Kilencediken délután ordítoztunk és azóta Tomeknek nyoma veszett. Én egy nap egyszer eszem csak (délben), így nem tűnt fel a hiánya, csak a csúf mondta másnap hajnalban, hogy az előző esti vacsorája érintetlenül van az asztalon. Aznap nem jött ebédelni, de ezen sem lepődtem meg, hiszen Abu Dhabi és Jebel Ali között mindössze két óra a távolság, meglehetősen hosszú manőverekkel tarkítva. Nem ritka, hogy a 2 gti. viszi el a könnyebb manővereket. Mivel a kommunikációs képességeit már taglaltam korábban, az sem volt feltűnő, hogy hol a 2., hol a 3. vette fel a telefont, ha a gépházat hívtam. Az esti kilenc órás indulásból lett hajnal kettő. Ma reggel (11.-e) azonban piszkálta a csőrömet a gondolat, hogy mi lehet vele, mert mint azt megtudtam sem reggelizni, sem ebédelni, de vacsorázni sem volt aznap. Egy korábbi beszélgetésünk kapcsán megemlítette, hogy van valami nyavajája a szívével. (egyik kamrája nagyobb, mint kellene) No, mondom, mar csak ez hiányzott. Ma reggel (11.-e) Hormuzt passzálva, lementem a gépházba kávé időben és nem volt ott. Kérdeztem a gépészeket, hogy mikor látták utoljára, de megnyugtattak, hogy a ma hajnali manőverkor lent volt. “Jól van” - gondoltam, ha baja is van, meg legalább nem hűlt ki még teljesen... du. 5-kor pedig érkezünk Sohárba, tehát ránk büdösödni nem fog. 1030-kor (ma, most) nyílt az ajtaja és lassan somfordált ki a kabinjából. A folyosó két végén lakunk, így nem tudott elsunnyogni. Behívtam magamhoz.
Itt, ország-világ előtt kijelentem, hogy nem vagyok túl okos. Átlagos, vagy inkább az alatti IQ-val rendelkezem, de empátiával köszönöm, jól el vagyok látva. Nem vagyok jártas a pszichológiában, de az elmúlt 30+ év alatt volt éppen elég lehetőségem meg es kiismerni az embereket. Mint ahogy azt írtam is, Tomeket egy felfújt hólyagnak tartom, különösebb tartalom nélkül. Most sem hibáztam. Arcoskodott egy keveset, mert így kívánta a helyzet, aztán mikor megéhezett, megszomjazott szépen haza oldalgott.
Helyre állt a status quo, újra alapoztuk a hierarchiát... jöhet Ázsia.
