Légkondi.
(m/s Debrecen, 1976.)
Ebben az időben az ún. norvég típusú hajók, mint amilyen a Debrecen is volt, nem rendelkeztek légkondicionáló berendezéssel. Pár évvel később kaptak ugyan, de csak a tiszti és a legénységi szalonba. Pedig milyen jó lett volna, hiszen még egy év sem telt el a Szuezi-csatorna újbóli megnyitása óta, de ezek a hajók már újból lejártak a Vörös-tengerre. Tudom, persze, azelőtt is megfordultak arra magyar hajók, és azok tengerészei is kibírták a párás, dunsztos meleget, de nem hinném, hogy közülünk bárkinek is vigaszt jelentett volna az, hogy a szomszéd tehene is megdöglött.
Május legelején indultunk el a spanyolországi Castellonból Áden felé, és már a Földközin jó idő volt, de a Szuezi-csatornán átkelve mintha egy forró kemencébe érkeztünk volna. Mindenkiről csurgott az izzadtság, de ha kiállt valahova a menetszélbe, akkor hamar megszáradt, mert a páratartalom nem volt magas. Azonban bárhogy is szellőztetett az ember, az alvás nehezen ment az amúgy is szűk, levegőtlen kabinokban. A helyzet gyökeresen megváltozott, mégpedig rossz irányban, amikor Dzsidda magasságát elérve belekerültünk az ún. trópusi nyárba. Itt óriási mértékben megnövekedett a páratartalom, és valóban minden túlzás nélkül egy gőzzel telt mosókonyhában éreztük magunkat. A hőmérséklet nem volt túl magas, 30-
Ádenbe érkezve, még a gyenge menetszél jelentette kis könnyebbség is megszűnt. A hajók a kikötő nagy horgonyzóhelyén állva rakodtak, illetve várták a rakodást, ahol meg sem mozdult a levegő. A kabinokban már csak a legelszántabbak maradtak, de én nem tartoztam ezek közé. Többedmagammal felköltöztem a felsőhídra és ott „élveztük” éjszakánként a levegőt, mely egy kicsivel tényleg jobb volt, mint a kabinban. Ennek fejében viszont reggelre mindenkit belepett a segédgép kipufogójából szálldogáló, és a szélcsendben ránk hulló korom. Talán még József Attila sem látott ennyit a város peremén, a „beomló alkonyokon”. Izzadó bőrünkön azután szépen szétmaszatoltuk, és amíg le nem zuhanyoztunk, semmivel sem különböztünk a helyiektől. Ádenben, az akkori Dél-Jemeni Népi Demokratikus Köztársaság fővárosában, már igencsak szocialista módon szervezték a dolgokat, és majdnem három hétig tartott a várakozás meg rakodás. A helyi ügynök többször meglátogatta hajót, és egy ízben, amikor a további utunkról beszélgetve szóba jött, hogy innét Dzsibutiba megyünk, kissé sajnálkozva mondta a Barbának.
- Oh Captain! Az nem jó hely, mert igen meleg. Régebben nyaranta az ottani európaiak mindig idejöttek a szabadságuk alatt hűsölni.
- Ez igaz, vagy csak viccel? - kérdezte G. a Barba, nem túlzottan feldobottan.
- Igazat beszélek Captain. Nem viccelek.
- Még jó, hogy nincs sok kirakni való rakományunk - szólt közbe K. az első tiszt. - Mindössze 15 tonna spanyol bor, demizsonokban. Hamar végzünk.
Az ügynök bólogatott, de látszott rajta nem túl lelkes, ha, az akkoriban valamilyen nemzetközi egyezmény következtében, a francia Idegenlégió által ellenőrzött Afar és Issza Terület fővárosáról, Dzsibutiról esik szó.
Egyszer azért minden véget ér, és nem kis megkönnyebbüléssel indultunk Afrika Szarva felé. Ádenben kaptunk egy táviratot, hogy Dzsibutiból Masszavába kell mennünk egy teljes rakomány szarvat és patát berakodni. A hajón Etiópia eritreai partjairól csak a 67-es közel-keleti háború előtti, réges-régen elavult térképek voltak, de hiába próbálkoztunk újakat vásárolni. Dél-Jemenben nem foglalkoztak az ilyen hiábavalóságokkal. Jobban lekötötte őket az Észak-Jemennel örökösen kiújuló háborúskodás. Azzal vigasztaltuk magunkat, majd Dzsibutiban a franciáktól veszünk térképeket.
A rövid út végén napnyugtakor érkeztünk Dzsibuti elé, és a Port Control rádiótelefonon arra utasított bennünket, hogy dobjunk horgonyt, de másnap reggel hétkor álljunk készen, mert jön a Pilot.
Így is történt. Fél nyolckor már ki is kötöttünk. Beláttuk, hogy az ádeni ügynök nem túlzott. Valóban fojtóbb volt a meleg. A hatóság hamar befejezte a vizsgálatot, az ügynök pedig közölte, mivel délben már indulhatunk is, senki nem léphet partra. A Barba megemlítette, hogy térképeket akarunk vásárolni, én meg már mutattam is a legépelt listát. Az ügynök átböngészte, majd megkérdezte.
- Ezek a brit Admiralitás térképei, ugye?
- Igen - feleltem. - Mi azokat használjuk.
- Nos, így nem tudom megvenni - mondta -, ugyanis itt francia térképek vannak, azoknak meg teljesen más a katalógus rendszerük. Tudja mit Captain? Kiviszem a kocsimmal a térképboltba, ott kiválogatja ami kell, és megvesszük, majd visszahozom a hajóra.
- Rendben van - törölgette a homlokát G. -, de akkor a II. tisztnek is jönnie kell, mert a navigációs ügyeket ő intézi.
- Nem probléma - legyintett az ügynök, és mondott valamit a határőr tisztnek. Az belegyezően bólintott, majd felállt és a többivel együtt eltávozott. Az ügynök a szalonban maradt kávézni, mi pedig összekaptuk magunkat.
Mire kiléptünk a deckre, a II. számú raktárból nagy rakodóhálókban már emelték is kifelé a demizsonokat. A Chief a raktárszáj mellett állva ellenőrizte a munkát, Péter a III. tiszt pedig két matrózzal lent a raktárban vigyázott a fekete bőrű rakodókra, nehogy nekiessenek a finom spanyol boroknak. A javukra kell írni, meg sem próbálták. A járó tetejénél ott állt a Bócman és engem várt.
- Siorkám! Megtenné, hogy venne nekem egy igazi afrikai vadállatos képeslapot? Adok olasz lírát.
- De hát nem tudja feladni, mert délben már indulunk is.
- Nem baj. Majd máshonnan elküldöm borítékban az egyik vadászcimborámnak, had egye a penész, hogy milyen vadállatok között jártam.
- Hagyd csak a pénzt János! - szólalt meg mögöttem a Barba. - Majd elintézzük!
Leballagtunk a járón és az ügynök beinvitált egy feketére festett, régi Adler autóba, mely a tűző napon majd 1000 C fokra melegedett. Eszembe jutott egy többször is látott háborús dokumentumfilm, melyben Rommel katonái a sivatagban egy harckocsi farpáncélján tükörtojást sütöttek. Ezt a trükköt ennek a kocsinak az elején is meg lehetett volna ismételni. Maga a város elég messze volt a kikötőtől, de mintegy negyedóra alatt odavergődtünk az igen vacak úton. Széles eléggé elhanyagolt utcákon egy térre jutottunk, melynek az egyik oldalán megálltunk egy lapos kőépületnél.
- Megérkeztünk - szólt az ügynök és megfontolt mozdulatokkal kiszállt a kocsiból.
Tikkadtan követtük, és a nyakunkba kötött nagy kendőkkel törölgettük az arcunkat. Az épület bejárata előtt két, világos homokszínű egyenruhába öltözött fegyveres idegenlégiós őrködött. Az ügynök váltott velük pár szót, majd intett, hogy menjünk utána. Beléptünk, és egy újabb ajtó következett, melyen átjutva mintha késsel hasítottak volna belénk. A levegő olyan hidegnek tűnt, akár valami tiroli síparadicsomban. Közel két hónapja nem volt ilyenben részünk.
- Ez aztán a légkondi! - ámultunk.
Az ügynök a nagy helyiségben lévő egyik pulthoz ment. A teremben mindenfelé egyenruhás légiósok nyüzsögtek.
- Csak nem akarnak besorozni minket? - kérdeztem a Barbát.
- Ne hülyéskedj. Úgy látszik, itt még a térképeket is ők kezelik.
Valóban. Az ügynök egy egyenruhással tért vissza, majd közölte, hogy most el kell mennie, de egy óra múlva visszajön értünk. Mindenesetre ne menjünk el, mert a katonák ki sem engednének az ajtón. Megnyugtattuk, eszünk ágában sincs elhagyni ezt a jó hűvös helyiséget, menjen csak nyugodtan, mi elleszünk itt.
Az egyenruhás átvezetett egy másik terembe, amely tele volt polcokkal, azokon pedig térképek garmadája hevert. Adott egy átnézeti lapot, mi pedig kijelöltük azokat, amik kellettek. A lista alapján két katona pillanatok alatt összeválogatta a térképeket. Megvizsgáltuk a korrekciók dátumait és láttuk, hogy napra készek. A hosszúsági fokokat nem a greenwichi, hanem a párizsi délkörtől számozták, de bordó színnel ott virítottak az általunk és a világ többi része által használt meridiánok is. És még ezek mondják, hogy nem soviniszták, gondoltam magamban, de nem mertem hangot adni a véleményemnek, mert biztosan megértették volna.
Mindamellett igen udvariasan bántak velünk, és amikor végeztünk a válogatással, az egyenruhás, valami altiszt féle lehetett, kikísért az előcsarnokba, ahol leültetett bennünket, majd megkérdezte iszunk-e valamit. Csak valami hideg vizet vagy üdítőt, feleltük, és nemsokára egy másik katona egy nagy tálcán üdítőket és poharakat hozott. Megköszöntük és hálásan szopogattuk a jeges limonádét, közben igen élveztük a hűvös levegőt.
Sajnos az ügynök hamarabb visszajött, elintézte az anyagiakat és elbúcsúztunk a franciáktól. Az épületből kilépve visszacsöppentünk a fullasztó hőség valóságába.
- Képeslap! - csaptam képletesen a homlokomra, mert mozdulni is alig volt kedvem. A pórusaimból már vastagon patakzott az elfogyasztott folyadék.
- Tényleg! - reagált a Barba és szólt az ügynöknek, hogy mit akarunk.
- Jól van - felelte. - A tér túlsó sarkán van egy árus. Elsétálnak odáig, én meg odaviszem a kocsit.
Elindultunk. A széles járdán alig-alig láttunk embert, de egy ízben egy légionista jött velünk szembe, és a helybeliek sietve ugráltak le előle a járdáról az úttestre.
- Na itt még nagy a becsülete az Idegenlégiónak - jegyezte meg G.
Hirtelen eszembe jutott Rejtő Jenő egyik műve, melyben azt írja, hogy „a részeg légionisták az egyik kocsmában összeverték az arabokat. Erre a garnizonból kivonult a készültség és az is összeverte az arabokat”. Jóllehet itt nem arabok éltek, de a látottak szerint féltek a légionistáktól.
Odaértünk a képeslapárus standjához és a nem túl széles választékból már kinéztem egy oroszlánosat, amikor a Barba arca felragyogott.
- Na idenézz! Ezt vesszük meg.
A képen vagy öt kecske ácsorgott egy jellegzetes ernyőakácfa ágain.
- Hogy kerülhettek ezek oda? - kérdeztem.
- Hát nem tudod? Az ágak elég alacsonyak, és ezek a kecsék mindig ilyen helyekre menekülnek a veszély elől.
- Ez nem olyan vadállatos, amit a Bócman kért.
- De állatos.
- Ettől megüti a guta - mondtam.
Végül megvette és széles vigyorral eltette a táskájába.
Az ügynök visszavitt a hajóra, és nem sokkal később már a hatóság emberei is megérkeztek. Gyorsan elvégezték a dolgukat, megkapták a doboz cigarettáikat és indulhattunk.
A manőver után ebédelni mentem, mert az én őrségem következett. Péter már így is túlórában volt fent a hídon. Miután befejeztem, elindultam felfelé, amikor a legénységi szalon felől a Bócman közeledett a folyosón.
- Várjon egy kicsit Siorkám! Megkaptam a lapot. Jól kicsesztek velem! - sipította.
- Miért? - adtam az ártatlant.
- Hát én egy vadállatosat kértem, ezek meg nyomorult házi kecskék! Hogy a fenébe mutogassam ezt a vadászcimboráimnak?
- Mondja azt, hogy maga vadította meg őket, és azért másztak fel a fára!
A nagy vadász erre már csak hápogni tudott, majd elrohant hátra. Nem tudom miért, de sohasem szimpatizált velem, pedig nem matrózkodtam a keze alatt, és sohasem viccelődtem a vadásztörténeteivel.
Két napi további dunsztolás után megérkeztünk Masszavába, de nem tudtunk különbséget tenni az ottani éghajlat és a többi között. A hajón nagyon irigyeltek azért a háromnegyed óráért, amit a légiósok hűvös épületében töltöttünk. Nem sokat ragoztuk a témát, hiszen a hőség mindenkit eléggé ingerültté tett.
A kikötés és a szokásos hatósági vizsgálat után bejött a sipi (hajóellátó kereskedő), de mivel olyan magasak voltak az árai, nem sokat rendeltünk tőle. A dolga végeztével eltávozott, majd egy óra múlva visszajött.
- Hello Mr. Second! - üdvözölt, amikor sötétbarna arcát törölgetve belépett a tiszti szalonba. - Szeretnék egy kicsit megpihenni önöknél. Az irodámban nincs légkondi, így ha hajó van a kikötőben, mindig ott szoktam hűsölni egy kicsit.
Aha, gondoltam. Hát te is nehezen bírod? Hát még mi! De gyere csak! Majd megtudod mi a magyarok Istene!
- Persze. Foglaljon helyet - feleltem, és igyekeztem minél kevesebbet izzadni, ami nem nagyon sikerült. Lassan pár mondatot váltottunk a szokásos általánosságokról és láttam, egyre jobban csurog róla víz. Időnként körülnézett mintha keresett volna valamit.
- Mondja Mr. Second! Nincs bekapcsolva a légkondijuk? Vagy talán elromlott? - kérdezte végül kissé zavartan.
- Nem. Nekünk nincs ilyen berendezésünk.
Ettől megnyúlt az arca, de a becsületére legyen mondva kitartott még vagy öt percig, majd valami kifogást mormolva elköszönt. Ezután csak egyszer láttuk, amikor behozta a kevés rendelésünket, majd elsietett, ugyanis közben egy nagyobb olasz hajó is beérkezett. Valószínűleg azon hűsölt.
Pár napig főttünk még a saját levünkben, mielőtt elindulhattunk volna. Az egyik délután a szalonban kávéztunk. A Barba a székében merengett, K. a csöpögő bajuszát törölgette, és azon motyogott, hogy elég büdös ez a pata és szarv rakomány. Péter, aki amúgy sem tartozott a bőbeszédűek közé, unottan lapozgatta a Magyar Hajózás című üzemi hetilap sokhónapos példányait. A gépészek asztalánál a Kápó egy üveg sör mellett könyökölt és azt magyarázta, két, félig szunyókáló beosztottjának, milyen jó lett volna „megmenteni” néhány demizson spanyol bort.
- A rohadt kurva életbe! Hogy az a ….. . Hát ez nem igaz! - ordított fel Péter, majd tovább átkozódott úgy, ahogy még soha. Nem volt káromkodós fajta, de most ömlött belőle.
Riadtan néztünk rá, hogy mi történt vele. Az előbb még nem volt semmi baja.
- Mi van Péter? - kérdezte a Barba a III. tisztet, akinek az arca annyira elvörösödött a méregtől, hogy a haja szinte kivilágosodott mellette. - Mi a hézag?
- Hát ezt hallgassátok! - ordította és felkapta az újságot, melyen nagy foltokban terjedt szét a rácsöpögött veríték. - Ezt a rövid hírt! Aszongya, hogy „örömmel értesítünk mindenkit, hogy a MAHART vigadó-téri központjában a KISZ Klubba végre beszerelték a régóta esedékessé vált légkondicionáló berendezést!”
A szalonban rövid ideig csend uralkodott, de hamarosan hangzavar támadt, amit már nem óhajtok idézni. Azt hiszem mindenki sejti, hogy a hír hallatán a társaság nem a túláradó örömének adott hangot.
,,,LAKU NOCS
(m/s Hungária, 1977.)
Mirko bácsi (az embernek húsz és harminc között a hatvan körüliek mind bácsik) tehetetlenül tárta szét inas karjait.
- Nye igyot! - kiáltott fel a raktárból a fedélzeten álló első tisztünknek.
- Persze, hogy nye igyot! Jebali az egész sort! Bogati ….! - harsogta vissza Péter, nem éppen dicsérő horvát szavakat keverve a magyarhoz.
A lapos, sötétzöld faládák már megtöltötték a IV-es raktár háromnegyed részét, de az egyik felső sor szélénél, a hajó oldallemezei mellett majdnem egy ládányi hézag tátongott. A rakodómunkások már kimentek a partra és a kantin felé ballagtak a kikötőn átfújó friss április szélben. Ebédszünet. Csak az öreg ácsmester maradt lent a raktárban és deszkahulladékokat tömködött a ládák közötti hézagokba, nehogy azok később, a hullámok hatására meginduljanak.
A bőséges ebédtől feszülő hassal békésen készülődtem leváltani az első tisztet. Kinéztem a partra. A tehervagonok között csak a fegyveres őrt láttam a sudárnövésű tűzoltóval beszélgetni, aki a ködvágóját hetykén félrevágva gesztikulált a katonának, de a szavait elsodorta a hegyek felől lezúduló szél. Egy órányi nyugalom, állapítottam meg elégedetten, és addig nem kell a rakodókkal veszekedni. Odaléptem a raktárnyílás szélén könyöklő Péterhez.
- Átveszem. Hol a számlálófüzet? Mennyit raktak be eddig?
- Nézd azt a vén bakkecskét! - hördült fel az Első tiszt, meg sem hallva, amit kérdeztem. - Lazán rakták be azt az egész sort, most meg át akar verni, hogy nem fér be oda még egy láda! Ugorj le a watchmannal és feszegessétek odébb azt a sort, hogy az is beférjen!
„A fene egye meg!” gondoltam elkeseredve. „A rakodókat, az öreget, de legfőképpen Pétert! Oda az egy órai nyugalmam! Ráadásul milyen nehéz teli hassal lemászni!”
- Oké! Megyek - feleltem. - Jó étvágyat.
- Köszi! - mondta és eltűnt a felépítmény ajtajában.
Odaintettem a járónál támaszkodó Palinak. - Gyere! Lemegyünk a négyesbe - majd leereszkedtem a búvónyíláson.
Odalent Mirko bácsi éppen a felmászáshoz készülődött. A vitatott hézagot addigra már teleszórta mindenféle deszkadarabbal és laposakat pislogva kotorászott a szerszámos zsákjában.
- Csekáj máló! Ovaj nye dobro! (Várj egy kicsit! Ez nem jó!)
- Za sto? (Miért?)
- Na idefigyelj öreg! Ovaj nye dobro. Maló radu i budet dobro. (Kis munka és jó lesz.)
- Nye igyot! - védekezett Mirko.
- Igyot, igyot, csak odébb kell lökni néhány ládát és az is befér.
Pali a matróz már fel is kapott egy hosszabb deszkát és nekiláttunk egyenként odébb feszegetni a sort. Az öreg hunyorogva figyelt, majd amikor az utolsó hézag eléggé kitágult, sietve becsúsztatta a kb. 50 kg-os ládát.
- Na látod, hogy igyot! - csapott a vállára Pali.
Mirko felszisszent, majd szürkéskék szemeit felemelve megszólalt.
- Dobro, dobro. Ti dolgoz kicsi, én sok. Én fárad.
- Mirko bácsi! Te tudsz magyarul?
- Kicsi tudom. Po máló.
- Hol tanultad?
- Dolgoz velem kevés magyar. Régen. Luka Rijeka.
- Aha, értem. És hol laksz?
- Most itt, Dalmácija - és ezzel mászni kezdett felfelé a vaslétrán.
Követtük. A fedélzeten körülnézve észrevette a tűzoltót, aki ezalatt feljött a járón. Odament, visszakérte tőle az öngyújtóját meg a cigarettáját, melyeket a robbanás- és tűzveszélyes rakomány miatt a hajóra lépés előtt le kellett adniuk. A sötétszürke egyenruhás, jó negyvenes férfi mondott neki valamit, majd egy zsákocskából előhúzta a kért holmikat.
- Hvala (Köszönöm) - vette át az öreg, azután elköszönt tőle. - Dobrizsgyényija Ilja, - és lement a partra.
A tűzoltó intett és az eget kezdte fürkészni. A kopár hegyek felől szürkés felhők gomolyogtak. Egy darabig a hasas dunyhákhoz hasonlító felhőket bámulta, majd megszólalt. Nem értettem mit akar mondani, mire lassabban, tagoltan elismételte és mutogatott hozzá.
- Budet kisa. Imam kisa, nemam radu. (Eső lesz. Ha esik, nincs munka.)
- Áhá! Razumim. Értem.
Boldog mosoly ült ki Ilja arcára. - Razumis? Dobroje.
A tűzoltónak igaza lett. Még le sem telt az ebédszünet és máris zuhogott. Alig tudtuk a csörlővel idejében berántani a raktár fedelét. A hideg szél ferdén verte az esőt a felépítmény homlokfalára, én pedig a folyosóra behúzódva figyeltem az egy óra után visszatérő rakodómunkásokat. Lassan, ráérősen csoszogtak a sártengerré vált rakparton. Nem siettek, hiszen tudták ilyen időben nem dolgozhatnak. Így a napi keresetük ugyan valamivel kevesebb lesz, de nem mérgelődtek, hiszen a veszélyességi pótlék szépen megnyomta a bérüket. Betelepedtek a tallyman kabinba és egy darabig ott hangoskodtak, majd hirtelen felkerekedtek. A fedélzeten elkaptam az öreg Mirkot.
- Mirko bácsi! Vége? Danas nema jos radu?
- Igen, igen. Ma nem dolgoz több. Finis.
- Hvala. Dobrizsgyényija.
- Zsgyényija.
Vacsora után Péter bejött a kabinomba. Normális utcai ruha feszült kissé hízásnak indult termetén.
- Nem jössz ki a faluba? - érdeklődött. - Bedobunk egy-két sört és megnézünk valami mozit.
Hm. Nem rossz! Ebben az időben és ebben a kikötőben nem is lehetne jobb programot csinálni. Mozi ugyan csak egy van, az is a hadsereg kultúrházában. Egy éve ott láttam a „Pokoli tornyot”.
- Oké! Menjünk! - Felkaptam az orkándzsekimet, pénzt raktam a zsebembe és készen is voltam.
- Így jössz?
- Így hát. Én csak Harmadik vagyok, nem Első. Neked kell tekintélyt tartanod.
- Na menj a fenébe!
- Ne inkább a moziba?
Az eső már éppen csak szemerkélt. A szűk öblöt szegélyező kopár sziklák nedvesen csillogtak a városka odaszűrődő fényében. Átbotorkáltunk a vasúti síneken és hamarosan a kapuhoz értünk. Az őrnek felmutattuk a partra lépési engedélyeinket, aki unottan intett, mire eltocsogtunk mellette a gödröcskékben felgyülemlett pocsolyák vöröses-barnás vizében. Jobbról a II. Világháborúban híressé vált folyócska torkolata felől tömény halszagot sodort felénk a szél.
- Bejöttek a halászok - jegyezte meg az Első, csak hogy mondjon valamit.
Ritkásan épült panelházak között ballagtunk a település központja felé. A nedves, félhomályos utcákon alig járt valaki és hatalmába kerített valamiféle, a kitaszítottsághoz hasonlító érzés. Jól ismertem ezt a hangulatot, mely nagy rokonságban állt a kivert kutya kedélyállapotával. Ilyenkor oda kell menni, ahol sokan vannak, és a világon az egyik ilyen legjobb hely a kocsma. Nem kellett sokat mennünk.
- Ez megfelelne - mutattam egy csillogó-villogó, csupa acél és üveg épület földszintjén lévő, lilás Bar feliratra.
- Hát persze. Menjünk be - felelt Péter és megtermett alakja az ajtó irányába lódult. Szerettem ha ő megy be elsőnek, mert sohasem lehet tudni …
A hangzatos Bar felirat egy közepes színvonalú kocsmát takart. Ismertük, hiszen sörözgettünk itt már korábban is, de a máskor tiszta kövezetét most vastag sár borította. A füst, mint rendesen, félhomályba burkolta a zsúfolásig megtelt és amúgy sem világos helyiséget.
- Hát itt csak sörös ló módjára fogunk iszogatni - szóltam a társamhoz, amikor észrevettem a kék munkásköpenyében az egyik asztal mellett üldögélő Mirko bácsit. Az öreg is meglátott bennünket és valószínűleg megszánta a tipródásunkat.
- Dozsgyi ovde! (Gyere ide!) Ti kettő - integetett élénken és odébb húzódott a kemény fapadon. Az asztalka túlsó oldalán ült Ilja, a tagbaszakadt tűzoltó egy mellette szinte törpének ható húsz év alatti suhanc társaságában. Ő is vigyorogva bólogatott.
- Dobri vecse! - köszöntünk és letelepedtünk az öreg mellé.
- Pivó? - kérdezte Péter a többiektől, ugyanis látta az asztalon katonás rendben összetologatott sörösüvegeket.
- Ne treba! (Nem kell!) Io pagare! (Én fizetni!) - csapott önérzetesen mellére a tűzoltó. - Razumis?
- Nem, nem - állt fel Péter és a pulthoz indult.
Ilja dühös káromkodásba tört ki. Láthatóan nem tetszett neki, hogy mi akarjuk meghívni őket és rémesen forgatni kezdte az alkoholtól már kissé ködös szemeit. Mirko csitítgatta, de nem sokra ment vele. Végül nekem kezdett el magyarázni szerbül és olaszul. Nem értettem belőle semmit, csak a picskukat meg a matyeriket. Meglepő fordulattal fejezte be a mondókáját. - Kurva madjarszka! - harsogta.
- Te meg kurac szerb! (Fasz szerb) - vágtam vissza kissé meggondolatlanul és vártam hogy hatalmas mancsa az asztal felett felém lendüljön. Ehelyett meghökkenve bámult rám. Észrevettem, hogy Péter már visszafelé igyekszik a sörökkel, és ettől felbátorodtam.
- Ti kurac! Ne bojsza! (Ne félj!) Ti budet pagare! (Te fogsz fizetni!) Puno raz! Molto volta! (Sokszor, sokszor) Jebenti! (B…. meg!) - szedtem össze az általam ismert teljes repertoárt.
A tűzoltó hangosan felröhögött. A mellette ülő fiú is felengedett, Mirko pedig megbökte a karom.
- Dobroje. Te jól beszél. Ez pozsarnyik, nem tudom magyar hogy mond …
- Tűzoltó - vágtam közbe.
- Ez tuz…olto jó fiú. Nem bánt. Akar fizet.
Péter lerakta az üvegeket az asztalra és mindenki megfogta a magáét.
Mirko bácsi magasba emelte a sörét. - Egesz ….segesed, egeszsegg … Na zdravó!
- Zdrávo! - zúgtuk utána és meghúztuk az üvegeket.
A hangulat békésebbé vált és csendesen iszogattunk a hatalmas zsivajban.
Az Első odafordult Mirkohoz. - Mit gondolsz Mirko bácsi? Holnap is lesz eső? Budet kisa?
Az öreg elhúzta a száját. - Nema, nema. Nem eső. Szutra nem. Lesz vége nocs (éjjel).
- Jól beszélsz magyarul - folytatta Péter. - Volt a családban valaki magyar?
- Nem, nem. Én hrvatszki. Dolgoz mellett magyarok. Régen. Tudom kicsi magyar, italiano, dajcs, inglis. Ez tuz…olto, Ilja szerbszki, beszél még kicsi italiano.
- Hát ő? - intettem a fiú felé.
- Ő Bozsó. Muszlim. Tudod, Allah, Allah! - és az öreg ültében a mohamedánok imádkozását kezdte utánozni. A srác megértette, hogy róla van szó, elmosolyodott. - Bozsó beszél szamo (csak) szerb. Jó barát. Ő iszto (is) dolgoz luka (kikötő).
- Mind itt laktok? - vettem át a kérdezősködést.
- Nem, szamo én. Ilja él jedno kicsi szelo - és mondott egy ismeretlen, sok mássalhangzós falunevet. - Ez van Szerbija. Messze. Ő dolgoz itt húsz nap, poszle megy haza tíz nap. Itt él én kucsa (ház).
A tűzoltó erősen figyelte az öreget. Amikor az befejezte, átvette a szót és többször megismételte a faluja nevét, majd hosszas magyarázatba fogott. Nem sokat értettünk belőle, de azt azért ki tudtuk venni, hogy otthon nem akadt munkája és ezért jár ide dolgozni.
- Na és jó a fizetésed? Puno dinár? - érdeklődött Péter.
Ilja elhúzta a száját. - Ne puno. (Nem sok.) Ne dobro!
- Ilja van otthon három fiú, - szólt közbe Mirko. - Nagy tako (mint) Bozsó. Sesztnájszt let. (Tizenhat éves.)
A tűzoltó ezt megértette. - Tri bambino - és az ujjain mutatta. - Treba kleb. (Kell a kenyér.)
- És Bozsó? - kérdeztem rá a vallásával ellentétben iszogató muzulmánra és körbekínáltam egy doboz cigarettát. A fiú először Iljára nézett, majd óvatosan kihúzott egy szálat.
- Dobro, dobro. Mozsna - egyezett bele apáskodva a hatalmas pozsarnyik és tüzet adott.
- Bozsó! Ggye ti zsivjos? (Hol laksz?) - kérdeztem újra.
A fiú csak mosolygott és a fejét rázta. Mirko bácsi felelt helyette.
- Messze. Bosznija. Itt dolgoz. Ő lakik én ház.
- Te jó Isten! - kiáltotta Péter. - Hát mindenki nálad lakik?
- Nem, nem - nevette el magát az öreg. - Szamo Ilja i Bozsó. Ez kettő nekem barát. Én ad jedna szoba, ők adja kicsi pénz - hunyorgott ravaszkásan és összedörzsölte a mutató és hüvelykujját.
- Egy horvát, egy szerb és egy bosnyák! Szépen összejöttetek. Nincs problémátok egymással? - Felrémlett bennem, hogy úgy öt-hat évvel azelőtt nagy feszültségek támadtak a szerbek és a horvátok között. (A történet idején 1977-et írtunk.)
Ilja kihámozta a kérdés lényegét és felmordult. - Nyema problema!
- Mi barát - vágott gyorsan közbe Mirko megelőzvén az indulatkitörést. - Ilja szeret Bozsó tako neki fiú, aki van otthon. Vigyázza rá. Nem enged elmenni nocs… éjjel, szamo ha ő iszto megy vele. Bozsó nyema papa, mama. Én iszto szeret Bozsó. Nekem zsena csinál mindenki ebéd. Nyema problema. Mi mind szamo dolgoz, nem csinál problema. Szamo akar él. Mi kicsi emberek. Nem csinál politika.
- Igazad van Mirko bácsi - szólt közbe Péter. - Ne treba politika. Az sok probléma.
- Van más emberek aki csinál politika, mi szamo dolgoz és él - foglalta össze az öreg a kisemberek filozófiáját. A tűzoltó megnyugodva feltápászkodott és eltűnt a füstös félhomályban.
- Ki hitte volna? - nézett utána Péter és elgondolkozva nyomta el a csikket.
- Na és munka van elég? Sok? - fordultam újra Mirkohoz.
- Van, de nem sok. Kikötő van egy hét és nyema brod (hajó). Poszle sok brod. Így-úgy.
A füstködből előbukkant az üvegekkel és poharakkal megrakott tűzoltó. Lepakolt, és a sörök mellett megpillantottam egy üveg sligovicát. Jézus Mária! Készen is vagyok ha ezt keverni kell. Kellett. Ilja széttologatta a sörösüvegeket, Bozsó pedig fürgén teletöltötte pálinkával a pohárkákat. Hát ez a fiú tényleg nem jut fel a mohamedánok hetedik paradicsomába. A helyiségben uralkodó bűzön át is megéreztem a szesz átható szagát.
- Drink! - mondta Ilja és a kezembe nyomott egy poharat. Péter látva az ábrázatomat, csak ennyit szólt. - Itt vér folyik ha nem iszunk. Folyjék inkább a pia!
- Na zdravo ti kurva madjarszka! - emelte ránk vigyorogva Ilja a poharát.
- Na zdravo ti kurac szerb! - viszonoztuk az Elsővel a jókívánságot.
A hústorony elégedetten mosolygott és egyetlen hajtással kiitta az italát, majd ugyanazzal a mozdulattal földhöz vágta a poharat. A ricsajban alig hallottuk az üvegcsörömpölést.
- Most ti csinál! - figyelmeztetett bennünket Mirko bácsi és Bozsóval együtt ők is a kőhöz vágták a poharaikat. Gyorsan követtük a példájukat, mire Bozsó felugrott és kisvártatva újabb poharakkal tért vissza. Megtöltötte mindet, és újra ittunk, de ezúttal már nem törtünk csak beszélgettünk.
- Miért kellett összetörni a poharakat? - adta Péter a naivat.
- Ez van szerb módi - magyarázta Mirko. - Mi nem csinál, csak ha vagyunk szerb is. Ha nem csinálsz van baj.
Megnyugodtunk. Most már semmi baj nem lesz. Nem is lett. Mozi sem. Késő estig iszogattunk, közben kézzel-lábbal beszélgettünk és a végén még a szótlan Bozsó is kinyílt. Amikor meghallották, hogy a Távol-Keletre járunk, arról kezdtek faggatni, hogy milyen ott az élet, milyenek a nők. Az alkohol annyira a fejünkbe szállt, hogy hamarosan nagy nótázásba fogtunk. Hol ők hárman, hol mi ketten, hol együtt. Az egyik több szólamban énekelt nótájuk, melyet még a sok pálinka sem tett teljesen tönkre, nagyon megtetszett és velük együtt fújtuk a fülbemászó refrént. „Ja ti zselim, ja ti zselim szladka laku nocs”
Ilja nagyon örült amiért mi is az ő dalukat énekeltük. Felállt és újból rákezdte, közben széles taglejtésekkel vezényelni kezdett. Ekkorra már mások is odajöttek és besegítettek a kórusnak. A nóta végén mindenki zajos tetszésnyilvánításban tört ki, és a tűzoltó izzadt barna arcán őszinte öröm tükröződött.
Az idő elszaladt és a társaság cihelődni kezdett. Támolyogva léptünk ki a járdára. Az eső elállt és a szakadozott felhők közül itt-ott elővillant néhány csillag. A friss széltől kissé magunkhoz tértünk, de a nyelvünk akadozott a búcsúzás közben.
- Lak….Laku….Laku nocs (Jó éjszakát)!
- Laku nocs - felelték kórusban és elindultak a városka másik vége felé.
Jókedvűen dalolgatva támolyogtunk a kikötő felé. A kapuban didergő őr már régen megszokta a hajókra visszatérők nem mindig józan viselkedését és ránk sem hederített. Ezt már szinte sértésnek vettem és hangosan odaszóltam: - Ja ti zselim szladka laku nocs!
Meghökkenve kapta fel a fejét és hosszasan megnézett.
- Tudod mit mondtál neki te őrült? - röhécselt az Első, amikor már kissé odébb jártunk.
- Hát persze. Azt, hogy „jó éjszakát kívánok neked”.
- Igen, igen, de az is benne van, hogy „édesem” vagy hogy „édes jó éjszakát”. Mit tudom én. Valami ilyesmi.
- Nem baj. Az a lényeg, hogy megértette.
* * *
Mirko bácsi, Ilja, Bozsó! Nagyon régen nem jártam felétek. Vajon éltek-e még? Barátok vagytok-e még? Pislákol bennem némi remény, hogy igen. Ha pedig már nem, akkor csak annyit tudok nektek üzenni, hogy Laku Nocs!
