Mint tudjátok, szabadságon vagyok, következésképpen nincs miről írnom, illetve még ha lenne is sajnálom rá az időt, egyéb bokros teendőimet intézendő. (buli, csajok, Fanta)

Kedves barátom ifj. Verseghy Ferenc egy írását már olvashattátok itt. Most egy szomorú eset, Kosztolányi Balázs tavaly őszi balesete kapcsán (http://index.hu/belfold/2012/10/22/megtalalhattak_az_eltunt_balatoni_vitorlazot/ (de nem kifejezetten őróla) készült kis írásával örvendeztetett meg. Tudom furcsán hangzik, hogy „megörvendeztetett”, nem is ez lenne a jó szó rá, de egyszerűen megmelengette az amúgy, zord, marcona szívemet az alábbi írás. Jó lenne, ha majd  egyszer rólam is így emlékezne meg valaki......

Madarak

Hoka Hé! Jó nap ez a halálra!
Nem is értette, miért ismételgette ezt magában reggel óta, mint egy mantrát. Kölyök korában kedvelte az indiántörténeteket. Emlékezett arra, mennyit viccelődtek a haverjaival azon, amikor kiderült, hogy a híres sziú harci kiáltás valójában az indián pipáról szóló vers befejezése:
Jó barátom, először
feléd nyújtom a pipát.
Téged illet, téged,
ki csatában haltál.
Füstöt fújok a hajnalért.
Füstöt fújok a holtakért.
Füstöt fújok a szépekért.
Füstöt fújok a bátrakért.
Füstöt fújok Égi Atyára.
Füstöt fújok Nagy Szellemre.
Jó nap ez a halálra!
Azóta mégis olyan messze sodródott az indiánok világától. Tanult, felnőtt, dolgozott, családot alapított, mint bárki más. Később ezerfelé utazott a nagyvilágban, ám valamiért indiánok közé sose jutott el. Eddig nem is hiányzott neki, csak most ötlött fel a fejében.
Ahogy a vitorlása felé lépkedett, annyira ezen morfondírozott, hogy alig hallotta meg a kikötőmester köszöntését.
Jó napot! – ahogyan elnézte a férfi mosolygós arcát, majdnem felnevetett, hogy már ő is a jó nappal jön.
A hajós nemzet jeles tagja ma is kihajózik? – kérdezte tőle a kikötő gondozója.
Udvarias mosolyra húzódott a szája, de csak biccentett. Nem volt kedve megállni beszélgetni.
Hajós nemzet? Egy frászt! – gondolta. – A nyári rekkenő hőségben fővünk a medence közepén. A reggeli szél utolsó fuvallatai még kipenderítenek bennünket a kikötőből, majd utolsó csókjával mintha mindörökre búcsúzna tőlünk. S mi ott ragadunk. Ilyenkor eleinte békésen csodáljuk a tájat, élvezzük a nyugalmat, gunyorosan nézve ki a partra, honnan alig nesszel hallatszik csak a strandok embertömegének a nyüzsgése. Majd megmártózunk a millió literes fürdőkádban, elégedetten prüszkölünk ceteket megszégyenítve. Később felhangzik az első nyűgös sóhajtás, és onnantól már mattul a kép. Megfogalmazódik az első viccbe csomagolt aggodalom, nehogy a következő évi térképmódosítás mellékletébe mi is bekerüljünk, mint hajózási akadály. A tekintetek sajátos táncot kezdenek lejteni az időtlen időkkel ezelőtt célba vett part, a mozdulatlan víztükör, a tanácstalanul leffegő vászon, illetve a napsütésben kérkedően mosolygó motor között. Mi győz végül? A türelem? A nyugalom? A szabályok betartása? A természet tisztelete? Az egykedvűség? Győz-e valami valójában? Vagy egészen egyszerűen megsajnál bennünket a szél, lehel egyet, és mi végre meglódulunk. Mint mikor kisgyermek játszik autójával a parkettán, és lök rajta egyet, csak hogy végre ne ugyanott álljon, ahol addig. Mindegy is. Fellélegzünk, és ha azt a nagy levegővételt jókor eresztjük ki tüdőnkből, még az is mintha hozzáadódna gyenge szellőnkhöz.
De miért is zavar bennünket, ha kinn időzünk a nyílt vízen? Miért nem tudjuk egyszerűen csak élvezni? Hiszen otthon vagyunk! Még, hogy a víztükör a sztyeppék génjeinkbe rögzült képét hozza elő?!? Ugyan! Lovas nemzet, amely vízre szállt? Vízi lovas? Vízilovas? No, de kérem!
Meg, hogy a vér nem válik vízzé… hát… néha azt kívánom, bár azzá válna… Mikor egy efféle, a szél zátonyáról leszabadulás után végre kikötünk, és ott olyan hangok, szavak, mondatok, arcok, gesztusok fogadnak, hogy azon nyomban visszavágyunk. Vissza, ki. Ki, a tó közepére. Hagyjatok ott! Jól elleszünk mi ketten. Az anyatermészet és én. S ki tudja, talán egyszer egy napon megjelenik hajónkon egy szirén is. Sz. Irén, a foglalkozása hivatásos hajóeltérítő. Róla nevezték el a Baktérítőt, mert a hajókon sokáig csak bakok szolgáltak, úgymint pasik…

Mindeközben tette a már számtalanszor végigcsinált mozdulatsort. Végignézte vitorlását, felkészítette a kihajózásra. Majd elkötötte, s ellökve a parttól egy Istenhozzádot mormolt. Mint mindig.

Ahogy belecsobbant a vízbe, nem érzett semmi rendkívülit, semmi rosszat, sem ijedtséget, se ráébredést. Inkább olyan érzés volt, mint amikor az ágyba bújik az ember – furcsa mód, ahogy a víz befogadta, nyugtatólag hatott rá. Szívdobogása, mint a sellőké, azonnal átvette a hullámok ritmusát. Először nem is távolodó hajója után, hanem körülnézett. Nyugodtan, lassan forgott körbe. Ki tudja, véletlenül-e, de először oda pillantott, ahonnan jött, majd végigtekintett a déli partvidéken, végül a még mindig suhanó vitorláson nyugodott meg a szempárja. S akkor, mint egy ló, mely észleli, hogy lovasa leesett, a hajója szélbe állt, sőt, – ha nem látja saját szemével, senkinek se hitte volna el, de – visszafordult, mintha rátekintett volna, majd újra felvette az útirányt, és jó szélben jó tempóban elvitorlázott.
Nem kapkodott. Mi végre is tette volna? Tudta, hogy úszva úgysem érheti utol a hajót. Most az északi partvidéken nézett szét. Nem ijedt vagy józan mérlegelés zakatolt a fejében, hanem milliomodszor is arra gondolt, járt már ezerfelé a világban, mégse cserélné el ezt a látványt egyetlen más tájért sem.
Rikoltást hallott, és felkapta fejét. Megpillantott pár sirályt, amint nyugodt tempóban, egyenletes szárnycsapásokkal repültek keresztben a tó felett. S ahogy őket nézte, tudata mélyéből valahonnan előtört egy régi indián dal:
Délről jöttek a madarak.
Halld, halld szavukat!
Délről jöttek a madarak,
a rabélet teher csak!
Délről jöttek a madarak,
Manitú, erőt adj!
Délről jöttek a madarak,
szép ez a halálnap!

Hetekkel később találták csak meg a holttestét. A magyarázat egyszerű volt: ő mindig is szavahihető ember hírében állt. Ennyi ideig tartott, mire végiglátogatta legkedvesebb kikötőit, és tiszteletét tette náluk, ahogyan azt eredetileg is eltervezte. Végül valóra váltotta gyerekkori álmát, és átkelt az aranyhídon. Annak végén látta meg egy horgász a csodás naplementében.