Biztosítási trükkök
(1971 és 1980.)
Az embereknek határozott, és általában nem pozitív véleményük van a biztosító társaságokról. Persze van ennek alapja, nem is kicsi, de azt látni kell, hogy a biztosítás is üzlet, (de még milyen jó üzlet) és mint ilyen, nem jótékonysági intézmény. Ebből adódóan a két fél teljesen ellenérdekeltnek tűnik. A biztosító társaság minél több díjat akar beszedni, és minél kevesebbet szeretne kifizetni. A biztosítást kötő fél pedig pont fordítva gondolkozik. Így azután adottak a konfliktushelyzetek. Sokak előtt ismert az az alapvicc, amikor egy biztosított egyén háza beázik a havas esőtől, az elektromos vezetékekben zárlat keletkezik, és a ház leég. Amikor kéri a kár megtérítését, a biztosító társaság a következőképpen reagál: - Uram! Önnek biztosítása van az eső és a hó okozta károkra, de a havas esőről egyetlen szó sincs a kötvényében, így tehát önnek nem jár semmi.
Az érem másik oldala pedig az, amikor a károsult apait-anyait bedob és jóval nagyobb kárt jelent be a valóságosnál, de akad olyan is, hogy szándékosan idézik elő a károkozó eseményt. Ezzel csak azt akartam jelezni, hogy egyik oldal sem a földre szállt angyalok gyülekezete, de általában a biztosítók a győztesek. Nem csoda hát, hogy a biztosítottak mindent megragadnak azért, hogy valamicskét visszakapjanak a befizetett pénzükből. Különösen igaz ez a hajóstársaságok tekintetében. A hajók biztosítása nem olcsó dolog, így érthető, hogy a fedélzeti tisztek képzésében helyet kapott a biztosító felé beadott kárigények helyes és a hajótulajdonos szempontjából előnyös alkalmazása. A következőkben két ilyen esetet szeretnék elmondani, melyeknél egy-egy apró szabálytalanság árán tekintélyes összegeket sikerült visszaszerezni a károk kijavítására. Az esetek már régen elévültek, sőt már maga a hajóstársaság sincs meg, így hát nyugodtan lehet beszélni a dologról.
1971 tavaszán Alexandriába érkeztünk a Dunaújváros nevű hazajáróval, mely a neve ellenére a többi sorstársával együtt, akkor már sok éve nem járt haza a budapesti anyakikötőjébe. Az alexandriai kikötő szokás szerint zsúfolt volt, így a külső kikötőben kellett lehorgonyoznunk. Jó néhány napot töltöttünk ott szabad rakpartra várva, és ez az idő kiválónak mutatkozott arra, hogy eltüntessük a hajó külső oldalán keletkezett rozsdafoltokat. Akkor már én töltöttem be az „öregmatróz” szerepét, így nyugodtan kérhettem Gyula bácsit, a Bócmant, hogy én legyek az egyik, aki a dunai ladikból kívülről kaparja és festi a hajó oldalát. Abban az időben a kikötőkben még megengedték az ilyen munkálatokat.
A második napon reggeli után vízre is tettük a dunai ladikunkat, melyet a helyiek mindig megcsodáltak a különös formája miatt. Laci a tisztjelölt lett a társam, akivel amúgy is egy kormányőrségben voltunk, és aki pár évvel később tragikus körülmények között veszett oda egy bérelt ciprusi hajóval, melyen mint a cégünk által kiküldött rakományellenőr szolgált.
Az alexandriai kikötőben három és fél évvel a 67-es izraeli-arab háború után még mindig divat volt az izraeli békaemberek elleni védekezés. Ez abból állt, hogy éjjel-nappal három-négy haditengerészeti csónak cirkált a kikötőben és kb. negyedórás időközökben bedobtak a vízbe egy meggyújtott gyújtózsinórú 20 dekás trotil töltetet. A felrobbanó töltet által keltett víznyomásnak kellett volna elpusztítani vagy elkábítani a beúszott békaembereket, amit minden bizonnyal meg is tesz, ha azok egyáltalán beúsztak volna. Az arab haditengerészek persze nagyon élvezték ezt a nagy hanggal járó tevékenységet, és viccből, vagy némi rosszindulatból, a kikötőben álló hajók közelében igyekeztek robbantgatni. Ettől viszont éjjel az ember úgy érezte magát az ágyában, mintha rá akarna szakadni a kabinfal.
Miközben bepakoltuk a ladikba a szerszámainkat meg a festéket, hol közelebbről, hol távolabbról hallottuk a nagy durranásokat. Lemásztunk és a mellvédhez kikötött kötelek mentén odahúztuk magunkat a pupához[1] a baloldalon, hogy ott kezdjük el a munkát.
- Hé! Valaki! - kiabált Laci.
- Mi van? - nézett ki a mellvéd felett Péter a hajóács.
- Zárjátok be a legénységi WC-t egy félórára! - A ladikunk ugyanis éppen a kifolyó alatt állt és nem akartuk, hogy munka közben valaki ránk öblítse a végtermékét.
- Jó! - intett Péter és eltűnt a szemünk elől.
Komótosan, de tempósan vakargatni kezdtük a rozsdafoltokat, majd a drótkefékkel igyekeztünk lecsiszolni a rozsda maradékát, végül Laci bekente míniummal a letisztított foltot. Miután egy csónakhosszal végeztünk, előrébb húztuk magunkat a legénységi szalon ablakai alá. Közben észre sem vettük a közelünkbe ért viharvert motoros bárkát, melyről vagy nyolc, valamikor piros színű, de a piszoktól szinte megfeketedett mentőmellénybe öltözött arab haditengerész integetett felénk.
- Szigarett, viszki? - kiabálták. Cigit meg piát akartak.
- Mafis! (Nincs!) - ordított vissza Laci -, különben is menjetek a picsába!
Az arabusok, akik biztosan nem értették a magyar szavakat, felfogták a lényeget. Dühösen ordibálni kezdtek, amit viszont mi nem értettünk, de sejtettük miket mondanak. A koszlott bárka elkanyarodott és a hajótól nem többre, mint 15 méterre bedobtak egy robbanótöltetet.
A hangos robbanás után határozott javaslatokat tettünk nekik, hogy kikkel létesítsenek vérfertőző kapcsolatokat, majd folytattuk a munkát. A délelőtti kávé után már a négyes raktár magasságában jártunk, amikor nagy jövés-menés támadt a fedélzeten. Először a Kápó tűnt el a gépházajtóban, majd kisvártatva előbújt és a középfelépítmény felé sietett. Alig egy perc múlva már a Barba és a Chief társaságában jött visszafelé és mindnyájan lementek a gépházba.
- Nézd már! Az Öreg lemegy a gépházba! - mormolta Laci.
- Már hét hónapja vagyok lent, de ilyet még nem láttam. Mi lehet az oka? - értetlenkedtem.
- Hé Lajos! - kiabált fel Laci az éppen arra siető gépaszinak. - Mi ez a nagy nyüzsgés?
- Víz van a gépházban. Már a pajorokat[2] emelgeti. Most kezdtünk el szivattyúzni - felelte az aszi és ő is besietett az ajtón.
- A fenét! Csak nem süllyedünk? - vigyorgott Laci.
- Nos, akkor mi vagyunk a legjobb helyen - jegyeztem meg.
Ekkor Péter, a hajóács bukkant fel a kanizsella alól, és a IV-es raktár duplafenekét és fenékárkait kezdte szondázni.
- Száraz mind - mondta az odaérkező Bócmannak.
- Akkor hát csak a gépház alatt van a lyuk - hadarta Gyula bácsi és már szaladt is a gépházajtóban felbukkanó Chiefhez.
- Felmenjünk, Péter? - kérdeztem a szondacső dugóját csavarozó ácsot.
- Maradjatok csak. Nem nagy ügy. A fenékszivattyú már majdnem kikapta az egészet.
- Mégis mi történt?
- Hát a Kapa volt lent éppen szolgálatban, amikor észrevette, hogy a talpát nyalogatja a víz. Felszólt a Kápónak és azonnal bekapcsolták a szivattyút, majd riasztották a többieket.
- Péter! - kiáltott ki a gépházajtóból a Chief. - Szedjenek elő a havaria ládából cementet, meg hozzanak homokot is! - Ekkor meglátott minket, ahogy hullámrésen kukucskáltunk befelé. Odajött.
- Maguk maradjanak a csónakban. A jobb főgép alatt kilukadt az egyik lemez. A gépészek egy darabka vaspálcát fognak kilógatni a lukon, de előbb a Bócmanék dobókat húznak át a hajó alatt, és maguk fogják a dobó öblével kihalászni a kilógatott vasat! Menjenek hátra a ladikkal!
Hátravontattuk magunkat. A pupán Gyula bácsi a deckboy-jal dobóköteleket csomózott. Az egyiknek a közepére rákötött egy másikat és nehezéknek egy seklit, majd a dupla szálra is egy nehezéket úgy 15 méterre. Ezután a dupla véget leadták nekünk a baloldalra, míg ők a másik végét a hajó fara mögött átvéve a jobboldalon eresztették be a vízbe. A nehezékek ellenére elég keservesen sikerült a hajó alá húzni és előrevinni a Kápó által megadott helyig. Itt azután szétnyitottuk a dupla véget, és amikor szóltak, lassan húzni kezdtük. A gépházból ekkorra már egy acéldróton kilógatták a vasdarabkát. Mintegy félórás kínlódás után a kezünkben volt. Feladtuk a fedélzetre, ahol a drótról leszedték a vasat és egy, a gépműhelyben kifúrt szárú, nagy kapupánt csavart kötöttek rá. Ezután visszaengedtük a vízbe, majd a gépházból óvatosan visszahúzták lukba, ahol tömítéseket tettek rá, végül több anyával jól leszorították. Ezt követően Péterék a már bekevert betont beöntötték a fenékborda közébe. Másnapra a cementbox megkötött és egy csepp víz sem szivárgott a hajóba.
A rakodás befejeztével Trieszt felé indultunk. Menetközben a nulla-hatos kormányőrségben voltam Lacival, és ez mindig jó információforrást jelentett. A parancsnok és a tisztek a hídon beszélték meg a különböző ügyes-bajos dolgokat, így a kormányos matróz sok mindent megtudhatott. Ily módon értesültünk arról, hogy a hajó ugyan biztosítva van lékesedés ellen, de Alexandria abban az időben háborús övezetnek számított, így az ott keletkezett károkra a biztosító csak akkor fizet, ha külön háborús biztosítással rendelkezünk. Ilyet persze a cégünk, a legtöbb hajóstársasággal egyetemben, nem kötött.
Amennyiben a tavasz végén esedékes nagyjavításon végrehajtandó fenéklemez csere költségeinek jelentős részét a biztosítóra akarjuk terhelni, a luknak nem Alexandriában, hanem valahol békésebb vizeken kellett keletkeznie. Szerencsénkre Kréta alatt kifogtunk egy nagyobb vihart, és a hajónaplóban itt jegyezték be a lékesedést és a tett intézkedéseket. Amilyen pechem volt, ebben az időpontban éppen én kormányoztam. Később hajónapló kivonatot készítettek, amit lefordítottak angol nyelvre, hogy a trieszti hatóságokkal elfogadtatva, benyújthassák a biztosítónak.
Triesztbe érkezve a hajó bejelentette az eseményt a hatóságoknak, akik átvették a dokumentációt, majd az angol nyelvű szöveget lefordíttatták olaszra. Ezután a helyi törvények szerint a Parancsnoknak, a Gépüzemvezetőnek, szolgálatban lévő tisztnek és kormányos matróznak ki kellett menni a Bíróságra, hogy esküvel tanúsítsák azt, hogy az eset a leírtak szerint történt. Fel kellett fogadni egy hites tolmácsot is, aki az eredeti magyar nyelvű szöveget összeveti az olasszal, továbbá aki a Bíróságon ellátja a tolmács szerepét.
Ki sem volt alkalmasabb erre a feladatra, mint a trieszti sipi[3], az osztrák származású, de magyarul is törve beszélő K. úr.
Az adott napon tehát nekem is mennem kellett a többiekkel a Bíróságra. Séta közben megkérdeztem a Barbát.
- Parancsnok úr! Ez hamis eskü lesz. Mi van, ha én nem szeretnék hamisan esküdni?
- Na gyerekem, azzal nagy bajt okozna. Azután pedig szétrúgom a seggét! Világos?
- Igen Captain.
A szép, monarchia kori bírósági palota kapujában már ott várt bennünket K. úr. Felvezette a csapatot az első emeletre, majd a Barbához fordult.
- Kérem ideád nekem á mágyár meg italiano pápírok!
Megkapta és belemélyedt először az olasz, majd a magyar szövegbe. Többször is átfutotta, majd értetlenkedve mondta:
- Nem értem. Mi á problémá? Mi ván kár?
- Hogy, hogy? - hördült fel a Parancsnok. - Hát az, hogy kilukadt a fenéklemez!
- Ez nincs benne italiano pápírban - bizonygatta K. úr.
Izgatott magyarázkodás következett, melynek során mind a három, különböző nyelvű dokumentumot összehasonlították és kiderült, hogy az angolról olaszra történt fordítás során elveszett a lényeg. A hibát hamar kijavították, K. úr pedig elrohant, hogy valamelyik irodában legépeltesse a módosított olasz változatot.
Nem sokkal azután, hogy visszaért, mindnyájunkat beszólították egy terembe, ahol a formaságok, K. úr tolmácsolásával, zökkenőmentesen lezajlottak.
Júniusban a nagyjavításon kicserélték a lukas fenéklemezt, amiről megállapították, hogy egy helyen valami hengerlési hiba folytán sokkal erősebben korrodált, és előbb-utóbb mindenképpen kilukadt volna. Az alexandriai robbantásoktól kapott ütések csak siettették ezt a folyamatot. Arról viszont, hogy cég és a biztosító mire ment egymással, még a Parancsnok sem kapott semmiféle információt.
A másik eset 1980 februárjában történt.
A Somogy orrfedélzetén állva figyeltem a Milosz szigete és a tőle északra lévő apró szigetecske között húzódó, alig mérföldnyi széles csatorna vizét. Az eget egyenletes szürke felhők borították és a kora délelőtti fényben a tenger egészen átlátszóvá vált. Lenézve ritka látványban volt részem. Jól ki tudtam venni a homokos tengerfeneket, amit tengeri hajóról nem igen látni. Igaza van tehát a Miloszon felvett görög Pilotnak, hogy ebben a Csatornában nagyon sekély a víz. A hajó csak lassan vánszorgott, és a következő földnyelv mögött megpillantottuk a baloldalunkon lévő kis sziget primitív rakodócsúszdáját. Oda kell beállnunk bentonitot rakodni. A jobboldalunkon feltűnt egy hatalmas kerek kikötőbója és a pilotcsónak már húzott is egy kötelet oda a pupáról. Megreccsent a hangszóró.
- Stand by a jobbhorgonynál!
- Stand by a jobbhorgonynál - ismételtem a vezényszót a horgonygép fékkarja mögött álló Misunak.
- Dobd le!
- Dobd le! - intettem a Bócman felé és a horgonylánc rövid csörömpöléssel kiszaladt a nadrágcsövön.
Szemeimmel követtem a láncot, és életemben először láttam, ahogy a horgony leér a homokos fenékre, elfekszik, majd amint a hajó orra balra lendül, a lánc is elnyúlik a sárgás fövenyen.
- Hagyd szabadon a láncot! - érkezett az újabb parancs.
A csónak előrejött és lelógattunk neki egy orrkötelet, amit kivitt a partra és rögzített. Azután elment hátra és kivitt egy farkötelet is, majd a csörlőkkel lassan, meg-megállva odahúztuk magunkat a rakodó alá. Kiadtuk a többi kötelet, és mire befejeztük a manővert már néhány rakodómunkás is feltűnt a csúszda mellett.
- Misu! Nyissátok ki a kettes raktárt! Azzal kezdünk.
- Oké Chief! Ahogy nézem, rendesen húzogathatjuk majd előre-hátra a hajót.
- A darukat pedig forgassátok ki a víz felé!
- Rendben.
Még egyszer körülnéztem az orrfedélzeten, majd elindultam hátra. A felépítmény előtti vaslépcsőnél kihajoltam és láttam a nem túl mélyen lévő tengerfeneket. Felmentem a hídra és éppen a hajónaplóba írogattam a manőver időpontjait, amikor odajött a Barba.
- Nem sok víz van alattunk - mondta -, de a Pilot meg az ügynök szerint legalább fél méter marad még, mire teljesen berakodunk. Az indulásnál nem járathatjuk a csavart és a horgonnyal meg a bójára kiadott farkötéllel kell majd kihúzatnunk magunkat.
- Remélem a fenék egyenletes és nincs valami nagyobb kő vagy szikla alattunk, amire ráülhetnénk.
A Barba arca kissé elborult. - Na, te is jóval vigasztalsz.
- Mikor kezdik a rakodást? - érdeklődtem.
- Délután kettőkor.
Ebéd után a kanizsella alatt cigarettáztam, amikor odajött Tibor, az egyik matróz, aki a saját bevallása szerint nagy könnyűbúvár volt odahaza. Le is hozta magával a hajóra a felszerelését, persze levegőpalackokat nem.
- Chief! - kezdte. - Ha lehetne, szeretnék merülni egyet, csak itt a hajó körül. Olyan szép tiszta a víz.
A kérés teljesen váratlanul ért. - Itt, most, merülni? Télen? Meg akar fagyni Tibor?
A matróz elvigyorodott. - Dehogy Chief! Megmértük a vízhőmérsékletet. 15 fok.
- De hát ez még a németeknek is kevés. Nem szeretném, hogy valami baja essen.
- Nem lesz semmi bajom. Otthon is merültem ilyen vízben, persze nem órákig. Legalább 15 percet engedélyezzen!
Láttam Tibor arcán az elszántságot. - Na jó. Mehet, de előbb beszélje meg a Bócmannal és készítsenek elő mentőgyűrűt, dobókötelet meg csáklyát.
- Meglesz! Köszönöm! - és ezzel elviharzott.
A fedélzeten már három görög ácsorgott. Lementem hozzájuk és az egyikük, aki a rakodók vezetőjének mondta magát, pár szavas angol tudásával, valamint kézzel-lábbal elmagyarázta, hogy egy óra múlva megkezdik a rakodást.
Megpróbáltam kikérdezni az alattunk lévő tengerfenék állapotáról. Megértette a kérdés lényegét és határozottan felelt. - Minden oké Chief. Nincs szikla. Csak homok. Sima.
Jól van, gondoltam, de ha már a Tibor lemerül, akkor megkérem, nézzen körül odalent.
Nem sokkal később meg is jelent egy szál fürdőnadrágban, Misuék pedig kilógatták a pilotlépcsőt a hajó partfelőli oldalán.
- Tibor! - kezdtem -, ha már úgy is lemegy, nézzen be a hajó alá is, nincs-e valami kis domb vagy szikla, amire ráülhetünk a rakodás során.
- Rendben van, megnézem - felelte a matróz és felvette a szemüvegét meg az uszonyait, majd elkezdett lemászni a pilotlépcsőn, ami alig sikerült az uszonyok miatt. A görögök szinte tátott szájjal bámulták a hajó és a part közötti mintegy két méteres hézagban vízbebújó embert.
Tibor alig egy perces pacsálás után eltűnt a víz alatt és láttuk, ahogy beúszik a hajó alá. Kisvártatva a túlsó oldalról kiabált. - Itt vagyok! Minden rendben!
Ezután hol itt, hol ott bukkant fel a felszínen, végül felszólt. - Chief! Teljesen sima a fenék. Csupa homok, kő vagy szikla egy darab sem!
- Köszönöm. Feljön?
- Még úszkálnék egy kicsit.
- Jó.
A fő görög odajött és megkérdezte. - Mit csinál ez az ember?
- Megnézi, hogy mi van a hajó alatt. Azt mondja, minden oké.
- Én is ezt mondtam Chief - csóválta a fejét kissé sértődötten. - Nem hitt nekem?
- Hittem, de nem árt az óvatosság - zártam le a témát, és már el is képzeltem a miloszi kikötő legújabb legendáját egy őrült és zsarnok magyar I. tisztről, aki ráadásul olyan hülye is, hogy képes télvíz idején matrózokat leküldeni a hajó alá leellenőrizni a tengerfeneket.
Ekkorra már Tibornak is elege lett a fürdőzésből és visszamászott a deckre. Az egyik társa rádobott a hátára egy nagy törülközőt, mert erősen reszketett.
- Gyorsan menjen zuhanyozni forró vízzel! - mondtam neki.
- Persze, megyek is - vacogta -, de Chief! A hajócsavar egyik szárnya teljesen be van görbülve.
- Hogy mi? Begörbülve?
- Igen. Mintha ráütött volna valamire és a vége teljesen visszahajlott.
- Oké. Megbeszéljük, ha már felöltözött. Jöjjön majd a parancsnokhoz!
Bekopogtam a Barbához és beszámoltam neki az eseményekről. Nem tetszett neki túlzottan a búvárkodás.
- Megőrültetek? Mi lesz, ha a srác jól megfázik?
- Már éppen egy forró fürdővel melegíti magát.
- Jól van. És mi van a csavarral?
Elmondtam amit tudtam, és alig végeztem, amikor az ajtóban megjelent Tibor.
- Jöjjön be és üljön le! - mondta a Barba és elővett egy üveg konyakot, meg poharakat. Töltött. - Na, isten, isten! - Felhajtottuk az italt, azután papírt és ceruzát nyomott a matróz kezébe.
- Próbálja meg lerajzolni, hogy néz ki a csavar!
Az amúgy is jó kézügyességgel rendelkező Tibor először elől-nézetben, majd oldal-nézetben lerajzolta a hajócsavart. Elmondása szerint a visszahajlott rész úgy 10 cm-es lehet. A Barba megköszönte, majd a félig lévő üveget a kezébe nyomta.
- Ez gyógykonyak a meghűlés ellen. Csak lassan vele, mert hatkor szolgálatba lép.
- Köszönöm Captain - állt fel a matróz és eltávozott.
- Hogyan történhetett? - töprengett a Barba. - Hol üthettünk fel valamire, és miért nem vettük észre?
Áldottam a sorsot, hogy ilyen nyugis természetű ember volt. Sohasem idegeskedett, még akkor sem, ha oka lett volna rá. Sokszor még ő csillapított engem, ha méregbe gurultam a rakodók miatt. Most is teljesen nyugodtan fogadta rossz hírt.
- Talán a Dunán. Emlékszel milyen jégen át értük el a Sulina-csatornát, ahol kiszállt az orosz Pilot? - válaszoltam.
- Lehetséges. Az biztos, hogy a Dunán történhetett, de hogy mikor?
- Mit lehetne tenni - kérdeztem -, a legközelebbi dokkolás csak augusztusban esedékes.
- Nézd! A hajó így is rendesen ment. Kibírja a javításig. Mindenesetre felveszünk majd egy jegyzőkönyvet és Réniben benyújtunk egy Sea Protestet[4] - felelte a Barba, majd rövid szünet után folytatta. - A Dunán, a Sulina-csatornában játszuk el a dolgot.
Így is történt. Miloszból egyenesen a dunai Rénibe mentünk. Sulinánál beszállt a román Pilot, és délután még a Csatornában haladtunk felfelé, amikor Péter, az I. géptiszt felszólt a gépházból, hogy egy nagyon erős koppanást hallottak a hajócsavar irányából, mintha ráütöttünk volna valamire. A szócsövön leszóltam a Barbának, aki nagy sebbel-lobbal feljött a hídra, én meg közben a Pilotot tájékoztattam a történtekről. A román kétségbeesetten tiltakozott, hogy ez lehetetlen, hiszen itt nagy a vízmélység, ő pedig a hajózóútban irányítja a hajót. Nagy nehezen megnyugtattuk, hogy senki sem hibáztatja őt, hiszen jóval nagyobb merülésű hajók mentek előttünk, de a hajócsavar ráütött valamiféle víz alatti ismeretlen tárgyra. Lehetett az akár egy vízzel átitatott fatörzs is. Ezt természetesen be kell írnunk a hajónaplóba, és jó lenne, ha az angol fordítását ő is aláírná. A Pilot, aki régóta ismert bennünket, azt mondta, meglátja mi lesz a szövegben, és attól függően aláírja. A Barba megtette a naplóbejegyzést, majd mintegy öt sorban leírta angolul is. A Pilot tüzetesen átböngészte, végül megnyugodva aláírta, miközben azt mormolta angolul, hogy valóban úszhatott valami a víz alatt, de erről ő nem tehet.
Ezt követően a Barba megírta a Sea Protestet, melyet Réniben benyújtottunk a hatóságnak. A Szovjetunióban nem kellett megesküdni semmire, a dokumentumokat, mivel sem előnyük, sem hátrányuk nem származott belőle, hamar elfogadták és hitelesítették.
A nyár végén már másik hajón voltam, de hallottam, hogy a hajócsavart kicserélték. Azt azonban még a cég Központjából leküldött javítási felügyelő sem tudta megmondani, hogy érvényesítették-e a kárigényt a biztosítónál, hiszen az sokkal hosszabb időt vett igénybe. Az általános vélemény szerint érvényesítették.
Emlékezetes dobókötél dobások
m/s „Badacsony” 1969., m/s „Dunaújváros” 1971., m/s „Cegléd” 1973
Először is, mi az a dobókötél?
Egy 25-
A dobókötelet arra használják, hogy bizonyos rövidebb távolságokra kidobják, vagy átdobják, majd a fogadó oldalon lévő emberek annak segítségével húzzák ki a partra a jóval vastagabb és nehezebb kikötőköteleket, vagy egy másik hajóra a vontatókötelet.
A dobókötelet használat előtt kihúzzák, hogy ne maradjanak benne csavarodások (verinák) vagy csomók, azután összeszedik az egyik kézbe, karikákba úgy, hogy mindkét vége, a körtés és a másik is, szabadon maradjon.
A dobó kidobáshoz nem annyira erő, hanem némi gyakorlással megszerezhető ügyesség szükséges. A kezdő matrózokkal gyakoroltatni szokták a dobás technikáját, amit azok, igen kevés kivétellel, hamarosan el is sajátítanak.
Az alábbiakban következzen a dobó dobásokról szóló néhány aprócska történet, melyeknek részese, vagy szemtanúja voltam.
A szürkés felhőtakaró mögött csak sejteni lehetett a gyenge november végi Napot. Nem túlzottan jó hangulatban közeledtünk a „Badacsony” hazajáróval a rijekai horgonyzóhelyhez, ugyanis rádión azt az értesítést kaptuk, hogy csak a következő héten kezdik meg a rakodást. Péntek kora délután volt, és mindenkinek az járt az eszében, milyen jó lenne a lehorgonyzás helyett a kikötőben part mellé állni, ahonnét hétvégén az ember kimehet a városba, egy kicsit kikapcsolódni.
Miután a bócmannal együtt előkészítettem a horgonyokat a ledobáshoz, a horgonyzóhelyen álló néhány nagyobb hajót kezdtem nézegetni, amikor az egyik mögül előbukkant a fekete testű, fehér felépítményű, kecses vonalú révkalauz hajócska jól ismert alakja.
- Nézze Feri bácsi - szóltam oda a horgonygép egyik fékezőkarjára támaszkodva, búsan merengő fedélzetmesternek -, nem a pilotcsónak az?
- Hol, merre? - riadt fel valószínűleg a világ értelmetlen dolgain töprengő bócman.
- Jobbra elől, ott az üres tanker orránál - feleltem, de már jött is a kiáltás a felsőhídról.
- Pilotlépcsőt kirakni a jobboldalra! - harsogta a Chief a Barba mellől. - Stand by! (Készenlét!).
- Menjen segíteni! - szólt a bócman.
Elindultam hátra a jobboldalon, és láttam, hogy ketten már rakják is ki a hármas raktárnyílás vonalában, a széles deszka lépcsőfokokkal ellátott kötélhágcsót. Miközben a rögzítésével és a mellvédlépcső beakasztásával foglalatoskodtunk, a II. tiszt sietett el mögöttünk hátra, a pupán (hajótat) lévő manőverhelyére. Ezután visszamentem előre, és előszedtem a dobóköteleket. A kötél öblét beakasztottam az egyik kötélbakba, majd addig hátráltam, míg a két vége került a kezembe. Jól meghúztam, megrángattam, majd a dobókörtét a bal hónom alá véve, eldobtam a másik végét, és elkezdtem karikába szedni a balkezembe. Amikor elkészültem, óvatosan, nehogy összekuszálódjon, letettem az egészet az I. raktárnyílás ponyvájára.
A pilotcsónak ekkorra már odaállt a kötélhágcsó mellé, és a Pilot ügyesen felkapaszkodott, majd a mellvéden átlépve lemászott a fedélzetre. J. úr, a III. tiszt már várta, és felkísérte a parancsnoki hídra. Az árboc keresztrúdjáról kisvártatva leereszkedett a pilotkérő sárga-kék csíkos „G” jelzőlobogó, majd a helyére felkúszott a piros-fehér „H” betű, ami azt adta tudtul mindenkinek, hogy révkalauz tartózkodik a hajón.
A hajó, mely a Pilot átszállása alatt leállította a főgépeit, újból nekilódult, és az orra a kikötőbejárat felé fordult.
- Jobboldallal kötünk ki - mondta az időközben az orrfedélzetre érkező Chief. - Ráállunk a Lungo Mólóhoz (a rijekai kikötő korábban Mária Terézia Mólóként ismeretes hullámtörő védgátja) kikötött „Dunaújvárosra” és ott is maradunk a jövő hétig. Rakják ki a ballonokat!
Már indultunk is, amikor még odaszólt nekem. - Maga lesz a springes.
A spring, az orrfedélzet hátuljáról a partra, hátrafelé kiadott kötél, melynek feladata a hajó előrecsúszásának megakadályozása. Az ilyen kisebb, ráadásul két főgépes hajók, nem igen kértek kikötői vontató (boxer) segítséget a manőverekhez, és ebben az esetekben az első spring fontos szerepet játszott a kikötéseknél és az indulásoknál. Erre a célra egy vastag acéldrót kötelet használtunk, melynek végére egy igen vastag, kb.
A mégiscsak megvalósuló vágyainktól felvillanyozódva, vidáman gurítgattuk elő a hatalmas teherautó-kerék külső gumikat, hogy a mellvéden átemelve, a víz fölé kilógatva rögzítsük. Mégiscsak rendesek ezek a jugók (mely elnevezéstől a mostani horvát barátaimat elfogná a harctéri idegesség) gondoltam magamban, hogy nem hagynak megrohadni idekint a horgonyzóhelyen. Különben, velünk magyarokkal, ha lehetett, ezt mindig megtették.
Miután minden előkészületet befejeztünk, az orrfedélzeten állva bámultuk a kikötő lassan kibontakozó látványát. Valóban a zsúfolásig tele volt. A Lungo Móló mellett is kettesével, hármasával álltak az egymás mellé kikötött hajók. Hamarosan megpillantottuk testvérhajónkat, a „Dunaújvárost”. Valószínűleg értesültek már a jövetelünkről, mert elég sokan ácsorogtak kint a fedélzetén, minket figyelve.
- Készüljenek! - adta ki a vezényszót a Chief.
Felvettem a szépen összekarikázott dobómat, és vártam a parancsot. A hajónk lassan közeledett, és amint a főgépeket hátrában kezdték járatni, a „Dunaújvárossal” szinte párhuzamosan megállt. A kettőnk közötti távolság nem lehetett több 15 méternél. Odaát már várták a köteleinket, néhány matróz pedig kézi-ballonokkal a kezében figyelte, hogy hol fogunk először „összecsókolózni”. A „Dunaújváros” bócmanja, akit akkor még csak látásból ismertem, a fedélzeten ácsorgott az I. sz. raktárnál. Az alexandriai Baba nem túlzottan gazdag választékú árukészletének legbecsesebb tételének számító, valamikor fehér színű, mostanra már inkább a szürkegalamb és a pettyes hiúz keresztezésének termékére hasonlító, kirojtosodott marinájó sapkáját szokása szerint a feje búbjára hátratolva, rozsdafoltokat kutató szemeivel méregette a hajónkat.
- Szevasz K. - kiáltotta át a mi bócmanunk.
- Szevasztok - ordította K., majd így folytatta -, miféle rozsdatemető ez? Tán nincs már festéketek? Szóljatok csak! Adok kölcsön, vagy cserébe.
Ekkor megszólat a Chief: - Mehet a dobó!
Dunász módra jobb kézzel forgatni kezdtem a rövid kötélre fogott dobókörtét, amikor a szinte velem szemben álló K., látva, hogy valami fiatal ifjonccal van dolga (melyben azért tévedett) széles, holdvilágszerű homlokára bökve így kiáltott: - Hé, mester! Ide! Dobja ide, ha tudja!
Jól tudtam dobni, de azért azt sohasem gondoltam, hogy eltalálnék valamilyen pontszerű célt. A cukkolástól kissé feldühödve, csípőből balra fordultam, majd vissza, és teljes erőmből a szomszéd bócman felé hajítottam a fakörtét. Az gyorsan átrepülte a kis távolságot, és csak azt láttam, hogy K. lebukik, és a keményfa dobókörte óriásit koppan az I. raktárnyílás felett, a bölcsőjébe leeresztett sárga daruszáron. Pontosan a feje vonalában. Fogalmam sincs róla, hogy hogyan sikerült ilyen pontosat dobnom.
Mindenestre nem volt időm töprengeni. Gyorsan rákötöttem a dobó másik végét a kötélterelő lyukon kidugott spring csatjára, és a túloldalon már húzni is kezdték. Miközben a kötelet eresztettem kifelé, K. ordítozását hallottam, de nem értem rá válaszolni. - Az istenit magának! Hát nem agyon akart b….ni a dobóval? Mit képzel? Mi maga? Egy Buffalo Bill?
Ekkor már akadt időm a válaszra. - Maga mondta! Azt hiszi, hogy nem tudom kupán vágni 15 méterről egy dobóval?
- Majd átmegyek a manőver után, és én vágom kupán! De úgy, hogy ….
- Mi van K.? - szállt be a Bócmanunk a csevejbe. - Beszartál? Deckboy korod óta nem láttalak ilyen fürgének. Csak gyere, de rád küldöm a Danit! (A 115 kg-os hajóácsot)
- Hagyják abba! - csattant fel a Chief, akit láthatón idegesített az ügy. - Ez nem a szerdai Lehel-piac!
Mintegy tíz perc múlva, a manővert befejezve, már a köteleket rendezgettük, és belegondoltam, milyen tragédia lehetett volna, ha akaratom ellenére, tényleg eltalálom a homlokát. Hétszentség, hogy betöröm a fejét. És még jó, ha csak egy koponyacsont törést okoztam volna.
A hajó elcsendesedett. 17-kor a nappalosok leléptek, én pedig Lajossal, a kormányos társammal még egy órán át dolgozgattam, mire letelt a szolgálatunk, és feljött a váltónk. Ilyenkor már csak féltengeri őrséget adtunk, ami azt jelentette, hogy csak egy ember volt szolgálatban a fedélzeten.
Lementünk a kabinunkba, és egy gyors kézmosás után beléptünk a legénységi szalonba, hogy mi is megvacsorázzunk. K., a „Dunaújváros” bócmanja, már ott ücsörgött. Feri bácsival és a hajóácsunkkal sörözgetett. Amikor meglátott, megvillantak az alkoholtól már kissé elhomályosult szemei.
- Na, itt a céllövő!
- Hagyd már abba K! - szólt rá Feri bácsi -, különben egyetlen kortyot sem kapsz.
- Jól van, jól van - motyogta K., legendás marinájó sapkáját gyűrögetve a balkezében. - Csak vicceltem.
- Én is. El se hittem, hogy ilyen pontosan tudok célozni. Véletlen volt - feleltem. - Tényleg nem akartam agyon b….ni.
- Jól van, jól van. Akkor erre iszunk! Feri! Van még söröd?
- Hááát, van - nyögte ki nagy nehezen a bócmanunk.
Én is kaptam, és egy óra múlva már tegeződtem, a tőlem jó pár évvel idősebb K-val.
A „Dunaújváros”, lassan közeledett az esti szürkületben, a szíriai Tartusz kikötőjének elhagyatott rakpartjához. A kikötő kongott az ürességtől. Egyetlen hajó ácsorgott a rakpart távoli sarkánál, de azon sem rakodtak. A félhomályban két ember téblábolt azon a helyen, ahol kikötni szándékoztunk.
- Na, legalább a mooringmen-ek itt vannak - jegyezte meg a hajóorrban álló Chief a bajuszát simogatva.
- Nézze csak! Jön ott még valaki biciklivel - szólt oda a bócman az I. tisztnek. - Ott, az utolsó daru alatt.
Valóban, egy kerékpározó alak közeledett. Amikor odaért, kiderült, hogy egy fiatal, díszes egyenruhájú srác. Lattakián már sok ilyennel találkoztunk. Valamelyik, Szíriában hősködő palesztin fegyveres szervezet ifjúsági tagozatához, a „Szajkához” tartoztak. Rendszeresen belátogattak a hajókra, és igen szemtelen, követelőző módon viselkedtek, az ördög tudja ki által pénzelt vadonatúj, színes egyenruháikban. Egyszer Lattakia kikötőjében feljött közülük egy a hajóra, és közölte a rakodást irányító II. tisztünkkel, hogy délben öten visszajönnek, és egy komplett ebédet, de muzulmán módra elkészítettet, fognak elfogyasztani. Mire a II. tisztünk megkérdezte, hogy netán azt hoznak magukkal? A fickó erre fröcsögve azt üvöltözte, hogy az ebédet a hajónak kell biztosítani. Nem akarom szó szerint idézni a tisztünk válaszát, de az arab srác szinte habzó szájjal távozott.
- Hát ez megint egy olyan egyenruhás „hanzir” (disznó) lesz, mint a múltkor, Lattakon - szólalt meg Péter, a kabintársam.
A kerékpáros ide-oda körözgetett a parton, és hirtelen ordibálni kezdett. Nem tudtuk mi baja van, de állandóan felénk kiabált, és a hangsúlyából ítélve, nem a megérkezésünk felett érzett túláradó örömének adott hangot. Azután elkaptunk egy-két szót, amit a rakodóktól korábban megtanultunk, és amelyek nem a művelt arab emberek szótárába tartoztak.
- Az anyja istenit! Ez minket szid! - horkant fel a bócman. - De hát miért?
A hajó közben már eléggé jól megközelítette a partot, és kezemben a dobókötéllel a fedélzet széléhez mentem.
- Sűrű! - szólt oda a Chief (ugyanis ebben az időben ez volt a gúnynevem, később voltam még Vanek is). - Ba….a oda a dobót ennek a mocsoknak a nyakába!
- Komolyan mondja? - kérdeztem, mivel hirtelenjében eszembe jutott, hogy jó két éve, majdnem fejbe dobtam a „Dunaújváros” akkori fedélzetmesterét.
- Hát persze! Majd azt mondjuk, hogy véletlen volt. Különben is. Úgysem találja el.
- No, no - mondtam. - Volt már rá példa, hogy a dobókörtével telibe találtam a célt.
A Chief szeme felvillant, mert nagyon szeretett fogadni. Az őrség alatt menetben, sokszor fogadtunk abban pl., hogy milyen nemzetiség lesz a szembejövő hajó, hány fokot mutat a hőmérő a felső hídon, stb. - Fogadjunk, hogy nem találja el!
- Oké! Mennyi?
- Öt üveg sör.
- Rendben van - egyeztem bele, és gondolatban már le is mondtam az öt üveg sörömről, hiszen az lehetetlen, hogy megismételjem a két évvel korábbi, abszolút szerencsés mutatványomat.
- Akkor már mehet is!
Nekiveselkedtem, és a dobót a körözgető fickó felé vágtam. Már láttam, hogy kissé balra ível, és elmegy mellette, amikor a srác észrevette a repülő fakörtét, és menekülni kezdett. Természetesen ő is balra kanyarodott, és hátranézve taposta sebesen a pedált. Nem vette észre a daru sínpályáját. Az első kerékkel nekiment, mire az kifordult, és hősünk, pestiesen szólva akkorát esett, mint egy nagykabát. A dobó körtéje persze elrepült felette, vagy mellette, ezt már nem tudtuk kivenni. A parton, a köteleinket váró két arab akkora röhögésben tört ki, hogy tán még a távolabb álló kihalt hajón is meghallották. Mondanom se kell, nálunk is harsány kacaj hallatszott a fedélzetről.
- Gyerünk! Adják ki a köteleket! - vezényelt a Chief, majd hozzátette: - Szép volt Sűrű! Igaz, hogy nem találta el, de a mutatvány olyan jól sikerült, hogy maga nyerte a fogadást.
- Mi az, hogy nem találtam el? - adtam az értetlent. - Ha nem esik le a nyeregből, pont a tarkóját érte volna a körte. Látta, hogy még azt az ívet is figyelembe vettem, amennyivel a srác elfordult balra? Már előre tudtam, és azért dobtam én is kissé balra kanyarítva!
- Na, ne fárasszon! Legközelebb majd már azt mondja, hogy a levegőben repkedő sirályokat is el tudja találni! Mindegy. Manőver után jöjjön az irodámba, odaadom a söröket.
Erre Gy. bácsi, a bócman is felélénkült. - Remélem Sűrű, nem egymagában akarja meginni mind az öt üveget - hadarta, a maga nehezen érhető, gyors beszédével.
- Hát ez már állatkínzás! - kiáltott fel Gy. és odavágta a rozsdaverő kalapácsát. - Még csak délelőtt 11 van, de az agyvizem már felforrt a tűző napon.
Valóban. Én is úgy éreztem, hogy már legalább egy hete verjük egyfolytában a „Cegléd” rozsdás orrfedélzetét a júliusi szíriai napsütésben. Pedig csak reggel 8 óra óta csináltuk. A hajó Lattakia kikötőjében állt, de nem a rakpart mellett, hanem bóják közé kötve vártuk, hogy a part mellett felszabaduljon annyi hely, ahová kiköthetnénk.
1973-at írtunk, és a tiszti főiskola másod és harmad éve közötti nyári hajózási gyakorlatunkat töltöttük a „Cegléden”. A háromhavi munka jól jött nekünk, hiszen fizetésért dolgoztunk, a cégnek pedig azért volt jó, mert így a matrózok egy részét nyugodtan szabadságra engedhették a nyár idejére.
- Még a Stopa (a hajó korcs kutyája) is hátul liheg az árnyékban a fadekken, mi pedig csak verjük és verjük ezt a forró vasfedélzetet - jegyezte meg P. a harmadik „akadémista” társunk.
- Addig üst a vasat, amíg meleg! - bölcselkedtem, de legszívesebben hátramentem volna leheveredni a kutyánk mellé. - Gyújtsunk rá!
Ezzel felálltunk és elkocogtunk a középfelépítmény kanizsellája alá dohányozni.
- Jó lenne, ha már part mellé állnánk és kirakodnánk. Aztán mennénk tovább - szólalt meg P. a rakpart melletti hatalmas szovjet hajót bámulva. - Az is csak ott áll. És egyáltalán nem rakodik. Csupán éjszaka van mozgás körülötte.
- Hát persze. Biztosan láttad, hogy miket rakodnak ki. Harckocsikat - mondta Gy.
- Honnét tudod, hiszen éjszaka a teljes kikötőt elsötétítik, és még a hajókon sem éghetnek a fedélzeti lámpák - erősködött P.
- Onnét, hogy ott, a régi kikötő kis öblének az oldalánál, a személyhajó kikötőpartnál állt az a menetrend szerint közlekedő, nagy olasz személyhajó. Ti is láttátok, hiszen két napig volt itt.
- Na és?
- Hát az fényárban úszott. A kikötőből pedig csak arra vezet az egyetlen út a kapuhoz. Amellett mentek el a trélerek, amikkel a szovjet hajóból kirakott tankokat szállították el valami katonai bázisra.
- Hát ez marha jó! - kezdtem kissé felvidulva. - Itt ez a teljes elsötétítési ökörség. Az izraeli Moszadnak pedig csak annyit kell tennie, hogy az egyik embere, hamis útlevéllel felszáll, mondjuk Riminiben, erre a személyhajóra. Ki sem kell mennie itt a partra, csak egész éjjel ül a légkondis bárban a jeges limonádéját szopogatva, és amikor elhalad a hajó fényei által megvilágított keskeny úton egy tréler, húz egy strigulát a söralátétre, hogy egy T72-es tank, meg még egy, egy T55-ös, és így tovább.
Ekkor harsány arabnyelvű ordítozást hallottunk a hajó túlsó, a tenger felőli oldaláról. Gyorsan átmentünk megnézni, hogy mi a riadalom oka. Hát az édesvizet szállító mauna (uszály) ott lebegett vagy tíz méterre tőlünk egymagában, mert a vontatója, egy aprócska rozsda és koszfészek elengedte, az uszálynak pedig nem volt elég lendülete, hogy odaérjen hozzánk. A rajta lévő három arab valószínűleg azért kiabált, hogy dobjunk nekik kötelet és húzzuk őket a hajó mellé.
- Na, megyek a dobóért - szólalt meg Gy.
- Már nem kell. Itt a P. a hajóács. Nála már van.
Tényleg a hátsó felépítmény baloldali ajtajából felbukkanó P-nek már a kezében volt egy összetekert dobókötél.
A hajó baloldalán a hátsó forgódarunál találkoztunk.
- Ha ideadod, akkor átdobom nekik - ajánlottam fel a segítségemet.
P. rám nézett, és annak ellenére, hogy alig hajózott egy-két évet, lekicsinylően így szólt: - Mi? Egy akadémistának? Az úgy sem ért semmihez, nem hogy a dobóhoz!
- Nocsak, nocsak. Köhög a bolha? Háromszor annyit hajóztam, mint te - vágtam vissza.
- Jó, jó, de hát az én dolgom a vízvételezés, majd én átdobom nekik - váltott hangnemet a hajóács.
- Felőlem - vonogattam a vállam -, azt csinálsz, amit akarsz. Én csak segíteni próbáltam.
P. nem volt rossz srác, jóban is voltunk, de hát bizonyára sértésnek vette, hogy bele akartam avatkozni a munkájába. Így hát felmásztunk a III. raktárnyílás ponyvájára, ahol már jó néhányan ácsorogtak azok, akiket szintén a nagy rikácsolás csalt oda
P. kihúzta a hozzám hasonlóan nem éppen szálfaméretű termetét, meglóbálta a dobót és kihajította a hajóból balra, a mauna felé.
Ilyen dobást sem azelőtt, sem azután nem láttam. A hajó oldalától merőlegesen elinduló dobókörte, a kötelét maga után vonszolva, kis ívben balra kanyarodott. Pár pillanatig a hajóval párhuzamosan repült hátrafelé, majd megint balra indult. A hátsó felépítménynél már visszatért a hajóra, és egyenesen berepült a kápó (gépüzemvezető) szalonjának nyitott ajtaján. Valami csörömpölésfélét hallottunk, majd egy valódi oroszlánüvöltést.
- A kutya úristenit! Mi volt ez! - bömbölte a közel 200 kg-os kápó, majd megjelent a kis teraszának a mellvédjénél. - Ki volt az? Megölöm!
Mit ne mondjak, mindnyájan, akik a raktártetőn állva néztük végig a jelentet, szinte fuldokoltunk a röhögéstől. A kápó, aki nem volt egy rossz fej, (igaz olyan gépész is akadt, akinek nem ez volt a véleménye), az általános jókedvtől csak még jobban dühbe jött. Azt látta, hogy akik jól mulatnak a dolgon, azoknak semmi közük az egészhez, de hát mégiscsak kiröhögik. Ez pedig tűrhetetlen. Ekkor meglátta a kezében a dobó végével a dekken, szinte sóbálvánnyá váltan ácsorgó P-t.
- Ahá! Szóval maga volt az! Maga tört az életemre! Maga törte össze a velencei üvegpoharamat! (A pohár valóban velencei volt, hiszen az egyik velencei kocsmából „származott”.)
- De hát véletlen volt, kápó - hebegte a hajóács.
- Na, én meg véletlenül szétrúgom a seggét! Ne merjen a közelembe kerülni! - harsogta végső fenyegetésként, és ezzel visszavonult a lakosztálya üvegcserepes magányába.
Nagy tudományos elme volt az öreg, és a Chief később elmesélte, hogy sokat töprengett azon, milyen tényezők összessége okozhatta a dobókörte sajátosan egyedi röppályájának alakulását. Még számításokat is végzett.
[1] Pupa = Tatfedélzet, itt a hajófar
[2] Pajor = A gépházi fenékbordákra helyezett recézett acéllemezek, mely gépház járófelületét alkotják.
[3] Sipi = Hajóellátó kereskedő
[4] Sea Protest = Egy jegyzőkönyvvel alátámasztott nyilatkozat, melyben többek között a valamilyen kívülálló ok miatt esetleg bekövetkezett, de csak a későbbiekben megállapítható károkat (rakományban vagy a hajóban) bejelentik és elfogadása esetén a biztosító az önrész kivételével a kárt megtéríti.
