Legfőbb érték az ember
(m/s Csokonai, 1978.)
Halk zsongás uralkodott a Csokonai tiszti szalonjában. A vacsorát már befejeztük, és ráérősen beszélgettünk, hiszen a hajó már délután kikötött Norköppingben. Jó hosszú utat tettünk meg a sok helyen összeszűkülő fjordban a svéd Pilot irányításával mire beértünk ide, ahol part mellé álltunk. A víz itt nem volt szélesebb a Duna pesti szakaszánál, és kisebb-nagyobb hajók jártak ki-be mellettünk.
A társalgás a svédekre terelődött, illetve arra, hogy csak napi egy műszakban rakodnak, reggel 8-tól 17-ig.
- Na amire berakják ezt a 10 000 tonna zsákolt lisztet, itt ér bennünket az ősz - jegyezte meg P. a III. tiszt.
- Még ha előbb is végzünk, te biztosan meg fogsz őszülni - vágtam rá. - A Chief azt mondta, mivel csak nappal rakodnak, te leszel az állandó nappalos ügyeletes tiszt a fedélzeten. Ettől, meg a kihulló lisztportól, biztosan kifehéredik a hajad.
- Hát te mit fogsz csinálni? - kérdezte P. némi bosszúsággal.
- Én a jó hűvös, légkondis térképszobában a térképeket, meg a segédkönyveket fogom javítgatni. Amint láttam jó fél évvel el vannak maradva a korrekciók. - Valóban, amikor egy hete Amszterdamban beszálltunk, két nap és két éjjel dolgoztam, pár órás alvással, a térképek helyesbítésével, hogy az idáig szóló térképek napra készek legyenek. Hiába, a cégünk azt a módszert folytatta, hogy a brit Admiralitás által hetente kiadott, és a korrekciókat tartalmazó „Notices to Mariners” című füzetkéket Budapestre kérte, majd a váltókkal küldte le a hajókra. Saját magam hoztam le több mint fél éves adagot, hogy majd abból dolgozzam. Ez a módszer aránylag jól bevált a levantei járaton közlekedő kisebb hajóknál, ahol jó egy hónappal később megkapták a korrekciókat, ráadásul jóval kevesebb térképet kellett korrigálniuk, mint a Távol-Keletre látogató hajókon.
- A fene a jó dolgodat! Ott hűsölsz bent, amíg én a napon aszalódom ebben a június eleji kánikulában! Na ha majd én is II. tiszt leszek, ki sem dugom az orrom a deckre! - morgott P. az ősmagyar arcán díszlő kackiás bajusza alatt.
Valami frappáns visszavágáson törtem a fejem, amikor a hajó hirtelen megbillent, és ide-oda kezdett dülöngélni. Kisvártatva hatalmas csattanást hallottunk.
- A kötelek! - kiáltotta a Barba asztalánál ülő Chief és felugrott. - Menjetek a helyetekre! - szólt oda hozzánk, mire gyorsan kiszaladtunk a fedélzetre. Egy jókora, legalább 15 000 tonnás hajót láttunk kifelé tartani a szűkületben. Valószínűleg az általa keltett hullámzás szaggatta el a kikötőköteleink egy részét.
Én hátraszaladtam a pupára, ahol már ott sürgött forgott a matrózok egy része. Bekapcsoltam walky-talkymat és bejelentkeztem a hídra.
- Hány kötél szakadt el hátul? - kérdezte a Barba.
- A négy farkötélből három, Captain. A spring tart.
- Rendben. Adjatok ki újakat és kössétek meg!
A parton már szaladt is hátra az egyik matrózunk, a hajóács pedig a deckboyjal és egy másik matrózzal kilógatott két kötelet. A Csokonai farán a magas mellvéd lemez kifelé hajlott, így még a közel két méteres Béla, a fedélzetmester sem láthatott ki a hajó mellé, csak ha felállt a mellvéd aljánál derékszögben behajlított lemezre. Én is így tettem, hogy figyelemmel kísérhessem a történéseket, és irányíthassam a csörlő kapcsolója mellől semmit nem látó hajóácsot.
Amikor a parton a matrózunk rádobta az első kiadott kötél csatját a kötélbakra, már jeleztem is a hajóácsnak, hogy húzzák meg. - Víra! - kiáltottam és körözni kezdtem a kezemmel. A hajóács a kezemet figyelve működtette a csörlőt, majd amikor intettem, leállította. A kötél megfeszült. Egy kicsit még tovább húzattam, mivel a megkötéskor valamennyit úgy is visszacsúszik.
- Jó! Állj! Kösd meg! - kiáltottam neki.
A deckboy a bocaláncot gyorsan a feszes kötélre csavarta, hogy azzal tartsa, amíg rá nem teszik azt a kötélbakunkra. Pár pillanat múlva rajta is volt. Ezt követően ugyanezt tettük a másik két kötéllel is, azután pedig apródonként addig eresztgettük az egyiket-másikat, amíg egyformán nem tartottak.
- Hátul kint van mind a négy farkötél! - szóltam bele a talky-walkyba.
- Egyformán tart mind a négy?
- Igen Captain - feleltem.
- Jól van. Tegyétek rendbe a dolgokat, és manőver vége!
- Vettem.
- Lajos! - szóltam oda a kistermetű, kecskeszakállas matróznak. - Rakjátok el a köteleket, a partról is hozzátok be a leszakadt darabokat. Újra tegyétek ki a patkányvédő lemezeket. Ha kész, akkor leléphettek.
Még egyszer kinéztem a partra, ahol már a járólépcsőnket igazgatta két matróz, és leléptem a mellvéd alsó párkányáról. Ekkor történt a baj. Ahogy a jobb lábammal hátrafelé leléptem, a cipőm talpa a mögöttem lévő tartóborda hajlatához ért. A lábfejem ettől elfordult, és így nem a talpamra, hanem a kifelé hajló bokámra nehezedő súlyommal értem a fedélzetre. Nagyon nagy fájdalmat éreztem, és természetesen azonnal elterültem. Többen odaugrottak, hogy felsegítsenek, de alig tudtam kinyögni, hogy várjanak egy kicsit, amíg némileg csökken a fájdalmam. Valaki elszaladt a Chiefhez, és az hamarosan ott is volt.
- Mi történt? - kérdezte.
- Lelépéskor megcsúszott a talpam azon a kurva bordán, és kifordult a bokám. Piszkosul fáj.
- Felsegítünk.
- Ne! Még ne! Várjunk egy kicsit, amíg alábbhagy! - sziszegtem.
Ekkor lehúzták a cipőmet meg a zoknimat. Mit ne mondjak, a bokaizületem a többszörösére dagadt. A Chief odanyúlt és lazán megfogta. Ettől még nagyobb fájdalom hasított belém.
- Engedd el! - kiáltottam. - Nagyon fáj!
- Jól van. Beviszünk az ágyadra. Fogják meg fiúk, és óvatosan emeljék fel!
Hárman felemeltek, és elcipeltek a kabinomba, ahol lefektettek az ágyamra.
- Szólok a dokinak, és visszajövök - mondta a Chief. A vállalat üzemorvosa véletlenül velem együtt szállt be egy „tanulmányútra”. Milyen jó, legalább egy igazi orvos is megnéz, hiszen a hajóinkon nem volt orvos, és a mindenkori II. tiszt töltötte be „csodatevő hakim”, azaz a felcser szerepét. Az már a sors fintorát jelentette, hogy én voltam a II. tiszt, az igen jól felszerelt betegkabin és házi patika gondozója.
A doki hamarosan megérkezett, és óvatosan mozgatni kezdte a lábfejemet, amitől, akárhogy is próbáltam uralkodni magamon, hangosan feljajdultam.
- Igen. Ez nagyon érzékeny - állapította meg az orvos, és milyen igazat szólt. - Valószínűleg törés, de azért nem biztos. Meg kell röntgenezni. Így nem lehet megállapítani.
- Felhívjuk az ügynököt, és holnap reggel kivitetünk a kórházba, ha kibírod addig - mondta a Chief.
- Persze, hogy kibírom, de jó lenne valami fájdalomcsillapító. A patikában vannak fájdalomcsillapító injekciók is. Doktor úr! Beadna egyet?
- Nem, nem kell. Elég lesz a tabletta is - felelte a doki.
Nem volt elég. Nem is aludtam semmit az éjjel annyira fájt a bokaizületem. Már azon voltam, hogy telefonon (mert ezen a hajón már minden tiszti kabint elláttak jól működő telefonnal) átszólok a Chiefnek, hogy adjon be ő egy injekciót. Még sterilizálni sem kellett volna, hiszen fel voltunk szerelve egy halom egyszer használatos fecskendővel és tűvel. Végül mégsem tettem, mert nem akartam belegyalogolni a doki hatáskörébe.
Másnap reggel 8-ra ott volt az ügynökünk az autójával, hogy elvigyen a kórházba. Nagy nehezen kivittek a járólépcsőhöz, de azon már bonyolultabb volt a szállítás. Az üres hajó jó magasan állt a rakpart mellett, végül az egyik erős matróz a hátára vett, és leszuszogott a 70 kilómmal a lépcsőn.
A kórház elé érve a mentőautók bejáratához álltunk. Ott szó nélkül a kocsihoz toltak egy tolószéket, és a velem jött doki meg az ügynök segítettek beülni. Betoltak egy liftbe, majd néhány folyósón egy váróba érkeztünk. Nem tudom a többi svéd kórház milyen, de ez a városi közkórház a gondozottságával, tisztaságával szerintem jóval felülmúlt minden magyar kórházat, még a pártvezérek Kútvölgyi kórházát is.
Hamar megröntgeneztek, majd megvizsgáltak. Nem állapítottak meg semmilyen törést, csak a boka körüli izmok és tokszalagok nagyméretű deformálódását és megnyúlását. Bekentek valami kenőccsel, jól befásliztak, és az orvos közölte, hogy semmi vész. Öt napig feküdjek, de azután kezdjek el járni, és terheljem. Ezek után visszavittek a hajóra.
A Captain addigra már beszélt telefonon a pesti Központunkkal, ahová többek között bejelentette a balesetemet. Arra utasították, hogy azonnal vegyenek fel baleseti jegyzőkönyvet, és a többi előírt dokumentummal együtt minél hamarább küldjék meg Pestre.
Itt meg kell állnunk egy pillanatra. Ekkor, 1978-ban Magyarországon már a tetőpontján „dühöngött” a munkavédelmi és a baleset megelőzési láz. Pár évvel korábban valamilyen párthatározat alapján elkezdték a gyakorlatba is átültetni a „legfőbb érték az ember” jelszót. Ez a nagyon helyes elgondolás azonban rövid idő alatt teljesen elfajult. A balesetek megelőzése, illetve a bekövetkezés utáni felelősségre vonásokkal kapcsolatban óriási adminisztrációs rendszert alakítottak ki, melyhez jócskán alkottak törvényeket, és rendszabályokat. A munkahelyek modernizálására, illetve az ottani balesetek megelőzésére viszont nem tudtak elegendő pénzt biztosítani, így a legtöbb esetben az egész csak arra volt jó, hogy valami felelőst találjanak, akit a hozott rendszabályok alapján büntetni lehet. Erre mindenhol még nagyobb adminisztrációt vezettek be, és az amúgy általam is helyesnek tartott rendszeres munkavédelmi oktatások mellett, az adott munkahelyi vezetők számára olyan eszközellenőrzési kötelezettségeket írtak elő, amit nem állt módjukban teljes egészében végrehajtani. Mindamellett az esedékes ellenőrzési jegyzőkönyveket elkészítették és aláírták, mert ha nem végezik el, legalábbis papíron ezeket a dolgokat, akkor fegyelmi eljárást kezdeményeztek volna ellenük. Ha pedig mégis bekövetkezett valami baleset, akkor szintén hasonló sorsa jutottak.
Jó példa volt erre a hajó I. tisztje, aki a fedélzeti eszközök és berendezések állapotáért felelt. Neki kellett többek között havonként írásban igazolnia, hogy minden fedélzeti eszközt leellenőriztek és rendben találtak. Nos, erre akkor sem lett volna lehetősége, ha mást sem csinált volna egész idő alatt, hiszen egy hajó semmiféle műszerrel nem rendelkezik pl. egy szakítószilárdsági próba elvégzésre. A sok kötél, terelőcsiga, feszítőcsavar, valamint a fedélzeti berendezések karbantartását amúgy is végre kellett hajtani, az ellenőrzéseket pedig az éves regiszteri javításon a szakemberek végrehajtották és dokumentálták. Ennek ellenére előírták a teljesen felesleges és alig-alig végrehajtott ellenőrzéseket. A gépházban ugyanezekért a dolgokért a Kápót tették felelőssé.
Az egész játék a felelősség áthárításáról szólt. A vállalatok nem akartak bűnbakok lenni és kártérítéseket fizetni, így mindenáron azzal igyekeztek magukat fedezni, hogy minél alsóbb szinten találják meg a felelőst. Így ment ez egyre lejjebb, és végül, legtöbb esetben a dolgozó lett a hibás.
Az eredetileg szép elgondolás egyrészt a megfelelő anyagi források hiánya, másrészt a felelősség tologatása miatt, sokszor a bohózat szintjére süllyedt. Amennyire a hallomásokból ismerem, a helyzet a mai napig sem sokat javult, sőt helyenként még rosszabbá vált.
A baleseti jegyzőkönyvet még aznap fel is vettük, majd másnap légipostán hazaküldtük. Öt napig feküdtem az ágyamban, majd a hatodikon óvatosan felkeltem. A Bócman csinált egy jó kis sétabotot, és azzal kezdtem a járkálást. Ez még igen nehezen ment, de állni már eléggé jól tudtam. Mivel még jó három hét volt hátra a rakodásból, az a határozat született, hogy nem váltanak le, ugyanis addigra munkaképes leszek. Egy hét után már felkínlódtam magam a térképszobába és nekiláttam a térképek korrekciójának. A térképasztalra tehénkedve aránylag könnyebben tudtam dolgozni és a fáslizott bokámat sem terheltem túl.
Egyik délelőtt hangokat hallottam a feljárati folyosó felől, majd P. dugta be a fejét az ajtón.
- Hoztam néhány látogatót, akik meg szeretnék nézni a hidat és a térképszobát. - Ezzel félreállt, és vagy huszonöt, anyányi svéd lány özönlötte el a parancsnoki hidat meg a térképszobát. Hirtelenjében még a szám is tátva maradt.
- Kik ezek? - nyögtem ki nagy nehezen.
- Egy közgazdasági középiskola végzős tanulói. Tizennyolc-húsz évesek. Gyakorlati órán a kikötőt tanulmányozták, és megálltak a hajó mellett. Leszóltam nekik, hogy mit akarnak. A tanárnőjük, az az alacsony barna - mutatott egy kb.
- Te pedig természetesen engedélyezted.
- Naná! Hát én vagyok az ügyeletes tiszt, vagy nem?
- Nagyon jól tetted. De mit szólt a Barba? - kérdeztem, mivel korábbról igen jól ismertem puritán erkölcseit.
- Nincs itthon. Kiment az ügynökségre. A Chief is.
- Na akkor azt megüti a guta az irigységtől.
P. hümmögve helyeselt és kilépett a hídra, majd röviden ismertette az ott látható dolgokat. A nagytermetű, formás, és micsoda véletlen, szinte kivétel nélkül szőke lányok fegyelmezetten hallgatták az előadását, majd feltettek neki néhány, valóban értelmes kérdést. Miután végeztek, a tanárnőjük a térképek után érdeklődött. P. közölte velük, hogy ez a Second Officer hatásköre és hozzám forduljanak. Meg is tették. Lévén tengerparti népek, a tengeri térkép nem volt számukra újság, de az igen érdekelte őket, hogy hogyan csinálom a korrekciókat. Megmutattam. Pár percig még beszélgettünk, majd elindultak lefelé, hogy megnézzék a rakodást, meg a hajó többi részét.
- Nem ugrasz le velünk körülszaladni a hajót? - ingerkedett velem P. - Ennyi nővel még én is csak nehezen tudok megbirkózni.
- Na ne hülyíts! Elég kemény legény vagy te ehhez - feleltem, közben azon sopánkodtam magamban, hogy szinte mozdulni is alig birok. Azért amikor lementek a fedélzetre, kivonszoltam magam a külsőhídra és onnét kísértem figyelemmel az eseményeket és a lányokat. Amikor a látogatás végén lefelé indultak a járón, az éppen akkor odaérkező autóból kiszállt a Barba és a Chief. A magasból csak azt láttam, hogy szinte sóbálvánnyá merednek, majd feljőve a fedélzetre P.-vel tárgyalnak valamit.
Délben levánszorogtam a szalonba és az egész ebéd alatt másról se folyt a duma, mint a látogatókról.
- Nekem miért nem szóltál? - kérdezte mérgesen P.-től a Kambuzer a levesét kanalazva.
- Meg nekem - kontrázott a Rádiós tiszt.
P. ravaszkásan kacsintott. - Nyugi, nyugi. Vagy tízen azt mondták, hogy este hét tájban visszajönnek. Mindamellett az iránt érdeklődtek, hogy van-e erős piánk, amivel megkínáljuk őket.
- Na és mit feleltél nekik? - kérdeztem.
- Azt, hogy van. Minthogy van is. Tudod milyen drága itt minden ital. Az égetett szesz pedig horribilis összegekbe kerül. Nem vásárolni akarnak, csak inni egy-két pohárral. Persze egy-két pohárka után más is szóba jöhet - tette hozzá vigyorogva -, de csak azoknak, akik egészségesek, és járni is tudnak.
- Gebedj meg!
- Na látod mire jó, ha az ember egész nap a decken rohad a rakodásnál, és nem a térképszobában hűsöl?
Este néhányan valóban visszajöttek, a többit meg mindenki képzelje hozzá, mint ahogy én is ezt tettem a kabinom magányában.
A rakodás vége felé már elég jó lett a lábam, és ha erősen sántikálva is, de képes voltam ellátni a szolgálatomat. Az indulás előtti hatósági vizsgálatkor az ügynök behozta még a hajó utolsó postáját, és átadta a Captainnek.
A manővernél már a pupán voltam, de nagyon óvatosan másztam le-föl a mellvéd peremén. Amikor a Pilot kiszállt, hivatott a Barba. Beléptem a nappalijába, ahol leültetett. Igen komoly képet vágott. El nem tudtam képzelni, mit akarhat.
- Kaptam egy levelet a Központból - kezdte a mondókáját. - Van hozzá egy melléklet. Egy fegyelmi határozat. Ezt kaptad a hanyagságodért, amiért balesetet okoztál.
- Még hogy én? - csodálkoztam.
- Igen. Én sem értek egyet a dologgal, de hát ezt a döntést odahaza hozták meg. Itt mi csak tudomásul vehetjük.
A legszívesebben ordítottam és káromkodtam volna, de nem tehettem. A Barba ugyanis velem, meg többiekkel ellentétben, sohasem káromkodott, ordibálni meg fölösleges, mert nem ő tehet a fegyelmiről.
- Fellebbezni sem lehet? - kérdeztem.
- De igen, csakhogy a tapasztalatom szerint abszolúte nem érdemes. A balhét így is, úgy is a nyakadba varrják. Csak súlyosbítanál a helyzeteden.
- Nahát! Ezt a disznóságot! Én szenvedek balesetet, és még engem marasztalnak el a semmiért? Micsoda szemétség! - dühöngtem visszafogottan.
- Az hát, de van egy mondat, hogy ez a fegyelmi nincs hatással a fizetésemelésre és az esetleges prémium és jutalom elbírálásokra. Azt hiszem így már nem annyira vészes. Itt van, olvasd! - és átnyújtotta a papírt.
Átfutottam. A fegyelmi indokául azt hozták fel, hogy a mellvéd peremére való felállással megszegtem a munkavédelmi előírásokat, mert az „nem arra való, hogy felálljanak rá”.
- Azért arra kíváncsi lennék - tört ki belőlem -, hogy ez a húgyagyú dunász-kapitány (a legfőbb munkavédelmis volt a cégnél, és ő írta alá határozatot), aki tengeri hajót csak messziről látott, a Csokonait pedig még soha, hogy a fenébe tudná a kifelé hajló tatmellvédnél úgy irányítani a kötélmanővereket, hogy nem látja a hajó oldalát és a rakpart szélét! Dögöljön meg az ilyen!
- Na, na! Csillapodj! Különben is azt írta, hogy az út végén lejön munkavédelmi ellenőrzést tartani Amszterdamba. Majd akkor megkérdezheted.
- Mi a fene? Amszterdamba? Úgy látszik, csak a jobb kikötőket szereti felkeresni és nem Rénit vagy Brailát. Ráadásul itt keményvalutában kapja a napidíjat.
- Jól van, jól van. Nem kell ennyit háborognod. Inkább örülj, hogy nem tört el a lábad.
- Köszönöm Captain. Elnézést a kifakadásért, de nagyon feldühített ez a szemétség.
Közel négy hónappal később valóban lejöttek Amszterdamba ellenőrizni. Az illető dunász meg a segédje. A visszaúton mindenki azzal foglalkozott, hogy a hajót megfelelően előkészítsük a szemlére. Mindenhová fekete-sárga csíkokat festettünk, ha kellett, ha nem. A dunász azzal kezdte, hogy a fedélzeti rakományunkat képező malaysiai nemes-fa deszka halom tetején, ahol a legénység a rakodás előkészítése érdekében, éppen a kifeszített biztonsági köteleket bontotta, hiányolta a közlekedési útvonalak felfestését. A Chief ennek hallatán alig kapott levegőt.
- Fél óra múlva elkezdik a kirakodást. Minek ide festés?
- Mert ez az előírás!
- Akkor mutassa meg azt az előírást maga hülye dunász! - hördült fel a Chief a dühtől tajtékozva.
J. úr, a dunász erre elrohant a Barbához, és közölte adjanak mellé egy másik kísérőt, mert nem hajlandó tovább dolgozni a Chieffel. A Barba engem jelölt ki. Mivel kezdő ifjonc koromban én is hajóztam a Dunán, nem sokat ugyan, összesen egy évet, azért elég jól megismertem a két hajózási mód közötti különbséget. Mindkét módszernek meg vannak a maga egyedülálló sajátosságai, és nem vezet jóra ha néhány általános dolgon kívül, akármelyik ismerője is beleokoskodik a másik dolgába. Fogcsikorgatva kísérgettem J. urat, aki szorgalmasan írogatta a hibapontjait, én pedig mindent ráhagytam. Minek vitatkozzam vele. Akkor szakadt el a cérnám, amikor a csónakfedélzet egyik sarkában néhány kidobásra ítélt lim-lom között rábukkant egy nagy tekercs, rozsdás, kiszálkásodott ócska drótkötélre.
- Milyen kötél ez? - mutatott felháborodva a drótkötélkupacra.
- Drót - feleltem Rejtő Jenő után szabadon.
- Azt látom, de ilyen állapotban? Csak nem ezt használják? - horkant fel idegesen.
- Dehogy használjuk. A kötélkamra rendbetételénél szedték elő és tették ide, hogy később megszabaduljunk tőle.
- Azonnal dobják ki! - csattant fel.
- Itt? A kikötőben? Hová?
- Hová? Hát a vízbe! Nehogy felhasználják.
- Komolyan mondja?
- Hát persze.
- Jó. Én kidobatom, de a hollandok által kiszabott sok száz Gulden bírságot maga fogja megfizetni, és nem a hajó! Nos?
- Jó, hagyja! Menjünk tovább!
Lementünk a tatfedélzetre és megmutattam neki a baleset helyszínét, meg azt is elmagyaráztam, hogy mi történt és miért. - Maga kilát innét a deckről? Látja a hajóoldalt meg a partszélt? Nem látja! Na látja! Ezért kell felállni oda, ami „nem arra való, hogy felálljanak rá”. Ezért adatott maga nekem fegyelmit!
A dunász lángoló fejjel nézegetett egy darabig, majd jóval csendesebben így szólt.
- Figyeljen ide. Tudom, hogy magának van igaza. Az előírások szerint azonban valami intézkedést kellett foganatosítani. Mit lehetett tenni? A hajó mellvédje ilyen építésű. Azon változtatni nem lehet. Esetleg valami kereszthidat építtethetnénk a két oldal között, de hát az óriási költség, adminisztráció meg minden. Ahhoz, hogy eleget tegyünk a törvényi előírásoknak a fegyelmi látszott a legcélszerűbb intézkedésnek, de hát külön megjegyeztük benne, hogy emiatt semmiféle anyagi hátrány nem érheti.
Erre már nem szóltam semmit, csak megvontam a vállam. Hiába! „Legfőbb érték az ember!”
Haiphong
(m/s Csokonai, 1978.)
- Stop Engine! - kiáltotta be a Pilot a jobboldali külsőhídról.
- Főgép állj! - ismételte az ajtónál álló Barba.
- Stop Engine, főgép állj! - visszhangoztam és középre állítottam a gépházi parancsjelző karját, amitől az élesen berregni kezdett, de egy pillanat múlva abba is hagyta, amint a mutatója a kar állásába lendült. Hirtelen abbamaradt a főgép dübörgése és a beállt csendben hallani lehetett a Csokonai orra által túrt hullámok csapkodását.
Az én délutáni őrségem alatt érkeztünk a Halong-baybe és a Barba azt az utasítást kapta VHF-en a pilotállomástól, hogy vegyük fel Pilotot és az irányítása szerint dobjunk horgonyt. A számtalan aprócska sziget közül felbukkant egy nagyobb motoros bárka és hamarosan mellénk állt. P. a III. tisztünk a kilógatott kötélhágcsónál várta, hogy a révkalauz átszálljon, de nagy megrökönyödésünkre zöld gyakorlóruhás, parafa sisakos, AK géppisztolyokkal felfegyverkezett katonák kezdtek felkúszni a hajóra. Legtöbbünknek ilyen fegyvere volt a sorkatonai szolgálat alatt. A katonákat követve felmászott egy fehérruhás alak és közölte a P.-vel, hogy ő Pilot. Erre ő megkérdezte, mi ez a sok katona. (Tízen voltak) - Azok az önök védelmét szolgálják - jött a válasz. - A hajón fognak lakni, és szállást, illetve élelmezést kell nekik biztosítani. - A katonák a felépítmény előtt csoportosultak.
P. felkísérte a Pilotot a hídra és beszámolt a Barbának.
- Na akkor menj le a katonákhoz és mutasd meg nekik a tallyman kabint, majd szólj a szakácsnak a vacsorájukról! - P. eltávozott, mi pedig a Pilot dirigálásával elindultunk a rengeteg kisméretű sziget között a horgonyzóhely felé. A Chief, a Bócman és két matróz már az orrfedélzeten sürgött-forgott a horgonygép körül. A Pilot szólt valamit a Barbának, aki a szája elé tette a talky-walkyt és így szólt: - Chief! Négy lánchossz lesz a vízben. - A készülék megreccsent és hallottam a Chiefet, amint nyugtázta az utasítást. A telegráf mellett ácsorogva figyeltem a főgépre és kormánymozdulatokra vonatkozó parancsokat és azokat hangosan elismételve cselekedtünk a kormányossal együtt.
Az észak-vietnámi Vörös folyó delta torkolatában lévő Hong Gai nevű kis kikötő előtti szigetvilág gyönyörű látványt nyújtott. A Halong-bay, azaz a „Leszálló Sárkány Öble” azóta híres idegenforgalmi látványossággá vált és a különböző tematikus TV csatornákon többször is meg lehet csodálni romantikus szépségét. Akkoriban viszont szinte még a létezéséről sem tudtak sokan. Amikor megtudtuk, hogy a svéd liszt rendeltetése Észak-Vietnám és Haiphong kikötője, igyekeztünk mindent információt beszerezni amit csak lehetett. Amikor a Pilot Book (navigációs segédkönyv sorozat) vonatkozó kötetében megtudtuk az öböl nevét, az egyik kollégánk így szólt: - Nem is tudtam, hogy az anyósom itt szokott leszállni a seprűjével megpihenni. - Mondanom sem kell a nősemberek nagyot nevettek, mint kívülállók mi is, de csak később láttam be a mondás komolyságát.
Jó félórás hajózás után a szigetcsoport túlsó oldala közelében lelassítottunk és a párás, ködös délutáni homályban felderengett a kb. hat mérföldnyire lévő szárazföld. A szigetek és a part közötti hatalmas területen négy-öt hajó horgonyzott egymástól igen nagy távolságra. Megérkeztünk a horgonyzóhelyre.
A hajó egyre lassabban haladt előre az álló főgépével. A Pilot idegesen forgatta a tájoló irányzóvonalzóját és állandóan a különböző tájékozódási pontok iránylatát ellenőrizte. Nem nagyon értettük, hogy miért ennyire ideges, hiszen két mérföldes sugarú körben nem volt semmi körülöttünk, és a részletes térképek korábbi gondos tanulmányozása alatt sem találtunk bejelölt zátonyokat, akadályokat vagy víz alatti hajóroncsokat. Abban szinte biztosak voltunk, hogy azért akadtak ott roncsok szép számmal, csak a vietnámi hivatalos szervek nem közölték azt a brit Admiralitással, hogy korrigálhassák a térképeket. Ez is valószínűleg a védelmi stratégiájuk részét képezte. Végül a Pilot felkiáltott:
- Half Astern! (Félerő hátra)
Megismételtem és hátrarántottam a telegráf karját. A főgép újra feldübörgött és a hajó rázkódni, vibrálni kezdett, majd a futása teljesen lelassult.
- Lets go port anchor! - jött a következő parancs. - Dobd le a balhorgonyt! - szólt bele a Barba a kezében tartott készülékbe. Nagy lánccsörömpölés hallatszott az orrfedélzet irányából, majd abbamaradt. Ezután leállítottuk a főgépet és a hátrafelé sodoródó hajó szép lassan kiengedte a négy lánchosszt (kb.
- Na ez a hatósági vizsgálat lesz - mondta a Chief. - Készítsétek elő az utas szalont, P. pedig álljon készen a dekken a fogadásukra!
Eltávoztam és mindent előkészítettünk a vizsgálatra. Amikor a népes társaság letelepedett a szalonban elkezdődött a vég nélküli „akadékoskodás”. A különböző hatósági emberek olyan dolgokba kötöttek bele, amibe még legszigorúbb európai vámőrök és határőrök, vagy a legelmaradottabb afrikai vagy arab tisztviselők sem találtak kivetnivalót. Közel két órába telt, mire minden letisztázódott és csak ekkor térhettünk rá a dolog lényegi kérdéseire. Mikor és hol kezdik meg a kirakodást? Mennyi ideig tart? Milyenek a rakodási feltételek, stb. Az egyik ügynökségi képviselő elmondta, hogy egy hétig itt fogunk horgonyozni, majd bevisznek a folyó egyik ágába ahol uszályokba kell átrakodnunk vagy kétezer tonnát, azután felhajózhatunk Haiphong kikötőjébe, és a part mellett rakjuk ki a többi árut. Közölte azt is, hogy nagyon szerencsések vagyunk, mert élelmiszert hozván magas prioritást (high priority) élvezünk, így nem kell sokat várakoznunk. Ettől kissé elborzadtunk, mert arra gondoltunk mi lenne, ha nem lennénk ennyire fontosak.
A végén a Barba megkérdezte tarthatunk-e mentőcsónak gyakorlatot, mire azt felelték, hogy igen de minden vízre tett csónakba be kell ültetni egy katonát is, aki „védelmezni” fog bennünket. Ami az ügynökséggel való kapcsolattartást illeti, ha akarunk valamit, akkor telefonáljunk nekik Hong Gaiból, ahová csónakkal kimehetünk (csekély hat mérföld).
Nos, így kezdődött az öthetes észak-vietnámi tartózkodásunk. Eleinte jól ment minden. Az időjárás kellemesnek bizonyult, csak kissé párásnak. A környezetünk gyönyörű látványt nyújtott és alig vártuk, hogy megtartsuk az előírt mentőcsónak gyakorlatot. Meg is történt az egyik délután, amikor a szabályos riasztás után mindenki felrohant a kijelölt helyére, ahol a Chief meg én kikérdeztük a csónakokba beosztott személyeket a teendőikről, majd a gyakorlatban és végrehajtottuk a csónakok vízre tételét. Ezután következett a beszállás, ami már a tökéletesen sima vízen is némi zavarral és nehézséggel járt, úgy hogy jobb volt nem belegondolni mi lenne ebből egy éles helyzetben rossz időjárási viszonyok közepette. A Barba és a Kápó néhány emberrel a hajón maradt, mi pedig, a két csónak, elkezdtük a feladatainkat. Először az evezést gyakoroltattuk, mondhatni siralmas eredménnyel. Az egyik csónakot a Chief dirigálta, a másikat én. Úgy félórás kínlódás után a Chief kitalálta, hogy kéne rendezni egy hajó körüli evezősversenyt. A csónakban ülők nem túl nagy lelkesedést mutattak, de amikor bedobtam, hogy ha megnyerjük, este bedobok egy karton sört, mindjárt megfordult a hangulatuk. Az előző félórában amúgy is azt gyakoroltuk, hogyan kell egyszerre evezni. Na nem nagy kunszt, csak oda kell figyelni. A szabályokat félretéve azt a régi szokást követtem, hogy a csónak jobboldalán leghátul ülő a vezérevezős. Neki kell a legjobban betartani a diktált ütemet, és a baloldalon mellette ülőnek vele kell szinkronban mozognia. A többinek pedig a dirigált ütemet is tartva, mindig az előző lapátjával egy időben kell mozogni, így nem keverednek össze az evezők. Persze ezt könnyebb elmondani, mint megtenni, és mire úgy ahogy belejöttünk, éppen le is telt a félóra. P. volt a vezérevezős.
A verseny a parancsnoki híd vonalából indult, és mivel a rajtunk jól sikerült némi előnyre tettünk szert. A horgonylánc megkerülésénél igyekeztem minél közelebb kormányozni a lánchoz és ezzel is nyertünk valamicskét. A túloldalon már vagy három csónakhossz előnyünk volt és a hajón maradottak hangos üvöltözéssel bíztatták a versenyzőket. A hajófar megkerülésekor már biztosnak látszott a győzelmünk, amit két kántálás közben közöltem is a legénységemmel, akik a szemükbe csurgó izzadtságtól már szinte semmit sem láttak, de hősiesen küzdöttek, és a végén nagy fölénnyel győztünk. Olyan büszkén néztem a lefáradt „legénységemet” mintha legalábbis a Queen Mary II parancsnoka lettem volna. Egy karton söröm bánta, de szívesen adtam oda vacsora után a II. pincérnek, hogy ossza ki a csapatnak. A Chief csak azon töprengett, hogy honnan a fenéből vettem a módszert, amellyel ilyen eredményt értünk el. Nem mondtam el, hogy a katonaságnál elég sokat eveztettek bennünket, és ha nem is lettünk világbajnokok, de még a Duna fő sodrában is tudtunk ár ellen haladni a négy evezős fából készült nehézkes, un. „A” ladikokkal.
A verseny után Gyula az egyik géptiszt beindította a motort és elindultunk a szigetek felé. A velünk utazó észak-vietnámi katona kézzel-lábbal elmagyarázta, hogy merre menjünk, így aztán az integetését követve kormányoztam, de P. kiállt a csónak orrába figyelni nincs-e valami zátony előttünk. A Chief csónakja a megbeszélés szerint másfelé kanyarodott, és a magunkkal hozott talky-walkykkal tartottuk a kapcsolatot. Néha a hajót is hívtuk, mert így akartunk meggyőződni a kis adóvevők hatósugaráról. Mindamellett úgy szólt a prikáz, hogy délután ötre feltétlenül vissza kell térnünk a hajóhoz.
Behatoltunk a szigetecskék közé. Máig maradandó élményben volt részünk. A többnyire kúp alakú buja zöld növényzettel borított szirtek valóban úgy néztek ki, mintha hatalmas sárkányok szálltak volna le a vízbe, és csak a csipkés gerincük látszana ki. A fehér, sárga és vörös árnyalatú sziklák a víz és szél hatására az aljuknál kimosódtak, és némelyik fantasztikus gombaformát öltött. A nagyobbacskákon fehér fövenyű öblöket láttunk, valamint rengeteg színes madarat és persze rikácsoló sirályokat. A szigetek tövénél sok barlang szája ásítozott felénk, és a katonánk hevesen az egyik felé kezdett mutogatni. Arra fordultam, de lelassítottunk, nehogy nekimenjünk valaminek. Egész közel érve láttuk, hogy a mintegy húsz méter hosszú barlang végén világos van. A katona egyre csak mutogatott, hogy menjünk be. Nagy nehezen ráálltam a dologra, de leállíttattam a motort és hagytam, hogy a lendület vigyen befelé egy darabig, közben a csónakban ülők az evezőkkel bökdösték a sziklafalakat, nehogy nekiütközzünk és így toltuk egyre beljebb magunkat. Pár pillanat múlva egy magas, legalább ötven méteres, fákkal és bokrokkal borított sziklafalakkal körbezárt kráterben találtuk magunkat. Gyönyörű látvány volt, akár a mesében. Szemben velünk fehéren villant a part, amiről kiderült, hogy nem homok, hanem apró kőtörmelék. Odaevickéltünk és kifuttattuk a csónakunk orrát a partra. Mindenki boldogan kiugrált és már vetkőztek is, hogy fürödjenek. A katonára néztem, hogy mit szól hozzá. Csak vigyorogva bólogatott. Azért kihirdettem, hogy ne menjenek távolabb a csónaktól tíz méternél, mert ott már nem tudom kivenni a víz alatt közelítő cápákat. Ez azért hatott, mert be is tartották, de az igazat szólva öt méterről sem láthattam volna semmit, mert a sziklafalak árnyékolták a fényt, így nem nagyon lehetett látni, hogy mi van a víz alatt. A kis rádiónk persze innen érthetően nem működött. A katonánk hirtelen előrántotta pisztolyát, egy 7,62 mm-es régi szovjet TT modellt (mert a géppisztolyát a hajón hagyta) és a sziklaoldal felé célzott. Valami nagy szürkésbarna madár üldögélt egy ágon. Feltehetően azt akarta lelőni, mert amikor elsütötte a fegyverét annak közelében porzott a sziklafal. Elhibázta. Lőtt még egyet, de újra csak mellé. A két lövés akkora zajt csapott a viszonylag szűk és zárt helyen, mint valami kisebb ágyú. A madár riadtan távozott. Nemsokára összecihelődtünk és kihajóztunk az alagúton a nyílt vízre. Többen korallokat akartak gyűjteni, és párat találtak is a kis katlanunkban. Mutogatni kezdtük a katonának, hogy ilyeneket szeretnénk még szedni. Volt még időnk bőven, így el is vezetett bennünket egy újabb szigetecske elé és ott valóban voltak korallok. A kb. két méteres vízbe lebukva, a fiúk összeszedtek egy nagy halommal, majd visszaindultunk a hajóra. A szép délután olyan volt, mintha valami luxusutazás résztvevői lettünk volna, és alighanem ez volt a vietnámi tartózkodásunk legszebb és legboldogabb pár órája.
Az öt nap letelte után még semmi jelét nem láttuk a „magas prioritásunknak”, így a Barba elhatározta, hogy másnap reggeli után a kis motorcsónakkal kimegy Hong Gaiba telefonálni. Gyula a géptiszt és én mentem vele. Több mint egy órás út után kikötöttünk egy korhadt cölöpökön álló stég mellett. Néhány bámész tekintetű kisgyerek sereglett a csónak köré, de nem jöttek túl közel. A nádtetejű szellős oldalú kunyhók közül elbukkant pár katona, és némi gesztikulálás és a telefonálás imitációja után megértették, hogy mit akarunk. Csalhatatlanul megállapították ki a főnök, mert a Barbára mutatva intettek, hogy menjen velük, mi pedig üljünk be a parton egy nádtetős, oldal nélküli szaletliféle építménybe. Mutogattuk nekik, hogy a csónakra is vigyáznunk kell. Azt jelezték, hogy ezt majd ők megteszik, különben is a szárnyék alól jól láthatjuk a partot. Valóban az egyikük ott maradt és messzire elhajtotta gyerekeket és a néha arra tébláboló nőket. Jó volt árnyékba kerülni, mert erősen tűzni kezdett a Nap.
Jó másfél óra múlva visszajött a Captain. Annyit tudott intézni, hogy talán másnap bevisznek bennünket a folyóra. Pár pillanat és már úton is voltunk a hajónk felé az erős napsütésben. Úgy tűnt a Captain élvezi a csónak kormányzását és oda-vissza ő fogta a kormányrudat. Az íratlan tengeri etikett szerint egy parancsnok „utazik” a csónakban és minden mást, még a csónak irányítását is másokra kell hagynia. Engem nem zavart a hozzáállása, mert amúgy is a növekvő szomjúságommal küszködtem, és láttam, hogy ő is meg Gyula is szívesen meginna egy kancsó vizet.
- Captain! Ne álljunk meg az egyik hajónál, talán annál a lengyelnél és kérjünk tőlük vizet? Ugyanis nagyon szomjas vagyok - javasoltam.
- Jól van. Odamegyünk - felelte és arra fordította a csónak orrát.
Gyula nem szólt semmit, csak elégedetten felém pislantott. Úgy tíz percen belül már a horgonyzó lengyel hajó baloldalánál voltunk, a félig felhúzott járólépcsőjük mellett. Néhány ember érdeklődve figyelt bennünket a mellvédnél, vajon mit akarunk tőlük, ugyanis látták, hogy nem vietnámiak ülnek a csónakban. Felkiabáltunk nekik. Elmondtuk, hogy kik vagyunk, és mit szeretnénk. A járólépcsőt azonnal leengedték. Kikötöttünk és felkapaszkodtunk. Nagyon szívélyesen fogadtak és hívtak, hogy menjünk be a szalonjukba. A Captain udvariasan elhárította a meghívást, mondván vissza kell sietnünk a hajónkra, csak nagyon szomjasak vagyunk. Erre azonnal vodkával kínáltak. Igen meglepődtek amikor közöltük velük, hogy csak hideg vizet kérünk, de jó sokat. Megkaptuk és nagy barátsággal elváltunk.
Másnap délután valóban felvittek bennünket a folyón és egy szélesebb szakasznál újra lehorgonyoztunk. Kisvártatva egy aprócska, igen ütött-kopott vontató két kb. 700 tonnás uszályt állított a baloldalunkra. Pont úgy néztek ki, mint azok a leselejtezett és feldarabolásra váró 700-as roncsuszályok, amiket valamikor a Lágymányosi-öböl hajótemetőjében láttam. A hombárokon nem volt fedél, a magas fenékbordák között poshadt esővíz bűzölgött, ugyanis csak itt-ott maradtak rajtuk deszkák. Estére újból megjelent a kis rozsdafészek vontató és egy dunai méretű személyhajót vonszolt a jobboldalunkra. Ezen aztán egy szem festék nem volt, az összes ablakából hiányzott az üveg, és amint később közelről megláttuk, belül teljesen kibelezték. Annál több vietnámi rakodómunkás hemzsegett rajta. A katonáink közül kettő máris odaállt a mellvédünkhöz, nehogy valami kapcsolat jöjjön létre közöttünk.
A vacsoránál arról beszélgettünk, hogyan rakodhatunk át ilyen uszályokba, hiszen fenékdeszkák híján a liszteszsákok a bordákon szétszakadnak, a víz pedig tönkreteszi a tartalmukat. Volt aki úgy vélte, hogy reggel a sok munkás majd némileg rendbe teszi az uszályokat. Nem így történt.
Másnap délelőtt elkezdődött a rakodás. P. volt szolgálatban a fedélzeten, én pedig a Chieffel beszélgettem a kabinja előtti irodában, amikor berontott P.
- Chief! Gyere ki! Ez borzasztó! Tenni kéne valamit!
- Mi baj van?
- A rakodás! Mindent tönkretesznek.
Kisiettünk és láttuk, ahogy a III. raktárunkból egy emelés (kb. húsz zsák) átlendül az uszály fölé, ahol hirtelen leeresztik a fenékbordákra. A zsákok szétrepedtek, a fehér liszt beleszóródott a bordák között álló poshadt vízbe. A hombárban lévő rakodók egyike kiakasztotta az emelőheveder egyik öblét, míg a másikat a darunk horgán hagyta és elkezdték a hevedert kihúzatni a zsákok közül. Amik eddig nem mentek tönkre, azokat most a jó két centis kenderkötél nyírta szét. A Chief elkapta a rakodók vezetőjét és kézzel-lábbal magyarázni kezdett neki, hogy ez így nem megy. Az csak értetlenül vigyorgott. Az egyre idegesebbé váló főnökünk végre így kiáltott:
- Leállíttatjuk a rakodást! Bócman! Csukjátok be a III-ast!
A két méter magas fedélzetmester felkapaszkodott a darucsörlőt kezelő vietnámihoz és erőszakkal elhessegette a kapcsolóktól. Két matróz is azonnal odajött és hármasban behúzták a raktárfedelet.
A vietnámiak között kitört a pánik. Úgy másztak ki a búvónyíláson át a dekkre, akár a menekülő egerek, majd mindnyájan átrohantak a személyhajó roncsára és onnét ordibáltak. A katonáinknak úgy tűnt tetszett a móka, mert csak vigyorogtak.
A Chief elrohant a Barbához beszámolni, mi pedig vártuk a fejleményeket. A roncson lehetett valamiféle rádió, mert kb. két óra múlva érkezett egy motorcsónak, benne pár ember, meg az ügynökségi képviselő, akivel legalább beszélni is tudtunk. A szalonban aztán megkérdezték:
- Mi a baj Captain? Miért állították le a rakodást?
- Azért, mert az uszályok alkalmatlanok az átrakásra, és így nem vállalhatjuk a felelősséget a rakomány károsodásáért.
- Nekünk csak ilyen uszályaink vannak.
- De hát így tönkremegy a liszt egy része. Mi pedig nem akarjuk, hogy megjegyzéseket tegyenek a kirakás végén a fuvarkötvényeinkre (Bill of Lading).
- Ó ha csak ez a gond, akkor akár most is aláírhatjuk és lepecsételhetjük azokat, és nem teszünk rájuk semmiféle megjegyzést - felelte az ügynök.
Meglepetten bámultunk rájuk. - Ez igaz? - kérdezte a Chief hitetlenkedve.
- Persze - mondta az ügynök és odaszólt valamit a többi vietnáminak. Az egyik elővett a táskájából egy bélyegzőt.
- Kérem a Bill of Ladingeket - emelte fel a kezét az ügynök aláírást mímelve.
- Hozd fel Chief! - mondta a Barba.
A Chief leviharzott a lépcsőn az irodájába, majd hamarosan egy köteg papírral tért vissza. Azután nekilátott és mindegyikre ráírta, hogy a „Rakomány hiánytalanul és jó állapotban kirakodásra került”. Ezt követte az aláírási és a lepecsételési ceremónia, ami eltartott vagy fél óráig.
- Na most már folytathatjuk a kirakást? - kérdezte az ügynök.
- Igen. Semmi akadálya - felelte a Barba a vállát vonogatva.
- Hát én betojok - nyögte P. - így akár el is mehetnénk és máshol jó pénzért eladhatnánk a lisztünket. - Magyarul beszélt, de láttam, hogy az egyik helybeli igen fülel. Valószínűleg értette a nyelvünket, ami nem csoda, hiszen elég sokan dolgoztak akkoriban nálunk.
- Azt hiszem a „katonáink” nem örülnének neki - fűztem hozzá tréfálkozva. A fülelő mosolyogva nyugtázta az aprócska viccet.
Ezt követően jó egy hétig folyt a rakodás a folyón. Sokszor fél napokat kellett várni újabb uszályra. Közben bepillantást nyertünk a roncson lakó munkások borzasztóan sanyarú életébe. Láttuk miket ettek. Javarészt valami spenótféle zöld levelekből főzött szószt és némi rizst. Semmi mást. Ott volt tízezer tonna liszt, de ahhoz nem nyúlhattak. Annak egy részét inkább tönkretették az előbbiekben ismertetett módon.
Végre elérkezett az idő, hogy felmenjünk Haiphong kikötőjébe. Egy kubai teherhajó mögé kötöttünk a rakpart mellé, mögöttünk állt a lengyel, a mögött pedig egy szovjet hajó. Itt folytattuk a kirakodást.
Mindjárt az első este megjelent nálunk egy néger a kubai hajóról. Ő volt az I. tiszt és a Chiefünket kereste. Behívtuk a tiszti szalonba és némi sör kíséretében elbeszélgettünk. Nagyon panaszkodott a helybeliekre. Sokáig álltak horgonyon és most is alig-alig rakják őket. Kifogytak az élelemből és hiába rendelnek, nem kapnak semmit. A hajón csupa néger szolgál, és a vietnámiak nem nagyon kedvelik őket. (Hm!) Így azután az érkező hajóktól szoktak kéregetni ezt-azt, és tőlünk is szeretnének kapni némi élelmiszert.
- Hát húst, azt nem tudunk adni, mert eléggé ki vagyunk számítva, és innét még Saigonba megyünk - reagált a Barba.
- De Captain! A IV-es raktár hátsó részében ott vannak az ötkilós húskonzervek. Azokból adhatnánk nekik - mondta Chief.
- De hát az a rakomány része.
- Már úgy is aláírták a fuvarkötvényeket. Emellett még lisztet is adhatunk, akár egy tonnát is.
A parancsnokunk gondokozott egy rövid ideig, majd elmondta a kubainak, hogy mit és mennyit tudunk adni nekik. Annak felragyogott a képe és így felelt.
- Ó Captain. Nagyon köszönöm a segítségét. Nekünk nádcukor a rakományunk és annyit adunk cserében amennyit csak akar.
Persze nem akartunk, mert ismertük azt a barna, finomítatlan, inkább a melaszhoz hasonló anyagot. Különben sem szenvedtünk hiányt cukorban. Mondtuk neki, hogy nem kérünk cserébe semmit, csak jöjjenek át még az éjszaka folyamán és vigyék el a holmit.
A fekete Chief boldogan távozott és éjféltájban jöttek is vagy húszan. Az egyikük egy ki zsákot cipelt, ami gyanúsan csörömpölt.
- Ezt a parancsnokunk küldi az önök parancsnokának - mondta a fekete Chief a zsákra mutatva. Mint kiderült tíz üveg igazi kubai rumot és vagy száz szivart tartalmazott. A „katonáinkat” nem érdekelte a tranzakció, különben is kaptak a feketéktől egy üveg rumot és tíz szivart.
Az egyik délelőtt bejött az ügynök, akinek a kötelességei között szerepelt az is, hogy tájékoztasson bennünket a politikai helyzetről. Néha meg is tette, de most eléggé izgatottan kijelentette, hogy:
- Borzasztó dolog történt. Agressziót követtek el ellenünk!
Kávéidő lévén elég sokan ücsörögtünk a szalonban, és riadtan kaptuk fel a fejünket.
- Micsoda? Ki ellen? Kik? - kérdezte a Chief.
- Hát a kínaiak ellenünk - válaszolt az ügynök.
- Mi történt?
- A közös határunkon a kínai határőr őrs emberei átjöttek és elverték a vietnámi határőr őrs katonáit. Megyek és elmondom a Captainnek is - ezzel az ügynök kifordult az ajtón és a Barba kabinja felé távozott. Jól is tette, mert egy pillanat múlva harsány röhögés töltötte be a szalont. A komikus kijelentés elnyomta a helyzet tragikumát.
- Micsoda balfácán határőrök azok, akiket csak úgy el lehet verni! Hiszen fegyverük is van, nem? Pláne ezek! Lőnek ha kell, ha nem! - mondta a rádiós fülig érő szájjal.
A helyzet azért ennél sokkal komolyabb volt, hiszen még ennek az évnek a végén rendes kis fiókháború tört ki Kína és Vietnám között, melyet az előbbiek kezdeményeztek.
A városból amúgy nem sokat láttunk. Néha ki lehetett menni szervezett városnézésre, de az első csoport beszámolója után nem sok kedvet éreztem ahhoz, hogy kimenjek a partra. Maga a kikötő is eléggé lehangoló látványt nyújtott. Borzalmas nemtörődömséget tapasztaltunk. Drága szerszámgépeket láttunk széttört ládákban rozsdásodni. Évek óta állhattak ott. Sokukra sínvasakat dobáltak, néhol pedig valami érchalmokat borítottak rájuk. A ládák feliratait böngészve bizony nem egy magyart is találtunk. Na hiszen! Szépen megbecsülték a népi demokráciák által nyújtott segélyeket!
A szovjet hajóval élénk filmkölcsönzésbe kezdtünk és mivel a kolhozszervezés, a munkaverseny, illetve a szűzföldek kevésbé érdekelték a népet, inkább „gerojicseszkij” (hősi) témájú filmeket kértünk, melyekben térdig ért a golyózápor és azonnal látni lehetett ki a jó és a rossz. Akárcsak a westernfilmekben.
A kikötő egyik végénél állt egy hatalmas barakképület, melyet a helyiek kineveztek Tengerészklubnak. Ide lehetett kijárni esténként. Heti három alkalommal egy helyi beatzenekar adott műsort. Egy este vacsora után én is kimentem.
- Tizenegyre gyere vissza a hajóra, mert éjféltől szolgálatba lépsz - figyelmeztetett a Chief.
- Már ha lesz rakodás, hiszen most is esik az eső - feleltem, de eltökéltem, hogy rendben visszatérek. Az eddigi pályafutásom során soha nem késtem el az őrségemből, senkinek sem kellett helyettem dolgozni, így kissé sértődötten távoztam.
A „Klubban” hosszú kecskelábú asztalok mellett lócákon ültek az emberek nemzetiségek, illetve hajók szerinti csoportosításban. A hodályban sokféle nemzetiség képviseltette magát: magyar, kubai, szovjet, lengyel, kelet-német, nyugat-német és természetesen görög. A rejtői orosz hússaláta csak azért nem, mert ennivaló egyáltalán nem volt. Az innivalót a Lua Moj (Jó barát) nevű rizspálinka, valamint a hűtőszekrényt helyettesítő hatalmas bádogteknőben némi jéggel vegyített vízben álló, langyos üveges sör jelentette.
Óvatosan iszogattam, miközben a zenekar a 60-as évek slágereit játszotta. Főként Shadows számokat. A meleg rizspálinka és a langyos sör hamar megtette a hatását és a hangulat oldódni kezdett. A végére itt aztán teljesen kialakult az annyit emlegetett internacionalizmus, mivel az emberek összekeveredtek egymással, és mindnyájan a helybeliekre panaszkodtak a velük szemben tanúsított bánásmód miatt. Némely társaságban nők is voltak. Mondanom sem kell még a legrondábbat is annyian bámulták sóvárogva, mintha legalábbis szépségkirálynők lettek volna.
- Nézd már! - bökött oldalba a fedélzetmester. - Az a csaj, ott a lengyeleknél állandóan idenéz! - mutatott a szomszéd asztalnál ülő lengyelekre.
Valóban. Egy igazi szőke lengyel szépség kissé hátradőlve mosolygott felém a mellette helyet foglaló lengyel háta mögött. Körülnéztem, hátha másnak szól az üzenet, de az csak mosolygott és felém bólintott. Köröttem csupa szépszál magyar legény volt, és alig hittem el, hogy nekem jelez. Az elfogyasztott italok miatt bátran felálltam és odamentem a csoportjához és megkérdeztem a mellette ülő lengyelt.
- Táncolhatnék egyet a társával?
Az, bizonyára megértette amit angolul mondtam, mert lecsapta a vodkával teli vizespoharát, felállt és csak ennyit mondott elég hangosan: - NO!
Szégyen a meghátrálás de igen hasznos, ha a másik jó fejjel magasabb az embernél, így visszaültem a helyemre. A kis szőkeség azonban tovább incselkedett a pasija háta mögött, de már nem foglalkoztunk vele, hiszen senki sem akart ujjat húzni a bevodkázott lengyelekkel.
Nemsokára az orosz hajó második tisztjével beszélgettünk, közben egyre inkább hatalmába kerített az alkohol. A térség közepén már sokan táncoltak, vagy inkább ugráltak a zenére.
- Te miért nem táncolsz? - kérdezte az orosz.
- Én csak akkor táncolok ha a zenekar a „Kazacsokot” játssza, mert én el tudom járni a guggolós kozáktáncot.
- Tényleg? - nézett rám hitetlenkedve.
- Hát persze - feleltem fölényesen, hiszen a katonaságnál minden reggel a reggeli tornán egy éven át jártuk a guggolós „rókatáncot” (na persze nem jószántunkból) és ha nem is tudtuk művészi fokon, de azért a laikusoknak elment. Különben is ez a zenekar úgysem tudja ezt a számot.
Az orosz eltűnt mellőlem, mi pedig tovább söröztünk. Úgy öt-hat perc múlva megtörtént a baj. A zenekar pengetni kezdte az ismert dallamot, és felbukkant mellettem a vigyorgó orosz.
- Na gyere! Mos a te számod jön! Táncolj!
Mit volt mit tenni, felálltam és kimentem a táncparkettet helyettesítő töredezett betonra. Leguggoltam, majd nekiláttam a reggeli tornán tanultaknak. A kezdeti bizonytalanság után a fájós lábam ellenére győzött a régi rutin és tűrhetően ugráltam le-föl és rúgtam ki a lábaimat mindenfelé. Páran utánozni próbáltak, de vagy orra estek, vagy leültek. Az oroszoknak kifejezetten tetszett a produkció, körbeálltak és ütemesen tapsoltak. Éppen a diadalom tetőpontján voltam, amikor megpillantottam az ajtó felől közeledő Barbát és a Chiefet. Azonnal leálltam, bizonytalanul meghajoltam és némi taps közepette visszaültem a helyemre. Annyit láttam, hogy azok ketten megfordulnak és távoznak. Másnap a Chief elmondta, hogy amikor a Barba meglátott azt mondta:
- „L. Jobb ha visszamegyünk, mert neked kell éjfélkor szolgálatba lépni. A Bandi aligha fog.”
Nemsokára én is feltápászkodtam és elindultam a hajó felé, mert „hívott” a kötelesség. Az eső szépen zuhogott, én pedig lassan ballagtam a hatalmas kátyúkkal tarkított betonon a part mentén. Hirtelen magyar hangokat hallottam.
- Ússzál még b … meg! Nemsokára ideérsz. Itt vár az üveg pia!
Pár láda megkerülése után a következő látvány tárult a szemem elé. Az egyik fiatal gépápoló hason feküdt egy kb. húsz cm mély nagy pocsolyában és erőteljesen „úszott”, míg a társa a pocsolya túlsó végén ült a sárban és egy üveget lóbált.
- Hát m.. mm.. maguk mit csinálnak itt? - kérdeztem akadozó nyelvvel.
- Bíztatom a Sanyit, Sior, hogy ússzon át ide, akkor megkapja a piát!
- Tán k .. k.. ki kéne húzni, nehogy megfulladjon - mondtam.
- Nem kell. Tud ez úszni, ha piáról van szó - hangzott a válasz.
- Akkor jó. Csak így tovább - és otthagytam őket.
A Chief már a járó tetején várt.
- Na eredj lefeküdni! Én leszek szolgálatban. Pihend ki magad! - mondta.
- Miért? Nincs semmi bajom. Még ezzel a majommal is elbánok, ha kell - mutattam a hajóács sámliján kuporgó, géppisztolyos katonára, aki szemtelenül vigyorogva bámult rám.
- Na ne marhulj! Ez nem játék! - így a Chief.
- Valóban nem az - és egy erős rúgással kirepítettem a sámlit a harcos alól. Az lehuppant a dekkre, a Chief pedig gyorsan elvonszolt a tett színhelyéről.
Másnap kissé fájós fejjel ébredtem. Bűnbánó képpel bekopogtam a Chiefhez, aki elmesélte a történeteket, de nem nagyon izgatta a dolog.
- Csak attól féltem, hogy a katona megsértődik, és beléd lő - mondta. - A Barba előtt ezt elhallgatjuk, oké? Különben egész éjjel zuhogott és nem volt rakodás.
- Oké, és köszönöm.
A parancsnoki fejmosás már kissé komolyabb volt, de az akasztás elmaradt.
Reggeli után a folyosón elkapott az „úszóbajnok” gépápoló.
- Szeretném ha ellátná a sebemet - kérte, és felhúzta a munkásnadrágja szárait. Mindkét térde és könyöke egy merő seb és zúzódás volt. A beton kátyújának kövei alaposan elintézték.
- Jöjjön Sanyi! Lemegyünk a betegkabinba!
A srác engedelmesen követett és némi sziszegés árán megkapta az ellátást meg a kötéseket.
- Máskor azért inkább mélyebb vízben úszkáljon!
A gépápoló sandán rám nézett, majd némi kaján vigyorral megjegyezte:
- Magának pedig jobb, ha nem a katonák sámliját rugdalja azokkal a táncos lábaival!
Erre nem volt mit mondani, inkább bevettem egy fejfájás elleni tablettát.
A kirakodás eltartott még egy ideig, és a végén nagy megkönnyebbüléssel hagytuk el Haiphongot.
