Miért nem lettem milliomos

(1978.)

          Miért? Azért mert nem voltam elég bátor. Más szavakkal kifejezve, féltem. Hogy mitől? Hát a távol-keleti vietnámi vagy a szingapúri börtöntől. Gondolom nem kell nagy erőfeszítés ahhoz, hogy valaki elképzelje milyen sors várhat egy európaira egy ilyen, a helyiekkel zsúfolásig megtelt intézményben.

          A dolog úgy esett, hogy öthetes észak-vietnámi kirakodás után lehajóztunk délre a Csokonaival Saigonba, amit akkor már Ho Si Minh Városnak neveztek azután, hogy az amerikaiak néhány évvel korábban eltávoztak. A Mekong folyó hatalmas és szövevényes deltájának egyik mellékágában hajóztunk fel a városig. A buján zöldellő lapos partokon nem sok embert láttunk, csak akkor, amikor már a város közelébe értünk. Kíváncsian figyeltünk, mikor pillanthatjuk meg ezt a korábban a hírekben oly sokat szereplő helyet. Egy utolsó kanyar után szemünk elé tárult a folyó jobb partján elterülő kikötő és mögötte a távolban nagyobb épületek körvonalai remegtek valószerűtlenül az erős párásság ködében. A bal parton csak egy lapos és sáros síkságot láttunk és néhány rozzant kalyibát. Közelebb érve észrevettük, hogy a valaha igen jól megépített függőleges rakpartok és a hátrább mértani rendben sorakozó nyeregtetős földszintes raktárházak állapota már igen sok kívánnivalót hagy maga után. A rakpart mellett nem volt szabad hely, így a folyó közepén kötöttünk ki két hatalmas bója közé. Rakodásról persze szó sem lehetett, így várakoznunk kellett.

          Már a tengeren, a folyótorkolat előtt a Pilottal együtt beszállt a hajóra tíz észak-vietnámi katona, akárcsak fent Haiphong előtt, hogy „megvédelmezzenek” bennünket. Miután lezajlott a hivatalos hatósági vizsgálat, összeszedtem a személyzet alaposon átszőrözött egészségügyi és oltási könyvecskéit, hogy levigyem a kabinomba amikor a Barba így szólt: - Azt mondta az ügynökségi képviselő, hogy fél órán belül itt lesznek a rakomány feladói, meg két magyar külkeres. Ti is legyetek jelen, hogy a későbbiekben ne kelljen mindent megismételnem.

          A rakományról annyit tudtunk, hogy ládázott ruhaneműket fogunk berakodni gdanski rendeltetéssel, illetve deszkát és nyersgumit Amszterdamnak.

          Fél órával később megérkeztek a látogatók és részletesen megtudtunk mindent. Egy jó óra után a vietnámiak eltávoztak, de a két magyar külkeres, az alkalmat kihasználva ott maradt vacsorára. A vacsora utáni beszélgetés közben érdekes dolgokat tudtunk meg. A magyar kereskedők korábban Hong Kongban vásároltak nagy mennyiségben igen olcsón inganyagot és ideszállítatták Saigonba. Budapestről repülővel küldtek jó pár láda VOR (Vörös Október Ruhagyár) feliratú címkét az itt bagóért megvarratott ingekhez. Ezután beládázták, és Lengyelországon keresztül a Szovjetunióba szállíttatják Taskentbe és más délebbi városokba. Hitetlenkedve hallgattuk, és a Chief megkérdezte:

          - Milyen biznisz ez? Megéri egyáltalán? És miért itt varratják a VOR jelzésű ingeket?

          - Nagyon jó üzlet - felelte az egyik külkeres. - Tudják, eleget kell tennünk a KGST-ben vállalt szállítási kötelezettségeinknek, de a VOR kapacitásának nagy részét leköti a kemény valutás nyugati export. Ahhoz, hogy teljesítsük a Szovjetunióba szállítandó kvótát, itt megvarratjuk, beleteszik a magyar címkét és úgy mennek exportra. Higgyék el nagyon is megéri.

          Ekkor lövések dördültek a fedélzeten. Felugráltunk és kisiettünk. A minket „védelmező” parafa sisakos észak-vietnámi katonák a mellvédnél állva egyes lövéseket adtak le a fatusás AK géppisztolyaikból a folyó vizén úszkáló csónakok felé. A kikötővel ellentétes partról felénk evező igen apró, egy jobb mosóteknőtől nem nagyobb, és az alakjukban mit sem különböző csónakokat igyekeztek elkergetni a hajótól.

          - Miért lövöldöznek ezek - kérdezte a Barba az ügyeletes III. tiszttől.

          P. szokása szerint megsimogatta magyaros bajuszát és így felelt. - Azok a tíz év körül srácok a csónakokban üzletelni akarnak a hajóval. Ideeveznek és padlóvázákat kínálnak egy doboz amerikai cigarettáért. A katonák ezt igyekeznek megakadályozni. Mutogattam nekik, hogy ne lövöldözzenek, de hiába. Persze nem a gyerekekre céloznak, hanem a ladikjaik elé.

          - A jó édes mamájukat! - horkant fel a Chief és ő is a katonákkal kezdett gesztikulálni, akik addigra már abbahagyták a tüzelést, mert a lélekvesztők visszafordultak. Semmire sem ment velük.

          A dolgokba beletörődve visszamentünk a felépítménybe, de a társalgás már ebbe az irányba fordult. Öt hétig álltunk Haiphongban mielőtt idejöttünk volna, és az ottani eléggé barátságtalan és nagyon bosszantó bánásmód miatt a lövöldözés nélkül is eléggé ideges hangulat uralkodott a hajón.

          Másnap délelőtt bejött az ügynökségi ember és a Chief hosszasan taglalta neki, hogy nagyon nem szeretjük azt, ha a hajón lövöldöznek. A vietnámi udvariasan végighallgatta, majd kijelentette, hogy megpróbál intézkedni. Na ez már más hozzáállás volt, mint odafent északon.

          Délután jött egy koszlott motoros bárka és a „védelmezőink” eltávoztak. Úgy éreztük mintha valami óriási győzelmet arattunk volna, de a vacsora után újból fegyverropogás hallatszott, igaz most már messzebbről. Megint kitódultunk a fedélzetre, mert hol is lehetne az ember alkalmatlanabb helyen az elkószált lövedékek szempontjából, és a watchmant kezdtük kérdezgetni, hogy most mi a helyzet.

          - Megint elindultak a srácok a kis ladikjaikkal üzletelni, a katonák pedig most a két partról lövöldöznek a folyóra, hogy elzavarják őket - mesélte a matróz.

          - Na Chief ezt jól elintézted - szólalt meg a Barba. - Eddig legalább a hajóról lőttek kifelé, most pedig kintről tüzelnek felénk.

          - Honnét tudhattam volna, hogy így lesz? - védekezett a Chief kissé ingerülten, hiszen erre igazából senki sem számított. Hála azonban az észak-vietnámi katonák jó céllövő képességének (gyakorolhattak eleget a háború alatt), senkinek nem esett baja a hajón vagy a ladikokban, amíg néhány napig a folyó közepén tartózkodtunk.

          Miután felszabadult a rakpart egyik része kikötöttünk és elkezdtük a rakodást. Tengeri őrszolgálatot adtunk, így én voltam az ügyeletes tiszt déltől 16-ig, majd éjféltől hajnali 4-ig. Nappal több raktárba is rakodtak, de este és éjszaka csak egybe.

          A városba csak szervezettszerű kirándulásra lehetett kimenni helyi vezetővel és kísérőkkel egy rozoga busszal. Egyszer én is kimentem, majd egy ízben a szállíttató vállalat adott egy vacsorát a tisztikar számára a „Vörös Sárkány” szálloda egyik éttermében, mely korábban a büszke és némileg hírhedt Hotel Majestic nevet viselte.

          Saigon (én már csak így emlegetem) nagyon lehangoló látványt nyújtott, már amennyit láthattunk belőle. A két vietnámi fél szemmel láthatóan eléggé különbözött egymástól. Gondolom más törzsből származhattak. Tapasztalataink szerint a zöld katonaruhás és sisakos katonák, valamint a munkavezetőknél nagyobb beosztásokat betöltők által képviselt északiak magassága még az enyémet sem érte el, pedig engem sem csúfoltak soha „Jegenyének”. A déliek nagy többsége, legalább is akiket itt láttunk, majd egy fejjel magasodott a győztes északiak fölé.

          A háború vége után három évvel úgy tűnt, nincsenek valami fene nagy barátságban. A kikötőben zajló élet legalábbis erről tanúskodott. Ami a városban történt, arról nem sok fogalmunk lehetett, mert a „vezetett” buszos városnézésen nem adtak alkalmat arra, hogy bárkivel is szóba állhassunk. Azért annyit láttunk, hogy odakint is nyüzsögnek a fegyveres északi katonák. A kikötő területén pedig a szó szoros értelmében szinte élet-halál urai voltak.

          Álljon itt egy aprócska jellemző eset. Déli tizenkettőkor kimentem a fedélzetre leváltani a III. tisztet.

          - A rakodók éppen most mennek ebédszünetre - fogadott a járó előtt P. -, már ha van egyáltalán valami ennivalójuk a szerencsétleneknek.

          - Nos nem úgy néznek ki, mintha túl sok lenne. Van valami átadni való?

          - Nincs. Az egyes és a kettes rakodik, a többi raktár csukva. Itt vannak a számláló füzetek - és átnyújtott két igen maszatos fedelű noteszt. - Akkor leléptem.

          - Jó étvágyat! - búcsúztam, majd igazi tengerész módjára a mellvédre könyökölve (mely nemzetközi szokástól néhány parancsnokunk szinte hideglelést kapott) nézegettem a rakpart nyüzsgését. Ütött-kopott amerikai és japán gyártmányú teherautók jöttek-mentek a parton és a raktárházak között, valamiféle egyirányú forgalmi rend szerint. Az egész körforgást természetesen itt is géppisztolyos „foszab” (forgalomszabályozó) katonák felügyelték. Az egyik raktár sarkánál egy teherautó rossz irányba kanyarodva próbált befordulni, mire a „foszab” a csípője mellett tűzkész állapotban tartott Kalacsnyikovjából leadott egy hosszúsorozatot a jármű elé. A kopott kockakő csak úgy porzott a becsapódó lövedékektől. A derűsen vigyorgó katonát egy cseppet sem érdekelte, hogy odébb emberek jönnek-mennek. Szerencsére senkit sem talált el. A teherautó azonban „vette” a jelzést, megállt, majd hátratolatott.

          Más alkalommal szívfacsaró látványban volt részünk. A hajó legvégén voltak a szemetes tartályaink, ahová a hulladékot, szemetet és az ételmaradékot öntöttük. Volt abban a gépházi fémforgácstól, fáradt olajtól, a megmaradt levesig minden. Két-három naponként odaállt egy rémségesen bűzös szemetes uszály és abba kellett kiborítanunk a megtelt tartályokat. Ekkor hat-nyolc rongyokba öltözött nő jelent meg jellegzetes csúcsos kalapban, üres vödrökkel. Beugráltak az uszály mocskába és elkezdték kiválogatni az ehető dolgokat és bedobálták a vödreikbe. Azt hittük valami állateledelnek viszik. Másnap az egyik ügynökségi embert megkérdeztük, hogy mi volt ez. Azt felelte, hogy azok a nők az átnevelő táborokból kiengedett volt imperialisták, és a családjaiknak gyűjtik az élelmet. Alig akartunk hinni a fülünknek, hogy azt a moslékot még megeszik. Már pedig így igaz, bizonygatta az ügynök.

          A hír villámgyorsan elterjedt a hajón és a szakács meg pincérek úgy határoztak, hogy az ételmaradékokat nagy alumínium fazekakban gyűjtik össze szelektáltan, és úgy adják oda a szerencsétleneknek. Amikor legközelebb megjelentek, valaki lement a partra és az ott vigyorgó (mert ha egy észak-vietnámi harcos kissé barátságos arcot vág, akkor az nekünk széles vigyornak tűnik) katonának kézzel-lábbal elmagyarázta, hogy jöjjenek fel a nők a hajóra és megkapják a maradékokat. A katona nagy nehezen belement, és odakiabált valamit a nőknek, akik erre megfordultak és a járó felé indultak, de amint elhaladtak az őr mellett, mindegyik adott neki pár fillért. A katona is feljött velük a fedélzetre és éberen őrködött, nehogy valaki mást is adjon nekik. A hajó farán hálás pillantásokkal ürítették a fazekak tartalmát a vödreikbe, de szólni nem mertek. Egyikük sem volt idős, de nagyon elnyűttnek látszottak. Az ott tartózkodásunk alatt az eset többször megismétlődött, de úgy tudom soha nem beszélhettek, csak egyszer fordult elő, hogy valamelyikük jó angolsággal odasúgta a rádiósunknak, hogy nagyon köszönik a segítségünket.

          Lehetséges, sőt biztos, hogy Dél-Vietnámban a lakosság nagy többsége segítette az észak-vietnámi hadsereget az amerikai és a dél-vietnámi katonák elleni harcban, de ahogyan azt akkoriban tapasztaltuk, nagyon sokan megutálták a rájuk telepedő északi diktatórikus adminisztrációt.

          Egyik éjjel, amikor csak a hátsó raktár rakodott az erős lámpák sárgás fényénél, egy teherautóról éppen az utolsó nyersgumi bálaköteget emelte be az árbocdarunk. A teher a raktárnyílás fölé érkezett és ekkor a szabálytalan kocka alakú, nyersgumi lemezzel borított, mintegy méteres bálák kicsúsztak a kenderkötél hevederből. A raktárunk még majdnem üres volt, és a legalább tizenöt méter magasból lezuhanó nyersgumi kockák, ha nem is labda módjára, de pattogni kezdtek. Az odalent lévő hat rakodómunkás borzasztó üvöltéssel menekült a lomhán és igen kiszámíthatatlanul össze-vissza vágódó gumibálák elől, melyek hál’ istennek két-három ugrás után megálltak. Nagyot fújva néztem a közelemben ácsorgó dél-vietnámi tallymanra (áruszámlálóra). - Na ezt szerencsésen megúsztuk! - nyögtem magyarul.

          A tallyman körülnézett van a közelben valaki, majd halkan megszólat angolul.

          - Nem tudom mit mondott most Mr. Second, de nagy szerencséjük volt odalent a munkásoknak. Láttam már olyat, hogy egy gumibála eltalált egy embert, és az bele is halt.

          Meglepődve hallgattam, mert eddig csak a számokat egyeztetve szólt pár szót, amiből arra következtettem, hogy a szókincse a számokon kívül nem haladja meg a tizet. - Nagyon jól beszél angolul. Gondolom az amerikaiaktól tanulta.

          - Igen uram. Loading surveyor (rakodási felügyelő) voltam, és szinte mindig amerikai hajókat raktunk ki-és be.

          - Most pedig tallyman - állapítottam meg sajnálkozva, mert ez sokkal alacsonyabb beosztás volt. - Nagyon sajnálom, hogy ide jutott.

          A tallyman élesen rám nézett, mert nem ezt várta egy „kommunista” ország hajójának egyik tisztjétől, de a jámbor arcom talán meggyőzte arról, hogy őszintén beszélek, így ő is megnyílt egy kissé.

          - Köszönöm uram, de én ennek örülök, hiszen legalább van munkám, és tudok némi ennivalót venni a családomnak. Mivel déli vagyok, eleve bűnösnek számítok, ráadásul az amerikaiaknak dolgoztam. A kikötőben mindenki azoknak dolgozott, akár szerettük őket, akár nem. Nagyon sokunkat elbocsátottak és átnevelő táborokba vittek.

          - Magát is?

          - Igen uram. Két évet töltöttem egy táborban. Ne is beszéljünk róla. Azután kaptam ezt a munkát és még örülhetek is neki. Nézze csak ezt a foremant (munkavezetőt)! - mutatott a raktárnyílás mellett hadonászó, hatalmas, majd kétméteres, eléggé testes kínainak látszó emberre.

          - Mi van vele? - kérdeztem.

          - Ezzel a hoával voltam a táborban. Ez is mesélhetne magának, de nem fog. Egyikünk sem fog mondani semmit. Nem szabad, nem lehet. Élni akarunk.

          - Mi az hogy hoa? - érdeklődtem, mert bár a szó ismerősen csengett, mégsem tudtam hová tenni.

          - Ez egy dél-vietnámi kínai népcsoport. Régóta itt élnek. Szorgalmas emberek, mint általában a kínaiak. Mi aránylag jól megfértünk velük. Őt is régóta ismerem, mert korábban is itt dolgozott. Azok odalent - mutatott a raktárban lévő munkásokra -, szintén hoák. - Nekik még rosszabb a helyzetük, mert az északiak nagyon utálják őket.

          Ekkor beugrott. Még otthon olvastam az újságokban, hogy Dél-Vietnámból tömegesen menekülnek a „volt rezsim emberei” mindenféle rozzant bárkával. „Csónakosoknak” nevezték őket és sok kínai volt közöttük, a hoák. Már éppen mondani akartam, hogy ismerem a „csónakosok” történetét, amikor a tallyman hirtelen odébb ment. A járó felől egy egyenruhás és két civil alak közeledett a fedélzeten.

          Elébük mentem megkérdezni, hogy mit akarnak, de nem értettek semmit, vagy legalábbis úgy tettek. Kissé keményebben hadonászva mutattam nekik, hogy ha így állunk, menjenek ki a fenébe a partra. Torkig voltunk már a hivatalos közegek pöfetegségével és értetlenkedésével, így én sem bántam velük valami udvariasan. Erre odahívták a tallymant tolmácsolni, aki elmondta, hogy a „baleset” helyszínét akarják megvizsgálni. Erre azt feleltem, a hajón nem volt semmiféle baleset, inkább a parti darukötözőket tanítsák meg rendesen dolgozni. Nem tudom a tallyman mit fordított, de azt felelte nekem, hogy a két parti munkást már elvitték „kikérdezni”.

          Azután az egyik civil nekilátott ordibálni a hoa foremannel. Alig ért fel a kínai mellkasáig, de úgy kiabált, hogy még a nyála is fröcsögött. A nagydarab hoa szótlanul hallgatta, majd a végén mondott valamit. A mérges törpe, még nálam is kisebb volt valamivel, odaszólt a másik kettőnek, és köszönés nélkül kicsörtetett a hajóról. A tallyman messzire elhúzódott tőlem, és később láttam, hogy a hoával pusmog valamit és egyszer felém mutat.

          Ebédkor beszámoltam az esetről a Captainnek, aki csak hümmögött és nem szólt semmit.

          Következő éjjel, amikor egy újabb autórakományra várakozva leállt a rakodás, odasündörgött hozzám a hatalmas kínai és folyékony angolsággal megszólított.

          - Mr. Second! Akar gazdag lenni?

          - Miért ne? - feleltem vigyorogva -, de aki hajózik, az ritkán gazdagszik meg. Ezért odahaza lottózni szoktam. - Arra gondoltam, hogy valamiféle kínai szerencsejátékot akar velem játszani, mert úgy olvastam, hogy a kínaiak nagy szerencsejátékosok.

          - Félreértett uram. Nem játszani akarok. Volna egy ajánlatom - mondta és lopva körbesandított.

          - Miféle ajánlat?

          - Úgy tudom innét Szingapúrba mennek. Nos, az utolsó éjjel bújtasson el engem meg a testvéremet a hajón, én pedig azonnal adok önnek fejenként tízezer amerikai dollárt.

          A meglepetéstől elállt a szavam. A kockázat óriási. A hatósági emberei már Észak-Vietnámban is átkutatták a hajót az indulás előtt. Itt ugyan nem mondták, de biztosak voltunk benne, hogy még alaposabb kutatást fognak végezni, ha már odajutunk. (Igazam lett.) Ha ezeket megtalálják, abból óriási botrány lenne, ráadásul még azt is kiverhetik belőlük, hogy ki segítette őket. Akkor nekem annyi. Megrohadhatok egy vietnámi börtönben, vagy átnevelő táborban. Ha pedig Szingapúrban buknak le, nos ott sem óhajtottam megkockáztatni a fegyintézeteket. Az összeg is gyanúsnak tűnt. Honnét lenne ezeknek a szerencsétleneknek ennyi pénzük? Ki tudja nem hamisak-e azok a dollárok? Én ugyan meg nem tudom különböztetni az igazit a hamistól. (Sok-sok évvel később egy, az északi hadsereg bevonulásakor ott szolgáló volt magyar ENSZ megfigyelő katonatiszttől hallottam, hogy a saigoni összeomlás napjaiban a diadalittas tömeg vandál módra pusztított minden külföldi boltot, bankot, üzletet, de még sok dél-vietnámit is. Tanúkat is megnevezett a kollégái közül, hogy igazat beszél, amikor egy banknál bokán felül gázoltak a szétszórt dollárhegyekben. Amikor megkérdeztem, miért nem tömte tele a zsebeit bevallotta, hogy félt a lebukástól. Na nem a vietnámiak, hanem a saját magyar kollégái miatt. Pedig nagyon viszketett a tenyere, mert gazdagon térhetett volna haza a családjához. Így azután valóban lehetett pénze annak a hoának, de az is lehet, hogy máshonnét szerezte.)

          - Nagyon sajnálom barátom, de ez lehetetlen - utasítottam vissza az ajánlatát.

          - Miért? - kérdezte elkeseredetten.

          - Azért mert az indulás előtt biztosan nagy vizsgálatot tartanak.

          - De hát ez egy baráti kommunista ország hajója, nem? Még sohasem járt itt magyar hajó. Nem fogják annyira komolyan venni a kutatást.

          - Gondolja? Még Haiphongban is megtették, pedig az „északi paradicsomból” talán mégsem akarnak annyian elszökni.

          A hoa a „paradicsom” szó hallatán elhúzta a száját, majd kisvártatva megszólalt. - Fejenként tizenötezer dollár.

          - Nem. Kérem értse meg, nem tehetem. Nagy bajt okoznék a hajónak, meg magamnak. Nincs kedvem az itteni börtönökhöz.

          - Azért köszönöm uram, legalább az őszinteségét - mondta sóhajtva és elcsoszogott.

          A következő éjszaka, egy alkalmas pillanatot kivárva odajött és huszonötezerre emelte a fejpénzt. (Az 1978-as hazai viszonyokat ismerve, ötvenezer dollárral Krőzus lehettem volna. Még akkor is, ha csak feketén forgathattam volna a pénzt, a „rendszerváltáskor” talán elegendő tőkém lett volna néhány vállalat megvételére, hogy azután luxuskörülmények között „minimálbéren tengődő” vállalkozó legyen belőlem.) Hiába emelte azonban a díjat, nem mertem kockáztatni. A közmondás azt tartja, hogy „aki mer, az nyer”. Nos én gyáva voltam, nem mertem, így nem is nyertem. Kissé sajnáltam az elszalasztott lehetőséget, de ennél sokkal nagyobb sajnálatot éreztem a kínai óriás és a testvére iránt, hogy nem sikerült a tervük és ott kellett maradniuk. Bár, ha belegondolok mennyi pénzük volt, talán mégiscsak kijutottak valahogyan. Őszintén remélem, hogy igen.

Mondjátok János bácsinak

(m/s Somogy, 1979.)

            Az orrfedélzet baloldali korlátján kihajolva lenéztem a hajó oldala és a szulinai kikötőpart közötti résben feltorlódó vízre. A Duna sárgás, iszapos hullámai máris kisebb ágakat sodortak oda, melyek közül néhány meg is akadt a hajó mellett. Ekkor kiáltást hallottam parancsnoki híd felől. - A manővernek vége! Gyere hátra! - A Somogy nem volt valami hosszú hajó, és ha nem csörömpölt semmi, akkor rádiótelefon nélkül is jól lehetett kommunikálni.

          Elindultam a lejárati lépcső felé, de még odaszóltam a Bócmannak: - Ákos! Nehogy megfeledkezzetek a patkányvédő lemezekről! Tudod, hogy ezek alig várják, hogy találjanak valamilyen ürügyet a büntetésre.

          - Oké Chief! - felelte vigyorogva és kerek, sötétbarnára égett arcából elővillantak fehéres fogai.

          Mire a felépítményhez értem a Második tiszt és két matróz már kifordította a járót és leeresztette a partra, de a korlátok még nem álltak. Kinéztem. A hatósági vizsgálat tisztviselői még nem érkeztek meg, de már ott ácsorgott teljes harci díszben a román határőr. A rengeteg dísz, zsinór és csík után ítélve legalább egy tábornok, de lehet, hogy egy tizedes. Az érkezési papírokon fel kellett tüntetni a hajó merülését, de ehhez ki kellett menni a partra leolvasni. Elindultam lefelé és az alumínium lépcsőfokok hangosan csattogtak a súlyom alatt. A határőr odalépett, de mutogatni kezdtem neki, hogy a merülést akarom megnézni. Nagy nehezen megértette és intett, hogy menjek. Elbaktattam a hajó orrához és leolvastam a vörösesbarnára festett banjasugán[1] fehérlő számsor adatát. A festés szinte vadonatújnak látszott, hiszen Pireuszból jöttünk a javításról, ahol a dokkban az egész hajótestet lefestették, és csodák csodája még nem ütött át rajta a rozsda. Felírtam a merülést, majd hátrafelé menet a középső mércét is megnéztem, utána a tat felé indultam. A tábornok gyanakvó szemekkel figyelte minden lépésemet, majd amikor visszatérve felmentem a járón, láthatóan megkönnyebbült, hogy nem követtem el semmiféle provokációt a román nemzet ellen. Hallottam már bizonyos kósza híreket arról, hogy volt olyan első tiszt, akit fegyverrel kergettek vissza a hajóra, és nem engedték meg neki a merülés leolvasását, mert még nem léptek be hivatalosan. A vizsgálat során azonban követelték tőle a pontos édesvízi merülést. Róka fogta csuka!

          A kabinomba érve felmarkoltam a szükséges hajóokmányokat és dokumentumokat, majd a tiszti szalonba mentem, ahol a parancsnok meg a Kambuzer már ott ült a nagy kerek asztalnál. Kisvártatva megérkeztek a helyi hatóság képviselői és megkezdődött a vizsgálat. Üresen érkeztünk Pireuszból és Rénibe, az al-dunai szovjet kikötőbe tartottunk. A dolog így, rakomány híján egyszerűbbnek bizonyult és egy jó félóra múlva már a szalonnal szembeni hajóirodában rendezgettem a különböző papírokat. Hirtelen kétségbeesett kiabálást hallottam.

            - Chief! Chief! Gyere gyorsan! - ordította a bócman.

          Kiugrottam a folyosóra és Ákost pillantottam meg a fedélzetre vezető ajtóban. - Mi a baj? - kérdeztem.

          - Gyere a járóhoz! Ott egy njustcsu és be akarja permetezni a hajót azzal a rohadtul bűzlő tetűirtójával.

          - Ó, hogy azt a rohadt…..! - és ezzel futva megkerültük a felépítményt. A baloldali kanizsella alatt Ferenc, az egyik igen izmos matrózunk a testével torlaszolta el az utat egy girhes, fekete borostás, jó ötvenes, rongyos munkaruhába öltözött ember elől, aki egy nagy permetezőkészüléket cipelt a hátán. A lefelé tartott permetező fejből valami folyadék csöpögött a járólépcsőre, és egyből ráismertem a román pályaudvarokon és vonatokon tapasztalt tömény rovarirtó bűzére.

          - Én levágom a járóról ezt a pasit a kannájával együtt! Be nem teszi ide a lábát! Hát ezért sikáltunk egyfolytában majd négy napig a javítás után? - tajtékzott a Bócman.

          Való igaz. A hajó olyan tiszta volt, akár egy patika, ráadásul Pireuszban kétszer is csináltattunk csótányirtást valami újfajta, az emberre és élelmiszerre ártalmatlan, de a bakulikra[2] végzetes vegyszerrel. A megismételt permetezésnél pár doboz cigarettáért szereztünk egy jókora adag sűrítményt, ami igen hasonlított a sűrű kakaóhoz, és egy hét múlva mi magunk permeteztük be harmadszor az egész hajót, hogy a kétszeres irtást túlélő férgek, vagy azok utódai is kipusztuljanak. Úgy látszott csatát nyertünk ellenük, de tapasztalatból tudtuk, hogy a háborút végül mégis a bakulik fogják megnyerni. Nem volt mindegy azonban, hogy hány hónapig tudjuk elnyújtani az utóvédharcainkat. Ami a tisztaságot illeti, a fiúknak tényleg sok idejébe és energiájába került, míg a javítás után tetőtől talpig kivakarták a hajót a koszból. Hát nem! Nem fog bebüdösíteni bennünket ez a toprongy! Közelebb mentem és kézzel-lábbal vallatni kezdtem a fickót.

          - Be ne engedd Chief! - kesergett a Bócman.

          - Nyugi. Elküldjük, de finoman.

          A toprongy látta, hogy új szereplő érkezett, aki talán magasabb beosztású, és egy papírlapot nyomott a kezembe. Az ékes román nyelven írt szöveg alatt volt pár sor angolul is, hogy kötelező módon előírták minden érkező hajó teljes fertőtlenítését. Röhej! Egy kannányi lével akarják elintézni az egész hajót? Megpróbáltam szót érteni vele. Angolul nem ment, én pedig nem beszéltem románul, így hát maradt az orosz.

          - Domnule! Mü szgyélali uzsé, vcserá. Gatóva! Finis![3] - szedtem össze a középiskolai orosz tudásom maradékát. A toprongy megértette, de nem tágított.

          - Officér! Mnye nado gyélaty. Tyebé nado podpiszaty dokument sto ja gyélal![4]

          - Ahá! Szóval igazolni kell, hogy elvégezted a permetezést? - esett le a húsz filléres. A papír alján tényleg volt egy sor, hogy a hajó igazolja a fertőtlenítési munkák elvégzését, aláírás, pecsét helye, dátum, stb.

          - Dobro! - mondtam. - Ja budu podpiszaty, odna minutocska![5] Nu tü nye gyélaty nyicsevo![6]

          A permetezős pislogott és apró ravaszkás vigyor ült ki a borostáira. - Dva pakett cigarett! - közölte.

          - Jól van, hogy essen beléd a fene! - feleltem udvariasan mosolyogva, majd az iroda felé indultam. - Ákos! Fel ne engedjétek a deckre[7] amíg nem vagyok itt! - szóltam vissza a Bócmannak.

- Csak ha piros hó esik! - hangzott a megnyugtató válasz.

          Pár pillanat múlva visszatértem az aláírt és lepecsételt igazolással és két doboz cigarettával. A toprongy békésen várakozott a járón, majd boldogan eltette a papírt meg a zsákmányát. - Mulcumészk[8] - morogta és lecsattogott a lépcsőn.

          Ekkor az időközben eltűnt Ferenc bukkant fel kezében két vödör vízzel és módszeresen elkezdte leöblíteni a járóra lecsöpögött bűzlő folyadékot.

          - Na ezt megúsztuk - sóhajtotta a Bócman, de gyanakvó szemei máris egy újabb veszélyforrást fedeztek fel.

          - Hát ez meg mi a fenét akar? - bökött egy jólöltözött magas férfira, aki határozott léptekkel jött a hajó felé. - Ha ez is maszatolni fog, akkor leugrom a krocsettáról[9] a nagyobbik fakaviljába[10]!

          - Ne félj, ez a Pilot - nyugtatgattam, ugyanis régebben már utazott velünk és emlékeztem rá.

          A járó tetejénél fogadtam. A révkalauz is megismert, ami nem kis dolog, hiszen majd egy éve találkoztunk és azóta számtalan hajót vezényelhetett át a Szulinai-csatornán.

          - Hallo Chief! How are you? It’s a long time we did not meet.[11]

          - Hallo Mr. Pilot. Valóban régóta nem találkoztunk. Merre járt?

          - Én mindig csak itt. És maguk?

          - Mi is, de úgy látszik a kollégáival utaztunk. Jöjjön, menjünk a Captainhez!

          - Oké - felelte és elindult utánam. Az ajtónál előreengedtem és a járást jól ismerve a parancsnok kabinjához ment. Bekopogtunk, majd beléptünk. A parancsnok hellyel kínált bennünket majd a pincérrel kávét és üdítőt hozatott. Tudta, hogy ez a Pilot nem iszik szeszt.

          - Mikor indulunk? - kérdezte.

          - 18.00-kor Captain.

          Az órámra néztem. Több mint egy óra múlva. A parancsnok felém fordult.

          - Mond meg a Kápónak, hogy 17.45-re legyen gépkészenlét! Te is akkorra rendelj el stand by-t!

          - Meglesz Captain - feleltem és otthagytam őket. Elmentem a Kápó kabinjához. Nem volt ott, de a szófája mellett tartott pecabot sem. Na az öreg már lógat, gondoltam és hátramentem a pupára. Valóban ott áztatta a damilt, a csörlő körül pedig a Bócman és Ferenc ünnepelték egy-egy üveg sörrel a toprongy felett aratott győzelmünket.

          - Dezső bácsi! - szóltam oda a Kápónak. - Még egy óráig ijesztgetheti a halakat, de 17.45-kor gépkészenlét.

          - Rendben van Chief, meglesz - válaszolt az öreg és a csonka hüvelykujját védő barna bőrrel megvakarta a homlokát. - Csak ezek a dögök harapnának!

          - Majd Réniben, Dezső bácsi - szólt oda a konyha hátsó ajtajából Jani, a mohácsi illetőségű pincér, aki mint ilyen, a halfogás nagy szakértőjének számított. - Majd kiások néhány gilisztát a parton.

          - Én már elő is készítettem a fenekezőt. Harminc horog van rajta - kapcsolódott be a Bócman a beszélgetésbe.

          - Na én megyek - szóltam közbe -, mert ha három horgász összejön, hamarosan hadonászni kezd, hogy ekkora meg ekkora halat fogtam, és orrba vágnak, közben két éve volt az utolsó kapásuk.

          - Volt az három is - dünnyögte az öreg.

          Háromnegyed hatkor újból ott álltam a próván[12]. A július eleji ragyogó napsütésben feketén magaslott fel egy a csatornában kifelé tartó közép felépítményes kb. 6000 tonnás görög hajó. Üresen igyekezett a tenger felé.

          - Na valószínűleg erre vártunk - szóltam oda a horgonycsörlő kapcsolójánál könyöklő fedélzetmesternek. - Készüljetek! Nemsokára indulunk.

          Valóban. Hátul már engedték is a köteleket és miután a parton kiakasztották a kötélbakokról, hamarosan be is szedték azokat.

          - Dobd el az első springet[13]! - jött a vezényszó a hídról.

          - Dobd el a springet! - ismételtem meg a parancsot, mire Ferenc megeresztette a kötelet, majd teljes erőbedobással beszedte a fedélzetre. Már csak egyetlen orrkötelünk maradt és a hajó a beindított főgép hatására orrával a part felé fordult. Péter, a másik matróz egy ütközőgömböt lógatott az orr és a part közé, hogy ne sérüljön meg a lemez.

          - Dobd el az orrkötelet!

          - Dobd el az orrkötelet! - szóltam a Bócmannak, majd ketten pillanatok berángattuk a fedélzetre. Ez már nem a régi szegedi gyártmányú teljesen sprőd és nehéz sodrott nylonkötél volt, hanem a hajlékony, keresztfonatú, vízen úszó perlon. A hajótest lassan elhátrált a parttól, majd kifordult jobbra a csatorna közepe felé. A kémény felől hangos röffenést hallottunk és a Somogy elindult felfelé a Dunán. A matrózok a kötelek elrakásával foglalkoztak, majd miután elkészültek, a korlátnak dőlve nézték a lassan elmaradozó várost, amit inkább egy nagy falunak lehetett volna nevezni. Elhaladtunk néhány rozsdás román uszály és vontató mellett, azután már csak a nádasokkal szegélyezte töltések között hajóztunk.

          - Chief! Menj vacsorázni, a Bócman maradjon a horgonynál! - érkezett a hídról az újabb utasítás.

          - De jól van ez kitalálva - méltatlankodott a fedélzetmester. - Nekem böjtölnöm kell?

          - Majd a Ferenc levált - feleltem. - Ferenc! Menjen enni, és jöjjön vissza! - ezzel elindultam hátra a szalon felé.

          A vacsorával hamar végeztem és felmentem a hídra, mert igazából az én őrségem következett.

          - Jó hogy jössz - fogadott a parancsnok. - Vedd át és én is eszem egy keveset - ezzel megmutatta a térképen, hogy merre járunk, elmondott néhány dolgot, majd lement.

          Laci, az idősebb kormányos matróz állt a kormánykeréknél és nagy rutinnal irányította a hajót. A csatorna középvonalától kissé jobbra, a bal parthoz közelebb haladtunk. Innen a magasból a töltések felett jól kiláttunk a nádasra, melyben itt-ott szabad vízfelületek csillogtak. Amúgy a zöld sás szinte összefüggő felületet alkotott, és fát szinte nem is lehetett látni.

          - Na, ott szeretnék egyszer pecázni - mutatott a főgép vezérlőpultján könyöklő Kápó egy távolabbi víztükörre, melyről nagy csapat vízimadár röppent fel.

          - Megennék a szúnyogok, Dezső bácsi - mondtam -, de úgy tudom, hogy ez az egész védett körzet és csak a helyi halászoknak engedélyezik a halfogást. Azt sem mindenhol. Mindjárt megkérdezem a Pilotot - és kimentem a jobboldali külső hídon álló révkalauzhoz.

          - Mondja csak Mr. Pilot! Szabad itt horgászni a mocsárban? Vannak halak?

          - Igen, vannak, de csak a helyi emberek horgászhatnak és azok is csak egy kvóta szerint. A Csatornában azonban lehet, de itt már nagyon lehalászták a vizet. Akik itt nyaralnak a part mellé kikötött lakóhajókon, azok horgászhatnak, de nem sokat fognak.

          - Kik üdülnek itt?

          - Az ország belsejéből érkeznek beutalóval.

          Ezt tudtam, hiszen sokszor elhaladtunk ilyen régi, eléggé elhanyagolt állapotú tanyahajók mellett, és néha magyar kisebbséghez tartozó nyaralókat is láttunk. Amikor ezek megpillantottak egy magyar hajót, mindig nagy integetést rendeztek és kiabáltak. Szerettük ezeket a találkozásokat, hiszen jó volt néha magyar szót hallani, még ha csak néhány köszönés erejéig is. Visszamentem az öreghez és beszámoltam neki.

          - Nos akkor azok is csak a kukacaikat fürdetik - mutatott előre a Kápó. Odanéztem és láttam, hogy néhány ember meg gyerek csoportosul a bal parton vagy egy kilométerre előttünk. Láthatóan horgásztak.

          - Biztosan ezek is nyaralók - jegyeztem meg.

          Közelebb érve már jól kivehettük őket. Egymás közelében ácsorogtak, míg egy idősebb ember tőlük feljebb állt egymagában. Amikor már ki tudták venni a hajó nevét, heves integetésbe törtek ki.

          - Jó napot magyarok! Mi újság? Hová mentek?

          - Rénibe! - hallottam a próváról a Bócman válaszát.

          - Szevasztok! - kiabálták a hajónkról néhányan a felépítmény mellől.

          Kisiettem a külső hídra és visszaintegettem nekik. Ekkor értünk a különálló alak magasságába. Eléggé idős bácsi volt és a jobb karját lassan felemelve elkiáltotta magát.

          - Mondjátok meg a János bácsinak, egye meg a tökömöt!

          A meglepően érces hangon érkező felszólítástól meghökkenve csak inteni tudtam és hirtelenjében nem jutott más válasz az eszembe, mint az hogy - Megmondjuk!

          Ezután a hallottakon töprengve visszamentem a kormányállásba. Kisvártatva Laci a kormányos megkérdezte: - Mit kiabált az öreg, Chief?

          - Hát csak azt, hogy mondjuk meg a János bácsinak, egye meg a tökét.

          - Ki az a János bácsi, és milyen tököt kell neki megenni? - értetlenkedett tovább a kormányos.

          - Ugyan már Lacikám! Ne csinálja! - szólt közbe a Kápó. - Hát a Kádár János! Azt üzeni neki az a szegény erdélyi magyar, hogy kapja be az izéjét.

          - Tényleg? - kerekedett el a kormányos szeme. - És miért?

          - Igazán nem tudja? - vettem át a szót. - Nem túl régen történt, hogy Kádár egy romániai látogatásán olyanokat mondott, ami nagyon nem tetszett a magyar nemzetiségűeknek. Azóta olyan népszerű Erdélyben, mint egy oldal füstölt szalonna a mohamedán mecsetben. Érti már?

          - Értem - felelte elgondolkozva, majd elvigyorodott. - Na és átadjuk az üzenetet?

          - Azt hiszem még nem aktuális, várnunk kell - mormolta a Kápó.

          Dezső bácsi igazat szólt. Vártunk. Pontosan tíz évet.