Mint az említettem a balszerencsésre sikeredett horgonyzást követően a terv az az volt, hogy visszamegyünk Vigóba és megvárjuk a vihar elvonultját. Hát persze, hogy a józan észt megint felülírta a profit hajhászás. Épp csak, hogy megfordultunk, amikor hívott az én nagyra tartott kollégám Capt. Porzió (ez itt a mértéktelen szarkazmus helye), hogy legyünk Finisterre-nél 9.-én reggel hatra, s próbálkozzunk meg a Vizcaya-i átkeléssel. Ezt így mondta: „próbálkozzunk”.

Ők sem teljesen hülyék (dehogy nem), ők is nézik az előrejelzést, de……és itt a nagy de.

Még a „megbízható” tengeri időjárás szolgáltatók is hagynak némi lehetőséget a hibára, korrekcióra az előrejelzéseikben. Ez általában így hangzik: „….kérjük, legyenek elővigyázatosak, mert a széllökések akár 40%-al is erősebbek, illetve a legnagyobb hullámok magassága akár kétszerese is lehet az előrejelzésben megadottnak….”

Kösz……b….meg!!!!!

Na, így lett az én 30 csomós szelemből 40-50, illetve az 5-6 méteres hullámaimból szép nagy 10 méteresek a Vizcaya közepén. Nincs okom gurítani, hisz túl vagyunk rajta, de remélem, álmaimban sem jön majd elő. Többek közt ezért sem lesz majd hintaszékem, ha nyugdíjas leszek. (ill. ha megérem) Mindegy is, megúsztuk és ez a lényeg.

’97 óta konténerezem, ez alatt röpke pár év alatt egyetlen konténert sem hagytam el, nem is most akartam elkezdeni. A fent említett szél és hullámok miatt egyszerűen képtelenek voltunk ráfordulni Ouessantra, mentünk hát tovább, ahogy az idő engedte. Aztán fokról fokra fordultunk be az Angol csatornába. Cherbourg után azt gondoltam, hogy milyen jó lesz végre takarásban hajózni Le Havre-ig….aztán meg nagy ló-dudi. Még a Szajna torkolatában is jó 30 csomós déli szél fújt, igaz a hullámok 2-3 méteresre csendesedtek.

Megint csak a takarékosság jegyében Le Havre-ban is csak egy vontatót szoktunk használni 20 csomós szélig és 12 méteres merülésig. Két órával az érkezés előtt lefixáltunk kettőt, mondván, hogy bent a kikötőben 20-25 csomós a szél. A révkalauzt is helikopterrel hozták, mert a csónakot nem erre az időre találták ki.

A szokásos információcsere után föl a gépet teljes erőre és vágtáztunk is befelé. Félúton se járunk, de már azon a ponton túl ahol még ki tudnánk fordulnia csatornából, jön a hír, hogy a helyünkön álló hajó nem tud elszakadni a parttól.

Ne találgassatok, inkább elmondom. MSC saját tulajdonú hajója, indiai parancsnokkal.

No, amit az indiaiakról tudni kell, hogy relatíve olcsók. Jó angoltudásuknak és adminisztrációs készségeiknek köszönhetően elég népszerűek manapság az olyan büdzsé orientált cégeknél, mint a mi bérlőnk is. Hajóikon a papírmunka első osztályú, a higiénia meg a műszaki állapot katasztrofális. Amit a cégtől mondanak, az olyan, mint a szentírás. Követik betűről betűre, és ha arra kérik őket, hogy a saját anyjukkal jussanak egyezségre az ágyban, még arra is hajlandóak, csak, hogy megmaradjon az állásuk. Hajóztam indiai barbával, tudom, mit beszélek.

Nekünk nem maradt más hátra, mint menekülni a győzelembe. Fölcsatoltuk a vontatókat és úgy döntöttünk, hogy egész lassúval melléjük csorgunk, így adva nekik szélárnyékot, illetve lehetőséget az elszakadásra.

A terv bevált. Sikerült nekik. Mi meg ott maradtunk csaknem nulla sebességgel a fordító medence előtt. Mindegy, megoldottuk. Csak az a nem mindegy, hogy milyen áron. A szokásos másfél óra helyett három alatt sikerült part mellé állni. Nekem az a kevés hajam is kihullott, az az istenbarma, meg szerzett egy jó pontot, hogy milyen ügyesen elmanőverezett.

Nem látják be a hülyéia, hogy maguk alatt vágják a fát, mert az ilyen esetek következménye az szokott lenni, hogy a nálunk jóval okosabb „parti kapitányok” tovább szorítják majd a nyakunk körül a hurkot, amíg bele nem döglünk.