Biznyák
(m/s Badacsony, 1969.)
Éjjel egykor vettem át a kormányt. Csupán a tájoló halványra állított fénye törte meg a Badacsony alsóhídján uralkodó koromsötétséget. A Hold még nem kelt fel, és csak néhány csillag derengett a szakadozott felhők között. Szél szinte nem volt semmi, a hajó nyugodtan haladt Lattakia felé, és alig-alig kellett mozgatni a kormányt ahhoz, hogy az adott irányt tartsam. Az ügyeletes tiszt és a szabad kormányos fent tartózkodott a felsőhídon, így egymagamban elmélkedhettem mindenféléről, közben a tekintetemet le sem vettem a tájolóról. A hajó hossztengelyét jelentő fekete vonal lustán imbolygott ide-oda a fokbeosztás előtt, és szinte automatikusan korrigáltam az elmozdulásokat. A teljes sötétségben még ez a nagyon gyenge fény is összehúzta a pupilláimat, így amikor nagy ritkán kinéztem az ablakon, még a látóhatár vonalát sem láttam. Ebben az egyhangúságban az ember érzékei eléggé eltompulnak, és úgy éreztem, hogy már időtlen idők óta állok a kerék mögött. Hirtelen egy rekedtes suttogó hang szólalt meg a fejem feletti szócső tölcséréből.
- Látod azt, ott jobbra elől?
Kissé megriadtam a váratlan és enyhén sejtelmes hang hallatán, majd kinéztem az ablakon. Két, egymástól nem túl távol lévő, lángolóan vörös háromszög emelkedett ki a tengerből. Fantasztikus látvány volt. Vajon mi lehet? Ég talán valami arrafelé? De mi? Egy hajó? A két vörös háromszög közben növekedett, és az egymás felé néző oldalaik kissé íveltekké váltak.
- Mi az? - kérdeztem hangosan a szócső felé fordulva.
- Hát a Hold! - érkezett az ügyeletes tiszt, Péter hangja.
Valóban. A két ívelt háromszög, az égővörös színéből fokozatosan veszítve, egyre magasabbra kúszott, majd lassacskán megjelent a teljes holdsarló, és kisvártatva a nagysága is lecsökkent. Percek multán normális méretében és fényében ragyogott a látóhatár felett. Érdekes jelenség volt. A légkör alsó, sűrűbb rétegei, és valószínűleg a különféle szennyeződések miatt keletkezett fénytörés következtében a felkelő Hold sarlójának két csücske jóval nagyobbnak és színesebbnek látszott. Feljebb kerülve azután megszűnt a fénytörés.
A tompultságomat mintha elfújták volna, és a holdfény derengésében teljesen felébredve adtam át kettőkor a kormányt Lajosnak, a váltómnak. Azután felmentem a felsőhídra és közöltem Péterrel, hogy a kormányt átadtam.
- Rendben van - felelte a II. tiszt.
- Állati érdekes volt ez a holdkelte.
- Én sem láttam még ilyet. Hirtelen azt hittem, hogy rosszul látok.
Egy darabig rágódtunk a témán, majd hosszan hallgattunk. Én Beirútra gondoltam, ahonnét délután indultunk, majd arra, hogy vennem kellett volna némi nyers kávét. Két kilót lehetett hazavinni vámmentesen, otthon pedig majdnem aranyárban mérték. Mindamellett még legalább fél évig nem mehetek haza, így hát fölösleges lett volna most bevásárolni.
Körülnéztem a látóhatáron, de nem láttam semmit, és tovább törtem a fejem, hogy mit kéne majd venni.
- Hát te mit töprengsz ennyit? - szólt rám Péter.
- Azon gondolkozom, hogy miket vigyek majd haza.
- Ha biznyákot (üzletet) akarsz csinálni, tudnék mondani pár dolgot, de azokat csak nagy tételben érdemes, amit viszont nem vihetsz át a magyar határon.
- Na ez az!
- Bezzeg a régi daliás időkben - folytatta Péter -, más volt a helyzet. Én még megcsíptem a végét. A Dunával jártuk a Réni - Levante utakat.
- Hallottam ezekről. Te is részt vettél benne? - kérdeztem.
- Hát persze. Tudod Beirútból importáltuk a kulturcikkeket a Szovjetunióba, mint pl. a négyszínű golyóstollakat, öngyújtókat, kendőket, harisnyákat, kosztümöket, farmereket meg ilyeneket. Nagy tételekben, mert csak úgy érte meg a rizikót.
- És Réniben nem volt gond a vámmal?
- Jól meg volt az szervezve.
- És mit csináltatok a rubellel?
- Egy kisebb részét visszaforgattuk, de a nagyobb részét a M.-nál tároltuk. (M. egy Réniben lakó nő volt, aki a magyar tengerészektől igen jól megtanult magyarul, és sokféle, de teljesen illegális szolgáltatást nyújtott a számukra.)
- Sokáig csináltátok?
- Négy vagy öt úton. Az utolsó úton megtudtuk, hogy átmegyünk az adriai járatra, így hát be kellett vinni a pénzt a hajóra, ami viszont nem látszott könnyűnek, mivel nem csak értékben, de terjedelemben is nagy volt. A kikötőkapunál biztosan lebuktunk volna a motozásnál.
- Na és hogy sikerült? - érdeklődtem.
A derengő holdfényben láttam, hogy Péter szélesen elvigyorodik.
- Valakinek eszébe jutott, hogy vegyünk egy Lenint.
- Egy Lenint? Minek?
- Hát egy Lenin mellszobrot, te lökött. Annak üreges a belseje. Alig került többe egy rubelnél. Elvittük a M.-hoz, belegyömöszöltük a suskát, majd egy kemény kartonpapírral leragasztottuk az alját. A kapunál csak néztek, mint a rimóci nyúl a lucernában, hogy egy gipszből készült Lenin mellszobrot cipelünk. Kérdezték, hogy minek vettük. Azt válaszoltuk, hogy a hajón lévő Komszomol sarokba akarjuk betenni, a szovjet-magyar barátság tiszteletére.
- Bevették?
- Persze. Szinte még meg is hatódtak - mondta Péter szinte már röhögve. - Azután pedig Máltán beváltottuk a rubelt, és jókora összeget zsebeltünk be mindnyájan.
- Biztosan jól be is vásároltál, mielőtt hazamentél - jegyeztem meg némi irigységgel.
- Nehogy azt hidd. Könnyen jött, könnyen ment. Mire hazautaztam, nem volt egy fillérem sem. Mindent eltapsoltam. Nem vittem én haza semmit. Még a saját cuccaim nagy részét is kidobtam, mert elhasználódtak. Tudod mit írtam csak be a vámkönyvembe?
- Nem én.
- Hát azt, hogy egy db Lenin mellszobor gipszből.
- Csak nem hazavitted?
- De igen. Nem kellett senkinek, így elvittem.
- Marha jó. Mit szóltak Gyékényesnél a magyar vámosok?
- Csak pislogtak, amikor odaadtam nekik a vámkönyvemet beárazásra. Nézegették, majd az egyik megkérdezte, hogy ezzel mit csináljon. Mondom neki, hogy árazza be. Na erre beírt 200 Forintot. (A keretünk akkor
Erre csak hümmögtem, mert még sem mondhattam a II. tisztnek, hogy a vámosoknak igazuk lehetett.
- Marha jó sztori, de vajon igaz-e? - kérdeztem.
- Persze, hogy igaz. Akár meg is kérdezheted az akkori matróz cimboráimat. Például a Gülü pajtást.
- Jól van, elhiszem. Amellett az se semmi, hogy palira vetted a fináncokat.
- Rég volt, szép volt.
Néhány évvel később Péter súlyos beteg lett, és nem hajózhatott többé. Otthon dolgozott a Központban az egyik osztályon. 1980-ban a szabadságom lejárta után, hogy mégis valami címen fizetést kapjak, pár hétre beosztottak arra az osztályra. Az irodában egy irattartó szekrény tetején egy Lenin mellszobor díszlett a terítőn. Amikor megláttam, odafordultam Péterhez és megkérdeztem.
- Csak nem ez az a híres 2000 Ft-os Lenin?
- De bizony az. Behoztam ide, hogy méltó helyen álljon.
- Tényleg Péter hozta be - erősítette meg Lacika, az egyik beosztott, a női kollégák pedig élénken bizonygatták, hogy így van.
Addig az ideig már sokszor hallottam a történetet, de akkor hittem el először, hogy valóban igaz.
Váltás
(m/s Dunaújváros, 1970.)
A hosszú vonatút után fáradtan érkeztünk meg egy késő októberi estén a trieszti kikötőben álló Dunaújváros nevű hazajáró hajóra. Hárman voltunk. A Gebinesnek csúfolt II. pincér, Péter a matróztársam és én. A hajón eléggé nagy zűrzavar uralkodott. A parancsnokot és a váltószemélyzet többi tagját csak másnap estére várták, így a fedélzeti legénység mindössze Gy. bácsiból a fedélzetmesterből, valamint Imóból, a hajóácsból és Illésből a deckboyból állt.
Péterrel kerültem egy kabinba, a jobboldali középsőbe, pont abba, amelyikben a Badacsonyon meg a Vittorián is laktam. A vacsora után még egy ideig a legénységi szalonban beszélgettünk Gy. bácsival és Imóval, míg az egyúttal a watchman szerepét is betöltő Illés elmosogatott, majd ő is leült közénk. Na, itt sincs valami feszes szolgálat, gondoltam magamban, de óvakodtam attól, hogy ezt hangosan ki is jelentsem.
Gy. bácsi felhajtotta a pohár borát, majd ránk nézve megszólalt. Amúgy is nagyon hadarva beszélt, de így, kissé ittasan, alig tudtuk megérteni, amit mondott.
- Már három napja csak mi vagyunk. Az Illés éjfélig lesz, a rakodást is befejezik addigra. Jó az idő, a raktárakat majd csak reggel csukjuk be. Valamelyik maguk közül lesz éjféltől nyolcig, a másik pedig nappalos. A többiek holnap este érkeznek a Barbával együtt, és késő este indulunk. Na, melyikük legyen az?
Összenéztünk Péterrel, majd látván, hogy alig tudom nyitva tartani a szemem, megszólalt.
- Majd én kelek éjfélkor.
Ennek igazán örültem, ugyanis nem tudok vonaton aludni, és igen elfáradtam. Ezek után elköszöntünk a többiektől és elmentünk a kabinunkba.
- Te! Ezek eléggé be vannak piálva - jegyezte meg Péter.
- Úgy néz ki - feleltem -, de remélem, holnapra józanabbak lesznek, hiszen az egész hajót zéfesztelni kell az induláshoz.
Gyorsan lefeküdtünk aludni. Nagyon mélyen aludhattam, mert csak arra ébredtem fel, hogy másnap reggel negyednyolckor Péter rázza a vállamat.
- Gyere reggelizni! Majd én hátrahozom a kaját, mert az Illést nem bírom felkelteni, olyan részeg.
- És a másik kettő? Azok fent vannak?
- Igen. Nagy nehezen feltápászkodtak, mivel hajnali kettőig ittak.
- A fenébe! Jól nézünk ki!
Reggeli után felmentem a fedélzetre leváltani Pétert, aki már alig várta, hogy lefekhessen.
- Ne keltesetek fel ebédelni. Aludni akarok.
- Jól van - mondtam, és körülnéztem. A trieszti öreg kikötő vízzel működő darui a part felé fordítva árválkodtak. Az eléggé szemetes rakparton nagy papírdarabokat kergetett a csípős őszi szél. Mind a négy raktár nyitva állt, csurig megtöltve nagy kartondobozokkal. A beameket (acél keresztgerendákat) berakták a tartóikba, de a boccaporták (raktárfedél deszkák) még nem voltak a helyükön. Az összes daruszár a víz felé kihajtva állt, hogy ne zavarja a parti daruk mozgását.
A középfelépítményből kilépett a Chief. Magas, fekete, kissé kopaszodó ember volt. Meglátott és odajött.
- Jó reggelt Chief - köszöntem.
- Jó reggelt. Maga melyik a két új közül?
Megmondtam, továbbá azt is, hogy én vagyok ma a nappalos.
- Rendben van. Maguk ketten lesznek a 0-6-os őrségben. Az este érkezők közül pedig ketten a 6-12-esben. Este tízkor indulunk. Most pedig szóljon a sztromónak, és kezdjenek zéfesztelni! - Ezzel visszafordult a felépítmény ajtaja felé.
Lementem a legénységi lakótérbe megkeresni a Bócmant. A szalonban könyökölt Imóval együtt, és egy-egy sört szopogattak. Átadtam az üzenetet, mire keservesen feltápászkodtak és feljöttek utánam a deckre.
- Letesszük a darukat! - jelentette ki az öreg.
Furcsállottam, mert előbb talán a raktárnyílásokat kellett volna lezárni, de hát egy Bócmannal nem lehet ellenkezni. Neki is láttunk. Az öreg kezelte a csörlők kapcsolóit, én pedig Imóval a daruszárakat. Elég sokat kínlódtunk a daruk beforgatásával, de végül úgy fél óra múlva, mind a nyolc daruszár a bölcsőjében pihent.
- Na ezzel megvagyunk - nyögte a hajóács a homlokát törölgetve, mert a hűvös ellenére is kiverte a víz. - Menjünk le Öreg! Igyunk meg egy lazát! - szólt oda a Bócmannak.
- Hát én mit csináljak itt egyedül? - kérdeztem kissé méltatlankodva.
- Zéfeszteljen - dadogta a Bócman és elindult hátra.
- Legalább a deckboy feljöhetne segíteni!
- Az Illés kiterült - röhögött a hajóács. - Nemsokára én is követem a példáját. Te csak dolgozgass!
Néztem, ahogy eltántorog, és közben elkeseredetten az előttem álló munkára gondoltam. Hol kezdjem? Úgy döntöttem, hogy az egyes raktárral, hiszen úgyis ott voltam. Megfogtam az egymásra rakott boccaporták közül a felsőt és felbillentettem a raktárszáj tetejére. Az öt centi vastag, közel másfél méter hosszú és vagy negyven centi széles deszkát becsúsztattam a helyére. Ezt a munkát a deszkák végein lévő fogantyúkkal két ember szokta csinálni, és gyorsan is megy, de most egyedül kínlódtam. Mire mind a négy sorral végeztem engem is kivert a víz. Ledobtam a vattakabátomat és kifújtam magam. Azután a három raktártakaró ponyvát helyeztem fel a deszkákra. Ez is nagy kínlódás volt egyedül, hiszen külön-külön kellett a sarkaikat kifeszíteni, lesimítani az egészet, majd a négy sarkot megfelelő módon behajtani. Ezt követően beraktam a helyükre a raktárszáj oldala mellé lehajtott ponyvákat leszorító hosszú vaslemezeket (lamákat), majd a lamák rögzítése céljából sorban bekalapáltam a kunyókat (faékeket). Már csak a vámzár vasakat kellett feltenni a ponyvákra és leszorítani a csavarjaikkal. Ezzel elkészülve a két első daruszár köteleit szedtem össze majd a helyükre rögzítettem. Tíz óra tájban készültem el az egyes raktárral és a daruival.
Leültem a ponyvára és rágyújtottam. Kávéidő volt ugyan, de kávé nem. Nem akadt senki, aki megfőzze. Lenéztem a lakótérbe, de mindenki az ágyán hortyogott. Még a deckboyt sem tudtam felrázni.
Nem tehettem mást, mint folytattam a kettes raktárral. Tizenkettő előtt azzal is készen lettem, és megint elmentem hátra megnézni, mi a helyzet. Nem sokat változott, csak az Illés támolygott a folyosón.
- Na mi van? - kérdezte. - Hozod már az ebédet?
- Én?
- Hát persze. Te vagy most a watchman nem?
- Te meg a deckboy. Ez a te dolgod.
- De én csak este lépek szolgálatba - méltatlankodott. - Neked kell tálalnod meg mosogatnod!
- Kinek? A részeg disznóknak, akik csak döglenek veled együtt, ahelyett, hogy segítenétek zéfesztelni?
Erre némi kétségbeesés ült ki Illés borostás, nem túl tiszta arcára. - De, hát én éhes vagyok - mondta.
- Én meg leszarlak! - vágtam vissza, majd megfogtam egy lapos meg egy mélytányért és elmentem az ebédemért középre, a konyhára.
Egyedül megebédeltem, majd a koszos edényeket beledobtam a mosogatóba és visszamentem a fedélzetre folytatni a munkát.
Eléggé dühösen, és ebből adódóan gyorsan dolgoztam. Félkettőre meg voltam a harmadik raktárral is. Leültem egy kicsit pihenni és közben nézelődtem. A gépházból feljött egy gépápoló és odajött hozzám.
- Lajos vagyok. Te meg az egyik új, nem?
- Igen - feleltem és bemutatkoztam.
- Csak egyedül?
- Aha. A többiek pihennek, hogy enné meg őket a fene.
- Én is egymagam vagyok, meg az I. géptiszt. Este jön meg a csapat.
- Hát, eléggé hülye egy váltási módszer ez. Miért engedték el a többieket, amíg nincs itt mindenki?
- Nem tudom, de már csak egy fél napot kell kibírni. Ha akarod, segítek becsukni a négyest.
- Köszi. Az jó lenne. Egyedül csak kínlódás az egész.
Nekiláttunk dolgozni és alig egy óra alatt készen is lettünk. Megköszöntem Lajosnak a segítséget, aki csak intett és visszament a gépházba.
A járó mellett igazi tengerész módra rákönyököltem a mellvédre és békésen cigarettáztam, amikor felbukkant mögöttem a Chief.
- Láttam maga csinálta az egész zéfesztet.
- Ne nem egészen Chief, mert a négyesnél segített az egyik aszi.
- Akkor is szép munka volt. Mi van a többiekkel?
- Pihennek. Az Illés vált le tizenhatkor.
- Jól van. Vacsorára itt lesznek az újak. Mondja meg a Bócmannak, hogy este tízkor indulunk. Magának és a társának nem kell felkelni a manőverhez.
- Rendben van Chief, megmondom.
Ezután a fedélzetet söprögettem. A szemetet kisebb kupacokba halmoztam, mert nem volt hová kidobni. A hulladéktól majd kint a nyílt tengeren fogunk megszabadulni. Négy óra tájban már csak támaszkodtam, és azon töprengetem, milyen is lesz ezzel a gárdával hajózni. Azt nem bántam, hogy dolgozni kell, de az már igen bosszantott, hogy ezek ennyire hülyének néznek és minden melót más nyakába sóznak. Ráadásul egy ilyen nyikhaj deckboy, aki még ha idősebb is volt nálam, itt mégiscsak kezdőnek számított.
Lementem a legénységi lakótérbe, hogy szóljak a váltómnak. Illés már a szalonban kávézgatott.
- Na, mi van? Fel tudsz már jönni a deckre?
A fickó felpillantott, majd megszólalt.
- Megyek már. Mi a helyzet odafent?
- A zéfeszt kész, nemsokára megjönnek a váltók is. Este tízkor indulunk. Mond meg a Bócmanéknak is.
Ekkor kinyílt a fedélzetmesteri kabin ajtaja és Gy. bácsi jelent meg a küszöbön.
- Mit kell megmondani? - kérdezte hadarva.
- A Chief üzeni, vacsorára itt lesznek a többiek, este tízkor manőver.
- Jól van, jól van. Majd befogjuk az újakat - mondta az öreg és lezökkent a székébe.
- Te meg szólj, ha itt vacsora! - mondtam a deckboynak és otthagytam őket.
A vacsoránál már teljes volt a létszám. A három új matróz eléggé elkámpicsorodva hallgatta, hogy még az este indulunk, közülük kettő pedig hajnali hatkor már őrségbe is megy.
Péterrel éjfélkor vettük át a szolgálatot Imótól és a deckboytól. A hajó már messze járt Trieszttől. Én kezdtem a kormányzást. A nyugodt időben nem volt nehéz tartani az irányt. Azon gondolkoztam, vajon milyen lesz a csapat. Hogyan fogunk kijönni egymással? Ha továbbra is megmarad ez a tivornyázás, akkor nem valami jók a kilátásaim.
Az út végén megszabadultunk a deckboytól, meg a hajóácstól. A Bócmanról pedig kiderült, annak ellenére, hogy néha elvarázsolja magát, a világ legemberségesebb fedélzetmestere. Még fél évig hajóztam vele, és igen megkedveltem. A többi matróz is így érzett. Évek multán, már tisztként kerültem össze vele újból a Hungárián. Örömmel üdvözöltük egymást, amikor Amszterdamban behajóztam. Pont olyan volt, mint régen, csak a beszédmódja változott meg egy kicsit. Még nehezebben lehetett megérteni.
