Béla kaftán privát levélben megfenyegetett, hogy a következő irománya a kalózkodással lesz kapcsolatos. Nehogy lemaradjak, írok én is egyet.
Történt a minap….(ennek is már több, mint 20 éve, hogy a franc essen bele, telik az idő), hogy egy teljes rakomány semmire nem való rizzsel útnak indultunk a kínai Sanghajból Afrika felé. Azért írom, hogy Afrika felé, mert az úti célunk ismeretlen volt, csak a régió volt biztos. A „semmire való rizs” olyan árut takar, amit már nem lehetne eladni szabályos piacon (szennyezett, töredezett, megkockáztatom, hogy már csak állati takarmányozásra lenne szabad használni).
Tekintet nélkül az áru minőségére gondolom egy élelmes bróker megvette, bezsákoltatta és az ENSZ-en keresztül eladta segély szállítmányként. Láttunk már ilyet, magam pedig szolgáltam is olyan hajón, ahol a tulaj erre a kapcsolatára építette az egész vállalkozását. Az sem szokatlan, hogy valaki megveszi az árut, behajózza, ami aztán menetközben többször gazdát cserél, míg a hajó addig úszó raktárként üzemel.
Az első ukáz, úgy szólt, hogy hajózzunk a Szunda szoros felé. Még örültem is, hogy esetleg lesz lehetőségem a híres Krakatau vulkánt megtekinteni, illetve már ami maradt belőle.
És akkor egy kis tudomány….nem a kútfejemből, hanem a Wikipédiából:
A hírhedt 1883-as kitörés a hirosimai atombomba energiájának az ötezerszeresével, mintegy száz megatonnával robbantotta darabjaira a hegyet, több mint 25 köbkilométernyi sziklát és hamut lökött ki a vulkánból, és a történelemben feljegyzett legnagyobb hangkitörést produkálta: a robbanás zajára a 3100 kilométerre lévő ausztráliai Perthben az emberek felriadtak álmukból, sőt a mintegy 4800 kilométerre lévő Rodriguez-szigeten, Mauritius közelében a fültanúk azt hitték, puskalövést hallanak. A légköri lökéshullám hétszer kerülte meg a földet, és még öt nappal később is érezhető volt.
A hivatalos feljegyzések szerint a kitörés következtében kialakuló szökőár legalább 36 147 embert ölt meg, a kitörés elpusztított 165 falut és várost és súlyosan megrongált 132-t. Sok ezren sérültek meg, főképp a pusztító, már említett szökőár következtében, amely végigsöpört az Indiai- és a Csendes-óceánon, és hatalmas pusztítást végzett Nyugat-Afrikában, Mexikóban és Latin-Amerikában.
Az emlékezetes kitörés Krakatau sziget kétharmadát eltörölte. Az 1927 óta történt újabb kitörések egy új szigetet építettek, amelyet Anak Krakataunak, Krakatau gyermekének neveznek.
Ezt nevezem én „nagydurranásnak”.
Bár végül nem erre mentünk, én az óta már jártam arrafelé nem egyszer, az ausztráliai hajózásaim kapcsán.
No, de térjünk vissza a kalózkodáshoz, mert erről kéne szólnia a posztnak.
Utunk több héten át tartott a Malaccá szoroson át, a Jóreménység fokát megkerülve célunkig nyugat afrikai Guineába Conakry kikötőjébe. Conakry, vagy Konakry, amellett, hogy a guineai köztársaság fővárosa, a legnagyobb városa és kikötője is egyben. (csaknem az egész ország lakossága itt él)
De témánál maradva, én akkoriban 4-8-as őrséget adtam a csífméttel, valamint „férfias Józsi” néven elhíresült kollégámmal. Minden ilyen lopós, kalózos helyen dupla őrséget rendelt el a Barba.
Maga a kikötő egyetlen egy, minden különösebb infrastruktúra nélküli rakpartból állt. (nem teljesen igaz, mert van egy bauxitrakodójuk, bár emlékeim szerint az már rég nem működött). A lényeg az az, hogy két kisebb hajónál több nem tudott beállni rakpart mellé, ezért mi is horgonyon várakoztunk, hogy ránk kerüljön a sor.
Éjszakánként egy matróz elöl, egy hátul, míg az üti a hídon adott szolgálatot. Alighogy elkezdtük az őrséget, hívott a csíf, hogy menjek föl a hídra. Akkoriban még nem volt rádiója a matrózokak, csak egyszerű telefon a járónál, meg az orrkamrában. A hídra érvén mondja, hogy „szólítja a természet”, legyek már fönn a hídon, hátha hívnak rádión a kikötőből. Több se kellett nekem, ahogy magamra hagyott, elkezdtem parádézni a hídon le, s föl, elképzelve, hogy milyen lesz majd őrséges tisztként a hídon szolgálatot teljesíteni. Föltűnt ugyan, hogy a raktárnyitó hydraulika kontrol lámpája felgyulladt a jumbó daru árbócán, de nem tulajdonítottam neki, különösebb jelentőséget. Eszembe nem jutott volna, hogy a csíf meg a kollégám most fogja a rakományt dézsmálni, persze nem saját, hanem a hajó számára. Több hét állt rendelkezésre, hogy miért pont ekkor kellett, máig sem értem. Egyszóval járok le, s föl, képzeletben a telegráfot rángatom, vadul manőverezek, mikor egy csónakot láttam beúszni az orrfedélzet alá. Átballagtam a másik oldalra, de nem láttam a csónakot elhaladni. Ez csak egyet jelenthetett, mégpedig azt, hogy a horgonyláncon felmászva próbálnak feljutni a hajóra.
Egy pillanat erejéig álljunk meg itt egy szóra. Kalóz és kalóz között is van ám különbség. Vannak az „egyszerű” kalózok, akiket az életkörülményeik visznek rá erre az egyáltalán nem veszélytelen foglalkozásra, illetve a politikai indíttatásúak, mint pl. a Niger Delta felszabadításáért küzdők. Az előbbiek megrohanják a hajót, ellopják, ami a kezük ügyébe kerül és elspuriznak. Az ideológiai alapú kalózok, már veszélyesebbek, jól felszereltek és többnyire a legénység mészárlásba torkollik az akciójuk.
A mieink azonban csak egyszerű „megélhetési brigantik” voltak. Látván, hogy nem mentek tovább, azonnal telefonálni próbáltam a „picóba” (orrkamra) a kollégámnak. Akkor persze még nem tudtam, hogy a csíffel feldúltan, próbálják a hajó élelmezését megoldani és mivel a telefon sem volt a helyén, így csak egy foglalt jelzést halottam a kagylóban. Szaladtam jobbra, szaladtam balra, belülről bezártam a hidat és soványmalac vágtában rohantam az orrfedélzet felé, teli torokból üvöltve, hogy „kalózok…….kalózok”. Még félúton sem jártam mikor már mindketten, a csíf is és a Józsi is az orrfedélzeten voltak. A Józsi valami sugallatot kaphatott, mert meglátván, hogy a horgonycső deklijét biztosító drótkötél a fedélzeten hever elvágva, felkapott egy keze ügyébe kerülő „dönecset” és hihetetlen vehemenciával kezdte a csőben éppen felmászni készülő négert „pépesíteni”.
Darabáru szállító hajókon, majd mindig hegyekben állt a „dönecs”. A „dönecs” az angol dunnage szóból ferdült el „döneccsé”. Ez aztán mindenféle fadarabra illet, mérettől, súlytól függetlenül. Lett légyen az deszka, vagy gerenda, az ungur marinájónak az szimplán csak „dönecs” volt. Többnyire párnafaként használtuk a rakományok rögzítésekor. Alkalmasint a rakománnyal jött, s kirakás után, mint hulladék maradt. Ezt aztán később vagy kidobtuk a tengerbe vagy akár el is lehetett adni. Ne gondoljon itt senki nagy pénzekre, de azért egy két karton sör, vagy valami más folyékony üzemanyag azért tellett belőle, a legénység legnagyobb örömére.
Na, de a kalózok….. hogy ki volt jobban beszarva, mi vagy a négerek, azt nem tudhatom, az viszont biztos, hogy hármunk közül a csíf. Összetett, nyújtott lábbal ugrált le, s föl, kezében egy farúddal, mint egy maszáj harcos lánykéréskor és fejhangon üvöltött, hogy ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ…..”. Józsink, csak úgy félvállról odakiáltott, neki: „ne vinnyogjál már, hanem adjál még dönecset….” Jómagam, közben, mint egy megszállott, elkezdtem a „dönecseket” a csónakba dobálni.
A négerek sem voltak hülyék, hogy állják az égi áldást, gondolkodás nélkül vetették bele magukat a vízbe, s próbáltak kiúszni a fedélzeti világítás fényköréből.
Az egész nem tarthatott tovább 10-15 percnél. Hogy a „pépesített” kalóz sorsa mi lett, nem tudom, ellenben a továbbiakban, a hajnalok csendesen teltek…….
