Alighogy magunk mögött hagytuk Vasco de Gamma szülővárosát, Capt. Porzió ismét lendületbe jött. Mondja az én nagy tudású kollégám, hogy: „capitano….gyorsuljon fel, hogy még a vihar előtt átjusson a Vizcayan…..” Azt meg hogy?.....kérdeztem. 83-as fordulaton, alig tudtunk 17,2 csomót csinálni az észak-nyugati 35-40 csomós szélben és az 5-6 méteres döghullámokban. Az éppen aktuális 5,38 méteres metacentrikus magasságunk 12,9 másodperces lengésidőt adott a 15-20 fokos dőlésekhez.
A Vizcayara 40-50 csomós szelet és 13 méteres hullámokat jósoltak.
Nem mondanám, hogy tökéletes az életem, de minden hibája és hiányossága ellenére sem gondoltam még az eldobására. Pláne nem hülyék miatt.
No, szó szót követett (pontosabban e-mail, e-mailt), mire kiegyeztünk egy Vigó-i menedékhorgonyzásban. (shelter) Nem tűnt különösebben rossz ötletnek, eltekintve attól a ténytől, hogy nem volt térképünk az adott helyhez. Küldött ugyan a nautikai szuperintendánsunk e-mailben egy pdf formátumú térképrészletet, de a dolog jogi része ezzel még nem oldódott meg. (káreset kapcsán az első kérdés az lett volna, hogy van, vagy volt e részletes, naprakész térképünk)
Az adott helyzetben azonban ez vállalhatónak tűnt. Az öböl bejárata kb. 1 mérföld széles, s mivel ennél szűkebb lukba is betaláltam már, gondoltam….hajrá. (a szűkebb luk kapcsán én a Berendrecht zsilipre gondoltam Antwerpenben – csak a félreértések elkerülése végett)
Aztán persze meglepi.
A horgonyzóhely televolt kisebbnél kisebb coasterekkel. A helyi forgalmi szolgálat kiosztotta nekem a horgonyzóhely dél-keleti csücskét. Amikor egy kábellel (185 méter) arrébb dobtunk horgonyt még le is cseszett. Na, erre felment bennem is a pumpa. Mondtam neki, ha nem tetszik, jöjjön ki és mutassa meg, hogy kell jobban célba találni, 35 csomós szélben egy rakat kis hajóval a közeledben, melyek közül nem egy, maga is vonszolja a horgonyát. Erre aztán azt mondta, hogy nem kell arrébb állnunk jók leszünk ott is. (puto….ezt már én gondoltam)
Az előrejelzés szerint a szél bár erősödött, de nyugatira kellett volna, hogy váltson. Erről azonban elfelejtették a szelet értesíteni, az maradt a már megszokott déli iránynál. 12 lánchossz volt kint, de mintha egy sem lett volna elkezdtük vonszolni a horgonyt. Mivel egy közelünkben lévő kisebb konténeres hajót az elsüllyesztéssel fenyegettünk, elhatároztam, hogy újra pozícionáljuk magunkat. Horgony fel……Istenem milyen egyszerűen hangzik ez így utólag.
Nem szoktam tisztet használni sem horgonydobáshoz, sem húzáshoz. A chief (nagyfater) viszont önként jelentkezett, hogy előre megy. Nem tűnt rossz ötletnek, gondoltam, ha szenvedni akar a 40 csomós szélben, hát szenvedjen. És milyen jól tettem. Az „öreg” bámulatosan jól kezelte a dolgokat. Adta az écákat irányra és a gépre vonatkozólag. Le a kalappal előtte. Hiba nélkül húztuk fel a görbevasat.
Visszaballagtunk az eredeti horgonypozícióba és újra ledobtuk a vasat. 12 lánc a vízben és minden olyan szépnek tűnt megint.
Még fél hat sem volt, amikor is hívott a harmadik tiszt: „captain a szél 50 csomós és egyre gyorsabban vonszoljuk a horgonyt”. Hál’ Istennek, nesze neked nyugodt éjszaka, szófán ülve, egy üveg Pilsner Urquellel a kézben, családi körben.
Gépkészenlét, fater előre….hajrá húzzad. Itt ismételhetném a nagyfater dicséretét esmeg, de nem teszem. Szerencsésen kihajóztunk, majd egész éjszaka 50 csomós szél ellenében vánszorogtunk délnek. A terv az volt, hogy másnap reggel az idő csendesedtével, megfordulunk, visszajövünk és kivárjuk a nagy vihar elvonultját a Vizcayan….de mint azt tudjuk: „ ember tervez, MSC végez…..” de ez már egy másik történet.
Folyt. köv.
