Az első úton
(m/s Tata, 1968.)
Általában minden „első” sokkal jobban megmarad az ember emlékezetében, mint az azt követő bármilyen más esemény. Így van ez az első nappal az iskolában, az első szerelemmel, és folytathatnám sort. Az első tengeri utam is nagyon erősen az emlékezetembe vésődött, csakúgy, mint később, egy hajó parancsnoki hídján adott első, önálló tiszti őrségem.
Első utamon az m/s Tatával egy teljes rakomány gőzölt bükkből fűrészelt deszkával hajóztunk Rijekából Valenciába. A másik két újonccal, Tomival és Palival, nagyon igyekeztünk beilleszkedni a többiek közé. Ez elég simán ment, mert az idősebb matrózok normálisan álltak a dologhoz, és sokat segítettek azzal, hogy megtanították nekünk pl. a hajó részeinek, főként az angol és az olasz nyelvből származó, de sokszor a felismerhetetlenségig „elmagyarosított” neveit. Nagy szerencsénkre egészen jó társaság verődött össze, és miután látták, hogy egyikünk sem valami nagyképű, vagy lógós protekciós, hamar befogadtak. Ez alól kivételnek számított a Chief, aki különben nem sokat törődött velünk, de ha az úri kedve úgy hozta, és véletlenül észrevette valamelyikünket, akkor abba mindig belekötött. A másik, aki viszont minden percben meg tudta keseríteni az életünket, az Pista bácsi, a Bócman volt. Sok idősebb tengerészhez hasonlóan ő is azt az elvet vallotta, hogy amit ő korábban kapott, azt illik kamatostul „visszaadni” az utána jövőknek. Ott volt még Pali néni a szakács, aki szintén nem nagyon állt szóba velünk, de másokkal sem. Igen raplis természete miatt nem túl sok barátot szerzett magának a pályafutása során. Igyekeztünk kikerülni, így nem sok dolgunk akadt egymással. Maradt még a Kápó, egy idősebb, szótlan ember, aki viszont annyira távol állt tőlünk, hogy szinte alig találkoztunk.
Az indulást követően tisztába kellett tennünk a hajót. A javítás és a rakodás után ez nem volt kis munka, de a meleg júniusi időjárásban majdhogynem élveztük, amikor a fedélzet sikálása közben a Bócman időnként „véletlenül” minket locsolt le a slagjával. Az út során nappalos beosztásban dolgoztam a fedélzeten, és hamar beleszoktam a véget nem érő rozsdakaparásba. Esténként vacsora után mind a hárman feljártunk a hídra kormányozni tanulni. Ezt roppant élveztük. Igyekeztünk minél többet ellesni az őrségben lévő matróz feladataiból, és önként, szívesen ugrottunk bármilyen apróbb munka elvégzésére. Később, a stréberség mellett, ennek meg is lett a haszna. A térképek mindig is nagyon érdekeltek, továbbá az is állandóan izgatott, hogy merre járunk. Ez a hobbym a mai napig megmaradt, és lehetséges, hogy eredetileg valamilyen navigátorfélének születtem. Azt azonban egyikünk sem merte megreszkírozni, hogy bekéredzkedjen a térképszobába. Nem voltunk már annyira naivak, hogy pár hetes deckboy létünkre ezzel vívjuk ki a tisztek esetleges ellenszenvét.
Nagy izgalommal vártam, hogy megérkezzünk Valenciába, ahol a többiek az előző úton már megfordultak, és esténként vacsora közben sokat meséltek az ottani élményeikről. Június 20-án késő délután futottunk be a kikötőbe a Pilot[1] vezetésével. A spanyolok munkaideje addigra már befejeződött, és a hatalmas kikötő szinte kihaltnak tűnt. Csak ott várakozott pár ember, ahol végül a part mellé álltunk.
- Nézd csak! Ott várnak már a csendőreink! - mutatott Ákos a sötétzöld egyenruhát és furcsa, fekete, kerek, de az elején egy egyenes függőleges lappal ellátott csákót viselő, pisztolyokkal felfegyverzett alakokra. - Ezek fognak őrizni bennünket éjjel-nappal. Bent fognak lakni a legénységi szalonban, és velünk esznek.
- Ne szövegeljen annyit Ákos! - mordult rá a Bócman. - Maga pedig lógassa ki az ütközőballont, és ballonozzon! - mutatott rám.
Felkaptam az eléggé súlyos, valami rugalmas anyaggal megtöltött kötélfonatú gömböt és kilógattam a hajóorr baloldalán, majd ide-oda húzkodtam, hogy ott legyen, ahol a hajótest először találkozik a függőleges betonfallal. Ilyenben már elég nagy gyakorlattal rendelkeztem és nem kellett külön utasítgatás arra, hogyan csináljam.
A manőver végén kifordítottuk a járót a partra, felszereltük rá a korlátokat, majd feljöttek rajta a hatóság képviselői meg az ügynök, akiket bekísértek a tiszti szalonba.
- Gyerünk darut állítani! - adta ki a Bócman az újabb vezényszót és előre indult az I-es raktárhoz. - Bontsák le a köteleket!
Nekiláttunk a két daruszár lekötözött köteleinek kiszabadításához, majd a daruszárak végeihez rögzített szenyolettókat[2] seklikkel a habvéd lemez tetején lévő félszemekhez erősítettük. A jobboldali daruszárét az I-es raktár végével, míg a baloldaliét, (baloldallal voltunk kikötve) hátrébb, a II-es raktár elejével egyvonalban. Ezután a vincsplatznak nevezett emelt platformon, a két csörlő vezérlőkerekénél álló Bócman beindította a jobboldali csörlőt, mire a daruszár vége emelkedni kezdett a kinyitott bölcsőjéből. Ákossal ketten húztuk a szenyolettót (csigasort) és a daruszárat a raktárnyílás közepe felett tartottuk. Amikor a helyére került, a Bócman megköttette velünk a szenyolettót, és a gém végéről lelógó, másik drótkötelet, a preventert kellett szintén a mellvédhez rögzíteni úgy, hogy közel derékszöget zárjon be a gém irányával. Ezután a szenyolettót lazábbra engedtük. A másik oldalon Sanyi és Tomi a szenyolettóval a part felé forgatta a baloldali emelkedő daruszárat, és annak is rögzítették a preventerét. Ekkor a Bócman a két gém végét összekötő csigasor (amerikáner) segítségével rögzítette a két gémet, majd miután leakasztottuk a rögzítéséről a teheremelő horgot (gancsót), az időközben átváltott csörlőkkel felhúzta a magasba.
Ezalatt a hajóács és Pali a raktárnyílások fedelét rögzítő vasékeket szabadította fel egy-egy nagykalapáccsal, illetve lenyitották az oldalrögzítőket. Ezt követően a szeletekből álló acélfedél kerekeit átfordították, és a fedelek készen álltak a nyitásra. Az első szelet kerekeit azonban leeresztett állapotban hagyták, nehogy a raktárfedél magától meginduljon.
A II-es és a III-as raktárnál megismételtük az egész procedúrát, és a hajó készen állt a kirakodás másnap reggeli megkezdésére.
- Tomi! - szólt rá a Bócman a kabintársamra. - Menjen le a gépházba, mondja le a segédgépet, mert ma már nem csörlőzünk többet!
Ahhoz, hogy elegendő mennyiségű és erősségű áram legyen a manővereknél és a daruk mozgatásánál, mind a két áramtermelő segédgépet járatni kellett. Amúgy elég volt csak egy.
Tomi elment, mi pedig még vagy egy órán keresztül rámoltunk és rendezgettünk a fedélzeten, mire az Bócman így szólt.
- Készen vagyunk. Menjünk vacsorázni! Pali maga itt marad addig a járónál, amíg a watchman megeszi a vacsoráját.
Elmentünk gyorsan megtisztálkodni, és mire felértünk a szalonba, a gépészek asztalánál már csak két csendőr üldögélt. A harmadik a parton, a járó mellett állt őrségben.
- Gyertek, mert már csak ti vagytok hátra! - sürgetett a II. pincér, és hozta is a vacsoránkat.
Gyorsan befaltuk, mert abban reménykedtünk, hogy még az este kimehetünk a partra. Ebben azonban csalódnunk kellett, ugyanis a hatóság csak másnap reggelre ígérte a partra lépési engedélyeinket.
A következő napon vacsora után kimehettünk. Nagyon jó volt a városban csatangolni, és furcsának találtuk, hogy a villamosokon dohányozni lehetett. Magáról a városról nem kívánok írni, hiszen azt az útikönyvek sokkal szakavatottabban megtették.
Mindenesetre nagyon jól éreztük magunkat, és amikor csak tehettük, esténként mindig kimentünk, és így kis időre a hajcsárunktól is megszabadulhattunk.
A helybeliek nem kapkodták el a kirakodást, mely így öt napig tartott, és június 26-án délután indultunk el Huelvába. Ez a kikötő Spanyolország atlanti-óceáni partján helyezkedik el, mintegy száz mérföldnyire Gibraltártól.
A Gibraltári-szoroson napközben haladtunk át, és így, igaz messziről, de legalább láthattuk a híres sziklát. Két nap múlva érkeztünk meg Huelva elé, egy folyócska torkolatához, ahol felvettük a Pilotot. Ezután manőverkészenlétet rendeltek el, mi pedig elfoglaltuk a kijelölt helyeinket. Az orrfedélzeten gyorsan mindent előkészítettünk a kikötéshez, majd ezt követően a hajó két oldalán elmaradó tájat bámultuk. Kevéssel a Huelvához való érkezésünk előtt, jobb kéz felől egy kisebb folyó torkolata bukkant fel, és a közelében egy hatalmas méretű szobor magaslott.
- Nézzék! Ott a Kolumbusz emlékmű! - mutatott előre a Chief, aki már járt itt az előző úton.
- Mögötte pedig Palos a kolostorral, de innen nem látszik - toldotta meg Ákos, aki szeretett mindenbe beleszólni. - Ott élt egy darabig a szerzetesek között a fiával.
- Hű de okos maga! - jegyezte meg a Chief, és szemei résnyire szűkültek a barna arcában.
Érdeklődve nézegettük a lapos, ritkás bozótos, eléggé sivár vidéket. Valóban történelmi helyen jártunk. Kisvártatva egy enyhe kanyar mögött feltűnt Huelva városkája. Közelebb érve láttuk, hogy nem valami nagy. Inkább egy jellegtelen, lapostetejű kockaházakból álló falunak tűnt.
- Na itt nem sok minden lehet - szólalt meg Tomi.
- Nincs is. Pár kocsma meg egy mozi. Ráadásul a folyó közepén fogunk állni bóják között - reagált Ákos.
Ekkor valami erős bűz mart az orrunkba. Ilyen tömény halszagot még az életben nem éreztem. Kérdőn néztem az I. tisztre, aki kaján vigyorral bólintott.
- Hát ez az! A halászok! - mondta, és a folyón feljebb álló jellegzetes alakú halászhajók felé mutatott. Lehettek vagy ötvenen. - Azok bűzlenek ennyire, meg a konzerváló üzem.
Nemsokára a városka előtti bójákhoz értünk, és egy helyi csónakos segítségével két hatalmas korong alakú bója között kikötöttük a hajót. A halászhajók alig száz méterre tőlünk eregették penetráns bűzüket.
Öt napot töltöttünk ezen az „illatos” helyen, de másnapra az orrunk úgy látszik elfáradt, mert már alig-alig éreztünk valamit. A hajó mellé állított uszályokból kisebb átmérőjű gömbfákat rakodtunk a szicíliai Riposto részére. Egyik este vacsora után azért kimentünk körülnézni a „városba”. Egy bérelt csónak kivitt bennünket a stéghez, ahol tüzetesen megvizsgáltak bennünket és az okmányainkat. Eltartott egy ideig, és amikor végre partra léphettünk, két, addig ott lebzselő kopottas alak szegődött a nyomunkba. Szép lassan ballagtunk a nagy forróságban, mely így estefelé sem enyhült valami sokat, de azok csak jöttek mögöttünk, bármerre is fordultunk. Hamar beláttuk, hogy miránk „vigyáznak”. Nem lepődtünk meg, hiszen Valenciában is figyeltek bennünket, de nem ennyire ügyetlenül és feltűnő módon. A Franco féle rezsim nagyon félt attól, hogy egy „kommunista” ország hajója elhintheti a bolsevizmus mételyét a valaha legkatolikusabb királyságban. Hozzáteszem, néhány út után, miután belátták, hogy a magyar tengerészek nem hintenek semmiféle mételyt, és ha kimennek, akkor inkább a nevezetességeket, meg a kocsmákat látogatják, leszoktak erről a kísérgetésről, sőt a hajó előtt posztoló rendőröket is visszavonták. Azért biztosan szemmel tartottak bennünket, de azt már nagyon diszkréten és észrevétlenül tették.
A huelvai kopókat viszont kissé megvicceltük. Úgy este 11 tájban elindultunk vissza a part felé, de előtte megbeszéltük, hogy három részre szakadunk és a stégnél találkozunk. Így is tettünk. A mögöttünk csoszogó két szimat láthatóan pánikba esett. Az egyik elrohant, a másik pedig az egyik csoport nyomába szegődött. Mire az elsők közülünk a stéghez értek, a szaladós már ott ált a bejárónál, és csak akkor nyugodott meg, amikor mindnyájan előkerültünk, és beszálltunk a csónakba. Ekkor L., a II. géptiszt elkiáltotta magát.
- Balra nézz! Stégnek tiszte….legj! - Erre ahányan voltunk, vigyorogva lapátoltunk a kezeinkkel, mire az egyik szimat elröhögte magát, és visszaintett. - Hasta la vista!
Július 4-én végre elindultunk, és mivel a szél olyan irányból fújt, a halszag egészen a Kolumbusz emlékműig üldözött bennünket. A Gibraltári-szoroson éjjel haladtunk át és az ott lévő katonai állomásról morzelámpával kérdezgették az átmenő hajók neveit és azt, hogy honnan hová tartanak. Ákos, az éjszakás watchman másnap elmesélte, hogy amikor a II. tiszt leadta fénymorzéval, azt hogy „TATA”, a gibraltáriak visszakérdeztek, majd amikor újra ezt a választ kapták, azt villogták vissza, hogy „do not joke pse” (kérem ne vicceljen!). Tapsi, a II. tisztünk csak nagy nehezen tudta meggyőzni őket a hajó hívójele leadásával, hogy minket valóban így hívnak.
- Ezek a tüttyedt angolok! - jegyezte meg Sanyi. - Mit csináltak volna, ha a Székesfehérvár, vagy a Hajdúszoboszló nevét kellett volna kibetűzniük? - Sanyinak igaza volt, mert jóval később a saját káromon tapasztaltam meg a Dardanellákban, Csanak közelében, hogy egy külföldivel mennyire nehéz azt a két nevet helyesen megértetni a morzelámpa segítségével. Na nem mintha ez sokat változott volna a rádiótelefon bevezetése után, mindössze csak a kommunikáció lett gyorsabb.
Július 9-én érkeztünk meg Szicíliába, a Catania és Taormina között nagyjából félúton, az Etna tövénél fekvő városkába. A Barba, aki egy-két nappal előttünk szállt csak be, meghallotta, hogy az előző úton az ügynök segítségével autót béreltek és kirándultak az éppen kitörési szünetet tartó vulkán tetejére, azonnal szervezkedni kezdett. A régiek közül sokan vagy részt vettek már azon a kiránduláson, vagy nem túlzottan érdekelte őket a dolog, így végül csupán Tomi meg én jelentkeztünk. Mivel az egész ügyet a Barba támogatta, Pista bácsi, kedvenc hajcsárunk némi vonakodás után beleegyezett abba, hogy aznapra kivegyünk egy szabadnapot. Azért hozzátette:
- Jó lesz ha megjegyzik, ez nem turista hajó! Itt melózni kell és nem flangálni! Nem szeretném ha ebből rendszert csinálnának! Nem jó, ha egy marinájónak (matróznak) ilyen úri passziói vannak!
- De az sem jó, ha az ember úgy utazik, mint egy bőrönd! - merészelte Tomi kifejezni az ellenvéleményét.
- Na maga csak ne feleseljen, mert rögtön meggondolom magam! - horkant fel a Bócman, majd feltápászkodott a székéből és félhangos káromkodások között kivonult a szalonból.
- Hát ez nem igaz! Hogy lehet valaki ilyen bunkó? - méltatlankodott Tomi, miután megbizonyosodott arról, hogy az Öreg már nem hallhatja.
- Pedig ilyen - vigyorgott Ákos, aki szinte állandó jelleggel hadilábon állt a Bócmannal. - A múlt úton én is felmentem az Etnára. Azt hallottátok volna, hogy akkor mit művelt! Ugye Pista? - kérdezte a kisebb asztalnál tehénkedő hatalmas termetű Gépmestert.
- Hát azt nem csodálom - felelte az -, hiszen állandóan visszadumálsz neki. Úgy kell neked!
Erre Ákos is felpattant és kiviharzott.
- Tiszta ideg ez a fiú - jegyezte meg a Gépmester a bajuszát simogatva.
Másnap ebéd után egy bérautó állt a hajóhoz és mindhárman beszálltunk. A Barba a vezető melletti anyósülésbe préselte be magát, mi ketten pedig hátul helyezkedtünk el nagy kényelemben. Nagyon meleg volt, csurgott rólunk a víz, de meleg pulóvereket vittünk magunkkal, mert azt mondták, odafent hideg lesz.
Hamar kiértünk a városból. A remek út szépen gondozott földek és ligetek között kanyargott egyre feljebb. Jó fél óra múlva kopárabb hegyoldalra értünk, majd úgy a hegy felénél megálltunk egy nagy szálloda előtt. Itt már fel kellett venni a pulóvereinket, mert elég hűvösre fordult az idő. A sofőrünk átadott bennünket egy idegenvezetőnek, aki egy Landrover kocsi felé intett. - Szálljanak be, és máris indulunk tovább - mondta angolul a Barbának, aki felénk fordult. - Gyerünk fiúk! Menjenek elsőnek, én majd utoljára maradok. - A kocsi hátsó részében lévő nyolc ülésen csak hárman ültek. Egy jó hatvanas úr, a felesége és egy korunkbeli lány. - Bon giorno! - köszöntünk udvariasan feléjük és helyet foglaltunk.
Az idős férfi válaszolt, de kijelentette, hogy ők nem olaszok, hanem németek, ráadásul nem az NDK-ból, hanem Nyugat-Németországból. - Maguk olaszok? - kérdezte németül. Ennyit azért mi is megértettünk, és tagadólag ráztuk a fejünket. - Nein, Ungarns! - felelte Tomi.
Németjeink meghökkentek, és az asszony arcára valami olyan kifejezés ült ki, amiért akár ölni is lehetett volna. A Barba megérezte a hangulatváltást, és azonnal közbeszólt.
- No kommuniszt! Alkoholiszt! - mondta vigyorogva.
A három sváb elmosolyodott és felengedett, majd a lány, aki tudott valamennyire angolul, a Barbával kezdett beszélgetni. A dzsip közben elindult és eléggé rögös utakon kapaszkodott egyre magasabbra. Itt már teljesen csupasz, vulkáni sziklák között jártunk. Mind hidegebb és hidegebb lett. A pulóvereink ellenére dideregni kezdtünk. Az olasz idegenvezető közölte, hogy nemsokára kabátokat kapunk.
Így is történt. Megérkeztünk egy turista menedékházhoz, ahol vastag posztóból készült pelerineket adtak ránk, és innét gyalog folytattuk az utunkat. Elég meredek sziklákon kapaszkodtunk mind feljebb, majd úgy negyed óra után egy sziklaperemhez érkeztünk. Eltartott egy darabig, amíg visszanyertük a lélegzetünket. A perem mögül füstfoszlányok emelkedtek a magasba, és mélyhangú zúgást hallottunk. Az idegenvezető azt magyarázta, hogy innen bele tudunk nézni a vulkán egyik kürtőjébe. Óvatosan közelebb mentünk, de a felfelé szálldosó apró szemcsék miatt csak az ujjaink közötti réseken tudtunk lepislogni. A krátert szinte teljesen elborította a ritkásan gomolygó füst, és még a teljes kiterjedését sem láthattuk. Időnként éles vörös fény izzott fel a mélyben. Az volt a láva. Nos, nem sokáig bírtuk a kiáramló hőséget, füstöt és az apró kőszemcséket, így hátrébb vonulva a kilátásban kezdtünk gyönyörködni. Mivel pontosan a tengerszintről indultunk, jó másfél óra alatt több mint háromezer méter magasra emelkedtünk. Ez a kilátás valóban megérte, hogy feljöjjünk ide, gondoltam magamban, mert a kráter mélyére vetett rövid pillantásunk nem nagyon hozott lázba.
Mintegy negyedóra múlva visszaindultunk a dzsipünkhöz. Azzal visszamentünk a menedékházhoz, ahol leadtuk a kabátokat, hógolyóztunk egy kicsit, majd egy kis boltban képeslapokat és bélyegeket vásároltunk. Gyorsan megírtuk és fel is adtuk mindet, mert itt fent külön bélyegzőt nyomtak rájuk. Ezután lejjebb autóztunk a nagy szállodához, ahol elbúcsúztunk a németjeinktől és átszálltunk a saját taxinkba. Gyors iramban haladtunk lefelé és ennek függvényében nőtt a hőmérséklet. Emiatt nagyon bágyadt lettem és el-elszunyókáltam. A Barba közben Tomival beszélgetett, és kijelentette, annak ellenére, hogy örül, mert fent lehetett az Etnán, de mégis csak nagy átverés, hiszen alig-alig tudtunk belepislogni egy kráterbe.
- Nekem ennyi is elég volt belőle - motyogtam álmosan és alig vártam, hogy ledőljek a kabinunkban.
Bevonulás Csehszlovákiába
(m/s Tata, 1968.)
- Manővernek vége! Zéfeszt! - harsogta az orrfedélzet mellvédje alatt elhelyezett hangszóró.
- Hallottad Öreg! - kiáltott oda a Chief a horgonycsörlő fékkarjába kapaszkodó Bócmannak, és a baloldali vaslépcsőn lement a főfedélzetre.
A Bócman csak intett, hogy vette az utasítást, majd felénk bökött göcsörtös mutatóujjával. - Csinálják! - nyögte, és még jobban megszorította a horgony szalagfékjének tekerőjét.
Mi hárman, az orrfedélzeten manőverező matrózok, nekiláttunk zéfesztelni, ami azt jelentette, hogy mindent el kellett rámolni, rögzíteni, biztosítani, nehogy később a hullámok lesodorjanak valamit a fedélzetről, egyszóval „tengerállóvá” tettük a hajót.
Miközben az egyik vastag kikötőkötelet tuszkoltuk a tartó ketrecébe, visszanéztem Palma de Mallorcára. A lefelé tartó Nappal szemben a csak egy sötét árnynak látszó révkalauz csónak már éppen bekanyarodott a hullámtörő gát végénél. Az idő este nyolc után járt, mi pedig eléggé fáradtan tettük a dolgunkat, hiszen ma, augusztus 21-én kora reggel érkeztünk, utána egész nap rakodás, majd raktárcsukás, zéfesztelés, végül indulás. Arra gondoltam, milyen jó, hogy az előző úton sikerült itt töltenünk egy vasárnapot is, hiszen a spanyolok nem túlzottan szerettek vasárnap dolgozni, így néhányan kivehettünk egy szabadnapot és bejártuk a híres üdülőhelyet, illetve a környékét. Jó lett volna most is körülnézni egy kicsit, de hát erre nem akadt lehetőségünk. Eléggé bús képet vághattam, mert Kánya (egy matrózként hajózó bukott tisztiiskolás) vigasztalni kezdett.
- Ne lógasd már az orrod! A Kambuzer[3] nemsokára kinyitja a vámkabint és kivehetjük a söreinket.
A spanyolországi Castellonból érkeztünk ide, így nem nyithattuk ki a vámkabint, mert Palma de Mallorcán a vámtisztek ellenőrizték a pecséteket, hiszen ez is spanyol terület, és nem juthattunk hozzá a Castellonban bagóért vásárolt (egy karton /24 üveg/ sör alig került egy napi valutánkba) italunkhoz. Többen, Kányát is beleértve, alig várták már, hogy elhagyjuk Spanyolország felségvizeit.
Előző nap délben persze kaptunk egy-egy üveggel az augusztus 20-i ünnepi ebédhez, de azok nem tartottak tovább egy fél percnél.
Alig fél óra alatt mindennel végeztünk és hátrakocogtunk a legénységi szalonba, ahol már ott ücsörögtek a gépészek meg azok, akik hátul manővereztek. Kambuzernek, sörnek semmi nyomát sem észleltük.
- Na mi ez a késlekedés! - hördült fel Kánya.
- Valami gubanc van - szólt közbe Rozoga az I. pincér. - Az indulás előtti vizsgálat során az ügynök valami híreket közölt a Barbával, amit persze nem értettem. Csak annyit hallottam, hogy a Barba szólt a III. tisztnek (aki egyben rádiós és gazdasági tiszt is volt), menjen fel a rádióba és próbáljon megtudni valamit.
- Mi a fene történhetett? - dünnyögte Pista a hajóács maga elé bámulva, és beletúrt dús aranyszínű sörényébe.
Látván, hogy ebből nem lesz egyhamar sör, és az egész napos izzadtság meg por már igen irritált bennünket, Kányát kivéve, levonultunk zuhanyozni.
Nem kapkodtam, és jó fél óra is beletelt, mire felfrissülve és átöltözve, újból felmentem a szalonunkba. Tomit, a kabintársamat már ott találtam. Az asztalokon néhány nyitott sörös karton, mellette izgatottan, szinte egyszerre beszélő emberek. Tomi meglátott.
- Képzeld! Megtámadtuk Csehszlovákiát! - mondta.
- Na ne hülyéskedj! Miért? - reagáltam hitetlenkedve.
- Sanyi a watchman mesélte, aki a hídon hallotta a Barbától meg a tisztektől. Aztán a Kambuzer is mondta, amikor kiadta a söröket. A tiédet is kivettem - mutatott egy érintetlen kartonra a lába mellett.
- De, hát hogyan? Miért? Mit mondtak még? - törtek fel egymás után belőlem a kérdések.
- Még nem tudjuk, de azt mondta, hogy a Barba majd lejön, mihelyst többet tudnak. Most valami angol adót hallgat.
Ebben az időben a Földközi-tenger nyugati medencéjében a magyar rádióadásokat nem lehetett fogni a gyengeségük és a hullámhosszuk miatt. Így hiába volt egy vagy két táskarádiónk, azokon csak a pár naponként, a rövidhullámon sugárzott „Szülőföld” adó műsorait foghattuk, az meg nem a hírszolgálatáról volt nevezetes. Időnként bejött a „Szabad Európa” rádió, de aki ezt hallgatta, az nem nagyon merte bevallani.
Nemsokára a szolgálatban lévők, valamint a Barba, a Chief és a Kápó kivételével mind a pupára gyűltünk. A hangulat igen izgatott volt, hiszen mindenki az otthoniakra gondolt, vajon mi lehet velük.
- Minek támadtuk meg a szövetségesünket? - hangzott el többször is a kérdés.
- Talán megint visszafoglaljuk a Felvidéket? - kockáztatta meg valaki.
- Marhaság! - böffentette oda a Bócman.
Ekkor megjelent a Barba, és hirtelen mindenki elcsendesedett.
- Figyeljenek ide! - kezdte a mondókáját. - Sikerült megtudni néhány dolgot. A Központ rádiója holnap reggelre részletes tájékoztatót ígér a helyzetről. Megpróbáltuk befogni a Kossuth adót, de csak részlegesen jött be. Annyi azonban biztos, hogy 20-án éjjel a Varsói Szerződés csapatai bevonultak Csehszlovákiába, hogy úrrá legyenek az ott kialakult ellenforradalmi helyzeten. Ennél többet a Kossuth sem mondott. Próbálkoztunk más külföldi adókkal, de azok sem közöltek sokkal többet. Nyugodjanak meg, otthon nincs semmi vész. Holnap már többet tudunk, és mihelyst valami a tudomásunkra jut, azonnal közzé tesszük.
- Na és a „Szabadbattyán” mit mond? - érdeklődött Pali néni a szakács.
- Nem tudom, mert nem hallgattam - jött a kissé hihetetlen válasz. - Mindenesetre nyugodjanak meg és menjenek aludni! Jóéjszakát! - fejezte be a parancsnokunk és visszament a hídra.
Mi még jó darabig fent maradtunk. Az egyik aszi felhozta a rádióját. Nagy igyekezettel csavargatta, de nem jött semmiféle magyarnyelvű adás. Éjfél körül aztán elmentünk aludni.
Másnap reggel még mindig nagy bizonytalanságban voltunk, majd délelőtt a hirdetőtáblára kirajzszegezték a rádiós által vett tájékoztatót. A Központ küldte az összes hajó számára, és röviden összefoglalva arról szólt, hogy a Varsói Szerződés tagállamai, Románia kivételével, internacionalista kötelességüket teljesítve, bevonultak Csehszlovákiába, hogy megvédjék a szocializmus vívmányait az egyre erősebbé váló ellenforradalmai szervezkedéssel szemben. A Magyar Néphadsereg csapatai ellenállás, és veszteségek nélkül elfoglalták a kijelölt körleteiket.
Amint az jóval később kiderült, az aznapi Népszabadság (a Párt központi lapja) vezércikkét adták le nekünk.
A hangulat kissé nyugodtabbá vált, hiszen arról nem kaptunk híreket, hogy odahaza bármi baj lenne, de azzal még a legmegátalkodottabb pártag is, mert ilyen is akadt a fedélzeten, tisztában volt, hogy mennyire lehet hinni az ilyen tudósításoknak.
Ömlesztett szentjánoskenyér rakományunk Ravennába szólt, ahová hat nap múlva, 27-én érkeztünk meg. Az eléggé lassú út alatt, hiszen a Tata a maga 10,5 csomó sebességével nem tartozott a gyors hajók közé, lassacskán egyre többet tudtunk meg az eseményekről. Ebben azért benne voltak a „Szabadbattyántól” vett hírek is, melyek hangvétele közelített ahhoz, amit 1956-ban megismertünk. Beszámoltak persze a tényekről is, de amiket kommentárként hozzáfűztek, abból szinte már háborúra lehetett következtetni. A hajó rádióján időnként fogható Kossuth adásaiból mintegy ellenpontként, szinte elbagatellizálták a dolgot, mintha csak valami közös hadgyakorlatról lett volna szó. Legalábbis azokból az adásokból, amit fogni tudtunk, ez derült ki. Az ősrégi igazság szerint úgy tartottuk, hogy a valóság valahol a kettő között lehet, de hogy hol, arról fogalmunk sem volt. A MAHART Központ „tájékoztatói” sem adtak több támpontot.
Így érkeztünk meg Ravennába, ahol a Pilot azonnal bevitt minket a csatorna végébe. Ott szokás szerint a ledobott horgony körül megfordultunk, és visszafelé, pár száz méterrel a „Szépasszony” kocsmájától kikötöttünk.
A manőver alatt már láttuk, hogy valami nincs rendben, ugyanis a „mooringmen”-ek, akik a parton átveszik és a bakokra rakják a hajó köteleit, tessék-lássék módon elvettek elől-hátul egy-egy kötelet, rögzítették, majd eltűntek.
- Kánya! Ugorjon ki és vegye el a többi kötelet! - utasította a Chief az egyik ütközőballont kötögető matrózt. Az rögtön ki is ugrott a főfedélzettel egy szintben lévő rakpartra, elvette ez egyik orrkötél gasszáját (csatját), és elvitte előre az egyik kikötőbakra.
Éppen visszafelé indult, amikor egy személyautó ért a helyszínre, és a benne ülő három olasz férfi üvöltözni kezdett. Nem értettük őket, de amint többször elhangzott az agresszió, meg a „kommuniszt terrorizm” kifejezés, már tudtuk, hogy a csehszlovákiai események miatt dühöngnek, és most ránk zúdítják a mérgüket. A Bócman is átlátta a helyzetet és teljesen begorombult.
- Takarodjatok a tetves anyátokba, büdös digók! - üvöltötte és az orrfedélzet korlátjához szaladva az öklét rázta feléjük.
- Maradj Öreg! - szólt rá a Chief. - Ne csináld! Csak rontasz a dolgon!
Az autóban ülők észrevették a szinte habzó szájjal ordítozó Bócmanunkat, és ha nem is tudtak magyarul, a lényeget megértették. A sofőr beindította a kocsit és a part szélén a hajó felé igyekvő Kánya mögé kormányozta, mintha el akarná ütni, vagy legalábbis arra kényszeríteni, hogy essen be a vízbe. Szinte megdermedtünk a látványtól. Kánya érezte a veszélyt, de a nyakát behúzva nagy bátorságról és önuralomról tett tanúbizonyságot, mert ugyanabban az ütemben folytatta az útját. A kocsi alig egy méterre a háta mögött lefékezett és megállt. Kánya közben odaért a hajóhoz és a mellvéden át beugrott a deckre. A Bócman ettől csak még jobban beindult, és vöröslő fejjel lerohant a fedélzetre, hogy kiugorva nekimenjen a kocsiból kiszállt három, nem kevésbé ideges olasznak. Ekkorra már mi is felkaptunk minden a kezünk ügyébe eső dolgot, én példának okáért a kötelek rögzítésénél használt ún. „bocaláncot” és Pista bácsi segítségére rohantunk. A Chief elkapta az öreg grabancát, és nem engedte kiugrani a partra, a három őrjöngő olasz pedig nem mert, vagy nem akart beugrani a deckre.
- Én fasiszta vagyok! - bömbölte az egyik olaszul, de ezt megértettük. - … mia pistola … bumm, bumm, tutti communisti! - kiabálta hadonászva, de nem láttunk nála pisztolyt, amivel minden kommunistát le akart lőni.
- Fogd be a pofád te mocskos fasiszta! - ordította a Bócman a Chief minden igyekezete ellenére. - Szétverem a tetves digó pofád! Csak gyere be te szarházi!
Erre a fasiszta felkapott egy öklömnyi követ és mintegy három méterről felénk lendítette. Azonnal lebuktunk a habvéd lemez mögé, és a kő óriási erővel csapódott az acéllemezhez. Hirtelenjében semmivel sem tudtuk viszonozni, de ekkorra megérkezett a hivatalos vizsgálat, és a határőrség embere odajőve, rájuk rivallt.
A három ordibáló még ágált egy kis ideig, majd beszálltak a kocsijukba és eltávoztak.
- Na Kánya! - szólt oda vigyorogva a Chief. - Majdnem megfürdették ezek a disznók!
- Meg is öltem volna őket! - csattant fel a még mindig céklafejű Bócman.
- Jól van Öreg. Ne háborogj! Látod te győztél, hiszen eltakarodtak.
A Bócman ennek ellenére még jó ideig dühöngött, mi pedig a dolog jobbik oldalát kezdtük nézni, miszerint legalább nem velünk veszekszik.
Később a Barba felhívta mindenki figyelmét, hogy ha valaki kimegy a városba, azt ne egyedül tegye, és a viselkedésével senki se hívja fel magára a figyelmet, mert abból csak rossz származhat.
Pár nap múlva Rijekán voltunk. Itt már nem ért bennünket semmiféle atrocitás, bár a rakodómunkások a szokásosnál többet „jebentiztek” amikor feljöttek a fedélzetre dolgozni.
Egyik este vagy öten moziba mentünk. Valami spagetti westernfilmet játszottak. A film előtti híradó másról sem szólt, mint a bevonulásról. Két kép váltogatta egymást. Az egyiken Tito vagy valami más pártvezér szónokolt igen lelkesen hadonászva egy hasonlóan izgatott tömeg előtt, a másikon pedig a Jugoszláv Néphadsereg alakulatait mutatták. Ez így ment vagy tizenöt percen át. A szövegből nem sokat értettünk, de annyit kivettünk belőle, hogy nagyon nem tetszik nekik a csehszlovákiai bevonulás. Este lévén a mozi zsúfolásig megtelt, és a közönség hamar tűzbe jött. Időnkét felugrálva hadonásztak és kiabáltak.
- Gyerekek! Csináljuk mi is, mert különben rájönnek, hogy kik vagyunk, és talán jól meg is vernek - súgta kissé megrettenve Tomi.
Nos, mivel nem szándékoztunk „hősi halottá” válni, néha mi is hadonásztunk, de csak úgy ülve. A film után valahogyan nem volt kedvünk betérni sehová egy sörre, hanem szépen hazaballagtunk a Tatára.