Ma hajnalban elhajóztunk az utolsó kínai kikötőnkből, ezzel számunkra véget is ért, a majd 2 hetes ázsiai tel. Gyenge dél-nyugati szélben hajózunk Szingapúr fele. Hajnal 4-re értünk ki a Hongkongi vizekről, s Vasárnap lévén a nép kapott egy szabadnapot. (a Vasárnapok általában amúgy is szabadok, feltéve, ha nem éppen akkor érkezünk valahova, vagy hajózunk el valahonnan)
A vasárnapi steak-et lejárandó előre mentem az orr-fedélzetre, s megkezdtem a nyári szabadságomra való alapozást. Nem, nem a “bicsbádira” (beach bodyra) gondolok, hanem a bőr színem több árnyalattal való sötétítésére, illetve a télen elvesztett D vitamin pótlására.
Én a vitaminokkal is úgy vagyok, mint minden mással. Csak “természetes” úton próbálom őket magamévá tenni. Igazi “ragadozó” lévén nincs könnyű dolgom, mert számomra a legkedvesebb zöldség a rántott hús, a gyümölcsök közül pedig a “medium rare steak”-t szeretem leginkább. Mivel soványka nem vagyok (a D vitamin pedig a napfény hatására a zsírban keletkezik), jó programnak ígérkezett a délutáni séta. És valóban. Miközben a lemenő nap sugarai buján simogattak görögös arcélemet (elég nagy kampós orrom van), testem a lágy délnyugati szellőben fürdőzött. Szóval egy szál fürdő gátyóban róttam a köröket, időnként elmélázva a hajó előtt, fent a magasban vitorlázó albatroszok látványában. Biztosan jókedvében teremtette a jó isten ezeket a dögöket, mert igazi (nekem legalábbis) optikai gyönyört okoz nézni, ahogy szárny rebbenés nélkül hasítják a kék eget fent a magasban. A csörlők kontrollerjének platformjára állva, illetve onnan kihajolva néztem, ahogy alább ereszkednek, megindulnak a hajóra merőlegesen, majd az ott keletkező torlónyomást kihasználva ismét felemelkednek. Mivel viszont az ő életük sem csupán móka es kacagás, így enniük is kell. Gondolom nem olyan vaksik, mint jómagam, igy a magasból azonnal észreveszik a hajó orr hullámaitól megrémült es menekülni próbáló repülőhalak rajait. Ilyenkor szárnyukat összekapva, nyílként zuhannak az áldozatuk fele. Vadászatuk (pontosabban halászatuk) során van egy csomó “near miss”, de alapjában véve felettébb sikeresek. Tényleg öröm nézni ezt a levegő akrobatikát, nekem legalább is jó érzéssel tolti el a szívem, mikor látom.
Táplálkozási alapigazság, hogy ami bemegy, annak ki is kell jönnie. Ne menjünk bele a metabolizmus technikai részleteibe, hisz ezzel alapfokon, mindenki tisztában van. Ők viszont velünk ellentétben, a kis és nagydolgaikat a levegőben végzik.
Ez lett az én vesztem. Vadászatuk látványát megunva, tovább kezdtem róni a köreimet, mikor váratlanul, derült égből villámcsapás (helyesebben fogalmazva villámfosás) áldozata lettem. Nem vagyok egy nagy darab, de van némi kiterjedésé a testemnek széltében és hosszában is. Nos ezt a cirka fél négyzetméternyi területet borította be, egy pillanat alatt, felettébb halszagú meleg fos. Mondtam nekik hideget meleget, de le se szartak. (illetve mar nem)
Erős halszagot árasztva magamból, a lakótér fele vettem az irányt. Közben, mint az ember, ki seggre esik, én is először körülnéztem, hogy lát e valaki. A rövid úton a lakótér fele haladva a meleg szélben a testem felszínét borító fos film megszáradt es kb. 200 forintos érme nagyságú pikkelyekre szakadozott, illetve pöndörödött fel. Tiszta zombi apokalipszis. A “Walking dead”-ben lehetett ilyen alakokat látni, mint, ahogy én kinéztem. Beugrottam a liftbe es szerencsere tanuk nélkül sikerült is a kabinomba jutnom.
Édes a bosszú, de legjobb hidegen tálalva.
Lefürödve, immáron újra illatosan a híd fele vettem az irányt. A lemenő nap sugaraiban, immár a szürkületben, egy kisebb csapatba verődve siklottak a dögök az orr fedélzet előtt. “Na, most röhögj pipi”- gondoltam magamban es megnyomtam a hajókürt gombját. Nem emlékszem a specifikációjára, hogy hány decibellel üvölt a kürt, de látva, ahogy fejvesztve menekülnek, a bosszú édes izét éreztem a nyelvemen. Ezt megismételtem még párszor, de mivel kinyírni nem akartam őket, hamar abba is hagytam.
Nem vagyok haragtartó, a következő lefosásomig megbocsátottam nekik.
