A kormányosmatróz

 Következzék Gyuri barátom, talán az egyetlen, akit a tengerészek közül annak nevezhetnék. Történelmi nevet viselt urasága, - szépapja nevét találhatta az utcanévtáblán az, aki a Vár tövében sétált, - neki már csak a múltban merengés jutott, és az angyalföldi garzon egy eléggé lepusztult bérházban, a nagyhantosi birtokot elsodorta a történelem vihara. Nem hinném, hogy raccsolását arisztokrata őseitől örökölte volna, külsejében inkább egy kispolgárra hajazott, sem mint egy várfalakat megmászó vitézre. Köpcös, kövérkés alakja, szemüvege egy hivatalnokot idézett az ember elé, mintsem egy, a tengerek viharaival szembeszálló tengerészt. Nem mondhatnám, hogy szakmájának mestere volt, csinálta, amit mondtak neki, önállóan nem sokat tett hozzá a hajó életéhez. Valljuk be, urasága meglehetősen lusta volt, nem volt a fedélzetmesterek öröme, főleg úgy, hogy minden baklövését meg tudta magyarázni, jellegzetesen nyugodt tempójával még hihetővé is tette, hogy ő vált a körülmények szerencsétlen összejátszásának áldozatává. Rendíthetetlen nyugalma, humora még a legvadabb fedélzetmesterek idegeit is próbára tette.

             Kétszer is hajóztunk együtt, mindkét alkalom a zöld szörnyetegekhez fűződött, teljesen véletlenül kerültünk egy kabinba. Egykorúak lévén, hamar megtaláltuk a közös hangot, rengeteg témánk adódott a világ dolgairól, széles látóköre nagyban segítette világmegváltó beszélgetéseink létrejöttét. Gyakorta ment órák hosszat a szó a kabinban, - le se mentünk tévét nézni, - ha érdekes témára leltünk. Politikai nézetünket tekintve a pólus két végén foglaltunk helyet, - ne feledjük, a kilencvenes évek legelején jártunk, még volt értelme a kis embereknek is politizálni, világmegváltó terveket szőni. Nemritkán parázs vitává fajult az eszmecsere, ilyenkor az oldást a zene jelentette, mondanom sem kell, abban is jelentős mértékben eltért az ízlésünk, így Orff „Carmina Buránáját”, - ez volt a kedvence - az én hatvanas évekbeli összeállításom követte, újabb és újabb vitákra adva okot. Meg is jegyezték a kívül állók, annyit veszekszünk, mintha házaspárok lettünk volna. Ennek ellenére nem adtuk fel a közös „háztartást”, különbözőségünk ellenére összetartozóak voltunk, ezt remélhetően nem értik félre a rosszmájú olvasók. Állandó témát szolgáltatott még a család, a gyerekek, ebben is egy cipőben jártunk, asszonyaink, mintha összebeszéltek volna, egyszerre írtak, vagy nem írtak, tág teret adva a találgatásoknak, és mi találgattunk is. Őrségben egymást váltottuk, ő a 8 –12 –est kedvelte, én inkább éjfélkor lépten szolgálatba. Bizony sokszor szembesültem a ténnyel, hogy Gyuri barátom ismét nem állt hivatása csúcsán, hagyott rám bőséggel a néki kiadott munkákból, vagy nem ellenőrizte le a hajót alaposan, csukhattam be a nyitva hagyott ablakokat, ajtókat, állhattam a helyére a daruval, esetenként húzhattam utána a kikötő köteleknek. Ha szóvá tettem, jött a magyarázat, - ismét nagyot alkotott a kifogások terén, - így nem említettem meg feljebbvalóimnak, minek borítsam ki a bilit, nyeltem egy nagyot, tettem tovább a dolgom. Ő megváltoztathatatlan volt. Hosszú ideig tartott ez az elnézés, mígnem áttévedtünk Afrikába, ahol viszont ezek a hiányosságok már megbosszulták magukat, és kenyértörésre vittem a dolgot: szétköltöztünk! Nagy port vert fel ez az esemény a hajó életében, mindenki elkönyvelte már, hogy a két öreg szétválaszthatatlan, erre tessék… „már ők is!” – gondolhatták mások. Sokáig nem bírtuk ki egymás nélkül, - vagy fogalmazzak úgy, hogy, más nem bírt ki minket? – a végére ismét összeputriztunk. Hazatérve fogadkoztunk, összejárunk, úgy, mint a hajón…nos, ez nagyon nem működött! Két ízben látogatott meg, ültünk a szobában, egymás után tettem fel a lemezeket, hallgattunk, nem volt miről beszélgetni, nem volt témánk. Hiányzott a miliő, a hajó, mi inspirációt adott. Semmitmondó, kínos cseverészés, kínos feszengés, - mindkettőnknek rá kellett jönnünk, ez a barátság csak a hajón működött, otthon kihűlt, okafogyottá vált.

            Róla sem tudok többet, mint a többi kollégámról, tartok tőle, hogy újabb találkozás esetén se menne úgy a szó, mint annakidején, mikor összezárva éltünk egy parányi kabinban a „Kapos” és a „Sió” fedélzetén.