Fabiola a sivatag hajója…
Az eddig nyugalmasnak induló szerződésem ma 180 fokos fordulatot vett. A Port Said-i érkezést megelőző kalamajkát nem említem, mert az annyira megszokott, hogy értelmetlen karaktereket vesztegetni rá.
Nagy konvoj a mai, ezért mivel merülésünk szinte nincs is (13,5 méter�) nem engedtek horgonyt dobni a mély vízi horgonyzóhelyen, hanem elküldtek bennünket a „kicsik” közé. Éjfélkor jött az ukáz, hogy 0220-ra a gép legyen készen és csak két lánchosszon várjuk a további utasítást.
Himbálóztunk még egy órát, mire sikerült az egyiptomi barátainknak összeállítani a sorrendet. Ötödikek lettünk. A tőlünk kb. egy mérföldre horgonyzó aprócska (294 méter) CMA-CGM hajót kellett követnünk. A már említett kis merülésünk miatt nem a rendes „bejáratot” szándékoztam használni, hanem úgy félúton besunnyogva csatlakoztunk volna a konvojhoz. Igy gondolta az én csigaevő barátom is, csak, amivel nem számolt az az őt, a konvojban megelőző megakonténer hajó volt. Ennek a kapitánya - nagyon helyesen - felment északra a „rendes” bejárathoz, mivel 15,6 méteres merüléssel nem viccelődik az ember. Fej fej mellett, haladtunk párhuzamosan a francia kollégával (meg mernék esküdni rá, hogy valami szláv lehetett az isten adta, abból is a rosszabbik fajta - ukrán), mert valami fülnek gyötrelmes angolsággal tudakozódott a szándékaimat illetően. Nagy szemekkel néztem ki a fejemből, nem értettem, hogy mi is a baja valójában. Megpróbálok egy picit grafikusabb lenni. Szóval párhuzamosan haladunk azonos sebességgel egymástól 1 mérföldre. Nagyjából egyidőben szándékozunk jobbra fordulni 90 fokot, amiből egyenesen következik, hogy a forduló befejeztével egy mérfölddel (1,85 km) leszek mögötte. Teljesen összezavart, ijedtemben még a gépet is megállítottam �. Ő is ☹. Az északról jövő megakonténer meg csak jött. Hogy ne legyen „t-bone steak” reggelire, a francia „meghátrázott”, a megakonténer pedig „pedál to the metál” felgyorsított, megúszva ezzel egy halom papírmunkát.
Nem sokkal később megjött az én két révkalauzom is. (nagy hajónak kettő jár �) Korukat tekintve, ezek már papirusz hajókon is hajózhattak a Földközin a fáraók idejében. Egyikük a kora ellenére meglehetősen temperamentumos volt, s üdvözlést követően kért egy félerőt előre. „Nem lesz az sok?” – kérdeztem. „Nem, nem, csak felzárkózunk az előttünk menőhöz, aztán majd meglassítunk – válaszolta.” Kezdett a szőr felborzolódni a hátamon, amikor csak úgy a szemem sarkából látom ám a radaron, hogy a kis „mütyürü” előttem erős lassításba kezdett. 10,5 csómó a sebességünk, a „mütyürüé 4,2, a követési távolság egy mérföld. Na ezt nevezem én baljós előjelnek. Kicsit ordítoztunk, kicsit rángattam a telegráfot, aztán megoldódott a helyzet magától. A „mütyürü” révkalauza, vagy kapitánya, hátra nézhetett és mikor meglátott bennünket mögötte tornyosulni, gázt adott és menekülőre fogta. Jól tette. Ha nem tette volna, valószínűleg nekimegyek, mind bolond tót az anyjának és lett volna baj csőstül.
A hatósági vizsgálat letudva, a vehemens révkalauz kirakva, lassan megindultunk dél felé. (óóóó…dél felé, óóóó a szabadság felé – Deák Bill Gyula �)
Annyira megszoktam már ezeket a nüánszokat, hogy már tényleg fel sem veszem. Viszont mivel este 10 körül végeztem, egykor meg keltettek, nem voltam valami nagy hangulatban. Leonyid balesete óta (nekiment a partnak a csatornában 2016-ban), mindig fent maradok a hídon a tranzit teljes ideje alatt. Azért, ami, jár az jár. Lementem a kabinomba egy párnáért, takaróért és a Kindle micsodámért, hátamra dőlve, olvasással szándékozva elütni a maradék 10 órát.
Nagyon érdekes dolgokat olvasok mostanában, olyannyira, hogy kb. 10 perc múlva elhatároztam, hogy pihentetem a szemeim. Malacvisításra ébredtem. „Keptyíííííííííín”… sikoltott az elsőtisztem. Mondanom sem kell rögtön felébredtem. Szép nagy darab gyerek a chiefem, plasztik észt. Apja, anyja orosz, de valahogy neutralizálták őket. A neutralizálás nem miskárolást jelent, bár az ő esetében még ez is lehetséges, mert a termetéhez képest kb. 3 oktávval magasabb a hangja, mint azt várná az ember lánya. Mi lehetne más… főgép hiba. Csöng a telefon és az én szerelmetes gépüzemvezetőm, fülembe búgja, hogy: „Lashloooh… meg kell állnunk”. „Te Arkasha”- mondom, „már áll a gép, hogy tudnánk ennél jobban megállni”? A lendület persze még vitt bennünket, csak sajnos a szél is jelen volt, ami mindenáron a Leonyid sorsára akart juttatni (nekimenni a partnak és jól eldeformálni a már kétszer átszabott orrunkat). Sok téli ruhát nem hoztam magammal, meg valahogy nincs is nagyon kedvem Dalianba menni. (Dalian, az egykori birodalmi Dálnij, Kína egyik leghidegebb városa, tudom, mert már voltam ott télen)
A csatornát eddig mindig csak északról délre, vagy fordítva, délről északra haladva passzáltam, de sosem (vagy legalább is eddig nem) nyugatról keletre. Azt emlékeim szerint Ari Sharon csinálta a tankjaival ’56-ban, ő viszont nem volt tengerész.
Na, de, hogy „letászkáttesztorisort”, legénység riasztva, csónak és a horgony ledobva… megúsztuk a dolgot. Kicsit feltartottuk a konvojt, gondolom jóanyám csuklott ma eleget, de komolyabb baj nem lett. Azon nem lepődtem meg, hogy a „népem”, mint egy tigris ugrott és tette a dolgát hisz többségükkel már hajóztam, azon viszont annál inkább, hogy a kalauz is.
Ezek után volt egy pár telefonhívás, Hamburgba, Genfbe, pár tucat e-mail stb, stb… de a nap ajándéka az volt, amikor kínáltam a kalauznak a cigijét, nem fogadta el.
A „gepárdjaim” (gépészek), viszont már kérdezték, hogy nem szándékozom e megtörni a körtepálinkás üveg nyakát, ha egyszer egyben kiérünk…, de nem. A „vegyigyümit” már benyelték, ezt a Ryszardnak tartogatom, mert, hogy vele hajózva is mindig történik valami izgalmas. (igazi szarmágnes, vonzza a bajt)
Este alvás lesz azt hiszem.
P.S. kint vagyunk. Nem tudom, hogy világ rekord e, de személyes rekordnak sem rossz: 3 karton LM-l és két karton Marlboroval verekedtem át magunkat a csatornán. � Biztosan nagyon büszke lesz majd rám a gazdám, s ha bónuszt nem is, de egy méretes kónuszt majd kapok tőle Karácsonyra.
