Fényküllők
(m/s Hungária, 1977.)
Megtapogattam a rövidnadrágom zsebeit. Minden a helyén volt, cigaretta, öngyújtó, zsebkendő. Felvettem a szófáról a távcsövemet de nem akasztottam a nyakamba, mert nevetségesnek tartottam úgy felmenni a hídra szolgálatba. A távcsövet én vettem magamnak még otthon, ugyanis a hajók távcsövei közül a legtöbb már eléggé elhasználódott, a legjobbat pedig mindig a Parancsnok sajátította ki magának, amihez azután nem illett hozzányúlni. Régebben előfordult már, hogy a maradék közül mindnek elmozdult a prizmája és csomót kötött az ember szemtengelyére, ha mind a két optikáját használta. Másoknak is volt sajátjuk, melyeket viszont a többieknek nem illett használni.
Kiléptem a kabinomból és a belső lépcsőn felmentem a parancsnoki hídra. A lépcsőfeljáróból közvetlenül a térképszobába nyílt az ajtó. Benyitottam. A kabin légkondicionált klímája után már itt is jóval nagyobb meleg uralkodott. A sötét helyiségben csak a térképasztal feletti szabályozható fényerejű lámpa égett. Az órára néztem. Még tíz perc volt nyolcig, amikor át kellett vennem a szolgálatot.
- Jó estét! - köszöntem oda a térképasztalra tehénkedő Első tisztnek.
- Neked is - mormolta és egy tompa végű körzővel méregette a távolságokat. - A fene egye meg! - nyögte kissé hangosabban.
- Mi a baj?
- Hát csak az, hogy pont a hajnali őrségem végén érkezünk majd meg Al Faohoz a horgonyzóhelyre. Reggeli helyett mehetek horgonyt dobni. Ti meg kényelmesen megreggeliztek, azután jöhet a hajcihő.
- Nem lehet mindig szerencsés az ember - feleltem és megnéztem a Perzsa-öblöt ábrázoló térképet. A tizenkilenc-harminckor készített helyzetpontot kerestem.
Délután, a Második tiszt őrsége alatt haladtunk át a Hormuzi-szoroson. A jugoszláviai Plocséból tartottunk az iraki Umm Qasr kikötő felé, ugyanis abban az időben még jóban voltunk Szaddam Husszeinnel. A csónakfedélzetről nézegettem a Szoros két oldalán elterülő teljesen kopár vidéket és az járt a fejemben, hogy ide sem jönnék nyaralni. A mozdulatlan levegő szinte sütötte az ember tüdejét és hamar visszavonultam a kabinom hűvösébe.
A térképen megtaláltam az Első tiszt szép kézírásával berajzolt félnyolcas pontot. Már legalább nyolcvan mérfölddel hagytuk magunk mögött a Szorost.
Kiléptem a teljesen sötét hídra, odabotorkáltam az egyik ablakhoz és a szemeim lassan hozzászoktak a sötéthez. A kormány mögött észrevettem a lelépő és az új kormányos-matrózt, amint a girót[1] nézték. Pali bemondta a robotkormány által tartott útirányt, amit Pista, az én watchmanom[2] megismételt, majd mind a ketten kimentek a baloldali külsőhídra.
- Na, megcsinálom a nyolcas pontot - hallottam magam mögül az Első tiszt hangját.
Megfordultam és a radar mellé léptem. Láttam ahogy a képernyőn a változtatható mérőkörrel leméri három könnyen beazonosítható földnyelv illetve szigetcsücsök távolságát, azután visszasietett a térképszobába. A ceruzabeles körzővel hamar be is rajzolta a térképre a húszórás helyzetünket, mely egy hajszálnyira a berajzolt rotta[3] mellett jött ki.
- Hát ez remek. Szinte pontosan a rottán vagyunk - jegyeztem meg.
- Van néha ilyen - felelte Péter és odaírta mellé az időpontot. - Tehát itt vagyunk, hajót nem látni még a radaron sem. Minden rendben van. - Ezzel aláírta a hajónapló megfelelő rovatát, elmondta az útirányt és cihelődni kezdett.
Visszamentem a hídra és a távcsövemmel végigpásztáztam a látóhatárt, majd megnéztem a radar képernyőjét is. Valóban semmi.
- Hát akkor mi megyünk is. További jó őrséget! - szólalt meg a térképszoba függönyét félrehúzva Péter.
- Jó pihenést!
Egyedül maradtam a hídon. Pista kint a baloldalon könyökölt a szélterelő lemez mögött és a sötétben csak sejteni lehetett a körvonalait. Szurokfekete éjszaka volt. A Hold még nem kelt fel, felhő egy darab sem. A csillagok halványan pislogtak, ami azt jelentette, hogy némi párásság uralta a légkört. Kimentem a jobboldalra és onnét bámultam a vizet. Tökéletes szélcsendben haladtunk a tükörsima vízen. Ezt neveztük „olajtengernek”. Valóban úgy tűnt, mintha a hajó orrtőkéje valami hatalmas olajtócsát hasított volna ketté. Milyen stílszerű, gondoltam, hogy olajtengerről beszélünk az olajban fürdő sejkségek és országok által közrefogott Perzsa-öböl vízén.
Rágyújtottam és békésen pöfékelve lestem a szinte észrevehetetlen horizontot. A tenger és az égbolt sötétje ugyanis teljesen összeolvadt és csak a távcsővel tudtam kivenni hol végződik az egyik és hol kezdődik a másik.
Megnéztem az órámat. Mindjárt negyedkilenc. Meg kell csinálnom a következő pontot. A Harmadik tiszttől minden parancsnok elvárta, hogy ha lehetősége van rá, akkor negyedóránként csináljon helyzet-meghatározást. A többi tiszt félóránként csinálta.
Odamentem a radarhoz és az Első tiszthez hasonlóan én is lemértem az adott távolságokat, majd berajzoltam a helyzetünket a térképre. Már éppen az időpontot írtam a kis ceruzás háromszög mellé, amikor Pista beszólt az ajtón.
- Valami köd jön Sior[4]
- A fenébe! Itt? Nyáron? - és kirobogtam a külső hídra.
- Ott elől, kissé jobbra húsz fokban - mutatta Pista.
- Tényleg van ott valami halvány derengés - mondtam és a szemeimhez kaptam a távcsövemet. Ezüstös halvány fényt láttam, de még megbecsülni sem lehetett a távolságát. Éppen indulni akartam a telefonhoz, hogy leszóljak a Parancsnoknak, hiszen ha beködöl és lecsökken a láthatóság, akkor itt a helye a hídon, amikor az ezüstös derengés hirtelen felerősödött és kiderült, hogy a víz felszínén van és nem is túl messze.
- A kurva életbe! Mi ez? - szólalt meg Pista mellettem. - Fogjam kézbe a kormányt?
- Még ne! Várjuk meg mi lesz ebből.
Az ezüstös fény jobbra előttünk hideg zöldes-fehéres színre váltott, azután már mellettünk is kigyúlt.
- Nézd csak! Most már csíkos lett!
Valóban. A fény az útirányukra merőleges széles sávokká vált és lüktetni kezdett. Nem telt bele egy perc és a párhuzamos sávokból öt-hat óriási több száz méteres átmérőjű koncentrikus kör alakult ki és tovább pulzált. Szájtátva bámultuk a furcsa jelenséget. A körök nemsokára újabb alakzatot vettek fel és pont olyanok voltak akár egy hatalmas kocsikerék. A középpontjaikból küllőszerű sugarak nyúltak ki a kerületükhöz és az óramutató járásával ellentétes irányban forogni kezdtek.
- Hát ez fantasztikus!
A forgás egyre gyorsult és a „küllők” végei elhajlottak, mintha ott valami sűrűbb közegben mozogtak volna. Beszaladtam a hídra a telefonhoz és felcsörgettem a Parancsnokot.
- Mi a helyzet? - kérdezte.
- Nagyon érdekes természeti jelenséget látunk Captain. Fénykerekeket a vízen.
- Megyek - hangzott a rövid válasz.
A Captain pár másodperc múlva már ott állt a külső hídon.
- Ott van! - mutattam ki jobbra a vízre, ahol még forogtak az elhajló küllőjű fénykerekek. Örültem, hogy még idejében felért és látta, mert a jelenség néhány másodperc múlva elenyészett.
- Mi lehetett ez? - töprengett.
- Fogalmam sincs Captain - válaszoltam, majd elmeséltem az egészet, hogyan kezdődött és ahogyan az alakját változtatta.
Hirtelen újból ezüstös derengést láttunk felsejleni jobbra előttünk.
- Nézze Captain! Minden kezdődik elölről.
A jelenség pontosan ugyanabban sorrendben játszódott le mint az előbb.
- Ilyenről még nem is hallottam - jegyezte meg a Parancsnok. - Mindenesetre nagyon érdekes.
- Beírjam a hajónaplóba? - kérdeztem.
- Á, nem kell.
A jelenség elenyészett, de később még egyszer megismétlődött. A Parancsnok várt még egy kicsit, majd elköszönt és lement.
Mondanom sem kell egészen az őrség végéig ezen a dolgon rágódtunk Pistával, de nem jutottunk semmire.
Tíz perccel éjfél előtt kinyílt a térképszoba hátsó ajtaja. Dzsozi a Második tiszt lépett be és görnyedten szidta a bulgárokat.
- Na mi az? Már megint beverted a fejed? - érdeklődtem a majdnem két méter magasságú embertől.
- A fene egye meg, hogy ilyen alacsonyra csinálták a hidat azok a marhák. Úgy látszik az építés közben itt jöttek rá, hogy az alsóbb szinteken már majdnem elhasználták a felépítmény teljes magasságát és ez a szint már jóval alacsonyabb lett. Már megint lefejeltem az egyik lámpaburát. Na amúgy mi újság?
- El sem hiszed. Olyat láttunk, amit nem sokan láttak még a világon.
- Na ne hülyéskedj!
- De tényleg. Fénykerekeket a vízen - feleltem és elmeséltem neki a dolgot.
Dzsozi hümmögve hallgatta, de éreztem, nem nagyon érdekli. Gyorsan átadtam a helyzetpontot, meg amit kell, majd elköszöntem és lementem a kabinomba. A gyors zuhanyozás után még sokáig nem tudtam elaludni, mert állandóan a fényküllők jártak az eszemben.
Majd egy év telt el, amikor a Nautical Magazine című angol folyóiratban olvastam, hogy már korábban is megfigyeltek ilyen fénykerekeket a Malakka-szorosban és az Arab-tenger északi részén. A mi pozíciónkhoz ez utóbbi esett közelebb. Magyarázattal azonban nem tudtak szolgálni. Két-három év múltán itthon az Élet és Tudományban találtam egy cikket, ha jól emlékszem egy Héderváry nevű tudós írta. A föld elektromos jelenségeiről szólt és többek között említést tett a fénykerekekről is, de ennek a természeti jelenségnek a kiváltó okait ő sem tudta teljesen megmagyarázni. Azóta eltelt már vagy huszonöt-harminc év. Nincs kizárva, hogy a tudomány ezen a téren is nagyot fejlődött és többet tudnak az ilyen dolgokról. Mindenesetre örülök, hogy az UFO hívők nem értesültek az eseményről.
Mi úszik a vízen?
(m/s Hungária, 1977.)
Kiléptem a jobboldali ajtón a külső hídra, és úgy éreztem mintha valami súlyos tompa tárggyal fejbe vágtak volna. A magasan álló Nap a szó szoros értelemben perzselte a fejemet. Még csak április volt, de itt az Arab-tengeren úgy látszik ez nem sokat számított. Tizenegy elmúlt és lassan közeledett a dél, a megváltás, melyet Dzsozi a II. tiszt jelentett a számomra. Körülnéztem a látóhatáron. Nem észleltem semmit. Ezután távcsővel is körbepásztáztam az üres vizet, de megint csak a sima tenger csillogott körülöttünk. Balra, valahol a párás-ködös látóhatár mögött húzódott láthatatlanul az Arab-félsziget. Jó láthatóság esetén ki lehetett volna venni a teljesen kopár hegyek csúcsait, de így nem. Lenéztem a fedélzetre, ahol három matróz kaparászta lagymatagon a négyes raktárszáj oldalát. Nem csoda, hogy elfáradtak a tűző napon. Miért nem a túlsó oldalon dolgoztatja őket a Bócman? Az is éppen olyan rozsdás, de legalább ott némi árnyékot találhatnának. Még egyszer körülnéztem az üres vízen, majd visszahúzódtam a kormányállás árnyékába.
Amint a baloldal felé sétáltam hirtelen megakadt valamin a szemem. A szívem akkorát dobbant, hogy szinte dübörgött. Még sohasem fordult elő velem, hogy fizikailag halljam a saját szívdobbanásomat. Pontosan előttünk, az útirányukra keresztben valami hosszú, barnás tárgyat láttam, mintegy két hajóhossznyira. Az objektum valamivel hosszabb volt, mint a Hungária szélessége. Mi lehet ez? Alig áll ki a vízből és mozdulatlan, ráadásul az előbb még nem volt sehol.
Mindig kételkedtem azokban a beszámolókban, amikor valaki azt állította, hogy a másodperc tört része alatt rengeteg minden átfutott az agyán. Most viszont velem is valami hasonló történt. Na nem az életem regénye pergett le előttem, hanem a következő kérdések és válaszok: Mi ez? Talán egy tengeralattjáró? Egy felborult kisebb hajó? Egy elszabadult nagy ponton? Azután pedig az, hogy mit tegyek. Gépmanőver? Kormánymanőver?
Nos, ami a gépmanővert illeti, hiába rántom a telegráfot a „Teljes erő hátra” pozícióba, mert amire a manőverre egyáltalán nem számító gépészek odalent mindent átkapcsolnak átállítanak, lefékezik sűrített levegővel a főgépet, majd ugyancsak sűrített levegővel újra elindítják hátramenetben, és fokozatosan elérik a teljes erőt, már réges-régen áthaladunk ezen a tárgyon. A dolog elvetve.
A másik, a kormánymanőver sem lenne jobb választás. Odaszaladok a kormányhoz, kikapcsolom a robotot és kihajtom valamerre a kormányt, de mire a hajó a kormánylapát hatására elfordul, akkorra már éppen odaérnénk ahhoz az ismeretlen tárgyhoz és nem a hajóorrnak ütközne, hanem a hajó oldalának. Ez pedig a lehető legrosszabb választás. Felcsengtek a hajó-művelettant előadó Huba bácsi szavai: „Ne feledjék! Mindig a hajó orra a legerősebb szerkezeti elem. Ha már mindenképpen ütközni kell, akkor sohase az oldalával, hanem az orrával tegyék. Gondoljanak a Titanicra! Ha a jéghegy észlelésekor nem kezdenek el fordulni, akkor megsérül a hajó orra, de azt kibírta volna. Így viszont közel száz méter hosszan felszakadt az oldala és az azon beömlő vízmennyiséget már nem tudta elviselni.” Puff neki! A Titanic! Más se hiányzott még a lelkivilágomnak!
Mire ezek a gondolatok végigvillantak az agyamon, az a valami már csak alig egy fél hajóhossznyira volt előttünk. Szememhez emeltem a távcsövet és a hajóorr már el is takarta a túlsó végét. Ekkor az innenső, a baloldali végénél felemelkedett egy hatalmas farokúszó és egy nagyot csapott a tenger sima felszínére. A víz legalább hét-nyolc méterre vágódott a magasba és a barnás test eltűnt a víz alatt. Egy bálna volt. Valószínűleg a víz felszínén szunyókált, és amikor a hajócsavar meg a főgép zajára felriadt, elmenekült.
- Rohadj meg te hülye ÁLLAT! - szakadt ki belőlem hangosan, és csak ekkor vettem észre, hogy még levegőt sem vettem közben. - Hogy döglenél meg! Miért pont itt kellett szunyókálnod? - dühöngtem megkönnyebbülve, de kissé idegesen az átélt eseménytől.
- Valami baj van? - lépett be az ajtón Pista a watchman, aki eddig valahol a csónakfedélzeten dolgozott.
- Majdnem elütöttünk egy bálnát, hogy rohadna meg!
- Tényleg? Nem vicc? Hogyan?
- Itt bóbiskolt előttünk, amíg fel nem ébredt. Nem tudtam mi lehet az. Csak akkor láttam, hogy egy nagy bálna, amikor elmenekült.
- Szegény. Biztosan nagyon megijedt.
Hát még én, gondoltam, de ezt már nem mondtam ki.
A következő eset október közepén történt. A Hungária biztosan haladt Észak-Afrika és Spanyolország déli partjai között a Gibraltári-szoros felé. Az eget sűrű sötét felhők borították, amitől az alig fodrozódó tenger is vigasztalan szürke színt öltött. Megcsináltam radarral a 11.30-as helyzetpontot majd visszatérve a hídra körbenéztem. Tőlünk jobbra, legalább 10 mérföldnyire egy másik hajó igyekezett Gibraltár felé. Gyorsabb volt nálunk, mert leelőzött. Rajta kívül még a radaron sem látszott egyetlen hajó, még egy halász sem. Ennek ugyan örültem, mert a tengerész semmit sem utál jobban, mint egy halrajt üldöző halászhajót, amely a megélhetése érdekében fittyet hány minden közlekedési szabályra és sokszor teljesen kiszámíthatatlan a mozgása. Szóval a világgal megbékélve vártam, hogy hamarosan leváltanak és mehetek ebédelni.
- Salom, salom Siorkám! - hallottam a hátam mögül a térképszoba ajtajából. Dénes barátom, az elektrikus, lépett ki a hídra, akivel már majdnem egy éve voltunk a hajón. Ez a köszönés az utóbbi két hónap során szinte szállóige lett. A nyár végén valahol egy moziban megnéztük az „Entebbe hosszú éjszakája” című filmet, melyben Idi Amin Dada, Uganda másfél mázsás diktátora, így gúnyolta az Entebbébe térített francia repülőgép szerencsétlen izraeli túszait. A diktátort alakító hatalmas termetű fekete bőrű színész olyan igazi gúnyos vigyorral és erőltetett jósággal integetve köszönt nekik, hogy szinte elhittük, hogy valójában ő az újságokból megismert véreskezű vezér. Azt sokan tanúsíthatják, ha egy hosszabb úton, és ez az volt, valaki bedob valami furcsa szót vagy szlogent, az pillanatok alatt elterjed és jó pár hónapig használatban marad.
- Neked is - feleltem majd hátrafordultam. - Mi a helyzet?
- Nemsokára eszünk - mondta és megsimogatta a hasát.
- Az jó lesz, mert már én is kezdek megéhezni - folytattam és kinéztem előre.
Valamiféle hosszú úszósor tűnt fel előttünk és az irányunktól jobbra, alig fél mérföldre. Úgy nézett ki mintha egy enyhe ívben elhajló halászháló úszói felé tartanánk. Lehetett vagy ötszáz méter hosszú.
- A rohadt életbe! - szaladt ki a számon.
- Mi van? - kérdezte Dénes.
- Egy kurva halászháló! Pont előttünk!
- Kézbe veszem a kormányt - szólt az elektrikus és kikapcsolta a robotot.
Kinéztem balra. Sehol semmi.
- Kormányt tizenöt fokra balra!
- Kormányt tizenöt fokra balra! - ismételte Dénes a vezényszót.
A hajó orra hamar kilendült balra, hiszen teljes erővel haladtunk.
- Kormányt középre! - Nem akartam, hogy nagyon megdőljünk, hiszen a fele nép ebédel és kiborulhat minden. Már láttam, hogy elkerüljük a hálót.
- Kormányt tíz fokra jobbra! - A hajó orra kezdett megállapodni.
- Kormányt középre! Így irány!
- Így irány! - jött a válasz.
Kiszaladtam jobbra a külső hídra, hogy megnézzem az időközben majdnem velünk egy vonalba került háló úszóit. A hajócsavar vígan szétszaggat egy hálót, de a fene tudja, hogy egy ilyen hosszú háló felső tartókötele, amely az úszókhoz van erősítve, nem drótkötél-e. Az pedig már nem túl hasznos ha feltekeredik a csavarra.
Ekkor a háló közelebbi úszói megmozdultak és felrepültek. Hamarosan a többi is követte. Sirályok! Hatalmas, szürkehátú sirályok!
- Ó, hogy az a radai rosseb ….!
- Mi van már megint? - érdeklődött Dénes a kormány mögül.
- Sirályok voltak. Egy nagy csapat sirály. Egy vonalban, egymástól szinte szabályos távolságban ücsörögtek a vízen! Fordulj vissza jobbra az eredeti irányba! 259 fokba!
- Irány 259 fok! - Dénes irányba állította a hajót majd újra bekapcsolta a robotkormányt.
- Hát ez marha jó! - vigyorgott. - Kikerültél egy csapat sirályt. Nem akartad elgázolni őket?
- Jól van. Röhögj csak! Azok is Isten teremtményei.
Kisvártatva Laci a II. tiszt lépett ki a térképszobából.
- Mi volt ez a kitérő? - érdeklődött.
- Kikerültünk egy csapat sirályt - feleltem mérgesen.
- Hülyéskedünk Bandikám? - hallottam Zs. bácsit a Barbát, aki szintén feljött az ebédlőből.
- Nem Captain. Tényleg azok voltak - és elmeséltem az esetet.
Az Öreg nem szólt semmit csak hümmögött, de végül megnyugodva helyeselt.
- Jól tette. Háló is lehetett volna.
Átadtam a szolgálatot Lacinak és elhagytam a hidat. Este a tiszti szalonban gyanús csend fogadott, amikor vacsorázni mentem. Leültem a helyemre, és ekkor a parancsnoki asztal mögül felállt Zs. bácsi és egy összetekert papírlapot szorongatva odajött az asztalunkhoz.
- Engedje meg Bandikám, hogy átnyújtsam ezt a kitüntető oklevelet azért az emberséges magatartásáért, amivel megmentette néhány sirály életét - és átnyújtotta a papírtekercset.
Nagy taps és még nagyobb röhögés uralkodott el a szalonban. Átvettem a papírt és szétsimítottam. Szépen rajzolt óriási betűkkel valami ilyesmi állt rajta.
OKLEVÉL
A SIRÁLYOK HŐS MEGMENTŐJÉNEK,
HÁLÁS KÖSZÖNETTEL
A SIRÁLYOK,
Tanúk: itt néhány név és aláírás, persze a Dénesé is. Dátum, pecsét, stb.
A szöveg alatt két, az esetet megörökítő rajz, majd a lap alján egy, a Donald kacsához igen hasonlító, kalapját lengető hálás sirály volt látható.
Hirtelenjében azt sem tudtam mit mondjak, míg végre beugrott.
- A dolgozó nőket szolgálom, és ha legközelebb nem térnék ki a sirályoknak, legalább egy hétig sújtson a dolgozó nép megvetése!
