki közben biztosan felvilágosította, hogy itt bizony egy viccről van szó.

Kedves Minárik kapitány, Jó napot,

Köszönet az alábbi magyarázatért. Közben a technikai szuper intendáns tudatta velem, hogy a mellékelt kép nem az ivókútról készült.

a,)  A kép nem mutatta, hogy a víz a szúró berendezésből jön

b, ) Hogy a víz nyilvánvalóan a rozsdás csövekből jön.

Függetlenül a fentiektől az ön üzenete nagyon is informatív volt minden szempontból :-). A továbbiakban is örömmel venném, ha kapatnék öntől hasonló jellegű információt a hajón lévő életről. Ha nem okoz gondot, szeretnék látni akar több képet is. :-)

Üdvözlettel és jó utat kivánva:

Xxxxxxxxxxxx

--Technical Assistant--

*******************************

PETER DÖHLE Schiffahrts - KG

Elbchaussee 370, 22609 Hamburg

Tel.: +49 xxxxxxxxxxxxx

Fax: +49xxxxxxxxxxxxxx

Email: xxxxxxxx@doehle.de

*******************************

Én:

Kedves Xxxxxxx asszony,

Igazán nagyon sajnálom, hogy az én perverz humorom ilyen félreértést okozott. Küldetésemben, hogy Önnek mosolyt csaljak az arcára, elbuktam. Nem fog többet előfordulni, megígérem.

Üdvözlettel:

Laszlo MINARIK

Master of Southampton Express

Mobile: +49xxxxxxxxxx

FBB phone: +870xxxxxxxxx

VSAT phone: +49xxxxxxxxx

INMARSAT-C: xxxxxxxxxxxx

E-mail: master.xxxxxxxx@xxxxx-fleet.com

Es a hab a tortán, záróakkordként levél jött a projekt igazgatótól:

Jó napot Minárik kapitány,

Sajnálatos tény, hogy flottánk majd minden hajóján hasonló problémákkal szembesülünk, ami az ivóvíz tartályok és a csövek állapotát illeti. Az installált szűrők nagy hatásfokkal működnek, de ez a hatásfok is véges.

Helyesen jár el, mint ahogy azt említette is, hogy tart palackozott vizet a hajóján. Ha szükségesnek tartja akar egy új laborvizsgálatot is kezdeményezhet, ennek eldöntését Önre bízom.

Baráti üdvözlettel:

Xxxxx Xxxxxx

===========================

Head of Xxxxxxxx

P E T E R D Ö H L E  Schiffahrts-KG

Telefon: +49 xxxxxxx      

Mobile: +49 xxxxxxxxxx                

E-mail: xxxxxx@doehle.de    

Itt adtam fel... Sosem viccelődök többé németekkel.

Kilencediken délután ordítoztunk és azóta Tomeknek nyoma veszett. Én egy nap egyszer eszem csak (délben), így nem tűnt fel a hiánya, csak a csúf mondta másnap hajnalban, hogy az előző esti vacsorája érintetlenül van az asztalon. Aznap nem jött ebédelni, de ezen sem lepődtem meg, hiszen Abu Dhabi és Jebel Ali között mindössze két óra a távolság, meglehetősen hosszú manőverekkel tarkítva. Nem ritka, hogy a 2 gti. viszi el a könnyebb manővereket. Mivel a kommunikációs képességeit már taglaltam korábban, az sem volt feltűnő, hogy hol a 2., hol a 3. vette fel a telefont, ha a gépházat hívtam. Az esti kilenc órás indulásból lett hajnal kettő. Ma reggel (11.-e) azonban piszkálta a csőrömet a gondolat, hogy mi lehet vele, mert mint azt megtudtam sem reggelizni, sem ebédelni, de vacsorázni sem volt aznap. Egy korábbi beszélgetésünk kapcsán megemlítette, hogy van valami nyavajája a szívével. (egyik kamrája nagyobb, mint kellene) No, mondom, mar csak ez hiányzott. Ma reggel (11.-e) Hormuzt passzálva, lementem a gépházba kávé időben és nem volt ott. Kérdeztem a gépészeket, hogy mikor látták utoljára, de megnyugtattak, hogy a ma hajnali manőverkor lent volt. “Jól van” - gondoltam, ha baja is van, meg legalább nem hűlt ki még teljesen... du. 5-kor pedig érkezünk Sohárba, tehát ránk büdösödni nem fog. 1030-kor (ma, most)  nyílt az ajtaja és lassan somfordált ki a kabinjából. A folyosó két végén lakunk, így nem tudott elsunnyogni. Behívtam magamhoz.

Itt, ország-világ előtt kijelentem, hogy nem vagyok túl okos. Átlagos, vagy inkább az alatti IQ-val rendelkezem, de empátiával köszönöm, jól el vagyok látva. Nem vagyok jártas a pszichológiában, de az elmúlt 30+ év alatt volt éppen elég lehetőségem meg es kiismerni az embereket. Mint ahogy azt írtam is, Tomeket egy felfújt hólyagnak tartom, különösebb tartalom nélkül. Most sem hibáztam. Arcoskodott egy keveset, mert így kívánta a helyzet, aztán mikor megéhezett, megszomjazott szépen haza oldalgott.

Helyre állt a status quo, újra alapoztuk a hierarchiát... jöhet Ázsia.

Ebéd után végezvén a napi jelentések elküldésével, éppen a “barba” székben ejtőztem, mikor is megjelent az elektrikus kadét és az egyik AB (kormányosmatróz) a hídon. Mint kiderült szomszédok és éppen ez a probléma forrása. Egészen pontosan az eltérő életciklusuk, ami sajnos elkerülhetetlen ismerve a hajókon lévő különböző szolgálati időket.

Andrii 23 éves 160+ cm magas (inkább alacsony) nagyon vékony fiú. A gombhalhoz hasonlóan próbál nagyobbnak látszani annál, mint amennyit a természet által megadatott neki. Karját testétől eltartva, törzsét enyhén megdöntve közlekedik a térben, amitől, hogy mit vár fogalmam sincs. Szerintem mini Schwarzeneggernek képzeli magát, de ezzel a mutatvánnyal inkább a Csillagok háborújában látható C-3PO-ra hajaz.

Rochel, az AB sem a legélesebb kés a fiókban, de ez esetben, alapvetően igaza volt. Mint, ahogy otthon sem, úgy itt sem csapkodjuk az ajtónkat, nem bömböltetjük a zenét és úgy általában nem hangoskodunk. Ez (kellene, hogy legyen) az alap. Némi adalék, hogy Németországban egy közepes méretű kutyának 15 négyzetméter kennelt kell biztosítani, ami itt nem adott. Ez sokat elárul a tervezők, a tulajdonosok stb. hozzáállásáról a személyzet fele. Mi vagyunk a szükséges rossz, a rakomány hozza, mi pedig visszük a pénzt. És még egy érdekesség, miszerint Svájcban törvény tiltja a tengerimalacok egyedként való tartását. Csak párban, vagy csoportban megengedett. Hogy ezt most miért is írtam? Nem tudom :-).

Na, szóval...

Rochel az elmúlt hónap során többször jelezte a vele együtt szolgalatban lévő 2. tisztnek a problémát, aki,-  szintén ukrán lévén -  rögtön tolmácsolta is azt a kadet fele. Mondanom sem kell, hogy süket fülekre talált. Meg a hídon, a jelenlétemben sem akaródzott nekik megtalálni a közös hangot.

“Fiuk! – szakítottam félbe őket, - egy megoldás kínálkozik a helyzet megoldására. Most szépen elmentek a far fedélzetre és elintézitek egymás között. Nem akarok tudni a végeredményről, de ha mégis a fülembe jutna valami, repültök mindketten. Értve vagyok?” Elmentek. És persze, hogy nem lett semmi. Tudják, jól, hogy két dolgot nem tolerálok a verekedést és a lopást.

Délután háromkor éppen a kávémat szürcsöltem a hídon, mikor is berontott Tomek a kápó. Se pacsi, se pá csak fejhangon vonyít, hogy mi ez a hozzáállás az és itt idézem: “az elektrikus kadétomhoz?” “Kihez” – kérdeztem. “Először is, neked csak annyid van amit ma ebédre megettél, illetve amit a lábad között hordasz” – mondtam. “Másodszor, ha anyád nem tanított meg, hogy köszönünk, ha valahova bemegyünk, akkor majd adok neked különórákat.” A 2. tiszt, aki egy szép nagydarab ukrán fiú, később mondta, hogy megijedt, magától a hangnemtől, illetve, hogy esetleg eszkalálódig a helyzet, de nem ez történt. Tomek szó nélkül megfordult es kiviharzott a hídról.

Néha tényleg úgy érzem, mint egy óvónő az óvodában, ahol a rám bízott gyerekek kb. 80%-a speciális ellátást igényel.

A hajnali manőver során, szokásával ellentétben nem vette fel a telefont, csak az ügyeletes tiszttel kommunikáltam, de ezzel tudok együtt élni. Meg nem tudja, de beköszöntött a szar világ a gépházra. Mostantól nem leszek figyelemmel a napszakokra, amikor eljön az ideje az üzemanyag átváltásnak, megcsináljuk. Kritikus helyeken (a navigáció biztonságát  illetően , már az elődöm a Wiktor szerint) a gépház felügyelve lesz és a bonded store is kiszárad. Ennek olyan kollektív büntetés felhangja van, de ahogy ők (a lengyelek)  szokták volt mondani: “ the life is brutal and full of zacaskas (lapostetű)”.

Meglátjuk ki bírja tovább...

Furcsa egy figura. 84-es, (negyven alatti meg) és ennek ellenére szereti magát “nagy öregnek” feltüntetni a történeteiben. Cipó képű, hirdető oszlop alkatú, aki meg némi test képzavarral is meg van áldva, vagy verve. Néha MMA harcosnak, vagy éppen Mr. Univerzumnak képzeli magát mindig az éppen adott helyzetnek megfelelően. Az a hangos, széllelbélelt fajta, aki, ha mással nem tud, akkor a hangerejével próbál kitűnni, illetve igazolni a helyet a világban. Egy adott problémát, helyzetet, vagy érzelmi alapon, vagy puszta fizikai erővel próbál megoldani. Nem egy okos fiú, na. Ezen hiányosságait viszont ellensúlyozza, hogy barátságos és nagyon igyekszik beilleszkedni a “családba”. A szakmai kvalitását nem tisztem értékelni, minthogy nem vagyok gépész. Fura, de inkább vicces, ahogy bizonyos dolgokban a 2. gép tiszt tanácsait kéri ki mint pl. a scrubber üzemeltetése, vagy pl. az üzemanyag rendelés. A távol-keleti kor az olyan, hogy 12 nap alatt csinálunk meg hat kikötőt. Sok idő nincs társasági életet élni. Munka után mindenki legszívesebben a rongyok fele veszi az irányt és megpróbál erőt gyűjteni a következő kihívásra. Történt mégis, hogy Qingdaot elhagyva, miután az üzemanyag átváltás megtörtént, meginvitálta az embereit egy italra. Az egyből lett kettő, három, majd sok. Az elfogyasztott mennyiséggel egyenes arányban lett egyre erősebb és meggyőződését igazolandó, miszerint ő az alfa a gépházban szkanderozni hívta őket.

Első körben Amrik az elektrikus nyomta le 4-szer. O egy tipikus indiai fiú, akit inkább ducinak mondanánk, mint izmosnak. Ez azonban nem vette el a kedvet a további kísérletezéstől, igy a “csoki fiú” fele fordította a figyelmét. A harmadik gép tiszt (Gurmu Habtamu Bekele) egy 35 éves etióp fiú. Kell meg részleteznem? Akkor jó, ezek szerint előttetek van a kép. 170 cm “magas” és a testsúlya is csak az alsóbb 60+ fele konvergál.  És igen, ő is lenyomta 4-szer. Becsületére legyen mondva nem magyarázkodott, nem keresett kifogásokat, egyszerűen csak, minden előzetes értesítés nélkül irányt váltott. Elmondása szerint rögbizett a középiskolás évei alatt, s mi több ígéretes karrier is állt előtte, de az a borzasztóan kemény apja nem engedte kiteljesedni, hanem inkább a tanulmányait forszírozta. Valamiféle támadó trükköt próbált bemutatni Boriszon a 2. gép tiszten, aki ugyan kb. 190 cm magas, de a testtömege csak alulról szagolja a 70-t. Borisz, mint egy spanyol matador, elegánsan utat engedett a felé vágtató lengyel vadkannak, majd derék tájon átölelte és egy pihe-puha mozdulattal a bárpult alá küldte. Na, erre a robajra lett elege a fedélzeti második tisztünknek, aki éppen pihent volna, hisz éjfélkor kezdődött a szolgálata. Beszólt nekik, ha nem hagyjak abba, akkor szólni fog nekem. Erre aztán eloldalogtak.

Én csak másnap ebédnél értesültem a hirtelen ötlettől megszervezett olimpiai játékokról és persze nem álltam meg, hogy meg ne csipkedjem egy kicsit. Ezt követően aztán négyszemközt is beszélgettünk, de az már kevésbé sem volt olyan vicces, mint a fentiek.

Magyar személyzettel sem volt rossz hajózni, de én jobb szeretem a vegyes (csalamádé) crew-t. Az elmúlt két és fél évtized nagy részében egyedül voltam, kivéve mikor a Puska is velem volt. “Régi szép idők...” De, amiért mégis csak a vegyes személyzetet preferálom az, az, hogy első kézből kaphatok információkat egy számomra idegen ország, szokásairól, történetéről, az épp akkor velem hajózó nemzet jeles tagjától. Most csak a vicc kedvéért megpróbálom felidézni, hogy milyen nemzetiségű tengerészekkel fújt össze a szél az elmúlt 33 év során:

A magyarokkal kezdem,... de voltak még: németek, lengyelek, portugálok, brazilok románok, bolgárok, ukránok, oroszok, ghánaiak, indiaiak, sri lankaiak, lettek, litvánok, észtek, horvátok, montenegróiak, szerbek, jamaikaiak, izraeliek, marokkóiak, néhány angol es skót biztonsági őr... és a fene se emlékszik már rájuk, hogy kik meg. Aztán hivatalból (hajógyár, szárazdokk) tajvani kínaiakkal, “igazi” kínaiakkal, olaszokkal, dél koreaiakkal... Utasaim, ha voltak, akkor többségében németek, spanyolok, portugálok. Volt közöttük fényképész, tanár, író, vagy pl. egy német parlamenti államtitkár (kétszer is). Meg van cirka 10 aktív évem, szóval a sor lehet, hogy nem teljes.

A napi beszélgetéseink során, a munka mellett sok más is szóba kerül. Érzékeny téma következik, nem is megyek nagyon bele, de a következő történet bevezetőjének jó lesz. Vallás... Ugye szóltam? Mindig nagyon bután nézek ki a fejemből, amikor látom, hogy étkezés előtt egy fiatal, aki a mi világunkban, a kor lehető legfejlettebb technikáját üzemelteti, javítja, tartja karban veti a keresztet magára és imádkozik. Mondjuk az sem volt semmi, amikor nem egészen egy hete szingapúri induláskor a révkalauz kért pár percet, hogy imádkozhasson. Ezt képpel is tudnám illusztrálni, mert lefotóztam, de a személyiségi jogokra való hivatkozással nem teszem. Ott álltam a hídon, tátott szájjal, a személyzet pedig türelmesen várt a szakadó trópusi esőben elől és hátul. No, de elég a sok hablatyból.

Történt a minap, hogy egy “klub est” alkalmával szóba került a szűz fogantatás. (mi más?) A judeo-keresztény sztorit már mindenki ismeri, nincs is mit hozzátennem. Amrik az elekem mondja, hogy a hinduk szent tehene mellet India másik, ha nem is szent állata, de valami olyasmi, a páva. Szerintük a páva nem a “hagyományos” módon szaporodik, mert meg senki sem látta igazából “töcskölni”. Egy igencsak “felvilágosult” fotós újságíró elhatározta, hogy után jár a dolognak. Mivel a páva nagyon félénk állat, nehéz a közelébe férkőzni, hogy életének ezen szegmensét dokumentálni lehessen (legalább is Amrik szerint) el is tartott egy ideig. A hitük szerint a hím páva táncot lejt a nőstény előtt (páva tánc) es ezzel próbálja elbűvölni. Mikor a performansza végére ér, lepillant a lábára, ami rücskös, bütykös förmedelem, sírva fakad es gyöngyszerű könnyeket hullajt. Ezeket csipegetik fel aztán a nőstények és termékenyülnek meg tőle. Hát nem szép? Kár, hogy ez nem igaz es remélem nem kell nektek ezt bizonygatnom. Sztorinak viszont nem utolsó... �

Vannak történeteim a frigyládáról az etióp 3. gép tisztemtől, a vámpírokról, kiktől, ha nem a románoktól..., meg persze a Fülöpjeimtől, akik nem csak nagyon vallásosak, de felettébb babonásak is.

Régebben talán mar írtam a hajó “villanyszerelőjéről”, pontosabban az elektrikusáról, de most egy poszt erejéig visszatérek hozzá.

Ez is pont olyan magányos beosztás, mint például a szakácsé, vagy a parancsnoké, gép üzemvezetőé, azzal a különbséggel, hogy  szükség eseten nincs más, aki helyettesíthetné. Majd biztosan kapok hideget-meleget a “gépészektől”, de bizton állítom, hogy nemigen akad közöttük sem olyan, aki teljes értékű munkát lenne képes végezni az elektromosság területén. Konyítani mindenki konyít egy kicsit hozza, de a teljes rendszert átlátni, csak az igazi “elekek” képesek. A modernkori hajokon elképesztően szerteágazó a feladatuk, a gyenge áramú berendezésektől a magas feszültségűekig. Az sem baj, ha picit értenek a számítástechnikához illetve a kommunikációhoz es nem csak berendezés szintjén, de a program oldalról is. Közöttük is vannak nagyon jók, jók es kevésbé jók. Rosszak nincsenek, mert azok nagyon hamar kihullanak a rendszerből. Ismertem én is magyar kollégát, aki, míg minden működött elpiszmogott a hajón, de ha beütött a krach, rögtön gyógyíthatatlan baja támadt es egészségügyi alapon hazaszaladt. A jelenlegi elekem egy indiai fiú, Amrik. Amrik egy felső középosztálybeli sikh (harcos), nem hindu. Elképesztő vehemenciával próbál elhatárolódni a fajtájától, kevés sikerrel. (Mellesleg Ő az, aki a Fabiolán szellemet látott �) Mit is akartam mondani? Azt hiszem, hogy pusztán csak annyit, hogy lehetsz te akármilyen jól képzett, a genetikailag beled kódolt hülyeségedet magaddal hordozod születésedtől halálodig. Nos, Amrik is ilyen. Majd alkalmasint meg írok róla, de nagyon elkalandoztam.

A fülöpök itt a flottánknál a Lesner, Adamowski, Kowalewski hármast  csak  Bermuda háromszögnek nevezik. Hasonszőrűek vannak más nemzetiségűek is, de ez a lengyel triumvirátus messze kiemelkedik a többiek közül. Ők megtestesítik mindazt, amit egy tengerész kapitányban utálni lehet.

Az én állandó váltom egy kifejezetten nárcisztikus, tudálékos, velejéig rosszindulatú ember. Az elmúlt úton volt egy lány tisztjelöltem a Kasha. Tengerésznek teljesen alkalmatlan volt, de a nemi egyenlőség nevében berakták hozzánk. Sok bajt nem csinált, de igazából haszna sem volt az itt létének. Azt mondjak a srácok, hogy az öreg teljesen kifordult magából, s mint egy szerelmes tini, minden idejét megpróbálta a kadéttal tölteni.

Történt, hogy Kasha engedélyt kert a barbától, hogy egy kisebb összejövetelt tartsanak a fiukkal. Vittek egy üveg brandyt és a legénységi klubban egy filmet kezdtek nézni, miközben természetesen bevágtak egy-egy felest. Este kilenckor az öreg bekukucskált az ajtón, majd szó nélkül távozott.

Egy óra múlva megjelent ismét, de akkor mar az alkohol szondával a kezében es annak rendje es módja szerint mindenkit meg is fújatott.

A chief mate-tol hallottam, hogy másnap reggel egy órán át lamentált azon, hogy mit tegyen.  Ha szóbeli figyelmeztetést ad mindenkinek, akkor Kashának is kell adnia. No mar most Kasha nemcsak egy fiatal lány volt, hanem, nem mellesleg lengyel is. Ki hallott mar iszákos lengyel (női) kadetról? (én:-)) Mint azt fentebb már említettem a srácok elbeszélése alapján az öreg fura érzelmeket is táplált irányába. (a háta mögött csak “sugar daddynek” hívták -:)) Az én késesemmel kapcsolatban is azt fájlalta leginkább, hogy nem együtt utazhatott a kadéttal haza.

A történet vége az lett, hogy kiírta a nevüket a az étkezők között található táblára, miszerint a legénység ezen tagjai alkoholt abuzáltak és innentől kezdve nincs alkohol árusítás a kantinból.

Hozzáteszem, hogy Dán lobogó alatt hajózunk, így alapból nem lehetne alkohol a hajon. Van azonban egy hallgatólagos megállapodás a cégem, a dán tulajdonos és köztem, miszerint, ameddig nincs “baj” belőle, nálunk azért lehet.

Mivel Wiktort meggyőződésétől eltántorítani nem tudtam, hamar rövidre zártam az átadás-átvételt. Megszámoltam a pénzt es útjára bocsájtottam. Vérig volt sértve, hogy nem kérdezősködöm.

Éppen olvasgattam a korábbi levelezéseket, mikor mindenféle előzetes nélkül eltűnt a levelező program. Web alapú a rendszer, mint a g-mail, csak ez valami görög csoda. (GT Mali plus) Hív a chief mate, hogy tudom-e, hogy minden hozzáférésünk a levelekhez megszűnt?  Éééééssss megkezdődött a vesszőfutásunk. Manapság, kommunikáció nélkül létezni lehetetlen a mi világunkban. A Covid megjelenése óta pedig többszörösen igaz. A személyes kontaktus szinte teljesen megszűnt a helyiekkel, minden elektronikusan zajlik. A teljesség igénye nélkül pár példa:

Érkezési dokumentumok, mint pl. személyzet lista, egészségügyi deklaráció, vám kabin deklaráció, személyes deklaráció, stb., stb.) Rakománnyal kapcsolatos levelezés, mint a tervezes, jóváhagyott terv, az egyes rakományok manifesztjei stb. Elképesztő mennyiségű papír, még elmondani is sok.

Az itteni mobiltelefonon keresztül megpróbáltam felvenni a kapcsolatot a szolgáltató vész helyzeti csapatával, no képzelhetitek... Egy görög, akik angolul próbál komputerül beszelni. Na, ez aztán a vicc a javából.

Rengeteg várakozás, rengeteg próbálkozás után aztán elindultunk a vak világba. A hormuzi szorosban aztán elég közel kerültünk a parthoz, hogy mobiltelefonon felhívjam az ománi ügynököt es legalább annyit megtudjak, hogy mikorra várnak. A modern kori távközlési eszközök már rég nem azok, mint mondjuk 20-30 éve voltak. A komplexitásuk miatt, az un. “próbáljuk meg hátha”, már nem opció. Két és fél napi folyamatos telefonálások után még is ezt az utat választottam. Fogtam magam és amit csak találtam a szerver helyiségben, lekapcsoltam, kihúztam, áramtalanítottam. Megvártam a bűvös 15 percet es szépen sorjában visszakapcsoltam mindent. E’ voila, a rendszer működött ismét.

Mondanom sem kell, hogy sem a görögök, sem az IT department vezetői a cégnél nem dicsértek meg, mondván, hogy nem ez a protokoll. Tojok rá. Működik? Működik. Szóval van internet, van e-mail rendszer... többre pillanatnyilag nem is vágyom.

Ha Murphy törvényeit igaznak fogadjuk el a szárazföldön, akkor a tengeren ez többszörösen igaz. Ha valami váratlan, esemény, történés  dobná fel a napunkat, akkor az biztos, hogy szombatról vasárnapra virradólag és persze éjfél után fog történni. Egy kisebb fajta családi összejövetelt tartottunk Szingapúrból elhajózva. A családi összejövetel tagjai általában a top 4, mínusz, aki szolgalatban van, illetve juniorok, kadetok. Ilyenkor nem tartunk nagy eszem-iszom dínomdánomot, de van némi szendvics, sör, bor es whisky mindenkinek a gusztusa szerint. Ezek azok az alkalmak, amikor nem csak munkáról beszélgetünk, de ugratjuk egymást es persze gátlástalanul hazudozunk, a hódításainkról, viharokról, illetve egyéb múltbeli kalandjainkról stb., stb.

Éjjel tizenegykor asztalt bontottam. Félóra sem telt el, mikor is dörömbölnek az ajtómon. Magamra kaptam egy pólót es kinyitottam az ajtót. A Kápó állt ott es fejhangon ordít, hogy: “Kurwa, kurwa, kurwa, kurwa, kurwa, kurwa, kurwa, kurrrkurrrkurrrkurrrkkr...” .  Téged meg mi a franc lelt? – kérdeztem. Egy újabb véget nemérő "kurwa" sorozat után, kérdezi tőlem, hogy érzem e az égett szagot? Valamit éreztem igen, de nem valami rettenet bűzt, ami miatt szívroham közeli állapotba kellett volna kerülnöm. Most, hogy megyünk föl a “hidegbe” a srácok éjszakánkként felcsavarják a kabinjukban a termosztátot, ami a plafonon lévő befúvókba épített fűtőszálat vezérli és bizony, bizony előfordul, hogy a rárakódott por a fűtőszál felmelegedésekor fura szagot áraszt egy ideig. Elküldtem az őrséges matrózt, hogy szimatoljon körül a lakótérben. Közben a hídról magam is lefele vettem az irányt. A szag egyre erősebb lett és mint kiderült a forrása a tiszti bár volt, ahol nem régen meg éppen dajdajoztunk. A bárpult feletti egyik lámpatest, meg nem mondom, hogy mondjak magyarul capacitora adta meg magát. Közben a kápó, mint egy nyalatós kutya hiperventillált a nyomomban. Csak nehézségek árán sikerült lenyugtatni. Mentségére legyen mondva, hogy egyrészt (túl)nyomás alatt volt, másrészt pedig saját elmondása szerint már volt komoly tűzesete, ami nyilván meghatározó emlékként maradt meg abban a nagy cipó fejeben.  A fenti történetnek nincs tanulsága. Illetve, ha mégis, akkor számomra csak annyi, hogy gyakorlatoztathatsz te amennyit csak akarsz, vészhelyzetben derül csak ki, hogy ki miként viselkedik. Mostanra tudom, hogy a 2., a 3. géptisztre valamint az elekre számíthatok, és fedélzetiek is egytől egyig rendben vannak. A kápót meg szükség szerint majd eldajkáljuk.

Ez az év is jól kezdődik. Meg karácsony elött Covidos lettem, igy a december 27.-i beszállás ugrott. 7.-en repültem el Abu Dhabiba, ami kissé elhamarkodottnak tűnt, hisz a hajóm csak 10.-n volt várható a késesek miatt.

A Royal Rose nevű szállodában kaptam szállást, ami messze felül múlta a várakozásaimat. Igazi “posh” hely. Apropó posh... Nyelvészkedjünk egy keveset. A szó a szájhagyomány szerint egy rövidítés, melynek a jelentése: elegáns, stílusos, vagy egyfajta luxus. A rövidítés pedig “port out, starboard home”-ból származik. A gyarmati időkben a felső osztály tagjai a gyarmatokra utazva (Amerikába) a napnak kitett, igy világosabb kabinokban kaptak elhelyezést, míg a visszaúton a jobb oldaliakban. Mások, másként magyarázzak. Az alap ugyan ez, de Indiába hajózva, odafele a naptól védettebb (bal oldal) kabinokban utaztak, visszafele pedig a jobb oldaliakban. Némi , alap csillagászati ismeretek birtokában (deklináció fogalma), mindkét esetben elfogadhatónak tűnik a magyarázat.

Nem tisztem igazolni a szó etimológiai eredetet, csak, mint érdekességet említettem meg.

10.-én délután kettőkor elindultam a hajóra, majd kb. 10 km megtétele után sikeresen be is szálltam este hatkor. Az Emirátusokban illetve az arab világban az adminisztrációs munkát, többnyire indiaiak vagy pakisztániak végzik, a fizikait pedig filippínók. Róluk mar írtam egy korábbi bejegyzés kapcsán, nem is vesztegetnek sok szót rá. Féltik a munkájukat, ezért aztán mindent megtesznek, hogy meg is tartsak azt. A szabályokat, előírásokat, betűről betűre követik, ami aztán majd minden alkalommal hülyeséget szül.

A kollégám természetesen nem örült a késői beszállásomnak, de tojok rá magasról. Szent meggyőződése volt, hogy nem volt igaz a fertőzésem, csak otthon akartam maradni karácsonyra. Róla majd meg mesélek. Egy igazi szociopata és a fiatal gép üzemvezetőm szerint (szintén lengyel) egy személyben megtestesíti mindazt, amit egy lengyel tengerészben utalni lehet.

Per pillanat három etiópiai tisztem van. Pontosítok, a gépházban. Végtelenül dolgosak, tisztelettudóak és még gondolkodni is szoktak, ami külön előny. Ennyit bekezdésnek.

Az érkezési papírmunkákat sok kollégámmal ellentétben magam végzem. Hogy mit is jelent ez? Minden olyan papíralapú dokumentumok elkészítését, amit a kikötői hatóságok érkezéskor kérni szoktak. Személyzeti lista, egészégügyi deklaráció, személyi, hajó és kantin deklaráció stb., stb. A készítendő dokumentumok, száma, illetve azok másolatainak mennyisége kikötőről kikötőre változik. Mondanom sem kell, hogy fejlett országokban ez akár csak egy személyzeti listát jelent, míg a fejlődőkben a számuk akár a végtelenhez is tarthat.

Most nem mennék bele, hogy az IMO FAL konvenciója pontosan a prezentálandó dokumentumok tartalmát, formaiságát próbálta harmonizálni, láthatóan sikertelenül.

Az alábbi történetem is pontosan erről szól.

A személyzeti deklaráción annak idején, minden olyan személyes tárgy felsorolásra került, amelyek, habár nem bírtak nagy értékkel, a világ számos országában elérhetetlen voltak. Igy nemegyszer előfordult, hogy az adott vámos a kabin szemle során szemet vetett rájuk, mondván, hogy nem szerepel a bevalláson és az elkobzást követően az ő személyes tulajdonát gyarapította. A sor meglehetősen hosszúra szokott nyúlni, különösen a Fülöpök esetében, aki maguk is egyszerű népek lévén, sok, számunkra jelentéktelennek tűnő dolgokat is felsorolásra méltónak tartottak. Volt a felsorolásban minden, mint a búcsúban. A teljesség igénye nélkül: USB stick, szakállvágó, elektromos fogkefe, karóra, gyűrű, fülbevaló meg az öreganyám kínja. Mára én ezt felsorolást a megjegyzés rovatban egy „PE.” (personal effects) rövidítésre korlátoztam.

Amit viszont régen is és most deklaráció köteles az a dohányárú (cigaretta, szivar, pipadohány, rágódohány stb.), a 40% alkohol tartalmú italok (összefoglalónevén spirit), sör és a bor.

A biankó deklarációt ki szoktam függeszteni az étkezők között lévő hirdetőfelületre, ahol aztán a fiúk a saját nevük mellé rubrikákban beírják a mennyiségeket, majd aláírással hitelesítik.

Négy oszlop van a deklaráción a fentieket említve. A Perzsa öböl béli országokban ez úgy módosul, hogy az alkoholokat már előre kihúzom a nevek mellett lévő cellákból, hisz amúgy sincs már náluk semmi, mert már a Jebel Alii érkezés előtt össze szoktam gyűjteni a resztliket és elzárjuk a „vámszekrénybe”. (hülye egy név ez :-), helyiségről lévén szó)

Másnap reggel lementem az aláírt deklarációt begyűjtendő és meglepetve láttam, hogy a 3. géptiszt 16 üveg alkoholt írt be a „tömény” rubrikába. Mit mondjak eléggé buta képet vághattam, több okból is:

• A fiú Szingapúrban szállt be (10 napja) és azóta még egy árva csokit sem vett tőlem, nemhogy alkoholt.
• Mohammed Nabil Jemal névre hallgat, s mint olyan, igazhitű muzulmán, ami ugye alapból kizárja bármely alkoholos tartalmú étellel, itallal való közelebbi ismeretségbe kerülésnek még a lehetőségét is.

Ebéd közben rá is kérdeztem, hogy járt abban az okos fejében, amikor e „merényletet” elkövette. Szabadkozott, de végül kinyögte, hogy ő a Spiritet Sprite-nak olvasta. Magyarázatnak, bármely béna is még elfogadható is lett volna, ha valaha, bárhol is a világon az üdítő ital deklaráció köteles lett volna, de nem volt soha és valószínűleg nem is lesz. Hat év hajózás után ezt igazán tudhatta volna. Mentségére legyen mondva, hogy Etiópiában „kukac” betűkkel írnak, így ez a kis hiba a latin ábécét olvasva bocsánatosnak mondható. Baj nem történt, viszont mostantól mindenki csak Sprite-nak szólítja. Ez a ragadványnév most már valószínűleg elkíséri majd az egész szakmai életében. Rosszabbul is járhatott volna, de nem akarok ötleteket adni, mindenki gondolja tovább tetszése szerint. :-)

Mit is érdemes tudni Jubailrol? A “semmi” akar jó válasz is lehetne, de nem az. Nem néztem utána, de biztosan van vagy 3 évtizede, hogy ez a terminál megépült és azóta semmi sem változott már ami az infrastruktúrát illeti. 3 évtized alatt a hajók mérete megduplázódott, megtriplázódott. Az akkori 150 méter hosszú, 18-24 méter széles hajók, ma mar csak, mint kis-parti hajók jegyeztetnek. No ide kell nekünk beszuszakolni magunkat a “nagyasszonnyal”.

A mellékelt képeken (ha lenne) is jól látszik, hogy nem sok hely marad a tévedésre. Maga a kikötő is sekély vizűnek számít, a 13 méter víz mélységével. A merülés korlátozás még hagyján lenne, de a parti daruk is első generációsok, így gondot okoz a magasabb deck rakomány ki és berakása. Ilyenkor sírnak a helyiek, hogy vegyünk fel több ballasztot es “tegyük” mélyebbre a hajót. No nem mintha az a 30-50 cm olyan sokat számítana, nekünk ellenben felvenni 10-15000 tonna haszontalan vizet, időbe telik. Most nem mennek bele a ballaszt víz kezelés rejtelmeibe, legyen elég annyi, hogy nem egyszerűsíti az életünket.

Itt ebben a “csodálatos” kikötőben révkalauzoskodik történetem főszereplője, ki tudja mióta. Mint, ahogy azt a Kécza Sanyi helyesen megtippelte, származását tekintve algériai es kitudja, hogy mi szél fújta ide. Oran kikötőjében dolgozott sokáig, s mint ilyen akár találkozhattunk is volna, a 80-90-es években, hisz akkoriban még én is többnyire a Földközi tenger kikötőit róttam. 87-ben - meg deckboy koromban - a Szalai “Róka” fedélzet mester vitt ki Oránba, meg jóval az Arab Tavasz beköszönte előtt. Megjártuk a “kashbat” a “sukh-ot”, anélkül, hogy bárki is hozzánk szólt volna. A piacon a  kereskedők persze próbálkoztak mindenféle “eredeti” trombita rézből készült “aranyat” ránk sózni. Én hülye meg még talán hajlottam volna is rá hogy vegyek valami souvenirt, de a “Róka” elhessegette őket, stílszerűen szólva, mint a piaci legyet. így nem lett aztán se shishám, se csoda lámpásom.

De vissza az öreghez. Ismeretségünk 2020-re datálódik, a Covid első hullámának idejére. Először vezetett ide az utam es férfiasan be kell, hogy valljam, megreccent az inam, mikor a térképet tanulmányoztam. “Fuck you Charlie, hogy ebből mi lesz?” – gondoltam. Nos, nem lett semmi. Első pillanattól kezdve megvolt az összhang az öreg es közöttem. Nem volt nála hordozható GPS, navigációs tablet, csak a rutinja es a helyismerete. Mivel nem volt meg dolga ekkora hajóval, így rám kellett, hogy bízza magát a főgép kezelését illetően. Hiba nélkül térültünk fordultunk, s álltunk part melle. Nem is lenne ebben semmi különleges, ha a manővert követő beszélgetés során nem mondta volna, hogy előző este hunyt el a felesége Covidban. Utazni, mint azt ti is tudjátok, akkoriban nem lehetett, igy munka közben gyászolt. Külön respect neki érte.

Azóta mar 7-8 közös manővert csináltunk, melyek között volt sima, jutalomjáték szerű es “touch and go” is. Ezek végeztével mindig megállapítjuk, hogy az “irodában” mindenki hülye, csak mi vagyunk helikopterek. Nem vagyok rá túl büszke, (dehogynem) de amikor a hidra jön mindig a nevemen köszönt. Jó, jó... capt. Minarek, capt. Minaret nem éppen a helyes változata az eredetinek, de én akkor is nagyra értékelem az erőfeszítését. Nem ringatom magam abban a hitben, hogy emlékszik rá, valószínűleg inkább csak megnézi az érkezési legénységi listát, mielőtt felszáll, hogy tudja, hogy mire számíthat. Engem az egész megjelenésével Piszkos Fredre emlékeztet es ennek kapcsán - ha csak gondolatban is, - de eljátszom, hogy én pedig Fülig Jimmy vagyok.

A Facebookon ígértem egy bejegyzést Capt. Ghamalrol, de mielőtt belekezdenék, írok pár sort a 3. fedélzeti tisztemről... A tisztességes neve Mykyta Burmistov, amit aztán a Fülöpök, hol “Burmeisternek” (a gép típus után), hol “burgermeisternek”, hol pedig "Makitának" ferdítenek. 29 éves magas, vékony fiú, az a Ted Bundy típus. (csendes, udvarias, sorozatgyilkos) Vörös diplomával végzett az odesszai egyetemen, s mi több a diáktanács elnöke is volt. Tovább is van, mondjam még? Nem buta fiú, azt nem mondhatnám, de felettébb irritáló. Az a minden lében kanál. Iszonyatosan igyekszik megfelelni, következésképpen, amit el lehet, azt el is szúr. Nem bízik senkiben, ha kiad egy utasítást az egyik matróznak, a jelentés vétele után – legyen bármiről is szó – egy másikkal ellenőrizteti. Ezt persze a Fülöpök joggal sérelmezik, hisz többségük, meg az “egyszerű” matrózok is,  4-5-6-szor annyi hajózási tapasztalattal bír, mint őkelme.

Felettébb irritáló szokása, hogy ahányszor a hidra megyek, minden egyes alkalommal megkérdezi, hogy, hogy vagyok. Ma reggel 0530-kor nem tudtam megállni... “How are you captain” – kérdésére, kissé morózusan reagáltam. “How could I be? It is 0530, I missed my morning erection and it seems that my period is late.” (reggel 0530 van, hogy lehetnek, nem volt reggel erekcióm és a menstruációm is késik) Sajnálom, hogy nem volt nálam a telefonom, hogy megörökíthettem volna az arcát az utókornak. Mar gondolkodtam rajta, hogy kiadom rá a kilövési engedélyt. No, nem kell itt semmi komolyra gondolni. Csupán, ha valaki, akkor én tudom, hogy az “öreg matrózoknak” ezer apró trükk lapul a farzsebében, amiből egy kezdő tiszt nem tud jól kijönni.

Még várok egy keveset, aztán majd meglátom.

Ma hajnalban elhajóztunk az utolsó kínai kikötőnkből, ezzel számunkra véget is ért, a majd 2 hetes ázsiai tel. Gyenge dél-nyugati szélben hajózunk Szingapúr fele. Hajnal 4-re értünk ki a Hongkongi vizekről, s Vasárnap lévén a nép kapott egy szabadnapot. (a Vasárnapok általában amúgy is szabadok, feltéve, ha nem éppen akkor érkezünk valahova, vagy hajózunk el valahonnan)

A vasárnapi steak-et lejárandó előre mentem az orr-fedélzetre, s megkezdtem a nyári szabadságomra való alapozást. Nem, nem a “bicsbádira” (beach bodyra) gondolok, hanem a bőr színem több árnyalattal való sötétítésére, illetve a télen elvesztett D vitamin pótlására.

Én a vitaminokkal is úgy vagyok, mint minden mással. Csak “természetes” úton próbálom őket magamévá tenni. Igazi “ragadozó” lévén nincs könnyű dolgom, mert számomra a legkedvesebb zöldség a rántott hús, a gyümölcsök közül pedig a “medium rare steak”-t szeretem leginkább. Mivel soványka nem vagyok (a D vitamin pedig a napfény hatására a zsírban keletkezik), jó programnak ígérkezett a délutáni séta. És valóban. Miközben a lemenő nap sugarai buján simogattak görögös arcélemet (elég nagy  kampós orrom van), testem a lágy délnyugati szellőben fürdőzött. Szóval egy szál fürdő gátyóban róttam a köröket, időnként elmélázva a hajó előtt, fent a magasban vitorlázó albatroszok látványában. Biztosan jókedvében teremtette a jó isten ezeket a dögöket, mert igazi (nekem legalábbis) optikai gyönyört okoz nézni, ahogy szárny rebbenés nélkül hasítják a kék eget fent a magasban. A csörlők kontrollerjének platformjára állva, illetve onnan kihajolva néztem, ahogy alább ereszkednek, megindulnak a hajóra merőlegesen, majd az ott keletkező torlónyomást kihasználva ismét felemelkednek. Mivel viszont az ő életük sem csupán móka es kacagás, így enniük is kell. Gondolom nem olyan vaksik, mint jómagam, igy a magasból azonnal észreveszik a hajó orr hullámaitól megrémült es menekülni próbáló repülőhalak rajait. Ilyenkor szárnyukat összekapva, nyílként zuhannak az áldozatuk fele. Vadászatuk (pontosabban halászatuk) során van egy csomó “near miss”, de alapjában véve felettébb sikeresek. Tényleg öröm nézni ezt a levegő akrobatikát, nekem legalább is jó érzéssel tolti el a szívem, mikor látom.

Táplálkozási alapigazság, hogy ami bemegy, annak ki is kell jönnie. Ne menjünk bele a metabolizmus technikai részleteibe, hisz ezzel alapfokon, mindenki tisztában van. Ők viszont velünk ellentétben, a kis és nagydolgaikat a levegőben végzik.

Ez lett az én vesztem. Vadászatuk látványát megunva, tovább kezdtem róni a köreimet, mikor váratlanul, derült égből villámcsapás (helyesebben fogalmazva villámfosás) áldozata lettem. Nem vagyok egy nagy darab, de van némi kiterjedésé a testemnek széltében és hosszában is. Nos ezt a cirka fél négyzetméternyi területet borította be, egy pillanat alatt, felettébb halszagú meleg fos. Mondtam nekik hideget meleget, de le se szartak. (illetve mar nem)

Erős halszagot árasztva magamból, a lakótér fele vettem az irányt. Közben, mint az ember, ki seggre esik, én is először körülnéztem, hogy lát e valaki. A rövid úton a lakótér fele haladva a meleg szélben a testem felszínét borító fos film megszáradt es kb. 200 forintos érme nagyságú pikkelyekre szakadozott, illetve pöndörödött fel. Tiszta zombi apokalipszis. A “Walking dead”-ben lehetett ilyen alakokat látni, mint, ahogy én kinéztem. Beugrottam a liftbe es szerencsere tanuk nélkül sikerült is a kabinomba jutnom.

Édes a bosszú, de legjobb hidegen tálalva.

Lefürödve, immáron újra illatosan a híd fele vettem az irányt. A lemenő nap sugaraiban, immár a szürkületben, egy kisebb csapatba verődve siklottak a dögök az orr fedélzet előtt. “Na, most röhögj pipi”- gondoltam magamban es megnyomtam a hajókürt gombját. Nem emlékszem a specifikációjára, hogy hány decibellel üvölt a kürt, de látva, ahogy fejvesztve menekülnek, a bosszú édes izét éreztem a nyelvemen. Ezt megismételtem még párszor, de mivel kinyírni nem akartam őket, hamar abba is hagytam.

Nem vagyok haragtartó, a következő lefosásomig megbocsátottam nekik.

Azok a régi, szép idők. Az alábbi iromány szerzője számomra ismeretlen, igy a történetek hitelességéért sem vállalok semmi felelősséget. :-) 

Charlie kapitány

1. rész

A hazatérő Duna-tengeri hajó reggel érkezett Mohácsra. Elkezdődött a vizsgálat, a határőrségé, a vámosoké, a révhatóságé stb. Az útleveleket összegyűjtötték, pofafürdőt tartottak, majd benéztek az ágyak alá, a szekrényekbe, a kéménybe stb. nehogy veszélyes nyugati kémek hatoljanak be a béketáborba. A vámosok belekötöttek mindenbe, ha nem kapták meg a néhány doboz cigarettát, zsilettpengét, narancsot az átvizsgált kabinok tulajdonosaitól. Na és persze ittak is. A vezetők fent, a parancsnoki kabinban, a hajó parancsnokával, Charlie bácsival, a többiek ellenőrzés közben, ahogy kínálták őket az elnézőbb szemle érdekében.

Mindenki ideges volt. Már megérkeztek haza, de még nem voltak otthon. A budapesti Vámmentes kikötőig még legalább tizenkét órányi út állt előttük, csak azután lehet majd megölelni a feleséget, menyasszonyt, gyereket. Persze, a Vámmentesben is várt rájuk egy hasonló vizsgálati tortúra, hiszen a sok léhűtőnek ott is bizonyítania kellett a létét és az éberséget, meg potyázni is szerettek.

Délutánra vége lett a hatósági vizsgálatnak, elindultak a borult téli ég alatt. Mindenki igyekezett rendbe tenni a holmiját, amit a fináncok széttúrtak. Általános iszogatás kezdődött, vagy inkább folytatódott, hiszen már hajnalban, Bezdánban, a jugoszláv oldalon kezdték sligovicával, de sokan már a Duna-torkolatnál Szulinán becújkáztak a román szilvapálinkából. Így hát csak rá-rá kellett tölteni végig a Dunán minden határállomásnál. A fiatalabbja nagyon be volt sózva, hogy érjenek már haza. Ez a haza-menés láza átragadt mindenkire. Jóformán senki sem feküdt le aludni. Az emberek egymás kabinjába jártak át, hol ezt, hol azt ittak, amivel kínálták őket. Néhányan becsíptek, de részeg egy se volt - talán az izgalom miatt.

Hamar beköszöntött a téli este. A parancsnoki híd tetején, a kis kormányos bódéban hárman szorongtak a sötétben: az ügyeletes tiszt, a dunai első kormányos és a watchman, az őrszolgálatos matróz. Vastag őrbundát viseltek a hideg fülkében. Keserű cigarettaszag és avas gyapjúszag telítette a kis légteret. Radar nem volt még akkor a hajókon, a fedélzeten minden világítást leoltottak és az ablakokat elsötétítették, hogy a fények ne zavarják a kormányos szemét. Ilyen nagyobb merülésű tengeri hajóval általában nem szoktak éjjel menni a Dunán, de a kormányosok, ha megkapták a maguk szemes kávé adagját, a csokoládét, cigarettát, whiskyt, miegyebet, bizony vállalták az éjjeli menetet is. Úgy ismerték a Dunát, mint a tenyerüket.

A főgépek hangja megnyugtató dorombolásként jutott el hátulról a hídra, és hajó orránál, oldalánál sistergett a felhasított Duna.

-----------------------

A parancsnoki kabinban Charlie bácsi az íróasztali karosszékben ült grafitszürke mellényben, pengére vasalt nadrágban, elegáns olasz selyemingben, nyakkendősen. Körülötte az ülőgarnitúrán, a tárgyalóasztalnál az iderendelt „vendégek”: a gépüzemvezető, a második géptiszt, a rádióstiszt, a második tiszt, valamint a fedélzetmester és a második dunai kormányos. Az ajtó jobb oldalán vigyázban állt a másik szolgálatos matróz, a baloldalon az első pincér, aki az italokat szervírozta, és a hamutartókat gondozta. – Ezzel zsúfolásig megtelt a parányi kabin.

Charlie bácsi vezette a társalgást, a régi szépidőkről adomázott. Éppen a szulinai kuplerájról mesélt és a híres, hírhedt szittyák futásáról. Mindenki előtt pohár, a parancsnok pontosan betartott három perces időszakonként ivást vezényelt. Intésére az első pincér azonnal újratöltötte a poharakat. Sztari Granicsár öreg sligovicát ittak, amit nemrégen szereztek be Bezdánban. Mindenki szívta a kitett török cigarettát. A történet végén a gépüzemvezető optimista véleményének adott hangot, miszerint jó esélyük van a másnap hajnali csepeli érkezésre. No, erre megint inni kellett.

• Persze sok függ az időjárástól – jegyezte meg Charlie bácsi. - Hiszen tudod kápókám, hogy mindnyájan Allah kezében vagyunk!
• Szerencsére sem havazás, sem köd nem várható a Kossuth Rádió szerint. – nyugtatta meg a kedélyeket a gépüzem korlátlan ura.

Kis helyeslő hümmögés innen-onnan, utána hallgatás. Charlie bácsi egy újabb cigarettára gyújtott és akkurátusan belecsavarta elefántcsont szipkájába. Nagy karikát pöffentett, de alig lehetett látni az amúgy is mindent betöltő füstben.

Az ajtónál álló őrszolgálatos matróznak odaszólt:

• Menjen fel a hídra és hozza le a hajónaplót!

A watchman letette a poharát, kiment és néhány perc múltán visszajött a hajónaplóval.

Charlie bácsi komótosan fellapozta az aktuális lapot, elővette aranygombos Mont Blanc töltőtollát, és a következőket jegyezte be a naplóba:

„21.05 A láthatóság erősen romlik. A hajó és a forgalom biztonsága érdekében lehorgonyzunk.”

• Fedélzetmester! Menjen előre a horgonygéphez! Watchman, menjen fel a hídra és mondja meg az első kormányos úrnak, hogy tiszteltetem, és álljanak azonnal horgonyra. Kápó te meg kérlek, menj le most a gépházba, leállási manőver lesz!
• Captain, ugye csak viccelsz?
• Nem, nem viccelek ez parancs! Magad is láthattad a látási viszonyok tetemes romlását. Horgonyra állunk. Várakozunk a láthatóság javulására.

Néhány perc múlva a főgép dohogása lelassul, majd teljesen leáll. Tompa zuhogással kifut a horgonylánc. Eloltják a menetlámpákat, kigyúlnak a fedélzeti fények, és égnek a horgonylámpák. Eddigre már szétszéledt a vendégsereg. Charlie beírja a hajónaplóba:

„21.10 Lassítás horgonyzáshoz. 21.15 Gép áll. Bal horgony ledobva 3 lánchossz. Gépkészenlét vége. A hajó horgonyon áll a Dunán, az 1511,3 folyamkilóméternél. Várakozás a láthatóság javulására.”

Charlie megnyomja a pincérhívó csengőt. Kopogás, belép makulátlan vasalt, fehér kabátban az első pincér. Tessék parancsnok úr.

- Szóljon a watchmannak, hogy jöjjön hozzám azonnal, majd menjen, és keresse meg a gépüzemvezető urat, a rádióstiszt urat és a második tiszt urakat, mondja meg nekik, hogy tiszteltetem őket és várom, hogy megjelenjenek a kabinomban.

Jön a szolgálatos matróz, tisztelettel bejelentkezik.

- Maga menjen és szóljon a fedélzetmesternek, hogy hívatom. Kérem, mondja meg a dunai kormányos uraknak, hogy tiszteltetem és várom őket a kabinomban.

Hamarosan szállingóznak a „vendégek”, eggyel többen vannak, mert az első kormányos is meg van híva. Gyenge tiltakozás után mindenkit rá lehet venni egy-egy pohárka sztari granicsárra. Ülnek, állnak, dohányoznak. Charlie bácsi kinyitja a kabin kerek ablakát. Kintről bejön a fagyos levegő és a személyzet tagjainak méltatlankodó beszéde a látszólag értelmetlen leállás miatt. A kinti levegő gyorsan átöblíti a fülkét. Harapósan friss a levegő a parancsnoki kabinban. Charlie becsukja az ablakot.

• Kormányos úr! Indulunk! Kérem, húzzák fel a horgonyt. Kápó, gépet kérünk. Fedélzetmester és a II. tiszt menjen előre a horgonyhoz!

Egymásután eloltják a fedélzeti reflektorokat. Klang-klang, szemenként kattan a horgonylánc a csörlő dobján. Néhány perc múlva az orrból a hajóharang sorozatos ütése jelzi, hogy fent van a horgony.  Felgyújtják a menetlámpákat, és a sűrített levegő nagy tüsszentéssel beindítja az engedelmes motorokat.

Charlie bácsi mielőtt felküldené a hídra a hajónaplót, bejegyzi:

„21.50 A láthatóság javul.

  21.55 Kormány- és telegráfpróba. – Rendben.

  22.00 Gépkészenlét, horgonyhúzás.

  22.08 Horgony a helyén.

  22.10 Teljes erő. Hegymenetben, folytatjuk utunkat.

Charlie bácsi megint magához rendelte a „vendégeket”, ki vonakodva, ki bosszúsan érkezett, de volt, aki vidáman jött. Az első kormányos persze már nem volt velük, ő fent a hídon ismét a hajót vezette. A pincér italt töltött mindenkinek, rágyújtottak.

• Emlékeznek kérem, Galacon arra kis barna tanítónőre? – kezdte Charlie bácsi a beszélgetést.

 Hamarosan kiderült, hogy legtöbben nem is emlékezhettek rá, mert a történet valamikor 1940 körül játszódott. A történet különben is eléggé zavaros volt a hallgatóság számára, mert egy csomó olyan név szerepelt az említett hölgy sikeres és sikertelen széptevői között, akik már régen nem hajóztak, és volt olyan is, aki már nem volt az élők sorában. Néhány rundó ital után azonban már kristálytisztán tudta minden jelen lévő személy, hogy Charlie bácsi sem azelőtt, sem utána nem látott hegyesebb melleket és provokatívabban riszált hátsó részt, mint a szóban forgó galaci tanítónő esetében.

Kis szünet következett, mert a parancsnok sört rendelt a sztari granicsár gyomorban történő fellazítására. Görög sört ittak, ami pezsegve habzott ki a felszúrt konzervdobozokból (akkor még nem ismerték a mai füles tépőzárat). Eddigre már ismét vágni lehetett a füstöt a parancsnoki kabinban. Charlie bácsi újra lekérette a hajónaplót, és bejegyezte, hogy romlik a láthatóság. Megállíttatta a hajót és ledobatta a horgonyt. A vendégség folyt tovább. Charlie bácsinak eszébe jutott, hogy az első tiszt miért nincs jelen. Aludt az istenadta, mert hajnali négykor volt esedékes a szolgálata a hídon. Leküldte hozzá a watchmant: „Kérem, mondja meg az első tiszt úrnak, hogy tiszteltetem, és a kabinomban várom”. Néhány perc múlva álmos gyűrött arccal bekopogott az első tiszt. Gyorsan ő is megivott két sligovicát, majd visszaszaladt a kabinjába a hegedűjéért. Hamarosan felcsendült az „A pécskai cigánysoron nagy a sírás-rívás…”. Charlie kinyitotta az ablakokat, közben a beáramló hideg miatt, a sörözők is visszatértek a sligovicára. Pillanatok alatt tiszta látási viszonyok támadtak. A hajónaplóba erről mindjárt bejegyzés került, felhúzták a horgonyt és folytatták az utat Budapest felé.

Charlie bácsi végignézett az italozástól elnyűtt társaságon és kijelentette:

• Fáradtak vagyunk, mert nagyon nehéz ez a dunai hajózás. Kávét kell innunk.
• Igenis parancsnok úr, már megyek és főzöm is – reagált azonnal a pincér.
• Semmi szükség rá, már gondoskodtam róla. Nyissa ki kérem a hűtőszekrényt, és vegye ki azt a címkétlen fehér üveget, kávélikőr van benne sok koffeinnel. Töltsön mindenkinek egy pohárkával, nagyon jót fog tenni. Magam készítettem régi, bevált recept szerint.
• Nos, akkor uraim, egészségünkre! A „vendégek” egyszerre lehajtják az eléjük tett pohár fekete löttyöt.

Mindenki megdermed, olyan a kabin, mintha panoptikumnak rendezték volna be.

• Nagyon egyszerű recept – szerénykedik Charlie bácsi – szirupnak felfőztem fél kiló cukrot, abban felolvasztottam egy doboz nescafét, és miután kihült, elkevertem egy liter 94 fokos tiszta szeszben. – Na, meg kell inni még egy pohárkával, hogy jól hasson a koffein!

Megint kitöltenek egy-egy decit a maró italból.

• Hát, bizony nagyon romlik a láthatóság. Watchman! Hozza le kérem a hajónaplót a hídról!

Összesen kilencszer dobtak horgonyt azon az éjszakán hosszabb-rövidebb időre, és reggel helyett csak délután négykor kötöttek ki a csepeli Vámmentes Kikötőben.

• Kedves direktorom – jelentkezett frissen borotválva, elegánsan, mintha skatulyából húzták volna elő Charlie bácsi a hajóra lépő igazgatónál – borzalmas éjszakánk volt, kérlek szépen több, mint tízszer meg kellett állnunk a rossz láthatóság miatt. De kitartóan próbálkoztunk, amint javultak az állapotok igyekeztünk folytatni az utunkat.
• Charliekám, itt semmi köd sem volt, és máshol sem jelentett a meteorológia ködöt.
• Kedves direktorom, itt van minden dokumentálva a hajónaplóban. Magad is ellenőrizheted milyen keservesen tudtunk csak megérkezni.

 Charlie kapitány

2. rész

A hajó bal oldalával a K2-es rakparthoz kikötve állt a Vámmentes Kikötőben. Charlie bácsi a kabinjában ült, és reggeli feketéjét szürcsölgette, kezében a Kulüp török cigaretta illatos füsttel töltötte meg a kabint. Charlie bácsit, mintha divatlapból vágták volna ki. Deresedő halántékával, makulátlan sötét öltönyével és finom fehér igével, ízléses nyakkendőjével bankvezérnek, vagy akár középkorú filmsztárnak nézett ki, mint tengerészkapitánynak.

Kopogtatás a kabin ajtaján.

• Szabad – mondja Charlie bácsi. És az őrszolgálatos matróz beszól a kabinba: „Parancsnok úr kérem, az igazgató elvtárs érkezett a hajóra.”
• Köszönöm, megyek máris. Maga meg szóljon az I. pincérnek, hogy álljon készenlétben. Charlie bácsi kimegy a fedélzetre és üdvözli az éppen hajóra lépő igazgatót.
• Szervusz kedves direktorom! Igazán örömet okozol ezzel a nem várt korai látogatásoddal. Kérlek, fáradj be hozzám, éppen kávézom. Megkínálhatlak Téged is?

Felmennek a parancsnoki kabinba, az I. pincér hozza a kávét, meg konyakot tölt kis pohárkákba.

• Charliekám nem lesz kissé korai ez a konyak?
• Ugyan kedves direktorom! Hiszen már fél kilenc is elmúlt, és így legalább félórás késésünk van ezen a téren. No, egészségünkre!
• Különben is meg kell ünnepelnünk a szovjet-magyar együttműködés terén kifejtett tevékenységünket, mert a legénység nagyon kitett magáért a rénii kikötőben a rakodás alatt.
• Nahát, Charliekám ennek igazán örülök. Mesélj részt vettetek valamilyen közös felajánlásban, vagy tevékenységben a szovjet partnerekkel? Feltétlenül írjatok jelentést róla, mert az ilyesmi mindig jól mutatat a szocialista brigádmozgalom dokumentációjában, és persze, a munkaversenyben is értékelni fogjuk. Szóval, mi is volt ez a közös tevékenység?
• Hát, meg kell mondanom, hogy nem volt egyszerű dolog megszervezni, de a hajó vezetésének gondos szervező munkája révén lehetővé tettük, hogy a rakodási munkálatok töretlen kiszolgálása mellett csaknem az egész személyzet felváltva részt vehessen a dologban.
• Végül is miről volt szó? Mit csináltatok?
• Nem akarok elébe vágni a dolgoknak, de annyit előre bocsáthatok, hogy a szovjet partnerek a legfelsőbb megelégedésnek adtak hangot és sugárzó arccal köszönték a közreműködésünket.
• De hát miben állt ez a közreműködés, mondd már!
• Kérlek kedves direktorom, nem fogod elhinni, legalább húsz fiatal szovjet dolgozónőt elégítettek ki a fiúk, és közben a rászorulókat még nylon harisnyákkal és egyéb kedves emléktárgyakkal is elláttak. Hidd el nekem kedves direktorom, mindkét fél számára rendkívül eseménydús tartózkodásunk volt Réniben ez alkalommal.
• Charlie, te javíthatatlan vagy. Már – már azt hittem, hogy tényleg tettetek hasznosat a szovjet magyar együttműködés területén. Na, jó, hagyjuk ezt. Hanem a Tengerészeti Hivataltól itt van ez a kérdőív, és engem kértek meg, hogy adjam át neked. Kérlek, töltsd is ki mindjárt, mert tízkor vissza kell küldenem a kézbesítővel.

Charlie bácsi átül az íróasztalához, felteszi a szemüvegét, gondosan kiválaszt egy megfelelő golyóstollat a szép glédában sorakozó írószerszámok közül. Hosszan, körülményesen forgatja a kérdőívet, majd végül gondosan kiteríti maga előtt. Futó motyogással, érthetetlenül olvassa a szöveget, aztán hangosan felkiált: Áha, a hajó neve!.

Leteszi a tollat, kinyitja az íróasztal jobb oldali ajtaját, és annak a belsejére ragasztott kalligrafált tartalomjegyzéket böngészi mormogva: második fiók legfelső okmány: Lajstromozási bizonyítvány.

Az igazgató értetlenül figyel. Charlie bácsi most már a lajstromozási

okmányt böngészi körülményesen.

• Aszongya, a hajó neve: TIHANY motorhajó. Felveszi a golyóstollat, és írni kezd a kérdőívre.
• Na de, Charliekám! Hát ahhoz, hogy leírd a hajó nevét neked elő kell venned a hajó lajstromozási bizonyítványát?

Charlie bácsi megáll az írásban, higgadt mozdulattal leveszi a szemüvegét és az igazgató felé fordul:

• Nem, majd olyan barom vagyok, hogy lemegyek a partra, előre gyalogolok 50 métert, és a hajó orráról olvasom le a hajó nevét!

  Charlie kapitány

3. rész

Ez a történet egy másik alkalommal esett meg a hatvanas években. A hajó megint a Vámmentes kikötőben állt, Csepelen. A hajó előző este érkezett meg levantei útjáról. Charlie kapitány a kabinjában járkál föl s alá. Elegánsan, mint mindig. Az ablakából látta, hogy a hajóra lépett a vállalat alacsony igazgatója és hatalmas termetű főmérnöke. Eléjük sietett, hosszan és szívélyesen üdvözölte majd felkísérte őket a kabinjába.

A vendégek elhelyezkedtek a kis tárgyalóasztal körül, az L-alakú szófán.

• Kedves direktorom, főmérnök úr, először is mivel kínálhatlak meg benneteket? – Kávé gondolom mindenképpen jól fog esni így reggel. – De milyen itallal szolgálhatok? – Esetleg némi szendvicset is ajánlhatok?
• Én a magam részéről, ha lehet egy kis gint innék – így az igazgató – meg igen, valami harapnivaló is jól esne, és a kávé nagyon jó ötlet. Köszönöm.
• És te főmérnök úr?
• Kávét én is kérek, és ha van egy kis whiskyd, azt megkóstolnám Coca Colával. És igen ennék egy pár falatot is.
• Nos, direktorom, akkor ez rendben is lenne, csak azt mondjátok meg, hogy milyen szendvicset szeretnétek?
• Charlie-kám, ha lehet, akkor csípős szardíniás, citromos szendvicset kérek, de csak keveset – mondta az igazgató.
• Charlie-kám, van brailai brindzád, meg görög olajbogyód, fekete? Igen, és ha nem veszed tolakodásnak, jól esne egy kis füstölt lazac. Nem tudom van-e még a múltkoriból? De tényleg csak néhány falatot!
• A falatok után gondolom, jól csúszna egy kis sör. Remek olasz Dreher söröm van.
• Ezzel mindenki egyetért.

Charlie kapitány odalép az íróasztala felé szerelt, vízmentes bányatelefonhoz, nagy-keservesen lebirkózza helyéről az erős rúgóval rögzített, legalább 3 kilós öntött fém kagylót.  A zsömlényi, fekete gumival borított, hallgató felöli végét a füléhez szorítja, és beleszól:

• pincér! Itt a parancsnok. Józsikám, Hozzon fel a kabinomba, kérem, 4 kávét, 1 kupica gint, 1 whiskyt, egy jó hideg Coca Colát, és készíttessen a portugál csípős szardíniából vékony citromkarikákkal falat-szendvicseket. – Charlie kapitány közben az asztal előtt sétálgat. Szabadon mozoghat, mert a telefonkagylót nem köti drót a fali készülékhez. Az igazgató ámulva, hitetlenkedve nézi, a főmérnök – mint aki rájött valamire – fensőbbségesen mosolyog. Charie tovább beszél. – Igen, és hozzon még egy kis brindza-tálkát fekete olívabogyóval, meg füstölt lazacos falatkákat. – És persze, négy hideg Dreher sört is. Na, és ne felejtsen el szólni a gépüzemvezető úrnak, hogy vendégeink vannak, és a kabinomba kéretem!

A nagy marha telefonkagylót ledobja az íróasztalra, hogy csak úgy döng.  Kopogtatnak, és megrakodva belép az I. pincér. Szépen tálal az asztalon, pontosan a rendelt ételt-italt hozta, italokat töltöget. Ismét kopogtatnak, most a hátsó fedélzetre nyíló ajtón, és bejön a gépüzemvezető. Szívélyes üdvözlések, mindenki helyet foglal.

• Parancsoljatok, egészségetekre! – emeli poharát Charlie kapitány.
• Charlie-kám – szólal meg a főmérnök – na, ne csigázz bennünket tovább! Milyen újabb játékot vettél Bejrútban ez alkalommal?
• Semmit sem vettem.
• Ugyan, ne mondd nekem, hiszen nincsen drót a telefonkagylódban, biztosan valami kis rádiótelefonod van benne! – tromfol a főmérnök.
• Á, fenét. A rendelés és a kápó meghívása mind előre megbeszélt dolog volt. Már régóta ismerem az ízléseteket, nem volt nehéz összeállítani az italokat és a szendvicseket. – Egyebekben ez a bányatelefon használhatatlan és kényelmetlen. Egy nagy szar - magyar gyártmány.

Az Ever Given balesetének margójára…

A bejegyzés célja nem a bizonyítványom magyarázása lesz, inkább csak némi háttér információ a „szakértésemet” illetően. Bencsik Attila barátomat, egykori osztálytársamat kereste meg az RTL klub egyik újságírója, akinek aztán eszébe jutottam…  :-)

Az interjú néhány percet vett csak igénybe és mondanom sem kell, hogy erősen szerkesztett módon került adásba. Ami egyáltalán nem baj, bár egyik másik mondatom a szerkesztés miatt értelmét vesztette, illetve nem tűnt koherensnek.

Szakmabelieknek nem kell magyaráznom, hogy mire alapoztam a filmbeli véleményemet, de a többieknek igyekszem némi többlet információval szolgálni.

Kicsit kutakodtam és a Maritime Casualty Specialist oldalán megtaláltam a valós idejű AIS felvételt.

Az átkelés sebessége általában 9-10 csomó körül mozog. Ennek több oka is van, de a legfontosabb, hogy a kisebb, öregebb hajók is tudják tartani az iramot. Az a közel 150 éves szabály, miszerint az átkelésre even keel-re kell tenni a hajót sem segíti a személyzet dolgát (az első és hátsó merülés ugyanannyi – vízszintes úszáshelyzet). Ebben az úszáshelyzetben a kormányhatás igen csak messze van az optimálistól. Az aktuális időjárási adatoknak lustaságom okán nem néztem utána, de tudvalevő, hogy már egy lágy tavaszi szellő is mit képes tenni egy hajóval, aminek 15000+ négyzetméter a szélnek kitett felülete. Az is csak feltételezés a részemről, hogy a majdnem elhanyagolható áramlás is délről északra tartott csökkentve ezzel a hajó vízhez képesti relatív sebességét, következésképpen a kormánylapátra ható erőket. A fentemlített linken jól látható, hogy a csatornába való behajózáskor az általában megszokott 9 csomóval haladt a hajó. Amikor beállt kb. 050 fokos irányba, a déli szél elkezdte az északi part felé nyomni. A korrekcióhoz nyilvánvalóan nagyobb sebességet kért a kalauz és rövid időn belül felgyorsultak 13 csomóra. A sebesség pozitív hozadéka a kormányképesség javulása lett, a hátránya pedig a korrekcióra lehetőséget adó idő lerövidülése. A csatorna szélessége itt kb. 300 méter, miközben egy bal kanyar következik, ami kb. 60 fokos irányváltást jelentett. Az adott időjárási körülmények között a szél az északi partfelé nyomta a hajót, miközben ugyanennek a hatására próbált szélbe fordulni, azaz jobbra. Simán eltudom képzelni a hangulatot a hídon. Kemény, határozott és nem utolsósorban hangos parancsszavak, hangozhattak el mind a pilot, mind a parancsnok részéről és feltehetőleg nemegyszer, egymásnak ellentmondók is. Ezt a gyakorlati tapasztalatomra alapozom. Ezek a múmiák (a legfiatalabb révkalauz 60+ éves) kiválóan működnek, az egyenesekben, napsütötte szélcsendes időben. Ha baj van, a legjobb, ha nem vársz tőlük segítséget.  Maximum tolmácsnak jók, másra nem nagyon. Sosem számoltam, de 70 és 100 közé tehetők a szuezi átkeléseim száma parancsnokként. Kevés olyanra tudok visszaemlékezni, ami teljesen problémamentesen ment volna.

Egy másik faktor a személyzet, illetve a nemzetiségük. Más oldalakon ezt nem írnám le, de itt lemerem, mert egy-két elvetemült alaktól eltekintve, úgysem sokan olvassák. A teljes személyzet indiai volt. Magyarázzam? Szolgalelkű, semmihányi, semmire sem való népség. Bármire képesek, csakhogy a megszerzett pozíciójukat megtartsák és nincs az a pénz, hogy ellentmondjanak a felsőbb hatalomnak. Hajóztam indiai parancsnokkal, voltak indiai beosztottjaim, tudom, hogy mit beszélek.

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy buták lennének, mert vannak közöttük is igen okos, jól képzett szakemberek, de a mentalitásuk teszi őket elviselhetetlenné.

Summa summarum, a baleset valódi oka feltételezhetőleg „nautical error” lehetett. Nem gondolnám, hogy technikai lett volna, mint azt magam is először gondoltam, hisz a partra futás pillanatában a sebesség 13 csomó körüli volt.

Ahogy Dajcstomi, tompika szokta volt mondani: „Ennyi”…

Segítek a fentieket vizualizálni.

A hajó neve Maullin… (a hal neve pedig Wanda)

2010-ben épült Tajvanon és 2011-ben állt szolgálatba. Nem teljesen ismeretlen számomra, mert 2009-ben a kisebbik testvérének az építésén magam is ott voltam. Velünk párhuzamban épült ennek a szériának az első darabja is. A teljes hossza 306, a szélessége 40 és a legnagyobb merülése 14 méter. 6500 TEU-t képes felvenni. Az első és számomra legmeglepőbb az volt, amikor megláttam, hogy a lakótér a hajótest hátsó harmadban helyezkedik el. Jó, jó túlzok már megint, mint ahogy azt tőlem megszokhattátok. :-) Egy hagyományos elrendezésű hajóról lévén szó, nincs ebben semmi meglepő. Pusztán 10 év mega-konténer után nekem kissé szokatlan. Az első benyomás alapján kissé lelakottnak tűnik. Az itt regnáló parancsnok 4-szer volt az első tisztem, de úgy látszik, hogy a tisztaságot illetően, vagy nem tanult tőlem semmit, vagy csak egyszerűen nem azonosak az elvárásaink. Az is igaz, hogy míg a Fabiola a zászlóshajó volt, így nekem sosem volt problémám a rendeléseket illetően. Mindent megkaptam, bármit is rendeltem. (no persze józan keretek között) Az is látszik, hogy nem igen fejlesztettek itt semmit. Itt nem a tulajdonosra gondolok, hanem a személyzetre. Vannak lehetőségek, mint pl. javíthatatlan kötöző elemek, használt, javításokból visszamaradt alkatrészek, ill. már semmire sem jó kikötőkötelek eladásából némi pénzre szert tenni és új dolgokat vásárolni. (gitár, Playstation, karaoke szett stb).

Ehhez csak két dolog kell: akarat, meg némi becsület. (nem lopjuk el az így befolyt pénzt) :-) Úgy tűnik, hogy az elődjeimnek egyik sem volt az erőssége. A kantinban szinte semmi sincs. Erre lehet magyarázat az aktuális útvonal is, de nem feltétlenül.

3 napja jöttünk el Soharból és Port Klang felé tartunk. Ez egy egyhetes út, amit arra fordítunk, hogy valami lakótér formát varázsoljunk a közvetlen életterünkből. Szerencsémre mind a gépüzemvezető, mind a csúf partnerek ebben. (mondjuk, ha nem lennének, akkor is ez lenne az elsődleges cél) A kápóm lengyel, a Fabioláról, a csúfom pedig ukrán. Szimpatikus volt már első látásra és azóta nem változott a véleményem. Kiváló, ukrán akcentus nélküli angolsággal bír és a rakomány kezelésén is látszik, hogy nem ma kezdte. Biztosan hallott már rólam és valószínűleg csupa rosszat, mert első naptól igyekezett felvenni a náci stílust már ami a talpasokat illeti. (űzné a népet, ha hagynám) Bár lehet, hogy ez csak egyfajta show, nekem. Ugyanakkor, merthogy itt a hó vége, azt látom - és ezt biztosan az elődömtől tanulta, hogy túlórát fosásig adunk, mert ettől leszünk népszerűek. Hát nem. A tiszteletet és a tekintélyt nem túlóráért adják. Majd ezt is megtanulja.

Hogy öreg trotty vagyok, az azon is lemérhető, hogy bár számomra ismeretlen hajóra jöttem, a személyzet 25%-a így is ismerősként üdvözölt. Sajnos csak 20-an vagyunk, ami épp, hogy csak elég a normális működtetéshez. Maga az útvonal viszont nem túl rossz, így majd igyekszünk belőle kihozni a legjobbat. Az Emirátusokbéli Khor Fakkan az első állomás, majd Jebel Ali, Sohar-Omán, Port Klang-Malajzia, Qingdao-Kina, Pusan-Dél Korea, Yangshan, Ningbo, Dachan bay és Port Klang érintésével vissza Khor Fakkanba. 49 nap egy teljes kör, egyhetes pihenőkkel. Pihenőt a francokat, csupán nyílt tengeri út a végállomások között, napi rutinnal, amit nem zavarnak meg kikötők.

Egyetlen egy dologgal nem vagyok megelégedve, az pedig az, hogy nincs 3. tisztem. Van egy nautikai asszisztensem (erről már volt szó egy korábbi bejegyzésben, hogy mi fán is terem), aki a 3. tiszt szerepében tetszeleg. Apró kis darab, talán 150 cm sincs és egy picit farnehéz. :-) Zeronie a neve. Kérte, hogy szólítsuk Zérónak. Mikor ezt a posztot írom, már teljesen tiszta a kép, hogy mit is várhatok tőle, mert ugye a név kötelez. ☹ Szóval fönt északon, a kínai vizeken őrségezni fogok. Hiába, semmit sem adnak ingyen, mindenkinek meg kell dolgoznia a betevőért. :-)

A változások éve

Mint azt a cím is sejtetni engedi – 2020 a változások éve. A múlt évben a pandémia okán nyolc hónapra beragadtam a Fabiolára és csak nyár derekán sikerült hazavergődnöm. 

10 év után a tulajdonos úgy döntött, hogy eladja a Fabiólát, az én állandó munkahelyemet és második otthonomat. És még sorolhatnám. Érdekes módon egyik dolog sem viselt meg különösebben. Sem a hosszú, (majd nyíltvégű szerződés) sem pedig a szakítás a „nagyasszonnyal”. Jó volt, elmúlt, vége lett.

Úgy terveztem, hogy egy ilyen hosszú szolgálat után, otthon maradok majd 4-5 hónapra, de mint az rögtön kiderül, ez is csak terv maradt. Az senkinek sem titok, hogy a Covid mindent a feje tetejére állított. Október 21.-én aztán ismét nyakamba vettem a világot. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy Budapestről direktben repülhettem Dubaiba. Maga a repülőút meglehetősen eseménytelen volt. Megérkezve azonban kezdetét vette a Covidos tortúra. A gépen ugyan rendesen szétültettek bennünket, a terminálban azonban hosszú, tömött sorokban vánszorogtunk először a bevándorlásiakhoz, aztán pedig a teszt állomásra. Engem valami érthetetlen módon elszakítottak a többiektől és hirtelen több tucat, főként fekete és nem mellesleg terhes nő között találtam magam. Lányos zavaromban megkérdeztem egy a közelben álló hostesst, hogy biztos jó helyen vagyok-e, de csak bambán nézett és intett, hogy ne tartsam fel a sort. Jellemző a szervezettségre, hogy Krzisztof a gépüzemvezetőm, aki 10 perccel utánam landolt, úgy ment ki a repülőtérről, hogy sem a bevándorlásiak nem látták, de le sem tesztelték. Ebből aztán később lett némi galiba, de megoldottuk, mint általában mindig, mindent. Jellemző az is, hogy a budapesti beszállást megelőzően, a reptéren le kellett tölteni egy applikációt, amire a teszt eredménye kellett volna, hogy érkezzen. A teszt 10 napja történt, az én telefonomon viszont a vizsgálat eredményénél még ma 30.-án is az látható, hogy „függőben”.

Dubai,

Nem az a hely, ahova turistaként magamtól eljönnék. Mivel azonban hivatalból iderendeltek és időnk is volt bőven, hát kiporoszkáltunk. Lenyűgöző, de nekem mégsem tetszett. Minden új, minden modern és nem utolsó sorban mindent finom por lep be. Most, hogy télvíz idején járunk a hőmérséklet csak 36 fok volt. Legutoljára májusban, mikor erre jártam 42 volt. Igaz akkor még örömködött is a révkalauz, hogy milyen klassz, mert ők ugyan 48-t vártak, de váratlanul lehűlt a levegő. :-)

Hamar eltelt az az öt nap, de már nagyon vártam, hogy végre beszállhassunk. A kétnapos izolációban szobaszervíz hozta az ételt, a választás lehetősége nélkül. Igy aztán ettem csirke curryt eleget. A másik lehetőség vega volt, ami, aki ismer az tudja, hogy nálam nem opció. Egyszer próbálkoztam a nyers vegán étrenddel egy fél napig, de azt is egy tatár steak formájában :-). A „kiszabadulásunkat” követően, annyit változott a helyzet, hogy az étteremben szolgálták fel ugyanazt a menüt. A Dubai mall-ban aztán megkoronáztam a kirándulást egy quarter-pound-duble-cheese-double-burger-pattyval, hozzá forró almás pitével és egy félliter dupla sóskaramellás vanília fagyival. Egyből megszerettem az Emirátusokat.

Szóval így kezdődött a kaland. Tovább is van, mondjam még?

A balatoni vitorlás

Számomra szinte hihetetlen, hogy a balatoni vitorlázás, a sznobizmus – és ebből következően a modorosság – egyik fő hazai melegágya mennyire csúnyán kimaradt az eddigi felhozatalból. Jelen tipizálással ezt a tátongó lukat szeretném valamelyest befoltozni. Természetesen, ahogy az eddigi skatulyázós posztoknál megszokható volt, egy tetszőlegesen kiválasztott példányt legtöbbször nem csak egy skatulyában lehetne nyugodt szívvel elhelyezni. A lista nem teljes, tudom, hogy több van a témában, még mielőtt valami smartass betámadna.

A gazdagok

Valami furcsa okból kifolyólag az átlagember (t.i. a jelen levőkön kívül mindenki) agyában az a kép él a vitorlásokról, hogy mindenképp sok pénzük van, kezdjük tehát azokkal, akikre ez igaz is: a gazdagokkal. A balatoni vitorlások ezen fajtáján belül alapvetően két, gyökeresen eltérő típust lehet megkülönböztetni: a profit, és az újgazdagot.

a) A profi:

Minden tiszteletet megérdemlő típus, csak a teljesség kedvéért került bele az irományba. Ismeri, és betűre betartja a HSZ-t, kimért, következetes, és ennél fogva sikeres is. Ha versenyző, akkor drága, a legújabb technológiai újításokkal felszerelt hajója van. Ennek megfelelően talán mindössze annyi tud néha idegesíteni benne, hogy órákat tud beszélni az új csörlőjéről, illetve hogy van képe panaszkodni a különböző felmerülő költségekről („A legutóbbi kékszalagon is fejenként 5000 eurót kellett fizetni a legénységnek, mekkora lehúzás már ez!”).

b) Az újgazdag

Messze a legidegesítőbb típus az egész tavon. A (drága) hajójával bánni nem tud, de nem is akar, jogosítványa hamisított. Egy gyenge hármasnál erősebb szélben nem nagyon lehet vele találkozni, de már ilyenkor is motorral halad vissza a kikötő felé, mert vége a napozási lehetőségnek, meg a szilikonos kurva amúgyis behányt. A szabályokat nem ismeri, így hiába üvölti neki bármelyik másik kaszt tagja, hogy bekbórd, gecire nem fogja érteni, továbbá hiába megy motorral, nem ad elsőbbséget: a sunyibb fajtája még fent is hagyja lobogni a vitorlát, és azt várja, hogy majd nem halljuk meg a motor hangját. Végzete általában akkor éri el, amikor egyszer mégis elkapja egy vihar (esetleg miután a Balatonról átnyergelt a tengerre, merthogy az mennyivel menőbb) és, szerencsés esetben, kihullik a természetes szelekció rostáján.

A céges

Az újgazdagnál egy fokkal jobb: általában multinál dolgozik jó pénzért, tisztességes úton szerzett jogosítványt, és nagyjából tudja kezelni a hajót. A vitorlázást leginkább céges események keretei között űzi, csapatépítés, bebaszós hétvége, stb. A hétköznapi környezetéből magával hozza a tudálékoskodó, bizalmaskodó multis stílust, és igyekszik magát két „szakmai” magazin elolvasása után bennfentesként feltüntetni. Ha többen vannak, versenyeznek, hogy ki mit tud és kivel találkozott, gyakran becenéven emlegetve szegről-végről ismerős (ott volt az illető könyvének a dedikálásán és váltottak két szót) sportembereket. Élvezettel hallgatja a (később részletezett) öregek, illetve a profik elbeszéléseit, később saját történetként továbbadva azokat.
Irritatív alfaja a wannabe-profi, aki tehetség és elhivatottság híján sose fog profivá válni, ellenben mindenkit ki tud valamiből oktatni. Ő az, aki elvárja, hogy szigorúan betartsad a szabályokat, de csak addig, amíg neki van elsőbbsége (ha nincs akkor meg a te kurva anyádat, mert „miért hozol ilyen nehéz helyzetbe, igazán elengedhettél volna”). Általában hozza a még tenyérbemászóbb tizen-huszonéves gyerekeit (ismertetőjel: seklit hord az iskolatáskáján, merthogy ő mekkora vitorlás) a versenyekre, hogy segítsenek a kurvaanyázásban.

Az öreg

Az öreg általában ha nem is profi, de legalább valamelyik SC versenyzője a mai napig. Gyönyörű, közepesen nehezen kezelhető, régi versenyhajójára mindenki nyálcsorgatva  irigykedik, ennek megfelelően ifjabb korában rengeteg ingyen zsákolásban volt része, melyek történetét férfiak társaságában előszeretettel meséli. Tudásához semmi kétség nem fér, ám a nap előrehaladtával elfogyasztott szesz hatására („mannschaft töltsön már a kormányosnak még egy védőitalt”) igencsak megkopik, ekkor ifjabb kollégáinak meg kell várnia amíg elalszik, hogy ne dumáljon bele többet a navigációba.

A vitorlafetisiszta

Ez a kategória erős átfedést mutat az öreggel. Arról lehet megismerni, hogy bárhol, bármilyen szűk helyen kizárólag vitorlával (esetleg evezővel) hajlandó közlekedni, és hangosan káromkodva szidja azt, aki csak motorral tud beállni a kikötőbe. (Abból a szempontból igaza van, hogy alap kéne legyen, hogy motor nélkül is menjen mindenkinek minden manőver, de a kikötők zsúfoltsága, és a mezőny erőteljes hígulása miatt mégis üdvözölném, ha az Adria után a Balatonon is betiltanák a vitorlázva beállást, ha van motor a hajódon. )

Az enciklopédia

Vitorlázni nem nagyon tud, viszont valahogy állandóan ott lóg valamelyik vitorlástelep körül. Sportbeli hiányosságait lexikális tudásával kompenzálja: fejből fújja az összes kékszalag, országos bajnokság, évadzáró, stb. minden egyes részeredményét, és Szepesi Györgyöt megszégyenítő szenvedéllyel tud olyan eseményekről utólag is tudósítani, amelyeken sose vett részt. Ezen kívül arra veri a nyálát, hogy az összes hajótípust messziről felismeri,  és fitymálóan néz, ha te nem. Leállítani úgy lehet, hogy valami égbekiáltó faszságot mondasz neki, ekkor megsértődik a tudatlanságodon, és elvonul.

A vitorlástáborok népe

a) A versenyző

Valahogy mindig előjoga van a legjobb hajóhoz, ennek következtében a házi versenyeken mindig nyer. Ez a folyamat addig erősíti magát, amíg az edző elküldi egy igazi bajnokságra, ahol csúfos vereséget szenved és abbahagyja a versenyzést. Felsőbbrendűségi érzésétől vezérelve gyakran produkálja magát a lányoknak, amivel legtöbbször semmit nem ér el.

b) A hülyegyerek

Általában a szülei nagy fejesek és meglepően normálisak. Szegény gyerekre viszont kevés idejük juthatott, mert a társasági élet alapvető szabályaival sincs tisztában, dagadt, és még mellette a felfogása is elég lassú. Testsúlyával fordított arányban áll a fizikatudása és az egyensúlyérzéke, jellemzően akkor jön át a te oldaladra segíteni kibogozni valamit, amikor a hajó már alapból feléd készül felborulni. Mindenki szivatja, kivéve az edzőt, aki eleinte – ismervén a szülők pozícióját – védelmébe veszi. Végül az ő türelme is elfogy, amikor a gyereket úgy kell Optimist-estül valamelyik katamarán elől kimentenie a motorossal.

c) A barbár

Neki bármilyen tábor jó lenne, ugyanis a vitorlázásnál sokkal jobban érdekli a különböző állatok baszogatása (pecázás, vizisikló-, gyík- és békakergetés), valamint a jobbnál jobb csínyek kiagyalása. Általában valami külsőssel is összetűzésbe keveredik (például amikor a kopasz állat gumimatracon alvó nőjét megdobja vizes szivaccsal), melynek folyományaként a sértettet a tábor vezetőinek kell lenyugtatnia. A rábízott hajókkal is bevállal akármilyen meredek manővert pusztán a poén kedvéért, ennél fogva a hülyegyerek után ő jelenti a legnagyobb kockázatot a fenntartó számára.

Egy szösszenet Oroszországból. 

Bérlőnk terjeszkedik. A mostani járatunkat (Himalaya-service) bővítve betettek nekünk néhány balti-i tengeri kikötőt is. Ezért kellett nekem a szabadságom utolsó előtti hetében, Manilában egy három napos szimulációs kurzuson részt vennem. Néhányatoknak már meséltem, hogy mennyire haszontalan volt, ezért aztán nem is áldoznék rá karaktereket. Voltam, láttam, felejthető.

A balti-i tengeri kör három kikötőből áll, mint pedig: Klaipeda, Kalinyingrád, Gdynia. Méretünk miatt a kiel-i csatorna szóba sem jöhetett, maradt hát Dánia kerülése. Skagtól le Gedsenig jó 14 órás út révkalauzzal. Mit mondjak kb. annyira unalmas, mint Szuez. (vagy még inkább)

Klaipedáról nincs mit mondanom. (dehogy nincs)

Szűk bejárat, hosszú kikötőmedence a végén pördülés és kész.

Hogy az élet véletlenül se legyen egyszerű, bejött két „Homo Sovieticus” PSC officer (port state controll) bővített biztonsági ellenőrzést tartandó. Nem jártak sok sikerrel, de ez inkább legyen egy másik bejegyzés témája.

Kalinyingrád pusztán azért került be a körbe, mert jó olcsón lehet ott üzemanyagot vételezni. Az Oroszországgal szembeni szankciók miatt azonban nem lehet csak úgy tankolni, kell, hogy legyen valami fedőtevékenység is.

Erre találták ki a fortélyos üzletemberek, hogy rakjunk be egy raklapnyi ásványvizet. Érted? Egy 13000 TEU kapacitású hajó, fedősztoriként berak egy raklap ásványvizet.  

A helyi ügynök egy fiatal fiú volt, tűrhető angolsággal. Elém rakott egy kb. 10 cm vastag paksamétát, lepapírozandó a rakományt. Bill of lading, mate’s receipt stb.

„Te Grishenka – te ezt mind alá akarod íratni velem? – kérdeztem.”

„Keptyen nágyon sájnálom higgye el, de nyesszeszeri”.

„Hogy az ég rogyjon rád, meg az egész szovjet rendszerre” - gondoltam, de elkezdtem aláírogatni. Mivel látta rajtam, hogy nagyon nem szeretem, felajánlotta, hogy ő majd pecsételget.

Ismervén valamelyest a szovjet emberek lelkivilágát (humortalanságát), nem dobtam be a szokásos, poénom, miszerint a pecsét az ingyen van, mert a cég adja, de az alírásom az minimum 30 rubel. Nem akartam, hogy szegény fiú idő előtt szívrohamot kapjon. Azért úgy 100 szignó után, kibújt belőlem a kisördög.

„Te Grishenka, baj van”- mondom. Kikerekedtek a szemei: „mi á báj keptyen”?- kérdezte.

„Barátom, most látom csak, hogy a berakandó víz, mentes, én pedig bubisat rendeltem”- mondtam.

Lesápadt, felkapta a mobilját és vadul tárcsázni kezdett.

„Jaj te szép gyerek, lassulj le” - mondtam neki, „nehogy már rám hozd az FSB-t” (korábban KGB néven futott). „Akkor nincs baj? Jó lesz a mentes víz is?” – kérdezte.

„Jó, hát persze, hogy jó” – mondtam.

Ő megkönnyebbült, én pedig folytattam a körmölést. Vannak dolgok, melyek sosem változnak.

Következő úton már nem volt balti-i kör. Mit mondjak? Nem bánom.

Mert nekem ilyenem is van. Azoknak, akik régebben hagyták abba a hajózást, mondanám, hogy ebben a státuszban leledző egyedek, olyan tisztjelölt palánták, akik minden szükséges bizonyítvánnyal rendelkeznek, csak a szükséges gyakorlatuk, idejük hiányzik a kinevezéshez.  Az enyém ukrán. Mondjam még? 21 évesen már maga mögött tudja az elméleti képzést, elvégezte az STCW által előírt összes kurzust, valamint megfelelő gyakorlattal bír. Most két lehetőség van:

1. a pasas egy zseni
2. Ukrajnában bármit meg lehet szerezni, jó pénzért.

Ne találgassatok, persze, hogy az utóbbi. Én nem terhelem a Juniorokat tesztekkel, mint azt Leonid kollégám teszi. Beszállásom után pár nap elteltével, néhány célirányos kérdést teszek fel és nagyjából már tudom is, hogy mire számíthatok az elkövetkezendő pár hónapban. (mert a hajózás sem nem rakéta tudomány, sem nem agysebészet, bármennyire szeretnék is egyesek ezt elhitetni)

No, ez az enyém nagyon magabiztosan vezette fel magát, annak ellenére, hogy a Leonid által jegyzett értékelésében az állt, hogy nem fog neki ártani még egy teljes szerződés (6 hónap) a jelenlegi rangban, mielőtt véglegesítenék a kinevezését.

Hangsúlyozom, hogy elméletileg teljesértékű harmadik tisztek, de a gyakorlat hiánya miatt nem lehetne őket egyedül hagyni őrségben. Én hagyom. Többnyire a chief mate mellé osztom be őket, így a chief tud mással is foglalkozni, viszont, ha kínja van, tud kihez fordulni. Óceáni passzázson, viszont nappal is hagyom őket egyedül garázdálkodni, mivel nekem kb. 10 másodpercre van szükségem, hogy a hídra érjek, ha kell. Mi több, rakodási őrséget is adnak egyedül, ezzel tehermentesítve a második és a harmadik tisztet. (így ők nem hat-hat óráznak, hanem csak négy-négy) Kezdetekben felügylettel csinálhatják az elhajózási manővert, aztán pedig felügyelet nélkül akár az érkezésit is. Így az éppen pihenő idejét töltő tisztet nem kell kelteni. Ez különösen a második tisztnek nagy segítség. Az ő őrsége ugyanis a legrosszabb, mert déltől délután négyig ill. éjféltől reggel négyig szól.

No, egyik nap ballagok fel a hídra, mit látok az én NOA-m a székemben terpeszkedik. „Fáradt vagy csillagom?”- kérdeztem. „Nyo Keptyen”- jött a válasz. „Akkor mi a bánatért fetrengsz a székemben?”- kérdeztem. És jött a válasz, amire nem számítottam: „Hova üljek akkor Keptyen, a földre?”

„Kérdezz még egy ilyet és úgy váglak haza, hogy meg sem állsz a Nyeftorudovoz 386-ig, ahol szakmát, meg az illemet tanultad”- válaszoltam.

Úgyhogy most egy kicsit fasírtban vagyunk, de majd megengesztelődik.

A Barba-szék szentségéről, most nem fogok írni. Aki tudja, az tudja, aki pedig nem, annak hiába is magyaráznám. Már itt van három hónapja, észrevehette volna, hogy soha senki nem ül oda. A barba-szék az tabu. Mi több, bármikor megyek a hídra, mind Jánusz, mind Sztanyiszlav (a két chiefem) azonnal felpattannak, - pedig istenbizony nem kérem, sőt -, de ők pusztán tiszteletből így tesznek minden alkalommal. A harmadik tisztnek ülni tilos, a másodiknak pedig attól függ, hogy milyen viszonyban vagyunk :-).

A fentiektől függetlenül próbálja hasznossá tenni magát, egyelőre kevés sikerrel. Nem múlik el nap, hogy ne ejtene valami hibát a naplóbejegyzésben. Na, ebből lett elege a második tisztnek, mikor az alábbi megjegyzést hagyta neki hátra, egyik délután ami szabad fordításban így hangzik:

„ALEX,

A log szerinti nautikai mérföld???

Mi a faszom!!!

+ Hiányzó manőver mérföldek???

Túl sok a mi a faszom!!!

Fabiola a sivatag hajója…

Az eddig nyugalmasnak induló szerződésem ma 180 fokos fordulatot vett. A Port Said-i érkezést megelőző kalamajkát nem említem, mert az annyira megszokott, hogy értelmetlen karaktereket vesztegetni rá.

Nagy konvoj a mai, ezért mivel merülésünk szinte nincs is (13,5 méter�) nem engedtek horgonyt dobni a mély vízi horgonyzóhelyen, hanem elküldtek bennünket a „kicsik” közé. Éjfélkor jött az ukáz, hogy 0220-ra a gép legyen készen és csak két lánchosszon várjuk a további utasítást.

Himbálóztunk még egy órát, mire sikerült az egyiptomi barátainknak összeállítani a sorrendet. Ötödikek lettünk. A tőlünk kb. egy mérföldre horgonyzó aprócska (294 méter) CMA-CGM hajót kellett követnünk. A már említett kis merülésünk miatt nem a rendes „bejáratot” szándékoztam használni, hanem úgy félúton besunnyogva csatlakoztunk volna a konvojhoz. Igy gondolta az én csigaevő barátom is, csak, amivel nem számolt az az őt, a konvojban megelőző megakonténer hajó volt. Ennek a kapitánya - nagyon helyesen - felment északra a „rendes” bejárathoz, mivel 15,6 méteres merüléssel nem viccelődik az ember. Fej fej mellett, haladtunk párhuzamosan a francia kollégával (meg mernék esküdni rá, hogy valami szláv lehetett az isten adta, abból is a rosszabbik fajta - ukrán), mert valami fülnek gyötrelmes angolsággal tudakozódott a szándékaimat illetően. Nagy szemekkel néztem ki a fejemből, nem értettem, hogy mi is a baja valójában. Megpróbálok egy picit grafikusabb lenni. Szóval párhuzamosan haladunk azonos sebességgel egymástól 1 mérföldre. Nagyjából egyidőben szándékozunk jobbra fordulni 90 fokot, amiből egyenesen következik, hogy a forduló befejeztével egy mérfölddel (1,85 km) leszek mögötte. Teljesen összezavart, ijedtemben még a gépet is megállítottam �. Ő is ☹. Az északról jövő megakonténer meg csak jött. Hogy ne legyen „t-bone steak” reggelire, a francia „meghátrázott”, a megakonténer pedig „pedál to the metál” felgyorsított, megúszva ezzel egy halom papírmunkát.

Nem sokkal később megjött az én két révkalauzom is. (nagy hajónak kettő jár �) Korukat tekintve, ezek már papirusz hajókon is hajózhattak a Földközin a fáraók idejében. Egyikük a kora ellenére meglehetősen temperamentumos volt, s üdvözlést követően kért egy félerőt előre. „Nem lesz az sok?” – kérdeztem. „Nem, nem, csak felzárkózunk az előttünk menőhöz, aztán majd meglassítunk – válaszolta.” Kezdett a szőr felborzolódni a hátamon, amikor csak úgy a szemem sarkából látom ám a radaron, hogy a kis „mütyürü” előttem erős lassításba kezdett. 10,5 csómó a sebességünk, a „mütyürüé 4,2, a követési távolság egy mérföld. Na ezt nevezem én baljós előjelnek. Kicsit ordítoztunk, kicsit rángattam a telegráfot, aztán megoldódott a helyzet magától. A „mütyürü” révkalauza, vagy kapitánya, hátra nézhetett és mikor meglátott bennünket mögötte tornyosulni, gázt adott és menekülőre fogta. Jól tette. Ha nem tette volna, valószínűleg nekimegyek, mind bolond tót az anyjának és lett volna baj csőstül.

A hatósági vizsgálat letudva, a vehemens révkalauz kirakva, lassan megindultunk dél felé. (óóóó…dél felé, óóóó a szabadság felé – Deák Bill Gyula �)

Annyira megszoktam már ezeket a nüánszokat, hogy már tényleg fel sem veszem. Viszont mivel este 10 körül végeztem, egykor meg keltettek, nem voltam valami nagy hangulatban. Leonyid balesete óta (nekiment a partnak a csatornában 2016-ban), mindig fent maradok a hídon a tranzit teljes ideje alatt. Azért, ami, jár az jár. Lementem a kabinomba egy párnáért, takaróért és a Kindle micsodámért, hátamra dőlve, olvasással szándékozva elütni a maradék 10 órát.

Nagyon érdekes dolgokat olvasok mostanában, olyannyira, hogy kb. 10 perc múlva elhatároztam, hogy pihentetem a szemeim. Malacvisításra ébredtem. „Keptyíííííííííín”… sikoltott az elsőtisztem. Mondanom sem kell rögtön felébredtem. Szép nagy darab gyerek a chiefem, plasztik észt. Apja, anyja orosz, de valahogy neutralizálták őket. A neutralizálás nem miskárolást jelent, bár az ő esetében még ez is lehetséges, mert a termetéhez képest kb. 3 oktávval magasabb a hangja, mint azt várná az ember lánya. Mi lehetne más… főgép hiba. Csöng a telefon és az én szerelmetes gépüzemvezetőm, fülembe búgja, hogy: „Lashloooh… meg kell állnunk”. „Te Arkasha”- mondom, „már áll a gép, hogy tudnánk ennél jobban megállni”? A lendület persze még vitt bennünket, csak sajnos a szél is jelen volt, ami mindenáron a Leonyid sorsára akart juttatni (nekimenni a partnak és jól eldeformálni a már kétszer átszabott orrunkat). Sok téli ruhát nem hoztam magammal, meg valahogy nincs is nagyon kedvem Dalianba menni. (Dalian, az egykori birodalmi Dálnij, Kína egyik leghidegebb városa, tudom, mert már voltam ott télen)

A csatornát eddig mindig csak északról délre, vagy fordítva, délről északra haladva passzáltam, de sosem (vagy legalább is eddig nem) nyugatról keletre. Azt emlékeim szerint Ari Sharon csinálta a tankjaival ’56-ban, ő viszont nem volt tengerész.

Na, de, hogy „letászkáttesztorisort”, legénység riasztva, csónak és a horgony ledobva… megúsztuk a dolgot. Kicsit feltartottuk a konvojt, gondolom jóanyám csuklott ma eleget, de komolyabb baj nem lett. Azon nem lepődtem meg, hogy a „népem”, mint egy tigris ugrott és tette a dolgát hisz többségükkel már hajóztam, azon viszont annál inkább, hogy a kalauz is.

Ezek után volt egy pár telefonhívás, Hamburgba, Genfbe, pár tucat e-mail stb, stb… de a nap ajándéka az volt, amikor kínáltam a kalauznak a cigijét, nem fogadta el.

A „gepárdjaim” (gépészek), viszont már kérdezték, hogy nem szándékozom e megtörni a körtepálinkás üveg nyakát, ha egyszer egyben kiérünk…, de nem. A „vegyigyümit” már benyelték, ezt a Ryszardnak tartogatom, mert, hogy vele hajózva is mindig történik valami izgalmas. (igazi szarmágnes, vonzza a bajt)

Este alvás lesz azt hiszem.

P.S. kint vagyunk. Nem tudom, hogy világ rekord e, de személyes rekordnak sem rossz: 3 karton LM-l és két karton Marlboroval verekedtem át magunkat a csatornán. � Biztosan nagyon büszke lesz majd rám a gazdám, s ha bónuszt nem is, de egy méretes kónuszt majd kapok tőle Karácsonyra.

.

Gioia Tauro

Sosem volt és sosem lesz a kedvenc kikötőm. A „gugli mapsszal” rákeresve, rögtön látható, hogy leginkább  egy női izé......nemiszerv, pontosabban hüvely keresztmetszetére hasonlít. Nem mennék tovább ezen a gondolaton, hogy akkor a Fabiola mi benne, de aki veszi a fáradtságot annak egyértelmű lesz, hogy mire is gondolok. Érkezés..... Kérdi a révkalauz állomás, hogy hány vontatót szeretnék? Kettőt, válaszoltam. A fordító medence hossza 600 méter, szélessége  400, nem hagy sok helyet hibázni. Mondja Giovanni: „Cápitanóóóó......az időjárás jóóóá, nem kellá kettőá.....” Nekem mindegy - mondom, akkor adj egyet..... Pontsan a révkalauzok azok, akik szeretnek minél több vontatót alkalmazni, de az idő tényleg szép volt, semmi szél, ám legyen. Az egyetlen dolog ami zavaró tényező lehet, a bejárat előtti keresztáramlat. Ezen könnyedén átverekszi magát az ember kellő sebességgel, bízva benne hogy rögtön utána kap is gép-hátrát a „bányából”. Talán írtam, talán nem, hogy mostanában vannak gondjaink, ezért Ryszard mindig lent van az „emergency stand” közelében és azonnal beavatkozik kézzel, ha az automatika vacakol. Hiba nélkül „behatoltunk”, majd jobbra fordulva beállítottuk magunkat a csatorna közepére, s elkezdtünk a hátrafelé menni a rakpartunk felé. Maga a csatorna meglehetősen szűk, még akkor is ha nem vesszük figyelembe a már part mellett álló hajókat, illetve a daruk belógó szárait. Kultúrhelyeken ilyenkor felemlik a daruk szárát megkönnyítve a manőverezést, de itt „Észak Afrikában” ez nem divat. Most, hogy megemelték a kéményünk magasságát, kevés olyan hely van a világon, ahol elférünk a daruszárak alatt. A simának indult manőver kezdett egyre hektikusabbá válni, volt teljesen jobbra, teljesen balra a kormányt....gép kicsit  előre, aztán félerő hátra....stb. Kérdem Giovannit: „te jó öreg a vontató mit csinál hátul?”....., mert ahogy látom, csak lóg rajtunk mint sörös ló ivarszerve, haszna meg semmi. „cápitanóóóóó, elnézéstááá, vontató parancsnokáá kissé indiszponáltááá.....tegnap volt a lánya esküvőjááá....”. Szóval részeg....nyugtáztam magamban. Biztosan a bazi nagy olasz esküvő miatt nem tudtatok 2 vontatót sem adni. Az egyik csapat totál kaput, a másik meg.....na de hagyjuk. Rendben. Megérkeztünk a rakpart mellé, adjuk a köteleket, mikor kérdi tőlem a kalauz: „Cápitááánóóóó, mikor csatoltuk fel a vontatótáá?..... Mondom.... 0542..... Jájjjááááá most 0639 van....Cápitáááánóóó,ha meghááládjuk az egy órátááá, akkor kettőőőá vontatót kell fizetniáááá.... „Na elmentek ti a büdös....p....tschába....” ( így tsch-val) – mondtam magamban – ott is csak halkan, mert én nem csak Commander , de egy gentleman is vagyok. (vannak olyanok, akik ezt megkérdőjelezik, lelkük rajta....)  Nem elég, hogy semmit sem csinált a vontató, még dupla tarifát is akartak....A vontatót gyorsan eldobtuk....kikötöttünk.... Ilyenkor fellélegzik az ember, mondván, hogy a neheze letudva, csak azt felejtettem el, hogy Itália egy kicsit közelebb van Afrikához, mint Európához.....