Potyautasok
A potyautas az a személy, aki fizetés nélkül szeretne utazni és ebből kifolyólag természetesen úgy, hogy a jelenlétére nem derül fény az utazás során. A jármű lehet bármi, teherautó, vonat, repülőgép vagy hajó…a lényeg, hogy „ingyé” legyen.
Potyautas témában eléggé otthon vagyok, hisz a 90-s évek végén, egyes helyeken (Livornó, Barcelona) ipari méretekben fordultak elő.…..én meg csak rosszkor voltam rossz helyen.
A potyautas, nem feltétlenül politikai vagy gazdasági menekült, lehetnek ezek egyszerű kalandvágyó fiatalok is, akik csak a hecc kedvéért vágnak neki az útnak ilyen formán.
A potyautasság veszélyeit itt inkább nem taglalnám, de én, aki ismerem őket, biztosan nem választanám az utazásnak ezt a módját.
Pödrincs kollégám kérdezte, hogy mit lehet velük tenni, ha már egyszer megtaláltuk őket? Sok mindent…. Hmmm….Ugye ott van a végtelen tenger…..csak, mint alternatívát említem, természetesen magam sosem tennék ilyet J. Azt azért fontosnak tartom megemlíteni, hogy ha még is erre vetemedne az ember, a potyautassal járó adminisztrációt elkerülendő, akkor már ne legyen olyan hülye, hogy mentőmellényt ad rá, mint tették azt Ukrán kollégáim…..hülye vége lett, most valahol „kaptárban” üldögélnek. (a mentőmellényre rá van festve a hajó neve, illetve anyakikötője)
Kedvenc történetem egy elefántcsontparti sráchoz fűződik, kivel háromszor sikerült „hajóznom” röpke hat hónap alatt. ’97-ben a ZIM Africa nevű rönkszállítón szolgáltam. Nomen est omen….a hajó nevéből következően, Izrael és Nyugat Afrika között hajóztunk. Izraelből minden féle szemetet, visszafelé fatörzseket illetve fűrészárut szállítva.
Amikor a hajóra szálltam Ő már a haifai fogdában üldögélt, elhajózásra várva. Történt, hogy Abidjánból elhajózva, néhány nap múlva „megtalálták” (magától jött elő, mert éhes és szomjas volt) és érkezéskor, ahogy az a könyvben meg van írva át is adták a helyi hatóságoknak. Megszokott dolog volt ez ezen a járaton, különösebb ügyet nem is csináltak belőle, átvették és bedugták a helyi dutyiba, míg a hajó kész nem lett a rakodással, majd épen és sértetlenül visszaszolgáltatták, azzal, hogy vigyük oda ahonnan hoztuk.
Jóravaló, nagy benga néger volt egy kb. 6 éves gyerek eszével megáldva. Mindenre rácsodálkozott, megtapogatott, vagy éppen megízlelt. Bár kényszeríteni senki sem kényszerítette, dolgozott a gépházban, a fedélzeten, ahol éppen kérték rá. Igazán akkor került elemébe, amikor konyhaszolgálatos lett. Érdeklődve figyelte a szakácsot, ahogy darabolta a húsokat, zöldségeket, próbálta memorizálni az alkalmazott fűszerek mennyiségeit, illetve megtanulni mindezek neveit angolul. (Elefántcsontpart hivatalos nyelve a Francia) A szakácsunk akkoriban Johnny, egy ghánai néger volt. Láthatólag büszkén és végtelen türelemmel magyarázott a mi potyásunknak, aki meg cserébe kutyaként loholt a nyomába, bárhová is ment és elvégzett bármit amire Johnny kérte.
Mint minden jónak, ennek is vége lett egyszer, megérkeztünk Abidjánba. A helybéli tisztviselők tiltakozás nélkül átvették a potyautasunkat, s majd ott helyben a rakparton el is verték. A fickó több felületi sebből vérezve, kissé sántikálva állt tovább. Ennyi volt a következménye az illegális ország elhagyásnak. Mi folytattuk utunkat Ghána, Nigéria, Cameroon és Egyenlítői-Guinea „szebbnél szebb” kikötői felé.
Jó egy hónapos botorkálás után, hajónkkal Abidján felé vettük az irányt, hogy ott komplettáljuk a rakományunkat, fűrészárúval. Miután ez is meg volt, immáron tényleg „hazafelé” indultunk a többségi, izraeli személyzet nagy örömére.
Nem kell találgatni, igen a barátunk ismét előbújt rejtekhelyéről, úgy Dakar magasságában, amikor már teljesen reménytelen lett volna visszafordulni.
Innen macskakörmözhetném az eseményeket, mert hajszálra pontosan úgy történt minden, ahogy az az előző úton. Haifa, kalabus, vissza, konyhaszolgálat, Abidján, vérző sebek….pozitív hős sántikálva balra el.
Aztán ismét Nyugat Afrika az összes nehézségével és csodájával, majd hab a tortán Abidján.
Ne találgassatok, igen….Dakar…..és a fiú ismét immáron harmadszorra is nálunk vigyorgott. Vátozást az izraeli érkezés hozott, amikor a határőr meglátta a potyautasunkat, már ő is csak vigyorgott. Később tudtam meg, hogy valami kibucba vitték, ahol, mint mindenki ingyen dolgozott a közjavára, de közben beiskolázták, nyelvre és a vágyai kurzusára, főzni tanulni egy szakács iskolába.
Később, összekeveredvén az akkori fedélzetmesterünkkel egy másik hajón, mesélte, hogy a srác állampolgár lett, megcsinálta a kötelező 3 éves katonai szolgálatát, s most egy haifai szálloda éttermében dolgozik.
Hogy igaz e vagy nem, akit érdekel, járjon utána….
Utóirat: …….Magam a drámai történeteket sosem szerettem, mert, ahogy azt a szőke nő mondaná: „… azoknak olyan szomorú a happy endje…..”
