Kicsit visszamegyek az időben és ott folytatom ahol abbahagytam.... 1 hónapos tengés-lengés után eljött a nap amikor újra munkába álltunk. December 21.-én reggel 0830-ra ígérték a kalauzt. Tudván, hogy a horgonycsörlő betegeskedik, elhatároztam, hogy még indulás előtti este kicsit rövidítünk a láncon. Megtörtént. Reggel 0630-ra kértem gépet, 2 órát hagyva a felhúzásra és a maradék tábolságra a révkalauz állmomásig, biztos ami biztos alapon. Mivel az idő kegyes volt hozzánk, kis gép segítséggel, kis orrsugár kormánnyal ment is a dolog egészen két lánchosszig. Aztán semmi. A lánc „up and down” azaz már csak lógott, de a csörlő meg se nyikkant. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy közben leereszkedett a köd, így a kikötőt lezárták. Az Elekről már írtam, hogy milyen. Ha baj van, rögtön leblokkol vagy a sírás kerülgeti. Most sem volt másképp. Szerencsére itt volt nekem Arkady (a kápó) és Szása (a második gt), akik józan paraszti ész alapon találtak megoldást, így kilencre sikerült a „vasat” haza húzni.
Amit még Dalianról tudni kell..... Véleményem szerint az összes kinai kikötők közül a legegyszerűbb, már magát a manővert tekintve. (Yantian sem különösen problémás, de szerintem Dalian egyszerűbb) Mindezek ellenére itt vannak a legidegesebb révkalauzok. Hogy miért? Tudja a fene. A bemenetellel a köd ellenére sem is volt semmi gond. Hanem ami utána jött.... A kikötő manapság nem a városnézésről, kirándulásról ill. egyéb testet, lelket melengető szórakozásról szól, hanem ideget próbáló kihívás. Ilyenkor jönnek a szervíz technikusok, surveyorok, kikötői hatóságok..... Ilyenkor vesszük be az élelmet, üzemanyagot, tartalék alkatrészeket vagy adjuk ki a szennyolajat, szemetet és történik meg a személyzet váltás, mint hab a tortán. Most sem volt ez másként. Anélkül, hogy részletezném 23-an 23 felé rohangáltunk, mikor szóltak a rádión, hogy megérkezett a főgép kenőolaj szivattyújának a motorja. Halleluja. Bosun és a deck hands riasztva, darú kihajt, motor föl a fedélzetre, majd le a gépházba. Ésssss surprise, surprise (szörprájz)....a motor nem jó, nagyobb mint kellene, nem fér be a helyére. Mindig is utáltam a meglepetéseket....ez, ezután sem fog változni. A multitasking (egyidőben egyszerre több dolgot művelni) nem erősségem, de időnként kénytelen az ember felülemelkedni gyengeségein, így hát, miközben:
- a DNV-GL surveyornak az asztalon hastáncoltam, hogy hosszabbitsa meg az egyik jogosítványunk,
- s mert két fülem van az egyikkel telefonáltam a supernek, a másikkal a legénységi váltást intéző ügynöknek, mert a vátószemélyzet is eltűnt valahol a reptér és a hajó között.
Az idő közben telt, nekünk pedig este 2300-kor kellett volna elhajóznunk. Egy kenőolaj szivattyúval ez „no go”. Gondoltam én. Az elmúlt 25 év megtanított rá, hogy a szabályok nem mindenkire és nem egyformán vonatkoznak. Most sem volt ez másként. A Super megkérdezte, hogy elmegyek e egy szivattyúval. Mit mondhattam volna? „Boldogan” – válaszoltam, mert kaland az élet (meg közben azért meghánytuk-vetettük a dolgot az Arkady-jal). Közben megjöttek a váltók is. Addigra olyan köd lett, hogy félbe hagyták a rakodást. A Superem tényleg egy rendes pasi, megpróbált minden tőle telhetőt. A Faustina csak 3 órányira van tőlünk a hajógyárban, így utasította az ottaniakat, hogy szereljék szét a motorjukat és küldjék utánunk Tianjinxingangba. Liviu az ottani kápó jó haverom (kétszer is hajóztunk már együtt), írtam is neki, hogy „Craciun Fericit” (kracsun fericsit)....Boldog Karácsonyt, mert mi lehet annál szebb ajándék, mint 22.-én éjjel motort szétszerelni, kiadni. A logisztikai részt sikerült megvariálni, de ezzel senki sem hibáztatható vagy ha igen, akkor csak az itteni vámhivatal. Reggelre kelve sikerült befejezni a rakodást, de elmenni nem a köd miatt. Tíz óra környékén jön az ügynök, hogy kellene neki egy garancia levél, mert nem biztos, hogy a leváltott személyzet el tud repülni ma, mert a reptér is le van zárva. Naccerű.... Mondtam neki, hogy bármire hajlandó vagyok, csak ígérje meg, hogy nem hozza őket vissza. Délután háromra javult annyit a láthatóság, hogy megjött a kalauz. Gép és legénység készen menjünk.
A kalauz körül vibrált a levegő olyan ideges volt. Én ezen már meg sem lepődön. Valami lehet itt a levegőben, mert mind ilyen. (legalábbis it Dalianban) Javában fordulunk a vontatókkal, amikor gépet kér. Mondom neki, hogy ne izguljon első indítás kb. 30 másodpercig tart, majd ha az meg volt, a gép azonnal reagálni fog az újabb indításokra. „Hade, hade” (oké, oké) válaszolja, de láttam rajta, hogy nem figyel. A gépnek még ideje sem volt elindulni, mikor gép álljt vezényelt. Jó..... Menjünk be a hídra – mondja. Egész lassan hátra – jött a parancs. Telegráf hátrába húz....és semmi......30 másodperc....és még mindig semmi. Mondom neki: „Pilot nincs gép”. A francér’ nem tudom tartani a pofám....úgy kellett levakarni a plafonról. Eszeveszett rádiózásba kezdett a traffic centerrel, miközben én telefonáltam a gépházba. Arkady higgadtan mondja, hogy 5 perc kell neki.....jó....válaszoltam. Mert mi történhet? Két vontató felcsatolva, egy harmadik lökdös. Maximum visszatolnak a part mellé és kész. Azért, hogy a kalauz ne itt kapjon infarktust nekem, próbáltam nyugtatgatni, kevés sikerrel. Két perc múlva telefon a „bányából”, hogy próbáljak egy indítást. Elindult, mintha mi sem történt volna. Végre.....másfél hónap után végleg búcsút mondhattunk Daliannak....egy időre....mert jövünk mi még ide vissza.....sajnos.
