Mit is érdemes tudni Jubailrol? A “semmi” akar jó válasz is lehetne, de nem az. Nem néztem utána, de biztosan van vagy 3 évtizede, hogy ez a terminál megépült és azóta semmi sem változott már ami az infrastruktúrát illeti. 3 évtized alatt a hajók mérete megduplázódott, megtriplázódott. Az akkori 150 méter hosszú, 18-24 méter széles hajók, ma mar csak, mint kis-parti hajók jegyeztetnek. No ide kell nekünk beszuszakolni magunkat a “nagyasszonnyal”.
A mellékelt képeken (ha lenne) is jól látszik, hogy nem sok hely marad a tévedésre. Maga a kikötő is sekély vizűnek számít, a 13 méter víz mélységével. A merülés korlátozás még hagyján lenne, de a parti daruk is első generációsok, így gondot okoz a magasabb deck rakomány ki és berakása. Ilyenkor sírnak a helyiek, hogy vegyünk fel több ballasztot es “tegyük” mélyebbre a hajót. No nem mintha az a 30-50 cm olyan sokat számítana, nekünk ellenben felvenni 10-15000 tonna haszontalan vizet, időbe telik. Most nem mennek bele a ballaszt víz kezelés rejtelmeibe, legyen elég annyi, hogy nem egyszerűsíti az életünket.
Itt ebben a “csodálatos” kikötőben révkalauzoskodik történetem főszereplője, ki tudja mióta. Mint, ahogy azt a Kécza Sanyi helyesen megtippelte, származását tekintve algériai es kitudja, hogy mi szél fújta ide. Oran kikötőjében dolgozott sokáig, s mint ilyen akár találkozhattunk is volna, a 80-90-es években, hisz akkoriban még én is többnyire a Földközi tenger kikötőit róttam. 87-ben - meg deckboy koromban - a Szalai “Róka” fedélzet mester vitt ki Oránba, meg jóval az Arab Tavasz beköszönte előtt. Megjártuk a “kashbat” a “sukh-ot”, anélkül, hogy bárki is hozzánk szólt volna. A piacon a kereskedők persze próbálkoztak mindenféle “eredeti” trombita rézből készült “aranyat” ránk sózni. Én hülye meg még talán hajlottam volna is rá hogy vegyek valami souvenirt, de a “Róka” elhessegette őket, stílszerűen szólva, mint a piaci legyet. így nem lett aztán se shishám, se csoda lámpásom.
De vissza az öreghez. Ismeretségünk 2020-re datálódik, a Covid első hullámának idejére. Először vezetett ide az utam es férfiasan be kell, hogy valljam, megreccent az inam, mikor a térképet tanulmányoztam. “Fuck you Charlie, hogy ebből mi lesz?” – gondoltam. Nos, nem lett semmi. Első pillanattól kezdve megvolt az összhang az öreg es közöttem. Nem volt nála hordozható GPS, navigációs tablet, csak a rutinja es a helyismerete. Mivel nem volt meg dolga ekkora hajóval, így rám kellett, hogy bízza magát a főgép kezelését illetően. Hiba nélkül térültünk fordultunk, s álltunk part melle. Nem is lenne ebben semmi különleges, ha a manővert követő beszélgetés során nem mondta volna, hogy előző este hunyt el a felesége Covidban. Utazni, mint azt ti is tudjátok, akkoriban nem lehetett, igy munka közben gyászolt. Külön respect neki érte.
Azóta mar 7-8 közös manővert csináltunk, melyek között volt sima, jutalomjáték szerű es “touch and go” is. Ezek végeztével mindig megállapítjuk, hogy az “irodában” mindenki hülye, csak mi vagyunk helikopterek. Nem vagyok rá túl büszke, (dehogynem) de amikor a hidra jön mindig a nevemen köszönt. Jó, jó... capt. Minarek, capt. Minaret nem éppen a helyes változata az eredetinek, de én akkor is nagyra értékelem az erőfeszítését. Nem ringatom magam abban a hitben, hogy emlékszik rá, valószínűleg inkább csak megnézi az érkezési legénységi listát, mielőtt felszáll, hogy tudja, hogy mire számíthat. Engem az egész megjelenésével Piszkos Fredre emlékeztet es ennek kapcsán - ha csak gondolatban is, - de eljátszom, hogy én pedig Fülig Jimmy vagyok.
