„Ancora, ergo sum. – Horgonyolok, tehát vagyok.”
Egy horgony magánélete
Már utazunk – gondolta az ismerős imbolygást megérezve, s még szélesebbre húzódott amúgy is örökké mosolygós szája. Bensőjét őszinte öröm töltötte el, ám kívülről mosolya ellenére mégis hűvös tekintélyt sugárzott horgony mivolta.
Belecsobbant a tóba. Századszor, ezredszer. Az iszap lágy csókjával fogadta, s mint hűséges szerelmes, most is örökre eggyé akart válni véle.
Születése óta szerette a fürdést.
Rideg fémdarabkák voltak a szívében, azok alkották a testét is. Öreg kovácsmester válogatta ki darabjait, és szó szerinti testrészeivel már akkor némi felsőbbrendűséggel néztek vissza a ládában maradt, ki nem választott darabkákra, mintha sejtették volna, miféle felelősségteljes hivatást tudhatnak majd magukénak horgonyként.
Első csobbanása Kovács fürdőmester vezénylete alatt történt. Egymás után ugrottak bele az olvasz tóba. Kozmikus energiák szabadultak el, belezuhantak a Napba, tudatuk egybefolyt, izzó szenvedélyt szabadítva fel közös cseppjeikben. Kis idő elteltével lávaként kerültek ki, s újra feltűnt a kovácsmester, aki formába öntötte. Közben halkan mormogott, amelyből ennyi jutott el hozzá:
…Izzó vastrónon őt elégetétek,
De szellemét a tűz nem égeté meg,
Mert az maga tűz…
Nem értette, fel nem foghatta, de mintha az a szellem lassan belé költözött volna.
Második merülése az ezüst tóban történt. Gőzölgő, sötéten csillogó mélyként várta őt, és ahogy búvárkodott a szürke ködben, érezte, amint keresztanyja, Horg anyó ruhát húz reá.
Végül kapott egy gyűrűt is. Szépet, nagyot. Büszke és boldog volt, hogy végre tartozni fog valahova, valakihez-valamihez. Ám a gyűrűhöz lánc is csatlakozott, amely legalább oly súlyos volt, mint ő maga. Hát így megy ez? – csodálkozott. A gyűrű egyben rabságot is jelent, muszájos kötődést? Elnézegette a láncszemeket: mint megannyi sérült, össze-, elnyomott kis gyűrű, kik egymásba kapaszkodva érzik erősnek magukat.
S most ismét fürdik. Itt van, abban a közegben, ahová szánták, amire teremtették. S milyen érdekes: nem számít élőnek, hiszen nincs tüdeje, de emiatt nem is lélegzik, megfulladni se tud, ugyanakkor lehelet nélkül nincs, nem lehet hangja se, senkihez-semmihez se tud szólni. Viszont lelke igenis lehet. Lám, annak is vannak érzései, kit soha senki se hallgat meg – vélte.
Valami történt. Megmozdult a legutolsó láncszem, és elkezdett úszni a felszín felé. Lassan, sorban követte a többi. Minden egyes láncszem próbálta letisztítani magát, nehogy sáros, piszkos maradjon, amikor kibukkan. Nem törődve másokkal rázták le magukról a koszszemcséket, amely az alattuk lévőkre hullott, így minél lejjebb volt valamelyik, annál nehezebben lehetett tiszta. Milyen érdekes – gondolta – , hogy néha pont én, egyedül én maradok tisztátalan, miközben a többiek miattam, nekem köszönhetően vannak, lehetnek itt.
Végül elértek a gyűrűjéig, és ő is feltápászkodott. Iszap, a hű szerető még egy utolsót simított rajta lágyan, mielőtt útjára engedte. S ahogy emelkedett a türkiz létben, egyre közelebb jutva a fényhez, azon tűnődött, melyik világot szereti jobban – ezt a lentit, ahol bár néha rángatják ide-oda, mégiscsak ott lehet, ott maradhat, ahol ő akar, vagy azt a fentit, amely éltető napfényben fürdik, és ahová lánca köti.
A tóból kibukkanva megállt pár pillanatra víz és fedélzet között. Az utolsó cseppek könnyekként hullottak alá róla. Egyetlen szemhunyásra kisimult alatta a felszín, és mint búcsúzó ember kedvese párás tekintetében, meglátta önmagát. Majd meglódult, és felkerült a hajóra.
Miközben az előfedélzeten szárítkozott, és a kis vízcseppgyerekek fel-felugrálva incselkedtek vele, azon tűnődött, hogy bár a fölé hajoló emberek szemében ezerféle színt látott már – tiszta égszínkéket; kékesszürkét, mint a vihar előtti égbolt; szürkésbarnát, amely iszap szerelmére emlékeztette; barnákat, mint a kikötőcölöpök vagy a mellette taposó cipők bőre; sokféle zöldet, mint a vízinövények – , mégis a tó türkiz tekintetét, amely számára az igazi tisztaságot, az őszinte valóságot jelenti, még soha egyetlen emberi szempárban se látta viszont. S azon is elgondolkodott, hogy a türkizben megcsillanó kék vajon az ég visszatükröződése, vagy a boldogság kék halának megvillanása, vagy csupán a tó vágyakozása tenger testvére után.
Ő is sokszor ábrándozott iszapról, és irigyelte a közelében, a fedélzet szélén kevélyen terpeszkedő kikötőbikát, aki sokszor és gyakorta sokáig simulhatott össze hajlékony szerelmével, a kötéllel. Ölelésük néha oly szoros volt, hogy a kötél majd’ megolvadt belé. S amikor időlegesen elváltak egymástól, utolsó sóhajaikat az emberi fül csupán halk nyikorgásként fogta fel.
De azt is kedvelte, mikor olyan tájon ért mederfeneket, ahol hínárok és egyéb vízinövények éltek. Ők ugyanis csodálták erejét, keménységét, és rajongókként hajladoztak megérkeztekor. Cserébe úgy viszonozta szeretetüket, hogy mindig ügyelt arra, nehogy akár véletlenül is magával rántsa, családjából kiszakítsa valamelyiküket. Tudta, mert hallotta, hogy hasonlót él át a hajó az orra előtt engedelmesen utat adó, szétnyíló náddal, vagy az árboc a vízparton tisztelettel hajladozó fákkal.
Egy hűvös éjszaka után, amikor a kelő Nap meleg sugaraival elkezdte felszárítani róla az éj páráját, ráébredt, hogy a lenti világot jobban szereti. Idefenn kissé kellemetlen volt számára az érzés, ahogy a Nap felforrósította, mivel az olvasz tó hevére emlékeztette, s bár az a bölcsője volt, valahogy érezte, hogy egyben a halálát is jelentheti. Gyarló, egyszerű horgony volt, nem akart elpusztulni, meghalni – élni akart. S az ébredező nappal együtt benne is elhatározás kélt: a tóban akarja leélni hátralévő életét.
Leste az alkalmat, és addig is nézelődött. Igyekezett mindent jól megjegyezni, emlékezetébe vésni, hiszen végleg búcsút akart mondani ennek a világnak. Legtovább az eget bámulta. Rájött, hogy amikor sekélyebb vízben a mindig nedves fövenyen feküdt, a vízfelszínen végiggörgő kis hullámok az égen vonuló bárányfelhőkre emlékeztetik. Nem lesz hát teljesen idegen ettől a világtól az a másik. Csak más. Amikor végül megragadták, és a fedélzet fölé emelkedve meglátta a tavat, furcsa érzés fogta el tudva, hogy utoljára látja-láthatja így.
Amint leért a mederfenékre, s iszap szerelmével összeölelkezve üdvözölték egymást, azonnal sustorogni kezdtek, amiből csak annyi hallatszódott ki, mint mikor homokszemcsék csikordulnak a fémen. A lánca mit se sejtett a készülő tervből. Órák teltek el viszonylagos nyugalomban. Azután – mint mindig – megmozdult a legutolsó láncszem. Most azonban, ahogy a horgonyon volt a jövetel sora, nem mozdult. Sőt, iszap szeretőjével minden addiginál jobban összekapaszkodtak. A láncszemek egy pillanatra megfeszültek, majd meghökkenve visszanéztek, és újra nekiveselkedtek. De sem a horgony, sem az iszap nem engedett most sem. Minden erejüket összeszedve a láncszemek is összekapaszkodtak, és vascsikorgatva erőlködtek. Végül az a láncszem, amely legközelebb volt a horgonyhoz, megsejthetett valamit, mert szétnyitva szárait elengedte a horgony gyűrűjét, és amint a többi láncszem rángatta fel a felszín felé, ő egyedüliként, két kis kitárt szárával, mint kisgyermek elutazáskor a szülőjének egyszerre két kis kezével, intett búcsút egészen addig, amíg el nem tűnt.
Rövid ideig minden békésnek, nyugodtnak érződött, ám mindketten tudták, még koránt sincs vége. Odafönn a hajó árnya lassan elkezdett mozogni, de még mielőtt eltávolodott volna, a kis kereső horgony vágódott a vízbe, hogy megtalálja, s a felszínre emelje. Hanem ő ugyan nem akart ártani neki – rákacsintva mindig mellette karmolta végig iszap hátát, amelyet az hősiesen tűrt. Azután egy utolsó villantással a kutató horgony is feléjük intett, majd emelkedni kezdett, és ő is eltűnt. Végül a hajó tényleg elindult, elment. A horgony és az iszap csak eztán merték elhinni, hogy kettesben maradtak.
Eleinte nagy volt körülöttük a nyüzsgés. Halak és mindenféle egyéb vízi állatok látogatták meg őket hallván a történetüket. Olykor egy-egy arra úszó szárcsa, réce, vöcsök, vagy hattyú is lebukott hozzájuk pár pillanatra beköszönni. Legtovább néhány kagyló vendégeskedett náluk, ám apránként ők is eltávolodtak. Idővel csendesült környezetük, és már alig, csak ritka alkalmakkor láttak vendégül valakit. Néha még előfordult, hogy egy-egy hal elvitte hozzájuk családját, és a kishalak le-fel szánkáztak a horgony szárain, vagy ki-be úszkáltak a gyűrűjén. Lassanként azonban ez is ritkult, majd teljesen elmaradt. Nem is bánták, mert legalább jobban figyelhettek egymásra és önmagukra.
Viharosabb napokon a víz mozgása egészen a mederfenékig hatolt, és akkor a horgony úgy érezte, mintha menne. S mivel olyankor az iszap is mindig átalakult, változott kissé, úgy érezték, formálódó kapcsolatukkal együtt mindketten megújulnak.
Néha viszont megrettentek: akárhányszor egy hajó árnya jelent meg a közelben, az iszap félve-féltve igyekezett elrejteni a horgonyt. Szerették is ezt a bújócskát, amelyben egyre jobban egyesültek. A veszély elmúltával a horgony ismét előbújt, azonban az iszap sose takarta ki teljesen újra. Így a délceg fém testet lassanként egyre jobban, egyre szorosabban ölelte, takarta a lágyan is határozott iszaptakaró.
Érdekes módon, a horgony minél nagyobb mozdulatlanságra lett ítélve, mintha minden mást annál jobban érzékelt volna. Ahogy szűkült közvetlen környezete, úgy tágult a tudata. Olybá tűnt neki, mintha minden egyre nagyobb mértékű lenne – a viharok is, akár ha Szél apó azt akarná, hogy növekvő bénasága ellenére is olykor a régi mozgékonynak érezhesse magát; de a szélcsendes üresség is, amelykor szoborként díszelgett a kihalt tájon. Gyakran mintha még az áramlatok is leálltak volna. Már a közelben elúszó vízi állatoknak is legfeljebb az árnyalakját látta néha, ám oly távolból, hogy fel sem ismerte őket.
Egészen addig, amíg hosszú-hosszú évek múltán elérkezett a nap, hogy a horgonyt immáron egészen eltakaró utolsó szem is fedélként a helyére kerüljön. A horgony utolsó pillantása a vízfelszín felé esett, és a végső riadalmat okozó hajó árnyalakját nézve azon tűnődött, hogy az szerinte ugyanaz a hajó volt, amelyhez egykor ő is tartozott. Majd az utolsó homokszem elvakította, s többé nem látszott ki más az iszapból, csak a horgony gyűrűjének iszapszemcsék által fényesre csiszolt íve, mely a víz és fény játékának köszönhetően türkizes szivárványként jelezte, hogy ott ők örökre egymáséi lettek.
