Ebéd után végezvén a napi jelentések elküldésével, éppen a “barba” székben ejtőztem, mikor is megjelent az elektrikus kadét és az egyik AB (kormányosmatróz) a hídon. Mint kiderült szomszédok és éppen ez a probléma forrása. Egészen pontosan az eltérő életciklusuk, ami sajnos elkerülhetetlen ismerve a hajókon lévő különböző szolgálati időket.
Andrii 23 éves 160+ cm magas (inkább alacsony) nagyon vékony fiú. A gombhalhoz hasonlóan próbál nagyobbnak látszani annál, mint amennyit a természet által megadatott neki. Karját testétől eltartva, törzsét enyhén megdöntve közlekedik a térben, amitől, hogy mit vár fogalmam sincs. Szerintem mini Schwarzeneggernek képzeli magát, de ezzel a mutatvánnyal inkább a Csillagok háborújában látható C-3PO-ra hajaz.
Rochel, az AB sem a legélesebb kés a fiókban, de ez esetben, alapvetően igaza volt. Mint, ahogy otthon sem, úgy itt sem csapkodjuk az ajtónkat, nem bömböltetjük a zenét és úgy általában nem hangoskodunk. Ez (kellene, hogy legyen) az alap. Némi adalék, hogy Németországban egy közepes méretű kutyának 15 négyzetméter kennelt kell biztosítani, ami itt nem adott. Ez sokat elárul a tervezők, a tulajdonosok stb. hozzáállásáról a személyzet fele. Mi vagyunk a szükséges rossz, a rakomány hozza, mi pedig visszük a pénzt. És még egy érdekesség, miszerint Svájcban törvény tiltja a tengerimalacok egyedként való tartását. Csak párban, vagy csoportban megengedett. Hogy ezt most miért is írtam? Nem tudom :-).
Na, szóval...
Rochel az elmúlt hónap során többször jelezte a vele együtt szolgalatban lévő 2. tisztnek a problémát, aki,- szintén ukrán lévén - rögtön tolmácsolta is azt a kadet fele. Mondanom sem kell, hogy süket fülekre talált. Meg a hídon, a jelenlétemben sem akaródzott nekik megtalálni a közös hangot.
“Fiuk! – szakítottam félbe őket, - egy megoldás kínálkozik a helyzet megoldására. Most szépen elmentek a far fedélzetre és elintézitek egymás között. Nem akarok tudni a végeredményről, de ha mégis a fülembe jutna valami, repültök mindketten. Értve vagyok?” Elmentek. És persze, hogy nem lett semmi. Tudják, jól, hogy két dolgot nem tolerálok a verekedést és a lopást.
Délután háromkor éppen a kávémat szürcsöltem a hídon, mikor is berontott Tomek a kápó. Se pacsi, se pá csak fejhangon vonyít, hogy mi ez a hozzáállás az és itt idézem: “az elektrikus kadétomhoz?” “Kihez” – kérdeztem. “Először is, neked csak annyid van amit ma ebédre megettél, illetve amit a lábad között hordasz” – mondtam. “Másodszor, ha anyád nem tanított meg, hogy köszönünk, ha valahova bemegyünk, akkor majd adok neked különórákat.” A 2. tiszt, aki egy szép nagydarab ukrán fiú, később mondta, hogy megijedt, magától a hangnemtől, illetve, hogy esetleg eszkalálódig a helyzet, de nem ez történt. Tomek szó nélkül megfordult es kiviharzott a hídról.
Néha tényleg úgy érzem, mint egy óvónő az óvodában, ahol a rám bízott gyerekek kb. 80%-a speciális ellátást igényel.
A hajnali manőver során, szokásával ellentétben nem vette fel a telefont, csak az ügyeletes tiszttel kommunikáltam, de ezzel tudok együtt élni. Meg nem tudja, de beköszöntött a szar világ a gépházra. Mostantól nem leszek figyelemmel a napszakokra, amikor eljön az ideje az üzemanyag átváltásnak, megcsináljuk. Kritikus helyeken (a navigáció biztonságát illetően , már az elődöm a Wiktor szerint) a gépház felügyelve lesz és a bonded store is kiszárad. Ennek olyan kollektív büntetés felhangja van, de ahogy ők (a lengyelek) szokták volt mondani: “ the life is brutal and full of zacaskas (lapostetű)”.
Meglátjuk ki bírja tovább...
