Egy tengerjáró hétköznapi kalandjai

 Igaz tengerész történet 2.

 Igazából nem tudom megmondani, hogy mikor fejeztem be az előző részt, ha jól emlékszem valahol ott, hogy akkor mi most nyertünk magunknak egy rövid chartert, ez olyan lett, mint a hatvani személy, minden cseresznyefánál megálltunk jóformán.

Korábban vigyorogtam Malay sztoriján, hogy volt olyan időszak, hogy csak ülni mert a nagy fehér porcelánistenen, mert nem tudta, hogy végül is mit szeretne, és safety first. Hát most megtudtam. Amikor 24 óra alatt van három kikötő, ebben benne foglaltatik 6 óra egy folyón pilottal, meg két zsilip, és 14 óra múlva ott a következő pilot... Hát én még a nevemet sem tudtam. Sőt azt sem, milyen nap van.  Alvással sok gondom tényleg nem volt, nem jutott rá idő.

Történtek érdekes események, internal audit (a hajó biztonságos üzemeltetését és a cég üzemeltetési előírásainak betartását ellenőrző éves audit – a szerk.), flag state control (a lobogó szerinti ország éves ellenőrzése, amely során ismét azt ellenőrzik, hogy a hajót biztonságosan üzemeltetik – a szerk.), és egy port state control is (adott ország hajózási hatósága ellenőrzi, hogy a hajó berendezései működőképesek, a nemzetközi szabályok be vannak- e tartva – a szerk.). Ezt így egy laza két hétbe sűrítve, mert ez nekem jár. Bár a PSC-ért hálás vagyok, mert írásos bizonyítékom van, hogy az FSC surveyor egy rosszindulatú droid, és még hüJJe is.

No, de kezdjük ott, hogy elkezdtünk pattogni a Rotterdam – Tilbury – Felixstowe – Teesport – South Shields – Immingham – Rotterdam vonalon, de nem ám egy megtervezett menetrend szerint, neeeeeem. Éppen ahol volt rakomány, oda be kellett menni. A csúf volt planner (magyarul a rakománya rakodási tervet ő készítette, nem a partról – a szerk.), hát ette a cigit. Mert kaptam egy telefont, hogy Teesportban szabad a rakpart, toljunk egy kanyart, és rakjunk be: 22 x 40’ full, 12 x 20’ full és 35 x 40’ empty (Így, hogy egyem a zúzáját az okosnak) konténert. Az üresekkel semmi baj, de a „full”, az jelenthet 5 tonnától 33 tonnáig bármit. Tervezzél ezeknek megfelelően rakodást. Gyimának szemmel láthatóan kevesebb a haja most.  A végén pedig átzavartak minket 295 üres dobozzal az Északi tengeren, Bremerhavenbe. A hajó 501 TEU-s, most elvittün 490-et. Majdnem ballaszt állapotban. Azután Bremerhaven előtt hozzám vágtak egy e-mailt, hogy onnan csoszogjunk le Rotterdamba, és ott ende, koniec, vége a charternek. Amiben az a jó, hogy egy héttel korábban adtak nekünk 100 tonna nyálat, hogy 26-ig dolgozunk nekik, még lesz három utunk az angol kikötők között. Hát nem lett. Gyanítom ebben benne van az is, hogy mindenhova révkalauzt kell bérelniük, és az nem „teszkógazdaságos” megoldás. Meg amúgy is egy állandó hajójukat helyettesítettük, amíg az ki volt dokkolva. Meg az is benne lehet, hogy egy vasárnap délutáni, teesporti érkezés sokba lett nekik, 14 konténer kirakása miatt. Közeledve a révkalauz állomáshoz a mi Funny Guyunk kissé késve ébredt meg és hívott a hídra. Mire felmentem, teljes sebességgel vágtattunk e a horgonyzó hajók közé. És egy elegáns, 5 fokos dőléssel a szélnek köszönhetően. FG úgy 12:15- kor, amikor én lementem a hídról, bevette a lesz@rom tablettáját, és úgy nagyjából fogalmam sincs, mit csinált, gondolom térképet javított. Közben azért nem nagyon nézett fel belőle, számára elég volt, hogy a hajó rajta van az általa megálmodott rottán. Az, hogy ott előtte horgonyzó hajók vannak, az apróság, majd félreugranak. A szél sem fontos, hogy egy gyenge 2-es szélből alig egy óra alatt lett egy jó 8-as erősségű, amiről semmilyen előrejelzést nem kaptunk. Nekem nem kell szólni, gondolta, úgysem tudom lecsillapítani a szelet. Az lehet, de akkor több időm lett volna a teesporti megállót lefújni. Szóval nem egy órával érkezés előtt értem a hídra, hanem amikor már csak 5 mérföldre voltunk a tengerbójától. Megint, a gépészek kapkodhattak a segédgépre átállással, én meg ezzel az idiótával is elfelejtettem ordítani, mert mással voltam elfoglalva. Kérdeztem a forgalomirányítást, milyen a szél a rakparton, ráfújó 45 csomó, 55-ös pöffökkel (szélroham). Ehhez nekünk volt 4,2 méter merülés, a raktártetőn majdnem mindenhol 4 magasan az üres konténerek, 1490 négyzetméter szélfelület, ami egy ekkora hajónak, ilyen merülésnél rengeteg. Kérdezem a kikötőt, hova akarnak minket állítani, hát a szűk öböl leghátsó sarkába, ahová hátrázva kellene bemenni. Ez még nem lenne baj, de az egyik oldalon épp akkor kötött ki egy másik konténeres, a másik oldalon meg két bulker (ömlesztett áruszállító hajó) van kikötve, a sarokban meg egy ro- ro. Mondtam a VTS-nek (forgalom irányítás – a szerk.), én ezt vontató nélkül nem vállalom, sehol egy takarás, úgy fog a szél odavágni a rakparthoz, hogy csak úgy csattog. Semmi gond, jött a válasz, egy vontató mindenképpen lesz, mert épp most segít az előttünk kikötő konténeresnek. Ami egyrészt kissé nagyobb vas, másrész 6,5 méteres merüléssel, erősebb orrsugárkormánnyal, és egy farsugárkormánnyal van felszerelve. Hűha, ha nekik is vontató kell, akkor én eggyel nem biztos, hogy megoldom, mivel ők orral előre álltak be, ami egy egyszerűbb mutatvány. Mondom a VTS- nek, hogy ne küldje a pilotot, beszélnék az ügynökkel, bérlővel, ha lehet, akkor törölném ezt a kikötést, hadd menjek el a következő kikötőbe, majd ott kirakunk mindent, és megfejtik a dolgot. És akkor megint szembesültem azzal, hogy vasárnap senki nem dolgozik. Hívtam az ügynök ügyeletes, 24 órán át bekapcsolt mobilját, sikerült is üzenetrögzítővel beszélnem. Hívom a bérlő 24 órás ügyeletes mobilját, sajnos ott meg a rotterdami boarding agent (az ügynökségnek az az embere, aki bemegy a hajóra a papírokkal, beszél a parancsnokkal, intézkedik erről, arról az adott kikötőben) vette fel, aki viszont ilyen kérdésekben nem dönthet. Azaz miközben én ott próbálok nem rásodródni a horgonyzó hajókra, nincs, aki döntést hozzon a kérésemet illetőleg, hogy ne kössünk ki, oldják meg másképp. Előhalásztam egy másik ügynökségi mobil számát, azt sem vették fel, közben a VTS szólt, hogy úton a pilot, az ügynök nem törölte a kikötést, bemegyünk, kapunk egy vontatót. Itt lehetett valami félreértés, mert én nem tudtam beszélni az ügynökkel, persze a VTS-nek lehetnek mágikus számai. Na, megjött a pilot, mindjárt kettő, mert ilyen időben truváj a junior pilotnak tanulni. Előadom a hajó jellemzőit, a senior pilot meg kijelenti, kelle egy vontató. Mondom, ja lesz, kértem egyet, épp asszisztál egy másik hajónak, mi vagyunk a következő ügyfél. Nem, captain, kell még egy vontató, már meg is rendeltem. Ezzel a rakománnyal nem tudjuk megoldani egy vontatóval. Hoppá mondom, hadd telefonáljak, 14 dobozt köll partra tenni, ezért nem éri meg 2 vontatót fizetni. És ismét senki nem veszi fel a telefonokat. Gyorsan lepötyögtem egy e-mailt, hogy jó lenne, ha valaki válaszolna, döntene, mert ez így drága dolog lesz. Elküldtem. Öt perc múlva hívott a helyi ügynökség vezetője, hogy egy vontató oké, jöjjek csak. Mondtam neki, hogy ez rendben, de a pilot nem vállalja, csak két vontatóval, és ő ismeri a kikötőt. Az drága lesz, szisszent fel az ügynök. Ezt gondoltam én is, töröljük a kikötést, én megfordulok, és majd lejátsszák a következő kikötővel, hogy miként kerülnek ide a konténerek. Ez megint nem jó, mert fontos lenne, hogy a konténerek ma kirakásra kerüljenek. Közben a pilot elkérte a telefont és elmondta, még két vontatóval is kockázatos a manőver, meg amúgy is, megrendelte a másodikat, ha használjuk, ha nem, ki kell fizetni. Így abban maradtunk, hogy kikötünk, az indulást meg majd a kikötés tanulságaiból levezetve eldöntjük. Hát kikötöttünk, mint a nagyok, két vontató, de azért közben használtuk rendesen anyanyelvünk vulgárisabb szavait. A már kikötött konténereshez olyan közel mentünk el, hogy a deckről a két személyzet tagjai vidáman váltottak egymással pár szót, gond nélkül. A hídon meg a német barba sápadtan szemlélte, ahogy elmegyünk mellettük, amikor átintegettem neki, hát ő sem göthei németséggel nyílvánult meg, le tudtam olvasni a szájáról az s betűs német szót. A tanulság: kikötöttünk, de amig ez a szél dudál, addig innen két vontató nélkül nem megyek sehová. A vontatók elég rendesen dolgoztak, hogy ne zúduljunk rá a rakpartra, a szél a rendelkezésre álló felület minden négyzetcentijét kihasználta, hogy megnehezítse az életünket. Úgyhogy szépen megvártam, amíg kissé alábbhagy a szél és akkor indultam el, vontatók nélkül, de begyűjtve 12 óra kését. Ez van, nem a Manchester City bajnoki győzelmét kell nézni a tévében, és akkor lehet spórolni. Mondjuk a 12 óra várakozás nem azt jelentette, hogy végig alhattam, mert két óránként kérdeztem rá a szélre meg az előrejelzésre a VTS- től, mivel ha olyan a helyzet, akkor 2 órával később tud jönni a pilot. Ezt meg nem bízhatom a Funny Guyra.

Apropó a Funny Guy. Azért az nem semmi, amit a faszikám előadott Rotterdamban, szerintem Guiness rekord lehetne. Az üres hajót, amibe csak beraknak, 1,3 méteres far trimmről képes volt 2,5 méteres orr trimmre ejteni 1 óra 40 perc alatt. Azért ehhez már kell tudni valamit. Reggel 6-kor kelek, mert fárom az FSC inspektort, de valahogy, valami fura volt. Négy óra alvás után kissé le voltam lassulva, nem tudtam hová tenni a dolgot. megyek le a csúf szentélyébe (cargo office), de már a lépcsőn hallom, hogy ordít valakivel. Hát FG- vel. Aki ott ül a szofán,szenvtelen arccal hallgatja a dolgot és dohányza. Kérdem, mi van? Erre FG: hát, csináltam egy kis hibát a ballaszttal és van egy kis orr trimm. Erre Gyima nekiállt ordítani? Hogy kicsi? 2,5 méter te xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx (a szavak nem tűrnek billentyűzetet).

Hát kiderült, hogy mivel esett az eső, FG úgy döntött, a hídon fog dolgozni és majd rádión, meg telefonon levezényli a rá eső őrséget. Világos, a hídról nagyon jól le lehet olvasni a merülést. Ebben az a szép, hogy a csúf leírta neki egy papírra, hogy mikor és mit ballasztoljon, bár ehhez nem kell sok ész. Ha a hajó elejét rakják be, akkor oda nem ballasztolok, amíg be nem fejezték, nehogy orra essen. Ha két daru rakodik, akkor logikusan felváltva ballasztolok. Ha mindkét daru elől rakodik, akkor meg oda semmiképpen nem töltök be vizet. Csakhogy FG elhagyta állítólag a papírt, és séróból akarta megoldani a dolgot, az viszont neki nem megy. Sikerült őrületbe kergetnie a ballasztot végző aszit, és 6 órakor fogalma nem volt, melyik tankban mi van. Arra kérdésre meg, hogy most mit tegyünk, az volt a válasza: állítsuk meg a rakodást, amíg korrigáljuk a trimmet a ballaszttal. Mnden elismerésem azoknak, akik nemhogy tiszti patentet, de még chief bizonyítványt is adtak ennek a fószernak. Úgy hirtelen belém villant a gondolat: itt a remek alkalom a dismissalra, de pont megérkezett az FSC inspektor, így az intrikus balra el.

Na, az FSC inspektor egy külön történet. Az ilyen inspektorok, surveyorok egykor hajóztak, de amint abbahagyták és sikerült egy ilyen buli állást kicsípniük, rögtön elfelejtik, hogy milyen volt hajózni, és azt tartják szem előtt, hogy valamit rá tudjanak írni a jelentésre. mindegy mit. Eleve rosszul indított nálam a manus, mert előző nap felhívtam, hogy ekkor és ekkor érkezünk Europortba, jöjjön érkezésre és a shiftelés előtt elintézhetjük a dolgot, a pihenő időm is meglesz a szabályok szerint. de ő nem akar jönni este, mert már programja van, jön reggel 6-ra, a hajó okmányait hagyjam csak az ügyeletes tisztnél, majd vele elintéz mindent. Aha, szép is lenne, ha a hajó okmányait csak úgy otthagynám valaohol, én aludnék, míg a csúfnak – akinek FG jóvoltából lett izzadni és rohangászni valója –otthagyom a dolgot: küzdjön meg vele. Na, nem az én stílusom. Elkezdődött az ellenőrzés, papírok rendben, híd rendben, térképek úgy- ahogy rendben. Mivel más nem volt elérhető, kénytelen voltam FG-re bízni a mandrót, mert körül akart nézni a decken, közben felrúgtam Januszt, aki szintén sokat aludta az éjszakai manőver és a bunker következtében, hogy kipihent csóka van itt, le akar menni a gépházba. Elküldtem az elküldendő reportokat , megválaszoltam az ostoba kérdéseket, amikor beviharzik a hídra az inspektor, hogy: „Captain, nem működik a vészhelyzeti tűzoltó szivattyú, a gépházban meg áll az olaj.”

Majdnem infarktust kaptam, előző nap tartottunk riadót, akkor még működött a szivattyú, a gépházi fenékkút meg száraz volt az este, nemhogy olajos. Valamit eltoltak a srácok a bunker közben? Közben a csóka lobogtat valami papírt, hogy hát itten van, a hajó híres arról, hogy állandóan olaj van gépházi fenékben, meg hogy ő két éve is feljegyezte, a szivattyú nem működik, a gépház olajos, stb. Meg azt, hogy a dirty bilge water tanknak (az olajos fenékvíz tárolására szolgáló tank . a szerk.) dedikált tankban sludge (az üzemanyagból visszamaradó olajos szennyeződés – a szerk.) van. És hogy az összes PSC jelentésen ott vannak ezek a hibák. Vakartam a fejem, mert az utolsó két PSC-n semmi ilyesmi nem volt rajta, egy hónappal korábban meg itt Rotterdamban volt egy ellenőrzésünk, ahol a helyi hatóságok semmi másra nem mentek rá, mint a gépházra, és minden rendben volt. Közben nézem a lobogtatott papírt, hát azon bizony nem a mi hajónk szerepel, hanem a testvérhajónk. Mondom a manusnak, hogy ácsi, fennforgás van, mert összekever minket valakivel, nézzen már rá a hajónévre. Teszem elé az elmúlt évek összes jelentését, ahol sehol nincsenek ilyen hibák. A fickó gondolkozott pár másodpercet, majd kijelentette, hogy akkor is, ő ezt találta, továbbá rengeteg a szivárgás a gépházban (angolul leaks, a szónak még jelentősége lesz!). Kértem adjon 10 percet, hadd kérdezzem meg a kápót, mégis mi ez a szivattyúval, az olajjal, stb. Jön Janusz, nem kicsit idegesen, ugyanakkor szakad be az ajtón a chief is, hogy a fenékkútból dől be a víz az 1-es raktárba, csináljon a kápó valamit. Hát a következő történ, pontokba szedem, mert legszívesebben megvertem volna az inspektort. Türelmes ember vagyok, mint FG esetéből látható, de ez a belga kihozott a sodromból. Tehát:

1. A tűzoltó szivattyú. Ez egy nagyon fontos berendezés, mindig készenlétben van, és ki is szoktuk próbálni. Nem a legjobb az állapota, mert 18 éves, mert régi konstrukció, mert az 1-es raktár fenékvizét csak ezzel lehet szívni, de alkatrész nincs hozzá, viszont működik. Két helyről indítható. a hídról és a szivattyú mellől. Ehhez a szivattyú melletti kapcsoló szekrényen van egy választó kapcsoló az indításra: távolról (híd), vagy helyből . Ez mindig távolról indításra van kapcsolva. FG lemászott ugyan a faszikával a szivattyúhoz az orrban (mert ott van elhelyezve), de csak szemlélte, ahogy az arc nyomogatja a start gombot, utána meg elkezdett mindenféle szelepeket tekergetni, hogy azok mozognak- e. Természetesen a szivattyú távirányítás módban volt, tehát nem indult, viszont a szelepeket sikerült úgy összenyitnia, hogy azokon keresztül a víz elkezdett a rendszerből szépen befolyni a raktárba. hurrá. Kérdeztem a jóembert, arra ki adott neki engedélyt, hogy bármilyen berendezéshez a hajón hozzányúljon, esetleg veszélyeztetve a biztonságos üzemeltetetést? A válasz hallatán dobtam egy hátast. neki erre nem kell engedély, ő itten egy surveyor, azt csinál, amit akar. A kedves feleségeddel talán, de nem a hajón. erről fel is homályosítottam, és megígértem, hogy jelentem az antiguai hatóságnak, hogy ténykedésével veszélyeztette a hajó biztonságos üzemét. amúgy meg, megmutattam neki, hogy innen, a hídról elindítottam a szivattyút, és mivel Janusz már elzárta a szelepeket, és légtelenítette a rendszert, 5 másodperc múlva jött a víz a tűzoltó szelepeken. Ez annyira nem érdekelte.
2. A gépházi fenékkútban meg nem volt olaj. A gyönyörű orr trimmnek köszönhetően a sarkokból, innen - onnan, amihez nem nagyon lehet hozzáférni amúgy, összefolyt j 30 liter víz, ami nem volt olajos, de a sötétszürke festésnek, meg annak, hogy a fenékkút nincs megvilágítva, a folyadék sötét, ő ezt olajnak titulálta. Janusz mondta, hogy egy pneumatikus pumpával épp most szívta át az aszi ezt a vizet a szennyolaj tankba. Ez sem érdekelte a fickót.
3. Az említett fenékvíz tank 18 éve van rosszul feltüntetve a hajó tervein, semmi összeköttetése nincs a fenékkel. Mivel azonban a regiszter előírja, hogy kell ilyen tanknak lenni, ez lett kinevezve erre a célra, és a fenékvizet elvileg ide kellene átpumpálni, majd innen a szennyolaj tankba, de ezt a gépészek rögtön oda pumpálják. A szennyolaj meg azért van a tankban, mert az üzemanyag szeparátorokból a mocsok gyárilag oda folyik, így lett a hajó megépítve. Innen pedig hetente átpumpálják a szennyolajtankba. Ha ki is takarítjuk, megint piszkos lesz, naná. Felhívtam a figyelmét, hogy alig egy hónapja vizsgálta át a holland hatóság a gépházat és mindent rendben talált. A válasz: akkor át kell építeni a hajót. A hollandok meg rosszul végezték a dolgukat. Na itt már nem bírtam tovább, kiröhögtem. Arcból arcba, és megmondtam neki, hogy fogalma sincs arról, amit beszélt.
4. A szivárgások. Igazából van egy, a kenőolaj előmelegítőből pár csepp olaj csöpög, ha fel van kapcsolva a szivattyú, de az nem volt felkapcsolva, így nem volt szivárgás. Ennek ellenére a jóember ráírta a jelentésre így: „Engine room – plenty leaks”. Kértem ezt most itt és azonnal részletezze, a jelentésen is, hogy el tudjuk őket hárítani. Ezt nem tudta, mivel ugye nem volt mit részletezni. Viszont nekem majd intézkednem kell, hogy ne legyen plenty leaks, majd jól leküldöm a szakácsot, szedje össze őket (leaks = saláták).

Mondanom se kell, hogy ezek után a jelentése nem festett valami szépen. Kitöltötte, én meg közöltem, jó, hova írhatom az én megjegyzéseimet.

Hát ahhoz nekem nincs jogom, az ő jelentéséhez én nem fűzhetek hozzá semmit. Rendben, akkor én meg nem írom alá a papírt, mivel a megállapításaival rohadtul nem értek egyet. Feltelefonáltam a műszaki felügyelőnket, szombat reggel, biztosan örült neki, és elmondtam, mi a helyzet, én nem értek egyet a surveyor megállapításaival, nem vagyok hajlandó aláírni a papírt. A DPA megkérdezte a surveyor nevét, röhögött egy jót, azt mondta, nyugodtan írjam alá, majd küldjek neki és az antiguai hivatalnak egy másolatot a megjegyzéseimmel. Ismerik a mandrót, állandóan gondjuk van vele, valamiért rettenetesen fúj a tulajdonosra.

Így aláírtam a papírt, kirúgtam a csávót, megmondtam neki, hogy záros határidőn belül  jelzem az érdekelteknek a ténykedését, soha viszont nem látásra.

Meg is tettem, mi több, a levélhez mellékeltem a testvérhajónkról általa egy éve kiállított jelentést, amiben szóról szóra ugyanezek a hibák voltak felsorolva, kétségbe vonva a manus jóhiszeműségét, kompetenciáját, és jeleztem azt is, hogy ténykedése veszélyeztette a hajó biztonságos üzemeltetését és akár rakománykárhoz is vezethetett volna. Tovvábbá kértem a hajó reinspekcióját, elfogulatlan személy által. Ehhez némi hátteret adott a másnapi, Tilburyben végrehajtott PSC, ahol két idősebb, vérprofi, elfogulatlan MCA tiszt, nézte át a hajót. Az egyik egykori parancsnok, a másik egykori gépüzemvezető, rangidős kerületi tisztek Suffolkban. Találtak hibákat. A papírunkában. Olyan hibákat, amiket 10 perc alatt korrigáltunk. Annyira profik, hogy megkérdezték, a PSC megzavarta- e a pihenőidőmet, mivel igen, és két óra múlva indulnunk kellett, ezért kiállítottak egy igazolást, hogy a nem megfelelő pihenőidő ellenére engedélyezik az indulást, és felmentést kapok a pihenőidő betartása alól, azzal a feltétellel, hogy az elkövetkező 24 órában maximum 8 óra szolgálatot teljesítek. A szivattyú, hát az pöccre működött, a gépház teljesen rendben volt, hibapont nélkül. Na erre mondja az okostojás, hogy az MCA nem végzi rendesen a dolgát!

Az antiguai hivatal köszönte szépen a levelemet, elnézést kértek a kellemetlenségért, gondoskodnak egy elfogulatlan személy által végrehajtott reinspekcióról. Sajnos, mint írták, előfordulnak ilyen esetek, a surveyort figyelmeztetik majd, és gondoskodnak róla, hogy a mi hajónkat, illetve a tulajdonos többi hajóját a jövőben ne ellenőrizze. Szereztem magamnak egy ellenséget. :D

Közben véget ért a rövid munkánk, ismét itt lógunk a horgonyon Rotterdam előtt. Nem is bánom, senkinek nem jutott túl sok pihenés az elmúlt három hétben. Még annyit, hogy FG tényleg érik a kirúgásra. A hajó orra ejtése után, az FSC által felidegesítve nem akartam indulatból dönteni, a chief is azt mondja, mit változtatna, ha hazazavarnánk, lehet, még rosszabbat kapnánk helyette. Egyszerűen írjunk róla nagyon rossz jelentést. Csakhogy ha a 2. tiszt, a navigátor felvési az útirányt a térképre, hogy 183 fok, majd behúzza a vonalat, ami meg 173 fok lesz, és ezt még akkor sem veszi észre, amikor megkérdezem tőle, hogy mégis szerinte mi lehet a hiba… Nem jött rá.

Egyébként ugyanúgy járunk majd, mint Janusz az új géptiszttel, aki egy vicc, mert bár beszél angolul, az 99%, hogy hamisak a papírjai, fogalma nincs a hajógépekről, rendszerekről, csak éppen ezt nehéz bizonyítani.

Folyt. köv.

Vladimir, az Átok.

Ezt a címet is lehetne adni ennek a résznek. Mert, gyenge kezdés után erősen visszaesett a mi Vologyánk. Ugye kénytelen voltam kiosztani neki 48 órán belül két figyelmeztetést, ami per pillanat azt jelenti, hogy a következőnél van egy repülőjegye hazafelé. Fékezem magam, bár Dmitry, a chief igen csak rágja a fülemet, hogy osszuk már ki neki a harmadikat is. Amúgy ő csak Funny Guy-nak hívja a második tisztet.

Vladimir azzal szállt be, hogy ő itten majd jól ki lesz nevezve chiefnek. Merthogy neki otthon ezt ígérték. Adrian is javasolta őt kinevezésre, én nem tudom, két hónap alatt mit látott benne. A tengerészt, azt biztos, hogy nem.

Elsősorban nem képes maga körül rendet tartani. Az, hogy a kávéfőző környéke úszik a darált kávéban, a neszkávéban, és tele van kávéfoltokkal minden őrsége után, a legkevesebb. Az, már bosszantóbb, hogy négy óra alatt képes öt kávéskanalat szertehagyni a mi nem túlságosan báltermi méretű hidunkon, azért már némi tehetségre vall – csak nem tudom milyenre. Valamelyik nap egyenesen a számítógép billentyűzetén találtam egy kiskanalat, alatta egy sárga post-it lap, mert a kanalakat mindig arra teszi le. Erős dohányos, de arra még mindig nem tudtam rávenni, hogy égő cigarettával nem megyünk a térkép közelébe. Őrsége végén a híd úszik a hamuban, az egyik szék huzatát is kiégette már. A legszebb, amit a ceruzákkal művel. Dolgozik valamit, leteszi, és utána nem találja. Egy héten belül a harmadik ceruzát kellett aplikálni, mert az őrsége után nem találjuk. Tegnap végignéztem, hogy miként tervezi az útvonalat számunkra. Három ceruzát is használt egyszerre, ma reggelre egy sincs belőle a térképasztal környékén.  Nem arról van szó, hogy nem dolgozna, vagy nem akarna dolgozni, de a csírája sincs meg benne a gondos tengerésznek, nem tud maga körül rendet tartani a munkájában, így nem alkalmas első tisztnek. Az IMO eszeseinek el kellene gondolkodni azon,  tényleg remek ötlet volt- e az, hogy felsőfokú végzettség + 12 hónap gyakorlat + egy tanfolyam után már tiszti bizonyítványt lehet szerezni, és utána az első tiszti patent megszerzése sem egy nagy ügy néhány országban. Onnantól pedig már csak a barba tud keresztbe feküdni a kinevezésnek, és a rutintalanabbja, mint én, ezt nehezen lépi meg. Én személy szerint emlékszem még, milyen nehéz volt előre lépni, senkit nem akarok elvágni, de van amikor nincs más mód.

Vladimirnál pedig meg kell tenni, mert ne szidják a mamámat, hogy kineveztettem. Meg kell tenni, mert a legfrissebb akciói miatt égnek állt a hajam. Kezdődött azzal, hogy Rotterdamban szombaton kivitték a partra a tűzoltó felszereléseket, lélegeztető készülékeket, palackokat éves szervizre, feltöltésre. Vissza is hozták őket két nappal később – mi közben megfordultunk Tilbury és Rotterdam között -, a chief meg előszólított Vladit, hogy akkor jól nézze meg, mit kap vissza. Kiderült, hogy a levegő palackok osztódással szaporodnak. Nekünk van 25 darab, valahogy 26 jött vissza, de ez a mennyiség komoly gondokat okozott neki, egyszerűen egy óra alatt nem tudott eljutni odáig, hogy ezt most hogy. Egyszerű, kipakoltak a furgonból egy másik hajónak szánt palackot. (Marha nehéz ezt így legépelni, mert soha életemben nem használtam ezekre a dolgokra a magyar szavakat, még akkor sem, ha magyarokkal voltam együtt). Számolta előröl, számolta hátulról , de nem akart neki egyezni. Végül Gilvin, a tiszti kinevezésre váró KAB (rangidős matróz, Key AB – a szerk.) elunta, odament és rámutatott a szemmel láthatóan más típusú palackra, mondván: ez nem a miénk. Így a kérdés és Vladimir is nyugvópontra jutott. A következő dolog, amivel kiakasztott, az manőver közben történ. Ránk szakadt a monszun. Olyan eső volt, hogy nem láttam az első árbocot, és mivel két bárka közé kellett beállni, kértem Vladit, szóljon, ha a hajónk orra „tiszta” a bárka farától, azaz nem ütközünk neki manőver közben. Hátrázunk, hátrázunk , egyre közeledünk a mögöttünk rakodó bárkához, de semmi. Rákérdezek a rádión, hogy mi a helyzet elől, mekkora a távolság, erre jön a válasz: 20 (litván) méter. Ó drága barátom… Gondoltam én mindet, csak kedveset és szépet nem. Utána ülök a chiffel a cargo officeban (első tiszt irodája), jön a Funny Guy (copyright Dmitry), valahol összezsírozta a kabátja ujját. Ezt szépen végigkente a folyosó falán, meg az irodaajtón. A második gépész rászól, hogy hélló, nézd már, mit csinálsz, erre felkap az asztalról egy papírt – történetesen a veszélyes rakomány jegyzékét – és nekiáll vele törölgetni a kabátját. Illetve egyenletesen elkente a zsírt válltól csuklóig. Utána elkezdte maszatolni a falat. A chief is, a gépész is úgy meghökkent, hogy fél percig csak bámltak, majd a Dmitry elkezdett vele oroszul ordítani, egyrészt mert ekkora balfék senki nem lehet, másrészt azok ott a rakomány papírjai! Az ész megáll és ácsorog.

Mára rá kellett jönnöm, hogy útvonalat sem tud tervezni. Eddig itt nem volt rá szüksége, mert bejáratott útvonalon jártunk, „tollal volt a rotta meghúzva”, most szembesült a feladattal. Türelmesen segítettünk neki összeszedni a szükséges térképeket, összeírni azokat, amik nincsenek, majd amikor megjöttek, megmutattam neki, merre szeretnék menni. Így- úgy össze is rakta az útitervet, bár két részletesebb térképet kihagyott, biztos nem akarta rongálni őket. A fejemet akkor vakartam, amikor egyik térképről átlépve a másikra nem ugyanott volt a rotta. Hoppá, hamar rájöttem, hogy a srácnak fogalma sincs olyanról, hogy átviteli pont, fogta és húzott egy vonalat a térképen. Tehát azzal sincs tisztában, mi a második tiszt feladata. Ezek után azon már meg sem lepődtem, hogy az Öcsibocinak fogalma sincs róla, hogy Felixstowhoz hol van a pilot boarding ground (az a terület, ahol a révkalauz beszáll- a szerk.), pedig az elmúlt 8 hónapban legalább 10- 12 alkalommal járt már itt; a doog egyenes folyamányaként rosszul adta meg az érkezési időnket és nekem is, a gépésznek is késve szólt, erősen redukálni kellett a sebességet. És mi sem természetesebb, hogy amint átveszem tőle az irányítást, ő csak úgy van a hídon, pozíciót nem rak, a kommunikációban nem segít, fogalma sincs, mi történik körülötte. Kész kalandpark a fazon.

Van egy -2 fokos tájolóhibánk, ezt tudjuk nagyon jól, drága barátom mégis vígan kiszámolt nekünk + 0,4 fokot. Kértem, ezt a számolást mutassa meg nekem. Megmutatta. Valami számítógépes izé, ami állítólag hú de pöpec, de valójában nem, mert nekünk ugye ott a tuti hiba. Mielőtt lebaltáztam volna Funny Guyt, azért elvégeztem én is egy ellenőrzést vele. Nekem is azt dobta, hogy én vagyok a hülye. Mivel a hagyományos mosópor kihozta a foltot, azaz a kőkorszaki kézzel számolós szerint is van -2 fok hiba, mondtam a programnak, hogy ő a hülye és nyomtam egy uninstallt. Másnap FG (rövidítem a nevét, mert lusta vagyok; a maffia egyébként Balu mate- nek hívja) pánikrohamot kapott, hogy hová lett a progija, de mára megoldotta, visszatette. Én megint töröltem. Azt hiszem, elleszünk így egy darabig.

A Tilbury kanyar viccesre sikerült, mivel olyan tengerészes lett az idő, hogy Rotterdam induláskor a pilot elengedte a kezemet Rozenburg magasságában, mehettem kifelé egyedül. Nem volt egy nagy dolog, mivel a szombatra való tekintettel sehol egy bárka, befelé csak egy komp jött, a parti radaron meg árgus szemekkel figyeltek minket. Viszont az idő miatt a Temze révkalauz szolgálata is szünetelt, azt írta az ügynök, dobjak horgonyt és várjak. Könnyű azt mondani. Nálunk nagyobb vasak is ott kóvályogtak a horgonyzóhely közelében, mivel nem tudták leküldeni a görbe vasat. A Temze forgalomirányító pedig feltette nekem a 20 milliós kérdést, amikor bejelentkeztem: miért nem megyünk el Dover alá és vesszük ott fel a pilotot? Azt lehet? Persze, csak az ügynök „elfelejtette” megemlíteni nekem, mert óránként 100 fontba van a révkalauz szolgáltatás, Dovertől meg jó két órát utazik csak a pilot. A forgalomirányító volt olyan kedves és felkeltette az ügynököt, mondván hogy vagy elmegyünk Dover alá a pilotért, vagy minket felejtsenek el éjfélig, mert addig nem lesz jobb az idő, horgonyt viszont nem tudunk dobni, kénytelenek leszünk kint cirkulálni és égetni a drága bunkert. Öt perc alatt megjött az instrukció, hogy mars Dover alá révkalauzért. Én még boldoggá tettem a helyi erőket, mert a 22- 30 csomós eltartó szélre hivatkozva kértem egy vontatót. Most én, a múltkor bosszús voltam miatta, de most bizony kellett.

Érdekesek ez a bérlő, mert egyrészt repi keret nincs, így én senkinek nem adok cigit. Másrészt olyan jó spórolós, az összes angliai kikötő ügynöke arra kíváncsi, hogy van –e nekem PEC (Pilot Exemption Certificate – azaz révkalauz engedély, amely mentesít a pilot igénybevételétől) . Nincs, de ha lenne, akkor sem mondanám meg. Azért próbálkoznak, mert vannak olyan kiskapuk, ahol spórolhatnánk. Szerencsére ezt a döntést még nem vették ki a kezünkből. A következő telefonbeszélgetés hangzott el köztem és a bérlő között még Rotterdam előtt.

- Captain, Europortban lesz egy shiftelés (rakpartváltás), meg kellen oldani mooringmen (a kikötőkötelet partra húzó élőerő) nélkül az összes manővert.

- Sajnos az én legénységem nagyon alulképzett, nem tudnak repülni.

Tudni kell, hogy Europort a nagy konténerszállítók számára épült, amikor odaállunk a part mellé, majd két métert kéne átlépniük a srácoknak, lendület nélkül. Tavaly négy alkalommal potyogott a vízbe crew ilyen akcióból kifolyólag, per pillanat mindegyik barba a holland BV vendégszeretetét élvezi.

- Hát jó, de a shiftelést meg kellene oldani pilot nékül.

A szabályok megengedik, rajtam áll vállalom- e. A kacifánt ott van a dologban, hogy a folyami bárkák, amikből van bőven, nem jelzik a mozgásukat, angolul mg nem nagyon kommunikálnak, az én hollandom meg piszok gyenge.

-Hááááát, nézze uram. Elég nagy a forgalom ott, komplikált lehet, nem beszélek hollandul, igen kockázatos. De némi ösztönzés ellenében…

- Captain, sajnos erre nincs lehetőség, nincs rá keret, nem tudjuk elszámolni.

- Hmm. Akkor tudja mit, rendeljen pilotot. Én nem szeretnék felesleges kockázatot vállalni. (Főleg ingyen nem, ugye? – a szerk.)

Ebben maradtunk. Cserébe viszont két shiftelésünk volt az éjjel, az alvással nem volt gondom, mivel túl sok idő nem jutott rá. Mire reggel leindultunk, én már kissé mosott rongy voltam, de lesz ez még így se, mert a jövő hétre eléggé autóbusz jelleget ölt majd a járat: South Shields – Teesport – Immingham. Ezek macskaugrásnyira vannak egymástól, mondjuk az első kettőnél nem sok a révkalauzzal megtett táv, de Immingham a Humber folyón van, odáig kell egy kis idő, ráadásul zsilip, erős áramlat, hurrá. De csak 14-ig kell túlélni, mert addigra visszavárják a javításról azt a hajójukat, amelyiket mi most helyettesítjük. Egyébként jó üzlet lehet ez a feederelés, mert ahogy nézem, 5 hajót járatnak (lehet, hogy többet, de kétlem), de a rotterdami fő irodájukban van 12 ember. Azért ennyi embert eltartani, az ügynök céges autója meg egy Toyota hibrid, az sem kettő euró.

Nemsokára következik Rotterdam, utána meg a menetrendi buszjárat, hurrá, de a jövő hét végével ismét csendre számítunk. Én személy szerint azt vártam, hogy ilyenkor már otthon leszek, mivel eladják a hajót, de úgy fest, egyelőre semmi nem történik. Azt sem bántam volna, momentán így is jó.

Folyt. köv. 

Az igaz tengerész történet….

Így kezdődik: becsületszavamra mondom, hogy így történt. Bevallom őszintén, nagyon szerettem hallgatni ifjú titánként az „öregek” – néhányuk alig pár évvel volt idősebb nálam- meséit, történeteit a kávék, vagy egy- egy esti sörözés alkalmával. volt olyan történet, amit többször, több hajón is hallottam, érdekes módon az előadó mindig ott volt, amikor az esemény megtörtént. Volt olyan történet is, amelyet esetleg három mesélőtől hallottam, mindhárom jogot formált arra, hogy vele történt meg.

Teljesen mindegy, hogy kivel történtek meg az elmesélt események, hogy sokszor már annyira ki voltak színezve, hogy valótlannak tűntek. Mindannyian tudtuk, hogy bizony van valóság alapjuk, megtörténtek. Nem úgy, ahogy el lett mesélve, de megtörténtek. Jó volt hallgatni őket, nevetni rajtuk, és nem volt fontos, hogy már sokadszorra halljuk. Szárazföldi emberek számára ezek a történetek nem sokat mondanak, mivel nagyon soknak olyan előzményei voltak, amelyek a magyar tengerhajózás berkeiből nem kerültek ki. De ezeknek a történeteknek köszönhetően én, a legifjabb, és sajnos úgy fest, hogy legutolsó magyar tengerészgeneráció tagja, olyan emberekről hallottam, mint Iszap, Százujjú, Mazsi kápó, Lucskos, Légy (speciel vele hajóztam, és mivel hallottam róla pár történetet, nem tudott megviccelni :D ), Róka és sorolhatnám. Noha személyesen nem találkoztam velük, azért amikor kávénál a mesére került a sor, akkor azért a nevek elhangzásakor tudtam, kikről van szó, a kollégák szemében milyen emberek voltak, és úgy hallgattam a történeteket, mintha a saját ismerőseimmel történtek volna meg. Olyan helyekről, kikötőkről hallottam, ahol soha nem fordultam meg, soha nem jártam és valószínűleg soha nem is fogok, de tudom, ha hallok róla, hogy ki volt a Mari, milyen volt a Nyuzsnyíj, milyen voltak az éjszakák Réniben. Természetesen ezek a történetek nem mindig voltak szalonképesek, de a mesélő előadásmódja tizedszer, huszadszor is nevetésre ingerelt minket.

Talán le kellene jegyezni ezeket a történeteket, szalonképes formában, hogy ne merüljenek feledésbe úgy, ahogy a magyar tengerészet lassan a feledés homályába vész, azzal a tudással, ami egykoron felhalmozódott. Nem én vagyok hivatott rá, mivel nem sok történetet tudok felidézni a hallottak közül, és nem is vagyok egy jó mesélő, de kezdetnek álljon itt egy, amit még az első hajómon, a Radnótin hallottam, és évekkel később az eset egyik szereplőjével együtt hajóztam.

A történethez ismerni kell az egyik szereplőt, az Iszap „fedőnévre” hallgató matrózt. Bocsánatot kérek előre is, ha magára ismer, ha esetleg sértő lenne számára a történet, soha nem találkoztam vele, a róla szóló történetekből ismerem csak.

Szóval Iszap, egy végtelenül jóindulatú, ugyanakkor kissé lassú mozgású és felfogású matróz volt. Innen is kapta a nevét, mert képes volt úgy”megülni”, mint az iszap. Éppen a fedélzeti őrséget látta el este, járta körbe a hajót. A hajó valahol a Távol- keleten, egy igen erős sodrású folyón horgonyzott, egy „baráti szocialista ország” területén. A part és a hajó közötti közlekedést kis csónakokkal oldották meg, amely még a nem túlfizetett magyar marinájóknak is olcsó volt. Az ital sem volt drága és a fiúk szívesen mentek ki a partra építeni a szocialista kapcsolatokat. A hajóra való visszatérés emiatt kissé bonyodalmas volt, jobb volt nem egyedül végrehajtani.

Iszap országos cimborája, B., aznap este mégis egyedül kísérelte meg a dolgot. B- vel hajóztam is együtt később, ahogy mondtam, és tőle is hallottam a történetet. Szóval B. még a délután partra ment, hogy valami szuvenírt vásároljon. Ez a vásárlás a helyi jellegű italok fogyasztásával fejeződött be, és B. bizony nem az a fajta kolléga volt, aki kihagyja a helyi italokat. Így nem szomjas állapotban szállt be a csónakba, ami a hajóra volt hivatott őt visszavinni. Egy jókora csomag is volt nála, benne a vásárfia, amivel kissé ingatag helyzete miatt birkózott rendesen. A birkózás folyományaként pedig az erős sodrású folyóba pottyant. Azt nem tudni, hogy a csónakos látta-e, hogy utasa a vízbe esik csomagostul, de a helyi erők mentalítását ismerve, ha látta is, nem sokat foglalkozott vele, elfordította a fejét, segíteni meg sem próbált, a viteldíj ugyanis előre volt fizetve.

B. szerencséje az volt, hogy az eset a folyó hajó fölötti szakaszán történt, így a sodrás tulajdonképpen a hajó irányába vitte, csak a csomagot volt kénytelen elengedni. Minden reménye megvolt arra, hogy a hajó közelébe érve ki abálni kezd, és ezt a kiabálás meghallva a watchman majd segítő kezet, illetve kötelet dob neki, valahogy a fedélzetre kecmereg.  Igen ám, de watchman Iszap volt, a jóindulatú, ámde lassú felfogású iszap. B. látta is alakját a fedélzeti lámpák fényében, kiabálni is kezdett, „Iszap, hé Iszap”  és megpróbált a hajó irányába úszni, közben hevesen integetni, hogy segítséget kapjon. Sajnos a folyó sodra erősebb volt, de azt még látta, hogy Iszap a korláthoz lép és felemeli a kezét.

Iszap meghallotta a kiabálást, oda is lépett a korláthoz és a lassan sötétségbe burkolódzó folyón megpróbálta kivenni a kiabálót. Meg is látta B.-t, aki hevesen integetett. Iszap felemelte a kezét és visszaintett. Majd leballagott a legénységi szalonba, hogy igyon valamit. A szalonban a kora esti órákban ott üldögélt a fedélzetmester, két matróz, néhány gépész és az első tiszt is. Néhány üveg sör társaságában beszélgettek. Iszap töltött magának egy pohárral a trópusi védőitalként rendszeresített lónyálból.

- Iszap, minden rendben odakint? – kérdezte a fedélzetmester.

- Persze, stromo, nem raknak, még csöpög az eső – válaszolta Iszap. Majd egy perc után hozzátette:

- B. meg itt úszott el a hajó mellett az előbb.

- Hogy mi történt? ki úszik? Hol? – ugrott fell a chief.

- Hát B. elúszott a hajó mellett. Felkiabált nekem és még integetett is.

- És te mit csináltál?

- Hogyhogy mit? Visszaintegettem.

A matrózok, a fedélzetmester és a chief egymást lökdösve rohantak ki a szalonból, fel a fedélzetre, hogy a bajba került B-nek segítsenek, esetleg az egyik mentőcsónakot letéve induljanak a keresésére. Mert az Iszap kivételével mindenki számára világos volt, hogy B. nem jókedvéből úszik az amúgy meglehetősen mocskos folyóban.

B. a szerencse fia volt aznap este, mivel a hajótól nem messze egy halász a csónakjába vette és visszavitte a hajóhoz. Szerencsés, mert azt senki nem tudja, hogy mennyi idő telt el aközött, hogy B. elsodródott a hajó mellett és Iszap szólt a szalonban, hogy B. úszkál a folyóban. Az egyik jelenlévő matróz szerint, akitől a történetet először hallottam, talán ha 6- 8 perc. Évekkel később B. nekem azt mondta, hogy legalább egy órát küzdött a folyóban, amíg a halász kihúzta a vízből. Teljesen mindegy, mert a vásárfia elvesztésén kívül kár nem esett, a történeten pedig nagyot nevettünk a kávék alkalmával.

Csak Iszap dörmögött még hetek múlva is, hogy mire volt jó a felhajtás.

Hát ilyenek az igaz tengerész történetek. Kár, hogy már évek óta nem hallottam egyet sem egy- egy kávé alkalmával. Igaz évek óta vagy egyedül iszom a kávémat, vagy az ügyeletes tiszttel. 

Aki most azt várja, hogy tömény izgalom, netán vicces dolgok következnek, az csalódni fog. Nagyot.

Szóval történt, hogy március idusán (ez pontosan március 14. jelenti) befejeztük a közel 4 éves együttműködést a hajót bérlő céggel és kivonultunk horgonyra, Rotterdam elé. Rotterdam horgonyzóhelye igen jelentős szívást képez a tengerészek körében, mert elég szép döghullámok tudnak lenni, és az északi nyár is fincsi szeleket tud hozni, hát még a tavasz! Ráadásul egy januári horgonyzás alkalmával kollégámnak négyszer kellett felhúznia, majd újra ledobnia a horgonyt, mert az nem tartott, köszönhetően az erős szélnek és a hullámoknak.

Ezen kívül ott lebegett az „akár hetekig is várakoznunk kell” ígérete a fejünk fölött. Ebből végül 24 nap lett, meg plusz pár óra. Átvészeltünk néhány erősebb szeles időszakot és különösebb töréskár nélkül a hajó folyamatos rollázását, ami időnként 20 fokos kilengéseket jelentett, 9 másodperces periódusokban.  Cseppet sem volt vicces.

Viszont ami részben jó volt, hogy húsvét előtti csütörtökön a készletek feltöltése végett egy várakozó helyre vittek minket Rotterdam Rohadt Messze Van Külsőn, nem messze az Europorttól, de fényévekre bármilyen emberlakta helytől. Ez konkrétan egy Rozenburg nevezetű kis falucskát jelentett, gyenge 7 km-es távolságban. De legalább nem rolláztunk, kaptunk vizet, némi gázolajat, kaját és a szemetet is elvitték. Engem nem. Gépalkatrészeket viszont a válságra való tekintettel nem kaptunk. Tele a szamócamintás napozóm a válsággal. Ez olyan jó Joker szöveg. Tény, nem fényes a helyzet, tény, elég sok társaság megy csődbe, főleg a kicsik, akinek nincs hátterük. Tény, az egyik nagyobb holland cégnek is sok hajója ment csődbe és egyre csúsznak lefelé a leejtőn – itt tudni kell, hogy bár a tulajdonos (illetve a management) azonos, minden hajó egy külön cég-, de az elmúlt évek ámokfutását, amit a mi tulajdonosaink végeztek végeztek, a válságra kenni, az már túlzás. 2008- ban 16 hajója volt a cégnek, 2012- ben már 26. Mert válság van.

A filippínó maffia is nagybevásárolt. Immár az oiler kivételével mindegyiknek van laptopja, van olyan, akinek három is, csak nekem nem futja a fizetésemből egy újra. Azt mondjuk nem tudom, mire használják, mert pikettáláshoz, festéshez nem kell, filmet nézni meg drága mulatság, de az ideológia az megvan: a feleségemnek / gyereknek / barátnőmnek / akárkinek viszem. Illetve van, aki 6 éveseknek való játékot játszik rajta. Illetve egy értelmes felhasználását láttam, a facsebúk (sic) használatát. Ehhez egy okos telefon lett aplikálva, mint modem. Még én is tudtam boldogítani néhány ismerősömet, meg kiüríteni a közel 600 olvasatlan levelet tartalmazó postafiókomat.

Szóval eltelt a húsvét, csendben, némi sör elropogtatása mellett. Dima, a chief és én egy sétát is tettünk szombat délután Rozenburgba, csak hogy megfejtsük, a helyi közért már 13-kor bezárt, a kocsmahivatalban pedig nincs tévé, amin focit lehetne nézni. Cserébe a hajóra visszamenet bőrig áztunk. Az esti zuhanyt viszont jól megspóroltuk.

Húsvét utáni kedden reggel hívom az ügynököt, hogy mégis mikorra várjam a révészt, merthogy nekünk egy csöppet sem sürgős horgonyozni valónk lenne. Erre mondja az ember, hogy de captain, hiszen maguk reggel óta bérletben vannak. Nono, barátocskám, az ilyesmiről nekem szólni szoktak, ugyebár, és mivel ilyesmi nem történt, hát legyen előbb hivatalos a dolog. Miután telefonos segítséget kértem, kiderült, így van, nemsokára kapom az instrukciókat.

Na, a telefonos segítségkérés az mókásra sikerült. Mivel ugye ilyesmiben a tulajdonos a legilletékesebb, azonnal hívtam a DPA-t, hogy talán szóljanak már rám, hogy helló, meló van, mert akkor nem festjük a raktárt. A DPA sajnos nem volt elérhető, mivel a Holland Antillákon, vagy arrafelé tavaszolt. Akkor adják nekem a helyettesét, aki nem más, mint a tulaj, aki ebből az alkalomból a cég nevét is felvette, az alapító lányát meg feleségül. Hát ő sem volt elérhető, mert sürgős szafariznivalója volt, Afrikában. Akkor adjanak, bárkit, aki tud valamit mondani nekem, hogy most mi van. Ilyen személy a húsvétra való tekintettel nem akadt. Ebben az a tök jó, hogy gyaníthatóan nem csak nekünk nem szóltak, hanem másnak sem,ha meg valami komoly gebasz van, akkor nincs felelős személy, aki intézkedne szerviz, vontató, bármi tekintetében.

Végül a hajó bérletét intéző brókert hívtam (aki történetesen kenyéradó gazdám = PD); ott azt mondták, már pénteken elküldték a charterre vonatkozó utasításokat. Amit én nem kaptam meg. Mivel egy másik hajónak küldték. Onnan meg vagy nem szóltak vissza, hogy ez mi, vagy teljes erővel megindultak Rotterdamnak.

A kezdeti lelkesedésünk hamar lelohadt, ugyanis csak egy aprócska munkáról volt szó, Rotterdam – Tilbury. 148 konténer, visszafele ballasztban, esetleg ha van rakomány, akkor az. Nem volt, oda vissza két nap alatt megjártuk az utat, különösebb probléma nélkül; illetve Tilburyban a kikötőkapitány biztos csuklott egy darabig, az anyukáját viszont nem emlegettem egyszer sem.

A nyuszi tojt nekünk új SMS (Safety Management System) formulákat, azzal a felkiáltással, hogy mivel mostantól majd egy USB memórián küldjük a papírmunkát, mennyi papírt fogunk megspórolni, meg kevesebb lesz vele a dolgunk. Hát, nekem semmivel sem kell kevesebb papírt kinyomtatnom és postáznom. A kevesebb munkáról meg annyit, hogy küzdhetünk vele, mivel jó sok pénzért egy szemetet sóztak a nyakunkba. Normális helyen ez úgy működne, hogy egy- két hajóra leküldenek egy teszt verziót, azzal elmolyol egy darabig az illetékes tisztikar, majd javaslatot tesz a változtatásokra. Itt ez úgy lett megfejtve, hogy megkaptuk a lemezeket, könyveket és az utasítást, hogy akkor tessék használni, a hibákról meg szóljunk. Arról szóltunk is azonnal, mivel a formulák Excel fájlba lettek megírva, mégpedig 2010-es formátumban, amivel a hajó számítógépei köszönik szépen, de nem tudnak mit kezdeni. Nekünk ugyanis 2003-as Office van a gépeken. Továbbá az eddigi megszokott és bevált formátumok helyett mindent jól összekutyultak. Például azon a listán, ahová a hajó bizonyítványait, azok lejárati idejét kell felvezetni, a bizonyítványok fele hiányzik, de van olyan rajta, amit kb. 5-6 éve megszüntettek. Továbbá nem értjük, hogy a fenékvíz olajszűrő berendezése (oily water separator, a hetrók kedvéért) mióta életmentő felszerelés, illetve hogy a mentőcsónaknak (life boat)mióta van külmotorja. Janusz, a kápó meg azt nem érti, hogy az eddig 18.000 üzemórás felújítású főgép most hirtelen 15.000 órás lett, a henger maga meg 12.000. Ez így meg már az összes hengernél túl is van a felújítási intervallumon. Nem vagyok gépész, de szerintem a dugót, gyűrűket, hüvelyeket egyszerre szokás felújítani. Továbbá igen fontos gépalkatrészek nincsenek a listán, mint a főgép fordulatszabályzója, vagy az állítható hajócsavar hidraulikus rendszerének ellenőrzése.  14 nap alatt egy gyenge 6 oldalas hibalistát sikerült összeszedni, 10-es betűmérettel, 1-es sorközzel. Majd örülhetnek neki.

Tilburyban az érkezés trükkösre sikerült. A konténer terminál a Temzén van, és bár a feeder hajókat a zsilipen belüli oldalára viszik, mi megnyertük magunknak a folyón lévő oldal nyugati végét. Ez a rakpart, mondanom sem kell, hogy nem ránk van méretezve, az árapály pedig alig 5 méter… De a legszebb az volt, hogy a bérlő kérésére 6 méternél kisebb merüléssel érkeztünk, hogy ne kelljen vontató a manőverhez. Azután mégis kellett, de mégsem, ezt mindjárt elmagyarázom. A rakpart közelében, amikor dagály van kissé furán mozog a víz. A folyó közepén „befele” áramlik, de a közvetlenül a rakpart mellett, egy 20 méteres sávban az ellenkező irányban.  A kikötő pedig a mi méretünkhöz és merülésünkhöz 500LE orrsugárkormányt követel, ellenkező esetben vontatót kell használnunk. A mi orrsugárkormányunk meg csak 490LE. Tehát a kikötő előírta a vontatót. Viszont a pilottal, aki történetesen egy szenior pilot volt megegyeztünk, hogy a maximum 5 csomósszelet figyelembe véve nem kell a vontató. Erről értesítette is a kikötőt. Mégis, a rakparthoz közeledve megjelent a vontató, ami 2400 jó angol fontjába fájt a bérlőnek, és mi kénytelenek voltunk felvenni, holott tudtuk, hogy használni abszolúte de nem akarjuk. A pilot kérte is a skippert, hogy ne csináljon semmit, csak tartsa a pozícióját, ne húzzon, ne toljon, semmi szükség rá. Mégis, a vontató – a kikötő egyébként legkisebbje- akkora volt, hogy már csak a helyzete tartásával is rettenetesen zavarta a manővert. Amikor meg egy 15%-os tolást kértünk tőle, akkor majdnem körbefordított minket a folyón. Így a 20 percesre tervezett manőver bő egy órásra sikeredett, én pedig magyar nyelven párszor megemlékeztem a Harbour Masterről, nem Radnóti stílusában.

Viszont cserébe induláskor eljöttem vontató nélkül. A pilotnak nem hiányzott, én meg nem mondtam, hogy kellene. Bónusz az nem járt érte. A kifele pilottal jól elbeszélgettünk, kiderült, hogy nápolyi, érdekes dolgokat mondott a Costa Concordia parancsnokáról, meg arról, mi történt a hídon, mert volt ott ismerőse. Továbbá jó sok szó esett futballról, a közelgő Európa bajnokság apropóján.

A pénteken délután ismét horgonyon talált minket Rotterdam előtt, de most arcátlanul a parthoz legközelebbi horgonyzóhelyet néztem ki magamnak, annak is a legszélét. Illetve annyira nem is a széle, mert amikor ezeket a sorokat pötyögöm, akkor pont közém és a part közé dobott horgonyt Őfelsége, a holland király (esetleg királynő, mint az ángliusoknál?) Rotterdam névre keresztelt verekedős hajója. Ezek szerint lehettem volna arcátlanabb is. Ez a horgonyzóhely azért jó, mert alig 6 mérföldre van a parttól, van jó erős mobiljel és szombaton még internetezni is tudtunk, de ezt most egy ideig szüneteltethetjük, mivel a modemként használt telefonon a 20€-os egyenleg alig pár óra alatt nullára apadt. Ez a maffia által megvásárolt laptopoknak köszönhető, ugyanis mindegyik azzal kezdte a működését, hogy letöltötte az összes elérhető frissítést a bekapcsolása után. Sajnos, erre nem gondoltam, nem figyelmeztettem a srácokat, de kérdés, ha szólok, akkor vajon tudják-e, hogy miről beszélek.

Tilburyban kellemes dolog is volt, 14 év után ismét találkoztam egy főiskolai évfolyamtársammal, aki a közelben él és dolgozik. Nem sokat változott, és nagyon örültem neki, hogy meglátogatott. Szingapúrban nem hinném, hogy látogatóim akadnának, mint Malaynak, de itt legalább van, aki ismer.  Jót dumáltunk, de a hajóról késve indult, remélem a munkahelyén nem lett problémája belőle.

Volt váltás is, ami ellen én kissé hadakoztam, mert a korábban említett SMS formulák bevezetése miatt nem bántam volna, ha a másodtiszt marad egy darabig, ugyanis egy roppant szorgalmas és értelmes srác volt, a váltója meg Vladimir, a zenetanár, akiről nem mondható el ugyanez. A dolgát elvégzi ugyan különösebb nógatás nélkül – ez manapság nagy szó, ugye Malay?- , de nem ízig- vérig marinájó, és ha valamihez hozzányúl, van esély rá, hogy el is rontja.

Hát, ez meg is történt, Vladimir rettentően rosszul indított. Tilburyból való indulás után sikerült összehoznia egy ütközés közeli helyzetet egy másik hajóval, mivel fordulás közben akarta átadni az őrséget a chiefnek. 97 fokos útirány változtatás közben. Csak a chiefnek köszönhető, hogy nem lett baj. Rotterdam érkezéskor pedig nem szólt nekem időben, majdnem teljes sebességgel rontottunk be a horgonyzóhelyre. Ezzel kiérdemelte a szóbeli figyelmeztetést, mivel az elmúlt 24 napos horgonyzás mély nyomokat hagyott a tolerancia készségemben. Mivel Vladimir megsértődött, úgy fest, hogy NM-ek (Notices to Mariners) letöltésére és az adminisztráció vezetésére szolgáló számítógépen állt bosszút. Kezdte azzal, hogy a monitort, amire 3 cm-es betűkkel van felírva, hogy ne kapcsold ki, kikapcsolta. Ebbe azóta sem sikerült életet lehelni. Majd nem tudom, hogy a számítógéppel mit csinált, de a gép nem hajlandó levenni a műholdról a javításokat, semmit nem lehet rajta megnyitni. Tudatlanságból nem tehette, mivel előzőleg 4 és fél hónapot volt itt másodtiszt, ha viszont szándékosan tette… Amikor rájöttünk a chieffel, hogy se kép, se hang, és megkérdeztük, akkor tagadta és arra hivatkozott, hogy a géppel már korábban is voltak gondok. Ezzel szerzett egy rossz pontot, viszont a hajónaplót nem töltötte ki rendesen, a night order bookba (éjszakai őrségnek szóló, illetve különleges parancsnoki utasításokra szolgáló füzet) írt utasításokat nem olvasta el, illetve őrsége alatt nem figyelt fel arra, hogy a kápó tesztelte a tűzjelzőket; jobban mondva felfigyelt, de nem kezdte el kideríteni, hogy miért ordít a tűzjelző panel, tüzet jelezve a gépházban? Úgy volt vele, majd szólnak a gépészek, ha gond van. Ezzel kivívta magának az írásos figyelmeztetést is. Mindezt 48 óra alatt.

Ez szombaton történt, és bár a figyelmeztetéseket azonnal elküldtem Hamburgba, csak hétfő reggel kaptam választ a helyettes ügyvivőtől, mivel a rendes beosztónk szabin van. A levél meglehetősen rémült hangvételű volt, arról faggatott, hogy ki akarom rúgatni Vladimirt, és mi történt, mivel itt korábban velem volt három hónnapot, akkor nem adtam róla rossz véleményt (ez igaz, de jót sem, csak olyan átlagosat, kinevezésre nem javasoltam, sajnos Adrian igen). Az ifjú titánt megnyugtattam, mondtam nem akarom hazazavarni Vladimirt, a két figyelmeztetés az elkövetett hibáknak szólt és annak, hogy ismeri a hajót, a rendszereket, engem, és ebből a szempontból neki nincs megengedve, hogy 2-3 hét alatt rázódjon bele a dolgokba. Olyan hibákat vétett, amik nem tolerálhatóak. A figyelmeztetések pedagógiai és makarenkói elvek alapján történtek, remélem hatásukra megembereli magát. Mondom, mélyponton a tolerancia szintem.

Nem úgy fest, hogy megembereli magát, mivel amikor délután leváltom, nincs kész a kávé, pedig ez normál dolog, hogy a fellépő őrségnek lefőzzük az első kávét. Nem nagy ügy, kb. 3 perc szöszmösz, neki mégis nehezére esik. Majd leírom neki oroszul, hogy KÁVÉ VAZZE A ZOMBINAK!

Eltelt közben egy hét és az történt, hogy semmi nem történt. Illetve igen, elveszett két darab kosárlabda. Szombaton a srácok összeütöttek egy kosárlabda palánkot és kialakítottak a felépítmény mögött egy pályát. A járóhálókkal körül is vették, hogy megfogja a labdát és némely túlságosan lendületbe jött marinájót. Meló után nekiálltak kosarazni és inni, mivel a kihajózó sörök és egyebek ekkor kerültek az asztalra. Volt huzatuk, rendesen. Csak mikor este nyolc után lementem vacsorázni, fancsali képpel üldögéltek, köztük az új második gépész. A frissen vásárolt labdák úsznak valahol a 4-es raktárban. Mindkettőt sikerült bepasszolni a tengerbe.

A héten volt néhány fejvakarásra alkalmat adó dolog. Az első, hogy megtaláltam az a 6 hónapos e-mailt, amiben közölték Adriannal, hogy akkor mostantól Jotun festéket használunk és kész. Adrian ezt elfelejtette megmondani nekem, de az előző chiefnek is, nem csoda, az e-mail érkezése után 20 perccel elszállt nekik a turbófeltöltő. Eddig rendben volnánk, legalább nem kell várnom a választ a több mint egy hónapja feltett kérdésre (úgysem fogom megkapni).  Egy gondunk van csak, a cég által használt rendelési programban nem lehet Jotun festéket rendelni, csak az eddig használt Internationalt. A festékváltás 6 hónapja megtörtént, de a program adatbázisát még nem frissítették. Igazság szerint addig nem is tudták, hogy mi van, amíg rá nem kérdeztem. Ezek szerint a többi hajó sem tudja, hogy Jotun festéket kell rendelniük, vagy nem is rendelnek festéket, így könnyű „gazdaságosan” üzemelni.

Ugyanakkor kaptunk egy olyan levelet, hogy a közelgő nyárra való tekintettel rendeljünk festéket – na igen, amikor nem tudunk- , de a mennyiséget úgy rendeljük meg, hogy nem festünk teljes felületet, hanem csak foltokat. Ezt a válságra való tekintettel. Az új festékkel, aminek az árnyalata nem ugyanaz, mint az előzőnek. Majd úgy nézünk ki, mint az árva gyerek, folt hátán folt. Szép lesz. Már ha egyáltalán megkapjuk a festéket.

Mert a létfontosságú alkatrészeket nem kaptuk meg, pedig lassan már könyörgünk értük. El nem tudom mondani, mennyire veszélyes a dolog. A segédgépekben 300 óránként kellene cserélni az olajat és a szűrőket. Az egyikben már 800 órája nem volt szűrő cserélve, a másik túl van az 1000 órán. Janusz ugyan elvégzi az olajcserét, 240 óránként, mivel a szűrők igen piszkosak lehetnek már. De ez csak olyan kényszermegoldás. Minden üzemórával nő a kockázata, hogy leáll a segédgép, mert eltömődik a kenőolajszűrő. Ha ez egy manőver közben történik, akkor lesz néhány ősz hajszálam. Mondjuk Janusz azzal nyugtat (saját magát is), hogy pár éve volt már ilyen, hogy majdnem fél évig nem kapott szűrőket, és akkor nem volt gond. De engem ez nem nyugtat meg, főleg mert akkor nem volt „válság”.

Hát így telnek a napjaink horgonyon. Hozzánk nem szól a kutya sem, a kérdéseinkre válasz nem érkezik, információ sem, és bár mellettünk egy nagyobb és újabb feeder horgonyoz, akik már negyedik hete várakoznak munkára, azért nehéz elhinni, hogy ennyire nincs munka. A festékünk már elfogyott, utoljára fél éve kaptunk, nehéz munkát adni a maffiának. Én már nagyon várom az információt, hogy eladták a hajót, és mehetünk haza. Arra, hogy nem lesz újabb bérlet, már mindnyájan nagy tétben mernénk fogadni.

A chief izgul főleg, mivel előző hajóján, a katasztrófálisan rossz Alwison május elején lenne chief váltás, de nincs váltó. Senki nem akarja bevállalni azt a hajót. Gyima két szerződést lehúzott rajta, Sanyi is mesélt, nekem meg elég volt körülnéznem három éve a testvérhajón, ami akkor volt 4 hónapos. Megértem, hogy senki nem akarja elvállalni. Gyima meg azért izgul, hogy nehogy átdobják innen oda, mivel a szerződés szerint ezt megtehetik vele. Hatalmas pech lenne a számára.

Folyt. köv., már ha lesz bármiről is írni.

 Egészen halszagú lett a kezem, fordítsunk egyet a történet kormánykerekén, írjak arról, ami tengerésszé teszi a hajóst, az egyenlítői keresztelőről. Nem volt mindegy, hogy az ember keresztszülő, vagy pogány, egészen másként festett az, aki beöltözve várta a keresztelendők hosszú sorát, s kellőképpen elázva a szeszektől kissé szabadosabban viselkedett; mint az, aki majd ’ pucérra vetkeztetve állta végig a procedúra minden kínját!

                                                      Egy keresztelő

Az Indiai-óceán kegyes volt hozzánk, szerencsére a monszun utóját kaptuk csak el, nem nagyon mozgott a hajó, legfeljebb ha két, három méteresek lehettek a hullámok. Naponta jött az özönvíz, a trópusi zápor; de mindez nem akadályozott meg abban, hogy ne készülődjünk a keresztelőre. Nem az igazi, egyenlítői volt, a parancsnok úgy döntött - javítandó a közhangulatot, - hogy az új embereket, akik még nem jártak az óceánon, vessék alá eme tortúrának. Új forgatókönyvre nem volt szükség, megtette az előző. Mindössze verseket kellett fogalmazni, személyre szabottakat, felújítani a jelmezeket, újakat kreálni, s megbeszélni a szereposztást. Összeállt a stáb, mit lehetne még kitalálni, módosítani? Előkelő szerepet kaptam, Sellőként, - aki nem más, mint Neptun felesége, - borzasztottam a nagyérdeműt. Jelmezem már készen volt, sminkem készítéséhez hasznos tanácsokat adtam a hajón lévő egyetlen feleségnek, aki vállalta orcám elcsúfítását. Szemhéj kékre, orcám pirospozsgásra festve, szépségtapasz, pofikámon, hatalmas műszempillák - ez utóbbiakat tőle kértük kölcsön, Szingapúrban visszavásároltuk, - valamint ajkaim kirúzsozva. A cél az elborzasztás volt és ez tökéletesen sikerült. Förtelmesen nőies voltam. Halfarkam az uszonyokkal készen állt, egy kis damil segítségével ügyesen tudtam csapkodni vele. Némi kályhaezüsttel újítottam fel a színét. Műkeblem is kiállta a próbát, nem kellett újratömni. Mellemen trikó feszült, rajta két hatalmas mancs árnyképe, éppen a domborulataimon és egy vérző piros szív. (Mivel kevés hely maradt, inkább a hasam táján dobogott ez a szervem.) Hajam copfba fonták, két piros masnival ékítették.

A lényeg a „kézcsókpép” volt, amit az előttem térdelő pogányok képébe nyomtam, amikor csókkal illették kacsómat. Saját találmány, szabadalmaztatni kellene, bízvást alkalmazható, ha valakit ki akarunk kergetni a világból. Íme a recept: végy körülbelül két liter paradicsomlevet, tégy belé fél kiló felolvasztott ipari faggyút, ízesítsd egy kis üveg mustárral, fokhagyma és cseresznyepaprika krémmel - egy-egy tubus elegendő mindkettőből -, üssél belem három, négy napon érlelt tojást, egész avas vajat, s végül koronázd az egészet három doboz pálpusztai sajttal. (Ez utóbbitól eltekinthetünk, ritkán volt a hajón készlet a „büdöskéből”.) Keverd jól össze, majd a masszát érleld pár napig a 60-70 fokos kéményben. Ha túl híg lenne, bolondítsd meg egy kis liszt és cukor szórattal. (Mondanom sem kell, én lettem először rosszul, mikor belenyúltam a vödörbe, megbolygatva tartalmát.)

Mivel a hölgy, aki sminkelt, szintén a keresztelendőek közé tartozott, kedvezményként csak a csuklómra lehelt egy puszit, szegény asszony így is belesápadt az illatözönbe, ami markomból áradt. A többiek már rosszabbul jártak, kézfejemet nyújtottam, majd hírtelen mozdulattal a tenyerem fordítottam szájuk elé, elkerülhetetlenné vált ajkaik találkozás az imént leírt masszával. A hatást jobb nem részletezni.

(Szomorú csalódást jelentett Bangkokban, mikor a rakodóknak főzött ételeket megszagoltam, - hozták magukkal a szakácsnőiket - és bizony a receptemmel alulmaradtam mind ízben, mind illatban.)

Felsorakozott a szereplőgárda a hajófarban lévő hatos raktáron kifeszített ponyva alatt. Íme a stáb: Neptun, a trónján, hatalmas szigonnyal kezében, kopasz fején korona billegett, testét különféle tengeri szörnyekkel ékített fehér tóga fedte. Szakállat nem kellett ragasztania, sajátja is bőven elegendő volt szerepének interpretálásához. Túl sok szövege nem volt, pár mondattal felszólította a parancsnokot, adja át néki a hajót, majd a „Csillagász” vette át a szót. Ő volt a társulat frontembere, egy igazi showman, a szónak mestere, aki minden előre nem látható szituációban feltalálta magát. Talpig fehér lepedőbe öltözött, ráfestettük az egész csillagos eget - negatívban. Fehér alapon fekete csillagok. Csúcsos papírsüvegét csillagjegyek ábrái díszítették, mellkasán hatalmas távcső lógott, két borosüveget illesztettek össze ügyesen, tartalmából időnként kortyolgatott. Kezében feltekercselve az egész forgatókönyv, szövegek, a versek, szónoklatok sorakoztak a pergamenen. Szólította a pogányokat, felolvasta a nekik íródott verseket, akik térdre roskadtak Neptun előtt, elrebegték felajánlásukat, hogy megváltsák porhüvelyüket a várható kínzásoktól. Nem tudtak annyi italt ígérni, hogy megússzák. (A parancsnok jó előre kikötötte a két karton sörös penzumot, akármennyit is vertünk ki a jelöltekből.)

Neptun keze ügyében tartott néhány üveg szeszesitalt a hangulat fokozása, illetve szomjának oltása céljából. Ezekből én is részesültem, aki ott hevertem egy nyugágyon, párom mellett. Szerepem mindössze a kézcsókra korlátozódott, de ebbe mindent belesűrítettem, amit elmém kitalált. A tengeri isten utasítására szerecsenjeink kísérték a pogányokat az első megmérettetés színhelyére, ahol az „Orvos” várta, hogy kikúrálja őket mindenféle szárazföldi nyavalyájukból. Ez lebilincselő élmény volt, és ezt szó szerint kell érteni, mivel a műtőasztalra fektetett pogányokat láncokkal akadályozták meg a szökésben. Az itt használt eszközök mellett egy középkori kínzókamra szánalmas kis szerszámos sufninak tűnt. Az orvos fején díszelgett egy gégetükör, közepébe vezetve egy vékony cső, amelynek másik vége a hóna alatt rejtező tengervízzel töltött szódásszifonra volt erősítve. Kellemetlen meglepetés érte azt, aki - engedelmeskedve a felszólításnak - kinyitotta a száját, hogy megvizsgálják a fogait, torkát. Kapott is rögtön egy jókora fröccsöt. Gyógyító emberünknek rendelkezésére állt továbbá egy vécépumpa, sztetoszkóp gyanánt, továbbá egy gumikalapács a reflexvizsgálathoz. Többféle kenőcs, gyógyír várta a gyengélkedőket, spenót, paradicsompüré, valamint különféle porfestékek formájában. A jelölt itt kapta meg az alapszínt. El ne feledjem, „Orvosunk” ruházata egy hatalmas fehér klepetus volt, - fogyott a lepedő rendesen, - teli ráfröcskölt piros festékkel. Fodrászunk a torzonborz üstököket próbálta formázni némi méz, illetve záptojás segítségével. Hatalmas lemezvágó olló himbálózott oldalán, fésűje, borotvája furnérlemezből készült. (Természetesen ezek az eszközök nem kerültek bevetésre.) Mint jó borbély, tyúkszemirtásra is vállalkozott, újabb és újabb kenőcsöket kenve a megkeresztelendők talpára. Pogányainkat az egyik színhelyről a másikra a négerek kísérték, a „Kalóz” vezényletével. A tengeri haramia ruházata is megér néhány sort: fekete szemfedő, - fél szemmel nézett a világba -, hatalmas, papírból hajtogatott, fekete festékkel impregnált halálfejjel díszített kalózkalap, fakéz (papírhenger+húskampó), csíkos pizsamanadrág, térdig feltűrve, gumicsizma. Fegyvere a hatalmas, fából készült pallos volt, erre támaszkodhatott, ha már igencsak imbolygott; valamint az oldalán fityegett a kötélből font korbács. Meg kell emlékeznünk hűséges szerecsenjeinkről, akiknek ruházatára nem sokat kellett költenünk, spárgából font fűszoknya, alatta egy diszkrét fürdőnadrág, csontok a konyháról, füzérformában a nyakban, egy-egy fadárda, amivel a delikvenseket noszogatták az egyik színhelyről a másikra - ennyi volt a „kosztümük”. Színükért, a szép sötétbarnáért megszenvedtek, a kézbalzsamra kent kakaó és kávépor alaposan megizzasztotta őket. Viszont jól „fogtak”. (Félreértés ne essék, semmiféle szintetikus anyagot, festéket, hígítót, gázolajat, gépzsírt nem használtunk. Elegek voltak a természetes alapanyagok, így is néha napokig tartott a nyomok eltűntetése.)            

Végezetül egy tűzoltó várta őket a kellőképpen összekent jelölteket, stílszerű sisakban, biztonsági övvel ékítve és egy jókora sugárcsővel, ezzel tisztította meg a procedúrán átmenteket, hogy színünk elé tisztán járuljanak. Következett az italok felajánlása. Voltak persze konok lelkek, akiket nem tört meg a kínpad minden borzalma, s keveset ajánlottak fel. Őket Neptun fájó szívvel, mély sóhajjal újabb kör megtételére utasította. Ez mindig sikeresnek bizonyult. A kézcsók elcsattanta után az éppen magához tért pogányt Neptun némi tengervízzel megkeresztelte. Az új tengerészek az egyenruhában feszítő parancsnoktól vehették át keresztlevelüket, és üríthettek tiszteletére egy kupica tengervizet. (A pincér sajnos mindig „összekeverte” a sósvizes flakont a gint tartalmazóval.) Számára véget értek a megpróbáltatások. A sorukra várók egy négyszemélyes kalodában üldögéltek, amelyet hajóácsunk az örökkévalóságnak készített, jó öt centi vastag hajópadlóból, súlya miatt csak szimbolikus használatára került sor.

A hölgyek, feleségek és vendégek mindig előre kerültek, amikor a stáb még viszonylag józan volt. Az alkohol fogytával néha elfajultak a dolgok, voltak, akik személyes sérelmeiket próbálták törleszteni, ilyenkor lépett közbe a Csillagász. Neki illett józannak maradnia. (Saját keresztelőm, mikor én feküdtem a kínpadra, elég keserű emlékeket ébreszt bennem, mivel utolsó voltam, minden maradékot én kaptam, s a fiúk is igencsak ittasak voltak. Mai napig ott díszeleg az előszobában a szépen bekeretezett, olajjal patinásított, szélein megégetett iniciáléval díszített, gótbetűkkel írott, a hajó pecsétjével hitelesített oklevél.)

A szertartás végén Neptun elbúcsúzott a parancsnoktól, visszaadta a hajót jogos irányítójának, a Csillagász felkérte a tengeri istent, tartsa szemmel a hajót, óvja, védje. Következett a szertartás kellemetlenebb része, a rámolás, elpakolás, a fedélzet lemosása, valamint a tengerész hagyományoknak megfelelő berúgás…

Oaklandot magunk mögött hagyván gömbi főkörön hajózva indultunk vissza uticélunk Fuzhou felé.

Ne menjünk itt részletekbe, legyen elég annyi, hogy a gömbi főkör az egy olyan kör melynek a középpontja a Föld középpontja. Van otrtodrom, loxodrom és paralell hajózás is, de mivel ezek már nekem is a fekete mágia tárgykörébe tartoznak, ne is taglaljuk. Több oka is volt, amiért ezt a módot választottam, természetesen az egyik az időjárás volt. Az Aleuti szigetek alatt elég ratyi idők szoktak lenni, tanácsos tehát kicsit feljebb menni. Maga a Bering tenger sem a homokos, pálmafás partjairól híres, ám ha el is kapsz egy vihart, az csak átrobog feletted és nem keseríti meg az életedet akár napokra.

 A másik ok pedig természetesen a pénz. Fölhajózva a Bering tengerre jó 2-300 mérföldet lehet spórolni, ami persze üzemanyag megtakarítással jár. Egyébként meg tényleg imádom az Arktikus vizeket. Mindig elgyönyörködöm a hófödte Aleuti szigetekben.

Egészen Japánig jónak tűnt a döntés, Hokkaidót viszont magunk mögött hagyva elkaptuk a vihart. 

Terveim szerint a Tsugaru szoroson hajóztunk volna be a Japán tengerre, de a meteorológia előrejelzés térképén már „vöröslött” a tenger 10-12 méteres hullámokat jósolván. Pozitív hős balra el…. Vettünk egy 90 fokos balkanyart és a Japán partok mellett hajózva folytattuk utunkat. A Tokyo-i  öbölhöz érve, már nyilvánvalóvá vált, hogy sorsát senki sem kerülheti el. 150-160 km/órás szélben hajóztunk 10-12 méteres hullámok hátán, 6-9 csomó közti sebességgel.

 Minden jó, ha a vége jó....néhány nap lötyögés után Japánt magunk mögött tudván, megérkeztünk Fuzhou-ba.

Folytatódjék akkor barbaságom története, mindenki legnagyobb unalmára. Ne várjatok vicces dolgokat, legújabb behajózásom eddig csak idegeskedésről, és problémákról szólt.

 Ha már az előző bejegyzésemet úgy fejeztem be, hogy Oakland, San Francisco…hát legyen….

Már a Long Beach-i indulás is viccesre sikeredett. Kora este helyett csak másnap reggel sikerült elindulnunk, jó 10 órás késéssel. Egy meglehetősen szimpla manőver után, még épp a AQCZ (air quality compliance zone) körzetben kavartunk 12 csomós szédítő sebességgel, mikor is elkezdett izzani a telefon a hídon.
Először Capt. Vaccaro hívott (Tehenész kapitány – már a neve is érdekesJ), hogy meg tudnék, e érkezni másnap reggel 4-re. Mondom neki, hogy nem…. Aztán miért nem, kérdi… Hát azé’ vazze, mert:

1.       Az idióta helyi rendelkezések értelmében az 540 mérföldből  70-t kb. 12 csomóval kell, hogy megtegyem.

2.        Osszál-szorozzál, és majd rájössz, hogy 15 óra alatt 470 mérföldhöz 31,3 csomós sebességre lenne szükségem, a rocsóm hivatalosan meg csak 23,6-t tud. (ezzel vetted bérbe ne csodálkozzál)

Üzemanyagot nem akarnak adni, de azt szeretnétek, hogy teljes gőzzel menjünk. Indulás előtt kaptam egy e-mailt egy másik irodistától, miszerint és itt szimplán kijelentő mód következett: Capt. én úgy gondolom, hogy a meglévő készlete elég lesz Chiwanig.
Írtam okoskának azonnal, hogy gratulálok az átlagon felüli, matematikában nagy jártasságot mutató kalkulációjához, de mi lesz a kötelező 3 napos tartalékkal? (esetünkben 800 tonna). Nem válaszolt, ne is értem miért? Lényeg, hogy az üzemanyag osztálytól másnap kaptam egy értesítést, miszerint Oaklandban bookoltak 800 tonna nehézolajat.

Újabb telefon….
Előzetesként azonban, hadd mondjam el, hogy (szerintem) Amerikában mindenki menedzser. Az viszont az én járatlanságomról tanúskodik az irodai hierarchiában, hogy akiről azt hittem, hogy fejes az csak egy kifutófiú volt, mg a kifutófiúról meg kiderült, hogy ő a fő fejes.
No, kérdezi a kifutófiú menedzser, hogy: ….meg tudnék, e érkezni másnap reggel 4-re…. Mondom neki, hogy nem…. Aztán miért nem, …..kérdi…
A vérnyomásom ekkor kb. 180/160 örüli értékre ugrott….
Gondoltam, hülyék miatt csak nem hagyom, hogy megüssön a guta, hát mondom neki:…. tudja mit uram, adjon két sugárhajtóművet, meg egy pilótát…aztán majd meglátjuk… Csend….., majd felnyerített. (legalább volt humorérzéke) Végül kiegyeztünk egy kellemes ebéd utáni (1300) érkezésben. Örültem is neki, mert még sosem jártam San Francisco környékén és képeket szerettem volna készíteni a Golden Gate hídról.

Mint ahogy sok más tervemből, ebből sem lett semmi. Reggelre kelve olyan sűrű ködbe keveredtünk, hogy az orrunkig sem láttunk. Nesze neked Canon 550D, nagy látószögű teleobjektív… ez a nap már a kutyáké, a projekt neve meg a „ködbe ment terv”…. Majd egyszer máskor….
A láthatóság hiányát még elviseltem volna, hanem sekélyesbe érvén döghullámok dobáltak bennünket. A pilot állomáshoz közelítve 20-25 fokokat is dőltünk. Csináltam egy kis „hullám árnyékot” a pilotnak, aki aztán gond nélkül be is szállt. Már első pillanattól kezdve utáltam a palit. Láttam rajta, hogy ideges, az meg minden csak nem jó jel. Biztosan hallottatok róla, hogy pár éve egy nagy konténerszállító hajó (Cosco Busan) nekiment a Bay Bridge-nek. Magának a hídnak nem lett baja, annál inkább a hajónak. A pillért védő fenderek felszakították az oldalát és kiömlött 58000 gallonnyi olaj. (220 m3) Persze, hogy kit marasztaltak el…..talált, süllyedt…. a parancsnokot. Igaz az emlékeim szerint a révkalauz sem úszta meg szárazon, bár valami betegségre hivatkozva, nem lett különösebb baja. Viccesre akartam venni, valahogy próbálván oldani a feszültségét, kérdeztem tőle, hogy bevette-e a gyógyszereit? Na, ez sem segített…., ha lehet még morcosabb lett. Mondom neki…..kicsi huszár no para, ennél szarabb helyeken is voltunk már, messze rosszabb időjárási körülmények között….nyugi van….
Amíg molyolt a laptopjával, GPS-vel, meg a bánat tudja micsoda kütyüjeivel, addig ráfordultam a csatornára…..Látván, hogy nem teljesen kezdőkkel van dolga, kezdett megnyugodni. A homlokán a ráncok azonban csak akkor simultak ki amikor átmentünk a GG híd alatt és Alcatraz mellé érve felszakadt a köd. Innentől kezdve az egész „örömzenélésbe” ment át…. Nem egy, haj de tágas hely, de nem is különösebben bonyolult….bemenni….kijönni az már egy teljesen más kérdés. Szóval megérkeztünk….Oakland nem volt sem rosszabb, sem nem jobb mint LA ezért aztán nem is taglalnám. Itt is volt fogadás, fényképezgetés, görögtűz, tűzijáték….. Valamire ez is jó volt…..rájöttem, hogy nem könnyű a celebek élete…..meg azt, hogy nekem nem is való…. Én már csak megmaradok „eccerű” tengerjárónak…..

 Kicsit előreszaladtam az eseményekkel….

A megérkezés….

No, az jó zajosra sikeredett. A hírverés oka a nagyságunk volt, mi más is lehetett volna? Még soha ekkora hajó nem kereste fel az Államok egyetlen kikötőjét sem. 
Andy Warhol szerint mindenki életében van, vagy lehet 15 percnyi hírnév. (nem szószerinti fordítás….haggyáááá máááá). No, nekünk kijutott. Volt görögtűz, tűzijáték, csinnadratta…. Magam nem vagyok híve az efféle hülyeségeknek, s itt megint csak klasszikust idézek, a „Hugyos Józsit”, ……”mindenki menjen a  francba, engem meg hagyjanak békén vizelni”. Volt fotóckodás, TV interjú, szalagcím….
De hátra volt ám még a fekete leves…..
Minden hajó első útján az Államokba, át kell, hogy essen a Parti Őrség szemlén (Initial Coast Guard inspection). Már érkezésünk előtt beharangozták a jövetelüket, így nem ért bennünket meglepetésként. Magam hat évet szolgáltam egy olyan járaton, melynek része volt néhány amerikai kikötő is, így mondhatom, hogy van gyakorlatom benne, annak ellenére, hogy 9 éve jártam a világnak ezen a táján utoljára.
Tartották a szavukat, másnap reggel kilenckor 4 tiszt jelent meg a hajón. Jobb dolgunk nem lévén, próbáltunk a kedvükbe járni. Részemről a papírok rendben találtattak, a gépek, berendezések, jól működtek, a csónak és tűzgyakorlat flottul ment.  Jól tehettük a dolgunkat, mert délután négykor aláírták a jegyzőkönyvet anélkül, hogy bármiféle megjegyzést vagy hiányosságot észrevételeztek volna. Itt azért meg kell, hogy jegyezzem, hogy a fő érdem az első tisztemet, a Florint illeti. Két héten keresztül (a Csendes óceáni átkelés alatt) kérlelhetetlenül ütötte-vágta a népet, próbálván valami tudományt a fejükbe verni.

Szép, szép a siker, ám a hab a tortán azonban még sem ez volt, hanem a másnapi látogatóim. Gyerekkori barátom (Molnár László – repülőgép kapitány) húgát vártam a családjával. Volt némi akadály (kiskorúak nem engedhetők be a kikötőbe), de ez gyorsan rendezésre került, így bejöhettek a hajóra. (ugye-ugye mit tesz az VIP-nek lenni). No, Magdi barátnőmet ide s-tova 25 éve nem láttam. Mikor úgy kétévente hazalátogattak én mindig a tengeren voltam…. Ennél már csak egy hülyébb történetem van….az pedig egy óvodástársamhoz a Kusztor Ágihoz fűződik, akivel 30 év után Durban-ben futottunk össze. Jó volt őket látni. A Magdi dicséretére legyen mondva, gyerekei Gregory és Sophy kiválóan beszélnek magyarul, még csak egy leheletnyi akcentust sem véltem kihallani, pedig hegyeztem a fülem, elhihetitek. Valószínűleg baby-sitternek sem lehetek utolsó, mert egyáltalán nem akaródzott nekik hazamenni, sőt megfenyegettek, ha máskor is jövök, majd ismét meglátogatnak. Én ugyan nem bánom, „jöjjön (aminek) - akinek, jönnie kell”.

Végül is 3 és fél napot töltöttünk Los Angelesben. Konténerhajó esetében ez maga a paradicsom. Volt idő kimenni, vásárolni, lábat lógatni…..szép volt, jó volt….elmúlt. Irány San Francisco Oakland…..

 (Moha kollégám remélem, díjazza majd a többes szám első személyt).

Hogy mások is értsék, ez egy igen elterjedt forma a tengerészkapitányok között, miszerint:
- bevittem a hajómat a kikötőbe
- megraktam a hajómat
- és zátonyra futottUNK J…..a kollektív felelősség ugyebár J.

Velem is előfordul, mit tagadjam…függetlenül attól, hogy még nem vagyok teljesen elszállva magamtól. Be-belátom, ha hibázom, sőt még bocsánatkérésre is hajlandó vagyok, ha magával ragad a hév és mondok olyat, amit normál esetben nem mondanék. Korunk menedzser betegsége a stressz….spongyát rá…..

No, de nem ez akart lenni az írás tárgya, hát „ugorgyunk”, ahogy azt Pósalaki bácsi szokta mondani volt.
A Március végi, mérgezett egérszerű ki-be rohangálásunk végén a bérlőnk azzal az ötlettel állt elő, hogy átraknak bennünket a „Pearl River” járatra. Hogy miért is nem csodálkoztam? Illetve csodálkoztam, mert, ahogy ezek szervezik a járatokat, már rég csődbe kellett volna, hogy menjenek, ehelyett világelsők. A franc se érti ezt.
Egy új járat beindítása rengeteg gonddal jár. Többségük nem a mi asztalunk, de jut belőle nekünk is bőven. Térképek beszerzése, útvonaltervezés, élelem, üzemanyag beszerzés, rendelés stb. Hong Kong környékén járkálva a térképek illetve az élelem beszerzése nem jelentett gondot, még ilyen rövid határidővel sem, hanem az üzemanyag…. Kaliforniában egy speciális rendelkezés van érvényben miszerint az üzemanyag kéntartalma nem haladhatja meg a 1.5%-t. No ilyen üzemanyagot nagytételben találni nem eccerű. (nem is sikerült nekik) Írja nekem „Signore Macaroni” Genfből, hogy sajnos nem tudnak ilyen üzemanyagot beszerezni, induljak csak el, majd lesz valami. Anyád….Nekünk volt ugyan majd 60 tonna, de az ajánlott útra az messze nem lett volna elég. Na és itt jön az „öreg róka”, figyelsz, Moha remélem. Elmerültem a rendelkezésben (California Air Resorurces Board – Marine Notice 2011-1) és megtaláltam a kiskaput. Szándékom szerint Tajvant magunk mögött hagyva, gömbi főkörön hajózva nem Point Conceptionnál értünk volna partot illetve hajóztunk volna  Long Beachig a Santa Barbara csatornában, hanem San Clementét délről kerülve, majdnem egész a kikötő bejáratáig hajózhattunk nehézolajjal, s csak a legutolsó pillanatban kapcsoltunk át alacsony kéntartalmú gázolajra. Kihasználva a rendelkezés adta lehetőséget, a készletünk elégnek bizonyult. Volt „mille grazie Capitano”, bónusz viszont ép annyi, amennyit ti kaptatok….semmi.
Tengerésznek Amerikába menni felér egy büntetéssel. (annál már csak Nyugat Afrika rosszabb) Miért is? Mert azt mondom. Az Egyesült Államok 300 milliónyi lakosságának egy harmada ügyvéd a másik kétharmad pedig egymás beperléséből él. Ha nem hiszed, járj utána. Rendelkezések tömkelegének kell megfelelni, ha nem teszed, jön az 500, 5000, 50000 dolláros büntetés. Esetünkben természetesen a felső határok alkalmazandók, a határ pedig a csillagos ég. A leghülyébb bizonyítvány az „ázsiai molylepke mentességi bizonyítvány”. Na, nekünk ilyen nem volt, de szerencsékre nem is jártunk az amerikai utat megelőzően Koreánál északabbra, ahol is őshonos ez a dög. Kollégám s barátom járt úgy egyszer, hogy érkezés utáni bejáráskor a karantén tiszt talált egy döglött szitakötőt  a fedélzeten. Lehetett volna akár amerikai is, de a karantén tiszt hajthatatlan volt, bizonygatta, hogy ezt Kínából hurcolták idáig.  A kollégám kérte, hogy mutassa már meg a „made in China” feliratot a dögön. Nem talált vevőre a humorával, 1000 dollárjába került ez a kis vicc.

Jó páran reklamáltak, hogy elmaradtam a bejegyzésekkel…. Hát el…. Lustaság, fáradtság és még sorolhatnám.

Csapjunk a lovak közé és lássuk mi is történt az elmúlt pár hétben.

Útban Szingapúr felé, egy volt kollégám, Orosz Dalma azt kérdezte tőlem, hogy meglátogathatna-e a fia, aki éppen ott tanul.
Na, de hadd ne rohanjak előre annyira, pár szót a Dalmáról. Én mindig is tudtam, hogy létezik, hisz a maga nemében (lévén nő…és tengerész) egy igazi unikumnak számított (magyar) tengerészkörökben. Formálisan sosem kerültünk bemutatásra, de…..
Egyszer éppen a Tengerész Központba készültem, kocsimat Hűvösvölgyben hagyva felszálltam a  Moszkva térre tartó villamosra. Tudom, hogy ma már nem így hívják, ne zaklasssssá máááá, én így szoktam meg, nekem már csak az marad és kész. (….ha nem tetszik, vagy ne olvass, vagy menj a Tarlóshoz panaszra…..van harmadik alternatíva is, de az nem tűri a nyomdafestéket). No, ott tartottam, hogy álldogálok a villamoson, zsebemben kotorászom. Észre sem vettem, hogy a nagy „Európa Kiadó” hallgatása közben valahogy kiesett a zsebemből a mobilom. Az éppen előttem ülő hölgy lehajolt, felvette és mosolyogva felém nyújtotta. Megköszöntem, eltettem…érkezés a Moszkva térre, pozitív hős balra el…. A  Deák tér felől lassan bandukoltam a már említett központ felé.  Megérkeztem kor, meg lepetve tapasztaltam, hogy a központ vezetője elmélyülten tárgyal azzal a hölggyel aki, nem oly rég a villamoson visszaadta a telefonom. Hát igen, ne kell hozzá géniusznak lenni, hogy kitaláljátok a Dalma volt. Ha jól emlékszem Kijevben végzett, mint villamos mérnök, illetve később a fedélzeti tiszti patentot is megszerezte. A férje is tengerész a „Toldy kápó”. Azért tettem a nevét idézőjelbe, mert ugyan őt sem ismerem személyesen, de a róla hallott történetek alapján egy igazi legenda lehetett fénykorában.  
Ennyit előzménynek. Némi telefonálás, néhány e-mail küldés után sikerült elintézni, hogy az Árpi bejöhessen. Látott ő már hajót, hisz gyerekként nem egyszer látogatták apát, de a Fabiola azért valami más… A kedves feleségével együtt érkezett, s megint csak milyen kicsi a világ, aki pedig a szomszédos nagyfaluból…..Solymárról származik. Megetettem, megitattam őket, majd mentünk égbe, világba…. Hogy ezek a tudós emberek milyen kíváncsiak tudnak lenni? Mindent meg akartak nézni, tapogatni….s persze fényképezni. Fáradhatatlanul jöttek, kúsztak-másztak velem a hajó legeldugottabb zugaiba. Amitől viszont nekem esett le az állam, amikor a felesége a szextáns használatáról kezdett kérdezgetni. Kérdéseiből teljesen egyértelmű volt, hogy van elképzelése a műszer működéséről, csak még sohasem látott igazit. Elvetemült fehérnép…. A harmadik tisztem miért nem ilyen érdeklődő? Igazán örömömre szolgált, hogy ilyen nyitott szellemű fiatalokkal is lehet találkozni manapság. Aranyosak voltak, jó volt velük beszélgetni a jelenjükről, jövőjükről, terveikről.

Ahoy srácok…remélem még látjuk egymást, ha másutt nem, hát akkor otthon….

Úgy gondolom, el lettetek kényeztetve a napokban, Kécza Sanyi barátom írásaival….
Ez így nem mehet tovább….vissza a jelenbe….
Pár napja kiosztottam egy szóbeli fegyelmeztetést az én „zöld fülűmnek”.
Történt, hogy Florin, az én minden lében kanál chief matem (első tiszt), kitalálta, hogy leteszteli a bilge (fenék kút), szenzorokat.
Nem, a fenék kutakból nem vizet nyerünk, hanem a levegőből kicsapódó pára, esővíz stb. összegyűjtésére szolgál, megelőzve ezzel a rakomány károsodását. Régebben ezeket, illetve abennük felgyülemlett víz mennyiségét a hajóács ellenőrizte napi szinten, kézi szondázással. Manapság, mint minden egyéb, így ez is, automatizálásra került. Nem kell mondanom, hogy csak úgy, mint a repülés, úgy a hajózás is az automatizálás illetve a komputerizálás eszement idejét éli.
Maga a rendszer roppant egyszerű……Olyas valamit kell elképzelni, mint a WC öblítőtartálya. Abban is meg a fenék kútban is van egy úszó. A különbség csupán annyi, hogy a klotyó úszója, ha elér egy szintet, akkor elzárja a vizet, míg ez riasztást ad,….vad sípolásba kezd a hídon, a gépházban, meg a bánat tudja még hol….
Az élet régen sem volt egyszerű és napjainkban sem az…. Az őrséges tiszt figyelme, meg kell , hogy oszoljék a külső és a belső környezet figyelése közt. Nem egyszerű, nem vitatom….saját tapasztalatból mondom.
Na, de vissza az én átokházi Florinomhoz. Nekem ugyan szólt a terveiről, de a harmadiknak nem. Azt mondja: „nézzük milyen reakciót vált ki belőle”? Mit mondjak….semmilyet. A Florin lement a hajó egyik legmélyebb pontjára, az orr-sugárkormányhoz. Felemelte az úszót, a szenzor pedig tette a dolgát, riasztást adott. Az én nagyreményű harmadik tisztem, rezzenéstelen arccal, odavánszorgott a rendszert felügyelő komputerhez és lenyugtázta a riasztást. Hogy csak akár puszta kíváncsiságból elolvasta volna az okát, helyét…..ááááááááááá dehogy. Visszament a közép konzolhoz és meredt szemekkel bámulta a radarokat. Na, erre sem tudtam még rájönni, hogy minek neki három radart működtetni egyszerre. Kettőt még csak-csak - S-band, X-band….6 és12 mérföld az még oké - , de három az már nekem is sok.
Hív a Kápó, s modja: „tudod, hogy gebasz van az orr-sugártérben?” Mondom nyugi, csak a Florin játszadozik, nincs semmi baj….várjuk a visszacsatolást a harmadiktól……… Persze, hogy semmi. Eddigre a chief mate is visszaért, s amúgy is 10 óra lévén, fölmentünk a hídra kávézni. Kérdem a harmadikat: „Te szép gyerek, volt valami az elmúlt félórában?” Azt mondja: ….”semmi, minden a legnagyobb rendben.” Kérdem: „riasztás sem volt?”. „Jaaaaaaaaa, volt valami”, mondja, „de kinyomtam, s az óta nem jött újra”. Itt öntötte el a harctéri meleg fos az agyamat….. Mondom neki: „…..te isten barma, arra esetleg gondoltál e, hogy valaki lehetett volna az éppen eláradni készülő térben, vagy esetleg „csak”eláztatjuk az orrsugár kormányok villanymotorjait miattad?” Halál indifferens pofa,….vállvonogatás…..Ha másra nem is, ujjgyakorlatnak jó volt….rögtön benaplóztam…… Tanulsága a fentieknek nincsen….ha csak az nem, hogy a szerződésem maradék két és fél hónapjában, amíg Ő lesz szolgálatban…..nem fogok aludni….

Még egy kormányos matróz

              Abu Szimbel Láda, élcelődtünk számtalanszor az én Sándor barátommal. Az az arabos név nem volt más, mint egy egyiptomi utazási iroda neve, és mivel matrózunk is a Ládát viselte vezetéknévként, óhatatlanul összefűződött nekünk az arab megfelelőjével.

              Derék ember volt kollégám, a fene se tudta, mi vezényelt egy hajdúböszörményi parasztgyereket a tengerhajózás kötelékébe.  Nyakas kálvinista volt – nehezen lehetett meggyőzni más igazáról, ha az ellenkezett az ővével, - egy tizenkét gyerekes család utolsó sarjadéka. Nevetve mesélte, hogy a legidősebb bátyját már csak magázhatta, és legalább három unokaöccse is idősebb volt nála. Termetére nézve inkább volt szikár, mint sovány, a vékony termet acél izmokat rejtett, megnézhette az magát, aki kikezdett vele.

             Ahogy mondta, volt minden, amikor felkerült Pestre, éjjeli őr, gyári munkás, metróépítő. Szívesen és jól mesélt, ízes tájszólással előadott történetei jól hangzottak a rövid kávé szünetekben. Hogy mi vonzotta a tengerre, már meg nem mondom, de megtalálta a helyét, igazán jó szakemberré vált.

            A második hajómon hozott össze vele a jósorsom, rövid időre vele kerültem egy őrségbe. Tanultam tőle sok mindent, - ő már három évet tudott maga mögött, - megtanította kezelni azt a fránya árbocdarut, tette azt több türelemmel, mint a hirtelen haragú fedélzetmester. Nem tudom miért, de valahogy mindig úgy tekintettem rá, mint a bátyámra. Tanulni sokat lehetett tőle, ha a fizikai munkára került a sor, de ha véletlenül az elmélet került elő, netán angolul kellett volna megszólalni, akkor barátunk bizony megkukult. Mindvégig kétkezi munkás volt, abból is a legjobb talán, akit a hajón ismertem. Meg lehetett szakítani, neki nem volt munkaidő, sokszor nem hagyta félbe, amit elkezdett, inkább befejezte, még ha hidegen is kellett megenni a vacsoráját. Sokak szemében persze szálka volt, mivel gyakorta példálóztak vele, ami bizony morgást váltott ki a munkát kevésbé szeretők körében. Bízvást rá lehetett bízni mindent, ha még nem találkozott olyan feladattal, addig morfondírozott, amíg rá nem jött a megoldás mikéntjére. Sokszorta támaszkodtak sztrómóink rá, legtöbbször az, aki most ezeket a sorokat püföli bele a számítógép memóriájába. Már harmadszor hajóztunk együtt, a „Duna” fedélzetmestereként próbáltam megállni a helyem, kevés sikerrel. Annyiban volt szerencsém, hogy mellettem volt Sanyi, tőle nyugodtan kérdezhettem, kisegített, ha kellett. Én is tettem vele jót, láttam, neve mellett még az szerepel, mtr. azaz matróz. „Nem vagy kormányos matróz? Miért nem vizsgáztál le eddig?” – tettem fel neki a kérdést. Húzta a száját, mondogatta, hogy ő nem tud annyit, meg nem akaródzik megtanulni angolul, nem tud éjszakázni, ha őrségbe kerül…na ezeket a kifogásokat rögtön lesöpörtem az asztalról, mondván, emlékszem, hogy együtt őrségeztünk, és nem volt olyan elveszett ember, mint amilyennek ő szerette volna feltűntetni magát. Beszéltem parancsnokunkkal, - ő is régről ismerte emberünket, - vizsgáztassuk már le, kapjon ő is már több fizetést. Ami utána következett, azt már részletesen megírtam az „M/s Duna1981”című fejezetben, itt elég legyen az, hogy Sándorunk sikeresen túllépett a megpróbáltatáson.

            Kedélyes beszélgetés vette kezdetét, barátunk mesélt arról az időszakról, amíg nem láttuk. Egyenruhát öltött, rendőrré vált pár évre…jaj, el ne felejtsem mondani, ez volt a gyengéje! Amint lehetett, megcsináltatta az uniformist, talán ő volt az egyetlen a matrózok között, aki a hajóra levitte magával. Mikor megnősült, egyenruhában feszített a templomban, és nem volt alkalom, ha ügyes – bajos dolga támadt a központban, ne egyenruhásan jelenjen meg. Na, ezt az egyenruhát cserélte át rendőrségire. Felesége marasztalta otthon, két lánykát is hozva a házasságba, hogy azután hamarosan négyre növelje Sándorunk a szoknyások létszámát a famíliában. A pénzecske kevésnek bizonyult, így emberünk leszerelt, és jelentkezett ismét a Mahartnál. Jószívvel vették vissza, mindenki ismerte a munkához való viszonyát, kellett egy igazi szakember is a sok örömhajós között. Ezekről a dolgokról folyt a szó a vizsga ürügyén, lassan megtelt a szalon, mások is kortyolgatták a söröcskét. Így történt, hogy barátrom kormányos matrózzá vált, imigyen is törlesztettem a sok régvolt segítségért. Mindenki tudta, hogy nem fog angolul értekezni a révkalauzzal, őrségbe csak akkor osztották be, ha muszáj volt, de a keze aranyat ért, s ha kellett, két ember helyett is dolgozott.

              Volt még egy nagy előnye: nem ivott. Sörét, borát gyümölcsre cserélte. Ami gyengéje volt még, és amiért többször is konfrontálódott másokkal, az az étel mennyisége volt. Soha nem kért normál adagot, mindig nagyot szolgáltatott fel magának. Senki nem tudta, hova fenébe tűnik az a sok étel abban a vékony testben. Egy ízben fogadásból megtöltöttek egy jókora leveses tálat pörkölttel, nokedlival, Sándorunk azzal is megbirkózott, és még utána küldött egy fél dinnyét. Bendője mindent befogadott.

               Még egyszer futottunk össze, az egyik zöld hajón szolgáltam, mikor beszállt. Nekem már kevés időm volt hátra, felajánlottam, költözzön át az én kabinomba, - egyedül laktam – mivel feleségét várta és a legkisebb lányát. Meglepődtünk, mikor megérkezett a család. Sándorunkat konzervatívnak gondoltuk, ezért nyílt el a szemünk, mikor megláttuk a lánykáját: egy punk kisasszony lépcsőzött fel a járón. Piercing és tetkó, festett tüsi haj… nehezen volt összeegyeztethető egy, a szigorúságáról elhíresült atyával. De hát ilyen a tengerész, nem tud ellentmondani a későn született egy szem magzatjának, az a tinédzser ujja köré csavarta a zordon, szakállas, szúrós szemű atyát.

              Ezzel be is fejezném ezt a visszaemlékezést. Sándorral többet nem találkoztam, nem tudni, mi van véle. Ezzel adózom neki ismét, felidézve a közös emlékeket.

Folyt. köv.

 Be kell vallanom pályát tévesztettem…… és erre a napokban kellett rájönnöm.

Nem,….tévedsz drága barátom, ha azt hiszed, hogy arra gondoltam, hogy esetleg az írást kellett volna kenyeremül választanom. Azt már ugyan nem.
Nap-nap után kapok írásokat, barátoktól, kollégáktól, amiket aztán én ide felteszek.
Nem mondanám, hogy valami sikeres vállalkozás lenne, egy petákot sem fognak belőle látni sem ők, sem én.  De…e nüánsznyi negatívum ellenére legalább a felelős művészeti szerkesztő pozíciójában tetszeleghetek, még ha a szerkesztői munkám ki is merül a „copy…paste-ben”. (ezt magyarul másolás, beillesztésnek mondják, de abban semmi elegancia sincs)

Van nekem egy barátom, még ha virtuális is, akit ifj. Verseghy Ferencnek hívnak. Feri egy olyan egykori győri főiskolás, aki ezért, azért, amazért soha nem jutott el a „nagy kékre”. Itthon maradt, családot alapított és azóta a Balatonon riogatja a sirályokat, szörfösöket, valamint az egyéb vízi alkalmatosságokat - mint például a félmeztelen gumi-matracos csajok - vezetőket. Hogy halmozzuk az élvezeteket, Feri még ráadásul képzett zenész is. Mi is a gitáros fórumon ismerkedtünk meg, s rögtön megtalálván a hangot, kapcsolatunkra nincs is jobb szó az óta sem: mi hat húron pendülünk.

„Hungary has a Talent”…..jaj ilyen még nekünk nincs (de biztos vagyok benne, hogy leszL). Mindegy, szóval ez a szép gyerek titokban még írogat is. Mi is lehetne más a témája, mint a magyar tenger…..

Érzékenyebb, harmatos lelkű kollégáimnak, vagy feleségeinek ajánlom elsősorban….. Ha viszont tetszett, akkor tessék venni a fáradtságot és ellátogatni a http://porthole.hu/horizont/cikkpalyazat-a-kis-herceg-a-balatonon-7198/ weboldalra és nyomni egy lájkot.

Köszönettel,

Maláy

És akkor az írás:

A kis herceg a Balatonon

-          Mit látsz? – kérdezte a sirály.

-          A Balatont – felelte a kis herceg.

-          Csak azt?

-          Hááát… vizet, szelet, madarakat, a tájat…

-          Mást nem?

A kis herceg tanácstalanul körülnézett, majd lassan felvonta a vállát.  A sirály kitárta szárnyait, mintha szárítkozni akarna, csőrét kitátotta, akár ha apróhalat készülne elnyelni, majd elrikoltotta magát.  Végül megrázta fejét, összehúzta szárnyait, felnézett a kis hercegre, s így szólt:

-          Ti emberek hogy-hogy nem látjátok azt, ami a szemetek előtt van?

A kis herceg erre pislantott párat, közben még a nyakát is be-behúzta, mintha ettől végre megláthatná azt a valamit, amiről a sirály beszélt.

-          Miért nem látjátok azt a fenséges erőt, amely ezt a tájat ily változatossá gyúrta?  A gyönyörű ellentétet, amely a somogyi déli part és a Balaton-felvidék dimbes-dombos északi partja között feszül?  Francia rokonaim csirregték, hogy ez utóbbit még Provance is megirigyelheti néhol.  A patakokat, amelyek a tóba folyva együvé válnak vele, kis hullámokat vetve sóhajtanak fel, hogy megérkeztek.  A nádasokat, amelyek régen a lápi manóknak és lidérceknek adtak otthont, az ember azonban hűtlen lett hozzájuk, mert balga módon félelmetesnek vagy unalmasnak találta őket, és új világot talált ki magának, amelyet kimondhatatlan és értelmetlen névvel virtuálisnak nevezett el, és amelyet imád, miközben a valóság összehasonlíthatatlanul szebb és izgalmasabb.  A nádas olyan történeteket tud mesélni az idők kezdetéről, amelyek a legcsodálatosabbnak tartott fantáziavilágot is felülmúlják – mi vízimadarak esténként azokat hallgatjuk.

-          Ez mind itt van? – kérdezte a kis herceg, és körülkémlelt.

-          Bizony!  És azt se látod, ahogy a természet együtt él, lélegzik?  A Föld szíve megdobban, és ez apró rezdülésként jelenik meg a vízen.  Szél apó sóhajt egyet, mire a parti fák intenek ágaikkal, és a nádasok susogva viszik hírül, hogy a vízen a hableányok hullámként kergetőzve szaladgálnak parttól partig.

-          S ezt senki se látja? – érdeklődött a kis herceg.

-          De, ugyan kevesen, ám vannak, akik látják.  Vagy nem látják, csak érzik.  Az öreg horgász, aki évek óta kijár csónakján, és bár nem messze evez a parttól, kezében érzi az evező feszülését, amellyel a tó köszönti.  A vitorlázó, aki jó szelet keresve felnéz vásznára, majd behunyja szemét, és akkor a lelke is vitorlaként táncol a széllel.  A hajós, akinek bár télre menedékbe van száműzve hajója, mégis minden nap lesétál a parthoz, végignéz szeretett vidékén, és nagyokat szippant levegőjéből, miközben talpa alatt a hideg jégpáncél hajójának acélfedélzetére emlékezteti.

-          És ez sosem változik?

-          Dehogynem!  Ugyanazt, mégis egészen mást láthatsz–hallhatsz–érezhetsz a balzsamos tavaszban, a párás vakító nyárban, a türkizes-szépia őszben, vagy a brillekkel teleszórt télben.

-          Hogyan láthatnám én is?

-          Ne a szemedet nyisd ki!  Amit látni akarsz, az eltakarja azt, amit valójában láthatsz.  Hunyd le a szemed, és ne gondolj semmire!  Csak arra figyelj, amit érezhetsz!  Mit érzel meg először?  Az illatokat?  Vagy ahogy a szél megérinti arcod, beletúr hajadba, megrebbenti pillád?  A víz kedvesen csacsogó csobogását?  A Nap meleg simogatását?  Amikor majd tényleg el tudod engedni magad, és mindezt együtt észleled, úgy érezheted magad, mintha az anyaméhben lennél – biztonságban, ahol mégis átélsz mindent.

-          Próbálom… - suttogta a kis herceg.

-          De nem jól! – rikoltott a sirály. – Ne magadba, hanem kifelé figyelj!  Engedd, hogy része lehess a világnak, és ne te akard vezetni a világot!

-          Nem értem – sóhajtott a kis herceg, és kinyitotta szemét.

-          Pedig egyszerű – felelte a sirály, majd könnyedén meglebbentette szárnyait és elrepült.

A kis herceg még mondani akart valamit, de nem szólt, csak nézte a sirályt, amint a napba repül, és lassan könnyel telt meg a szeme.

:-)