Éppen más dolgom nem lévén, a komputeremben kurkászva akadtam az alábbi firkálmányomra. Még a Fabiola építése során követtem el a cég újságjának a felkérésére. Újra olvasva jót derültem az akkori megpróbáltatásaimon.

Íme:

Kedves Olvasó!

Ha Ön ismeri a koreai konyhát, akkor nincs mit mondanom, ha azonban nem, akkor megragadnám az alkalmat és megosztanám a saját tapasztalataimat.

2010 nyarán majd két hónapot töltöttem Dél Koreában cégem legújabb, s egyben legnagyobb hajójának építésén. E két hónapon belül rengeteg érdekes és kevésbé érdekes, mi több unalmas munkának voltam részese, de az írásom igazi célja a kulináris kalandozásaim lennének.

A hotel ahol laktam szép és jó volt, nem úgy az étterme… ami, mit mondjak….messze elmaradt az amúgy sem túlzott elvárásaimtól. Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a reggeli minden áldott nap ugyanaz lesz az elkövetkező hetekben (rántotta, valami kutyakolbásszal), így egyszerűen feladtam….csak az időt vesztegettem volna vele.

És a vendégsereg….na az sem volt még egy egyszerű csapat. A világ különböző részeiből, különböző viselkedési normákkal (már ami az étkezést illeti). Látható jelei, leginkább az asztalterítőkön mutatkoztak, ill. volt érezhető a só és a borsszórókon. (ha egyszer véletlenül vettem a bátorságot és megfogtam őket gyanús kinézetük ellenére, szimplán az ujjaimhoz ragadtak, mintha Patex-l lettek volna bekenve) Mindezek ellenére, próbálkoztam párszor, de végül be kellet látnom, hogy nem megy. Mondhatnátok, hogy „hééééé ember nem vagy te egy kicsit túl finnyás?”. Nem, egyáltalán nem. Egyszerű munkáscsaládból származom és az ízlésem még a legnagyobb jóindulattal sem mondható kifinomultnak. Apám például sosem sem kergetett az étkezőben található zongora körül, ha vacsora után esetleg nem akartam pezsgőt inni. Egyszerűen csak az étteremben szálló illatok (inkább szagok) ill. az ott étkező kollégáim evését, emésztését kísérő neszek, hangok, (böfögés, fingás…ha valaki nem értené) elvették az étvágyamat.

Szerencsémre a hotel szobák fel voltak szerelve egy kis konyhaféleséggel, ill. a közelben volt egy „7Eleven” bolt, mely lehetőséget adott némi alapélelmiszerek vásárlására. Jó két héttel az érkezésem után a hoteltől nem messze, a belvárosban megnyílt az első McDonalds. Az étterem előtt kígyózó sorban 90%-ban külföldiek álltak, melyből nyilvánvaló volt, hogy nem vagyok egyedül a civilizáció ízei utáni sóvárgásommal.

Ebédelni többnyire a gyárban ebédeltünk. Nem elfelejtve, hogy több ezer embert kellet egy időben táplálni, senki sem várt nyálfakasztó menüket.

Álljon itt egy napi menü, ami mellesleg meglehetősen sűrűn fordult elő (majd minden másnap). Több variációja is volt, az alapanyagok, ill. az összetevők mennyiségének árnyalatnyi változtatásával.

No, hát akkor a menü (a legegyszerűbb, amivel szakács valaha is előállt):

Leves:

Végy tetszőleges mennyiségű forró vizet és tegyél bele bármilyen zöldséget, ami csak a kezed ügyébe kerül. (ha nem lenne, bármely zöldszínű valami megteszi…..fű, falevél, stb). Kevergesd meg és tegyél bele annyi erős paprikát, amennyit csak akarsz.

Saláta (kimcsi):

Végy néhány kelkáposzta levelet és rakj rá annyi erős paprikát, amennyit csak akarsz.

Főétel:

Vegyél 200-300 gr rizst és főzd meg. (nem kell puhára, csak éppen annyira, hogy ne ropogjon a vendég foga alatt) Végy 200 gr körüli halat, vagy bármely más tengeri herkentyűt. (lehetőleg frissen a tengerből) Adj hozzá némi tengeri füvet (hínárt), fokhagymát, ill. erős paprikát, amennyit csak bírsz. A paprika jó, ha nem csak egyszerűen erős, hanem nagyon erős.
Kicsit kevergesd össze….és kész. Bár első ránézésre úgy tűnik majd, mintha valaki már egyszer megette volna, sose bánd……az íze még rosszabb.

Jó étvágyat!

Én, aki a paprika országából jövök (gondoljunk csak gulyásra, paprikásra, halászlére), bevallom nem egyszer voltam bajban a fent említett menü emésztésével, nem beszélve azt az követő…..na de ezt hagyjuk.

Mit mondjak, magam nem vagyok és sosem voltam egy nagy „gourmet”. Az sem titok, hogy kifejezetten viszolygok az olyan, étkezési céllal felszolgált állatoktól, melyeknek egyáltalán nincs, vagy éppen ellenkezőleg, több lába van, mint négy. Ha meg még felszolgálás után, le-föl csúsznak, másznak a tányéromon, azt végképp nem állhatom. Bár rengeteg helyen, ill. országokban jártam Ázsiában, férfiasan bevallom, hogy az esetek többségében, amikor kint ettem, többnyire csak lenyeltem a falatokat, hogy csillapítsam éhemet, nem pedig, hogy élvezkedjem. (többnyire még a szemem is csukva tartottam, nehogy a látványtól menjen el a kedvem)

Időről időre a cégem telepített személyzete meghívott a közeli faluba, egy csapatépítő estre. Az egyik ilyen alkalom éppen a Németország – Argentína futballmeccsére esett. A meccs alatt felszolgált harapnivaló nem volt említésre méltó, nem úgy a német folyékony kenyér (sör….mi más?) és az angol frissítők (gin tonik) melyek némi fényt hoztak az amúgy szürke, munkás hétköznapokba.

Egyszer azonban minden jó dolog véget ér….Július 2.-a óta horgonyon állunk, jobb időkre várva.

Nem kis nehézségek közepette, de megoldottuk az élelem beszerzést. Ezután jött azonban a fekete leves…. Minimum személyzet lévén csak a hajón (szakács nyista), eddigi életünk egyik legnagyobb kihívásával kellett szembenéznünk, még pedig a főzéssel.
Az egyik kormányos matrózt találtam a legalkalmasabbnak e nagyszerű és nemes feladat ellátására, mert Ő volt az egyetlen közöttük a ki már látott valaha konyhát. Karrierje kezdetén, mint pincér szolgált, így hát nem volt egészen alapok nélkül való a feltételezés.

Vakok között, félszemű a király.

„Oroszlánszívűek” mint a Kápó ill. jómagam időről időre átvettük a kormányt és próbáltuk hajónkat átvezetni a konyha veszélyes vizein. Ami hiányzott tudásban, azt pótoltuk lelkesedéssel. Ha őszinte akarok lenni, akkor el kell, hogy mondjam, hogy a kezdetekben kevesebb volt a siker, mint az kívánatos lett volna. A biztonság kedvéért, mindketten szorgalmasan jártunk az edzőterembe, hogy egy esetleges lázadás során, le tudjuk küzdeni a problémát puszta izomerővel.

Hát ennyi lett volna, ill. a folytatása, de azt már leírtam egyszer a hajóépítős blogban, így azt itt nem ismétlem. Járjatok utána, ha érdekel……