Hogyan akartunk tüzet nyitni egy skót hajóra

(m/s Somogy, 1979.)

            1973 nyarán jártam utoljára Beirútban. Akkoriban, még a 75-ös nagy harcok előtti békés korszakban a nem túl nagy területű kikötő szinte pezsgett az élettől. Hatalmas áruforgalmat bonyolított, melynek nagy része tranzit volt, és ebből adódóan kora hajnaltól éjfélig nyüzsögtek a parton a rakodók és a szállítójárművek.

            Az éjszaka folyamán érkezett hajók a kikötőbejárattól nem messzire horgonyoztak le, és hajnalban a révkalauzt kihozó motorcsónak orrában álló arab matróz hangos üvöltése verte fel a csendet. - Víra! Víra![1] - ordította és nagy köröket írt le az egyik karjával, ami azt jelentette, hogy a várakozó hajó húzza fel a horgonyát, hogy a Pilot már a mozgó hajóra beszállva időveszteség nélkül vihesse be azt a kikötőbe. A révkalauz szolgálatot kézben tartó Baltadzsi család (a magyar Hajó és Darugyárban épült kikötői vontatóhajó is a Baltadzsi nevet viselte) állandóan sietett. Amikor a hajó kikötött a rakpart mellé, még be sem fejeződött a manőver, de a parton toporgó igen lármás rakodómunkás had a szó szoros értelemben megrohamozta a hajót. Felkapaszkodtak a mellvéden és beugráltak a fedélzetre, majd a raktártetőket kezdték bontogatni. Az ügynökség képviselője, a hatósági vizsgálat emberei, a rakomány átvevők, a munkáscsapat vezetők, a pénzváltók, mosodások, a sipi, meg az ég tudja hányféle hivatalos és nem hivatalos ember is feltódult a hajóra, és óriási lármát csapva követelte, hogy az ő dolgát intézzék elsőnek. Nem csoda, ha az emberek haja égnek állt ettől az idegesítő nyüzsgéstől.

            Ráadásul mindenki ki szeretett volna jutni a városba, hiszen az aranykorban, a 60-as években meg a 70-es évek első felében itt lehetett a legolcsóbban beszerezni az üzleti célokra szánt holmikat. A rakodás kiszolgálása, az örökös darugém állítások, vízvételezés, a beérkező készletek behordása és más hasonló munkák miatt a városba menés lehetősége néhány órára korlátozódott. Ilyenkor az ember kirohant a kikötőből és betért a kaputól alig száz méterre lévő sarki boltocskába, a Frédihez. Ez már szinte szertartásszerű dolognak számított. A bolt, mely az italoktól kezdve a borotvapengén át ezeregy féle cikket tartott, egy idős arab tulajdona volt, akit a magyarok a „Piszkos Fred a kapitány” című halhatatlan mű képregénybeli változatában megrajzolt főhőshöz való hasonlósága miatt (és ezen ne csak a piszkosságot értsük) Frédinek neveztek el. A magyar tengerészek már ősidők óta látogatták. A Frédinél mindenki megivott egy sört, vett néhány képeslapot, megírta, majd némi pénz kíséretében a kihozott levelekkel együtt odaadta az öregnek, aki azután feladatta a postán. Bélyeget ugyanis csak a postán árultak, az meg kiesett a szokásos útvonalból. A levelek és lapok mindig megérkeztek a címzettekhez. A nagy üzletelési korszakban itt vásároltuk pl. a négyszínű golyóstollakat, néha több ezret, ami igen keresett import cikk volt az akkori Nagy Testvér Birodalmában. Azután az ember loholt tovább a Rivoli térre, melyet a tér egyik mozijáról a Rivoliról neveztünk el így. Az igazi neve ha jól tudom, Ágyúk-tere, vagy Mohamed Ali - tér volt. A tér felső sarkánál kezdődött a Bazár. Itt már a bejáratott helyekre siettünk, és a sok nyelven pár szót beszélő kereskedőknél megvettük amit akartunk. Jókat mulattunk, amikor az árusok így csalogatták a magyar vevőket. „Szervusz lófasz, mi van kell? Gyere, van minden! Olcsó, csak neked!” A bazárból visszafelé újból be kellett térni a Frédihez, ahol leültünk kicsit pihenni és elfogyasztani néhány üveg vagy doboz sört, illetve különféle apró cikkekbe fektetni a megmaradt pénzt.

            Ha olykor-olykor két napig is a kikötőben tartózkodtunk, akkor a szolgálaton kívüliek természetesen este is kiruccantak a városba. Ilyenkor következett a „kulturprogram”, melynek első fázisát természetesen a Frédi meglátogatása jelentette, amit egy kiadós séta követett, itt-ott néhány sörrel fűszerezve, majd valamilyen háborús vagy western film megtekintése a számtalan „bolhás” mozi egyikében. A mozi után újabb lődörgés, melynek általános útiránya a kikötő felé vezetett. A kisebb-nagyobb büfékben ínycsiklandozó illatfelhőket árasztva sültek a fűszeres, fokhagymás grillcsirkék, és néha azt is meg kellett kóstolni. A program a kikötőbejárathoz közeli utcácskában lévő gyanús külsejű bároknál végződött, ahol ki tudja miért, a TEXAS BAR névre hallgató helyiséget preferáltuk, melynek piros-lilás neonreklámja sejtelmes fénybe burkolta a ki-bejárkáló, amúgy elég szakadt kinézetű közönségét.

            Természetesen ez nem jelentett valami tartalmas szórakozást, inkább csak a tengeren eltöltött napok utáni kikapcsolódást. Ha a rakodás több napig tartott, és az embereknek pénze is volt, akkor taxit béreltek és elmentek kirándulni Baalbekbe, vagy a cédrusfákhoz.

            Hat év után, 1979 nyarának végén láttam viszont Közel-Kelet Svájcát. A délutáni órákban érkeztünk és a VHF-en (rádiótelefon) kapott utasítás szerint még horgonyt sem dobtunk, hanem felvettük a kiérkező Pilotot. A manőverhez készülődve álltam az orrfedélzeten, miközben a Somogy félsebességgel haladva közelített a kikötőbejárathoz. A hullámtörő gát mögé érve szinte hihetetlen látvány tárult a szemünk elé. A máskor nyüzsgő kikötő teljesen kihalt, kísérteties képet mutatott. Sehol egy ember. A hullámtörő belső oldala mellett egy elsüllyedt hajó felépítményei és daruárbocai meredeztek ki a vízből, a rakpartoknál pedig mindössze egyetlen hajó állt, de az élet minden jele nélkül. A szokatlan csendet időnként távolról érkező fegyverropogás törte meg.

            A kikötéssel gyorsan végeztünk, a Pilot kiszállt és vártuk a hatósági vizsgálatot. Kisvártatva az is lezajlott. Az ügynökség képviselője tájékoztatott bennünket a dolgok állásáról. A kikötőben csak reggel nyolctól délután kettőig rakodnak. A városba reggeltől délig lehet kimenni, de nem tanácsos. A kikötő környékének nagy része romokban áll, a Bazár megsemmisült. A város egyik részét a szír hadsereg, egy másik részét a palesztinok különböző frakciói, megint csak egy másik részét a falangisták, egyik szektorát a síita Amal szervezet, míg egy kis részét a libanoni hadsereg tartja ellenőrzése alatt. A zűrzavar teljes és soha nem lehet tudni mikor és hol tör ki a lövöldözés. A kikötő valamilyen hallgatólagos megállapodás szerint a libanoni hadsereg fennhatósága alatt áll, de szinte minden fél számára érkezik áru, a rakodók pedig főként a falangista táborból kerülnek ki.

            A következő pár napban valóban így mentek a dolgok. A rakodók nyolckor gyülekeztek és egykor már készülődtek is elmenni. Az egyik winchman (darukezelő) arra a kérdésemre, hogy miért mennek el ilyen korán, azt felelte, hogy őrszolgálatba kell menniük a barikádokra. Igaz ami igaz, délután öt óra tájban valóban felerősödött a harci zaj, és eltartott közel éjfélig. Nevetséges, de az is igaz, amit sokan tanúsíthatnak, hogy este fél hétkor a helyi TV-ben fél órán keresztül rajzfilmeket sugároztak, amiket mi is nagyon kedveltünk, és ez idő alatt szinte megszűnt a csatazaj. Úgy látszik a harcoló felek is a rajzfilmeket nézték, mert azután újult hangerővel ropogtak a sorozatlövő kézifegyverek, melyek hangjába időnként RPG gránátok robbanása vegyült.

            Egyik reggel még hat előtt kopogtak az ajtómon. - Igen - szóltam ki felriadva. Az ajtó résnyire kinyílt és a watchman szólt be a nyíláson.

            - Jöjjön Chief! Valamilyen katonák akarnak feljönni a hajóra.

            - Igen? Miért?

            - Azt nem tudom, de mindenáron a Chiefet keresik.

            Ezt már ismertük. Ha valamelyik arab kikötőben valakinek bármilyen hasfájása támadt, akkor azonnal a Chief után kiabált. A matrózok ilyenkor általában elzavarták az illetőt, na de ezek katonák.

            - Fegyverük is van? - érdeklődtem öltözködés közben.

            - Mindnek - hangzott a tömör válasz.

            Mire a járóhoz értem a katonák már a fedélzeten voltak. Sötétkék, majdnem fekete hadigyakorló ruhában feszítettek, kismillió cafranggal, és valóban mindnek egy rövidcsövű géppisztoly lógott a vállán. A vezetőjük, egy fiatal, aprótermetű, és az övén még egy pisztolytáskát is hordó fickó, tűrhető angolsággal érdeklődött, hogy van-e VHF rádiótelefonunk.

            - Hát persze, hogy van - feleltem. - De kicsodák maguk.

            - A Libanoni Nemzeti Hadsereg katonái, és szeretnénk egy rövid időre használni a rádiótelefont.

            - Miért?

            - Mert egy hajó tart északi irányban kint a horgonyzóhelyen, és azt kell ellenőriznünk, nehogy valami nagy-nagy baj legyen.

            Mit lehetett tenni? Semmit. Mindenesetre furcsának tűnt, hogyha ezek valóban a libanoni hadsereghez tartoznak, miért nincs rádiótelefonjuk?

            - Oké! Jöjjenek utánam - egyeztem bele a dologba, és a csónakfedélzeten át a parancsnoki hídra vezettem őket, közben erősen figyeltem, nehogy a kezükhöz ragadjon valami. Rendesen viselkedtek és semmi jelét nem adták annak, hogy bármit is el akarnának vinni, bár ahogy belegondoltam, a fegyvereik védelmében azt tehettek volna, amit csak akarnak.

            - Nos itt van - mutattam a rádiótelefonra és bekapcsoltam a 16-os nemzetközi hívó és segélykérő csatornát. - Tessék, beszéljen - nyújtottam a kagylót a vezető felé.

            Az csak a fejét rázta. - Nem Chief. Maga beszéljen!

            - Én? Na és mit kérdezzek tőle?

            - A nevét és a rendeltetési kikötőjét.

            Lenyomtam a beszédváltó billentyűt, és hívni kezdtem a számunkra láthatatlan hajót.

- Northbound ship on Beirút road, this is Hungarian motor vessel Somogy calling you. Answer please. Over. (A beirúti horgonyzóhely előtt északi irányban haladó hajó, a magyar Somogy motoros hívja. Válaszoljon kérem! Vétel.) - Semmi válasz. A hangszóróból csak statikus sercegés hallatszott. Újra megpróbáltam, de az eredmény ugyanaz lett.

            - Nem jó Chief - szólalt meg a vezető katona. - Mondja azt, hogy a libanoni hadsereg hívja.

            Most már a libanoni hadsereg nevében ismételtem meg a hívást, de erre sem érkezett válasz. Kérdőn néztem a mini tábornokra.

            - Mondja azt Chief, hogy ha nem válaszol, akkor tüzet nyitunk rá!

            - Oké! - Egyre jobban tetszett a dolog. Tüzet nyitni? Mivel? Talán a darugémjeinkkel? Vigyorogva kezdtem megint. - Northbound ship on Beirút road, this is The Libanese Army calling you. Answer please, otherwise we shall open fire on you. Over. (A beirúti horgonyzóhely előtt északi irányban haladó hajó, a libanoni hadsereg hívja. Válaszoljon kérem, különben tüzet nyitunk önre. Vétel.)

            A várt hatás nem maradt el. A rádiótelefon megreccsent és egy mély hang válaszolt.

            - Libanese Army, this is British motor vessel Mac (valami), from Alexandria to Lattakia in ballast. What can I help you? Over. (Libanoni hadsereg itt a brit Mac (valami) motoros, úton Alexandriából Lattakiába, rakomány nélkül. Mit tehetek önökért? Vétel.)

            - Oké Chief - szólalt meg láthatóan megkönnyebbülve az apró főkatona. - Ez egy másik hajó. Mondja meg neki, hogy csak egy forgalom ellenőrzést tartottunk.

            - British motor vessel Mac (valami) this was only a traffic check. Have a good trip. Over and out. (Mac (valami) brit motoros, ez csupán forgalomellenőrzés volt. Jó utat. Vétel, vége.)

            - Thank you. Over and out. - Jött a felelet.

            - Ez volt minden? - néztem kérdően a katonákra.

            - Igen Chief. Nagyon köszönjük a segítségét.

            - Hogy lehet az, hogy a libanoni hadseregnek nincs VHF rádiótelefonja? - faggattam a vezért.

            - Van Chief, van, de messze - mutatott a kikötőmedence túlsó oldalára. - Így egyszerűbb volt. Még egyszer köszönöm - és ezzel elindult kifelé a partra. - Good bye.

            Barátságosan intettem, és miközben az ott tipródó watchman lekísérte őket a járóig hozzátettem magyarul - Lásson viszont benneteket a svábhegyi beteg szamár. Azért keltettetek fel, mert lusták voltatok elsétálni vagy nyolcszáz méterre?

            - Mi van Chief? Mit háborogsz? - szólalt meg egy bariton hang a térképszoba ajtajában, ahol feltűnt a parancsnok testes alakja. - Mit üzleteltél ezekkel? - mutatott ki a parton gyülekező katonákra.

            - Jó reggelt Captain. Nem volt valami nagy biznisz. Csak a VHF-et akarták használni, de a végén nekem kellett beszélnem helyettük. Megfenyegettem egy skót hajót, ha nem válaszol, akkor tüzet nyitunk rá.

            - Na ne viccelj!

            - Egyáltalán nincs kedvem viccelni - feleltem kissé mogorván, majd részletesen beszámoltam a történtekről. A parancsnoknak tetszett a dolog.

            - Tudod - kezdte -, előfordult már néhány ízben olyan eset, amikor azt kívántam magamban, bárcsak lövetni tudnék a darugémekből.

            Megértően bólogattam, majd elindultunk lefelé a szalon irányába.

Disznótor Réniben

(m/s Somogy, 1978.)

          Fáztam. Amúgy sem szeretem a hideg időjárást, de ezt a decemberi nyirkos szeles hideget, mely ebben az időszakban Réniben, a Duna deltája feletti szovjet folyami kikötőben uralkodni szokott, kifejezetten utáltam. A magamra öltött sokrétegű ruha ellenére a széltől dideregve toporogtam a Somogy felépítménye előtt, és nem kis irigységgel néztem az odalent, a raktárban legalább szélmentes helyen gubbasztó, pufajkába öltözött helybeli rakodókat. A hajó baloldalára kötött folyami TS-bárka fedélzetén két, szintén bundás alak ügyetlenkedett az úszódaru horgáról lelógó teheremelő drótkötelekkel. Azzal kísérleteztek, hogy a kötél öblét egy nagy idomvas köteg egyik vége alá húzzák, de mivel se lehajolni, se a bárka fedélzetére lemászni nem akartak, a dolog sehogy sem akart összejönni.

          - Látja Chief - szólalt meg mellettem Laci a watchman -, mekkora balfaszok ezek?

          - Nem először, de azt hiszem nem is utoljára - morogtam rosszkedvűen. Az idő este tizenegy körül járt és már öt órája élveztem ezt a látványt. A hosszú kikötőnek ebben a szektorában dolgozó rakodómunkások tudománya csak a markolók által otthagyott ércek és szén összekaparására terjedt ki. Na azt sem valami nagy elánnal végezték. Az ilyen darabárus rakományok kezeléséhez még csak nem is konyítottak. Az ember azt hinné, hogy némi idő után szert tettek valamennyi ügyességre, de sok-sok hónap óta mindig ugyanezek a „brigádok” jöttek rakodni, és semmit sem fejlődtek. A „szovjet testvérek” ki tudja miért, igen sok bosszúságot okozva, mindig erre a helyre kötöttek ki bennünket.

          Ekkor hirtelen zajt hallottunk a part felől a kikötőstégként használt ócska uszályról. Vagy négyen tértek vissza a „faluból”. Sanyi, a II. tiszt vezette a népet, az Elek pedig valamit cipelt a vállán.

          - Jó estét mindenkinek! - lépett be a járón Sanyi a búsan lekonyuló bajuszát simogatva. - Meghoztuk a karácsonyi vacsorát - mutatott le a járólépcsőn felfelé induló Elekre, akinek a hátán lógó nagy jutazsák ugrálni kezdett, majd halk visítozást hallottam.

          - Kijózanodtak a dögök! - lihegte az Elek miután felért a deckre és letette a zsákját. - Pedig jól berúgattuk őket vodkás kenyérrel. Már a kapunál fészkelődni kezdtek, de Sanyi a nagy dumájával szerencsére lekábította az őrködő banyákat, a többiek meg körbevettek és simán bejöttünk.

          Nem semmi, gondoltam, hiszen a kikötőbe csak azt lehetett behozni, amit a hajó hivatalosan vásárolt, és amiről rendben volt a píszmó vagy bumázska. Mindamellett élő állatot be sem engedtek. A fiúk helybeli ismeretségeket kihasználva szoktak beszerezni ilyen csemegének való dolgokat, mivel a hivatalos helyen csak fagyasztott árut lehetett kapni.

          - Na és milyenek? - kérdeztem.

          - Két szép kis röfi. Nézd! - hajolt le Sanyi és kibontotta a zsák száját. Kisvártatva előhúzott egy mindjobban visítozó világos szőrű malacot.

          - Tényleg szép jószág - mondtam -, na és a másik?

          - Az meg fekete - felelte a zsákban kotorászó Elek. A fogoly malacka megérezte a kissé bizonytalan kezek által felcsillantott reménysugarat, és kiugrott a börtönéből. Az elektrikus hiába kapott utána, a kis fekete ördög diadalmasan vágtatott a fadecken hátra a tat felé.

          - A kurva anyádat! - hördült fel Sanyi és utána indult, de a hóna alól kiszabadult a világos szőrű, és lehuppanva a kollégája után eredt.

          Erre mind a négy hazatérő nagy ordítozással a malackákat kezdte üldözni. A mozdulataikat látva nyilvánvalóvá vált, miért nem jutott elég vodka a malacok kenyerére. Laci is követte őket, én pedig ott maradtam a járónál. Pár pillanat múlva a felépítményt megkerülő jószágok felbukkantak a túlsó oldalon, és mivel a vaslépcsőn nem volt kedvük lemenni a főfedélzetre, így felém rohantak. Mire észbe kaptam már el is suhantak mellettem és megkezdték a második körüket. Az üldözők közül Lacinak volt a legtöbb esze, és az egyik gépésszel visszafordult a túloldalon, hogy két tűz közé vegyék őket. A manőver sikerrel járt és a két kis röfi újra fogságba esett. Ekkor kinyílt a Barba kabinjának egyik ablaka és megjelent a parancsnok álmos és nem kevésbé dühös arca.

          - Mi a fene folyik itt? - kérdezte.

          - Malachajsza, Captain - felelte az odaérkező Sanyi. - Meglógtak a karácsonyi sült malacok, de elkaptuk őket.

          - Tán még citrom is van a szájukban? Na tűnés innen! - ezzel az ablak becsukódott.

          Sanyi elindult hátrafelé majd felment a csónakfedélzetre. A malacfogók követték. Mire odaértem, Laci már majdnem kiürítette az egyik kötéltartó ládát, a gépész pedig ócska rongyokat hozott oda. Az üres ládába azután betették, és jól betakargatták a két malacot. Az Elek lement és kisvártatva egy jó nagy darab kenyérrel tért vissza.

          - Na egyetek még, bár erre már nem kaptok piát!

          - Nem is, mert a maradék már a miénk - szólalt meg a gépész és előhúzott a kabátja zsebéből egy üveg Sztolicsnaját és körbekínálta. Még én is meghúztam, bár nem nagyon szerettem az ízét, de most jól jött ebben a hidegben.

          Három nappal Karácsony előtt az utolsó emeléseket rakodták a hajóba. A munkások most kivételesen siettek, mert minél hamarább végeznek, annál hamarább mehetnek haza, a műszakot meg így is - úgy is kifizetik nekik. Este nyolc körül Laci jött oda sietve.

          - Chief! Gyorsan! A Bócman meg a szakács öli egymást!

          - Mi? Na ne hülyéskedjen? Hiszen jó haverok!

          - De tényleg. Először a malacot akarták levágni, de most már egymást fenyegetik.

          Hátrasiettem a tatfedélzetre és benéztem a konyha hátsó ajtaján. L. a kistermetű, de igen széles vállú (valamikor birkózó volt) szakács a konyha kövén hasalt és a fehér szőrű kismalac egészen eltűnt alatta. Csak a visítása, meg L. káromkodása hallatszott. M. a fedélzetmester a legnagyobb késsel a kezében mellette térdelt és akadozó hangon üvöltözött.

          - Menj már odébb! Nem látom azt a dögöt! Nem tudom leszúrni! Ha nem mész innen, akkor beléd szúrok! Te úgyis nagyobb vagy!

          - Te menj a picsába! Majd én leszúrom! Ez az én dolgom! Ha nem tetszik, akkor téged is leszúrlak!

          - Mi? Engemet, aranyapám! Engem akarsz leszúrni? A barátodat? Hát akkor inkább én szúrlak le téged!

          - Na látja Chief? - mondta Laci. - Így megy ez már egy ideje.

          - Állj! - ordítottam egy nagyot és beléptem. - M. azonnal állj fel.

          A Bócman feltápászkodott és bambán vigyorogva rám nézett. - Mi van Bandikám? Csak nincs valami baj? Hát már elfelejtetted, hogy együtt matrózkodtunk? Mondhatom, nem szép dolog.

          - Add ide azt a kést! - nyújtottam a kezem.

          M. jóságos mosollyal átadta a hatalmas konyhakést és megkérdezte. - Csak nem te akarod leszúrni a disznót?

          - Melyik disznót? A részeget vagy a józant?

          - Hát azt a kis röfit, ott a L. hasa alatt - mutatott imbolyogva a kövön hempergő szakácsra. - Tudod, ma van a disznóölés!

          - Nem lesz itt ma semmi ölés! - mondtam mérgesen.

          - De Chief! Hát most csináljuk a disznótort! - dadogta a hasaló szakács. – Le k… k… kell vágni a k… k… két malacot!

          - Ma nem! Adja oda Lacinak! - szóltam rá, mivel láttam alig képes már tartani a vergődő jószágot. - Laci! Vigye vissza a helyére. A disznótor elhalasztva holnapra!

          - Pedig már milyen jól elkezdtük - vigyorgott a Bócman. - Tudod, minden disznótor azzal kezdődik, hogy pálinkát isznak. Hidd el, nem vagyok részeg, csak kissé jó a kedvem.

          - Azt látom. L. maga is keljen fel, ha tud, azután menjen a kabinjába! M. te is! A watchman majd rendet csinál. Mi pedig holnap számolunk.

          A két botcsinálta böllér kissé elszomorodott, majd kievickélt a deckre és elindult.

          - Na komám! Hát te akartál engem leszúrni? - harsogta a Bócman.

          - Nem, t… t… téged, csak a malacot, meg esetleg ezt a Chiefet!

          - Azt nem engedem! A Chief régi barátom. Akkor inkább engem döfj szíven!

          Másnap reggel hatkor keltem és mire kimentem a deckre, M. már a konyha hátsó ajtajánál ácsorgott.

          - Jó reggelt Chief - köszönt. - Már készen is vagyunk - mondta ravaszkásan mosolyogva.

          - Hát én is. De ti mivel vagytok készen?

          - Levágtuk a malacokat. L. már készíti is elő őket a későbbi sütésre.

          - Mikor csináltátok?

          - Már négykor elkezdtük, pont úgy, mint az igazi disznóvágást.

          - Pálinkaivással?

          - Nem, nem. Csak egy gyógysört kaptunk be.

          - Na akkor legalább csak az állatok vére folyt, nem a tiétek.

          Mintegy végszóra megjelent L. a szakács, kezében egy gőzölgő tányérral. - Chief! Megkínálhatom egy kis hagymás sült vérrel? - kérdezte, és igyekezett nagyon szerény, bűnbánó arcot vágni.

          - Köszönöm. - Elvettem a tányért meg egy villát és kértem egy szelet kenyeret. Lepakoltam a csörlő tetejére, majd jóízűen megettem az egészet.

          - Nagyon jó volt L. - adtam vissza az üres tányért a szakácsnak az ajtón keresztül. - Ja még valami. Mi van azzal a szurkálással?

          - Bocsánat Chief, de nagyon el voltam keseredve, hogy elmarad a disznóölés. Nem mondtam én azt komolyan. Tényleg. Tudja, minden igazi disznótor …

          - Állj! Ne folytassa! Tudom. Pálinkával kezdődik. Nos ez, azzal is végződött. Van még belőle?

            - Miből? A vérből?

          - Nem. A pálinkából.

          - Sajnos este már elfogyott.

          - Rendben. Köszi a reggelit.

          Karácsony este mindkét szalon asztalán ott díszlett egy pirosra sült malac. L. remekelt. Nagyon finom volt. A Barba kedvéért még citromot is tett a szájukba.