A gépüzemvezető

Tengert és kápót éneklek, ha sikerül. Akiről szólnék, már nincs közöttünk, de markáns személyisége még mindig kísért, mint a múltból felmerülő, megkerülhetetlen zátony, ha a gépészekről esik szó, vagy éppen a Detert múltja kerül a beszélgetések középpontjába. Megkerülhetetlent írok, s ez igaz testi valójára is. Majd’ két méteres magasságához legalább másfél mázsányi élősúly járult, s ha mindez nem lett volna elegendő a figyelem magára tereléséhez, hangja a szirénákhoz hasonlított, s használta is, ha kellett, ha nem. Már idősebb emberként ismertem meg az első hajómon, sok közünk nem volt egymáshoz, ő volt a hajó második embere, én meg a hajósinasok keserű kenyerét ettem, mégis, valahol összetalálkoztunk. (Írhatnám, hogy sorsunk összefonódott, de az nagy marhaság lenne ebben az esetben. Igaz, hogy többször is hajóztunk együtt, de a jókora távolság megmaradt, ami elválasztott minket, talán csak nyugdíjba vonulása után adatott meg, hogy elbeszélgessünk, előkerülhessenek a családi vonatkozású témák is, amit nem szívesen oszt meg az ember a kívülállókkal.) Ha már „valaholt” írtam, nem kell a szó átvitt értelmét keresni, ez a „valahol” a „Cegléd” motoros fedélzete volt Velencében, 1972 decemberének legvégén, éjjeli két – három óra körül, amikor is a hajónkat és kollégáim álmát őriztem. Ekkor szólalt meg felettem az Úr hangja, legalább is az első rémületemben úgy tűnt: „Aztán volt – e kint a városban?” Feltekintettem, ott könyökölt egy szinttel felettem, lakosztályának korlátját támasztava. Nem voltam kint, és igyekeztem megindokolni, miért nem szándékozom rögtön nyakamba venni Velencét Szent Márk terestől, Rialtóstól, Canale Grandéstól. Túl sok volt ez hírtelen, két hét alatt annyi minden zúdult a nyakamba kezdő tengerészként, hogy idő kellett, míg feldolgozom, s ebbe akkor nem fért bele Velence. (Tudatosan tettem, annyit már tudtam, hogy a „Tengerek Királynője” nem marad ki az életemből, minden úton érintik a magyar hajók. Ezt így meg is indokoltam, elfogadta a magyarázatot.) Faggatott, ki vagyok, mi szél terelt azokra a vizekre, kicsit vizsgáztatott is, mit tudok a világukról. Még nem voltam tisztában az ő beosztásával, azt sem nagyon tudtam, mi közöm lehet hozzá a jövőben, nem voltak előítéleteim vele szemben, mint a régebben hajózó fedélzetieknek. Örültem, hogy valaki meghallgatott, - akkoriban éppen a lebaltázások korát éltem a hajón, inasként még nem nagyon tudtam, mi a dolgom. Így tehát bemutatkoztam, aminek kézzelfogható hasznát a későbbiekben láttam, amikor szólt pár jó szót az érdekemben, ha kirándulásra került a sor, - helyette mehettem el dél Libanonba, - vagy egyszerűen a hóna alá csapott, és vitt magával Balbekbe, Montazára, a Plitvicei – tavakhoz.

             Ha nagy szavakat akarnék használni, azt mondanám, reneszánsz ember volt, széleskörű, - és kicsit felszínes – műveltséggel. Olvasott emberként minden információt úgy szívott magába, mint a szivacs, jó elbeszélő, mesélő vénával rendelkezett, magával ragadta a hallgatót, aki csak később gondolkodott el, hogy nem mindenben állták meg a helyüket az imént hallottak a tények tükrében. Szakmailag nem tudom megítélni, ellenségeitől, - mert akadtak szépszámmal, főleg a fedélzeti tisztek körében, - nem sok jót hallottam a kvalitásairól, nekem laikusként az a véleményem, hogy mindent tudott, ami ahhoz a beosztáshoz kellett. Leginkább az vetődött a szemére, hogy alig – alig fordult meg a gépházban. Ez annyiban volt igaz, hogy a hatalmas testét már nehezen vitték le az öregedő lábai a masinákhoz, de a személyes jelenlétet pótolta a tudás, a rutin. Valóságos udvartartása volt, géptisztjei állandóan körülötte lebzseltek akár még a munkaidő után is, megszerezhette tőlük azokat az információkat, amikre szüksége volt. Szem és fültanúja voltam, mikor egy ízben probléma adódott a gépházban, az egyik masina megmakacsolta magát, fejből diktálta, mit kell csinálni, mi lehet a gond, hogyan kell kiküszöbölni a hibát, és még a javítás során felmerülő hiba lehetőségekre is felhívta a figyelmet. Mondanom sem kell, a távdiagnózis helyes volt, instrukciói alapján sikerült lelket lehelni a főgépbe. Kifejezetten élvezte, amit csinált, a beosztását, azt, hogy szabad kezet kapott beosztottjai felett. Kicsit zsarnokoskodott, adódott, hogy az ügyeletes gépápolót felrendelte magához éjnek évadján, s kérdezett rá, tud – e skandálni? Emberünk tudott, így nem sokkal később már a kápó verseit olvasta fel, gondosan ügyelve a verslábakra, a jambusokra. Ebédnél beosztottjai kényszeredetten vigyorogva tűrték, hogy a legjobb falatokat halászta ki előlük a tálból, a pincérek sem tudtak vele mit kezdeni, amikor még órával az étkezés befejezése után is ott ült az asztalfőn, s csemegézett a kedvencéből, a liternyi joghurtból. A gazdasági tisztnek kész istencsapása volt, nem két, inkább három ember fejadagját fogyasztotta el. Meggyőződése volt, hogy a hajón a gépészek a világ közepei, ők mozgatják a hajót, - ami igaz is volt, de a parancsnok, a fedélzeti tisztek mondták meg azt, hogy merre. Nagyon szerette, ha körülötte forgott a világ, igazi gépész parancsnoknak képzelte magát. Nekem, kívülállóként ez nem okozott gondot, én szívesen hallgattam meséit a hajózás múltjáról, az adomákat emberekről, hajókról, tanulhattam is tőle sokat.

              Extrémítása sokszor nyilvánult meg a külsőségekben is, bár kiválóan vezetett, - erről személyesen meggyőződhettem többször is – autója nem volt, egy hatalmas ruszki BMW- nek volt a tulajdonosa. Vallotta, hogy az otthoni vezetési morál nem való neki. Ifjú korában, - és pár tucat kilogrammal könnyebben - motorversenyző volt, erről árulkodott otthonában a tucatnyi serleg, babérkoszorú, fénykép. Motorszeretetéből maradt az a csodálatos, oldalkocsis orosz masina, amit oly’ gyakran használt túrázásra, sőt, egy ízben még Rijekára is lemotoroztatta kis családját, ami önmagában is figyelemre méltó teljesítmény, mert egy szem lánykája és kedves felesége is alaposan megtermett volt. A szerencsétlen motor több mint három és fél mázsát cipelt át a Karsztok hágóin. A sors különös iróniája, hogy évekkel később, amikor a szakmunkás tanfolyamunkon volt oktatónk, már Trabanttal(!) járt be, igaz, az ülése teljesen hátratolódott, hogy pocakja elférjen a volán mögött. Kész csoda, hogy az a „papír jaguár” hogy bírta ki a súlyát! Több ízben is elfuvarozott egy darabon, egyszer le is robbantunk, nekem kellett megszerelnem a kuplungot az instrukciói alapján, mivel hatalmas termete nem tette lehetővé, hogy hanyatt fekve ügyködjön a pedálok között.

              Igazi otthona a Mediterrán volt, a „hazajáró” típus. Azokról a hajókról mindent tudott, ebben bizonyára szerepet játszott, hogy éveket töltött az angyalföldi hajógyárban, amikor politikai nézetei miatt nem hajózhatott az ötvenes években. A hatvanas – hetvenes évek már az övéi voltak, emblematikus figurájává vált az akkori idők tengerhajózásának. Ha jól tudom, nagy hajóra mindössze egyszer került, akkor is a kötelező gyakorlatot szerezte meg a vizsgájához, a „Budapest” - tel tett meg pár dél – amerikai utat.

               Kétszer hajóztam vele a „Cegléd” fedélzetén, majd 1979- ben kerültem vele össze, amikor már nyugdíjasként vezényelte a „Tiszát” az utolsó útjára. Mondhatnám, az volt a jutalom játéka. Találkozhatott kedvencével, a német technológiával, áradozhatott, milyen pontosan és precízen rakták össze azt a gépet a germánok, és sajnálkozhatott, hogy egy olyan kiváló építésű hajót kell a bontóba kalauzolnia. Ma is előttem a kép, ahogy a sétafedélzeten tisztjei körében „Ki nevet a végén?”- t játszik, és lépteti előre hurka ujjaival a parányi bábukat, s fején a Werhmaht rohamsisakra kísértetiesen hasonlító tűzoltó fejfedővel telitorokból énekli: „Afrika korps maschiren, pam, pam, pam.”

               Még a „Butopin egyetem” – en hozott vele össze a jó sorsom, ott volt nyugdíjasként oktató, próbálta a gépész tudományokat a kemény matróz fejekbe önteni. Nem volt nehéz a dolga, sokan rendelkeztek közülünk vasas szakmával, a végén inkább volt a tanfolyam e része autójavító és esztergályos műhely, mintsem az, amiről a tananyag szólt. Velem kivételezett, időm javarészét távol – keleti élményeim mesélésével töltöttem, vagy a szerszámraktárban olvasgattam. Másodállásban még TIT előadó is volt az öregúr, egy másik, hasonlóan nyugdíjas kápóval tartottak előadásokat a hajózásról, tengeri élményeikről. Egy ízben meginvitált, élveztem a sok humorral, érdekes történetekkel fűszerezett, vetített képekkel bőven ellátott előadást. Német tengerészindulóval indult a show, majd egyenruhásan felgördültek a színpadra, élőszóban, sok diaképpel illusztrálva adták elő mondanivalójukat. Mondanom sem kell, a prímet az öreg vitte, adomázott, sikamlós témákkal késztette pironkodásra a jelenlévő, főleg élemedett korú hölgyekből álló hallgatóságot. Szó volt arról, hogy az én élményem is műsorra kerülnek, voltak diáik is hozzá. Ennek alapján mondtam magnóra az egyórás anyagot, de nem működött a dolog. Nagyon nyögvenyelősre sikeredett, nem volt értelme azzal kiállniok a pulpitusra, én meg a személyes részvételtől zárkóztam el mereven.                 

             Nem tudom, mikor hajózott át a túlvilági vizekre, de még onnan is tudott segíteni rajtam. Nemrégiben kaptam pároldalnyi gépelt szöveget, az ő versei szerepeltek rajtuk. Rímes formába foglalta össze a magyar tengerhajózás történetét, éppen kapóra jött, mivel én is ezt próbáltam beilleszteni irományaimba, nagy segítséget nyújtott a hajók időrendi sorrendje, megkímélt az utána nézéstől. Köszönöm, kápó!