Új hajón

(m/s Badacsony, 1969.)

          Március végén, több mint kilenc hónapi hajózás után szálltam ki a Tata tengerjáróról. Addigra eléggé belejöttem a fedélzeti munkákba, és a Bócman sem piszkált már fölöslegesen, sőt esetenként, bár nem sokszor, még az elismerésének is hangot adott. Jugoszláviából, Šibenik kikötőjéből utaztam haza negyedmagammal. Este indultunk egy Zágrábba tartó helyi vonattal, mely másnap reggel 8 óra tájban döcögött be a zágrábi pályaudvarra, ahonnét csak este 8-kor tudtunk továbbmeni Budapest felé. Az indulásunktól számított harmadnap hajnalán érkeztünk meg a Keletibe.

          Másnap kimentem Csepelre a Központba leadni az útlevelet és elintézni a hivatalos adminisztrációs ügyeket, majd jelentkeztem a Forgalmi Osztályon, ahol többek között a hajózó személyzet beosztásával foglalkoztak.

          Az erősen szeplős képű vezető pár mondattal elintézett. Most szabadságon lehetek úgy május végéig. Azután meglátjuk, hogy melyik hajóra küld le, feltehetően a Hajdúszoboszlóra.

          Amikor a Tatáról kiszálltam, a Barba, meg a Bócman is azt mondta, jó lenne ha a szabadságom után vissza tudnék menni. Ez nekem is jól jött volna, hiszen az ott töltött időm alatt nagyon jól megismertem a hajót. Ennek tudatában megkockáztattam a kérést.

          - Ha lehetne, szeretnék visszakerülni a Tatára - mondtam kissé bátortalanul.

          A vezető arcán megmerevedtek a szeplők, és kifejezett undorral nézett rám.

          - Azt hiszi, hogy egy éves tengerész létére válogathat? Vegye tudomásul ez nem utazási iroda, hogy kiválassza a jobb utakat!

          - Én nem válogatni akarok, csak szeretnék visszakerülni oda, ahol azt mondták, szívesen visszavárnak.

          - Szó sem lehet róla! Mit képzel? Oda megy, ahová küldjük. Majd táviratban értesítjük - ezzel felállt az íróasztala mögül, és átment a másik szobába. Így adta a tudtomra, hogy elmehetek. Új lévén a cégnél, nem ismertem senkit, és azzal sem voltam tisztában, hogy mily módon mennek az ilyen dolgok. Az a kevés protekcióm, amellyel 1965-ben rendelkeztem, az illető 1967-es tragikusan korai elhunytával megszűnt. Mit tehettem, hazamentem és vártam a táviratot.

          Május 10-én meg is érkezett. Másnap jelentkeztem a Központban, ahol közölték, hogy 15-én este kell elutaznom Rijekába, és beszállni a Martinscsicán javító Badacsony nevű Duna-tengerjáróra. Még két hajóra (az egyik a Tata volt) utaznak váltók, így több mint tízen leszünk a vonaton. Még egyszer megpróbálkoztam, hátha cserélhetnék azzal, aki a Tatára megy, de csak azt értem el, hogy a szeplős főnök arca pirosra váltott, és kirúgott az irodájából.

          A vonat május 16-án, szokás szerint délben érkezett meg Rijekára. A már ismerős állomáson leszállva azt tapasztaltam, hogy jó néhány magyar tengerész verődött össze a három hajóra érkező váltókat várva.

          - Badacsony! Badacsony! - kiabálta egy magas, vállas, szőke hosszú hajú, tőlem pár évvel idősebb srác.

          - Itt vagyok! - tartottam fel a karom, mire odajött és bemutatkozott. Csongornak hívták. Előkerült még egy pincér is, aki szintén erre a hajóra jött.

          - Na gyertek! - mondta Csongor és felkapott két nagy csomagot. - Kimegyünk az állomás elé, ahol taxik állnak, mert messzire megyünk.

          A maradék csomagjainkkal követtük, és hamarosan bepakoltunk egy autóba.

          - Do Martinscsica, brod Badacsony - közölte Csongor a sofőrrel az úti célt. A taxi elindult és a parttal párhuzamosan déli irányban végig gördült a városon, majd felkapaszkodott a domboldalon kanyargó útra. Menetközben váltottunk pár szót az otthoni eseményekről, majd megkérdeztük, meddig lesz még javításon a hajó.

          - Még két-három hét - felelte Csongor. - Ezek itt nem nagyon kapkodnak. Nem baj, hiszen vígan élünk.

          Nemsokára megérkeztünk a hajójavító üzem kapujához, majd behajtottunk a szerelőpartnál kikötött hajóhoz.

          A Badacsony az ún. „hazajáró” hajók kategóriájába tartozott, de tavaly óta már egyikük sem járt fel a Dunán. Miután felhordtuk a csomagjainkat, egy kövérkés idősebb matróz lépett hozzám.

          - Lajos vagyok. Te velem fogsz lakni. Gyere, segítek lehurcolkodni. - Megfogta a bőröndömet és elindult a tatfelépítmény felé. Ott a pupáról nyíló lépcsőn lementünk a legénységi lakótérbe, a jobboldali középső kabinba. Meglepődtem a méretén, mely legalább a háromszorosa volt a Tata matrózkabinjainak.

          - Tied a felső ágy - mutatott Lajos a széles emeletes ágyra. Ezt természetesnek vettem, hiszen én voltam a fiatalabb. Ezután kipakoltam, és az irataimmal a középfelépítménybe mentem, hogy jelentkezzem a Chiefnél. Az hamar elintézte a formaságokat, majd felvitt a Barbához bemutatni.

          Feltettek néhány kérdést a szakmai „múltamról”, és úgy láttam nem túl rossz a véleményük.

          - Kormányozni tud? - érdeklődött a Chief.

          - Igen, bár a Tatán elektromos kormány volt és nem ilyen hidraulikus vezérlésű.

          - Nem baj. Tíz perc alatt megszokja. Őrségbe lesz beosztva, amit ketten-ketten adnak hat órás váltásokban. A Lajos lesz a párja, a 0-6-osban. Itt a javításon fél-tengeriznek. (Ez az egyik nap kétszer hat órás szolgálatot, a másikon pedig nyolc órás nappali munkát jelentett.)

          - Értem.

          - Rendben van. Menjen, jelentkezzen a Bócmannál, és amíg javításon vagyunk, ismerje meg a hajót.

          Elköszöntem, és elballagtam hátra a pupára, ahol a legénység már a délutáni kávéra gyülekezett. Egy deszkából készült asztallapot helyeztek a csörlőt hajtó motor tetejére, és a deckboy arra tette a kávéval és a csészékkel megrakott nagy tálcát. Mindenkinek bemutatkoztam. Elsősorban a Bócman érdekelt, hiszen ő volt az, aki akár meg is keseríthette egy matróz életét. Nos, nem úgy nézett ki. Feri bácsi barátságosan fogadott és ő is kikérdezett, hogy mit csináltam eddig. Mellette ült az igen nagy hasú hajóács, Dani bá, és ő sem tűnt barátságtalannak. Az asztal túlsó oldalán foglalt helyet a hirtelenszőke, már szinte fehér hajú matróz, a Kácsa, aki elégedetten simogatta a kékcsíkos trikója alól előbújó sörpocakját.

          - Na akkor már csak az én kabintársam hiányzik - mondta.

          - Egy héten belül megjön az is - dünnyögte a Bócman.

          Kisvártatva Feri bácsi felállt és így szólt. - Na, emberek munkára! Hogy is mondta? Hogy hívják? Bandi? - fordult hozzám. - Igen - feleltem.

          - Na Bandi! Csatlakozzon a Lajoshoz, aki végigviszi a hajón.

          A délután hátralévő részét a hajóval való ismerkedéssel töltöttem. Teljesen más volt, mint a Tata. Nem három, hanem négy raktára volt, szimmetrikusan elosztva, kettő a középfelépítmény előtt, kettő mögötte. A ledönthető sámsonposztokra (daruárbocokra) felszerelt daruk is más rendszer szerint működtek, és több ember kellett a felállításukhoz. A legnagyobb különbséget a raktárnyílások zárása jelentette. Itt a raktárnyílásokat még hagyományos módon a raktárszájba behelyezett beamekkel (raktárfedél deszkákat tartó acél keresztgerenda), boccaportákkal (raktárfedél deszka) és három réteg ponyvával zárták le. Ez jóval nehezebb és hosszabb munkát jelentett, mint a mcgregor rendszerű, kereken gördülő nyílászáró acélfedelekkel történő raktárcsukás.

          Lajos nagy élvezettel és sokat magyarázott, én pedig igyekeztem megjegyezni, amit csak tudtam.

          - Hát itt többet kell kínlódni a rakodásoknál meg a daruállításoknál, mint a „norvég típuson” - jelentette ki vigyorogva.

          - Azt látom. De mondd csak! Milyen fej a Bócman?

          - A Feri? Nagyon jó ember. Néha bepiál, de nem vészes. Emberséges, nem egy hajcsár típus, de a melót azt megköveteli.

          - Az nem izgat, de ne legyen olyan, mint a Tata sztromója.

          - Az öreg Pista bácsi? Na nem. Korántsem olyan. Meglátod, ha nem pimaszkodsz, és nem lazsálsz, nagyon jól ki fogsz jönni vele.

          Este a társaság a három gépápolóval együtt újra összejött a legénységi szalonban. A vacsorabor mellé kitettem a behajózási piát, két félliteres cseresznyepálinkát, ami még jobb kedvre hangolt mindenkit. Egy darabig még ott maradtam velük, de az utazástól szokás szerint eléggé elfáradtam és hamarosan lefeküdtem.

          Másnap, nappalos lévén, egész nap a fedélzeten dolgoztam, majd éjfélkor átvettem Kácsától az őrséget. Lelkiismeretesen többször körüljártam a hajót, ellenőriztem a köteleket, meg amiket kellett. A fedélzeten csak óvatosan lehetett közlekedni a javítás alatt szerte-szét szórt eszközök és alkatrészek miatt. Világosodáskor eloltottam a lámpákat, felhúztam a lobogókat, és ahol tudtam, összetakarítottam a parancsnoki hidat. Reggel hatkor Csongor leváltott, én meg mehettem aludni.

          Ez így folyt majdnem három hétig. Főként a hajó rendbehozatalával voltunk elfoglalva. A szabadidőnkben sokszor kimentünk a városba, vagy a martinscsicai-öböl közelében lévő szabad strandra fürdeni. Néha este felmentünk a hajójavító üzem előtti út kanyarulatához, ahol egy kedves kisvendéglő állt, melyet az ajtaja mellett a falon elhelyezett, drótból hajtogatott horgony embléma miatt csak „Horgonyosnak” neveztünk. Itt jó csevapcsicsát és rablóhúst (raznicsit) sütöttek a kerthelyiségben álló tűzhely rostélyán, amikből jókat falatoztunk.

          Volt ott egy hatalmas termetű felszolgálónő, akit csak „Lánctalpasnak” neveztünk. Egy alkalommal sikerült jól megviccelnünk. Vagy öten üldögéltünk és sörözgettünk, amikor az egyik aszi, Imricsku, egy műanyagból készült emberi ürülékkupacot vett elő a zsebéből. A megszólalásig hasonlított az eredetire. Beirútban vette az ún. „japán áruházban”. Kiöntött a kőre egy kevés sört, majd belehelyezte a „műszart” és elfordult. A Lánctalpas ott sürgött forgott, és nemsokára észrevette, hogy mi van a kövön. A szemünk sarkából lestük a reakcióit. Először majdnem elejtette a kezében tartott tálcát, majd megfordult és eldübörgött a pulthoz. Pergő nyelven hadart valamit a tulajnak, aki odajött megnézni mi a helyzet. Az is elképedve tapasztalta, hogy valaki ott végezte el a dolgát. Mivel senki sem ült a közelben csak mi, a Lánctalpas felénk mutogatva magyarázott. Biztosan azt mondta, hogy csakis mi lehettünk ilyen disznók. Erre már a tulaj is felszívta magát és „jebentizve” közeledett felénk. Imricsku ekkor egy borzalmas vigyorral ránézett a tulajra meg a Lánctalpasra, majd lehajolt, felkapta a műanyag fekáliát és zsebre vágta. Azok ketten még hápogni sem tudtak a meglepetéstől, végül a tulajnak esett le a tantusz. Nagyot röhögött, és odajőve azt kérte Imricskutól, hogy mutassa meg közelebbről. Igen tetszett neki, mert a néhány odébb ücsörgő helybelinek, valószínűleg törzsvendégeinek, is megmutatta. Alig akarta visszaadni.

          Lassacskán elérkezett a javítás vége, és a Badacsony kezdte felölteni eredeti formáját. Az egyik délutánra a hajójavító focimeccset szervezett a Badacsony személyzete és a szerelőmunkások között, mely után meghívtak mindenkit az egyik kerthelyiségbe vacsorára. A meccs számunkra gyászos eredménnyel ért véget, de a vacsorán megtudtuk, hogy jól átvertek bennünket. Nem a szerelők játszottak ellenünk, hanem az üzemnek a valamilyen helyi bajnokságban szereplő focicsapata.

          Másnap reggel próbaútra indultunk. A kis motorosok megfordították a Badacsonyt az öbölben, majd kivontatták a bejáraton. A manőver után a Chief engem osztott be kormányozni, hogy szokjam a kormányt. Egész délutánig hajókáztunk ide-oda Rijeka és Krk-szigete között, váltakozó géperővel, előre-hátra. Rengetegen nyüzsögtek a fedélzeten, és mindent, amit lehetett, működés közben ellenőriztek.

          A nagy fából készült kerék valóban szokatlannak tűnt a Tata acélból készült kisméretű kormánykereke után. Ráadásul annak ellenére, hogy a Badacsonynak is elektromotorok forgatták a kormánylapátját, a kormánykerék nem a kapcsoló fokozatait kapcsolta, hanem egy olajszivattyút működtetett, mely a hátravezető csővezetékek segítségével, olajnyomással szabályozta az elektromotorok működését. Meg kellett szokni, hogy a kerék mekkora mozdításával, mekkora lapátkitérést lehet előidézni. Nem tartott soká, hiszen nem volt nehéz, és egy óra múlva már megfelelő módon, fölösleges kormánymozdulatok nélkül tudtam a hajót irányítani.

          A próbaút végén már nem mentünk vissza Martinscsicára, hanem befutottunk a rijekai kikötőbe, ahol másnap megkezdtük a berakodást.

Elmaradt lakoma

(m/s Badacsony, 1969.)

          - A kormányt 138 fokkal átadtam - mondta hangosan Kácsa, a lelépő kormányos matróz.

          - A kormányt 138 fokkal átvettem - ismételtem meg az útirányt.

          - Irány, 138 fok - dörmögte Józsi úr a III. tiszt a térképszoba ajtajából.

          - Rendben. 138 fok - szólalt meg Péter, az éjfélkor szolgálatba álló II. tiszt, miközben a látóhatárt pásztázta a távcsövével. - Hajó egy darab sem.

          - Mindet eltakarítottuk előletek. Na akkor további jó őrséget! - Ezzel a III. tiszt kilépett a baloldali ajtón a külső hídra, majd hallottam amint lecsattog a lépcsőn a főfedélzetre.

          Eközben a Badacsony halk sustorgással haladt Alexandria felé a nyugodt Földközi-tengeren. A két leváltott matróz is elköszönt.

          - Igyekezzetek gyorsan sokat aludni, mert mindjárt keltünk benneteket! - szólt utánuk Lajos, a kormányos társam.

          - De csak finoman Luigikám, ugyanis olyankor harapós vagyok - felelte Csongor és már ott sem volt.

          A szemem rátapadt a halványan megvilágított bussola számlapjára és minél kisebb kormánymozdulatokkal igyekeztem a hajó orrirányát jelző kis fekete vonalat a 138-as fokbeosztáson tartani. Ezen a nyugodt tengeren nem is volt nehéz. Az álom még nem szállt ki teljesen a fejemből, így a gondolataim is csak lassan kezdtek beindulni. Péter és Lajos felmentek a felsőhídra, hiszen ott volt a helyük, én pedig magamra maradtam a szinte teljesen sötétbe burkolózott kormányállásban. Nem is bántam, mivel az embernek ilyenkor nincs nagy kedve mások szövegét hallgatni. Az idő lassan vánszorgott. Néha felemeltem a fejem és kinéztem előre az ablakokon. A halványan derengő holdfényben, mint két hatalmas fej, sötétlettek a sámsonposztok (darutartó csőárboc, hivatalosan királyoszlop) tetején lévő kerek szellőzők. Mást nem nagyon láttam, a látóhatárt is csak sejteni lehetett. Hirtelen zajt hallottam a baloldali lépcső felől, valaki lejött.

          - Mit szólnál egy jó kis lecsóhoz? - lépett be Lajos a nyitott ajtón.

          - Az jó lenne. Hóvirág sajtot tettek ki watchman kajának (éjszakai pótlék), azt pedig csak végszükség esetén eszem meg. - (A katonaságnál csak szappannak becéztük, mert egy szelet abból az ömlesztett sajtból pontosan úgy nézett ki, mint egy jól lekopott Flóra mosószappan, azaz „Detert Lux”, illetve a hazai szóhasználattal „Ló Caola”. Az íze sem volt sokkal különb.)

          - Oké! Péter ideadta a kambuza kulcsát. Lemegyek, előkészítem és felteszem, te pedig majd befejezed a főzést! - osztotta el Lajos a feladatot, azután eltávozott a hátam mögötti ajtón.

          Tovább merengtem a kormány mögött. A lecsó említésétől egészen felébredtem, és lassacskán meg is éheztem. Kisvártatva, úgy ezer év múlva, kinyílt a feljáró lépcső ajtaja és Lajos tért vissza némi sülő hagymaszag kíséretében.

          - Na, fő már a kaja. Vigyázz rá, nehogy odakozmáljon! Odakészítettem még két tojást is, de azokat csak a végén keverd bele! - mondta szuszogva.

          - Oké! Ennyit még én is tudok! - feleltem. - Az irány 138 fok - és ezzel elléptem a kormánykerék mögül.

          - 138 fok - ismételte Lajos és nagy hasát nekitámasztotta a kerékagynak.

          Megrázogattam kissé elmerevedett lábaimat, azután a belső lépcsőn lementem a keresztfolyosóra, majd beléptem a konyhába. A lecsó egy alumínium lábasban rotyogott a kis gázrezsón. Isteni illat áradt belőle. Gyorsan megkevertem és láttam, hogy még főnie kell. Addig előszedtem három mélytányért, kanalakat, papírszalvétákat, és kenyeret vágtam. Egy idő múlva már beletehettem a két feltört tojást és jól elkevertem. Pár perc után el is zártam a gázt. Gyorsan kiszedtem a három tányérra. Eléggé kis adagok lettek, de hát végül is éjszaka volt. Mindamellett Lajos még némi kolbászt is csempészett bele. Mindent felpakoltam egy hatalmas tálcára és elindultam a hídra.

          - Jó, hogy már megjöttél - fogadott Lajos. - A szaga már sokkal előbb megérkezett. Beterítette az egész felépítményt. - Való igaz. A hátulról fújó szél miatt úgy éreztük, mintha állna a levegő, és a finom illat szétterült a tiszti lakótérben és környékén.

          - Nem baj. Akik alszanak, most legalább azt álmodhatják, hogy lecsót esznek.

          Letettem a tálcát a lobogószekrény tetejére, majd felkaptam az elemlámpámat és az ablakon keresztül megvilágítottam az egyik sámsonposztot. Pár pillanat múlva megszólalt a kormányos feje feletti szócső.

          - Na mi a helyzet? - érdeklődött Péter odafentről.

          - Tálalva! - rikkantotta vissza Lajos.

          - Mindjárt lemegyek - érkezett a válasz.

          Ekkor meglibbent a térképszoba ajtajának vastag zöld függönye, és a félhomályban megjelent a Barba fürdőköpenyes alakja.

          - Jó reggelt fiúk! Mi ez az isteni illat?

          - Jó reggelt parancsnok úr. Hát, csak egy kis lecsó. Most lett kész - feleltem kissé kényszeredetten, mert végül is ez a főzőcskézés nem volt éppen teljesen szabályos dolog.

          - Én is erre gondoltam, amikor felébredtem a szagára. Csak úgy dőlt befelé a nyitott ablakon.

          - Jó reggelt Captain - lépett be Péter a híd ajtaján. - Minden rendben. Hajó nincs a közelben, a láthatóság jó, az irány 138 fok, a tenger sima, az időjárás nagyszerű - jelentette kissé sietős hangon.

          - Mit mond Péterkém? Nagyszerű?!? Hát nem az! Phű, phű! Ocsmány idő! Kutya idő! - mordult fel a Barba. - Ilyen rosszat még nem is láttam.

          Azt mindenki tudta, hogy a Barba eléggé babonás, de hogy ennyire? A hagyomány szerint ugyanis, ha az ember dicsérő jelzőkkel illeti az időjárást, akkor, az biztosan elromlik. Az öregek ilyenkor a hosszú évek során szerzett tapasztalataikra hivatkoznak. (Persze! A jó időt, valamikor mindig egy rosszabb követi!) Péter mindenestre azonnal váltott.

          - Igaza van Captain. Nagyon szar az idő.

          - Nem baj Péterkém, azért megbirkózunk vele - enyhült meg az Öreg, aki valójában talán alig lehetett ötven éves. - Érzem viszont, hogy milyen finomat főztek. Úgy megennék egy adagot.

          - Parancsoljon Captain! Jó étvágyat! - nyújtotta oda Péter az egyik tányért. - Te meg menj fel figyelni! - szólt oda nekem.

          Kissé morcosan, de annál éhesebben felmentem a felsőhídra és a korlátnak dőlve meresztettem a szemeimet a semmibe. A fene egye meg, gondoltam. Milyen hülye is vagyok! Miért nem ettem meg a magamét odalent a konyhában? Remélem ezekben lesz annyi becsület, hogy megmaradt két adagot elosztjuk hármunk között. Na meg a Barbának is pont most kellett felébredni! Különben is! Állandóan fogyókúrázik. Ráadásul mindig azt hangoztatja, hogy milyen erős az akaratereje, mert csak főtt zöldségeket és gyümölcsöket eszik. Igaz nemrégiben lebukott a jó Öreg. Rijekán az egyik éjjel a nagy csendben (ha nem volt rakodás, akkor a segédgépek sem jártak) az őrségben lévő Lajos zajt hallott a középfelépítményből. Bemen a keresztfolyosóra és a tiszti szalon felé vezető rövidke folyosó jobboldali bemélyedésében álló hűtőszekrénynél meglátta a Barbát, akinek éppen, hogy csak a talpa lógott ki a hűtőteréből. Ráköszönt és jó étvágyat kívánt neki, mire a hátrahőkölő és éppen egy gyulai kolbászt rágcsáló parancsnok mérgesen válaszolt. Ilyen és hasonló gondolatokkal múlattam az időt, hiszen semmi sem mutatkozott körülöttünk a látóhatáron, ami leköthette volna a figyelmemet. Mindenesetre erősen figyeltem, mert ha odalentről hamarabb veszik észre egy távoli hajó fényeit, az nem csak szégyen, de kemény letolást is eredményez. Pláne ha még az Öreg is ott tartózkodik. Volt rá példa, hogy a Kácsa elbambult, és az éppen lent lévő III. tiszt látta meg előbb egy halászhajó lámpáját. Azonnal lefokozta kácsából vak tyúkká. Dani bá a hajóács pedig készített neki egy fehér botot, hogy azzal járjon fel figyelő szolgálatba.

          Megnéztem az órám, és láttam nemsokára kettő lesz. Sietve lementem átvenni a kormányt. A hídon már csak ketten voltak, a Barba eltűnt. Odaléptem a lobogószekrényhez és a kezemmel leárnyékolt elemlámpával a lecsót kerestem, de az is eltűnt. Csak a három üres tányér árválkodott a tálcán.

          - Nekem nem is hagytatok? - kérdeztem ingerülten. - Mindet befaltátok?

          - Még hogy mi? - reagált Péter és a hangján éreztem, hogy vigyorog a sötétben. - Apu felzabálta az egészet. Annyira ízlett neki, hogy elkérte a második, majd a harmadik adagot is.

          - Így igaz. Mindet megette - kontrázott Lajos a kormány mellől.

          - Jó szöveg! Hiszem, ha akarom.

          - Hiszed vagy sem, ez az igazság - csattant fel Péter. - Nekünk sem maradt semmi! Minden az ő hasába került. Pedig örökké fogyókúrázik.

          - Ha leváltasz, kenek pár vajaskenyeret és felhozom, mert már kopognak a szemeim az éhségtől - vígasztalt Lajos a kormány mögül.

          Most már hittem nekik. - Rendben van. Átveszem.

          - Irány 138 fok!

          - Irány 138 fok - ismételtem az útirányt és kissé elfordítottam a kereket, mert a hajó már 135 fokon állt.

          - 138 fok - szólt Péter és elindult a felsőhídra.