Egy tengerjáró hétköznapi kalandjai

                                                           A gépüzemvezető

Tengert és kápót éneklek, ha sikerül. Akiről szólnék, már nincs közöttünk, de markáns személyisége még mindig kísért, mint a múltból felmerülő, megkerülhetetlen zátony, ha a gépészekről esik szó, vagy éppen a Detert múltja kerül a beszélgetések középpontjába. Megkerülhetetlent írok, s ez igaz testi valójára is. Majd’ két méteres magasságához legalább másfél mázsányi élősúly járult, s ha mindez nem lett volna elegendő a figyelem magára tereléséhez, hangja a szirénákhoz hasonlított, s használta is, ha kellett, ha nem. Már idősebb emberként ismertem meg az első hajómon, sok közünk nem volt egymáshoz, ő volt a hajó második embere, én meg a hajósinasok keserű kenyerét ettem, mégis, valahol összetalálkoztunk. (Írhatnám, hogy sorsunk összefonódott, de az nagy marhaság lenne ebben az esetben. Igaz, hogy többször is hajóztunk együtt, de a jókora távolság megmaradt, ami elválasztott minket, talán csak nyugdíjba vonulása után adatott meg, hogy elbeszélgessünk, előkerülhessenek a családi vonatkozású témák is, amit nem szívesen oszt meg az ember a kívülállókkal.) Ha már „valaholt” írtam, nem kell a szó átvitt értelmét keresni, ez a „valahol” a „Cegléd” motoros fedélzete volt Velencében, 1972 decemberének legvégén, éjjeli két – három óra körül, amikor is a hajónkat és kollégáim álmát őriztem. Ekkor szólalt meg felettem az Úr hangja, legalább is az első rémületemben úgy tűnt: „Aztán volt – e kint a városban?” Feltekintettem, ott könyökölt egy szinttel felettem, lakosztályának korlátját támasztava. Nem voltam kint, és igyekeztem megindokolni, miért nem szándékozom rögtön nyakamba venni Velencét Szent Márk terestől, Rialtóstól, Canale Grandéstól. Túl sok volt ez hírtelen, két hét alatt annyi minden zúdult a nyakamba kezdő tengerészként, hogy idő kellett, míg feldolgozom, s ebbe akkor nem fért bele Velence. (Tudatosan tettem, annyit már tudtam, hogy a „Tengerek Királynője” nem marad ki az életemből, minden úton érintik a magyar hajók. Ezt így meg is indokoltam, elfogadta a magyarázatot.) Faggatott, ki vagyok, mi szél terelt azokra a vizekre, kicsit vizsgáztatott is, mit tudok a világukról. Még nem voltam tisztában az ő beosztásával, azt sem nagyon tudtam, mi közöm lehet hozzá a jövőben, nem voltak előítéleteim vele szemben, mint a régebben hajózó fedélzetieknek. Örültem, hogy valaki meghallgatott, - akkoriban éppen a lebaltázások korát éltem a hajón, inasként még nem nagyon tudtam, mi a dolgom. Így tehát bemutatkoztam, aminek kézzelfogható hasznát a későbbiekben láttam, amikor szólt pár jó szót az érdekemben, ha kirándulásra került a sor, - helyette mehettem el dél Libanonba, - vagy egyszerűen a hóna alá csapott, és vitt magával Balbekbe, Montazára, a Plitvicei – tavakhoz.

             Ha nagy szavakat akarnék használni, azt mondanám, reneszánsz ember volt, széleskörű, - és kicsit felszínes – műveltséggel. Olvasott emberként minden információt úgy szívott magába, mint a szivacs, jó elbeszélő, mesélő vénával rendelkezett, magával ragadta a hallgatót, aki csak később gondolkodott el, hogy nem mindenben állták meg a helyüket az imént hallottak a tények tükrében. Szakmailag nem tudom megítélni, ellenségeitől, - mert akadtak szépszámmal, főleg a fedélzeti tisztek körében, - nem sok jót hallottam a kvalitásairól, nekem laikusként az a véleményem, hogy mindent tudott, ami ahhoz a beosztáshoz kellett. Leginkább az vetődött a szemére, hogy alig – alig fordult meg a gépházban. Ez annyiban volt igaz, hogy a hatalmas testét már nehezen vitték le az öregedő lábai a masinákhoz, de a személyes jelenlétet pótolta a tudás, a rutin. Valóságos udvartartása volt, géptisztjei állandóan körülötte lebzseltek akár még a munkaidő után is, megszerezhette tőlük azokat az információkat, amikre szüksége volt. Szem és fültanúja voltam, mikor egy ízben probléma adódott a gépházban, az egyik masina megmakacsolta magát, fejből diktálta, mit kell csinálni, mi lehet a gond, hogyan kell kiküszöbölni a hibát, és még a javítás során felmerülő hiba lehetőségekre is felhívta a figyelmet. Mondanom sem kell, a távdiagnózis helyes volt, instrukciói alapján sikerült lelket lehelni a főgépbe. Kifejezetten élvezte, amit csinált, a beosztását, azt, hogy szabad kezet kapott beosztottjai felett. Kicsit zsarnokoskodott, adódott, hogy az ügyeletes gépápolót felrendelte magához éjnek évadján, s kérdezett rá, tud – e skandálni? Emberünk tudott, így nem sokkal később már a kápó verseit olvasta fel, gondosan ügyelve a verslábakra, a jambusokra. Ebédnél beosztottjai kényszeredetten vigyorogva tűrték, hogy a legjobb falatokat halászta ki előlük a tálból, a pincérek sem tudtak vele mit kezdeni, amikor még órával az étkezés befejezése után is ott ült az asztalfőn, s csemegézett a kedvencéből, a liternyi joghurtból. A gazdasági tisztnek kész istencsapása volt, nem két, inkább három ember fejadagját fogyasztotta el. Meggyőződése volt, hogy a hajón a gépészek a világ közepei, ők mozgatják a hajót, - ami igaz is volt, de a parancsnok, a fedélzeti tisztek mondták meg azt, hogy merre. Nagyon szerette, ha körülötte forgott a világ, igazi gépész parancsnoknak képzelte magát. Nekem, kívülállóként ez nem okozott gondot, én szívesen hallgattam meséit a hajózás múltjáról, az adomákat emberekről, hajókról, tanulhattam is tőle sokat.

              Extrémítása sokszor nyilvánult meg a külsőségekben is, bár kiválóan vezetett, - erről személyesen meggyőződhettem többször is – autója nem volt, egy hatalmas ruszki BMW- nek volt a tulajdonosa. Vallotta, hogy az otthoni vezetési morál nem való neki. Ifjú korában, - és pár tucat kilogrammal könnyebben - motorversenyző volt, erről árulkodott otthonában a tucatnyi serleg, babérkoszorú, fénykép. Motorszeretetéből maradt az a csodálatos, oldalkocsis orosz masina, amit oly’ gyakran használt túrázásra, sőt, egy ízben még Rijekára is lemotoroztatta kis családját, ami önmagában is figyelemre méltó teljesítmény, mert egy szem lánykája és kedves felesége is alaposan megtermett volt. A szerencsétlen motor több mint három és fél mázsát cipelt át a Karsztok hágóin. A sors különös iróniája, hogy évekkel később, amikor a szakmunkás tanfolyamunkon volt oktatónk, már Trabanttal(!) járt be, igaz, az ülése teljesen hátratolódott, hogy pocakja elférjen a volán mögött. Kész csoda, hogy az a „papír jaguár” hogy bírta ki a súlyát! Több ízben is elfuvarozott egy darabon, egyszer le is robbantunk, nekem kellett megszerelnem a kuplungot az instrukciói alapján, mivel hatalmas termete nem tette lehetővé, hogy hanyatt fekve ügyködjön a pedálok között.

              Igazi otthona a Mediterrán volt, a „hazajáró” típus. Azokról a hajókról mindent tudott, ebben bizonyára szerepet játszott, hogy éveket töltött az angyalföldi hajógyárban, amikor politikai nézetei miatt nem hajózhatott az ötvenes években. A hatvanas – hetvenes évek már az övéi voltak, emblematikus figurájává vált az akkori idők tengerhajózásának. Ha jól tudom, nagy hajóra mindössze egyszer került, akkor is a kötelező gyakorlatot szerezte meg a vizsgájához, a „Budapest” - tel tett meg pár dél – amerikai utat.

               Kétszer hajóztam vele a „Cegléd” fedélzetén, majd 1979- ben kerültem vele össze, amikor már nyugdíjasként vezényelte a „Tiszát” az utolsó útjára. Mondhatnám, az volt a jutalom játéka. Találkozhatott kedvencével, a német technológiával, áradozhatott, milyen pontosan és precízen rakták össze azt a gépet a germánok, és sajnálkozhatott, hogy egy olyan kiváló építésű hajót kell a bontóba kalauzolnia. Ma is előttem a kép, ahogy a sétafedélzeten tisztjei körében „Ki nevet a végén?”- t játszik, és lépteti előre hurka ujjaival a parányi bábukat, s fején a Werhmaht rohamsisakra kísértetiesen hasonlító tűzoltó fejfedővel telitorokból énekli: „Afrika korps maschiren, pam, pam, pam.”

               Még a „Butopin egyetem” – en hozott vele össze a jó sorsom, ott volt nyugdíjasként oktató, próbálta a gépész tudományokat a kemény matróz fejekbe önteni. Nem volt nehéz a dolga, sokan rendelkeztek közülünk vasas szakmával, a végén inkább volt a tanfolyam e része autójavító és esztergályos műhely, mintsem az, amiről a tananyag szólt. Velem kivételezett, időm javarészét távol – keleti élményeim mesélésével töltöttem, vagy a szerszámraktárban olvasgattam. Másodállásban még TIT előadó is volt az öregúr, egy másik, hasonlóan nyugdíjas kápóval tartottak előadásokat a hajózásról, tengeri élményeikről. Egy ízben meginvitált, élveztem a sok humorral, érdekes történetekkel fűszerezett, vetített képekkel bőven ellátott előadást. Német tengerészindulóval indult a show, majd egyenruhásan felgördültek a színpadra, élőszóban, sok diaképpel illusztrálva adták elő mondanivalójukat. Mondanom sem kell, a prímet az öreg vitte, adomázott, sikamlós témákkal késztette pironkodásra a jelenlévő, főleg élemedett korú hölgyekből álló hallgatóságot. Szó volt arról, hogy az én élményem is műsorra kerülnek, voltak diáik is hozzá. Ennek alapján mondtam magnóra az egyórás anyagot, de nem működött a dolog. Nagyon nyögvenyelősre sikeredett, nem volt értelme azzal kiállniok a pulpitusra, én meg a személyes részvételtől zárkóztam el mereven.                 

             Nem tudom, mikor hajózott át a túlvilági vizekre, de még onnan is tudott segíteni rajtam. Nemrégiben kaptam pároldalnyi gépelt szöveget, az ő versei szerepeltek rajtuk. Rímes formába foglalta össze a magyar tengerhajózás történetét, éppen kapóra jött, mivel én is ezt próbáltam beilleszteni irományaimba, nagy segítséget nyújtott a hajók időrendi sorrendje, megkímélt az utána nézéstől. Köszönöm, kápó!

                                    A kormányosmatróz

 Következzék Gyuri barátom, talán az egyetlen, akit a tengerészek közül annak nevezhetnék. Történelmi nevet viselt urasága, - szépapja nevét találhatta az utcanévtáblán az, aki a Vár tövében sétált, - neki már csak a múltban merengés jutott, és az angyalföldi garzon egy eléggé lepusztult bérházban, a nagyhantosi birtokot elsodorta a történelem vihara. Nem hinném, hogy raccsolását arisztokrata őseitől örökölte volna, külsejében inkább egy kispolgárra hajazott, sem mint egy várfalakat megmászó vitézre. Köpcös, kövérkés alakja, szemüvege egy hivatalnokot idézett az ember elé, mintsem egy, a tengerek viharaival szembeszálló tengerészt. Nem mondhatnám, hogy szakmájának mestere volt, csinálta, amit mondtak neki, önállóan nem sokat tett hozzá a hajó életéhez. Valljuk be, urasága meglehetősen lusta volt, nem volt a fedélzetmesterek öröme, főleg úgy, hogy minden baklövését meg tudta magyarázni, jellegzetesen nyugodt tempójával még hihetővé is tette, hogy ő vált a körülmények szerencsétlen összejátszásának áldozatává. Rendíthetetlen nyugalma, humora még a legvadabb fedélzetmesterek idegeit is próbára tette.

             Kétszer is hajóztunk együtt, mindkét alkalom a zöld szörnyetegekhez fűződött, teljesen véletlenül kerültünk egy kabinba. Egykorúak lévén, hamar megtaláltuk a közös hangot, rengeteg témánk adódott a világ dolgairól, széles látóköre nagyban segítette világmegváltó beszélgetéseink létrejöttét. Gyakorta ment órák hosszat a szó a kabinban, - le se mentünk tévét nézni, - ha érdekes témára leltünk. Politikai nézetünket tekintve a pólus két végén foglaltunk helyet, - ne feledjük, a kilencvenes évek legelején jártunk, még volt értelme a kis embereknek is politizálni, világmegváltó terveket szőni. Nemritkán parázs vitává fajult az eszmecsere, ilyenkor az oldást a zene jelentette, mondanom sem kell, abban is jelentős mértékben eltért az ízlésünk, így Orff „Carmina Buránáját”, - ez volt a kedvence - az én hatvanas évekbeli összeállításom követte, újabb és újabb vitákra adva okot. Meg is jegyezték a kívül állók, annyit veszekszünk, mintha házaspárok lettünk volna. Ennek ellenére nem adtuk fel a közös „háztartást”, különbözőségünk ellenére összetartozóak voltunk, ezt remélhetően nem értik félre a rosszmájú olvasók. Állandó témát szolgáltatott még a család, a gyerekek, ebben is egy cipőben jártunk, asszonyaink, mintha összebeszéltek volna, egyszerre írtak, vagy nem írtak, tág teret adva a találgatásoknak, és mi találgattunk is. Őrségben egymást váltottuk, ő a 8 –12 –est kedvelte, én inkább éjfélkor lépten szolgálatba. Bizony sokszor szembesültem a ténnyel, hogy Gyuri barátom ismét nem állt hivatása csúcsán, hagyott rám bőséggel a néki kiadott munkákból, vagy nem ellenőrizte le a hajót alaposan, csukhattam be a nyitva hagyott ablakokat, ajtókat, állhattam a helyére a daruval, esetenként húzhattam utána a kikötő köteleknek. Ha szóvá tettem, jött a magyarázat, - ismét nagyot alkotott a kifogások terén, - így nem említettem meg feljebbvalóimnak, minek borítsam ki a bilit, nyeltem egy nagyot, tettem tovább a dolgom. Ő megváltoztathatatlan volt. Hosszú ideig tartott ez az elnézés, mígnem áttévedtünk Afrikába, ahol viszont ezek a hiányosságok már megbosszulták magukat, és kenyértörésre vittem a dolgot: szétköltöztünk! Nagy port vert fel ez az esemény a hajó életében, mindenki elkönyvelte már, hogy a két öreg szétválaszthatatlan, erre tessék… „már ők is!” – gondolhatták mások. Sokáig nem bírtuk ki egymás nélkül, - vagy fogalmazzak úgy, hogy, más nem bírt ki minket? – a végére ismét összeputriztunk. Hazatérve fogadkoztunk, összejárunk, úgy, mint a hajón…nos, ez nagyon nem működött! Két ízben látogatott meg, ültünk a szobában, egymás után tettem fel a lemezeket, hallgattunk, nem volt miről beszélgetni, nem volt témánk. Hiányzott a miliő, a hajó, mi inspirációt adott. Semmitmondó, kínos cseverészés, kínos feszengés, - mindkettőnknek rá kellett jönnünk, ez a barátság csak a hajón működött, otthon kihűlt, okafogyottá vált.

            Róla sem tudok többet, mint a többi kollégámról, tartok tőle, hogy újabb találkozás esetén se menne úgy a szó, mint annakidején, mikor összezárva éltünk egy parányi kabinban a „Kapos” és a „Sió” fedélzetén.                                      

Kényes a téma, ami következik, személyekről szándékszom írni, néha nem is túl hízelgő módon. Nevet persze nem adok nekik, de aki volt tengerész, az pillanatok alatt ráismer többjükre. Így inkább a kívülállóknak ajánlom, akadnak a megírtak között érdekes személyiségek is!

                                                         Emberek, tengerészek.

                 Volt kollégáimról akarok szólni, akikkel annakidején, a daliás időkben együtt jártuk a világtengereket. Lesz közöttük kápó és matróz, idősebb és fiatal; és – sajnos hozzá kell tennem, - élő és holt. Bizony, eljártak felettünk az idők, a hosszú hajból kopasz fej lett, az ébenfekete sörényből tisztes őszes halánték, a délceg termetből hajlott hátú öregúr, az elméncségekkel sziporkázóból memória zavarokkal küzdő hadastyán. Ki így, ki úgy reagált a változásokra. Nem a mostani állapotokról szólnék, - nem is tehetném, hisz’ alig van kapcsolatom a régmúlt embereivel. - inkább a húsz - harminc évvel ezelőttire emlékeznék, amikor ifjú emberként, erőm és szellemi képességeim teljében vágtam neki az óceánoknak. Sok száz emberrel találkoztam a hajókon, voltak, akikkel több alkalommal is összehozott jó sorsom, - bár néha mondhatnék balsorsot is, - míg másokkal mindössze egy – egy ízben találkoztam, nevük kirostálódott memóriámból az idők folyamán, nem tettek mély benyomásokat rám. Mostanság, hogy gyakrabban találkozom volt tengerészekkel, felidéződik a múlt, és amikor emberek említődnek fel, csodálkozom, hogy a névhez nekem más emlékeim fűződnek, más emberre emlékszem, mint akiről a fabula szól. Úgy hiszem, ez természetes, ez az emberi memória végességére utal, esetenként a megszépítő messzeségre, aminek takaró fátylához én is egyre többször nyúlok manapság. Kik voltatok hát ti, régi „játszótársak”? Gyakorta idéződik fel a mondás, hogy három féle ember van: élő, holt, és az úton lévő. Ez utóbbit formáltuk át mi „tengerésszé”, tehát a mondás így hangzik a mi olvasatunkban: „Három féle ember van, élő és holt és a tengeren lévő!”

                                                       A fedélzetmester.

              No, kit pécézzek ki magamnak elsőként? Vegyük a „figurát” kicsit humorosabbra, legyen a következő „áldozatom” arany Pista bátyánk. Köpcös, izmos kis emberke volt, kopasz fejét némi őszes haj keretezte, égszínkék szemét néha fátyolossá tette az elfogyasztott szeszek mennyisége. Ő volt az a „bócman”, aki a keresztségben, és a tengerész legendákban az „Aprótalpú” becenevet kapta. Már a név is egyedivé teszi viselőjét, egyéniséggé, tehát megmagyarázom. Történt egyszer, hogy matrózaink szép zöldre festették a fedélzetet, öröm volt ránézni, eltűnt a sok rozsda, a lefolyás. Nos, ebbe a szép zöld mezőbe rondított bele valaki, másnapra virradóra elhűlve látták a fiuk, hogy az éj leple alatt valaki orvul a hajóorrba „csámpázott” a még friss festésen keresztül, s maga után hagyta lábnyomait. „Ki volt az?!” – harsant a kiáltás, s kezdetét vette a nyomozás. Messzire nem kellett menni, aprók voltak a lábnyomok, eleve alacsony termetű ember lehetett az elkövető, így bukkantak rá fedélzetmesterünk folyósóra kitett bakancsára, amelynek talpán ott árulkodott a zöld szín. Pista bátyánk nem volt az alkohol ellensége, az előző nap is jócskán a pohár fenekére nézett, rég elfelejtette már, hogy reggel milyen munkát adott ki a fiuknak, s elnehezülvén a szeszektől, elhanyatlott kabinjában, amit csak „borzlyuknak” hívtak a szomszédai. Éjszaka felriadva szomorúan konstatálta, hogy az üvegek üresen csörögtek a padlaton, így kénytelen volt más forrás után nézni, hogy rendbe hozza vércukrát. Eszébe jutott a vésztartaléka, amit elől, a hajóorrban rejtegetett pár doboz sör formájában, úgy gondolta, vész van, bevethető a titkos fegyver. Így gondolkodván, felöltötte ruháit, és előre lopódzott a „forráshoz.” Nem zavartatta magát, átbújt a kifeszített madzag alatt, - ez volt hivatott elriasztani az illetéktelen betolakodókat a friss festéstől, - és előre botorkált az éj leple alatt, feltankolt, majd visszatért hajlékába. Így sikerült rekonstruálni az éjszaka történteket, mivel a hajó menetben volt, s az ügyeletes tiszt a hídról szemmel tartotta a kisöreg mesterkedéseit. A másnap reggeli munkabeosztás után tört ki a botrány, mikor magából kikelve kereste a bűnöst. Bizony, már törlődtek agyából az éjszaka történései. „Mondjuk meg neki, ne mondjuk?” – töprengtek a matrózok, nem akarván elásni magukat az öreg szemében. A dilemmát az első tiszt oldotta fel, amikor magához szólította emberünket az irodájába, és megkérdezte hajónk anyját, ugyan mit keresett éjszaka a hajóorrban? Akkor szembesült fed. mesterünk tettének súlyával, zavartan nézegette kizöldült talpú bakancsának az orrát. Nem tudni, mi történt még, Pista bátyánk visszavett a hangerejéből, s a későbbiekben hímes tojásként bánt matrózaival, arany életük volt az elkövetkezendő egy hónapban, amíg ki nem szállt a hajótól. A név viszont maradt, s kísérte tovább, hajóról hajóra.

    Mi fűződik még a nevéhez, ami közel sem ennyire degradáló személyére nézvést? „Újkorában” még nem volt rossz szakember, tudott is irányítani, még ha nem is tartozott korunk Einsteinje közé. A verbális kommunikáció nem volt az erőssége, szókincsét minimálisra korlátozva adta ki az utasításait, lehetőség szerint ordítva és sűrűn használva a magyar nyelv nyomdafestéket nem tűrő szavait; gyakorta öltött nála az eligazítás ilyen formát: „Elmegyünk előre, aztán majd izé!” Így hát elmentünk előre, és izélgettünk valamit. Hirtelen haragú, hebrencs emberke volt, gyakorta üvöltözött matrózaival, nála az volt a dicséret, amikor nem baltázott le senkit. Dicsérő szót tőle sosem hallottunk. A munka végét megfogta, nagyhajón sem bújt a 12 matróza mögé, ha valamit meg kellett csinálni, ott lihegett állandóan a nyakukban. Korát meghazudtolva mászott fel a darukra, ment le a raktárakba, takarított ő is, ha szükségét látta. Csak az a fránya pia ne lett volna! Amíg az itala tartott, ritkán volt józan, s történtek meg vele a fentebb említetthez hasonló esetek. Ittasan ráadásul még kekec is volt, néhányszor eltángálták a kikötőkben a rakodómunkások, esetenként a hajón is elcsattant pár pofon, aminek következtében napszemüvegben irányította a munkát napokig. Két ízben hajóztam vele, elsőre még ereje teljében volt. A „Petőfi”-n a jobbik énjét mutatta, nem is tehetett mást, hisz akkor került első ízben nagyhajóra; másodjára az utolsó hajóján hozott össze vele a sors. Addigra védett korba került az öreg, már nem sok vizet zavart, volt, hogy napokig alig láttuk, ment nélküle is a munka, a „matróz tanács” döntötte el, mihez is fogjunk. Szerencséje volt, öreg volt a gárda, értettük a dolgunkat. Parancsnokunkkal együtt húztak csizmát, nem kezdte ki Pista bátyánkat. Az öreg élt, és néha vissza is élt ezzel a bizalommal: elkezdett gyűjtögetni, készült a civil életre. Apróságok tűntek el, szerszámok, fúrók, kábelek, kezdett kiürülni a fedélzetmesteri raktár. Szóltunk a barbának, fogja vissza az apró kis hörcsögöt, mert – némi túlzással, - már nem lesz mivel dolgoznunk. Két nagy ládát is összeácsolt magának haza küldésre, fért bele a hajó holmijából is bőven. Parancsnokunk vágta ketté a gordiuszi csomót, a régi barátságra való tekintettel felajánlotta emberünknek, segít neki csomagolni. S láss csodát, lassan ismét visszakerültek a polcokra a már elveszettnek hitt eszközök, csak „bócmanunk” morgott a bajsza alatt, „minek segít a barba, a fene se kérte rá!”

            Még utoljára Réniben ráköszöntött az egy hetes részegség, alig merészkedett ki a kabinjából. Szulinán alaposan betankolt sörből, viszkiből. Időnként kióvakodott a kabinjából, átjött hozzám, - engem a bizalmába fogadott, nem tudni miért? - kifaggatott, mi történt a hajón, megy – e munka, nem tűnt fel, hogy ő nincs kint a fedélzeten? Megnyugtattam, nincs oka az aggodalomra, boldogulunk nélküle is, így haza ballagott és sörös kartonjai körében nyugalomra hajtotta fejét. Egy ízben a szalonba is letévedt, éppen a szakács tetemre hívása történt, aki, kellőképpen leittasodva tört, zúzott az előző este, verekedést provokált; így petíciót intéztünk a barbához, küldje haza ezt az embert, nem való a hajónkra, különben is, szeretnénk már egyszer jót is enni. Emberünk másnapra kijózanodott, megkövetett mindnyájunkat, maradni akart. Ezt a kérelmet bocsátotta barbánk szavazásra, ez zajlott a szalonban, amikor megjelent a kisöreg, szemmel láthatóan fogalma sem volt, mi történik, mert meghívta a szakácsot a hajógyűlés után egy pofa sörre. Többünkből kitört a röhögés, komolytalanná téve a szavazást. (Szakácsunk különben maradhatott, többet nem rúgott be, igaz, jobban sem főzött.)

             Ilyen emlékek fűznek engem az „aprótalpú” Pista bátyámhoz. Huszonegy éve ment nyugdíjba, vajon él – e még, vagy már a mennyei fedélzet kékjét járja – e össze?

No, hölgyeim és uraim……profilváltás következik.
Az alábbiakban Kécza Sándor barátom és egykori „mentorom” írásai következnek.
Nem, vagyok téma híján, s a lelkesedésem sem vesztettem el. Sanyi írásait azonban magam mindig jó kedvvel olvasom,  - a nosztalgia érzése tenné tán -  és remélem majd te is hasonlóképpen fogsz érezni az alábbi sorok után…..

Amit a Sanyiról tudni illik, hogy Ő az aki:

- első időkben segített nekem „navigálni” a MAHART szertár veszélyektől egyáltalán nem mentes vizein,

- tanított meg dobót dobni, vagy „piombálni” ,

- olyan alakokkal bánni, mint például a „Zita, a Spungi, vagy a szép emlékű TótaSam” stb.

- vezetett be Csepel és Erzsébet éjszakai életébe. (olyan szórakozó helyeket érts alatta, ahol az úri közönség nem táncolt…)

Írásait változtatás nélkül adom közzé, elvégre nem vagyok én egy „SiccPali”.

Egészség, jó kávét, jó olvasást….

                                                    Nekrológ - utószó

„Temetni jöttem a magyar hajózást, nem dicsérni!” - bocsátassanak meg nekem ezek a nagy szavak. Nem kell ekkora feneket keríteni annak, hogy volt magyar tengerhajózás, nincs többé magyar tengerhajózás. Úgyis nonszensz volt; tengeri flotta egy szárazföldi országnak…bár erről megkérdezhetnénk a cseh, svájci, az osztrák tengerészeket, - talán az utóbbiakat inkább ne, hisz azok is magyarok voltak. Hazánk lakosságának javarésze azt sem tudta, hogy volt magyar lobogó a világtengereken. Zárt kör volt, egy szűk kaszt, a tengerészek kasztja. Nem voltunk sokan. Nékem szerencsém volt, sikerült elcsípnem a legjobb éveket, amikor sosem volt nagyságú flottával rendelkeztünk, új, viszonylag modern hajókkal, - leszámítva azt az apróságot, hogy ezek a hajók a KGST hajógyáraiban látták meg a napvilágot. Nekünk mindegy volt, járhattuk velük a nagyvilágot, Kanadától Szingapúrig, Perutól Japánig. Kitörhettünk az óceánokra, magunk mögött hagyhattuk a „bölcsőt”, a Földközi-tengert.  Mosolyogni való vita folyt, maradjon-e a flotta a Mediterránon, avagy kell-e nekünk az óceáni hajózás? Ma már ez sincs, a másik sem létezik. Az tény, hogy azzal a struktúrával nem lett volna értelme átlépni az új évezredbe, amivel a Mahart rendelkezett. Nem vagyok hivatott eldönteni, mire lett volna szükség, hogy talpon maradjon a tengerhajózás, nálamnál nagyobb tudású, bölcsebb emberek sem tudták erre a választ, - vagy nem is akarták tudni? Ismertebb nevű, nagyobb szellemi és anyagi tőkével rendelkező cégek mentek csődbe, tűntek el nyomtalanul, miért fáj az nekem, hogy megszűnt a „tengerészet”? Miért? Mert egy darabja volt az életemnek, emberöltőnyi idő, amit sokadmagammal eltöltöttem a sós vízen. Ki ejt könnyet a pár száz, pár ezer tengerészért, a pár tucatnyi hajóért? Csodabogarak voltunk, s azok is maradtunk, magánügyünk volt a tengerészkedés.

Pár ezret írtam, mikor számokat említettem; ennyi ember persze sohasem szolgált egyszerre a hajókon. 6-700, talán 800 fő volt a tengerhajózás egy időben hajón szolgáló alkalmazottainak létszáma. A többiek alatt a hajózást abbahagyni kényszerülőket, a nyugdíjasokat értettem, azokat, akik hosszabb-rövidebb ideig álltak Neptun szolgálatában. Sokan voltak, akik pár év, pár évtized után mondtak búcsút, - különböző okok miatt, - a tengernek, s kevesen, akik az életüket tették fel rá, és hajóztak 30-35 évet, s még kevesebben, akik nem véve igénybe a nyugdíj korkedvezményt, maradtak akár negyven évig, amíg erővel bírták. Róluk bízvást el lehetett mondani: életük volt a hajózás.

Lehet úgy olvasni ezeket a sorokat, mint egy nyugdíjas nosztalgikus visszaemlékezéseit. Ma már akkor sem hajózhatnék, ha lenne hol, sem korom, sem egészségi állapotom nem tenné lehetővé. Kinek kellene egy hatvanas matróz? Mégis, jóleső érzés tölt el, hogy a sós vizet választó fiúk közé tartozhattam. Akármennyi bosszúság, kellemetlenség ért a 24 év alatt, akármennyi nem szeretem emberrel voltam összezárva a hajón, amelyek néha majdnem „halálhajók” voltak; nem sajnálom az ott eltöltött időt. Nem a múlt ködébe vesző, megszépítő merengés mondatja ezt velem. Én azokra a tájakra, emberekre emlékezem, amiket, és akiket a hajózásnak köszönhetően ismertem meg, - és a mindig változó, de mégis állandó valamire, amit úgy hívunk: tenger. Megfizethetetlen élmények - vélik sokan. Nagyjából igaz is - révedek el a múltban, - de nem lehet emlékezni csak a jóra, a szépre, amikor jó hajón, jó társasággal, szép tájakon hajózott az ember, amíg másutt minden „rossz” volt, s alig várta, hogy végre vége legyen a lázálomnak. A munka sokszor kemény volt, a tenger viharos, máskor viszont ott úszott a hajó az Indiai-óceán tükörsimaságú vizén, s a hajófarban üldögélve gyönyörködhettem a naplemente színpompás tűzijátékában. Nem szabad emlékezni az egyikre a másik nélkül.

Ma is vannak magyarok a tengereken, ha nem is sokan. Még nem halt ki az a generáció, akik a nyolcvanas, kilencvenes években kezdték a hajózást, a negyvenes, ötvenes éveiket tapossák, többségük tiszti rangban szolgál valahol, valamerre. Nem ismerem mostani életüket, nem tartok kapcsolatot a még aktív tengerészekkel. Véletlenszerűen futottam össze volt kollégákkal a csepeli kikötőben, amíg ott dolgoztam, azokkal, akik szintén a partra kényszerültek hosszabb-rövidebb időre, vagy akár véglegesen; váltottunk pár szót az idő múlásáról, a dolgok rosszra fordulásáról. Néha a számítógép képernyőjén nézegetem hüledezve a rég ismert, de jócskán megváltozott arcokat, csodálkozok el, hogy az a jópofa, kissé szertelen, bohém tisztjelölt, akivel annakidején annyit ökörködtünk, vívtunk nagy szesz csatákat; az az ember ma már egy 50.000 tonnás konténerszállító hajó felelős parancsnoka.

     Működik a Tengerész Klub, ahol a múlt és a jelen marinájói járnak össze, de eddig nem tudtam rábeszélni magam, hogy tagjai közé álljak. Bizonyára sok segítséget kaptam volna az íráshoz, rég elfeledett dolgok kerültek volna elő, amiket az én memóriám már nem őrzött meg, de másokéban még ott rejtőznek…igazából nem tudnék válaszolni arra a kérdésre, miért nem járok közéjük? Talán lustaság, kényelem szeretet, - nem tudom a választ. Valószínű, hogy előbb-utóbb elmegyek egy találkozóra; de ahogy múlik az idő, és egyre többen szállnak fel Hádész ladikjára, félő, hogy alig találkozom valakivel, aki a korosztályomat képviseli. Bennem is él a félsz, nehogy időnek előtte hajózzak át a túlvilági vizekre!

Reggel négyre ígérték a révkalauzt, s mi, annak rendje, módja szerint - ki-ki a maga posztján - vártuk a manővert.
Mondom a megszokott szövegem a révkalauznak, miszerint merülésünk blablabla, orr-sugárkormány teljesítménye blablabla, majd hogy ne ijedjen meg, hogy a gép első indítása 25-30 másodpercig tart. Ennek csak azért volt jelentősége, mert éppen apály volt és a folyó kb. 3 csomó körüli sebességgel folyt a tenger felé. 3 csomó az 5,5 km/h illetve 1,54 m/sec. Ha ezt megszorzom a gép első indításához szükséges idővel az 38 métert ad. Az éppen előttünk lévő hajótól való távolságunk meg csak olyan 30 méter volt. Ha teszem, azt egyszerre dobnánk el a köteleket, akár az is előfordulhat, hogy rávisz az áramlat az előttünk lévő rocsóra. A tegnapi események után már más sem hiányzott volna, mint hogy egy katamaránt csináljak két hajóból. Általában elől, hátul 6+2 kötelet használunk a hajó rögzítésére. Négy orr, négy farkötél, kettő-kettő kereszt kötél illetve két-két előre illetve hátratartó kötél. Nem mennék itt bele a részletekbe, hogy melyiknek mi is a feladata. Legyen elég annyi, hogy kellenek és kész. Elhajózáskor leegyszerűsítjük a fent említett „pókhálót” egy az egyre. Marad tehát egy orrkötél, egy farkötél és egy-egy „spring” elől hátul. Erre azért van szükség, hogy ne egyszerre kelljen a matrózoknak „Laukón csoportként” birkózniuk a kötelekkel. No, itt nem ez történt. A lusta dögök (kikötői munkások) egyszerre dobták el mind a négy farkötelünket. Igaz, ami igaz a harmadik tiszt sem állt a helyzet magaslatán, de mit is várhatnánk egy „egynapos” tiszttől? A köteleink speciális kötelek. 80 mm vastagok és 120 tonna a szakítószilárdságuk. Úszóképességük a fél tégláéval vetekszik.  Szaporíthatnám még a szót, de minek? A lényeg az, hogy az egyik kötelem beszorult valahová. Elsőre még nem volt tiszta, hogy a kormány vagy a propeller esett e csapdába. Mondom a kalauznak, hogy így nem indulok el. Kiadtuk újra a köteleinket, majd elkezdtem telefonálni. Elsőként az ügynököt értesítettem, majd a szuperintendánsom. Mit mondjak nem volt boldog egyik sem. Közben hívtam a Kápót, hogy próbáljuk meg átforgatni a gépet. Megforgattuk egyet előre, kettőt hátra….huh…szabadon ment, a kötél sem feszült meg….halleluja nem a propeller. Ha nem a propeller, akkor a kormány…. Szóltam az első tisztemnek, hogy kezdjen el ballasztolni és próbálja meg a kormány felső élét a vízfölé hozni. Sikerült…..és láthatóvá vált a kötél is. Nyilvánvaló volt, hogy ezt mi, saját erővel nem fogjuk tudni megoldani. Telefon a szupernek, aki pedig intézett egy búvár céget Willhelmshavenből. Búvárokra ugyan nem volt szükség, de vontatót meg én nem tudtam intézni, mert az összes le volt foglalva manőverekre. Délután fél kettőre meg is érkeztek, s 10 perc bohóckodás után kiszabadították a kötelünket. Délután három órára gépkészenlétet rendeltem el és 10 és fél óra késedelemmel, végre megszabadultunk Németországból.

Ez a kis „balhé” 23000 dollárjába került a főnökömnek (bérleti díj kiesés), plusz 800 euró csónak költség, plusz 3,5 tonna gázolaj a bérlő felé.

Nekem is fel kell kötnöm a gatyámat, mert úgy tűnik, hogy kezdek kifutni a szerencsémből. Jó lesz odafigyelni…..lassan már tényleg csak az a kis tudásom marad (10%), ami viszont valóban nem sok……

 Az előbbi bejegyzésemhez írnék még két dolgot, mielőtt folytatnám az észak európai turnéról szóló beszámolóm. A Juhász parancsnok úrtól származó mondást, egy beszélgetés alkalmával említettem az éppen aktuális (izraeli) Barbámnak. Válasza meglehetősen vicces volt, bár igazából csak angolul hangzik jól. Nem vagyok egy Faludy, de azért megpróbálom visszaadni…… Szóval, amikor mondtam neki, hogy Juhász captain szerint egy jó tengerésznek 10% tudásra  és 90% szerencsére van szüksége, így válaszolt: „Bullshit…..what you really need is 50% luck and 50% fortune….that is all you need…and fuck the knowledge…”….Magyarul. „ lószart….amire igazából szükséged van az 50% szerencse és 50% mázli….ez az, amire szükséged van,…..a tudást meg földughatod”…..…hát valahogy így…..

Akkor az antwerpeni zsilipről is még egy szót…… A zsilip 68 méter széles…. ,míg a mi „kis” rocsónk 48 méter. Hmmmm….. nem túl rossz,  10-10 méter marad jobbról balról, be fog az menni mondhatnánk, mi ebben a pláne? Hogy tisztában legyetek a jelentőségével, egy fok eltérés az irányban 8 méter (teljes) vetületnövekedéssel jár. Így már csak 6-6 méter marad a falig. 30-35 csomós szélben, 10000 m2 méter szélfelülettel, kormányos matróz legyen a talpán, aki jól meg tudja tartani. Jaaaaaa, hogy a manővereket én kormányzom….., az semmit sem jelent,….ha csak azt nem, hogy jó kormányos matróz vagyokJ.

Na, de legyen elég az öntömjénezésből, irány Németország…..

Hamburg a maga unalmas 7 órás be és kijövetelével említést sem érdemel. Megvolt ez is. Reggel 10 órakor hajóztunk el a cég irodaépülete előtt……kürtszó, lobogózás, integetés….good bye Hamburg. Újabb hétóra az Elbán, majd három a Weseren, Bremershaven felé. Félúton jártunk befelé a folyón, mikor hív a helyi kikötő-parancsnokság, hogy a rakpart foglalt, ne menjünk tovább. Szerencse a szerencsétlenségben (ugye-ugye, megmondta a Juhász captain), hogy egy mérföldre lehettünk attól a ponttól, ahonnan már nincs visszaút (point of no return). Egyszerűen azért nem mert, a csatorna szélessége olyan kicsi, hogy képtelenek lennénk megfordulni. Kormány teljesen jobbra, fél erő hátra…..fordulás. 350 méteres fordulási sugár - ennyire sikeredett ugyanis - egy ekkora dögtől egyáltalán nem rossz, ha figyelembe vesszük, hogy milyen kapkodva kellet végrehajtani. Tipikus példája az előbb cselekszünk, aztán gondolkozunk-nak, de az adott szituációban ez volt a lehető legjobb, és ami igazán számít, hogy sikerült. Csattogás vissza a folyón….majd a bejárathoz közel sodródtunk egy kicsit. Félóra múlva jött az újabb hívás, hogy mehetünk. Mentünk, bár ne mentünk volna. Az összes csúszással, azt sikerült elérnünk, hogy a dagály kiteljesedett, ami viszont nem a legkedvezőbb a számunkra, már ami a kikötési manővert illeti. Gondoljatok csak a Dunára….ott is mindig az áramlással szembe kötnek ki, biztosítván a hajó kormányképességét a legutolsó pillanatig, akár géperő nélkül is. A folyami révkalauz kicsit elszámolta magát, bár a géperőt visszavettük egész lassúra, így is 12 csomó volt a sebességünk, amikor elértük a rakpart elejét. A kikötést vezénylő pilot éppen csak, hogy fel tudott jönni a hajóra. Hogy csökkentsük a sebességet, először „egész lassú hátrába”toltam a telegráfot majd „lassú hátrába”…..”fél” és „teljes erő hátrába”….és csak mentünk tovább, mint a gyorsvonat. Közben a keresztirányú 4-s szél befordított a kikötött hajók irányába, előre vetítve egy nem mindennapi baleset képét. A kikötői pilot, mikor a hídra felért - látva a helyzetet - magából kikelve ordított, hogy ő ezt nem veszi át. Csinálja a folyami kalauz…, ha már így elbaltázta. Az szegény, ekkora már inkább volt holt, mint élő….. Egy helyben toporgott….., teljesen lebénult.

Félreértés ne essék, nem vagyok hős, de látva a töketlenkedésüket, kirohantam a szárnyra, fogtam a kormányt, előrébe tettem a gépet és próbáltam a lehetetlent….áramlattal szembefordulni és megfogni a hajót. Az első tisztem később azt mondta, hogy úgy néztem ki, mint egy megszállott, s közben ordítottam, mint a vadszamár az orr-sugár kormányért. Azon egyik hajók parancsnoka, amelyiket éppen elpusztítani készültem, jó barátom (kétszer is volt első tisztem), pár nappal később, mikor Antwerpenben összefutottunk azt mondta, hogy látva az ámokfutásunkat kirohant a kabinjából a hajója másik oldalára, mert féltette az életét. Nem csodálom, mert amikor már valamelyest sikerült elfordulnom a harmadik tisztem szerint 10 méterre sem voltunk az MSC Davostól . …..És megint a szerencse……. A kikötői kalauz látván, ahogy küszködök jobb belátásra tért és kijött hozzám a szárnyra.  Nem vicc, mondja, hogy: „Captain nincs rá garancia, hogy megcsináljuk, de legalább elmondhatjuk, hogy megpróbáltuk…, ha sikerül Vasárnap templomba megyünk…” Mellénk rendelte a vontatókat, amit viszont az enyémeknek sikerült rekord gyorsasággal fölcsatolni.  Géperő, plusz a vontatók…..sikerült, ha csak paraszthajszállal is, elkerülni a katasztrófát.

……És még egy kis szerencse….amikor a kikötői kalauz megkapta megbízatását, fölhívta a kikötőt és 75 BP-s (bollard pull) vontatókat rendelt a 40-sek helyett.
Ha a kisebbek jöttek volna, én mára már valószínűleg egy jól fűtött német börtönben ücsörögnék, s 5 eurós órabérért zacskót ragasztanék.

Amikor part mellé kerültünk, a folyami kalauz becsületére legyen mondva bocsánatot kért.

Bánja a kánya, csak az nem hibázik, aki nem dolgozik. Mindkettőnek adtam egy üveg whiskyt, letudva ezzel az adósságomat Fortuna felé. Akkor még nem tudhattam, hogy a következő Vasárnap kijutok e egy templomba, ezért a kabinomba érve csak úgy szimplán üvegből vettem magamhoz a „szentelt vizet”.

Ismét kihullott egy pár szál hajam, megint túl vagyok egy infarktus közeli helyzeten…..mondja valaki, hogy nem szép az élet.

Folyt. köv.

 Jócskán elmaradtam a bejegyzéseimmel. Bizonyára nem árulok el titkot, de oka, okai voltak. Vágjunk bele….. Az antwerpeni horgonyzásnál hagytam abba.

Bevezetésnek talán annyit, hogy bár a meteorológusokat, mint olyanokat, nem utálom, de határozottan fenntartásaim vannak velük kapcsolatban. Az általuk produktumnak tartott előrejelzést, inkább a jóslás kategóriájában sorolnám, mivel a beválási százalékuk alapján valószínűleg csak csirke bélre hagyatkoznak készítésükkor.

Történt ez most is. Éppen a legfrissebb meteorológiai előrejelzést vizslattam, mikor elért a megvilágosodás. A térkép szerint 7.-ére, déltájban a szél 3-4-es erősségűre mérséklődik, ami akár a rég várt bejutásunkat is eredményezheti Antwerpen kikötőjébe.

Itt most „copy-paste” jön, mert a történtek hajszálra megegyeztek a két nappal előbbiekkel.
Elhatározásra jutván, megírtam az éjszakára szóló utasításaimat, hogy ki mikor, merre…..majd lefeküdtem. Három órára a gép elkészítve, fedélzetmester elöl, húzásra kész. A bibi csak a széllel volt,….mivel mással lett volna? 8 erősségű szél fújdogált, ebben próbáltuk hazakínlódni a horgonyt. Már az első lánchossz hazaérkezésekor nyilvánvaló volt, hogy négyre nemhogy a révkalauz állomáson nem leszünk, de még a horgonyunk sem lesz fent addigra. Gépelőre, orr-sugárkormány a szélbe, mire fölénk ért a kávédaráló a kalauzzal, azért csak felszedtük.

Úton Flushing felé (a Schelde folyó bejárata) a szél ereje továbbra is meghaladta az előrejelzésben jósoltat, de határozottan gyengült (BF 5-6).

Tudni kell, hogy a „Mega-hajók” megjelenésével különleges biztonsági rendszabályok is életbe léptek bizonyos (civilizált) helyeken, mint teszem azt Hollandia, Belgium, Németország stb.

Az első tranzitokat a Scheldén csak világos nappal, minimum 2500 méteres láthatóság mellett, 4-s erősségű szél illetve az alatt, maximum 14,5 méteres merüléssel, 4 vontató segítségével lehetett végrehajtani. A folyót a tranzit idejére lezárták minden más forgalom elől. Ez mára már a múlté (még egy év sem telt el), a kereskedelmi érdekek ugyanis felülírták a biztonságiakat.
Magam is hajóztam tavaly Júliusban egy teszt futás keretében 15,3 méteres merüléssel. Ez akkor rekordnak számított. Nem sokáig maradtam rekorder, tán két hónapig sem …hamar megdőlt, egy másik MSC hajó 15,5 méterével)
Mára a láthatósági limit 500 méter, a merülés 15,5, a szél erejének felsőhatára pedig a csillagos ég.

Egy röpke héten belül 4 tranzitunk volt a Scheldén, ebből három zsilipezést, 6-7-s szélben. Az első eljövetelünk alkalmával elszakadt a hátsó vontató kötele, míg mi éppen csak, hogy kidugtuk az orrunkat a zsilipből. Volt ott aztán, „teljes erő előre, kormány teljesen jobbra, majd balra”……meg  ami szem szájnak ingere. Megcsináltuk….karcolást sem ejtettünk sem a hajótesten, sem a zsilip falán.

Juhász János parancsnok úr, mondta egyszer nekem, hogy: „…drága gyerekem…..amire egy jó tengerésznek szüksége van az 10% tudás és 90% szerencse…..”  Itt bizony be kell, hogy valljam a szerencsének nagyobb szerepe volt, mint a tudásnak, függetlenül attól, hogy a révkalauzok is, meg jómagam is beleadtunk apait, anyait.

Folyt. köv.

Le Havre-ból elhajózva a lovak közécsaptam, mert szerettem volna még éjfél előtt megérkezni a horgonyzóhelyre Antwerpen elé. A doveri szorosba érve visszavettem a sebességet (manőver sebességre), de a 40 csomós nyugati széllel, meg a kedvező áramlattal a hátam mögött még mindig 24 csomóval rongyoltunk Antwerpen felé. Mint azt vártuk is, bevitelről szó sem lehetett. Tíz órára, már horgonyon álltunk és vártuk az éjfélt. 10 perccel éjfél előtt felsorakoztattam a népemet a hídon. A gepárdoknak a Kápó már a Le Havre-i elhajózás után bejelentette a szabadnapot, így közülük többen is csak segítséggel tudták megtenni az utolsó emeletet a hídra. Éjfélkor aztán, ahogy szoktuk….megszólaltattuk a hajókürtöt és koccintottunk a jófajta francia pezsgőnkkel, amit még „csiga országban” szereztem be. Kettőig elszipókázgattunk, aztán a törött poharak meg a néhány öntudatát vesztett gépész eltakarítása után nyugalomra tértünk. Elsejére terveztük a partit, mert tudtuk, hogy másodikáig nem fognak zaklatni bennünket. Az újévi parti, ahogy azt vártam is meglehetősen szolidra sikeredett. Azok, akik a sebeiket nyalogatták még az előző napról csak kólázgattak, a többiek pedig békésen iddogáltak. Az előző barba vett nekik valami szipi-szupi karaoke szettet, azt nyúzták kifáradásig. Ezt csak azért sérelmeztem, mert magam viszont előző ittlétemkor vettem három gitárt, meg egy keyboardot, várván, hogy majd az kíséri a „táncmulatságot”, ahogy előtte nem egyszer. Tévedtem, nem így lett.

Eljött a másodika, majd a harmadika….semmi. Kora este hívtak, hogy reggel négyre legyünk a révkalauz állomásnál. Megírtam az éjszakára szóló utasításaimat, hogy ki mikor, merre…..majd éjfélkor elfeküdtem. Fél egykor hív a második sior, hogy nem kell sehová sem mennünk, helikopterrel hozzák majd a kalauzt. Jó…..menetrend átszervezve…..dőlnék vissza aludni, mikor újra hív. Pozitív hős, hídra fel, kávé….s majd mint égből az áldás a révkalauz is leereszkedett a hídszárnyra. Szokásos üdvözlés, majd enyhén kínai stílusban, mondja, hogy húzzuk a görbevasat, mert hét órára Flushingnál kell lennünk. 40-50 csomós szélben az nem olyan egyszerű, de megígértem neki, hogy mindent megteszünk a szent cél érdekében. Normál esetben 3 perc egy lánchosszat (27,5 m) felhúzni, most ez azért egy kicsit több volt. Mikor már hat lánchossz volt a fedélzeten, mondja, hogy ”állj meg állj hééééé”…..a rakpartunk foglalt és az erős szél miatt az ott álló hajó nem tudja elhagyni a rakpartot. Adtam egy kabint a pilotnak, s magam is elvonultam hunyni. Alighogy elaludtam, hívnak már megint, hogy jön a helikopter és elviszi a révkalauzt……vigye, ha kell neki. Azóta még egy naptelt el, változó 7-8-9-es időkkel. Az eső néha nem is esik, csak vízszintesen, gravitációt meghazudtolva száll. Holnapra valami javulást várunk….lehet, hogy az lesz a mi napunk? Mondjuk én még ellennék itt párnapig…könnyű pénz….lógatom a lában,….meg hülyeségeket írogatok…..

Jut eszembe….. A minap (van annak már négy-öt éve is), battyogunk át a doveri szoroson. Egyszer csak hív ám a doveri parti őrség, a szokásos információkért, úgymint honnan, hová, hányan vagyunk a hajón stb. Lezajlott a beszélgetés a jól bevett protokoll alapján, majd a rádiós így szólt: „Captain felhívnám a szíves figyelmét, hogy Dover környékén nagy számú”wafi”van a szeparációs zónában”. (a szeparáció az egy virtuális úttest). Hinnye mondom, elég jó beszélek angolul, de a „wafival” eddigi szakmai életem során még nem találkoztam. Mivel kérdezni ingyen van, a jó „marinájó” meg holtáig tanul, visszakérdeztem, hogy mi a rosseb az a „wafi”? Minden sallangtól mentesen így válaszolt: ”wind assisted fucking idiots”. Magyarul ez annyit tesz, hogy széllel támogatott (segített) kibaszott idióták. Mit mondjak, azóta szótáram szerves része a „wafi”. Nem tagadom, nem szeretem sem a kedvtelési, sem a vasárnapi tengerészeket. Elképesztő baromságokra képesek bizonyos szituációkban. Jó nagy ívben elkerülöm őket, ha tehetem.  Akiket viszont náluk is jobban utálok, azok a kínai halászok,….azok számának csökkentésén viszont folyamatosan dolgozom…..No mercy:-)

Nem sok minden történt az ünnepek között. 29.-én megérkeztünk Le Havre-ba.
Szeretek idejárni,….bár eddig még csak kis „bakulikkal” (csótány) volt szerencsém. Azokkal viszont mindig a déli, új kikötőbe mentem, melyet nemrégiben adtak át a nagy hajóknak. Most viszont a régi kikötőbe kellett beszuszakolni magunkat. A képzési hiányosságok mellett ez is a kedven topikjaim egyike, miszerint a hajók méretének esztelen növekedését, nem kísérte az infrastruktúra. Nem egy helyre már tényleg cipőkanállal kell beraknunk a hajót, úgy hogy a bérlő közben visít, a vontatók használatáért. 40 csomós hátszelünk volt érkezéskor. Egy órával érkezés előtt hívott a VTS (vessel traffic service), hogy hány vontatót szeretnék? Szerinted?….kérdeztem. Miután kitaláltuk, hogy bent a kikötőben is 25-30 csomós szél van, megegyeztünk háromban. Marhája. Van egy rocsóm, ami 13,7-t merül. Aztán van 5500m2 szabadoldalam, plusz még cirka 6200 m2 rakományból adódó szélfelületem.

Minden hátrányunk meg van, ami egy hajónál előjöhet:

-          nagy merülés (13,7 m a max. 15,5 m)

-          nagy szélfelület (~11700 m2)

-          nagy vízkiszorítás (~137000 tonna, a max. 187000) ……mit szeretnének még?

A fent említett majd 12000 m2 szélfelület 20 csomós széllel……mekkora erővel is tol?.......250 tonna?
Mekkora a vontatok kimenő teljesítménye…….50-60 bollard pull? A három, jó ha meg tud tartani fordulás közben.
A révkalauzok helikopterrel jöttek. Gond nélkül landoltak a „szárnyon”. Eddig azt hittem, hogy Florin a chief matem a világbajnok cigarettázásban,……hát nem. A pali a kétórás manőver alatt, elszívott vagy két doboz cigit. Adtam is neki egy karton cigit, mikor végeztünk, s biztonságosan part mellett álltunk. Az ügynök biztosított róla, hogy következő alkalommal, már az új kikötőbe megyünk. Hellelujah….praise God! Előbb is kitalálhatták volna. Azért viszont hálás vagyok, hogy nem kellett át mennünk a zsilipen. (igaz nem is tudtunk volna….mert szélesebbek vagyunk)
A tervek szerint majd két napot álltunk volna part mellett, ami később igaznak is bizonyult. Mindenki örült, hogy kitudunk ruccanni egy kicsit a városba, megejteni a személyes bevásárlásainkat (bor, konyak, pezsgő stb.).

Üröm az örömben……reggel  0730-kor hív a harmadik tisztem, hogy: „Captain valami egyenruhások várják lent az irodában”. Már rég fönt voltam, így nem látszódott a pofámon a párnám nyoma, de azért morogtam, mert még tegnap éjjel lezavartam a hatósági vizsgálatot (immigration, custom etc), így nem vártam senkit illetve nem értettem, hogy ki a faxom bojtjai lehetnek, így hajnalok hajnalán.

Hát ki…….yesssss…. a Port State Control. Annyit illik tudni ezekről a többségükben mocskos pályaelhagyó alakokról, hogy elvben értünk, illetve a biztonságunkért ügyködnek, úgy hogy közben azonban jól farba trafálnak bennünket minden kis szarért. Mondom nekik: „Bonzsúr Möszjő….aztán mi francban segíthetnék”? Azt mondja a csigaevő, hogy lecsekkolnak bennünket. Ne mááááá….csak egy nap maradt az évből….nincs neked „mádmázelled” akivel jobban elüthetnéd az idődet? De van, mondja, de az pénzbe kerül, ezért meg 175% túlórapénzt kap. Na, mondom, hogy szakadjon rád az ég….csináljad. Csináltam nekik kávét, hastáncoztam egy kicsit az asztalon…tetszett nekik, így végül is minden megjegyzés nélkül végeztünk az inspekcióval. Hat hónapig nyugalom van (ennyi az érvényességi ideje egy ilyen vizsgálatnak), legalább is itt Európában. Estére kelve mindenki kitudott menni a városba, ki ezért, ki azért. Mondanom sem kell  szláv barátaink első útja az italboltba vezetett…..Olyan szinten megrakodva jöttek vissza, hogy annak alapján azt hihette volna  az ember, hogy már több hónapja nem jutottak alkoholhoz, holott még egy hete sincs a karácsonyi partinak. Na, mindegy ezek már csak ilyenek. A Kápóm azzal fenyeget, hogy a következő szabadságunk alkalmával meglátogat otthon.

Már előre félek….lehet,hogy be kell ruháznom egy kocsmába?

 Eltelt ez a nap is. Egy a 365-ből. Volt malacsütés, táncmulatság, karaoke…. Ünnepi beszéd címén nyögtem néhány szót az illendőség kedvéért, de nagy hangulatom nem volt az ünnepléshez, így kilenc óra tájt diszkréten leléptem.  Nem hiszem, - illetve tudom, hogy nem -, hogy hiányoztam volna valakinek is. Hagytam őket, had eresszék le a feszültséget. Én a kabinomban szép csendesen a gitáromba dőltem, s ezzel nekem véget is ért az ünnep. Ez a harmadik Karácsonyom hajón 2009 óta. Jó lenne jövőre ilyenkor otthon lenni. Na de messze van az még.

Most az európai körnek nézünk elébe, annak minden finomságával. A „fölfelé” vezető útra is betettek egy Antwerpent (így kétszer is lesz szerencsénk a Scheldéhez), a maga 7 órás útjával befelé, hogy a zsilipet már ne is említsem.

26.-án reggel 6-kor Sines elé érkeztünk. Na, ez is megér egy misét. Az út Port Saidtól idáig eseménytelen volt a Szicília alatti 10-11-s időt leszámítva (mikor, ha nem Szenteste).
 A minap telefonon beszéltem Andrejjel (karácsonyi köszöntés), s mikor meghallotta az úti célom, így reagált: „foooook meeee, what a shit place….” Ő már járt itt, én még nem.

Ö sem kispályás, 8500 TEU-s hajókkal járja a tengerek országútjait. Volt parancsnokom is anno, s ha nem lenne 4 évvel fiatalabb, még példaképemnek is mondanám, így azonban csak az egyik legjobb barátom,……még ha Román is az istenadta.

Mit mondjak, nem túlzott. Ez nem is kikötő,….ez egy semmi. Egy kis pilincka hullámtörőgáttal védett, mit tudom én micsoda. Rossz időben, minekután teljesen nyitott az óceánra, figyelheted a köteleidet látástól vakulásig. (úgy is el fognak szakadni) Vontató……..hahahahaha……na, a vontatóik, pont olyan állapotban vannak, mint a portugál (vagy mondhatnám, hogy a magyar) gazdaság. Lepusztult kis semmik és pont arra is valók. Szerencsére az idő nekünk kedvezett és a  4-es erősségű, elfújó szél ellenére, komplikáció nélkül értünk partot (hiába, aki tud az tud….igaz Bélám?).
1000 boxot kell kiraknunk, meg 250-t be. Ez civilizált helyen 12 órát jelent. A posztot írva, már másfélnapja veszteglünk itt. Én ugyan nem bánom, így legalább volt egy kis időm kimenni.
A helyről, amit tudni kell, hogy itt született Vasco da Gama. Van egy emlékháza, meg egy ocsmány szobra a „fellegvár” aljában….oszt kb. ennyi. Mindegy, a „bolondokháza” előtt, jól jött ez a kis pihenő………

Következő állomásunk a „csigaevők országa” (Franciaország), azon belül is Le Havre….

Ezzel a hajóval már többször estem a (nagy) számok bűvöletébe. Először az ára miatt, aztán voltak a napi üzemeltetési költségek, most meg a kereskedelmi rész ejtett ámulatba.

Nekünk, a hajó személyzetének általában halvány gőzünk sincs a járulékos díjakról, mint révkalauz költség, kikötői illeték, rakodómunkások, (shore gang) stb. Ha meg hallunk valamit elszörnyülködünk egy kicsit, aztán megyünk tovább a dolgunkra.

Így van ez a szuezi átkelés díjával is. A tranzitdíj számításáról gőzöm sincs, hogy hogy történik pontosan, de meg van erre is a szakember, mégpedig a „Canal inspector”. Neki deklaráljuk be érkezéskor a rakomány mennyiséget, tartályok (ballaszt és üzemanyag tankok) telítettségét, aki aztán ennek alapján készíti a számlát.

A számla első tételét a hajó nagysága adja (Suez Canal Gross Tonnage), a másikat pedig a rakomány. Kemény pluszokat lehet fizetni például, hadi anyagokért, vagy úszó objektumok szállításáért. (pl. jacht) Az inspektor szerint ez alkalommal az átkelés díja kb. 700,000 dollár volt. Napi árfolyamon számolva, bár az árfolyamokat illetően nem vagyok „up to date”, ez olyan 165,000.000 forintnak felel meg.

Megéri ennyi pénzt kifizetni? Meg…..

Számoljunk egy kicsit a jelenlegi utunkat alapul véve. Garanciát nem vállalok a számítások hitelességére, de legalább vonalakban lesz róla elképzelésetek….hogy mi, merre, mennyi……

Hongkongból, Sinesbe (Portugália) hajózunk. Spórolós időket élünk, a sebességünket 20,5 csomóra állítottam be. Ezzel a napi fogyasztást jelentősen sikerült csökkenteni 240 tonnáról jó 185 tonnára. A kereskedőknek deklarált maximális sebességünk 23,6 csomó (240 tonna/nap), aminél mi többet is tudunk (27-29 kt), de ezt nem a 600 dolláros tonnánkénti olajár idejében használjuk, 290 tonna /nap fogyasztás mellett. No, a beállított sebességgel az út 18 napig tart, de ebben már benne van a szuezi átkelés is. Ez durván 2,000.000 dollárba fog nekünk fájni üzemanyagban. Plusz az átkelési költség, ami a már említett 700.000 dolláros kiadás. Uhhhhh ez fáj……635,000.000 forint…..egy közepes lottó ötös.

Ha most ugyanezt az utat, a fenti paraméterekkel, Afrika kerülésével csinálnánk az 24 napig, azaz hat nappal tovább tartana. Ezzel is, legalább is üzemanyag költség szinten ugyan oda jutnánk, 2,660.000 dollárt kéne kifizetnünk. 40.000 dollár a különbség (10.000,000 forint) ami nem sok (dehogy nem...), de az igazi jelentősége a 6 napnak van. Hat nap alatt 2-3 kikötőt megjárunk Európában, nem kevés áruforgalommal, ami viszont szállítási díjat eredményez, azaz bevételt.

Nem hülyék ezek az arabok. Úgy találták ki a díjszabást, hogy egy kicsit olcsóbb legyen, mint az Afrika kerülés, ezzel csábítva a tulajdonosokat a csatorna használatára. Mondom, a fenti számítás csak olyan „saccperkábé”, mérget ne vegyetek rá, de szerintem az irány jó.

Bár a mi iparágunkban, mindig mindenki sír, én szegény hajótulajdonost eddig még nem láttam….vajon miért?

Hogy én ezt mennyire utálom…. Idestova öt hónapja nem dohányzom (na, ja, egy-egy iszósabb alkalmat kivéve), s egész jól meg is tudtam eddig állni, de Szuez már megint kihozta belőlem az állatot. A bérlő, hogy spóroljon az illetéken, reggel hatra rendelt bennünket a „southern reporting linehoz”. Ez majdnem mindenkinek jó, kivéve persze a személyzetet. Miért? Mert.  Normál esetben az érkezés határideje 2300 óra, hogy a következő, reggeli konvojjal át tudj menni. Ez esetben még érkezéskor lezavarod a hatósági vizsgálatokat (rablók, haramiák) és marad egy kis időd reggel négyig, ötig pihenni az átkelés előtt. Az „okos” arabok kitalálták, hogy kedvezménnyel illetik azokat, akik képesek indulásra beesni, s feltöltik az amúgy hiányos konvojt. Mit mondjak, az olaszok előszeretettel élnek vele.

Maga az átkelés jó esetben 12 óra. Általában a nagy konténer hajók mennek elől, majd a tankerek és a gázszállítók következnek, a legvégén pedig  a slepp - a lassú, vén rozsdatemetők - …. zárják a sort. „Késői” érkezésünk mián azonban most az utolsók egyike lettünk, annak minden örömével. A mi legkisebb sebességünk (dead slow ahead) 8 csomó, ami egyes „slepp osztályú” hajók maximuma, hátszéllel és áramlattal. Ilyenkor van aztán a „kis gázfröccs, gépet megállít, kis gázfröccs, gépet megállít”… Istenem, hogy a gépészek ezt, hogy utálják…. Azzal, hogy nincs sebességünk, jelentősen csökken a hajó kormány képessége is……. na, az meg a kormányos matrózok rémálma. Szóval egy ilyen átkelés alkalmával mindenki jól szórakozik.

Ha történetesen személyzetváltást kell alkalmazni, azt úgy szoktuk szervezni, hogy a váltók bejönnek Szuezben, a tranzit alatt megtörténik az átadás-átvétel, majd a hazautazók Port Saidnál szépen kiszállnak. (nem mindenkire érvényes, de matrózoknál esetleg junior tiszteknél előfordul, mint ahogy történt ez most is) Még előző nap megcsináltam a végelszámolást, kifizettem őket. A papírmunkával azonban vártam (tengerészkönyv aláírása, hajózási igazolás, mert azt mindenki tudja, hogy nálunk csak az az igaz, ami már elmúlt), gondolván, hogy bőven lesz még rá időm Port Saidig. Hát nem lett. Alighogy ledobtuk a „görbevasat”, hívott az ügynök, hogy a kihajózók legyenek készen, mert 10 perc múlva viszi ki őket. Az anyád……kapkodás, aláírás, pecsét…kézfogás….”have a nice flight” és már húztuk is a horgonyt.

A nap, ahogy kezdődött, úgy folytatódott. Itt most nem akarom az egyiptomi révkalauzok képességeit, viselkedését taglalni, de akinek már volt dolga magyarországi többségi kisebbséggel, az tudni fogja, hogy mire gondolok.

1900 órakor kihajítottam őket a hajóról és egy laza csuklómozdulattal, föltoltam a telegráfot „full ahead-re. (padlógáz) ….. jó három hétre elfelejthetjük Egyiptomot. Ha minden jól megy már csak kettő tranzitom maradt hátra ezalatt a szerződés alatt, ha rosszul akkor három L.

Adós vagyok még egy történettel,…..ígértem, hogy majd még mesélek, hát legyen.
Az alábbi történetet nem úgy hallottam valakitől, aki ismert valakit, akinek a valakije…., hanem első kézből való.

Akkoriban a Zim Line,  Zim Africa nevű hajóján szolgálta, mint 2. tiszt. A Chief matem egy lengyel zsidó volt, név szerint, Cymbalista Wolf. Alacsony, de izmos kis pasas, volt, annak ellenére, hogy amikor együtt hajóztunk már közelebb volt a 60-hoz, mint az 50-hez. Nem mondhatnám, hogy a szavak embere lett volna. Bár a munkakapcsolatunk jó volt, azon kívül, nem igen „keveredtünk”. A 90-es évek közepén kezdett el a cég külföldieket alkalmazni, kiváltandó a drágább izraeli munkaerőt. Érthető volt a bizalmatlanságuk, de engem ez nem nagyon zavart, mert egyébként is pénzt keresni mentem oda, nem barátkozni.

Hadd ne térjek ki a történelmi okokra, hogy miért is nem jártak izraeli hajók sokáig a csatornán,… ezt amúgy is mindenki tudja.

Történt, hogy délután négykor a Chief jött a hídra engem leváltani. Az arab révkalauz barátságosan köszöntötte, de Wolf csak egy alig hallható morgást engedett meg válaszként, majd szokása szerint fel, s alá kezdett járni a hídon.

Az arab nem adta fel, megpróbált valamiféle beszélgetést kezdeményezni: - „Chief ez az első tranzitja a csatornán?”- kérdezte. Wolf válaszra sem méltatva rótta a köreit.

„Chief önt kérdezem, ne legyen már ennyire udvariatlan”,….. erőlködött tovább a révkalauz.

Wolf ezt már nem állhatta, lassan megfordult, majd így szólt: „Pilot, nem, ez nem az első tranzitom. Az első 1956-ban volt, de nem észak-déli irányban, hanem kelet-nyugati. Akkoriban egy tank parancsnoka voltam, a közvetlen főnököm, pedig Ari Sharon….kíváncsi még valamire?”.

No, ettől kezdve az arabnak nem volt több kérdése és valamiért csevegni sem akart többé.

Nem tudom, hogy Wolf él e még, bár nem lehetetlen.

Azóta, bennem is kifejlődött egy egészséges undor az arabok iránt.….Tévedés, nem vagyok rasszista, csak próbálok nem keveredni arabokkal, négerekkel, cigányokkal…..meg a jó Isten tudja, hogy még kikkel nem. Ha még is rákényszerülök, mert a munkám már csak ilyen, akkor betartom az egészséges 3 lépés távolságot. Ha nem próbálják meg átlépni a határt, akkor béke van…. Ha még is, akkor sem veszekszem, mert, ahogy Szita Jani kormányos matróz barátom szokta volt mondani: „..…gyerekek….., minek veszekedni, amikor verekedni is lehet?”

Kellemes hétvégét kívánok…..

Beindult a vadászidény. Most, hogy a téli monszun hatása gyengül, szomáliai barátaink új erőre kaptak.

Olvasom a támadásokról szóló jelentéseket, meg az egyéb ezzel kapcsolatos cikkeket. Mit mondjak, nem vagyok elájulva az ez ügyben tenni hivatottak aktivitásától. Azt a sok határozatképtelen vén szarost, aki nem tesz semmit azon kívül, hogy az IMO-ban (International Maritime Organization) üldögél, meg mind elküldeném egy útra egy bulk carrieren az ádeni vizekre. (azért ömlesztett áru szállítón, mert annak kicsi a szabadoldala és marha lassúak) Vén hülyéje, legfeljebb a legújabb kiadású BMP kiadványt vághatná hozzá a kalózokhoz. Hogy miért írom ezt? Mert a marhák, még mindig a vízzel locsolós védekezést ajánlják a kalózok ellen, amikor azok Kalasnyikovokkal, meg RPG-vel támadnak bennünket. Arra azért van eszük, hogy szép színes könyvekben osszák az észt (ilyen a BMP – Best Management Practice) is, cirka 400 Euróért. Nem emlékszem pontosan, de valami elképesztő az ára.

Visszasírom azokat az időket, amikor izraeli hajókon szolgáltam. Gázosabb helyekre érve, mindig ki volt készítve a Kalasnyikov a szárnyakon. Ha gyanús csónak közeledett, csak kimentem a szárnyra, felkaptam, meglengettem a fegyvert, s már húztak is el. Hajaj rég volt, tán igaz sem volt.

Nem is dörögök tovább, mert semmi értelme….

Itt krízis, itt van újra….

A franc essen bele, aki kitalálta.

Az imént kaptam egy e-mailt Manilából, hogy tekintettel a pénzpiacok újabb mélyrepülésére, lecsökkentik a személyzetem. Első lépésben a kabinpincért, majd egy matrózt illetve egy harmadik (fedélzeti) tisztet.

 Volt már rá példa, a 2009-es válság idején, hogy levették a fentiek mellett a gép harmadik tiszteket is. Ezt követően meg valami idióta, aki tengervizet is csak akváriumban látott, azzal az ötlettel állt elő, hogy elektrikusok nélkül is lehet hajózni.

Annak,  aki nem tudná, az elektrikus az egy olyan villanyszerelő, aki mindenhez ért, ami villany, legyen az motor, szenzor, gyenge vagy erősáramú berendezés. Többnyire a hajón az „eleket” kivéve senki sem ért a delejhez. Az én tudásom is kimerül annyiban, ha letolt gatyával belep..lok a konnektorba, akkor valami megrázó élményben lesz részem. Ezzel a gépészek (továbbiakban gepárdok), nagy része is így van.

Sajnálom a kabinpincéremet. Már írtam róla…..Ő az a bizonyos Primitivo Aragon. Tényleg kétbites, de borzasztóan udvarias és nem utolsósorban nagyon tiszta. Nem akarom elhinni, hogy a hajótulajdonos az Ő kis szaros fizetésével fog kijönni az átmeneti pénzügyi zavarából. Hiába, no, bár fejétől bűzlik a hal, azért még is a farkát szokták levágni.

Visszatérve a személyzetcsökkentésre úgy általában. Szóval, ha egy cég elküld, mert nem tud alkalmazni, mert esetleg túl drágának talál, milyen alapon várja el, hogy majd vissza gyere, mikor eljönnek újra a jobb idők. Lojalitást várnak tőled, úgy, hogy maguk, hírből sem ismerik a szó jelentését. Ahogy 2010-2011-ben egy kicsit jobban ment a helyzet szerették volna visszaállítani a régi formációt, de nem volt ember. Elmentek és szarnak visszajönni.

Jut eszembe:

Az öreg székely elmegy az ügyvédhez, és előadja, hogy válni szeretne.

– De hát miért? – kérdezi az ügyvéd meglepetten.

– Hát, mert kiderült, hogy a háború alatt megcsalt az asszony.

– Na, de bátyám! Hát maga sosem csalta meg az asszonyt?

Az öreg büszkén kihúzza magát, megpödri a bajszát, és így válaszol:

– Hát hogyne csaltam volna meg, a számát sem tudom hányszor.

– És tudott ezekről az asszony?

– Hát hogyne tudott volna!

– És mindig megbocsátott? – kérdi a kibékítésben reménykedve az ügyvéd.

– Hát persze, hogy meg.

– Na, látja bátyám! Ha az asszony megbocsátotta magának a félrelépéseit, akkor maga miért nem tud megbocsátani neki?

– Nem úgy van az! – feleli az öreg székely. – Tudja, ha én belelépek a ganéjba, akkor lemosom a csizmámat, oszt kész. De ha a tehén beleszarik az én csizmámba, akkor azt a csizmát én már többé nem állhatom!

A már említett előző krízis kapcsán, egy beszállás előtt, amikor megkaptam a szerződésem, láttam ám, hogy kevesebb a lé, mint a szokásos. Rákérdeztem és azt a választ kaptam, hogy ez amolyan válságfizetés, megértésemet kérik. Én megértő ember vagyok, ha az a pár pitykó segíti a cégemet kimászni a gödörből, ám legyen. Beszállván, készítettem az aktuális havi fizetés kimutatást, s legnagyobb megdöbbenésemre látom ám, hogy a kápó fizetése mit sem változott.

Ebből is látszik, hogy bár az Úr színe előtt mindenki egyenlő, azért mindig vannak egyenlőbbek. Tettem már le annyit az asztalra, hogy rögtön pennát ragadtam és írtam egy mail-t, hogy „EMMEGMI”? Mondták, hogy bocsesz és visszaállították az eredeti status quo-t.

Bepróbálkoztak és megszívták.

A leányvállalatunknál tovább mentek a hülyeséggel (még mindig a 2009-es válságról beszélünk), s a barátom 8500 konténeres hajóját 15 emberrel futtatták. Valami (parti) elmebajnok ott azt találta ki, hogy szakács sem kell. Anyád….aztán, hogy a faxomban lehet hónapokig hamburgeren vagy madáreledelen (cornflakes-t hívom így) élni? Ekkor mondta nekik az én kemény f…szú román barátom, hogy „én megyek haza, ti meg dugjátok föl magatoknak a rocsótokat, mind a 8500 konténerrel együtt”.

Ha így folytatódik a helyzet, lehet, hogy én 12500 konténert kell, hogy felkínáljak nekik

Idestova 10 napja, hogy eljöttem otthonról. A papírmunka javarésze már történelem. Megcsináltam a fizetés-kimutatást, a kikötői papírokat, így akár itt is lehetne az ideje a láblógatásnak. De nem. Bérlőnk az MSC (Mediterranean Shipping Company) számomra érthetetlen, majdhogy nem, idióta módon operál a hajóival. Alighogy megszoksz egy útvonalat, már raknak is át egy másikra. Előző szerződésem alkalmával a „Silk” szerviz volt a mienk, most Chiwanból elhajózva átraktak bennünket a „Lion”-ba. A rotációnk nem, hogy jobb lenne, de inkább rosszabb (van azért rosszabb is pl. a „Tiger” szerviz, de remélem, mire azt kitalálnák nekünk, én már otthon leszek). Kelet felé hajózva Singapore az első kikötő, majd követi Qingdao, Pusan, Sanghai, Ningbo, Nansha, Hong Kong, Yantian, Chiwan. Az utóbbi négy kikötő gyakorlatilag egy helyen van (Hong Kong szigete körül, néhány órányi járásra), így lesz majd mód az inunk lefosására, de ezt már megszoktam, ezért nem is morognék. Hogy még jobb legyen a helyzet, az egyik harmadik tisztet is leveszik Európába érve. Hiába, no, itt az újabb krízis hullám. Európában Sines-el kezdünk, majd Le Havre, Hamburg, Bremenhaven, Antwerpen, Felixstowe, Gioa Tauró jönnek egymás után és végül a gyönyörű Szuez ismét.

Magam, mindig csodálkoztam, hogy mi viszi rá az embereket a világnak e koszos és főleg büdös részének látogatására. Jó, jó, tudom a piramisok, meg az egyiptomi kultúra. Könyörgöm, azok, akik a piramisokat építették, már több ezer éve halottak. Ezek az egyiptomiak, nem azok az egyiptomiak. Ezek arabok. Ezek már akkor is csak a porban szerettek fetrengeni és nargilét szívni a száraz teveszarral működő tűzhelyeik mellet. Az okosabbja esetleg a lába ujjainak a számolásával ütötte el az időt, két sivatagi homokvihar (számum) között.

Pár éve tévedésből (na meg a megfelelő financiális háttér híján, - hogy te is értsd - nem volt pénzem jobbra) elvittem a családomat Tunéziába telelni. Ne tudjátok meg, hogy milyen szar volt. Na, jó volt három nap a sivatagban, ami tényleg jó volt, ill. nekem személy szerint bejött. Nem gondoltam volna előtte, hogy egy nagy kupac homok is tud szép és érdekes lenni, de tud, ez tény. Összességében azonban nem voltam elájulva tőlük, s kis családom is, majdhogy nem rohant hazafelé. Azóta, ha nem jól viselkednek, azzal szoktam fenyegetni őket, hogy befizetek egy „három csillagos, ultra all inclusive” tunéziai útra. Rögtön tudják, hogy hol a helyük.

Szuezzel illetve az átkeléssel kapcsolatos az egyik kedvenc tengerész történetem. (van több is, de azt majd később) Lehet, hogy igaz, lehet, hogy nem, de akár városi legendának, vagy jobb híján viccnek is elmegy.

Történt egyszer (70-es évek vége, 80-as évek vége), hogy egy angol hadihajó kívánt átkelni a csatornán. Akkoriban rengeteg hajó állt horgonyon, a csatorna mindkét oldalán (volt, hogy hetekig), tranzitra várva. Ahogy azt illik, húszegynéhány mérföldről rádión próbált bejelentkezni a Port Said-i révkalauz állomásnál. Hívta őket: „ Port Said pilot, Port Said pilot, itt Őfelsége hadihajója DC434, húsz mérföldre vagyok az állomástól, instrukcióra várok…..” Jó arab szokáshoz híven, válaszra sem méltatták.

A parancsnok nem adta fel, tovább közelített, majd tízegynéhány mérföldről ismét hívta őket: „Port Said pilot, Port Said pilot, itt Őfelsége hadihajója DC434, tíz mérföldre vagyok az állomástól, instrukcióra várok…..” A válasz, ismét mély csend.

 A hadihajó tovább közelített, s mikor a parancsnok ismét hívta az állomást a hangján már érezhető volt a feszültség. „Port Said pilot, Port Said pilot, itt Őfelsége hadihajója DC434, a révkalauz állomásnál vagyok, gépeim leállítva, a fairway bója közelében sodródon, kérem, mondja meg, hogy mit csináljak…..” Az arab oldalról, ismét mély csend volt a válasz, de ekkor a környező, horgonyon álló hajók egyikének ügyeletes tisztje vette fel a rádió mikrofonját és így szólt: „…..Uram, tegyen nekünk egy szívességet…..és azonnal nyisson tüzet….”

Éppen más dolgom nem lévén, a komputeremben kurkászva akadtam az alábbi firkálmányomra. Még a Fabiola építése során követtem el a cég újságjának a felkérésére. Újra olvasva jót derültem az akkori megpróbáltatásaimon.

Íme:

Kedves Olvasó!

Ha Ön ismeri a koreai konyhát, akkor nincs mit mondanom, ha azonban nem, akkor megragadnám az alkalmat és megosztanám a saját tapasztalataimat.

2010 nyarán majd két hónapot töltöttem Dél Koreában cégem legújabb, s egyben legnagyobb hajójának építésén. E két hónapon belül rengeteg érdekes és kevésbé érdekes, mi több unalmas munkának voltam részese, de az írásom igazi célja a kulináris kalandozásaim lennének.

A hotel ahol laktam szép és jó volt, nem úgy az étterme… ami, mit mondjak….messze elmaradt az amúgy sem túlzott elvárásaimtól. Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a reggeli minden áldott nap ugyanaz lesz az elkövetkező hetekben (rántotta, valami kutyakolbásszal), így egyszerűen feladtam….csak az időt vesztegettem volna vele.

És a vendégsereg….na az sem volt még egy egyszerű csapat. A világ különböző részeiből, különböző viselkedési normákkal (már ami az étkezést illeti). Látható jelei, leginkább az asztalterítőkön mutatkoztak, ill. volt érezhető a só és a borsszórókon. (ha egyszer véletlenül vettem a bátorságot és megfogtam őket gyanús kinézetük ellenére, szimplán az ujjaimhoz ragadtak, mintha Patex-l lettek volna bekenve) Mindezek ellenére, próbálkoztam párszor, de végül be kellet látnom, hogy nem megy. Mondhatnátok, hogy „hééééé ember nem vagy te egy kicsit túl finnyás?”. Nem, egyáltalán nem. Egyszerű munkáscsaládból származom és az ízlésem még a legnagyobb jóindulattal sem mondható kifinomultnak. Apám például sosem sem kergetett az étkezőben található zongora körül, ha vacsora után esetleg nem akartam pezsgőt inni. Egyszerűen csak az étteremben szálló illatok (inkább szagok) ill. az ott étkező kollégáim evését, emésztését kísérő neszek, hangok, (böfögés, fingás…ha valaki nem értené) elvették az étvágyamat.

Szerencsémre a hotel szobák fel voltak szerelve egy kis konyhaféleséggel, ill. a közelben volt egy „7Eleven” bolt, mely lehetőséget adott némi alapélelmiszerek vásárlására. Jó két héttel az érkezésem után a hoteltől nem messze, a belvárosban megnyílt az első McDonalds. Az étterem előtt kígyózó sorban 90%-ban külföldiek álltak, melyből nyilvánvaló volt, hogy nem vagyok egyedül a civilizáció ízei utáni sóvárgásommal.

Ebédelni többnyire a gyárban ebédeltünk. Nem elfelejtve, hogy több ezer embert kellet egy időben táplálni, senki sem várt nyálfakasztó menüket.

Álljon itt egy napi menü, ami mellesleg meglehetősen sűrűn fordult elő (majd minden másnap). Több variációja is volt, az alapanyagok, ill. az összetevők mennyiségének árnyalatnyi változtatásával.

No, hát akkor a menü (a legegyszerűbb, amivel szakács valaha is előállt):

Leves:

Végy tetszőleges mennyiségű forró vizet és tegyél bele bármilyen zöldséget, ami csak a kezed ügyébe kerül. (ha nem lenne, bármely zöldszínű valami megteszi…..fű, falevél, stb). Kevergesd meg és tegyél bele annyi erős paprikát, amennyit csak akarsz.

Saláta (kimcsi):

Végy néhány kelkáposzta levelet és rakj rá annyi erős paprikát, amennyit csak akarsz.

Főétel:

Vegyél 200-300 gr rizst és főzd meg. (nem kell puhára, csak éppen annyira, hogy ne ropogjon a vendég foga alatt) Végy 200 gr körüli halat, vagy bármely más tengeri herkentyűt. (lehetőleg frissen a tengerből) Adj hozzá némi tengeri füvet (hínárt), fokhagymát, ill. erős paprikát, amennyit csak bírsz. A paprika jó, ha nem csak egyszerűen erős, hanem nagyon erős.
Kicsit kevergesd össze….és kész. Bár első ránézésre úgy tűnik majd, mintha valaki már egyszer megette volna, sose bánd……az íze még rosszabb.

Jó étvágyat!

Én, aki a paprika országából jövök (gondoljunk csak gulyásra, paprikásra, halászlére), bevallom nem egyszer voltam bajban a fent említett menü emésztésével, nem beszélve azt az követő…..na de ezt hagyjuk.

Mit mondjak, magam nem vagyok és sosem voltam egy nagy „gourmet”. Az sem titok, hogy kifejezetten viszolygok az olyan, étkezési céllal felszolgált állatoktól, melyeknek egyáltalán nincs, vagy éppen ellenkezőleg, több lába van, mint négy. Ha meg még felszolgálás után, le-föl csúsznak, másznak a tányéromon, azt végképp nem állhatom. Bár rengeteg helyen, ill. országokban jártam Ázsiában, férfiasan bevallom, hogy az esetek többségében, amikor kint ettem, többnyire csak lenyeltem a falatokat, hogy csillapítsam éhemet, nem pedig, hogy élvezkedjem. (többnyire még a szemem is csukva tartottam, nehogy a látványtól menjen el a kedvem)

Időről időre a cégem telepített személyzete meghívott a közeli faluba, egy csapatépítő estre. Az egyik ilyen alkalom éppen a Németország – Argentína futballmeccsére esett. A meccs alatt felszolgált harapnivaló nem volt említésre méltó, nem úgy a német folyékony kenyér (sör….mi más?) és az angol frissítők (gin tonik) melyek némi fényt hoztak az amúgy szürke, munkás hétköznapokba.

Egyszer azonban minden jó dolog véget ér….Július 2.-a óta horgonyon állunk, jobb időkre várva.

Nem kis nehézségek közepette, de megoldottuk az élelem beszerzést. Ezután jött azonban a fekete leves…. Minimum személyzet lévén csak a hajón (szakács nyista), eddigi életünk egyik legnagyobb kihívásával kellett szembenéznünk, még pedig a főzéssel.
Az egyik kormányos matrózt találtam a legalkalmasabbnak e nagyszerű és nemes feladat ellátására, mert Ő volt az egyetlen közöttük a ki már látott valaha konyhát. Karrierje kezdetén, mint pincér szolgált, így hát nem volt egészen alapok nélkül való a feltételezés.

Vakok között, félszemű a király.

„Oroszlánszívűek” mint a Kápó ill. jómagam időről időre átvettük a kormányt és próbáltuk hajónkat átvezetni a konyha veszélyes vizein. Ami hiányzott tudásban, azt pótoltuk lelkesedéssel. Ha őszinte akarok lenni, akkor el kell, hogy mondjam, hogy a kezdetekben kevesebb volt a siker, mint az kívánatos lett volna. A biztonság kedvéért, mindketten szorgalmasan jártunk az edzőterembe, hogy egy esetleges lázadás során, le tudjuk küzdeni a problémát puszta izomerővel.

Hát ennyi lett volna, ill. a folytatása, de azt már leírtam egyszer a hajóépítős blogban, így azt itt nem ismétlem. Járjatok utána, ha érdekel……

 Hogy kinek szánom az alábbi szösszenetet? Nem az aktív kollégáimnak, mert ők tisztában vannak az alábbiakkal. Ha külsős tévedne erre az oldalra, legalább lesz némi fogalma a munkánkról, illetve megtudja majd, hogy itt sincs kolbászból a kerítés és a fenekünk sem tejfel:-).

 Írtam volt, hogy az eljövetelünk eseménytelen volt. Igaz is meg nem is. Én abszolút ne lepődtem meg, a történteken, annak ellenére, hogy váratlanul jött.

Eljött a reggel, s az ügynök bevitt a hajóra. Az átadás-átvétel simán zajlott, hisz éppen harmadjára vagyok itt. A hajót ismerem mint a tenyeremet, így egy röpke kis hivatalos beszélgetés után, személyes dolgokra terelődött a szó. Nem vagyunk egyformák hál’ istennek …..ez a kollégám egy új generációs ukrán. Az angolja, a tipikus szláv akcentustól eltekintve jónak mondható, de egyéb a nemzetiségéből eredő jegyeket azért nem sikerült még levetnie. Legyen elég annyi, hogy nem csak kinézetre formázott egy sertésre, de a kabin is leginkább egy másod osztályú német ólra emlékeztetett. Volt már rosszabban is részem, nem panaszkodom. Az azonban biztos, hogy a „Domestos” nem fogja a reklám arcának választani. Kértem a kabin pincéremet, hogy egyelőre csak a szemetet vigye ki a kabinból, mert dolgom van az indulást illetően, s majd ráérünk holnap belefogni egy nagyobb takarításba. A pasi egy idősebb filippínó, s ha hiszitek, ha nem az apja már születésekor a nevébe kódolta az üzenetet a jövőnek és a Primitivo Aragon nevet adta neki. Bizony-bizony elég egyszerű a programja, nem is nagyon merek belepiszkálni, nehogy elrontsam. Azzal, hogy megbeszéltük a szemét ügyet, elrohant és a porszívóval meg egyéb tisztító anyagokkal tért vissza. Föladtam. Ő pedig boldogan sertepertélt körülöttem a zajos porszívóval. A chiwani manőver ill. a hongkongi tranzit eseménytelen volt. Immáron kint a nyílt tengeren, szabadon ordíthatnám, mint Mel Gibson tette azt a Braveheartban, hogy: FREEDOM…..de nem teszem. Elmegyek inkább aludni, mert az időeltolódás okozta zombi feeling még mindig kínoz.

5.-e volt a napja, amikor is ismét magam mögött hagytam kis hazánkat. Az út, mint olyan, még kellemesnek is lehetett volna mondható, ha leszámítjuk a hosszát. A Budapest-Zürich közötti 1 óra 10 perces út, említésre sem méltó. A hosszabbik szakaszon sem történt semmi különleges, az engem majdnem lehányó csíkszemű hölgyet nem említve. Ja, hogy a WC-hez közel ültem, az semmi, már megszoktam. Első osztály egy koszos tengeri vándornak, na, ne máááááá….? 11 óra döcögés, némi olvasás és két akciófilm után, helyi idő szerint késő délután megérkeztem Hong Kongba. Eddig jó, de nem ez volt a célállomás, hanem Chiwan. A reptéren kisvasútra szálltam és eldöcögtem a révállomásra. Mint mindenhol Hongkongban, itt is nagyon előzékenyek voltak, nem kellet sorban állnom a „határon”, sőt még a csomagjaimat is begyűjtötték, ill. áttranszferálták a hajóállomásra. Egy maroknyi kollégával (legszívesebben sírva fakadnék, ha tudnám, hogy rajtam is ennyire látszik, hogy tengerész vagyok) egyetemben, egy röpke hajókázás után kikötöttünk Shekouban. Itt egy újabb félórás vegzálás után utunkra engedtek a marcona (cirka 35 kg-os) határőrök. Csomagjaimat magam után vonszolva a kijáratnál, egy taxis (hiéna) csapat körében találtam magam. Szerencsémre a Hongkong-i ügynök leszervezte a szállodám, ahonnan egy londinert küldtek a megmentésemre, ill. a csomagjaim cipelésére. Nem,….nem riksával mentünk, lévén a hotel úgy 300 méterre a személykikötőtől. Egy kínai léptékkel mérve, igencsak elegáns szállodába foglaltak egy szobát. Mit mondjak…tiszta volt…. Azonkívül volt benne légkondicionáló, tv, internet…mi kell még egy fáradt vándornak?

Folyt köv.

No álljon itt Tomi barátom utifilmjének 4. és 5. mely egyben befejező része is a sorozatnak: