Kényes a téma, ami következik, személyekről szándékszom írni, néha nem is túl hízelgő módon. Nevet persze nem adok nekik, de aki volt tengerész, az pillanatok alatt ráismer többjükre. Így inkább a kívülállóknak ajánlom, akadnak a megírtak között érdekes személyiségek is!

                                                         Emberek, tengerészek.

                 Volt kollégáimról akarok szólni, akikkel annakidején, a daliás időkben együtt jártuk a világtengereket. Lesz közöttük kápó és matróz, idősebb és fiatal; és – sajnos hozzá kell tennem, - élő és holt. Bizony, eljártak felettünk az idők, a hosszú hajból kopasz fej lett, az ébenfekete sörényből tisztes őszes halánték, a délceg termetből hajlott hátú öregúr, az elméncségekkel sziporkázóból memória zavarokkal küzdő hadastyán. Ki így, ki úgy reagált a változásokra. Nem a mostani állapotokról szólnék, - nem is tehetném, hisz’ alig van kapcsolatom a régmúlt embereivel. - inkább a húsz - harminc évvel ezelőttire emlékeznék, amikor ifjú emberként, erőm és szellemi képességeim teljében vágtam neki az óceánoknak. Sok száz emberrel találkoztam a hajókon, voltak, akikkel több alkalommal is összehozott jó sorsom, - bár néha mondhatnék balsorsot is, - míg másokkal mindössze egy – egy ízben találkoztam, nevük kirostálódott memóriámból az idők folyamán, nem tettek mély benyomásokat rám. Mostanság, hogy gyakrabban találkozom volt tengerészekkel, felidéződik a múlt, és amikor emberek említődnek fel, csodálkozom, hogy a névhez nekem más emlékeim fűződnek, más emberre emlékszem, mint akiről a fabula szól. Úgy hiszem, ez természetes, ez az emberi memória végességére utal, esetenként a megszépítő messzeségre, aminek takaró fátylához én is egyre többször nyúlok manapság. Kik voltatok hát ti, régi „játszótársak”? Gyakorta idéződik fel a mondás, hogy három féle ember van: élő, holt, és az úton lévő. Ez utóbbit formáltuk át mi „tengerésszé”, tehát a mondás így hangzik a mi olvasatunkban: „Három féle ember van, élő és holt és a tengeren lévő!”

                                                       A fedélzetmester.

              No, kit pécézzek ki magamnak elsőként? Vegyük a „figurát” kicsit humorosabbra, legyen a következő „áldozatom” arany Pista bátyánk. Köpcös, izmos kis emberke volt, kopasz fejét némi őszes haj keretezte, égszínkék szemét néha fátyolossá tette az elfogyasztott szeszek mennyisége. Ő volt az a „bócman”, aki a keresztségben, és a tengerész legendákban az „Aprótalpú” becenevet kapta. Már a név is egyedivé teszi viselőjét, egyéniséggé, tehát megmagyarázom. Történt egyszer, hogy matrózaink szép zöldre festették a fedélzetet, öröm volt ránézni, eltűnt a sok rozsda, a lefolyás. Nos, ebbe a szép zöld mezőbe rondított bele valaki, másnapra virradóra elhűlve látták a fiuk, hogy az éj leple alatt valaki orvul a hajóorrba „csámpázott” a még friss festésen keresztül, s maga után hagyta lábnyomait. „Ki volt az?!” – harsant a kiáltás, s kezdetét vette a nyomozás. Messzire nem kellett menni, aprók voltak a lábnyomok, eleve alacsony termetű ember lehetett az elkövető, így bukkantak rá fedélzetmesterünk folyósóra kitett bakancsára, amelynek talpán ott árulkodott a zöld szín. Pista bátyánk nem volt az alkohol ellensége, az előző nap is jócskán a pohár fenekére nézett, rég elfelejtette már, hogy reggel milyen munkát adott ki a fiuknak, s elnehezülvén a szeszektől, elhanyatlott kabinjában, amit csak „borzlyuknak” hívtak a szomszédai. Éjszaka felriadva szomorúan konstatálta, hogy az üvegek üresen csörögtek a padlaton, így kénytelen volt más forrás után nézni, hogy rendbe hozza vércukrát. Eszébe jutott a vésztartaléka, amit elől, a hajóorrban rejtegetett pár doboz sör formájában, úgy gondolta, vész van, bevethető a titkos fegyver. Így gondolkodván, felöltötte ruháit, és előre lopódzott a „forráshoz.” Nem zavartatta magát, átbújt a kifeszített madzag alatt, - ez volt hivatott elriasztani az illetéktelen betolakodókat a friss festéstől, - és előre botorkált az éj leple alatt, feltankolt, majd visszatért hajlékába. Így sikerült rekonstruálni az éjszaka történteket, mivel a hajó menetben volt, s az ügyeletes tiszt a hídról szemmel tartotta a kisöreg mesterkedéseit. A másnap reggeli munkabeosztás után tört ki a botrány, mikor magából kikelve kereste a bűnöst. Bizony, már törlődtek agyából az éjszaka történései. „Mondjuk meg neki, ne mondjuk?” – töprengtek a matrózok, nem akarván elásni magukat az öreg szemében. A dilemmát az első tiszt oldotta fel, amikor magához szólította emberünket az irodájába, és megkérdezte hajónk anyját, ugyan mit keresett éjszaka a hajóorrban? Akkor szembesült fed. mesterünk tettének súlyával, zavartan nézegette kizöldült talpú bakancsának az orrát. Nem tudni, mi történt még, Pista bátyánk visszavett a hangerejéből, s a későbbiekben hímes tojásként bánt matrózaival, arany életük volt az elkövetkezendő egy hónapban, amíg ki nem szállt a hajótól. A név viszont maradt, s kísérte tovább, hajóról hajóra.

    Mi fűződik még a nevéhez, ami közel sem ennyire degradáló személyére nézvést? „Újkorában” még nem volt rossz szakember, tudott is irányítani, még ha nem is tartozott korunk Einsteinje közé. A verbális kommunikáció nem volt az erőssége, szókincsét minimálisra korlátozva adta ki az utasításait, lehetőség szerint ordítva és sűrűn használva a magyar nyelv nyomdafestéket nem tűrő szavait; gyakorta öltött nála az eligazítás ilyen formát: „Elmegyünk előre, aztán majd izé!” Így hát elmentünk előre, és izélgettünk valamit. Hirtelen haragú, hebrencs emberke volt, gyakorta üvöltözött matrózaival, nála az volt a dicséret, amikor nem baltázott le senkit. Dicsérő szót tőle sosem hallottunk. A munka végét megfogta, nagyhajón sem bújt a 12 matróza mögé, ha valamit meg kellett csinálni, ott lihegett állandóan a nyakukban. Korát meghazudtolva mászott fel a darukra, ment le a raktárakba, takarított ő is, ha szükségét látta. Csak az a fránya pia ne lett volna! Amíg az itala tartott, ritkán volt józan, s történtek meg vele a fentebb említetthez hasonló esetek. Ittasan ráadásul még kekec is volt, néhányszor eltángálták a kikötőkben a rakodómunkások, esetenként a hajón is elcsattant pár pofon, aminek következtében napszemüvegben irányította a munkát napokig. Két ízben hajóztam vele, elsőre még ereje teljében volt. A „Petőfi”-n a jobbik énjét mutatta, nem is tehetett mást, hisz akkor került első ízben nagyhajóra; másodjára az utolsó hajóján hozott össze vele a sors. Addigra védett korba került az öreg, már nem sok vizet zavart, volt, hogy napokig alig láttuk, ment nélküle is a munka, a „matróz tanács” döntötte el, mihez is fogjunk. Szerencséje volt, öreg volt a gárda, értettük a dolgunkat. Parancsnokunkkal együtt húztak csizmát, nem kezdte ki Pista bátyánkat. Az öreg élt, és néha vissza is élt ezzel a bizalommal: elkezdett gyűjtögetni, készült a civil életre. Apróságok tűntek el, szerszámok, fúrók, kábelek, kezdett kiürülni a fedélzetmesteri raktár. Szóltunk a barbának, fogja vissza az apró kis hörcsögöt, mert – némi túlzással, - már nem lesz mivel dolgoznunk. Két nagy ládát is összeácsolt magának haza küldésre, fért bele a hajó holmijából is bőven. Parancsnokunk vágta ketté a gordiuszi csomót, a régi barátságra való tekintettel felajánlotta emberünknek, segít neki csomagolni. S láss csodát, lassan ismét visszakerültek a polcokra a már elveszettnek hitt eszközök, csak „bócmanunk” morgott a bajsza alatt, „minek segít a barba, a fene se kérte rá!”

            Még utoljára Réniben ráköszöntött az egy hetes részegség, alig merészkedett ki a kabinjából. Szulinán alaposan betankolt sörből, viszkiből. Időnként kióvakodott a kabinjából, átjött hozzám, - engem a bizalmába fogadott, nem tudni miért? - kifaggatott, mi történt a hajón, megy – e munka, nem tűnt fel, hogy ő nincs kint a fedélzeten? Megnyugtattam, nincs oka az aggodalomra, boldogulunk nélküle is, így haza ballagott és sörös kartonjai körében nyugalomra hajtotta fejét. Egy ízben a szalonba is letévedt, éppen a szakács tetemre hívása történt, aki, kellőképpen leittasodva tört, zúzott az előző este, verekedést provokált; így petíciót intéztünk a barbához, küldje haza ezt az embert, nem való a hajónkra, különben is, szeretnénk már egyszer jót is enni. Emberünk másnapra kijózanodott, megkövetett mindnyájunkat, maradni akart. Ezt a kérelmet bocsátotta barbánk szavazásra, ez zajlott a szalonban, amikor megjelent a kisöreg, szemmel láthatóan fogalma sem volt, mi történik, mert meghívta a szakácsot a hajógyűlés után egy pofa sörre. Többünkből kitört a röhögés, komolytalanná téve a szavazást. (Szakácsunk különben maradhatott, többet nem rúgott be, igaz, jobban sem főzött.)

             Ilyen emlékek fűznek engem az „aprótalpú” Pista bátyámhoz. Huszonegy éve ment nyugdíjba, vajon él – e még, vagy már a mennyei fedélzet kékjét járja – e össze?