A Sve Dagon pagodában
(m/s Petőfi, 1975.)
Februárban így még nem izzadtam. A párás meleg szinte nyomta az embert és a verejték nem tudott elpárologni a bőrömről. Csak az előbb léptünk ki a Petőfi légkondicionált felépítményéből és már a járólépcsőn lefelé haladtunkban dőlt rólunk a víz.
Hiába, Burma[1] már igazi trópusi vidék, Rangoon pedig a tengertől is jó messzire található az Irravady folyó deltájának egyik mellékágában. Egy teljes napba telt mire felértünk ide, bár az utat két részletben tettük meg, ugyanis csak dagály idején lehetett hajózni, amikor a folyó vízszintje jócskán megemelkedett. A két dagály között egy megfelelő vízmélységű horgonyzóhelyen kellett várakoznunk. Az éjszakai állás alatt a folyó partján élő rablók (nappal békés helybeli földművesek) kihasználva azt a rövid időt, míg az egyik watchman (ugyanis dupla őrséget adtunk) a körútján hátrament, felmásztak a horgonyláncon. Az orrfedélzet alatti kötélraktár nyílását feltörve már az egyik orosz gyártmányú, rettenetesen kemény és kezelhetetlen, vastag műszálas kikötőkötelet kezdték kihúzni, amikor az éppen előresétáló Bócman felfigyelt a mozgásra. Odaszólt, mire megcsúzlizták. Később megtaláltuk a lövedéket, egy nagy anyacsavar volt. A kiabálásra többen is előrefutottak, mire a gazemberek a kb. tíz méterre felmagasodó hajóorról leugráltak a vízbe. Ezután még erősebben és éberebben őrködtünk, de örültünk, hogy másnap reggel továbbindulhattunk Rangoon felé.
Délután kikötöttünk és előkészítettük a raktárakat. Innen a kikötőből nem sokat láthattunk a városból, csak néhány pagoda kimagasló tornyát. Az egyik, mely egy kisebb dombon állt, igen felkeltette az érdeklődésünket. Zs. akinek szabad volt az estéje, kiment körülnézni, és szerzett egy angol nyelvű turista kalauzt. Másnap reggel úgy gondoltam én is kimegyek, hiszen estig szabad voltam. Megbeszéltük páran, hogy együtt megyünk, Zs. a Kambuzer, Frici az egyik pincér, B. a hajóács és én. Zs. hozta a könyvét, melyet még a reggeli előtt átlapoztunk.
A járólépcsőn leérve körülnéztünk a papírhulladékkal borított mocskos rakparton, hogy merre lehetne a legkönnyebben átkelni a szeméthegyeken. Átfurakodtunk a rakodómunkások tömegén, akik a parti raktárakból egy-egy zsákkal a vállukon szaladtak a hajónk oldalához és mindegyikük egy kb. tizenöt centi hosszú, érdekesen faragott színes pálcikát vitt a kezében. A pálcikát a raktár ajtajában nyomták a markukba, majd amikor a zsákjukat a hajó oldala mellett lerakták az emelő hevederbe, a színes fácskákat egy a sarkán guggoló ember előtt kiterített vászondarabra dobálták. Az, tízes csomókba kötötte a pálcikákat, majd félretette a köteget. Igen jó rakományszámlálási módszernek tűnt.
A kikötőt elhagyva hamar beértünk a városba és először a parti sétányon ballagtunk egy ideig. Mindenhol buján zöldellt a trópusi növényzet, de látszott, hogy a valamikor rendezett parkocskákkal manapság már nem sokat törődnek. Az út menti épületek még magukon viselték a korábbi brit gyarmatosítók bélyegét, de nagyon szomorú látványt nyújtottak lepusztult állapotukban. Először úgy véltük lakatlanok, de közelebb érve mindegyikben hemzsegtek az emberek. A földszinten kisebb-nagyobb boltok helyezkedtek el, míg az emeleteken a leszakadt ablaktáblák elénk tárták a lakók családi életét.
A hőség ellenére rengetegen hemzsegtek az utcákon. A legtöbbjük helybeli burmai, de akadt itt bőven hindu, maláj és kínai is. Szinte mindenki szivarozott, még a gyerekek szájából is zöldes színű kb. tizenöt centis szivar lógott. A rothadó gyümölcshéjak és az úttest szélén csordogáló mocskos víz, meg a sok szabadtűzön sütögetett számunkra ismeretlen húsféleség szagából is erősen kirítt ezeknek a szivaroknak rettenetesen csípős és vad „illata”.
Azt már indulás előtt elhatároztuk, hogy feltétlenül felmegyünk a kis dombon álló Sve Dagon pagodába, így letértünk jobbra, egy szélesebbnek tűnő utcába. Az enyhén emelkedő utat szegélyező elhanyagolt épületek között hirtelen felfedeztünk egy postát. Rövid tanakodás után beléptünk az ajtó nélküli bejáraton a zsúfolt helyiségbe. Érdeklődésünkre, hogy képeslapokat és bélyeget szeretnék vásárolni, vagy tízen is mutogatni kezdtek és odavezettek a megfelelő pultokhoz. Mondhatni nagyon barátságosan viselkedtek, és egyáltalán nem kéregettek, mint azt korábban sok helyen tapasztaltuk. Gyorsan megírtuk a lapjainkat és egy másik pultnál bélyegeket vásároltunk a kövérkés, vidáman szivarozó nőtől, akinek az arca, akár a legtöbb nőé, vastagon be volt kenve valami sárgás agyaghoz hasonlító masszával. Először azt hittük, hogy ez valami díszféle, bár igen rondának és gusztustalannak találtuk. Csak jóval később tudtuk meg, hogy a hőség és a napsütés ellen védik így az arcukat. Megelégedetten léptünk ki a posta ajtaján a tűző napra, hiszen letudtuk a kötelező levél és lapfeladásokat. (Mindamellett később kiderült, hogy egy levél vagy lap sem ért haza. A magukat szocialista Burmát építő társadalomnak tituláló burmai hatóságok, úgy látszik csak a postai bevételt tartották szem előtt, a küldemények továbbításával már nem foglalkoztak.)
Tovább poroszkáltunk a domb meg a rajta lévő pagoda felé és hamar a város széléhez értünk. A házak elfogytak csak egy-egy rozzant kunyhó árválkodott a különféle pálmák alatti magasra nőtt fű között. Az út menti erdő igen változatos képet mutatott. Volt ott pálmafa, lombos fa, magas bokrok és fentről hosszú indák lógtak az ágakról.
- Na Frici, mennyiért mennél be a fák közé? - kérdezte a hajóács a pincértől.
- Nem tudom, de igen sokat kéne fizetned, hogy megtegyem - felelte Frici. - Van ott talán még sárkány is. De esetleg Zs. bemenne. Ő nagyon bátor.
- Nem bátor, csak vak. Félig - vigyorgott a Kambuzer.
Hamarosan a domb aljához értünk, ahonnét széles lépcsősor vezetett fel a pagodához. A két oldalát faragott kő mellvéd alkotta, melyek tövében rengeteg embert ült és nem kis hangzavarral füstölőket, gyertyákat, színes papírgömböket árult. Lassan kapaszkodtunk felfelé.
- Hát mire itt a hívők felérnek, addigra a bűneik nagy részét már le is vezekelték - nyögtem lihegve és az arcomat törölgettem egy nagy zsebkendővel.
- Nyugi Vanek! - (a Vanek én voltam) vígasztalt a hajóács. - Mindjárt fent leszünk.
Tényleg. A lépcsősor befutott valami tetőzet alá és ott folytatódott. Beléptünk az árnyékba és rengeteg szandált, cipőt vettünk észre a lépcsők két oldalánál a kövön. Láttuk, hogy az előttünk haladó burmaiak kilépnek a papucsaikból, melyeket kirugdosnak oldalra, és mezítláb mennek tovább.
- Álljunk meg fiúk! Itt le kell venni a cipőt! - rikkantotta Frici.
- Jól van, de én nem hagyom itt. Még elviszik - felelte Zs.
- Vannak reklámzacskóink. Beletesszük és magunkkal visszük - jelentette ki B.
Így is tettünk. Világéletemben utáltam mezítláb járni, de nem tehettem mást. Kissé idegenkedve lépegettem tovább a szemetes lépcsőn, míg beértünk a domb tetején körbefutó várfalhoz hasonló építmény széles kapuján. A látvány megérte a fáradtságot. A domb szélét szabálytalan köralakban szegélyező fal belső oldalán egymást érték a kisebb-nagyobb szentélyek, melyek legtöbbjében egy rakás ember kuporgott. Imádkoztak, beszélgettek, sőt volt ahol egész családok foglaltak helyet és vígan falatoztak. A felnőttek füstölőket égettek, míg a gyerekek össze-vissza szaladgáltak. Az élénk, főleg piros és vörös, illetve arany színek szinte már bántották az ember szemét. A domb közepén állt a hatalmas nyeles haranghoz hasonlító, aranylemezekkel borított legalább 35 m magas főszentély. A hagyomány és a hit szerint minden pagodában egy ilyen óriási harang alatt őrzik Buddhának valamilyen relikviáját. Ezen korábban már elgondolkoztunk. Nem tudtuk ugyan mennyi pagoda lehet a világon, de ha mindegyikben van egy foga, hajszála, vagy körme, vagy egy apró csontdarabkája, nos akkor… ? A központi szentélyt kisebb-nagyobb kápolnák, tornyocskák vették körül, melyek legtöbbjét vagyonos hívők emelték felajánlásból. Mindegyik gazdagon aranyozott, igen cifra volt. Jellegzetes hegyes csúcsos végeik körül apró fémlemezkék lógtak, melyek a szellőtől egymáshoz verődve halkan csilingeltek. Annyi kis szentély volt, hogy már több sorban vették körül a főszentélyt. A kápolnák mellett nagyon sok bizarr szobor állt, állatok, torz pofájú sárkányok, valamint rengeteg Buddhát ábrázoló szobor. Buddhát sokféle helyzetben mintázták meg, de a legtöbb az ölbe tett összekulcsolt kezekkel a lábszárain ülő, ún. gondolkodó Buddha volt. A szemünk szinte belefáradt a számunkra szokatlanul díszes és színes látványba. A központi rész és a külső fal melletti kis szentélyek közötti sima kövekkel borított tágas területen, ahogy azt már említettem, élénken nyüzsögtek az emberek. Láttunk néhány turistát is, de a legtöbbjük helybeli hívő volt. Itt-ott felvillant egy-egy szerzetes élénk narancsszínű ruhája, amint lehajtott fejjel igyekezett valahová.
- Gyerekek - szólalt meg Frici. - Mozduljunk már, mert teljesen odasül a talpam.
Való igaz. A tűző napon átmelegedett sima kövek igen kellemetlenné kezdtek válni. Elindultunk és időnként meg-megálltunk fényképezni. Szép lassan körbejártuk a központi szentélyt, és az egyik helyen valamit locsolhattak, mert több hatalmas víztócsa csillogott a kövezeten. Mintha összebeszéltünk volna, mindnyájan belegázoltunk és kéjesen hűsítettük a talpainkat.
- Ha nem templomban lennénk, én mindjárt dagonyáznék egyet - jelentette ki Zs.
- Nem biztos, hogy a hívők ezt elnéznék - mordult fel B.
- Miért? Nézd csak! Ezek itt heverésznek, eszegetnek, a gyerekek meg labdáznak - mutatott Zs. a külső szentélyek előtti burmaiakra.
- Hát ők itthon vannak, mi pedig csak hitetlen külföldiek vagyunk - hunyorgott Frici a szódásüveg talphoz hasonlító szemüvege mögül. - Jobb nem provokálni őket.
A lábfürdő után hamarosan visszaértünk a kiindulási helyünkre, amikor B. és Frici kitalálta, hogy visszamennének még a túloldalra lefényképezni valamit. Zs. velük tartott, én viszont nagyon jól éreztem magam a kapubejárat árnyékában jóval hűvösebb kövezeten.
- Majd itt megvárlak benneteket - mondtam, és azon gondolkoztam leüljek-e valahol a kőre, de végül mégsem tettem. A sok járkáló burmai közül egyszer csak odalépett egy meghatározhatatlan korú, de már eléggé idős ember. Egy darabig nézegetett, majd látva, hogy jámboran csak az izzadtságomat törölgetem és nem harapok, érthető de furcsa akcentusú angolsággal megszólított.
- Bocsásson meg, de ön turista?
- Nem - feleltem, ugyanis nagyon utáltuk, sőt sértésnek is vettük, ha turistának néztek bennünket. - Tengerész vagyok.
- Ó, hát ön nagyon szerencsés.
- Igen? Ugyan miért? - kérdeztem.
- Azért mert itt lehet, és láthatja ezt a szent helyet.
- Igazán? Ezért?
- Hát persze. Ez India legszentebb Buddhista temploma. (Az útikalauz csak Hátsó-India legszentebb helyeként emlegette, de nem akartam vitatkozni.)
- Igen? És miért az?
- Mert itt őrzik Buddha haját!
Na ezt nem szabad kétségbe vonni. Legalábbis nem itt és most.
- Fantasztikus!
- Igen, igen. Nagyon szent hely. Minden hívő vágya, hogy az életében egyszer elzarándokoljon ide. Ön pedig itt van. Messziről jött? Szabad tudnom honnan érkezett? Amerikából?
- Elég messziről, de nem Amerikából, hanem Európából.
- Melyik országból?
- Egy kis országból. Nem biztos, hogy hallott róla. Magyarországról.
- Persze hogy hallottam róla. Közép-Európában van, fővárosa Budapest. Van egy nagy folyója és egy híres tava, a Balaton.
Nagyon bamba képet vághattam, mert az öreg kissé elmosolyodott.
- Talán már járt az országunkban? - nyögtem ki nagy nehezen.
- Nem, nem. Soha nem mozdultam ki Burmából.
- Megkérdezhetem, hogy mivel foglalkozik? Talán tanár? - kérdeztem, bár az öltözéke nagyon szegényesnek tűnt.
- A mezőgazdaságban dolgozom. Van egy kis földem, 20 acre (kb. 8 hektár).
- Hol hallott Magyarországról?
- Még az iskolában, azután pedig sokat olvastam. Még most is sokat olvasok.
- Hát ez szinte hihetetlen. Örülök, hogy találkoztam valakivel, aki tudja, hogy egyáltalán a világon vagyunk.
- Én is nagyon örülök a beszélgetésnek. Látom, jönnek vissza a társai. Minden jót és járjon szerencsével! - búcsúzott az idős ember és jól megrázta a kezem, majd eltávozott.
- Hát te kivel haverkodtál össze? - érdeklődött Zs. és az öreg után nézett.
- El sem hiszitek, de ez az ember tudta hol van Magyarország, mi a fővárosa, meg minden - és beszámoltam rövid beszélgetésünkről.
- Na ez igazán érdekes - jegyezte meg Frici. - Kéne csinálni odahaza egy felmérést valamelyik TSZ-ben, vajon hányan tudnak egyáltalán Burma létezéséről?
Fizetni! Fizetni!
(m/s Debrecen, 1976.)
Délután 4 óra múlt és éppen átadtam a szolgálatot K-nak az I. tisztnek, amikor a vakító napsütéssel szemben szabad szemmel is kivehettük a Ravennába vezető Corsini Csatorna két, hosszan a tengerbe benyúló kőgátját. A radar mellett álló Barba odanyúlt a telegráfhoz és az „Egész lassan előre” jelzésre húzta vissza a gépházi parancsjelző karját. A főgép monoton dübörgése halk morgássá változott és a Debrecen motoros lelassult.
- Hívtátok már a VHF-en[2] a Pilotot? - kérdezte K.
- Persze. Azt mondta mindjárt kijön. A srácok már teszik is ki a boszkalinát[3] a baloldalra - feleltem.
- Menjek előre, Barba? - fordult a parancsnok felé az I. tiszt.
- Ráérsz majd ha már itt lesz a Pilot - válaszolt a Barba és hátranézett. - Ne légy már olyan izgága! A Bócman ott van elől a horgonynál, ezért fizetik, nem?
K. elvigyorodott. - Legalább lesz egy kis pénze, amiből vadásztöltényeket vásárolhat. Nekem is jól jönne egy Bambira való.
- Majd este meghívlak, jó? - kontráztam. - A szegény II. tiszt meghívja a gazdag Elsőt.
- Hát engem nem? - érdeklődött G. a parancsnok. - Nekem még gyerekeim is vannak. Hiába, nem jut mindenre.
- Jaj de rám szálltatok! Oké! Ma este én vagyok a fizető, de kellene keresni egy jó kis helyet, mert még sosem voltam itt Porto Corsiniben, a ravennai „Szépasszony” meg legalább 3 mérfölddel beljebb van.
- Ezen ne múljon. Olyan még nem volt, hogy egy marinájó[4] ne találjon öt percen belül valami jó kocsmát - erősködött az I. tiszt.
Ekkor a kőgátak végén felbukkant egy alacsony testű motoros. A nappal szemben szinte csak az árnyképét láttuk, de az alakjából kitűnt, hogy a Piloté.
A Barba „Állj-ra” tette a telegráfot. Kimentem a baloldali külső hídra és onnét figyeltem a gyorsan közeledő csónakot. Ahogy elkanyarodott kissé balra a Naptól, az árnykép kiszínesedett. Hatalmas fehér P virított szépen ívelt fekete testén, alacsony fehér felépítményén pedig számok látszottak. Keresztrúdján szinte mereven feszült a „H” jelzőlobogó. Lenéztem a fedélzetre, ahol két matróz társaságában már ott világított Péter, a III. tiszt lángvörös sörénye. A hajónk már szinte teljesen megállt és a csónak kecsesen odasiklott a kötéllétrához. Egy könnyű nyári öltönyös alak elkapta az egyik kötelét majd a másikat, és felugrott az egyik fokra. A csónak azonnal elkanyarodott, ő meg egy pillanat alatt fent volt a mellvédnél, majd bemászott. Péter felkísérte a hídra.
- Good afternoon, Captain! - köszönt harsányan, ahogy belépett a kormányállás ajtaján. - Hogy van? - és előrenyújtotta a kezét.
Na ez nem mond ellent az olaszokról kialakult képnek, gondoltam, miközben a vidáman mosolygó velem is kezet rázott.
- Félerő előre, Captain. Lassan jobbra! Via cosi! (Így irány!) - dirigálta hangosan és a kormányos matróz elismételgette az angol és néha olasz nyelven kiadott vezényszavakat.
- Jobboldallal kötünk ki - felelte az olasz, amikor a Barba megkérdezte.
- Na menjetek a helyetekre! - szólt oda a Barba nekem és az Elsőnek. Gyorsan lementünk a csónakfedélzetről és én már a helyemen is voltam a pupán.
Róka, a szőke és igen izmos hajóács már ott igazgatta a deckboy által fentről leadott köteleket.
- Melyik oldal lesz? - kérdezte, amikor meglátott.
- A jobb - feleltem majd megfogtam az egyik kötél végét és kidugtam a jobboldali kötélterelőn, amit Róka elkapott és visszahúzott a deckre. Ekkor megszólalt a fejünk feletti hangszóró.
- Ballonok nem kellenek. Vannak fenderek a parton - recsegte a Barba.
Körülnéztem. Minden rendben előkészítve. Hiába, öreg róka már ez a Róka, gondoltam és jó tengerész szokás szerint rákönyököltem a mellvédre. A hajóács odajött és mellém könyökölt.
- Voltál már Porto Corsiniben?
- Még nem, de Ravennába menet jó párszor elhaladtam előtte.
- Hát így én is, de itt még nem rakodtam.
Időközben a kőgátak között beértünk a Corsini Csatornába és kibontakozott előttünk a kisváros, vagy inkább falu képe. Nagyon rendezett, kertes házakból álló település volt, melyben nem nagyon lehetett egy-két emeletesnél magasabb épületet látni. Tiszta, széles utcák, sok fa és zöld növényzet, szinte jólesett az ember szemének. A járókelők nem nyüzsögtek, ehhez még korán volt. Páran sétálgattak csak a parton, de nem sok ügyet vetettek ránk, hiszen naponta tucatnyi hajót láthattak, a Debrecen pedig nem tartozott a látványosabbak közé. Éppen két sivalkodó gyerek kötötte le a figyelmemet, amikor Róka hirtelen megbökte a karomat.
- Odanézz! - nyújtotta ki a balkezét. - El sem hiszem!
A keze irányába néztem és egy éttermet láttam. - Mi az? Mi a baj? - kérdeztem.
- Hát nem látod? A cégért? Ez egy kommunista kocsma!
Tényleg. A RISTORANTE felirat felett egy nagy üvegtáblán ismerős jelvények vöröslöttek. Sarló-kalapács meg egy ötágú csillag.
- Jó szemed van Róka.
A hajó nemsokára lassított és megkezdtük a kikötési manővert. Hely volt bőven, szél, áramlás semmi, így azután nagyon hamar be is fejeztük. A parton már ott toporgott a hatósági vizsgálatot végzők kis csoportja arra várva, hogy feljöhessenek a hajóra. Mire felértek már én is a tiszti szalonban voltam az egészségügyi könyvekkel meg az oltási listákkal.
A vizsgálat nem tartott túl sokáig, hiszen üresen érkeztünk rakodásra. Egy óra alatt mindennel végeztünk, ami jól is jött, mert már így is jócskán késtünk a vacsorával.
Evés közben eszembe jutott a kocsma.
- Idefele jövet, nem messze innen, láttam egy kommunista kocsmát - kezdtem a mondókámat.
- Hogy mit? - kapta fel a fejét a Chief.
- Egy kommunista kocsmát. Nagy vörös sarló-kalapács meg ötágú csillag a cégére.
- Nem viccelsz? - kérdezte a Barba.
- Nem. A Róka vette észre, de én is láttam. Nincs többre, mint egy kilométer.
- Nos, akkor oda hívhatsz meg bennünket. Péter, te bent maradsz a hajón ügyeletes tisztnek - nézett a vörös sörényét búsan lógató III. tisztre a parancsnok.
- Sejtettem, hogy ez lesz a vége - sóhajtotta színpadiasan -, de holnap délelőtt ki szeretnék menni.
- Jól van. Menj. Majd mi intézzük a rakodást - reagált a Chief.
Így is történt. Úgy este félnyolc tájban mind a hárman leballagtunk a járón, de mielőtt elindultunk volna, K. gondosan végignézte a hajó külhéj lemezeit, melyeken itt-ott kiütött a rozsda. Dörmögött valamit a bajsza alatt, azután megfordult és nekivágtunk.
- Ilyen az igazi I. tiszt - kezdte a Barba. - Ha süllyed a hajó, és az orra kiemelkedik a vízből, akkor a Chief még gyorsan ráfestet egy réteget.
- De előtte még le is alapoztatom - felelte a Chief.
Ráérősen sétáltunk a tenger irányába és csakhamar beértünk a rendezett kertes házak közé. Belestem minden keresztutcába, mert valamerre arra láttam azt az ominózus cégért, míg végre észrevettem.
- Na ez az! Ott van! - mutattam egy széles emeletes házra, melynek falán ott lógott a cégtábla. Odamentünk és benéztünk. Egy nagy éttermet láttunk, melynek egyik oldalán hosszú bárpult húzódott, mögötte italos polcok. A helyiséget olasz szokás szerint pasztellszínekben pompázó terítőkkel borított négyszemélyes asztalokkal töltötték meg. A terem majdnem tele volt, de akadtak még üres asztalok.
- Menjünk be! - javasolta a Barba és az ajtó felé indult.
Odabent eléggé nagy volt a lárma, hiszen a halkan beszélgetni szinte képtelen helyiek alkották a vendégsereget. Leültünk egy asztalhoz és az odasiető pincértől sört rendeltünk. Amíg vártunk jobban körülnéztünk. A bárpult túlsó végénél felfedeztem egy lépcsőt az emeletre.
- Lehet, hogy fent vannak a különtermek - intettem a lépcső felé.
Megjött a pincér a sörökkel és azt kérdezte: - Signori! Akarnak enni valamit?
- Köszönjük nem - felelte a Barba.
- Mondja kérem - fordult K. a pincérhez -, miért van az ajtó felett kommunista szimbólum?
- Azért Signore, mert az emeleten van a Kommunista Párt helyi szervének helyisége és ott tartják a gyűléseket is.
- Csak ők használják az egész emeletet? Jó sokba kerülhet.
- Nem Signore, mert az étterem tulajdonosa is tag, valamint a helyi futballcsapat és a vezetősége is ott tanyázik.
- Érdekes, köszönöm - bólintott K. és nagyot húzott a söréből.
Már egy órája ücsörögtünk, és az asztalunkon megszaporodtak az üres üvegek. Miről beszélgettünk? Természetesen hajókról, kikötőről, rakodásokról.
- Legalább itt ne dolgoznátok - horkant fel a Barba. - Nincs más témátok?
- De van ….. – kezdtem, amikor úgy éreztem, hogy megbillen alattam a szék. Felkaptam a fejem, hogy mi volt ez. Három kisüveg sörtől az ember nem érez ilyen dolgokat, a padló meg nem hajófedélzet, hogy billegjen. Éppen szólni akartam, amikor egy újabb, erősebb lökést éreztem. Összenéztünk.
- Ti is éreztétek? - kérdezte a Chief.
- Persze - felelte a Barba és felnézett a lámpákra. Követtük a pillantását. A hosszú száron lógó lámpák lengedezni kezdtek, miközben újabb lökések következtek. A pult mögötti polcrendszer felől egymáshoz ütődő poharak csörömpölése hallatszott, majd néhány hangos reccsenés jelezte, hogy a lehulló üvegek megérkeztek a padlóra.
- Ez földrengés! - kiáltotta K. de alig hallottuk a hatalmas hangzavarban.
A vendégek óriási zajjal kitódultak az utca közepére. A bárpult mögött egy kövérkés nagydarab ember ordibált: - Uraim! Fizetni! Fizetni!
Tanácstalanul nézegettük egymást. Láthatóan egyikünk sem akarta megkezdeni a visszavonulást, de a Barbának volt köztünk a legtöbb esze, mert amikor egy újabb rengéstől a mennyezet is hajladozni kezdett, kirúgta maga alól a széket és felkiáltott. - Menjünk!
Sietve távoztunk, de K. még felkapta a három majdnem teli sörösüveget. Odakint az utcán izgatott embercsoportok hadonásztak és kiabáltak. Voltak ott a környező házakból kimenekült hiányos öltözékűek is. Néhányan apró gyermekeket szorongattak. Visszanéztem és láttam, hogy az étterem teljesen üres. Utoljára a fizetést reklamáló ember jött ki, valószínűleg ő volt a tulaj. A föld mozdult még párat de már kisebbeket. A házakban láthatóan nem estek nagy károk és lassan az emberek is megnyugodtak, ami viszont nem azt jelentette, hogy a hangzavar abbamaradt. Úgy félórán át az utca közepén ácsorogtunk kezünkben a sörösüvegekkel, majd látva, hogy sokan visszamennek a helyiségbe mi is követtük a példájukat. Az asztalunkon a poharak felborultak és a szép terítő már beitta a kifolyt sört. Néhány üres üveg a padlón hevert. Gyorsan hívtam a pincért, fizettem és távoztunk.
- Na ezt jól kifogtuk - jött meg a hangom odakint.
- Szerencsénk volt - kontrázott a Chief -, na induljunk!
Nem mentünk ki a parti sétányra, hanem az azzal párhuzamosan futó utcában igyekeztünk vissza a hajó felé. Sok helyen még mindig kint álltak az emberek a járdán és izgatott hangon beszélgettek. Ahogy kijjebb értünk egyre kevesebben voltak, míg végül kihalt sötét házak között ballagtunk. Az egyik ház nyitott kis kapujában megpillantottunk egy kifelé nézegető hatalmas dán dogot.
- Azt hiszem én átmegyek a túloldalra - mondtam a többieknek, de a Chief megállított.
- Nem jól teszed. Ez megérzi, hogy ha félsz tőle.
- És milyen jól érzi. Félek is, hogy essen bele a fene.
- Várj! Éreztetni kell vele a felsőbbrendűségedet és akkor ő fog félni.
- Hogyan?
- Hát megugatom, de haragosan.
Több se kellett nekem és máris a túlsó járdáról néztem, ahogy K. négykézlábra áll és morogni kezd.
- Micsoda marhaság - jegyezte meg a Barba -, itt hagylak, hogy ne kompromittálj - és már húzott is át az úttesten az én oldalamra.
Más is lehet itt nem csak a kompromittálás, gondoltam de óvakodtam hangosan kimondani. Ezután egymás mellett ácsorogva néztük ahogy K. odamászik a kiskapuhoz, és hangosan csaholni kezd a dán dognak. Az csak állt, nézett, szimatolgatott a levegőbe, de meg sem nyikkant. K. vakkantott néhány hatalmasat mire az utcai lámpa fényében még sötétebbnek tűnő óriási állat érdeklődve kijjebb jött a járdára.
A Barba megunta dolgot és átszólt a túloldalra. - K. Ha akarsz te csak ugass tovább, mi hazamegyünk - és elindult. Követtem. Alig mentünk húsz métert, amikor K. utolért bennünket.
- Na mi a helyzet? Kibeszélgettétek magatokat? - kérdeztem.
- Nem. Úgy ráijesztettem, hogy meg sem mert mukkanni. Csak én ugattam.
- Nem az lehetett, hogy a meglepetéstől állt el a szava? - vigyorgott a Barba. - Biztosan nem látott még embertől ilyen hülyeséget.
- Hülyeség, nem hülyeség, én győztem, mert éreztettem vele, hogy bátrabb vagyok nála. Nem úgy, mint egyesek - húzogatta K. a bajuszát.
A kutyakaland után hamarosan a hajóhoz értünk. A járónál Péter könyökölt a watchman mellett és beszélgettek. Körülnéztünk van-e valami nyoma a földrengésnek. Semmi. A kötelek rendesen tartottak, csak a part szélén állt tócsákban a kicsapott víz. Felérve bementünk a tiszti szalonba és elmeséltük Péternek, hogy földrengés volt. Ők a hajón észre sem vették. Persze a csatornán ki-be járó nagyobb hajóktól mindig megmozdulnak a kikötött hajók, így hát ez fel sem tűnt nekik.
- Tényleg mozgott az épület? - hitetlenkedett Péter.
- De még mennyire - felelte K. - Még a mennyezet is hajladozott. Akkor mentünk ki mi is a kocsmából.
- Jól tettétek, mert ha véletlenül beszakad, akkor nektek annyi - helyeselt a III. tiszt. - Már látom is mit hozott volna le holnap az Esti Hírlap az első oldalán. „A DEBRECEN tengerjáró szinte teljes tiszti karát agyonütötte egy összeomlott kocsma!” Marha jó! Még véletlenül sem a Dante síremlékének a mennyezete.
- De vicces vagy! - horkantam fel. - Majd ha holnap bemész Ravennába, akkor dőljön rád a Dante sírja, vagy a Theodorik király mauzóleuma! De ha be mersz menni a „Szépasszony” kocsmájába …..!
Másnap kora reggel megérkezett az ügynök. A hivatalos papírok mellett egy újságot is hozott, amiből röviden felolvasott nekünk. Előző este Észak-Olaszországban a hegyek között hatalmas földrengés volt és teljesen elpusztított egy kis falut. Több százan meghaltak. A rengéseket még Ravennában is érezni lehetett.
