Senkinek ne legyen kétsége, hogy mi itt csak a lábunkat lógázzuk.....
A dokkolás után elevickéltünk Dalian alá, hogy kivárjuk, amíg a bérlőnk újra munkát ad nekünk. Kicsit messze vagyunk a parttól, mert a zsugori disznaja nem akar horgonyhely-pénzt fizetni. Ezzel még nem is lenne baj, jól elvagyunk itt. Az idő majdnem trópusinak mondható, 0 és mínusz 6 fok közötti, az időnkénti BF 7-8-as szél meg azért van, hogy legyen. Tél van és kész.
És akkor a feketeleves. Testvérhajónk, a Filomena a napokban hajózott el innen Tianjinxingang felé. Útközben valahogy szerencsésen sikerült leégetniük a főgép kenőolaj-szivattyújának a motorját. Shit happens. Mit ad isten, jön ám a telefon Hamburgból: „László te úgy sem csinálsz éppen semmit, szereljétek már szét a ti szivattyútok motorját és adjátok át a Filoménának, amikor jön visszafelé....” Ezek tényleg ennyire utálnak engem? Egy cirka 1,5 tonnás dögről van szó, ami még hagyján. Eddig jól elvoltunk itt a kis helyünkön (még az alkalmi 9-10-s időben sem vonszoltuk a horgonyunkat), és most arra kérnek, hogy ebben a ratyi időben menjünk be Dalianba. Ha menni kell, hát menni kell....
Közben persze kitalálták, hogy ugyan az lenne a legbiztonságosabb megoldás, ha part mellé állnánk, de ugye az pénzbe kerül, így szerintük az is jó megoldás, ha csak a belső horgonyzóig megyünk. Naccerű… Sekély víz, egymillió coaster és halász… amelyből tucatnyian vonszolják már most a horgonyukat.
Mint azt fentebb már említettem: ha menni kell, hát menni kell... 14 órára volt megbeszélve a randevú a bárkával, így reggel 7-kor felballagtam a hídra kávézni. Nem hülyéskedek, mutatóujjam az indítógombon, épp nyomni készülök… plutty... black out... totális. A szokásos alarmok tucatjai, lámpák villognak, különböző tónusú szirénák üvöltenek… Na hogy az a karvaly...
Emberi mulasztás, de ezt most nem taglalnám... shit happens. Kilencre a gép készen, a bosun elől... hadd szóljon... kezdd el húzni. 30 csomós szél fújdogált, hát segítettem a géppel, meg az orrsugárkormánnyal. Semmi különös. Egyszer csak hív a Stromó, hogy egy kis gubanc van. Nézem a kamerán: hát az a kis gubanc vagy 4 köbméter halászháló a láncra tekeredve. Brávo... Kisbalta, kés, fél óra küszködés... megszabadultunk tőle. Húzd tovább… 12 lánchossz volt kint, ebből már kilenc bent, amikor az orrsugárkormány azt mondta, hogy kampec… a hajó orra átvágódott a szél felé, majd a lánc elkezdett kifelé szaladni (merre másfelé?) Fogd meg... fék be… Az orrsugár kormánnyal veszkődtünk vagy húsz percet, de ha nincs, hát nincs... majd megoldjuk géppel és kormánnyal. Ez a fedélzetmester egy igazi bajkeverő (nem ám… én csináltam belőle Bosunt, szeretem, ügyes gyerek) most meg azzal jön, hogy nincs áram a gépben... Telefon a gépháznak, hogy küldjék előre az Eleket… Elek megy... hív.....baz+ van. Szerinte leégett a motor. Na hál’ Istennek, mi jöhet még? Hát tényleg leégett… Hívom Hamburgot. Örültek nekem… Immáron második napja, hogy próbálunk életet lehelni a jobb oldali winchbe… Mivel a kantinban nincs tartalék motor, így elhatároztuk, hogy kannibalizáljuk a bal oldalit. A hajógyárban, amikor próbáltuk visszahúzni a láncot, már akkor észrevettem, hogy az előírt 9 perc per lánchossz helyett csak 18 alatt tudja teljesíteni. Már akkor tudtam, hogy az a motor sincs sokkal jobb állapotban, mint a jobb oldali… de hát szegény ember főzzel víz... Valahogy csak fel kell majd szednünk azt a fránya horgonyt. Egy szép 700 kg körüli darabról van szó. Elöl persze semmi sincs... Állványt meg miből csináljunk? Pókember... jött a felismerés. Gyönyörű pókhálót készítettünk, drótkötelekből, slingekből, chain blockokból (flaschenzug) és öt óra előkészület után sikerült is leszerelni. Közben a szél úgy fújt, hogy még a sz...,  akarom mondani a szusz is kifagyott belőlünk. Ez volt tegnap... Ma már gyorsabban ment a dolog... pikk-pakk szétkaptuk a bal oldali motort és délre már a helyén is volt. Most az Elek kötözget jobbra meg balra... egy „test run” és lehet, hogy meg is tudjuk mozdítani majd a horgonyt. Így visszaolvasva elég egyszerűnek tűnhet a dolog, de az elmúlt pár napban megdolgoztunk a betevőért.

2.

Egész álló nap a motorral veszkölődtünk... de ezt már mondtam. Közben a mediátor hálás szerepe is rám jutott. Kultúremberekkel ez általában nem gond, de ha egy kínai is becsúszik az egyenletbe, akkor borul minden. A probléma ismert. Egy másfél tonnás elektromotort kéne valahogy eljuttatni a Filoménára. Stimmt. Mi ugyebár mozgásképtelenek vagyunk, egyéb ügyből kifolyólag... stimmt. Ha a hegy nem megy Mohamedhez, akkor ugyebár a bárkának kellene hozzánk jönni. Logikus... aha... szerinted. Ms. Miao (nekem csak Miaú) a francért sem akarja megérteni, hogy nem tudok menni. Nem baj, majd megérti, csak addig én a lábam ujjairól is lerágom a körmöm. Ha e-mailből nem ért, próbáljuk meg telefonon… nem kellett volna. Bájosan vihogott a pongyola kínaiságomon, de amikor a bárkáról kérdeztem, azonnal visszakérdezett: „Captain, nem tudna mégis maga közelebb jönni a hajójával?” Na itt feladtam. Hamburg… Egy németnek semmi sem lehetetlen. Majd ők elintézik. Nem akarom tudni a részleteket, de nem sokkal később jött a mail Ms. Miaú-tól, hogy a bárka úton van és várhatóan este 1800 körül érkezik. Naccerű. Délig egész kellemesen telt az idő, még a nap is kisütött. Mostanra (este 7 van) ismét 30 csomós szél fúj, 2-3 méteres hullámokkal. Na arra a transzferre magam is kíváncsi vagyok. Ha nagyon dobálja majd a víz a bárkát, elzavarom a büdös francba, más sem hiányzik még, mint egy kínai bárka elsüllyesztése. Egy svéd vagy egy finn börtönt még megkockáztatnék, de kínaira nem vágyom. Sergii a Filoména parancsnoka (Szergej… na ő is megérne egy misét, de inkább majd máskor), tegnap este itt húzott el mellettem pár kábelre. Hívtam és mesélem neki a történéseket. Kértem, hogy dobjon itt mellettem horgonyt, hogy könnyebb legyen az átadás. „Láshló nyet posszible, kámpeni told mi tu dropp innyer ánkoridzs...” Akkor dobd le ott… az ég szakadjon a kocka ukrán fejedre... (ezt már csak így magamban). Elment 24 mérföldet, csak hogy rájöjjön, hogy a horgonyzóhely zsúfolásig van. Mit tesz erre? Csinál egy screenshotot és elküldi a cégnek, hogy 3 mérföldre a kijelölt helytől tudta csak ledobni a horgonyt, mert a horgonyzóhely tele van. Ettől a távolság közöttünk még nem csökkent... Egyem a szívét...
Update... 1800-kor a bárka nem jött.
Update+...  2200 az új érkezési idő... ugye nem kell mondanom?... nem jött.
Update++...  reggel 0700, a bárka sehol, ellenben egy e-mail Ms. Miaútól, hogy a bárka visszafordult a rossz idő miatt... nem ezt magyaráztam egész álló nap?

3.

Orosz chief mate-em van, a Szása. 52 éves, szovjet tudatállapottal. Nem mondanám, hogy rossz szakember, de egy igazi vaddisznó. Tegnap a bosun store-ban bóklásztam, míg a többiek a motor leszerelésével foglalkoztak. Jelenleg a horgonyt csak a fék tartja. Ezt nem illik, de hadd ne menjek részletekbe. Illetve mégis. Szóval horgonyzásnál, mikor a végleges pozícióban van a hajó, akkor lezárjuk az ún. stoppert. Ezen, illetve a horgonygép szerkezetén nyugszik a hajó, tehermentesitve a láncdiót, annak a tengelyét stb. Egészen véletlenül jutott az eszembe, hogy megnézzem a vészkioldót (nem egészen véletlenül, de ez most mindegy). A történet annyi, hogy mivel nem tudnánk most visszahúzni a láncot, extrém esetben, hogy menekülőre tudjuk fogni a dolgot, ki kellene engednem az egész láncot. Szerencsére senki sem volt a közelemben, mert mikor megláttam, olyan arcot vághattam, mint Munch Sikolya. (ha nem jól írtam volna a festő nevét elnézést) Így utólag csak egy dologra tudok gondolni, hogy a dockban a mi kis kínai barátaink, amikor kiengedték a láncot végig, akkor kicsit ráfeszíthettek. Ettől a lánckamrában az utolsó láncszemet tartó safety pin (vészkioldó tüske) meggörbült, lehetetlenné téve a gyors kioldást, vagy a kioldást úgy általában. Már csak ezt az egy éjszakát kell valahogy kibekkelni, aztán talán jobbra fordul majd az idő, és az Elek is holnapra elkészül az érintkezőkkel, amikor is letudjuk majd zárni a stoppert. Mindegy... írtam egy szívhezszóló e-mailt a cégnek, tájékoztatva őket a részletekről. Mutatom Szásának a mailt:  „keptyen, nyet posszibül... még fotyókat is készítyettyem a dockban... minygyen oké volty...” „Hozd csak a fotókat dorogoj moj....” − mire elrohant. Hozta. Tényleg készített képeket a kioldóról... éééééés, már azokon is sérült volt. Nem hibáztatom, rengeteg felé rohangált a dockban, elsiklott felette. Most éppen a vállamon zokog és próbálom lebeszélni, hogy nehogy nekem felvágja az ereit. December 21-ig itt büdösödne meg nekem... de aztán hazamegy és jön az én szerelmetes germán chief mate-em, akit csak Timberlake-nek hívunk… hosszú lesz ez a szerződés.

4.

2015.12.05. Reggel 9. Az érintkezők megbuherálva. „Nu poprobuj blegy” (inkább nem fordítanám le... aki tuggya tuggya… J ), mondja Arkady, a kápó. Sosem használok tisztet horgonydobáshoz, húzáshoz, de most bármennyire is kedvelem a Boatswaint, előre küldtem Szását is, több szem többet lát alapon. Kilenc láncot behúzni elméletileg 27 percig tartana, de most csak egy sebességünk van. Anélkül, hogy részletekbe mennék, 1 óra 18 perc alatt azért sikerült abszolválni a feladatot. A szél most sem volt jobb, de thrusterrel (mert közben azt is sikerült életre kelteni), géppel és kormánnyal azért csak hazahúztuk. Csapjunk a lovak közé... dead slow ahead. Felslattyogtunk vagy 25 mérföldet Dalian közelébe és délután 3-ra már ismét horgonyon álltunk. Az ígéret szerint 1630-kor jön a supply boat felkapni a motort. 1630, 1700, 1730... 1800... 1830... 1900... welcome to China. Még milyen szerencse, hogy azonos időzónában vagyunk. All hands on stand by... a vacsora meg kihűlőfélben... Aztán valami makogás féle a 16-os csatornán, hogy mindjárt itt vannak. Fogom a kukkert, nézek jobbra, nézek balra... semmi. Én marha egy 50 méteres supply boatot kerestem a nagy sötétségben, de arra még legrosszabb álmaimban sem gondoltam, hogy egy cirka 50 éves, leginkább a hősidőket idéző réni-i kátyert küldenek. De azt küldtek. Engem meg a víz kivert. A monorail (daru) a gépház mögött van, ahol még téglatest alakú a hajó, de közvetlenül utána már gömbölyödik az öreglány hátsó fertálya. Mivel merülésünk semmi, félő volt, hogy becsúszik a szerencsétlen a hajó alá, és akár komolyabb baja is esik (ne adj’ isten elsüllyed). Próbálkozott, jobbról, próbálkozott balról... a istennek sem akart összejönni. Aki már próbált eccerű kínaival angolul szót érteni, annak nem kell mondanom, hogy ez a „mission impossible”. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy olyan lennék, mint Tom Cruise, de a feladat hasonló.... Nagy nehezen rávettem a skippert, hogy adjon már egy orrkötelet és a szél majd elvégzi a többit... mert a kormánnyal és a géperővel határozottan nem tudott mit kezdeni. Touch and go… volt egy egyperces (nem örkényi) intervallum, amikor rápottyantottuk a motort a kátyer fedélzetére... és kész. A többnapos mizériának itt vége. Az elmúlt pár napban öt évet öregedtem. Ez rossz is, meg nem is. Rossz, mert érzem a súlyát... de jó is, mert már csak tíz évem maradt, amit hajózással kívánok tölteni... és ez az egész csak egy rossz emlék lesz majd. Közben írtam a cégnek is: ha a terveikben a Fabiola mint tartalék alkatrészhajó szerepel, akár el is vállanám a parancsnokságát, azzal a feltétellel, hogy melegebb és szélcsendesebb helyen kell várakoznom...