No, hölgyeim és uraim……profilváltás következik.
Az alábbiakban Kécza Sándor barátom és egykori „mentorom” írásai következnek.
Nem, vagyok téma híján, s a lelkesedésem sem vesztettem el. Sanyi írásait azonban magam mindig jó kedvvel olvasom, - a nosztalgia érzése tenné tán - és remélem majd te is hasonlóképpen fogsz érezni az alábbi sorok után…..
Amit a Sanyiról tudni illik, hogy Ő az aki:
- első időkben segített nekem „navigálni” a MAHART szertár veszélyektől egyáltalán nem mentes vizein,
- tanított meg dobót dobni, vagy „piombálni” ,
- olyan alakokkal bánni, mint például a „Zita, a Spungi, vagy a szép emlékű TótaSam” stb.
- vezetett be Csepel és Erzsébet éjszakai életébe. (olyan szórakozó helyeket érts alatta, ahol az úri közönség nem táncolt…)
Írásait változtatás nélkül adom közzé, elvégre nem vagyok én egy „SiccPali”.
Egészség, jó kávét, jó olvasást….
Nekrológ - utószó
„Temetni jöttem a magyar hajózást, nem dicsérni!” - bocsátassanak meg nekem ezek a nagy szavak. Nem kell ekkora feneket keríteni annak, hogy volt magyar tengerhajózás, nincs többé magyar tengerhajózás. Úgyis nonszensz volt; tengeri flotta egy szárazföldi országnak…bár erről megkérdezhetnénk a cseh, svájci, az osztrák tengerészeket, - talán az utóbbiakat inkább ne, hisz azok is magyarok voltak. Hazánk lakosságának javarésze azt sem tudta, hogy volt magyar lobogó a világtengereken. Zárt kör volt, egy szűk kaszt, a tengerészek kasztja. Nem voltunk sokan. Nékem szerencsém volt, sikerült elcsípnem a legjobb éveket, amikor sosem volt nagyságú flottával rendelkeztünk, új, viszonylag modern hajókkal, - leszámítva azt az apróságot, hogy ezek a hajók a KGST hajógyáraiban látták meg a napvilágot. Nekünk mindegy volt, járhattuk velük a nagyvilágot, Kanadától Szingapúrig, Perutól Japánig. Kitörhettünk az óceánokra, magunk mögött hagyhattuk a „bölcsőt”, a Földközi-tengert. Mosolyogni való vita folyt, maradjon-e a flotta a Mediterránon, avagy kell-e nekünk az óceáni hajózás? Ma már ez sincs, a másik sem létezik. Az tény, hogy azzal a struktúrával nem lett volna értelme átlépni az új évezredbe, amivel a Mahart rendelkezett. Nem vagyok hivatott eldönteni, mire lett volna szükség, hogy talpon maradjon a tengerhajózás, nálamnál nagyobb tudású, bölcsebb emberek sem tudták erre a választ, - vagy nem is akarták tudni? Ismertebb nevű, nagyobb szellemi és anyagi tőkével rendelkező cégek mentek csődbe, tűntek el nyomtalanul, miért fáj az nekem, hogy megszűnt a „tengerészet”? Miért? Mert egy darabja volt az életemnek, emberöltőnyi idő, amit sokadmagammal eltöltöttem a sós vízen. Ki ejt könnyet a pár száz, pár ezer tengerészért, a pár tucatnyi hajóért? Csodabogarak voltunk, s azok is maradtunk, magánügyünk volt a tengerészkedés.
Pár ezret írtam, mikor számokat említettem; ennyi ember persze sohasem szolgált egyszerre a hajókon. 6-700, talán 800 fő volt a tengerhajózás egy időben hajón szolgáló alkalmazottainak létszáma. A többiek alatt a hajózást abbahagyni kényszerülőket, a nyugdíjasokat értettem, azokat, akik hosszabb-rövidebb ideig álltak Neptun szolgálatában. Sokan voltak, akik pár év, pár évtized után mondtak búcsút, - különböző okok miatt, - a tengernek, s kevesen, akik az életüket tették fel rá, és hajóztak 30-35 évet, s még kevesebben, akik nem véve igénybe a nyugdíj korkedvezményt, maradtak akár negyven évig, amíg erővel bírták. Róluk bízvást el lehetett mondani: életük volt a hajózás.
Lehet úgy olvasni ezeket a sorokat, mint egy nyugdíjas nosztalgikus visszaemlékezéseit. Ma már akkor sem hajózhatnék, ha lenne hol, sem korom, sem egészségi állapotom nem tenné lehetővé. Kinek kellene egy hatvanas matróz? Mégis, jóleső érzés tölt el, hogy a sós vizet választó fiúk közé tartozhattam. Akármennyi bosszúság, kellemetlenség ért a 24 év alatt, akármennyi nem szeretem emberrel voltam összezárva a hajón, amelyek néha majdnem „halálhajók” voltak; nem sajnálom az ott eltöltött időt. Nem a múlt ködébe vesző, megszépítő merengés mondatja ezt velem. Én azokra a tájakra, emberekre emlékezem, amiket, és akiket a hajózásnak köszönhetően ismertem meg, - és a mindig változó, de mégis állandó valamire, amit úgy hívunk: tenger. Megfizethetetlen élmények - vélik sokan. Nagyjából igaz is - révedek el a múltban, - de nem lehet emlékezni csak a jóra, a szépre, amikor jó hajón, jó társasággal, szép tájakon hajózott az ember, amíg másutt minden „rossz” volt, s alig várta, hogy végre vége legyen a lázálomnak. A munka sokszor kemény volt, a tenger viharos, máskor viszont ott úszott a hajó az Indiai-óceán tükörsimaságú vizén, s a hajófarban üldögélve gyönyörködhettem a naplemente színpompás tűzijátékában. Nem szabad emlékezni az egyikre a másik nélkül.
Ma is vannak magyarok a tengereken, ha nem is sokan. Még nem halt ki az a generáció, akik a nyolcvanas, kilencvenes években kezdték a hajózást, a negyvenes, ötvenes éveiket tapossák, többségük tiszti rangban szolgál valahol, valamerre. Nem ismerem mostani életüket, nem tartok kapcsolatot a még aktív tengerészekkel. Véletlenszerűen futottam össze volt kollégákkal a csepeli kikötőben, amíg ott dolgoztam, azokkal, akik szintén a partra kényszerültek hosszabb-rövidebb időre, vagy akár véglegesen; váltottunk pár szót az idő múlásáról, a dolgok rosszra fordulásáról. Néha a számítógép képernyőjén nézegetem hüledezve a rég ismert, de jócskán megváltozott arcokat, csodálkozok el, hogy az a jópofa, kissé szertelen, bohém tisztjelölt, akivel annakidején annyit ökörködtünk, vívtunk nagy szesz csatákat; az az ember ma már egy 50.000 tonnás konténerszállító hajó felelős parancsnoka.
Működik a Tengerész Klub, ahol a múlt és a jelen marinájói járnak össze, de eddig nem tudtam rábeszélni magam, hogy tagjai közé álljak. Bizonyára sok segítséget kaptam volna az íráshoz, rég elfeledett dolgok kerültek volna elő, amiket az én memóriám már nem őrzött meg, de másokéban még ott rejtőznek…igazából nem tudnék válaszolni arra a kérdésre, miért nem járok közéjük? Talán lustaság, kényelem szeretet, - nem tudom a választ. Valószínű, hogy előbb-utóbb elmegyek egy találkozóra; de ahogy múlik az idő, és egyre többen szállnak fel Hádész ladikjára, félő, hogy alig találkozom valakivel, aki a korosztályomat képviseli. Bennem is él a félsz, nehogy időnek előtte hajózzak át a túlvilági vizekre!
