Az előbbi bejegyzésemhez írnék még két dolgot, mielőtt folytatnám az észak európai turnéról szóló beszámolóm. A Juhász parancsnok úrtól származó mondást, egy beszélgetés alkalmával említettem az éppen aktuális (izraeli) Barbámnak. Válasza meglehetősen vicces volt, bár igazából csak angolul hangzik jól. Nem vagyok egy Faludy, de azért megpróbálom visszaadni…… Szóval, amikor mondtam neki, hogy Juhász captain szerint egy jó tengerésznek 10% tudásra és 90% szerencsére van szüksége, így válaszolt: „Bullshit…..what you really need is 50% luck and 50% fortune….that is all you need…and fuck the knowledge…”….Magyarul. „ lószart….amire igazából szükséged van az 50% szerencse és 50% mázli….ez az, amire szükséged van,…..a tudást meg földughatod”…..…hát valahogy így…..
Akkor az antwerpeni zsilipről is még egy szót…… A zsilip 68 méter széles…. ,míg a mi „kis” rocsónk 48 méter. Hmmmm….. nem túl rossz, 10-10 méter marad jobbról balról, be fog az menni mondhatnánk, mi ebben a pláne? Hogy tisztában legyetek a jelentőségével, egy fok eltérés az irányban 8 méter (teljes) vetületnövekedéssel jár. Így már csak 6-6 méter marad a falig. 30-35 csomós szélben, 10000 m2 méter szélfelülettel, kormányos matróz legyen a talpán, aki jól meg tudja tartani. Jaaaaaa, hogy a manővereket én kormányzom….., az semmit sem jelent,….ha csak azt nem, hogy jó kormányos matróz vagyokJ.
Na, de legyen elég az öntömjénezésből, irány Németország…..
Hamburg a maga unalmas 7 órás be és kijövetelével említést sem érdemel. Megvolt ez is. Reggel 10 órakor hajóztunk el a cég irodaépülete előtt……kürtszó, lobogózás, integetés….good bye Hamburg. Újabb hétóra az Elbán, majd három a Weseren, Bremershaven felé. Félúton jártunk befelé a folyón, mikor hív a helyi kikötő-parancsnokság, hogy a rakpart foglalt, ne menjünk tovább. Szerencse a szerencsétlenségben (ugye-ugye, megmondta a Juhász captain), hogy egy mérföldre lehettünk attól a ponttól, ahonnan már nincs visszaút (point of no return). Egyszerűen azért nem mert, a csatorna szélessége olyan kicsi, hogy képtelenek lennénk megfordulni. Kormány teljesen jobbra, fél erő hátra…..fordulás. 350 méteres fordulási sugár - ennyire sikeredett ugyanis - egy ekkora dögtől egyáltalán nem rossz, ha figyelembe vesszük, hogy milyen kapkodva kellet végrehajtani. Tipikus példája az előbb cselekszünk, aztán gondolkozunk-nak, de az adott szituációban ez volt a lehető legjobb, és ami igazán számít, hogy sikerült. Csattogás vissza a folyón….majd a bejárathoz közel sodródtunk egy kicsit. Félóra múlva jött az újabb hívás, hogy mehetünk. Mentünk, bár ne mentünk volna. Az összes csúszással, azt sikerült elérnünk, hogy a dagály kiteljesedett, ami viszont nem a legkedvezőbb a számunkra, már ami a kikötési manővert illeti. Gondoljatok csak a Dunára….ott is mindig az áramlással szembe kötnek ki, biztosítván a hajó kormányképességét a legutolsó pillanatig, akár géperő nélkül is. A folyami révkalauz kicsit elszámolta magát, bár a géperőt visszavettük egész lassúra, így is 12 csomó volt a sebességünk, amikor elértük a rakpart elejét. A kikötést vezénylő pilot éppen csak, hogy fel tudott jönni a hajóra. Hogy csökkentsük a sebességet, először „egész lassú hátrába”toltam a telegráfot majd „lassú hátrába”…..”fél” és „teljes erő hátrába”….és csak mentünk tovább, mint a gyorsvonat. Közben a keresztirányú 4-s szél befordított a kikötött hajók irányába, előre vetítve egy nem mindennapi baleset képét. A kikötői pilot, mikor a hídra felért - látva a helyzetet - magából kikelve ordított, hogy ő ezt nem veszi át. Csinálja a folyami kalauz…, ha már így elbaltázta. Az szegény, ekkora már inkább volt holt, mint élő….. Egy helyben toporgott….., teljesen lebénult.
Félreértés ne essék, nem vagyok hős, de látva a töketlenkedésüket, kirohantam a szárnyra, fogtam a kormányt, előrébe tettem a gépet és próbáltam a lehetetlent….áramlattal szembefordulni és megfogni a hajót. Az első tisztem később azt mondta, hogy úgy néztem ki, mint egy megszállott, s közben ordítottam, mint a vadszamár az orr-sugár kormányért. Azon egyik hajók parancsnoka, amelyiket éppen elpusztítani készültem, jó barátom (kétszer is volt első tisztem), pár nappal később, mikor Antwerpenben összefutottunk azt mondta, hogy látva az ámokfutásunkat kirohant a kabinjából a hajója másik oldalára, mert féltette az életét. Nem csodálom, mert amikor már valamelyest sikerült elfordulnom a harmadik tisztem szerint 10 méterre sem voltunk az MSC Davostól . …..És megint a szerencse……. A kikötői kalauz látván, ahogy küszködök jobb belátásra tért és kijött hozzám a szárnyra. Nem vicc, mondja, hogy: „Captain nincs rá garancia, hogy megcsináljuk, de legalább elmondhatjuk, hogy megpróbáltuk…, ha sikerül Vasárnap templomba megyünk…” Mellénk rendelte a vontatókat, amit viszont az enyémeknek sikerült rekord gyorsasággal fölcsatolni. Géperő, plusz a vontatók…..sikerült, ha csak paraszthajszállal is, elkerülni a katasztrófát.
……És még egy kis szerencse….amikor a kikötői kalauz megkapta megbízatását, fölhívta a kikötőt és 75 BP-s (bollard pull) vontatókat rendelt a 40-sek helyett.
Ha a kisebbek jöttek volna, én mára már valószínűleg egy jól fűtött német börtönben ücsörögnék, s 5 eurós órabérért zacskót ragasztanék.
Amikor part mellé kerültünk, a folyami kalauz becsületére legyen mondva bocsánatot kért.
Bánja a kánya, csak az nem hibázik, aki nem dolgozik. Mindkettőnek adtam egy üveg whiskyt, letudva ezzel az adósságomat Fortuna felé. Akkor még nem tudhattam, hogy a következő Vasárnap kijutok e egy templomba, ezért a kabinomba érve csak úgy szimplán üvegből vettem magamhoz a „szentelt vizet”.
Ismét kihullott egy pár szál hajam, megint túl vagyok egy infarktus közeli helyzeten…..mondja valaki, hogy nem szép az élet.
Folyt. köv.
