Még egy kormányos matróz
Abu Szimbel Láda, élcelődtünk számtalanszor az én Sándor barátommal. Az az arabos név nem volt más, mint egy egyiptomi utazási iroda neve, és mivel matrózunk is a Ládát viselte vezetéknévként, óhatatlanul összefűződött nekünk az arab megfelelőjével.
Derék ember volt kollégám, a fene se tudta, mi vezényelt egy hajdúböszörményi parasztgyereket a tengerhajózás kötelékébe. Nyakas kálvinista volt – nehezen lehetett meggyőzni más igazáról, ha az ellenkezett az ővével, - egy tizenkét gyerekes család utolsó sarjadéka. Nevetve mesélte, hogy a legidősebb bátyját már csak magázhatta, és legalább három unokaöccse is idősebb volt nála. Termetére nézve inkább volt szikár, mint sovány, a vékony termet acél izmokat rejtett, megnézhette az magát, aki kikezdett vele.
Ahogy mondta, volt minden, amikor felkerült Pestre, éjjeli őr, gyári munkás, metróépítő. Szívesen és jól mesélt, ízes tájszólással előadott történetei jól hangzottak a rövid kávé szünetekben. Hogy mi vonzotta a tengerre, már meg nem mondom, de megtalálta a helyét, igazán jó szakemberré vált.
A második hajómon hozott össze vele a jósorsom, rövid időre vele kerültem egy őrségbe. Tanultam tőle sok mindent, - ő már három évet tudott maga mögött, - megtanította kezelni azt a fránya árbocdarut, tette azt több türelemmel, mint a hirtelen haragú fedélzetmester. Nem tudom miért, de valahogy mindig úgy tekintettem rá, mint a bátyámra. Tanulni sokat lehetett tőle, ha a fizikai munkára került a sor, de ha véletlenül az elmélet került elő, netán angolul kellett volna megszólalni, akkor barátunk bizony megkukult. Mindvégig kétkezi munkás volt, abból is a legjobb talán, akit a hajón ismertem. Meg lehetett szakítani, neki nem volt munkaidő, sokszor nem hagyta félbe, amit elkezdett, inkább befejezte, még ha hidegen is kellett megenni a vacsoráját. Sokak szemében persze szálka volt, mivel gyakorta példálóztak vele, ami bizony morgást váltott ki a munkát kevésbé szeretők körében. Bízvást rá lehetett bízni mindent, ha még nem találkozott olyan feladattal, addig morfondírozott, amíg rá nem jött a megoldás mikéntjére. Sokszorta támaszkodtak sztrómóink rá, legtöbbször az, aki most ezeket a sorokat püföli bele a számítógép memóriájába. Már harmadszor hajóztunk együtt, a „Duna” fedélzetmestereként próbáltam megállni a helyem, kevés sikerrel. Annyiban volt szerencsém, hogy mellettem volt Sanyi, tőle nyugodtan kérdezhettem, kisegített, ha kellett. Én is tettem vele jót, láttam, neve mellett még az szerepel, mtr. azaz matróz. „Nem vagy kormányos matróz? Miért nem vizsgáztál le eddig?” – tettem fel neki a kérdést. Húzta a száját, mondogatta, hogy ő nem tud annyit, meg nem akaródzik megtanulni angolul, nem tud éjszakázni, ha őrségbe kerül…na ezeket a kifogásokat rögtön lesöpörtem az asztalról, mondván, emlékszem, hogy együtt őrségeztünk, és nem volt olyan elveszett ember, mint amilyennek ő szerette volna feltűntetni magát. Beszéltem parancsnokunkkal, - ő is régről ismerte emberünket, - vizsgáztassuk már le, kapjon ő is már több fizetést. Ami utána következett, azt már részletesen megírtam az „M/s Duna1981”című fejezetben, itt elég legyen az, hogy Sándorunk sikeresen túllépett a megpróbáltatáson.
Kedélyes beszélgetés vette kezdetét, barátunk mesélt arról az időszakról, amíg nem láttuk. Egyenruhát öltött, rendőrré vált pár évre…jaj, el ne felejtsem mondani, ez volt a gyengéje! Amint lehetett, megcsináltatta az uniformist, talán ő volt az egyetlen a matrózok között, aki a hajóra levitte magával. Mikor megnősült, egyenruhában feszített a templomban, és nem volt alkalom, ha ügyes – bajos dolga támadt a központban, ne egyenruhásan jelenjen meg. Na, ezt az egyenruhát cserélte át rendőrségire. Felesége marasztalta otthon, két lánykát is hozva a házasságba, hogy azután hamarosan négyre növelje Sándorunk a szoknyások létszámát a famíliában. A pénzecske kevésnek bizonyult, így emberünk leszerelt, és jelentkezett ismét a Mahartnál. Jószívvel vették vissza, mindenki ismerte a munkához való viszonyát, kellett egy igazi szakember is a sok örömhajós között. Ezekről a dolgokról folyt a szó a vizsga ürügyén, lassan megtelt a szalon, mások is kortyolgatták a söröcskét. Így történt, hogy barátrom kormányos matrózzá vált, imigyen is törlesztettem a sok régvolt segítségért. Mindenki tudta, hogy nem fog angolul értekezni a révkalauzzal, őrségbe csak akkor osztották be, ha muszáj volt, de a keze aranyat ért, s ha kellett, két ember helyett is dolgozott.
Volt még egy nagy előnye: nem ivott. Sörét, borát gyümölcsre cserélte. Ami gyengéje volt még, és amiért többször is konfrontálódott másokkal, az az étel mennyisége volt. Soha nem kért normál adagot, mindig nagyot szolgáltatott fel magának. Senki nem tudta, hova fenébe tűnik az a sok étel abban a vékony testben. Egy ízben fogadásból megtöltöttek egy jókora leveses tálat pörkölttel, nokedlival, Sándorunk azzal is megbirkózott, és még utána küldött egy fél dinnyét. Bendője mindent befogadott.
Még egyszer futottunk össze, az egyik zöld hajón szolgáltam, mikor beszállt. Nekem már kevés időm volt hátra, felajánlottam, költözzön át az én kabinomba, - egyedül laktam – mivel feleségét várta és a legkisebb lányát. Meglepődtünk, mikor megérkezett a család. Sándorunkat konzervatívnak gondoltuk, ezért nyílt el a szemünk, mikor megláttuk a lánykáját: egy punk kisasszony lépcsőzött fel a járón. Piercing és tetkó, festett tüsi haj… nehezen volt összeegyeztethető egy, a szigorúságáról elhíresült atyával. De hát ilyen a tengerész, nem tud ellentmondani a későn született egy szem magzatjának, az a tinédzser ujja köré csavarta a zordon, szakállas, szúrós szemű atyát.
Ezzel be is fejezném ezt a visszaemlékezést. Sándorral többet nem találkoztam, nem tudni, mi van véle. Ezzel adózom neki ismét, felidézve a közös emlékeket.
Folyt. köv.
