Van nekem egy indiánom…..helyesebben volt. Még helyesebben három is van, ami majdnem négy lett. No, ez igen csak zavarosra sikeredett.

Kezdem újra. Van (volt) nekem egy indiánom, nevezetesen Bakthavatsalu Madhanagopal….vagy valami ilyesmi. 35 éves, igen aprócska ember. (162 cm, 53 kg) Már ezekkel a fizikai adottságokkal sem meríti ki az ún. Schwarz standardot. (Schwartz captain – Fekete László tengerészkapitány, ki szerint 175 cm és 75 kg alatt nem létezik tengerésztiszt)

Ízig-vérig hindu, nem iszik alkoholt, nem eszik húst. Ettől még akár lehetne rendes ember is, de nem az.

Már ismeretségünk kezdetén sikeresen felborzolta a szőrt a hátamon. Port Klangból elhajózva kormányra kérte magát és olyan katonásan, fennhangon ordítva (navy style) ismételte a parancsokat, ill. jelentette az irányokat, mintha nem is tudom melyik amerikai repülőgép anyahajón lettünk volna. Szóltam neki, hogy higgadjon le, de mintha csak a falnak beszéltem volna. Na, ez volt az utolsó kormányzása nálam.

A hídon mindig elegánsan és tisztán jelent meg, de ha a deckre engedte a chief 10 percen belül ő volt a legkoszosabb. Hogy, hogy a francba csinálta az rejtély, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy csak a járónál kellett állnia és a ki-bejárkáló melósokat kellet regisztrálnia, semmi más. Szóltam is a chiefnek, hogy csináljon már valamit, mert ez nagyon ciki, hogy a hozzánk jövő hatóságok, rögtön ezzel a „kosz Mancival” találkoznak először. (az első benyomás….ugyebár…..amilyen a gangway watchman, olyan a barbája…következésképp a hajó)

Amúgy is háklis vagyok a hajó és a személyzet tisztaságára, aki járt nálam, az tudja. Bevett szokás, hogy a deckről, vagy a gépházból jőve, a lakótér bejáratánál a srácok leveszik a munkáscipőjüket és a „benti cipőben, papucsban” mennek az öltözőbe illetve közlekednek a lakótérben.

Szingapúrban - már part mellett – reggel 6-kor megyek fel a hídra az első kávémért. A bejárati ajtótól a szárnyra vezető ajtóig oda-vissza lábnyomok a szépen vaxolt padlón. „Aztakurva”…..rögtön felébredtem. Hívtam a chiefet, hogy találja már ki, hogy ki lobogózott reggel? Ki? Hát persze, hogy a kadét. Egy kis privát beszélgetés során aztán kiderült, hogy ő ugyan levette a cipőjét, de a zoknija is olyan retkes volt, hogy nyomokat hagyott a padlón.

Mint azt fentebb említettem 35 éves. Néhány hajón már szolgált a tengerészkönyve bejegyzései alapján, bár ez volt az első konténerese, ill. nemzetközi személyzettel is most hajózott először. A dokumentumai alapján, Új-Zélandon végezte a tengerésztiszti iskolát, ahol is 2. tiszti képesítést nyert. Eddig meg voltam győződve, hogy csak Ukrajnában és Romániában lehet patentot venni, de ezek szerint vannak még a világnak rejtett zugai, ahol ezek a „megélhetési” tengerészek ügyeskedni tudnak.

Állítólag 17000 új-zélandi dollárba került a tanfolyam, mely mondanom se kell az ő esetében kidobott pénznek bizonyult.

Chiwanban (Kína) kikéredzkedett, hogy vásárolni szeretne a családjának némi ajándékot. A chief elengedte. Teljesen bevett dolog a szolgálat cserebere, nincs benne semmi különös. Magam még a chief mate-t is kiszoktam engedni, ha mehetnékje támad, hadd menjen. (feltéve, hogy én nem akarok kimenni)

Este fél nyolckor hív a chief (nagyfater), hogy a kadét nem jött vissza a szolgálat átvételre. Nagy ügy. Velem is előfordult anno, hogy olyan jól éreztem magam valahol, hogy „elfelejtettem” visszajönni. Valaki akkor beugrott helyettem, én meg a következő kikötőben, vagy amikor éppen kérte, visszaadtam a szívességet.

Ekkor még csak másfél óra késéről beszéltünk. Éjfélkor kérdeztem az „ütit” (ügyeletes tiszt), hogy mi újság a kadéttal? Semmi nyoma, jött a válasz. Mivel az elhajózás csak másnap délután fél egyre volt ütemezve, nem aggódtam különösebben. Azért, szóltam a chiefnek, hogy értesítsék az ügynököt.

Reggelre kelve még mindig semmi. Nyolckor felhívtam a manilai irodát, hogy mi a szitu. A kedves hölgy közölte, hogy aggodalomra semmi ok, ha nem jön meg indulásig, majd utánunk küldik Szingapúrba. Ja, meg, ahogy azt Móricka elképzeli.

A kínai bevándorlási törvény szerint a hajó csak teljes személyzettel hagyhatja el a kikötőt. (kivéve persze bal vagy halálesetből fakadó hiányzást) Különben várni kell a delikvens felbukkanásáig, vagy megtalálásáig. Ennek ugyebár financiális következményei vannak. Egy ilyen hülyeségért a bérlő azonnal kirak a bérletből (ill. felfüggeszti azt), ami esetünkben napi több tízezer dollárt jelent. (azért se mondom meg, hogy mennyit, ez üzleti titok)

Ekkor már a „cégnél” is vették a lapot. Dehogy, ne húzzam tovább a sztorit, délután negyed egykor (23 órával a hajó elhagyását követően) megjelent az ügynök és egy rendőr társaságában a mi elveszettnek hitt báránykánk.

Itt egy kicsit ellentmondásos történetek következhetnének, de nem következnek, mert meguntam a gépelést. A kadét verziója szerint, megtámadták a helyi huligánok, lefújták valamivel, melynek következtében elveszítette az eszméletét. Kifosztva ébredt, s majd megpróbált a kikötőbe visszajutni, eredménytelenül. Kérdem én milyen navigátor az, aki el tud tévedni Kínában, ott ahol minden sarkon egy rendőr áll és a főutcai árusok zöme is beszél valamilyen szinten angolul. Semmilyen.

Az én verzióm szerint, megtalálta a „földi paradicsomot”, s olyan jól érezte magát, hogy nem akaródzott visszajönni. Ezt támasztja alá ruházatának kifogástalan állapota ill.  tisztasága, mely egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki összetűzésbe került volna négy helybélivel és pár órát, pontosabban az egész éjszakát az útszélén töltött.

Mindegy is, ez már maradjon az ő titka. Készültem rá, hogy adok neki egy szóbeli figyelmeztetést, de a manilai iroda szigorúbbnak bizonyult, ők az elbocsátás mellett döntöttek. (persze, mert minden szentnek maga felé hajlik a keze, meg, mert már be volt nekik tárazva egy „fülöp” ugrásra készen….)

A papírmunka bezzeg rám maradt. Nem könnyű valakit elbocsátani. Indokolni kell, meg papírokkal megtámasztani, hogy eszébe se jusson később jogi útra terelni a dolgot a céggel szemben. Ez mindenki számára nyűg.

Szegény ördög, sajnáltam, de neki is meg kell tanulnia, hogy a jó mindig elnyeri méltó büntetését, nem beszélve arról, hogy ő még ráadásul még csak nem is volt  jó :-) ).

Jó vastagon megszámolták neki a haza utat, úgy hogy a végén még jócskán mínuszba is került. Itt egy kicsit segítettem neki, na, nem azért mert közben megkedveltem, hanem mert igazságtalanul próbáltak hülyeségeket írni a számlájára. (pl. hotel elhelyezés, ami nyilvánvalóan hazugság volt, hisz a hajóról egyenesen a reptérre vitték)

Így nullára írva, azzal a kis zsebpénzzel a zsebében ment haza, amit még én adtam neki a saját bukszámból.

Csak remélni tudom, hogy tanult a hülyeségéből és a jövőben inkább hallgat majd az eszére, mint a f……..

Az indiánok száma azonban nem csökkent, hisz a mostani elektrikus is az, így három fővel ők a második legnagyobb kisebbség a hajón……(nagy örömömre :-( )