Egy tengerjáró hétköznapi kalandjai

……már megint a múltba merengek. Nem sokaknak adatik meg,
hogy élőben lássanak ilyet, ezért is teszem föl ide. A hajó neve Katjana és 2001-ben
épült Lengyelországban. Szolgáltam rajta mint első tiszt, majd 2005-ben
parancsnokoltam is.

Tegnap (2011.11.11) történt, hogy egy jó szervezéssel töltött év
után megvolt az első tengerész "gettugedör" Veresegyházán a Zalán
Gyuriéknál. Kis túlzással azt is írhatnám, hogy három generáció ült egy
asztalhoz és próbálta váltani a világot. A kitűnő marhapörkölt és vörösbor
ellenére a világváltás elmaradt, volt azonban anekdotázás, mely időnként magas
fejhangon történő röhögésbe fulladt.

Jelenlétével emelte az est fényét:

Zalán György „exszördmét” a házigazda

Bájos felesége ill. leánya (kik nem kis megpróbáltatásnak voltak kitéve az
alant majd felsorolt „marinájók” néha kissé túlságosan is erős nyelvezete
által)


A „fedélzetről” (abc sorrendben)

Capt. Garay Béla (capt. Bi – hogy ez mit takar ne kérdezzétek, én is csak
remélni tudom, hogy nem a szexuális orientációját)

Capt. Lambert Lajos

Capt. Minárik László (Maláy)

Capt. Székely István (Seafalcon)

Székely András

Temesi Tamás (Temtom – exszördmájt….nem összekeverendő az fent már említett
exszördméttel)

A gépből pedig:

Ch. eng. Sáfár András (McMoha)

További részleteket nem árulok el. Akit érdekel, hogy mi történt
ott, jöjjön el a legközelebbire….:-)

Köszönjük Gyuri a szíves vendéglátást……

Jövőre veletek ugyanitt?

 Találkozás az MSC Filippával.....

A méretek megértéséhez még mellékelek két képet. Talán ismeritek a Flórián téri "OTP" házat. Na az kisebb ezeknél a monstrumoknál.

 Mivel kaptam pár üzenetet Vladimirrel kapcsolatban, úgy érzem, egy félreértést el kell oszlatnom. Vladimir nem rossz tiszt. Tudja mit kell csinálnia, tudja mi a dolga, csak olyan, mint egy szórakozott professzor, valamit mindig elfelejt, vagy fordítva csinálja, mint ahogy eltervezte. Az angolja meg, hát Istenem, én sem egy Shakespeare vagyok.

Két apróság, amiért más dühös lenne, én viszont úgy vagyok vele, a legjobban csinálta. Tudni kell, hogy itt nincs harmadik tiszt, így én 8-12 és 20-24 között rendesen adom az őrséget, a köztes időkben meg a két tiszt hív, ha bármi gondjuk van. Navigációval kapcsolatban még nem volt, Dovert is letudják gond nélkül s.k. Viszont mindig lehet valami, főleg éjjel. Történt, hogy úgy hajnali kettő körül csörög a telefon, Vladimir volt, kérte, hogy menjek a hídra, mert a DSC-n (ez egy rádiós vészjel adó és figyelő készülék) vészhívást vett, a veszélyben lévő hajó majdnem a mi pozíciónkban van, viszont a radaron semmit nem lát, rakétát sem lőttek fel, nem érti. A portugál partok alatt jártunk, ha van valami hamarosan valamelyik mentő központ úgyis adja az ukázt, de ha mi vagyunk a legközelebb, akkor mi vagyunk az elsők, akik segíteni tudunk. Felrobogtam a hídra és megyek a VHF vevőhöz, hogy megnézzem ki, mit, miért, hol, de Vladimir kiszól a sarokból:

- Master ide, az MF/HF vevőn jön a hívás.

Az a vevő a nagyobb távolságú vészhívásokra szolgál, ha valaki itt van gondban, a közelünkben, akkor a VHF-en kellene vennünk. Nem értettem. Odaléptem a készülékhez, ránézek a kijelzőre, közben felvisít a jelzés, hogy vészhívást vettünk, ott a hajó azonosítója, meg az, hogy a 8 MHz-es sávon adja a jelzést. Na de ahhoz, hogy mi ezt vegyük, bitang messze kell lennie. Vladimir rányom a hangot elcsendesítő gombra, majd mutatja, valóban, ott a pozíció, ráadásul az, mint a miénk. Mivel hogy a saját pozíciónk volt a kijelzőn. A készülék egy elég régi modell és a kijelzőn a saját pozíció ellenőrzésekor ennyi van kiírva: „hajó pozíciója”. Amikor Vladimir meg akarta nézni a riasztás adatait, a sötétben nem a NEXT gombra nyomott rá, hanem a POSN gombra és a saját hajónk helyzetét hívta le. Megmutattam neki, hogy a riasztás valahonnan az Atlanti óceán közepéről jön és mi történt. Rettenetesen elszégyellte magát, hogy nem vette észre, viszont én tudom, hogy kissé birkózott a kézikönyvekkel, mert jó sorsa eddig sokkal újabb hajókra vetette, itt kissé meg volt lőve a kőkorszaki technikával. Egyáltalán nem voltam mérges, azt tette, amit tennie kellett. Hogy benézte a dolgot? Velem is előfordulhatott volna, a gombnak nincs világítása, egy apró lámpa fényénél mellényúl az ember. Inkább hívjon tízszer feleslegesen, mint egyszer ne hívjon, amikor kellene. Ha így tesz, tudom, nyugodtan hagyhatom magára, ha gáz van, szól. Tudok olyan történetet, amikor a kedves tiszt kinyomta a riasztást, nem szólt a barbának, a veszélyben lévő hajó meg volt olyan 3-4 mérföldre. A barbát meg másnap reggel az érkezési kikötőben azzal fogadták, hogy ott mentek el a helyszín mellett, miért nem segítettek? Kellemetlen kérdés, mit lehet erre válaszolni? A vevő memóriájában benne marad az utolsó 15 vett riasztás, letagadni nem lehet. A segítségnyújtás meg, bizonyos határok között, kötelező, elmulasztására nincs mentség. Vladimir ugyan benézte, hogy hol van a segítséget kért hajó, de amikor meglátta a pozíciót a kijelzőn, az első dolga volt engem hívni. Ott hibázott csak, hogy végiggondolva a lehetőségeket, a 8 MHz-en leadott riasztás ott és akkor nagy valószínűség szerint csak téves lehetett. Na de ezért vagyok én a parancsnok és ő a második tiszt. :D :D :D

A második eset Rotterdam után történt. Piszok rossz időt kaptunk el megint, erős szél 4 méteres hullámok, rolláztunk rendesen. 4 után pár perccel csörög a telefonom, Vladimir volt az, kérte menjek a hídra, mert a chief nem veszi fel a telefont, nem ment fel őrségre és a watchman nem találta a kabinjában. Felmentem, azzal, hogy Oleg nem hülye, ilyen időben nem kívül fog felmenni a hídra, csak nem lehet baja. Leküldtem Vladimirt, hogy nézzen körül Oleg kabinjában, a konyhán, irodában, de gyorsan, ha nem találja, akkor alarm és fordulunk vissza, bár 8-as szélben és viharos tengeren az iccaka sötétjében a vízbe esett martalócot sajnos le is írhatjuk. Már kezdtem is nézni a pozíciót, kinek kell kiabálni, hogy baj van, amikor nyílt az ajtó és egy piszkosul megkönnyebbült Vladimir jött be.

- Master, megvan a chief. Ült a WC-én.

Az információ második része kissé több volt, mint amire szükségem lett volna, de a lényeg, hogy Oleg megvan. Kérdeztem a watchmant, hogy miként nem látta a kabinban, ha bent volt? Hát kiderült, hogy emberünk jófajta fülöp szokás szerint nem bement a kabinba, hanem csak megnyitotta az ajtót résnyire és beszólt. A chief kabinja is nappaliból, hálóból, fürdőből áll, és mivel a hálóba vezető ajtó zárva volt, Oleg nem hallhatott semmit, a watchman meg úgy vette, üres a kabin. Megint mondhatnánk, hogy feleslegesen lettem felkeltve, de nem, mert az őrséges nem jelentkezett időben, nem vette fel a telefont, Vladimirnek azt mondták nincs a kabinjában, azt tette, amit tennie kellett. Vladimir megint szégyellte magát, semmi oka, helyesen járt el. Valaki nem jelent meg időben, nem találták első körben, mivel filippínó alapossággal néztek utána, nem várt, nem tötyörgött, szólt. Jól tette. Mondom, meg lehet bízni abban, hogy ha úgy érzi, komoly gond van, szól, nem tököl. És ez így van jól.

Sőt, Vladimir valahogy leküzdötté a tengeribetegséget is, már alig- alig áldoz a nagy fehér porcelánistenségnek. Kicsit még zöld olykor az arca, de tartja magát. Még egy dologról kell leszoktatnom. Vagy a cigiről, vagy arról, hogy cigarettával hadonásszon a térkép fölött.

Viszont a matrózok, hát ilyet még nem láttam. Ernesto és Noel (ő csak OS) kivételével mind tengeribetegek voltak. Pedig nem is mozogott hű de komolyan a hajó. Időnként berollázott 25 fokra, az igaz, de 10-12 fok volt az átlag és a periódusa 14 másodperc, úgyhogy ez nem komoly. Semmi nem mozdult el a kabinban, a hídon, a martalócok mégis folyamatosan kapták a faxokat, mondta is a szakács, hogy nem esznek a fiúk. Hát, filippínókban ilyet még nem láttam.

Rotterdamban megint látogatóim voltak a cégtől, személyesen a tulajdonos és a felesége, meg az új utazó nautika szuperintendáns jött. A fene megegye, az elmúlt két évben a cégtől semmilyen fejest nem láttam, most meg már harmadszor jöttek, amióta parancsnok vagyok. A dolog azért zavart, mert egy kissé húzós Felixstowe volt mögöttem, kevés alvással, fáradtan meg nem vagyok egy jó társaság, amúgy is még tanulnom kell, hogyan bájologjak a fejesekkel. A másik gond, hogy Draxl néninek, a tulaj feleségének van pár mániája. Amikor új hajó érkezik a céghez, ő az, aki eldönti a dekorok színét, képeket rakat a falra, művirágot, meg porcelán szobrocskát a kabinokba, ilyesmi. És számon tartja. Na, ez a baj. Mert kaptam olyan 20 forintos kérdést, hogy hol van a kabinomból a Picasso repró? Hát én azt honnan tudjam, 17 év nagy idő, én meg csak két hónapja lakom a kabint. A komoly vita viszont a hajónk védőszentje körül alakult ki. ez egy szép, 30 cm magas szobor, amit eredetileg a középső ablak közepére helyeztek el, mert ott zavarja a legjobban a kilátást. Ezt még jó régen valaki eltávolította onnan és a híd egyik sarkában helyezte el. Tehát a szobor megvan, csak praktikusabb helyen, onnan is tud védeni minket, mi meg kilátunk előre. Na, kaptam 10 perc fejmosást, hogy annak nem ott a helye. Visszarakattam a szobrot az ablakba, majd a távozásuk után ismét a sarokba. A következő kérdéskör az volt, hogy az ingeim miért vállfán száradnak? Hát kérem, mert nincs vasalódeszka a hajón, meg olyan személy sem, aki vasalna rám, így kissé könnyebb vasalni őket. No, erre csak annyi volt a válasz, hogy akkor azonnal rendeljünk két vasalódeszkát. Zsoltinak pár éve a száradó zoknijai miatt volt koccanása velük. :D

A következő kérdéskör még érdekesebb lett. Támadt némi nézeteltérés a bevételezett üzemanyag mennyisége körül, Janusz szerint még 10 tonna járt, a tankeros szerint nem, én meg Janusznak hiszek. Emelkedett a hangulat, a hangunk is és elkezdtek repkedni a kxxxa és fxxk kötőszavak. Közben ketten is kiszámoltuk a bárkásnak, hogy a szonda alapján ennyi és ennyi olaj lett vételezve a tankokba, tényleg jár még 10 tonna. Ezt is megfűszereztük a népies ízekkel, megemlítve, hogy akkor jöjjön bunker surveyor, ellenőrizze az a tankeros költségén, de amíg + 10 tonna nincs betöltve, Janusz nem írhatja alá a papírt. Mi nyertünk, megkaptuk a 10 tonna olajat, remélhetőleg nem a szennyolajból. Viszont Draxl néni megemlítette, hogy mi milyen csúnyán beszélünk, és ez rossz fényt vet a tulajdonosra. És különben is, szoktunk- e templomba menni, ha kikötőben vagyunk? Miután a visszafojtott röhögéstől keletkező csuklásom elmúlt, pironkodva bevallottam, hogy nem járunk. Sőt még a flotta hagyományaihoz híven tisztességesen be sem tudunk rúgni, mert nincs rá idő. De amúgy is substandard a hajó, mert a srácok nem mászkálnak a kurva nénikhez és egy fia pornóújságot sem talál náluk. Szerencsénk van, ha jut egy este Sevillán (oké, az elmúlt három kanyar során két este jutott, de ezt nem tudják), akkor alszunk van. Szóval teljesen értelmes dolgokkal voltunk elfoglalva, közben arról nem esett szó, hogy miért lassan kapjuk meg a sürgősre rendelt alkatrészeket, azok minősége miért a legvacakabb kínai.

Mint mondtam, az új nautikai szuperintendánssal érkeztek bemutatni az ifjú titánt. Szó szerint ifjú, 26 éves. A cég hajóinak felén Ő lesz a felelős a fedélzeti dolgok felügyeletéért, kezdve a navigációtól a rakodási technikán át a munkavégzés biztonságáért. A hajó pechére mi is beleestünk abba félbe, a többi PD személyzetes hajó viszont marad a régi szuperintendásnál. Hatalmas rutinja van a hölgynek, már volt összesen 6 hónapot 3. tiszti beosztásban. Ez megnyugtató, mivel tudom, mire számíthatok, ha problémánk van és hozzá fordulok majd. Semmi előítélet, megelőlegeztem neki, hogy a kevéske gyakorlati tapasztalatból kifolyólag még elviekben lehet elég a tudása. Sajnos másfél óra beszélgetés után rá kellett jönnöm, hogy nincs neki. Kezdte azzal, hogy felkostolta Oleget, mondván a hajó nincs rendesen festve, főleg a „rózsaszín” (sic) része a külhéjnak. Ez sajnos igaz, de az a rózsaszín rész, az bizony az, amelyik rakott állapotban víz alatt van, üresen is csak egy része van víz fölött, márpedig mi többnyire rakománnyal mászkálunk. És bár a lehetetlent megoldjuk, víz alatt még mi sem tudunk festeni, ahhoz hozzanak indiai személyzetet. A következő kérdése az volt, hogy a twistlockok karjai miért nincsenek pirosra vagy sárgára festve? Hát, van 1700 ilyen eszcájgunk a hajón, többnyire berakva két konténer közé, belátható, hogy olyankor nem festjük őket, még ha idő is lenne rá, Oleg a deckre küldi rá a hombrékat. Ebbe nem nyugodott bele, kiadta utasításba, hogy egy hónapon belül az összes twistlock sárga és/vagy piros színben pompázzon. Megígértük, sőt, a nevet is átfestjük majd Parrot- ra (papagáj).

Következett Vladimir, akin éppen térképjavítás közben ütött rajta. Vladimir egy új térképrészletet ragaszott fel, ami fekete fehér volt, mivel csak ilyen nyomtató van a hajón. A javításokat hetente kapjuk műholdon, letölti, kinyomtatja, elvégzi, ebből a szempontból alapos, rögtön megcsinálja az összes javítást. Nos, a hölgyemény megkérdezte, hogy az új rész miért  fekete fehér? Vladimir mondta, hogy mert csak ilyen nyomtatónk van. Rendben, de akkor tessék kiszínezni, mert így nem szép, hangzott el az utasítás. Vladimir nem értette. Én meg nem akartam hinni a fülemnek.

- Talán nem tetszett még térképet javítani? Nem a szín a fontos, hanem az, hogy, a friss részlet rajta legyen a térképen. Ha apróbb a javítás, amit kézzel rajzol fel, ahhoz lila tust használ, de ez egy térképrészlet, meg hajó, nem óvoda, nem színezünk.

Ekkor derült ki, hogy mint 3. tisztnek, még nem volt aktív szerencséje térképjavításhoz, nem is kellett, mert amelyik hajón eddig volt, ott elektromos térképet használtak. Néztem a tulajra, na, akkor most ezt hogy? Ő volt parancsnok, tudja milyen zöldet mond az új fiú (leány). Érezte Draxl bátyó is, hogy itt most kicsit marhaság forog fenn, németül meg is említette Maschanak  (ez a lány neve :D ), hogy butaság, amit mond.

Utána következtem én. Végignézték a hajó érkezését a rakpartról, és Mascha úgy ítélte meg, hogy az általam elkövetett manőver nem volt biztonságos. mivel az öbölben, ahol kikötöttünk, mindkét oldalon voltak hajók és én közöttük fordultam körbe gigantikus méretű hajónkkal, ahelyett, hogy az öböl bejáratánál fordultam volna meg és tolattam be jó 600 métert? He?! Mi van?

- És úgy mégis mi nem volt biztonságos a manőverben?

- Hát az, hogy két hajó között fordultam meg, nem volt sok hely elől és hátul.

- Volt 40 méter elől is, hátul is. Nem volt több kockázat benne, mint a másik megoldásban.

- De mi nem így csináltuk a hajón, ahol voltam. És miért nem használt vontatót, captain? Legalább egyet? Mi midig használtunk.

- Drága hölgyem. Ez egy feeder. Itt én csak akkor használok vontatót, ha a szél miatt szükséges, vagy ha pilot kifejezetten kéri. Amúgy a bérlő költségére menne, és szerintem nem lennének boldogok, ha feleslegesen, nyakra - főre használnánk. Nem is kell, teljesen ura vagyok a hajónak, én tudom, mit csínálok.

- Captain, már láttam pár manővert, nem jól csinálja, nem biztonságos.

- Mégis hány manővert tetszett látni?

- Legalább 15 manővert. Már voltam hat hónapig 3. tiszt.

Ekkor gyorsan megborotválkoztam tíz körömmel, hogy lenyugtassam magamat. Hol van Draxl fater? Ezt hallania kellene.

- Drága hölgyem, higgye el, én ennél több manővert láttam és többet is csináltam. higgye el, az a manőver teljesen rendben volt.

- Nem volt rendben, captain.

- Miért nem?

- Mert nem.

Eltört a kezemben tartott toll. Ez olyan jófajta női válasz volt. Mintha a nejemmel vitatkoztam volna. Ekkor érkezett Draxl fater, aki mondjuk annyira nem öreg, még innen az 50-en, kérdezte, mi a baj.

Mascha előadta neki németül, hogy roppant elégedetlen volt a manőveremmel, de én kötöm az ebet a karóhoz, hogy az úgy volt jó. Draxl papa kérte, fejtse ki bővebben, mi volt a probléma, mert ő nem látott benne semmi kivetni valót. Mascha előadta, Draxl értetlenkedve nézett, ő sem értette a problémát. Na itt szóltam bele németül, hogy úgy érzem, a Fräuline (ez manapság enyhébb sértésnek számít egy német nőnek mondva, jobb szeretik a Frau megszólítást) nem rendelkezik túl sok gyakorlati rutinnal. Mascha kissé meghökkent, hogy pötyögök németül valamit, de nem zavartatta magát. Majd beszáll hozzánk egy útra, és megfigyeli, mit, hogyan csinálunk és megmondja majd, hol a hiba. Ez remek lesz, de ha lehet, majd csak október közepe után, tessék boldogítani majd Adriant. Három hónap szabi után lesz, ki lesz simulva, lesz türelme a marhasághoz. Ezt nem mondtam, csak gondoltam. Draxl fater szépen elmagyarázta neki, hogy bizony, ekkora hajón ezt így kell csinálni, szép manőver volt. Ennyiben maradtunk.

Később Draxl fater félrevont, mondta ne vegyem a szívemre a kisasszony okvetlenkedését, még sokat kell tanulnia, majd felteszik időnként hajóra, hogy lássa, hogyan dolgozunk ilyen méretek mellett. Hm. Küldjék a North expressre, kiváncsi lennék, ahhoz mit szól majd, ahogy Arild csinálja a manővereket. Meg Arild mit szól majd, ha felkostolják. De Maschanak nem lesz köze ahhoz a hajóhoz.

- Én kérem nem vettem, de tényleg nem volt más jelentkező erre a munkára?

- Captain, tavaly felajánlottuk neked az állást, nem akartad. Sajnos tényleg nem volt más. Majd beletanul. A 24 hajó sok egy embernek, más meg nem jelentkezett. Majd beletanul. Sajnos még az elektrikusunk is úgy megy le a hajókra, hogy elvégzi a szuperintendás munkáját.

Tényleg, mintha valaki említette volna, hogy az elektrikus válogatta ki a lejárt gyógyszereket, talán Csabi barátom volt az? Az is igaz, tavaly említették az állást, de én nem vettem komolyan, ők sem erőltették a pénz sem lenne túl jó. meg miként is osszam az észt asztal mögül, amikor nekem sincs felesleg? Tartok tőle, ha látnám, mi megy az irodában, nagyon hamar elmenne a maradék kedvem is ettől az egésztől. Mert parancsnokként megértem, hogy mi a tulaj érdeke, ha elfogadni nem is mindig tudom, és megpróbálok úgy ügyködni, hogy mindenkinek jó legyen. Ott ülve viszont, ha látnám, hogy lehetne jobban csinálni, de nem teszik, hamar begörcsölnék, mert nem lenne hatalmamban változtatni a dolgokon. Itt még nem vették ki teljesen a döntést a parancsnok kezéből, a fontos dolgokban még dönthetünk, és ha logikusan meg tudjuk indokolni, mit miért teszünk, még komment sem érkezik. Illetve nem kis meglepetésemre, már kétszer is kaptunk egy „jól van” üzenetet egy probléma megoldásáért.

Egy valamikori gépüzemvezető kolléga, aki most műszaki szuperintendáns írta a minap, hogy nem lett könnyebb a hajókon az élet. Szerintem az ő munkája sem lehet egy vurstli, mert gyengébb az emberanyag, kevesebb a pénz, de az érdekek nem változtak. Minket ezért fizetnek, soha, senki nem ígérte nekem, hogy könnyű lesz parancsnoknak lenni. Csak ne kelljen napi szinten a főnökséggel küzdeni, akkor valahogy megoldjuk.

Közeledik a szerződés vége, el is vagyok fáradva rendesen. Rám fér majd a pihenés. Ígértek nekem 4 hónapot otthon, remélem, most betartják, és nem rángatnak vissza korábban. Kénytelenek lesznek, mivel én kedvenc hobbimnak hódolva szépen megműtetem a térdemet, ilyet úgyis régen csináltam. Tavaly. :D Csak erről kedvenc beosztónk semmit nem tud.

Öregszem, de tényleg, mert már egy pici rollázástól fáj, sőt egyre jobban fáj ez az alkatrészem, ráfér majd a nagygenerál. 

 Kissé elmaradtam az olvasással, írással, de ennek okai csak részben az én hibám. Kedvenc szolgáltatóm, hol kábelt szakított, hol rendszert bővített, ill. egy be nem kalkulált fosás (a nyaralásból) akadályozott a blog frissítésében. Nem igazán éri meg, de ennek ellenére egy külön posztot szánok PJ kollégám hozzászólásaihoz. 

Kedves PJ (Johnny Priest)!

Értelek én, hogyne értenélek, hisz, az év nagy részében magam is ilyen idiótákkal élek, dogozom. Valóban nem sok minden változott az elmúlt években, évtizedekben, de ez is csak azt bizonyítja, hogy a „hülyeség” létünk szerves része.

Te most a másik oldalról szemléled a dolgokat, de ez nem jelenti azt, (jól tudom, nem kell meggyőznöd) hogy a te életed könnyebb volna, mint a miénk. (a miénk alatt értsd Béla kaftánt,  szerénységemet, meg azt a pár még aktív marinájót aki megmaradt vízi vándornak)

A blognak sem az a célja, hogy vicces kis sztorijainkkal magunkat a magasba emeljük. Nálam az egész unaloműzésnek indult, s úgy gondolom, hogy a Bélánál sincs ez másként.

Bizonyára te is emlékszel még a délutáni kávék alatt elhangzott beszélgetésekre, melyek témája a magyar marinájó felsőbbrendűsége volt …..mondjuk fülöpökkel vagy a románokkal szemben.

Húsz év távlatából visszatekintve, magam is elcsodálkozom, ill. most már tudom, hogy semmi alapja sem volt. Dilettánsok, voltak, vannak, lesznek, a hülyeség pedig,…..univerzális.

Nálunk, csak úgymint a keleti blokk többi országaiban, még politikai vonzata is volt, mint ahogy azt te is írtad. A barbák és kápók nem teremtek csak úgy a fákon. Magam is hajóztam ex mentős tiszttel, szakszervezeti titkárral stb. Túléltük…., itt vagyunk, míg őket már elnyelte a nagy kékség.

A szarból való várépítésre magam is az mondtam, hogy csak átmeneti megoldás (hisz az első nagyobb eső elmossa majd),….még is jobb mint az örökös nyervogás.

Csípőből tüzelve ennyire tellett, így hajnalok hajnalán…..

Maradok tisztelettel, mind a vízig szárazon:

Maláy

Beteszem ide az egyik kedvenc képemet……

A harmadik siort kértem meg, mikor sodródtunk, hogy húzza már fel a „not under command” jelzést.  Megtette, bár ne tette volna……viszont azóta is jókat röhögök, amikor csak meglátom.

Harmadik rész:

 Olegnek sikere volt! Komolyan. :D

Az úgy történt, hogy kimentünk Sevillában ismételten, bár most azzal a céllal, hogy bizony focimeccset fogunk nézni. Nem volt sikerünk, ugyanis ezen a héten nem volt Bajnokok Ligája, csak selejtezők, de az meg olyan meccs volt, ami nem érdekelt minket. Elmentünk hát a megszokott körútra, Internet, azután egy pohár valami, a most már megszokottá vált helyünkön.

Megkezdődött az iskolai időszak Spanyolországban, az elmúlt egy hónapban üres pub most tele volt fiatalokkal, jót mosolyogtam, hogy megint mi vagyunk az öregek. bevédtünk egy asztalt, nagyot, hátha Janusz is befut, aki egész nap a feleségével nézelődött a városban. Nem futott be, viszont én elfutottam, kicsit később. Ott üldögéltünk, iszogattunk, próbáltuk megfejteni az élet nagy dolgait, megváltani a világot szóban. Körülöttünk nagy tömeg, zsivaj, főleg ifjú hölgyek voltak jelen, a hangzavar adott volt. Nekünk fel sem tűnt, hogy csak a mi asztalunknál van hely és üres szék, elvoltunk, mint a befőtt. Oleg a Mercedeséről beszélt, meg arról, hogy majd vesz hozzá alkatrészt és hazaviszi, mert otthon csak kínai után gyártott dolgok vannak, itt viszont bár bontott az alkatrész, de gyári. Lámpákat már vett, most lökhárítókra vadászik, mert neki még a régi van az autón és a ráncfelvarott modellt szeretné feltenni a német vasra. Az még érdekes lesz, hogy miként viszi azt haza Rotterdamból. Szóval beszélgetünk, amikor egy lány megszólít minket angolul, hogy leülhetne- e az asztalhoz, mert máshol nincs hely. Oleg rám nézett, hogy mit szólok hozzá, bólintottam, marad még hely elég Januszéknak is, ha befutnak. A nyelvi akadályok miatt volt egy kis félreértés. Mi úgy értelmeztük a kérdést, hogy a lány leülhet-e, ő meg azt szerette volna kérdezni, hogy a barátnőivel együtt leülhet-e. Amikor szépen elkezdtek lecsüccsenni a lányok, mi csak pislogtunk, összesen voltak hatan, mindjárt nem volt túl sok hely az asztal körül. Ráadásul mi Oleggel egymással szemben ültünk, így az ifjúság jobbról és balról ült be közénk. Ez azért fontos, mert rögtön elkezdtek beszélgetni egymással. Egyszerre mondta mind a hat a magáét, hangosan, hogy a hangzavarban értsék egymást, nekünk meg Oleggel majdnem ordítanunk kellett, hogy folytathassuk a beszélgetést. A fejem hamar meg is fájdult a csiviteléstől, komolyan, nagyon hangosak voltak, ráadásul a hely szűke miatt még a személyes életterembe is belemásztak. Tutira öregszem, mert próbáltam elhúzódni a két oldalamon ülő lánytól, de hát bálnai méreteim miatt ez nem volt egyszerű feladat. Már kezdtem fontolgatni, hogy menni kellene, de Oleg hozott még egy pohárral, és ugye ételt- italt az asztalon nem hagyunk, meg kellett inni. Közben Oleg beszédbe elegyedett az egyetlen angolul valamennyire beszélő lánnyal, aki fordított a többieknek. Ez azért volt jó, mert amíg fordított, addig a többi figyelt rá és kissé halkabb lett a zaj. Viszont a francba, egyszerre válaszolt mindegyik, na akkor pótolták a pár másodperc csöndet.

A kötelező körök után hamar eljutottak odáig, hogy mi mit is csinálunk itt, kissé hüledeztek, hogy tengerészek vagyunk, meg Oleg az első tiszt, én meg a barba, ilyen fiatalon, de megnyugtattuk őket, én festem a hajam, mert amúgy hófehér. Itt kezdett Oleg tapogatózni, hogy el kellene menni valami jó kis helyre táncolni, meg miazmás, ha a lányok tudnak valamit. Én rugdostam volna a jósrác bokáját az asztal alatt, ha tudom melyik a lába, mivel ilyesmi nem volt tervbe véve az estére pro uno, pro secundo én nem táncolok, mivel nem tudok, be vagyok oltva ellene. Szemmel próbáltam verni az egyre jobban belelendülő csúfomat, de ha látta is, nem érdekelte, már vitte a lendület. A lányok rettenetesen figyeltek arra, amit mondott, mintha működött volna a sármja, én meg szépen elhárítottam minden kísérletet, amikor be akartak vonni a beszélgetésbe.  Nem volt kedvem, tényleg öregszem, na. Mire a pohár (korsó) kiürült Oleg megállapodott a lányokkal, hogy megyünk táncolni, tette ezt azén nevemben is, amivel messzemenőkig nem értettem egyet. Ennek hangot is adtam, mondván másnap dolgozni kell, kirakás van, valakinek figyelnie kell reggeltől, de ezt Oleg elintézte azzal, hogy a maffiának már kiadta másnapra a munkát, a második tiszt tudja, mit rakunk ki (nem egy was ist, majdnem mindent), ráérünk reggel bemenni a hajóra. Ő, mert nekem reggel küldenem kell a reggeli jelentéseket mindenkinek. De nem baj, ő csak menjen, én visszaballagok a hajóra. Oleget vitte a lendület, ezért lecsapott a lehetőségre, hogy ha én visszamegyek, akkor ő reggelnél előbb nem fordulna elő a hajón. Rábólintottam, tegye. Sajnos a reggelből dél lett, így történt, hogy a kirakást, mint ügyeletes tiszt, magas személyem felügyelte. Azt meg, hogy Oleggel mi történt az éjszaka folyamán fedje jótékony homály, mivel nem voltam szemtanúja semminek. viszont vigyorát látva muszáj volt kiutalnom neki egy citromot, hogy harapdálja azt, mielőtt Vladimir besárgul az irigységtől.

Én és a technika, nem vagyunk jóban. Illetve én és a mobiltelefonok. Az elmúlt két évben a negyedik mobilomat használom, valahogy nem szeretjük egymást ezekkel a dolgokkal, mindegyik tönkremegy a kezemben. Illetve összetörik. Beszálláskor a parancsnok verte le a telefonomat úgy, hogy nem működött, kénytelen voltam venni egy újat. Haladjunk a korral, vettem magamnak egy okostelefont. Nem kellett volna, kiderült, hogy okosabb mint én, mert nem akarta azt csinálni, amire utasítottam. Egy vacak volt, na. Semmi térerő, még a városban is egy küzdelem volt a telefonálás vele, ráadásul az akku jó, ha másfél napig bírta. Használati leírást sem adtak hozzá, mondván okos az a telefon, töltsem le rá az internetről. Meg is próbáltam, rááldozva sok pénzt, de ettől én nem lettem okosabb, a telefon sem lett jobb. A dühítő az volt, hogy ott, ahol más, régebbi telefonok vígan működtek, nekem nem volt térerő, egy sms megírása olyan szertartással járt, mint a japán tea szervírozása. Így igazából csak az érte kiadott pénzt sajnáltam, amikor két hete összetört.  Történt, hogy Rotterdamból indulva, reggel, haza akartam szólni, de az a vacak a folyón nem akart hálózatot találni, miközben a pilot 2 méterre tőlem vígan telefonált. Kivittem hát a hídszárnyra, hogy hátha ott elkap valami jelet és otthagytam. Közben volt némi vízi tevékenység körülöttünk és ki is ment a fejemből, hogy okoska kint hever a hídszárnyon. Kiraktuk a pilotot, a maffia dolgozott a decken, amikor jött Ernesto, az egyik matróz, kezében a darabokra tört telefonommal. hogy most találta a mentőcsónak alatt, ez az enyém-e? Néztem körbe, hogy hol is van a telefonom, hopp a hídszárnyon. Volt. Mert leesett. És összetört. Hurrá. Drága repülés volt, két hónapig használtam, illetve küzdöttem vele. Teljesen összetört, képernyő, a keret, minden, csak az akku maradt belőle használható. Így aztán Sevillán vettem magamnak egy új telefont. Rendes telefont, nem okosat, bár van benne wi-fi, de nem akarja nekem megmondani, hogy mit csináljak és ott is tudom használni, ahol az elmúlt két hónapban nem volt térerőm. Szóval talán egyenesbe jövök a mobilokkal.

Parancsnokként átéltem az első rosszabb időt is, megjött az ősz a Biscay öbölben. La Coruna után jó kis 8-9 erősségű szél volt, 4 méteres hullámokkal. Ez nem hangzik soknak, de a mi méreteinkhez képest az, meg kell találni az irányt és a sebességet, hogy haladjunk is, ne is essünk-, keljünk, a hajót se verje szét a víz. Szerencsére (?) az elmúlt bő másfélévben fent északon láttam pár rossz időt, így némi próbálkozás után találtam egy irányt, ahol nem dülöngéltünk 15- 20 foknál jobban és haladtunk is.

Viszont elképesztő, milyen tengerészeim vannak. Mármint a maffia. Az olajzó és az öt martalócból négy tengeribeteg volt tegnapig. De olyan zöldek voltak, mint a spenót. Pedig csak kicsit volt tengerészes az idő. De ami a legszebb: Vladimir is letérdelt a nagy fehér porcelánisten elé és faxot kapott. Hajnali kettőkor csörgött a telefonom, Ernesto  hívott, hogy menjek fel a hídra. robogtam, mert előzőleg ő velem volt őrségben éjfélig, mit csinál a hídon két órával az őrsége után. Hát kiderült, hogy bár a következő őrséges felment a hídra, de rögtön ki is dobta a taccsot, így Ernesto maradt, hogy a második ne legyen egyedül.

Viszont Vladimir sem bírta sokáig, Ernesto elmondása szerint eleinte 5 percenként vonult be a klóra, viszont az elmúlt 45 percben már ki sem jött onnan. Ott is találtam rá, fejét a csempén pihentette, jártányi ereje nem volt, szép, sóskakrém színű volt az arca. Na mondom, jóbarát, nem bírjuk a gyűrődést? Nem bírja, ez van, akinek jó az egyensúly érzéke, az hamar tengeribeteg lesz. A mindenféle pirulák meg placebók, semmit nem segítenek szerintem. Így Ernesto gondjaira bíztam Vladimirt, vigye a kabinjába, tegyen a feje mellé valami vödröt, én meg maradtam a hídon. Oleg jött 4-kor, hogy átvegye az őrséget, mondtam mostantól 6-6 órázunk, amíg Vladimir használhatatlan, csak sajnos közben kiderült hogy Erneston kívül mindenki más is. Így aztán a srác ráfaragott, mivel Felixstoweig este 8-tól reggel 6-ig őrségben volt velem és a chieffel. A szakács járt jól, mivel két napig alig kellett főznie, csak a keksz készlete csappant meg alaposan.

Beszéltem Holló Peti barátommal rádión, meglepi volt, azt hittem már otthon van. A CMA CGM Strausson volt- volt, mert közben hazaérhetett- , hát, náluk is csökken a személyzet színvonala. Mesélte, hogy a navigáció biztonsága miatt kaptak még egy tisztet, csak sajnos a kvalitásuk… Idézem Petit: „megrázták a banánfákat, és aki leesett, annak a kezébe nyomtak egy tiszti patentot és ideküldték”. Félre értés ne essék, régóta dolgozunk filippínókkal, nem lepődünk meg dolgokon, de ami manapság megy, az már néha siralmas. Eleve az ő edukációjuk különbözik a mienktől, nem gondolkozni tanítják meg őket, hanem arra, hogy ilyen és ilyen szituációban mit csináljanak. Sajnos ez kevés, nagyon kevés. Van itt nekem egy matrózom, azt akarták, hogy előrelépjen második tisztnek, keresztbe feküdtem neki. A manus nem képes egyszerre két dolognál többre figyelni, és ha olyan szituba kerül, amit nem látott az iskolában, akkor lefagy, szó szerint. Mi sem vagyunk Supermanek, de engem még a kezdet kezdetétől arra tanítottak, hogy használjam azt a valamit, ami úgy jó 80 centire van a seggem felett, gondolkodjak.

Sajnos az új, európai generáció sem az a szint, mint ami volt évekkel ezelőtt, hallom a parancsnokoktól, náluk is küzdelem van. Lassan eljutunk majd arra gondolatra, hogy inkább jöjjön valami német fruska második tisztnek, mint egy bulgár, román, netán filippínó, hátha ők valahol még képzettek, bár illúzióim azért nincsenek, láttam már párat közülük. No meg a feeder hajók nem azok a helyek, ahol német tiszt gyakran előfordul, főleg nem junior tiszt.

Irodai szinten is züllünk. az elmúlt egy hónapban négy új ember küldött nekem e-mailt a tulaj irodájából, mind a négy női hölgy a neve alapján. Ezek közül egy volt annyira inteligencs, hogy bemutatkozott, ki is ő és miért kérdezi, amit kérdez. A másik három csak per „Mr. Master”, vagy „Hei Capt.” megszólítással operált, én meg vagyok olyan bunkó, hogy hasonló stílusban válaszoljak. Ráadásul a kérdéseik olyan ostobák voltak, hogy nem igen tudtam, mit válaszoljak rá.

Lesz új nautikai superintendant is, jön majd Rotterdamba bemutatkozó vizitre, lehet, hogy útra is marad. Van némi rossz előérzetem, mivel születési idejére nézve 1985-ös modell, a neve alapján meg szintén női hölgy, mivel Mascha- Lena; szerintem ez női név. Azt hiszem, én nem vagyok olyan simulékony, meg vagyok annyira hím soviniszta, hogy nem kevés ellenállást mutassak az irányban, hogy ki osztja majd nekem az észt. De az ifjú titánnak meg is lesz az első feladata, szerintem a Regiszter rosszul állította ki az egyik új bizonyítványát a hajónak. Én biztos vagyok benne, mivel az elmúlt két hétben alaposan utána néztem a vonatkozó könyvekben a szabálynak, de a tulaj szerint a Regiszter az nem téved és a papír úgy jó, ahogy van. Szerintem meg nem. Meglátjuk, mit mond az új seprű, aki majd jól söpör.

Folyt. köv.

Második rész:

Dolgaim között kutakodtam ma (éves selejtezés), mikor is egy címke nélküli cd-t találtam. Egy csaknem 20 éves filmet találtam rajta, melyet Temesi Tamás (TemTom) barátom és kollégám készített az Ady motoroson. A film, majd egyéves időszakot ölel fel, emlékeim szerint 1991 és 1992 között. A minőségét kéretik nem fikázni, hisz akkoriban még nem voltak komputerek, filmszerkesztő szoftverek, meg más digitális kütyük. Volt azonban ifjonti lelkesedés, meg rengeteg sör. A film készítésében még múlhatatlan érdemeket szerzett Simon Ferenc (akkoriban 3. géptiszt) ill. Nagy József elektrikus.

Magam, csak, mint zavaró tényező működtem közre, ill. ha volt, a sörök elpusztításában segédkeztem.

Jó szórakozást kívánok,

Maláy

 Hamar itt a következő rész, mert éjszaka nem tudtam aludni, hát írtam. A tegnapi nap amúgy a sikertelenség napja volt, berúgni sem sikerült, pedig mindent megpróbáltam.  Még van tanulni valóm. Rövid lesz, de talán vicces. Számotokra.

Kérem szépen, az utóbbi években a tiszti garnitúra minősége alaposan megzuhant. A válsághatására a cégek visszavettek a képzésből, a támogatásból, meg is van az eredménye.  Minden parancsnok panaszkodik, hogy az emberanyag egyre gyengébb, hihetetlen, hogy milyen emberekből lesz tiszt, netán parancsnok. Például belőlem is azt csináltak, nagyon nem kapálództam ellene az igaz, de időnként erős kétségeim vannak, hogy az irodisták tényleg jól meggondolták ezt a dolgot?

Itt van például az új második tiszt, Vladimir. Hát ne egy truváj példa, de itt van, vele kell dolgoznunk. szép, nagydarab ember, félelmetes akcentussal, nagyon kell koncentrálnom, hogy megértsem, amit mond. Bő  110 kg élősúly, ehhez mérten úgy mozog, hogy az ellenség megoperálja menet közben. A gondolkodása is hasonló tempójú, először azt hittem, hogy minden választ alaposan megfontol, de rá kellett jönnöm, hogy csak lassú, de rettenetesen. Azt mondjuk a javára kell írni, hogy azért őrségben ott lehet hagyni, ott azért bajt nem csinál (eddig), de minden másban csigakirály. Neki nem elég 20 perc, hogy felkészüljön a manőverre, kell 40. Meg egyebek. Tegnap előtt érkezéskor Tanger Medbe a kikötő elzavart minket horgonyozni, holott az ügynök az anyósa életére esküdözött (én azt szerettem volna, ha Allahra teszi ugyanezt, de az nem volt neki jó), hogy érkezéskor kikötés, rakodás. Hát poroszkálok a horgonyzóhely irányába, mögöttem két nagyobbacska konténeressel, akik szintén horgonyozni készültek, balról kb. 40 helyi halászcsónak, amikor hív a kikötő, hogy nyema horgony, forduljak vissza, jön a pilot. Nézek hátrafelé, ha jobbra fordulok, akkor a cég (Peter Döhle) egyik hajóját lepem meg, ha meglassítok, hogy elengedjem, a Maersk Nashville tapos el, ha balra fordulok vissza, a halászoknak lesz rossz napjuk. Viszont ha balra körbemegyek a halászok körül? De van- e ott elég víz? Ha már a 2. tiszt fent téblábol, segíthet, mivel én kormányzok, nézze meg. Ez a következőképpen zajlott:

- Na, Vladimir, balra megfordulunk, és délről megkerülöm a halászokat, van ott elég víz nekünk?

Ezt én úgy értettem, hogy a 6 méteres merüléshez képest van- e ott akadály, netán olyan terület, ahová nem szabad bemennünk. Vladimir összecsapta a bokáit:

- Yes, Master, mindjárt megnézem.

Ezzel kiment a hídszárnyra és alaposan körülnézett.

- Master, rengeteg víz van ott.

Hát, éppen nem voltam humoromnál, úgyhogy kissé emeltebb hangon érdeklődtem meg, hogy alattunk lesz- e elég víz, meg nincs ott elzárt terület?

- Master, nekem először tudnom kellene, hogy hol vagyunk – jött a meglepő válasz. Mindehhez egy órával korábban adta át az őrséget, térkép az asztalon és hát a lelkem lenne a navigátor.

És ez így megy minden szempontból. Két naponta van kikötő, tudja milyen papírokat kell elkészíteni, de mindig kifejelt valamit, esetleg rossza dátum, a deklaráción a mennyiség. Még van türelmem újra és újra elmondani, de már nem sokáig.

Küzd a rakodással is, mert eddig hűtőhajón és bulkeren szolgált,ez a második konténeres hajója, de kissé nehezen megy a fejébe, hogy mi az a cargo bay, stowage position , row, tier, twistlock és egyebek. Nem mondom, az első konténeres hajómon nekem is kellett jó tíz perc, amíg felfogtam ezeket a dolgokat, meg azt, hogy a rakodás rögzítésére szolgáló anyagokat hogy hívják, hogyan kell használni. Sajnos ez Vladimirnál tovább tart. Még Oleg szerint is olyan, mint egy kisgyerek.

Leszokott szombaton a cigiről. A sajátjáról, mert az enyémet, amit fent hagyok a hídon, szemrebbenés nélkül elszívja. Igaz, vett egy kartonnal, amit fent tart a hídon, de azt nem nyitja ki, mert akkor nem tudna leszokni. így szívja az enyémet, mert arról ezek szerint könnyebb lesz. Hát vazze Vladimir, nem lesz könnyebb. De majd nem hagyom fent és nézgelődhetsz. Igaz ez meg nem jó ötlet, mert cigi nélkül ideges. Nem is szívja, hanem szabályosan elrágja a cigarettát.

Az indulási manővernél is megcsinálta ám a maga okosságát. Két- két orrkötéllel és egy- egy tartókötéllel voltunk kikötve, magyarul elől és hátul 3 kikötőkötél tartja a hajót. A gép járt, irányítás a hídon, a pilot szólt, hogy single up. Ez annyit tesz, hogy elől hátul egy-egy tartókötél és egy far-, meg egy orrkötél marad. Akkor single up, Vladimir ismétli is, csinálják. Addig én töltök magamnak egy kávét, meg kinézek, hátha jön a pilot csónak. Elkészítettem a kávémat, megfordulok és látom, hogy az  eltartó szélben szépen lassan fordul kifelé a hajó orra. Pislogtam, biztos a fáradtság, hallucinálok, de nem. Megreccsent a rádió és Vladimir büszkén közölte, hogy elől minden kötél a decken. Ez eldobta az összes kikötőkötelet elől. Még kész szerencse, hogy már volt gép, orrsugárkormány, hát visszatoltam az orrát, de picit megizzadtam, mert az előttünk álló hajó csak 15 méterre volt. Szépen megkértem, hogy ugyan tegye vissza azt a springet és kösse meg, mert én ugyan nem mondtam, hogy dobjanak el mindent. Magyarázta, hogy valaki azt mondta a rádión, hogy dobj el mindent. mivel nekem is a kezembe volt a recsegő, tudtam, hogy bár sok arab karattyolás volt, ilyen utasítás nem hangzott el. Hát kiderült, Vladimir nem ismerte a „single up” kifejezést, azt hitte, ez is ugyanazt jelenti, mint a „let go all”. Gyanús lehetett volna, mert elég érdekes kifejezéseket használt eddig is, holott nekünk is megvan a saját tolvajnyelvünk. Például amikor a pilot beszáll, akkor úgy jelentik, hogy a hajó fedélzetén van, hogy „pilot on board”. Ezt mindenki érti, én meg tudom, hogy az ember már nem a létrán van, hanem biztonságosan a fedélzeten. Na Vladimirnál ez a következőképpen hangzik: „pilot is on deck”. Rendben, aki tudja mi van, érti is, de amikor kormányoz az ember, meg figyel, hogy mi van körülötte, nem erre az üzenetre számít, na. Úgyhogy tegnap sűrgősen a kezébe nyomtam a sztenderd tengerészeti kifejezéseket tartalmazó kiadványt, hogy tanulja meg, de gyorsan.

Amúgy eredetileg zenetanár a srác, de abba nem volt pénz, ezért inkább eljött tengerésznek. Nem kellett volna. Van egy mániája, komolyzenét hallgat őrség közben és vezényel hozzá. Én még a zuhany alatt sem dúdolgatok, úgyhogy pöttyet fura. Ja, és fütyül. A hídon. Na ez elfogadhatatlan, mert ilyenkor hívja a szelet. Azt meg mi nem szeretjük. Nem vagyok babonás, mert figyelek arra, hogy jobb lábbal keljek fel és piros ruhám nem legyen, de azért vannak dolgok, amikre oda kell figyelni. Ilyen mániám, hogy nem bírom, ha valaki a híd ablakának háttal állva beszél hozzám. Én sem szoktam hátat fordítani a menetiránynak, más se tegye. Tudom, mánia, de akkor is. Vladimir viszont, hosszú percekig támaszkodik a könyöklőnek, hátát az ablaknak vetve. Már szóltam érte többször is, de úgy fest nem volt hatása.

Azt hiszem, hogy a hátralévő 5 hétben még lesz némi izgalom Vladimirnak köszönhetően.

Folyt. köv.

 Az előző részben Oleg kínjairól értekeztem. jó hírem van, kiváló chiefem ismét nekifut majd Sevillának, nem az a feladós fajta. Meg úgy érzi, szeptemberben, amikor a tanév miatt tele a város egyetemistákkal és a meleg sem gatyarohasztó – mondjuk attól nem tartok, hogy a 33-35 fokban meg fogunk fagyni-, tehát turistából is több akad (én nehezen látom az összefüggést a sármja és e között), szóval most majd több esélye lesz. Őszintén szólva, én bizony nem vagyok oda az ötletér, nem nagyon mulattatna a dolog. Valahogy kezdek öregedni, mert hamar fáradok. Vagy az elmúlt másfél év alatt jól hozzászoktam a 2/2 munkatempóhoz.

Na, immáron hivatalosan is senior barba vagyok. Tanult és nagyhírű kollégám, Capt. Malay megemlítette (továbbra sem írom le a nevét, személyiségi jogok, meg ilyesmi), hogy az első horpadásig a hajótesten, amit manőver közben követek el, csak junior parancsnok vagyok. Szívesen maradt volna az nagyon sokáig, de a sors és a szél közbeszólt.  Történt, hogy szép, szeles estén érkeztünk La Corunára. A kikötőről tudni kell, hogy egészen be kell mennünk, odáig, ahová a nagy utasszállítók szoktak állni, ott jól körbefordulni és betolatni a rakpart nyugati végére. Eddig ez ment csuklóból, főleg, hogy a helyi Practicos (révkalauz spanyolul) nagyon tudják a dolgukat. viszont most volt valami, ami eddig nem, jó kis viharos északnyugati szél. Már eleve a révészt a hullámtörő mögött vettem fel, mert úgy rolláztunk, hogy nem bírt átszállni hozzánk. Gondoltam, hogy kérek egy vontatót a szél miatt, de az a kxxxa büszkeség, önteltség, meg a magabiztosság lebeszélt róla. Van gép, orrsugárkormány, jó fajta kormány, megoldjuk mi ezt önerőből. Elvégre a North Expressen is így csináltuk és ritkán tört össze bármi is. Szóval nem kell ide vontató. Azért  Senor Gonsalezt, a pilotot megkérdeztem, hogy szerinte kell- e, azt mondta 4 órával korábban simán, probléma nélkül tették part mellé a testvérhajónkat, de ha akarok, kérjünk, de lehet ,hogy várnunk kell, mert fiesta van a városban. Tehát nem kérünk, van gép, meg egyebek, nem köll, én meg fasza gyerek vagyok, megoldom. Igen. Amíg van gép, meg a többi. Már eleve kissé beljebb toltuk a hajó orrát a rátartó szél miatt (így mondjuk, ha a part felé fúj a szél), hogy több időnk legyen körbefordulni, közel is mentünk a bent álló utasszállítóhoz, lett is némi szaladgálás odaát, amikor olyan bő 20 méterre volt az orrunk tőlük. Hát tolt a szél rendesen, hátrázni kellett befele, megoldottuk, igaz az orrsugárkormány az maximumon dolgozott. Kicsi előrék, hogy a parttal párhuzamosan közelítsünk. A sebesség picivel volt nagyobb, mint máskor, de nem vészes, jó lesz. Arra azért vigyázni kellett, hogy az ütközők, amik a parton vannak, régi fajták, középen felfogatva, apály esetén szépen befordul az aljuk és hát a korlát, az kaphat ugye. Na, éppen apály volt, de minden jónak látszott. Úgy 8 10 méterre lehettünk a parttól, amikor beütött a ménkű. Na, nem szó szerint, csak úgy képletesen, de nagyon. Épp adtam volna egy kis előrét a gépnek, hogy maradjon a párhuzamos állapot, amikor elment a főgép. Magyarul leállt. Vele együtt az orrsugárkormány. Azt tudni kell, hogy nálunk a hajó mérete miatt kétféle áramforrás van. Menetben, nyílt vízen az áramot a tengelygenerátor termeli, ami a csavartengelyre van rákötve. Manőver közben viszont a segédgépek termelik az áramot a kormányhoz, világításhoz, radarhoz, a tengelygenerátor az orrsugárkormányt táplálja. Ha megy a főgép és forog a csavartengely. Na, ott és akkor, a lehető legrosszabb pillanatban nem ment. Volt áram, a kormány is működött, de álló gépnél aztán lehet bármit is csinálni vele. A szél meg köszönte szépen, élt a lehetőséggel és szépen rátolt minket a partra. A gép meg a kormányok ellentartó ereje nélkül gyönyörű sebességgel, az egész hajó beleremegett. Mivel nem voltunk teljesen párhuzamosan a parttal, hát csak a hajó hátsó harmada, a felépítmény és attól hátra érkezett keményen, az viszont tisztességesen. A felépítmény előtti korlátok szépen becsúsztak a kiforduló ütközők alá, azok meg jó 10 méter hosszan összetörték, ráhajtották a fedélzetre a korlátot. Jó kis recsegős hang kíséretében. Hurrá. kánonban anyáztunk Senor Gonsalezzel, én magyarul, ő spanyolul. A bócman meg lelkendezve mondta a rádión, hogy captain, káresemény van. A marhája, szerinte én nem látom? Én csináltam. Szóval így jártam, mert az egy- két, rosszul felrakott ütközőt a sevillai zsilipben én nem nevezném kárnak, azok lejönnek, mert nincsenek tisztességgel felcsavarozva. Ez itt az én saram, bár nincs az barba aki meg tudta volna oldani. Ott rontottam el, hogy elhittem, én bizony megoldom ezt vontató nélkül, figyelmen kívül hagytam a mottónkat: a tengeren bármi megtörténhet, netán az ellenkezője. Szerencsére a hajójáró 30 centivel az ütközők felett volt, az nem sérült, mert az lett még volna a szép.

Mára már van szép új korlátunk, le is van festve, a külhéjon viszont nem esett egy karcolás sem, szóval talán még mindig junior kaftán vagyok, majd Malay megmondja.

Hogy olyan nagyon ne legyen jó azért nekem, Felixstoweban is szép viharos szél fújt, úgyhogy a pilot ismét nem tudott beszállni, hát megkértek, leszek szíves magam becsattogni a Landguard Point mögé, majd ott átszáll és kikötünk. Ez eddig nem is nagy was ist, egyenes vonalon befelé és aztán jobbra és ott jöhet is az úriember. De nem jött, mert közben egy indulásban lévő hajó megcsúszott és ilyen még a történelem során nem volt a Harwich Pilotnál, de a befelé tartó hajóra nem jutott pilot. Viszont mi már befordultunk a Landguard Pointnál és nagy erőkkel kerestem a pilot motorosát, amikor hozzám vágták az infót, hogy hát nincs révész. Két opció van, visszafordulok és kimegyek, a Washington bójánál megvárom a révészt, vagy bevállalom, hogy s.k. kikötök. Na, megint az egó bejött a képbe, én már voltam itt, menni fog. A parton kb. 3 ember mutatja, hogy hová kell állni, plusz autók, a kikötő embere szerint meg jó 220 yardom van a két hajó között, nem lesz baj, csak a szél…  Viszont épp fordul az apály, a szél meg párhuzamosan fúj a rakparttal, hát csak nem lesz baj, biztatgattam magam. Nem is lett, de nagyon óvatosan, lassan közelítettem meg a rakpartot és olyan 5 pontos kikötést produkáltam, hogy hinnye. Az más tészta, hogy a Berthing Master – az a személy, aki a rakparton állva mutatja a hajó helyét és irányítja a kikötőköteleket hurcibálókat -, aki történetesen egy hölgy volt, bizony izgatottan szteppelt már a parton, biztosan pisilnie kellett. Mondta is nekem a rádión, hogy kissé gyorsabban is jöhetek, de én a feleségemnél kifejlesztett módszert alkalmaztam, a női hangot ignorálta az agyam. Meg ilyenkor az embert siettetni a legnagyobb felelőtlenség. Csak a szárazföldiek ezt nem értik, sajnos ezekbe a pozíciókba nem egykori tengerészek kerülnek.

Mint a mi új szuperintendánsunk. Hát kérem, kapott a navigációs részleg egy új, repülő műszaki felügyelőt. A feladata, hogy a hajók egy részét évente kétszer meglátogassa. Sajnos ez azt jelenti, hogy idővel kikerülünk az eddigi superintendant szárnyai alól, mivel amíg a hölgy betanul, addig együtt végzik a munkát.

Igen, én is csuklani kezdtem, hölgy. Illetve kislány, vagy mi. A bemutatkozó levelét elolvasva előbb megborotválkoztam tíz körömmel, majd magamhoz szólítottam az utolsó üveg Nyakas féle chardoneyt. A hölgy az hihetetlen tapasztalatokkal van felruházva, 24 életévével együtt már volt 3. tiszt is 4 hónapig, de a jelenlegi helyzetben (ezt majd el kell magyaráznia nekem, mert mi a jelenlegi helyzet?) parti munkára kényszerül. Mint nautikai felügyelő óhajt a hajózás közelében maradni. Előítéleteim vannak, de nemsokára a kedves hölgy fogja az észt osztani nekem, ha hascsikarásom van, hozzá kell fordulnom. Jujj, de jó, lesz téma, amiről írjak majd. Van ennél lejjebb?

Ránk is fér a téma alap, mert a mi Katasztrófa Kisasszonyunk hazament. Igaz, az utolsó héten egészen normális volt, Sevillában sem tűnt el, visszajött esténként a hajóra, lejelentkezett az ügyeletes tisztnél, meg minden. Hiszti sem volt, sőt La Coruna után még a fiúk is idogáltak vele, egészen odáig normalizálódott a helyzet, hogy Oleg megjegyezte, kár, hogy hazamegy. Erre a plafonig ugrottam, aztán azt néztem, hogy drága kollégám mit ivott, mert zöldet beszél. De nem, komolyan gondolta, jesszusom! Minden esetre apuci megjött a kislányért, udvariasan elrabolt fél órát az életemből, megköszönve, hogy vigyáztam a lányára, én meg megálltam röhögés, meg halálhörgések nélkül a dolgot. Addig MD elköszönt mindenkitől, legutoljára tőlem és Olegtól a hídon. Oleg meg lett ölelve és puszilva, én viszont korrekt módon kezet nyújtottam, mivel nem voltunk olyan viszonyban, hogy ilyesmi elköszönés legyen a részem. Na, meg ahogy én képzeltem. MD bizony engemet is megölelt, megpuszilt, meg volt vielen dank, én meg csak vigyorogtam lányos zavaromban, mivel nem nagyon akart elengedni, apuka meg ott állt mellettünk. Hát, azok után, hogy leütöttem, kicsit ordítoztam vele, meg kapott egy vödör hideg vizet antidepresszáns céllal, kissé meglepett a dolog. Nem is igen tudtam, mit mondjak, utána meg ettem a kefét, hogy talán az én hozzáállásom volt rossz a kislányhoz, de hát mit tegyek, én ilyen smirgli vagyok, az asszony is megmondhatja. Ő speciel a bunkó szót használná. :D

Legközelebb az új második tisztről írok, mert Vladimir egy unikum. Olyan orosz akcentusa van, hogy a falra mászok tőle, a kvalitása viszont az óborzalom kategória. Pedig rutinos tiszt, elviekben tudja mit kell csinálni, de amikor végrehajtja, tökéletesen az ellenkezőjét csinálja annak, amit kellene.

Folyt. köv.

 Az előző rész kisé hektikusra sikerült, tele helyesírási hibával, mentségemre legyen mondva, nem használom a helyesírás ellenőrzőt, és némileg kapkodtam is.

Az elmúlt napokban nem történt érdekes dolog, attól eltekintve, hogy Sevilla után csak rossz időnk volt, a portugál és spanyol partok mentén gyönyörű 5 méteres hullámokkal, ami a mi méreteinknek nem igazán tesz jót. A frissen lefestett orrnak sem. Oleg jól kihasználta a másfél nap holtidőt Sevillában, ráküldte a maffiát a hajó orrára. Ha már tavaly a szárazdokkban nem festették le rendesen, megtesszük mi, ami tőlünk telik.

Sajnos a szépen felvitt festéket a szemből jövő hullámok magukévá tették, így a srácok munkájának eredménye csak néhány fényképen látszik. Kár az időért, az erőfeszítésért, a festékért. Pedig a festéknek volt ideje száradni, több mint egy nap és meleg, száraz időben festették a srácok, előtte alaposan lemosva, az esélyek jók voltak, hogy valahogy kinézzen orr, de i.j.b.

Hogy sztori nélkül ne maradjatok, írok Olegről, aki hihetetlen arc, én nagyon bírom. Olyan első tisztnek, mint én voltam (Malay kollégám szokta nekem ezt mondani), mindenütt ott van, mindenről tud, időnként megválaszol egy- egy e-mailt helyettem -  mondjuk ezt nem kellene tennie, mert én mondjuk nem azt írnám, amit ő, de nem baj.

Szóval Oleg, orosz fiú, 31 éves. A jobbik fajtából való tengerész, nem vásárolt papírokkal, jó angollal, érti a dolgát. Kénytelen érteni, mivel édesapja tengerész és Oleg ott nőtt fel, ahol az örege dolgozott. Szegénynek születéskor meghalt az édesanyja, így hol a nagymamával volt, hol édesapjával, elég korán magába szívta a sós vizet. Ráadásul szerencséje is volt, mert édesapja nagyon hamar belekerült a „zsoldos” körforgásba, így még gyerek fejjel kikúrálták belőle a birodalmi flotta attitűdjeit. Igaz, átesett a ló másik oldalára, kissé germánosra veszi a figurát, de jól van ez így, nyugodtan alszok.

Oleg is elkövette azt a hibát, amit sokan közölünk, megnősült, ráadásul elég korán, 10 évvel ezelőtt. Mostanában jött rá, hogy kissé hiba volt, mert valahol 10 év után kedves asszonyaink megbuggyannak, ez személyes tapasztalatom. Az enyém is így tett, sajnos még nem sikerült kikúrálnom belőle,sőt mostanában félve telefonálok haza, nem tudom milyen hülyeséggel fog felhúzni. Hja kérem, pénz számolva, asszony verve jó :D , de hol van nekünk lehetőségünk ilyesmire? :D

Oleg neje is bedilizős időszakát éli, nem kell dolgozni, a srác fizetéséből királyian élnek. Talán pont ez a baj, jó dolgukban nem tudják, mit tegyenek. (Majd meg kell kérdeznem tanult kollégáimat, hogy ők miként hidalták át ezt a problémát). Szóval Olegben egy ideje benne van az érzés, hogy félrefrigyelt, vagy talán túl korán és most igencsak pótolná azt, amit kihagyott korábban. Mert ugye most jött rá, hogy bizony még vígan élhetné világát, ha nem nősül. Szóval Olegnek tele lett a szamóca mintás napozója (copyrigth Vavyan Fable) az asszonyi hoppáréval és eldöntötte, ő bizony csajozni fog. Erre remek hely Sevilla, egyetem, turisták, fiatalok, a spanyol lányok között is akad szép, szóval terveket szőtt. azt Olegről tudni kell, hogy jóképű gyerek, izmos, nem buflára gyúrt, de kisportolt, ezt el kell ismerni. Irigy is vagyok rá valahol, csak négy évvel fiatalabb, de jó 15 kilóval könnyebb. :D Szóval tervezett, készült, engem is rávett, menjek vele. Mondtam rendben, ezt megnézem magamnak, mert napokig csak arról beszélt, hogy itt, meg ott miként ismerkedett meg lányokkal és milyen hülye volt, hogy nem bocsátkozott kalandokba, mert a sármja az lehengerlő, szerinte. Szerintem meg 200 méterről virít rólunk, hogy ágrólszakadt tengeri csavargók vagyunk, ráadásul a nős részlegről, ami a női populáció számára annyira nem vonzó, kivéve az üzleti szempontból érdekelteket.  Csak hát ezt nekem nem hitte el. Tehát aljas módon röhögni mentem, rám fért valami humoros dolog. Na meg azért is mentem, hogy magamba importáljak egy kis Tinto de Verano nevezetű italt, ami hasonló a mi fröccsünkhöz, csak épp vörösborból készült és édes, eleinte furcsa volt.

Tehát megindultunk, amúgy tengerészesen, Janusz is jött velünk, tehát szülői felügyelet alatt voltunk. Messzire nem jutottunk, csak a kikötői kantinig, ahol már szó nélkül csapolják nekünk a Cruezcampot, ami egy helyi sör, de amíg a helyiek csak pohárral isszák, mi korsóval, mert az úgy jó. Itt egy rövid időre elakadtunk, az a 100 méter a tikkasztó 40 fokban megviselte a szervezetünket, sok folyadékot kellett pótolnunk. Ez a korai záróráig tartott, ami este 7 óra, így betaxiztunk- parancsnok, első tiszt, gépüzemvezető már csak nem fog gyalogolni – a városba, annak is a közepére, mert mi csak ott tudunk költeni, ahol a legdrágább. Itt Janusz elrobogott nyiratkozni, én internetezni, Oleg meg telefonált egyet, majd leült egyik megszokott helyünkre várakozni, közben megkezdte a korábban említett ital fogyasztását, meg az ismerkedést. Így a becsajozási kísérlet elejéről lemaradtam, na de a többi… :D 

Szóval kiléptem az internet kávézóból és indultam a kocsma (nem az, de jobb szót nem találok rá)felé, ami azért kényelmes, mivel alig 30 méterre van  tőlem. Remek hely, minden 1, vagy 2 €, a helyi egyetemisták és fiatalok törzshelye, tanítási időszakban még állni sincs hely, Zsoltival fedeztük fel, már írtam róla. Oleg ott ült az egyik asztalnál, ami az utcára van kirakva a dohányzó közönségnek, mivel egy ideje Spanyolhonban is inkvizícióval honorálják a füstölgőket. Amúgy a spanyolok tekintélyes része dohányzik, de az ájrópjúnió az ájrópajúnió.  Szóval Oleg, aki amúgy nem dohányzik, ott ült az egyik asztalnál cigivel. És magyarázott valakinek. Azt nem láttam kinek, mert bár nem voltak sokan a nyár közepe miatt, de az asztalok nagy része foglalt volt. Nézem, hogy beforduljak – e az ajtón innivalóért, de látom Oleg integetett és mutogatott, ott volt előtte a teli pohár az asztalon. Meg még kettő üres is. Előnye volt a srácnak, de behozzuk. Annyira megörültem a teli pohárnak, hogy el is felejtettem megnézni, kivel diskurál Oleg, csak lehuppanta vele szemben, mondván:  na mi a pálya ecsém? Hát remek érzékkel becsücsültem Oleg és beszélgetőpartnere közé, amire éles eszemmel rögtön rájöttem, amikor derékból elhajolt és folytatta a diskurzust. Megfordultam, hogy lássam kihez beszél, hát egy lányhoz. Illetve inkább nőhöz. Vagy valami ilyesmi, mert a 23-29 év közé teendő korosztályt nem tudom, minek nevezzem. Legyen nő. Szóval egy közepesen csúnyácska olyan 25 év körüli nő ült ott, az a kategória, akit két hónap, meg pár Jedi erő magához vétele után akár szépnek is láthat az ember, azzal beszélgetett Oleg. Angolul ráadásul, prezentált is, mondván én lennék a barátja, a kollégája, meg a főnöke is; multifunkcionális személy. Aíg szemrevételeztem magamnak Oleg céltárgyát, addig arról folyt a beszélgetés- na ez így nem pontos, főleg Oleg beszélt, a csaj csak röviden válaszolt-, hogy ha megittuk az italainkat, akkor keressünk egy olyan helyet, ahol táncolni lehet és jól érezzük majd magunkat. A csaj azt válaszolta, hogy meg kell kérdeznie a barátnőjét, mert nincs egyedül. Ó, cseszd meg Oleg, mibe rángatsz bele, nem erről volt szó. Én röhögni jöttem. Gyorsan oda szóltam az ifjú Don Juannak, hogy egyrészt ő csajozik, én mint semleges megfigyelő vagyok jelen, másrészt Januszt is meg kell várnunk. Közben megérkezett a lány barátnője is, italokért volt, és hát mit mondjak, hozzá kissé több alkoholra lett volna szükség. Közben az elcsípett beszélgetésből azt szűrtem le, hogy olaszok, legalábbis Olegnek ezt állították. Nos orosz bonvivánunk tovább rohamozott, a hölgyek pedig megbeszélték egymás között az ajánlatot. Majd elutasították, mondván a második csaj nem beszél angolul és rosszul érezné magát velünk. (Hát még ha tudná, én mennyire rossz társaság vagyok, mert csak röhögni akarok egyet Oleg kontójára). Erre Oleg egy laza mozdulattal rám mutatott, mondván én beszélek olaszul, keine problem. Levesestányérnyi szemeket meresztettem, mert én ugyan nem tudok olaszul, maximum annyit, hogy spagetti. A második csaj kérdezett tőlem valamit, mire én semlegesen megvontam a vállamat. Na ebből azért levették, hogy én nem beszélek olaszul, az Oleg által feldobott német nyelvtudás meg már nem hozta lázba őket. Erről ennyit, bár azért megkértem a srácot, mielőtt bele akar rángatni valamibe, előtte szóljon, mert vagy nem akarok, vagy nem tetszene az, amit tervez. Közben megjött Janusz, elhörpöltük az italokat és a besózott ifjú harcos kérésére elindultunk a vadászatra. Azért még kiselőadást tartott, hogy a két olasz nő kész lett volna kirúgni a hámból, de én nem tetszettem a másodiknak. Hát, jósrác, ez van, ha nem próbálsz meg belerángatni, nincs bukta, meg a dolog amúgy is kölcsönös volt. Amúgy meg a fizimiskámon nem tudok változtatni.

A következő prédára a katedrális környékén akadt rá barátunk, aminek a lépcsőjén rengeteg ember ült. Vettünk egy fagyit és mi is letelepedtünk? Oleg választotta ki a helyet, két fiatal lány mellett. Én mondtam, hogy a lányok még a büntetendő életkorban vannak, de hát barátunk erősködött. Leültünk a lépcsőre és hallgattuk a térzenét, majd pár perc múlva Oleg odafordult a lányokhoz és kérdezett valamit. Azo összenéztek, majd magyarul a következő párbeszéd hangzott el:

- Mit akar ez a manus, milyen nyelven vartyog?

- Nem tudom. Szerintem angolul, majd apa megmondja, ha visszajött.

Nem tudtam megállni és felnyerítettem, úgy röhögtem, hogy a könnyem potyogott. A lányok néztek, no meg Janusz és Oleg is, hogy mi bajom, a lányok ennek magyarul hangot is adtak. Megfejtettem nekik, szintén magyarul, hogy Olegnek sikerült megtalálnia a Sevillában leledző mondjuk 50 magyarból kettőt, ami azért nem semmi, de tényleg világhatalom vagyunk, mindenütt belénk botlik az ember. Mondjuk a lányok megörültek (nem megőrültek), hogy jé, egy másik magyar, mit csinálok itt, meg a mellettem ülő, nem túl szimpatikus (sic) ember mit akar. Mondtam, a sármját próbálgatja, nem akarja elhinni, hogy olyan már nincs neki, régóta. (Genya vagyok, nem kicsit). Ezen a lányok kicsit vihogtak, Oleg meg követelte, hogy fordítsak. Mondtam neki, viccesnek találják a lányok. Erre barátunk kérte, hogy invitáljam meg a lányokat valahová. Aljas voltam, javasoltam nekik, hogy sajnálkozva ingassák a fejüket, hogy nem jöhetnek velünk – mondjuk ez így is volt, mert apuval, anyuval voltak -, esetleg meg is veregethetnék Oleg vállát, kissé sajnálkozó tekintettel. (Hűűű, rohadt egy alak vagyok). Ezt meg is tették, majd amikor apu és anyu is megjött, és ők is kiörömködték magukat azon, hogy van még magyar e világon, meg hogy hű, tengerészek vagyunk, elbúcsúztunk. Azt még azért megkérdeztem, hogy a lányok hány évesek, csak a történelmi hűség kedvéért; 17 és 19, hát határeset. Cserébe be kellett vallanom éveim súlyos számát, amit szégyenkezve meg is tettem, és a ronda végösszegen még férfiasan behúzott pocakom sem segíthetett.

Továbbálltunk, sétáltunk, én vigyorogtam nem létező bajuszom alatt, Janusz látványosan unta a banánt, pedig mondtam neki, röhögjön ő is, mások kínján a legjobb. Pár perc séta után egy térre jutottunk, ahol asztalok körül emberek álldogáltak és ittak, beszélgettek, a nedűt ilyen kis tavernákban mérték és még le is lehetett ülni, a változatosság kedvéért egy templom lépcsőjére. Magunkhoz szólítottunk némi frissítőt, majd letelepedtünk a lépcsőkre és beszélgetni kezdtünk Janusszal a vitorlásokról, Oleg meg belevetette magát a tömegbe és lánycsoporttól lánycsoportig haladt, próbált szóba elegyedni velük. Ez még csak- csak sikerült is, de mulatozásra szóló invitálását mindenki elutasította. Igazából nem nagyon figyeltem, csak azt láttam, hogy sétálgat, egyik csoporttól a másikig, és volt jó pár. Mi közben megittuk az italunkat, elmentem egy újabb körért, Oleg kezébe is adtam egy pohárral. Egy órányi próbálkozás után Oleg is odajött, feladta. Kissé el volt kenődve, ezt onnan tudtam, hogy javasolta, menjünk a szokásos ír krimónkba és igyunk. Megmondom őszintén itt már annyira nem volt vicces a dolog, mintha kissé a szívére vette volna Oleg a dolgot.

A kocsma felé menet Januszra rájött a kisdolog, erről nekem is eszembe jutott, hogy ki kéne mennem, úgyhogy betértünk az első nyitott ajtón, ami történetesen egy fagyizó volt, de kultúrhely, mert sört is adtak.

Letelepedtünk, és Oleg látványosan mérgelődött, hogy nem igaz, hogy nem tud hatni a lányokra. Mondtam neki, hogy majd megkérdezek valakit, mondjuk a felszolgáló csajt, aki beszélt angolul, az majd megmondja neki, hogy mi a frankó. Közben Janusz elvonult a dolgára, Oleg meg letámadott két női hölgyet, akik szerintem anyuka- lánya páros voltak, 35 / 15 leosztásban, és egy Sevilla turista térképet forgattak tanácstalanul. Oleg felajánlotta a segítségét, majd 10 másodper múlva meghívta őket az asztalunkhoz, igyanak valamit. Az idősebb hölgy elutasította, Oleg győzködte őket, én meg a tenyerembe hajtottam őszülő fejemet, mert a szituáció immáron nem vicces volt, hanem kínos. Janusz  visszajött, Oleg is letelepedett, nem kissé csalódottan, és azt hajtogatta, hogy nem érti, nem érti. Közben a felszolgáló lány a mellettünk lévő asztalt szedte le, és félmosollyal hallgatta Oleg angol nyelven elhangzó értetlenkedését. Janusz megbökött, hogy kérdezzem meg akkor a kiscsajt, van –e sármja Olegnek. Megkérdeztem.

Az amúgy bájos kislány a kérdésre megingatta a fejét, majd kijelentette, Oleg nős, és biztosan tengerész. Én kissé hökkenten bámultam, mert nem mondom, igazam lett, de azért én nem gondoltam komolyan, hogy ez látszik is, csak ugrattam a jósrácot. Kérdeztem, hogy ezt meg honnan veszi? Hát, vonta meg a vállát, az úgy látszik. Rajtam is, én is nős vagyok, de kedves a szemem és én sármos vagyok. Paff, kész lettem, Janusz meg szélesen vigyorgott, mintha valami remek tréfa hangzott volna el. Megittuk a söreinket és az estét záró, immáron megszokott műintézmény felé vettük az irányt, igaz Oleg végigdörmögte az utat, valami olyasmiről, hogy ez nem lehet, meg nem érti. Barátom, öregszünk, veregettem meg a hátát atyailag. :D

Oleg végleg feladta a dolgot, a Phoenix nevű kocsmában már inkább a helyiekkel való kapcsolatot próbálta ápolni. Talált is egy svédet (aki 13 éve érkezett Sevillába, két hét vakációra), egy amerikai exmotorost (aki megkínálta némi hasissal, és mivel Olegnek dunsztja nem volt róla mi az, hát később szabályosan fogni kellett a kezét, nehogy elszálljon), egy olaszt és egy portugált is. Épp csak spanyol polgárral nem sikerült szóba elegyednie. Viszont sikeresen megbirkózott a cigaretta automatával, és nyertem felkiáltással vált boldog tulajdonosává egy pakli koporsószegnek. Nyerő szériája megmaradt, ez tisztán látszott az óvszer automata és a chips automata kipróbálása után. A chipset még megértettem, azt viszont nem, hogy minek neki 10 darab óvszer, egyenként 1€ áron.

A végén azért röhöghettem egy jót, mert míg Oleg a nyerő szériáját használta ki, Janusz elmesélte, hogy amikor a fagyizóban elment a dolgára, megkérte a felszolgáló kislányt, hogy ha kérdezem Olegről, azt válaszolja, amit válaszolt. Marha jót röhögtem. Azért megjegyeztem, hogy engem is belevonni a dologba kissé gonosz volt, bár megérdemeltem, már éppen kezdtem elhinni magamról, hogy vénségemre majd kinézek valahogy. Janusz nagy, boci szemekkel nézett vissza rám, a kislánytól ő azt nem kérte, hogy rólam is mondjon valamit, ugyanis nem gondolta, rákérdezek, miből látni a dolgot. Fene tudja, szerintem ugrat az öreg, mert azóta minden nap elmondja nekem is, Olegnak is, hogy amíg én sármosnak találtattam, addig Oleg nem. Biztos, hogy ugrat, de majd én is kieszelek számára valamit, csak legyen rá időm. Momentán nyakamon a hó vége és ilyenkor termelni kell azokat a papírokat, jelentéseket, amiket senki nem fog elolvasni.

Folyt. köv., de csak ha akarjátok.

 Ez csak egy szösszenet lesz, de mulassatok rajta, én speciel lementem az agyamról.

Kedvenc leányzómról lesz szó, kissé kiborítja az embert. Nem mondom, én két nővel élek egy háztartásban, a 20 éves nevelt lányom is ide számít, de még az én edzett idegeimnek is sok volt, amit művel, heveny pofozkodhatnékom támadt.

Történt, hogy Oleg Rotterdamban kiment vásárolni a terminálhoz közel lévő bevásárló központba. A közel alatt fél óra gyaloglás értendő. MD is kikéredzkedett, mondtam menjen Isten hírével, itt csak nem talál magának bulit, de arra megkértem, hogy este hatig találjon már vissza este hatig, mert a jó ég tudja, mikor indulunk, az ügynök nem. MD lelkesen eltrappolt, Oleg megvárta, együtt mentek.

Oleg kb. két óra múlva visszajött, mondta a leányzó leszakadt róla a bevásárló központnál, nem vártra, látta a kiscsaj merre kell menni, visszatalál. Hát nem talált, illetve talán nem akart. Este hatkor kissé megemelkedett a vérnyomásom, de mivel közben kiderült, hogy éjfél körül startolhatunk el, mondtam Olegnek, hogy szóljon nekem, ha az ügynök megjön az üzemanyag mintáért, ha addig nincs a hajón, jelentenünk kell. Nos, nem kellett, mert 10 körül hallottam, hogy megjött. MD a kabinja kulcsát gondosan bent hagyta a zárba, kívülről, amit én még gondosabban begyűjtöttem, Rotterdam nem a világ legbiztonságosabb kikötője manapság. Kereste a kulcsot mindenhol, nem lelte, naná. Jolly Joker megoldást választott, bekopogott hozzám, nyissam már ki a kabinját. Jó fej voltam, a kezébe nyomtam a kulcsot. Később Oleg elmondta, hogy rátelefonált úgy 9 körül, húzzon visszafele, mert lemarad. A csajszi vagy nem ismeri az órát, vagy nagy ívben tesz arra, amit mondanak neki; vélhetőleg az utóbbi eset forog fent.

Apropó kabin. Hát, én nem vagyok az a rendmániás illető, de azért a kabinomban olyan állapotok uralkodnak, hogy bármikor fogadhatok látogató, de MD kabinja olyan, mintha bomba robbant volna benne. A szokásos heti ellenőrzés során lemerevedtem. Ilyet eddig csak a fiam szobájában láttam, a padló egyenletesen van borítva ruhával, csokis papírral, nagy a kupi, nem lányos a környezet.

Vissza az eseményekhez, én bizony ott és akkor elhatároztam, hogy sehol nem fogom kiengedni, és Wilma is megkapja majd azt az e-mailt, amiben nemtetszésemnek adok majd hangot. És lőn. Megérkeztünk La Corunara, a rakodás kezdetéig volt három óra. A város séta távolságban, a maffia tagjai közül ketten mentek is ki vásárolni. MD szintén ment volna, de mondtam nem, én nem akarok rá várni induláskor, nem akarom a rendőrökkel kerestetni, maradjon csak a csinos kis fenekén. Na neki állt duzzogni, majd a hogy jobban belelovalta magát, következett a hiszti első fokozata. Oleg megpróbálta a kabinjába vezetni,de csak azt érte el, hogy véresre lett karmolva az arca. MD elég gyorsan eljutott a második szintre, itt az irodában lévő széket kezdte el mindenhez odacsapkodni. Közben az én jellememről tartott értekezést, elég harsány hangon. Nem tudtuk megfékezni, úgyhogy az ősi módszerhez folyamodtam: nyakon lett öntve egy vödör hideg vízzel. Ettől megnyugodott. Én annyira nem.

Indulás után éppen nyugiban kávézgatok, kezdődött a normális őrségem. Ekkor betoppant a hídra és következett egy jó három órás magánszám, monológ, hogy őt senki sem szereti, az apja egy genya . stb. Komolyan átnyálaztam a munkaköri leírásomat, de ez nincs benne.

De az igazi hökkenet akkor következett, amikor lecsoszogtam a hídról. Általában kívül megyek le, nem csapkodom a lépcsőház ajtaját.MD ott ücsörgött a lépcsőn szipogva, későn vettem észre, nem tudtam surranópályára kerülni. Megint következett egy 10 perces kismonológ, azért csak ennyi, mert közöltem, én inkább mennék aludni, ha nem. Baj. És itt jött a döbbenet, közölte, ő is jönne, de nem szeretne éjszaka egyedül lenni, aludhatna- e nálam?

Aki ismer, tudja, jóképűnek még a legnagyobb jóindulattal sem lehet nevezni, úgyhogy pöttyet megdöbbentem, majd kemény 2 másodperc után – ennyi kellett, hogy levegőt tudjak venni -, köszöntem szépen az ajánlatot, és magamra zártam a kabint.

Tanult kollégáim most biztosan mondják magukban, ezt a balfácánt, nem él a lehetőséggel. De köll a francnak, hogy esetleg hónapok múlva, mandinerből valami olyasmi jöjjön vissza, amit nem szeretnék. Nem mondom, a lány nem csúnya, főleg két hónap aszketizmus után, de tabu.

Azt viszont megfigyeltem, hogy a filippínók kerülik, mint a leprást Sevilla óta. Valahol sajnálom szegényt, de sajnos én nem tudok segíteni rajta. És most rettentően figyeljük Oleggel, nehogy hülyeséget csináljon. talán nem lesz baj, mert tegnap megint mosolygott.

Még annyit, hogy La Coruna felé menet, szombat este épp csak átvettem az őrséget, látom, van egy pici céltárgy a radaron. ahogy közelebb értünk, kiderült egy wafi (wind attended fucking idiot), vitorlák nélkül, a Vizcayai öböl közepén. Mondjuk szél semmi nem volt – azért ilyen ritkán van arrafelé-, így a vitorláknak semmi értelme nem lett volna. Ahogy néztem őket a távcsővel, mert az ilyenektől minden kitelik, látom veszettül integetnek egy mentőmellénnyel. Ez egyezményes jele a tengeren a segítségkérésnek, de nekem elég lassan esett le a papírtantusz. Na de akkor, Oleg, kápó, aki él és mozog, itten gáz van. Meglassítottunk, körbefordultam és szél alól odaálltunk jó 200 méterre a jachttól. De nem közelítettek, csak integettek, egy nőt és egy férfit láttam a cockpitben. Mondom ez így fura, de hát akkor tegyük le a rescue boatot (motorcsónak) és Oleg menjen át, hogy mi van, amúgy is kell tartanunk gyakorlatot. Elég gyorsan lerakták a srácok a csónakot, de Oleget majd seggbe kell rúgnom, mert mentőmelény nélkül indult neki a kalandnak. Látom beszél valamit az emberrrel, majd átvesznek egy kötelet és elkezdik vontatni a jachtot. a motorcsónak mondjuk nem erre van kitalálva, de azért megoldották. Csak éppen a rádióját nem kapcsolta be a drága Oleg, így meg kellett várnom, amíg visszaérnek.

Nos, egy francia, bérelhető jacht volt az bajba jutott, 4 fővel a fedélzeten, Hortaról tartottak Lorientbe. Már 14 (!) napja voltak úton és nem volt túl jó szelük, elég sokat motoroztak, reggel bedöglött a motor, gázolajuk sem sok van, azóta sodródtak. Vízből sem álltak jól, kajából sem. Azt meg nem is tudták, hogy olyan jó 80 mérfölddel délre vannak onnan, ahol sejtették magukat, mert az igen tisztelt úriembernek fogalma sem volt a GPS kezeléséről. Janusz gépész azonnal átszállt a jachtra, megnézni mit lehet tenni a motorral, mi meg előkészültünk, hogy adunk nekik vizet, gázolajat. 10 perc múlva hív Janusz a rádión, hogy a motorból nem lesz semmi, hengerfejes, úgyhogy a gázolajjal semmire sem mennek, viszont a másik két fő a jachton két kisgyerek, olyan 10 év körüliek. hogy mi van? Lerobogtam a hídról, hogy a saját szememmel lássam, és tényleg, két, abszolute de csúnya kisgyerek volt a kabinban. Nézek a hombréra, hogy na barátom, most mi legyen. Mondja, adjunk akkor csak vizet, meg valami kaját, majd megfejtik Lorientik. Hát, mondom az úgy nem lesz jó. Fogják a ruhájukat, a naplót, a gyerekeket és szépen szálljanak át hozzánk. A jachtot lezárjuk és vontára vesszük, reggelre La Corunaban vagyunk. Én magukra nem hagyom őket, de körülbelül annyi idő, amíg valami mentőegység kiér hozzájuk, mintha vontán vinnénk. Erre a manus nekiállt, hogy de akkor ő elveszít valami biztosítékot, ami a hajóra van letéve, mert vontatás közben megsérül, meg hasonlók. Mondtam nyugi, csináltam már ilyet – persze, a Balatonon és kis motorcsónakkal, nem egy konténeres hajóval-, de ahogy Malay Tigris kollégámnak mondták nemrég, „végül az is csak egy csónak”. De nagyon berágtam az ürgére, az a letétet félti, mikor ott a két gyerek. Teljesen el volt kavarodva, motorja nincs, vize nincs, vitorlázni szemmel láthatólag nem tud. Felemeltem a hangomat, mondtam márpedig most azonnal felpakolnak, átszállnak, csinálják amit mondok. Mondjuk ez így nem teljesen a könyv szerinti eljárás volt, de nem akartam otthagyni őket, a marhája még kinyírja a családot. Később annyit könnyítettem, hogy az ürge maradhatott a jachtján, adtunk neki egy rádiót, vizet, kaját, de a nőt és a gyerekeket átvettem. Szakács bácsi adott nekik enni, inni, a csoki készletem is le lett nullázva. :D

Közben beszóltam (írtam egy e-mailt) a La Coruna mentő- kutató állomásnak, hogy mi a stájsz, jövünk. Szépen bevontattuk a jachtot La Corunaba. Az út aladt az asszonyka- kicsi a világ, lenyel nő- elmondta, hogy ők nem akarták ezt az utat de monsiuer Idiot erőltette. Ő is, a gyerekek is tengeribetegek indulás óta, mondjuk nálunk a betermelt csokoládé mennyiségéből ez nem látszott. Kérték a férjuramat, forduljon vissza, de ő nem, az életük árán is elmegy Lorientbe. Soha nem értek volna oda.

Az ürgének kész szerencséje, hogy a jachton maradt, mert Janusz nagyon szerette volna megruházni. Én ugyan nyugtatgattam, de őszintén megmondom, hogy szívesen rúgtam volna bele egy- kettőt. ilyen felelőtlen barmok vannak, remélem a spanyolok megcsavargatták a tökeit.

Az az átkozott jútyub mindenféle jogdíjakra hivatkozva nem engedi a kisfilmjeimet lejátszani....azért próbálkozom....

Mielőtt nagyon hozzászoknátok az én Béla barátom írásaihoz, visszaveszem az írás jogát…. Rögtön egy kisfilmmel kezdenék, mert írni most nincs gusztusom (nagyon szép az idő és rengeteg tennivalóm van a kertben)

 Akkor folytatom, mivel nagyon érdeklődtetek a leány viselt dolgai iránt. Zaftos részeket ne várjatok, nem tartok gyertyát senkinek. Azért Wilmanak, a tulaj személyzetisének meg fogom mondani, hogy átnyálaztam a munkaköri leírásomat és abban nincs benne, hogy óvóbácsit kellene játszanom

 Valahol Sevilla környékén fejeztem be az előző részt, ha jól tévedek. Eseménytelen utunk volt, kimaradt La Coruna, mert olyan sok rakomány volt, hogy mi nem tudtuk volna felvenni, a bérlő küldött oda egy másik hajót. Szépen, economic speeden felcsoszogtunk hát a sápadt hülyék országába (copyright Zsolti). Kedd reggel 9- kor pilot, nagyon nem is kellett az időt gyilkolnunk a Sunk Centertől délre, csak két kört kellett tenniük a fiúknak.

Közismert vagyok a lustaságomat illetően….. nem is tagadom. Ifjú barátom Garay Béla, aki nem régiben került kinevezésre megosztotta velem Barbaságának első napjairól szóló írásait. Ezeket tenném itt közzé, természetesen az Ő írásos engedélyével. Ezek is hétköznapi kalandok…. Jó szórakozást kívánok az olvasáshoz….

I. rész.

Jocskan elmaradtam a bejegyzeseimmel..... Rauntam a tisztjeim szapulasara, de alkalmasint azert meg majd visszaterunk rajuk.... Meg elo kell kaparnom a magyar klaviaturam, de addig is alljon itt egy kis film a Fabiolarol:

Az utolso manoverem alkalmaval keszult, a hamburgi erkezeskor. Volt ket utas csajom, s azok egyikenek a szulei keszitettek egy csonakbol.

Ezen a masikon pedig a propeller lathato menetkozben. Sokat nem tudnek hozzafuzni, hacsak azt nem, hogy erdekes, vagy inkabb lenyugozo...

Még az előző bejegyzésemhez annyit, hogy a nőce végül is arra kért bennünket (Kápót, meg engem), hogy engedjünk az elvárásainkból..................(na ezen kis hijján besz...tam)                                                 Egy némettől ilyet hallani,.....ahogy Hofi szokta mondani:.........”....hát tudod....”

Legutóbbi bremerhaveni tartózkodásunk alkalmával volt alkalmam elbeszélgetni a beosztónkkal. Mit mondjak teljes kudarc.....ill. annak ellenére, hogy Május végét írjuk, beállt a kapcsolatunkban a tél. (eddig kedves László voltam, mostanra capt. Minárik lettem, ha értitek mire gondolok)

Kis kitérő, de ez is hajózás lesz.....

Ott tartottam, hogy Minna....

Minna.....nem sok értelme van....egy flash az agyban....s jött az ötlet, hogy legyen a neve inkább Minarik:-)). (na nem mintha annak több értelme volna)

A járatunk neve WAX service. (Nyugat Afrika expressz) Első állomásunk Pointe des Galets, egy csöpp kis kikötő Reunion szigetén.

A szigetet a a portugál Diogo Dias fedezte fel 1507-ben. 1638 óta a franciák birtoka.  Réunion 1973 óta a francia fegyveres erők legfontosabb indiai-óceáni támaszpontja.

 Ismerve az Indiai óceánon uralkodó állapotokat, már ami az egyre növekvő kalóz aktivitást illeti, számunkra megnyugtató, hogy Diego Garcián kivül van még egy bázis ahonnan alkalmasint segítséget várhatunk.

Túlzások nélkül, a veszély valós, ne legyenek kétségeitek, de nem ez a fő téma...hát lépjünk tovább....

Folyt. köv.