Dalian shipyard
Aki volt már hajógyárban, annak az alábbi iromány nem fog újat mondani, aki pedig nem....annak sem. Pontosabban nehéz 2 hét történéseit egy rövid kis történetben összefoglalni. (többet meg nem érdemes rááldozni) A dokkolás mindig egy kihívás (Johhny Priest neked nem kell mondanom), embert és idegeket próbáló küzdelem. Különösen igaz ez, ha a hajógyár történetesen Kinában található. Ez a nevezetes hajógyár 2 évvel ezelőtt még mint scrap-yard (hajóbontó) működött, amikor is egy élelmes kinai üzletember ki nem találta, hogy ha bontani tudnak az itteniek, akkor talán építeni is. (az építéshez képest a javítás meg már gyerekjáték) Hát nem.
A hajókat méretüktől függetlenül, illik 5 évente kidokkolni. Mit illik? Kötelező. A pénz, a profit azonban, mint mindenhol az életben itt is felülírja a szabályokat. Nekünk sem kellett volna jönnünk, ha közben a parti bürokraták bele nem köptek volna a tulajunk levesébe. Három éves korunkban volt egy „in water surveyunk”(egy búvár végig kukucskálta a testet, meg a propellert és annyi), aminek alapján el lehetett volna tolni a kötelező dokkolást a 7. évre. Hogy, hogy kerültünk mégis ide? Mint azt már fentebb írtam a papírtologatóknak köszönhetően.
2016 Január 1-től életbe lép a ballasztvíz kezelését kötelezővé tevő rendelet. Nekünk ez csak egy újabb teher, de azért van benne valami. Arról szól ez az egész, hogy a hajók üresen ballaszt vizet vesznek fel, hogy megőrizzék a stabilitásukat. Ezt aztán kiszivattyúzzák amikor árut vesznek be. (értelem szerűen két különböző földrajzi helyről beszélünk) A balaszttal mindenféle növény és állat is jön kéretlenül. Ha képesek túlélni az út viszontagságait és a célállomáson kiadásra kerülnek, akkor károsan befolyásolhatják az ott őshonos flórát ás faunát (de szépen mondtam.... lásd még a cromagnoni esetét a neandertálival) A kezelésre sokféle módszer van (szűrés, ultraibolya besugárzás stb.) egy a közös bennük, hogy böszme drágák. De ott van még a helyszűke és sorolhatnám. Egy meglévő gépházba utólag beépíteni valamit....nem egy leányálom. Ezt az egész mizériát lehetett kiváltani a 2015 December 31.-e előtt végrehajtott dokkolással. Így nyerhettek a tulajdonosok egy kis haladékot és ezért jöttünk mi is a napsütötte Dalianba.
Ha már lúd, legyen kövér. Az energia felhasználás hatékonyságának növelése szempontjából kitalálták, hogy levágják a micsodánkat (a bulbánkat...olyan delfinorr szerű valami), beépítenek egy új segéd kazánt, megemelik a kéményt, valamint a hajócsavart is átalakítják. (volt még más is, de sosem érnék a végére, ha mindent felsorolnék) A kémény magasítással egy újabb sor konténert lehet ránk rakni, amitől megnőtt a kapacitásunk 12500 TEU-ról 13400 TEU-ra és ezzel a merülésünk is 15,5 m-ről 16.0-ra. Aztán ott volt a sok, a személyzet által nem elvégezhető javítás is. Huhh, sosem fogok a végére érni. A fentieknél sokkal izgalmasabb témák lehetnének az inka emberáldozatok mikéntjeit, a kvantum fizika legújabb felfedezéseit, vagy akár a G-pont rejtelmeit kutatni....
Nagy Sanyi is így tehetett, mikor megunta a csomó bogozását....kardom nem lévén, vagdalkozni sincs nagyon kedvem, ezért most itt abba is hagyom.
Lényeg a lényeg, aki csak teheti kerülje el messzire a hajógyárakat, különösen a kinaiakat.
De tényleg, hagyjuk a nagy komolykodást, meg a hajógyárat....” Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?” Voltak azért vidám perceink is….illetve, ha nem is akkor, de később....
Egyik este a munka végeztével Leoniddal (a pk., akit váltottam) meg a három Superrel békésen söröztünk és a másnapi teendőket próbáltuk rendszerezni. Halk kopogás a kabinom ajtaján....”bújj be”...kiálltottam. Az Elek (elektrikus....nem összetévesztendő a villanyszerelővel, mert nem ugyanaz) dugta be a fejét az ajtón. Hmmm érdekes egy pasi. 52 éves és román. Ezzel egyikkel sem lenne semmi baj, azzal már inkább, igaz csak nekem, hogy az apám kiköpött mása. Pont ugyanígy nézett ki az öregem, ebben a korában.
Apámat sosem hallottam nyüsszögni, ill. talán csak akkor, ha egy jól sikerüklt brigádvacsora után, másnaposan anyámnak könyörgött egy életmentő fröccsért. Nem úgy a mi elekünk. Biztosan szakmát tévesztett. Jobban tette volna, ha a fürdős örömlányok táborát gazdagítja, mind a maga, mind a kuncsaftjai örömére, ahelyett, hogy tengerésznek állt. Valahol egyszer régen már írtam róla, hogy milyen fontos az Elek a hajón, különösen napjainkban, amikor is tele vannak pakolva a hajók elektronikával. Ragozhatnám napestig, legyen azonban elég annyi, hogy egy jó elek manapság nélkülözhetetlen. Az „elekség” egy köztes létforma és pontosan emiatt, mind a fedélzet, mind a gépszemélyzet általában a tenyerén hordozza. Summa summárum, szeretjük az Eleket, feltéve, ha hagyja magát. Ez nem hagyja.
Hogy minek jött? Mert elege lett. Nem csoda, de ezzel nem volt egyedül. Napi 14-16 órát rángatta mindenki....le a dokkba, fel a hídra.....le a gépházba....majd ide, meg oda....Én is ezt csináltam, meg a többi 21 is. A dokk már csak ilyen.
Lebegteti előttem a felmondólevelét. Most hatódjak meg? Nem fogok. A Superek próbálták csitítani, eredménytelenül. Szépen beszkenneltem a levelét és sutty már úton is volt a drótposta Hamburgba. Lett is riadalom a központban, mert eleket találni a dokk közepén, Karácsony előtt, lehetetlen vállalkozás. Kérték postafordultával, hogy próbáljak a lelkére hatni. Hatottam. Maradt. Valószínüleg a karizmámnak semmi köze az egészhez, inkább a váltási költségek 75%-nak fizetésének réme bírta jobb belátásra. Akár így, akár úgy, mint azt említettem, maradt. De a sírást azóta sem hagyta abba. Nem lehet kedvére tenni. Nincs olyan feladat amire ne lenne valami megjegyzése, hogy mitől nehéz, vagy akár megoldhatatlan. Igy volt ez a winch motor le és felszerelésekor is. Már lassan mindenkinek az agyára megy.
Tegnap leeresztettük mindkét mentőcsónakot. Most cseréltünk rajtuk ki a drótköteleket, s mivel alig van merülésünk csaknem teljesen ki tudtuk őket engedni és végig zsírozni. A végállás kapcsoló persze megint beragadt. „Elek kell....” kiáltott a bosun. Vidám kis fickó, már mondtam, hogy nagyon kedvelem. Mondja a 3. tisztnek: „....figyelj Sree, ha jön az Elek és nem panaszkodik, adok neked 50 dollárt....” Felcsillant a 3. szeme. Ilyen könnyen 50 dollárt még az életében nem keresett. Némi kutakodás után sikerült az Eleket megtalálni....jön.....már messziről halljuk.....”pizda mati.....curva....”.....blablabla. A Bosun vigyorogva ránéz a 3.-ra....és mondja:....”Sree....no chance....”
Ma reggel azzal állított be, hogy hosszabbítani szeretne....na ne....az én tűrőképességemnek is van határa.....szép, szép a szerelem, de a szado-mazo sosem vonzott....
