Egy tengerjáró hétköznapi kalandjai

Ismét egy kis (szép)irodalom, Verseghy Feri tollából....

2013.03.10. 10:58 malay

„Ancora, ergo sum. – Horgonyolok, tehát vagyok.”

Egy horgony magánélete

Már utazunk – gondolta az ismerős imbolygást megérezve, s még szélesebbre húzódott amúgy is örökké mosolygós szája. Bensőjét őszinte öröm töltötte el, ám kívülről mosolya ellenére mégis hűvös tekintélyt sugárzott horgony mivolta.

Belecsobbant a tóba. Századszor, ezredszer. Az iszap lágy csókjával fogadta, s mint hűséges szerelmes, most is örökre eggyé akart válni véle.

Születése óta szerette a fürdést.

Rideg fémdarabkák voltak a szívében, azok alkották a testét is. Öreg kovácsmester válogatta ki darabjait, és szó szerinti testrészeivel már akkor némi felsőbbrendűséggel néztek vissza a ládában maradt, ki nem választott darabkákra, mintha sejtették volna, miféle felelősségteljes hivatást tudhatnak majd magukénak horgonyként.

Első csobbanása Kovács fürdőmester vezénylete alatt történt. Egymás után ugrottak bele az olvasz tóba. Kozmikus energiák szabadultak el, belezuhantak a Napba, tudatuk egybefolyt, izzó szenvedélyt szabadítva fel közös cseppjeikben. Kis idő elteltével lávaként kerültek ki, s újra feltűnt a kovácsmester, aki formába öntötte. Közben halkan mormogott, amelyből ennyi jutott el hozzá:

…Izzó vastrónon őt elégetétek,

De szellemét a tűz nem égeté meg,

Mert az maga tűz…

Nem értette, fel nem foghatta, de mintha az a szellem lassan belé költözött volna.

Második merülése az ezüst tóban történt. Gőzölgő, sötéten csillogó mélyként várta őt, és ahogy búvárkodott a szürke ködben, érezte, amint keresztanyja, Horg anyó ruhát húz reá.

Végül kapott egy gyűrűt is. Szépet, nagyot. Büszke és boldog volt, hogy végre tartozni fog valahova, valakihez-valamihez. Ám a gyűrűhöz lánc is csatlakozott, amely legalább oly súlyos volt, mint ő maga. Hát így megy ez? – csodálkozott. A gyűrű egyben rabságot is jelent, muszájos kötődést? Elnézegette a láncszemeket: mint megannyi sérült, össze-, elnyomott kis gyűrű, kik egymásba kapaszkodva érzik erősnek magukat.

S most ismét fürdik. Itt van, abban a közegben, ahová szánták, amire teremtették. S milyen érdekes: nem számít élőnek, hiszen nincs tüdeje, de emiatt nem is lélegzik, megfulladni se tud, ugyanakkor lehelet nélkül nincs, nem lehet hangja se, senkihez-semmihez se tud szólni. Viszont lelke igenis lehet. Lám, annak is vannak érzései, kit soha senki se hallgat meg – vélte.

Valami történt. Megmozdult a legutolsó láncszem, és elkezdett úszni a felszín felé. Lassan, sorban követte a többi. Minden egyes láncszem próbálta letisztítani magát, nehogy sáros, piszkos maradjon, amikor kibukkan. Nem törődve másokkal rázták le magukról a koszszemcséket, amely az alattuk lévőkre hullott, így minél lejjebb volt valamelyik, annál nehezebben lehetett tiszta. Milyen érdekes – gondolta – , hogy néha pont én, egyedül én maradok tisztátalan, miközben a többiek miattam, nekem köszönhetően vannak, lehetnek itt.

Végül elértek a gyűrűjéig, és ő is feltápászkodott. Iszap, a hű szerető még egy utolsót simított rajta lágyan, mielőtt útjára engedte. S ahogy emelkedett a türkiz létben, egyre közelebb jutva a fényhez, azon tűnődött, melyik világot szereti jobban – ezt a lentit, ahol bár néha rángatják ide-oda, mégiscsak ott lehet, ott maradhat, ahol ő akar, vagy azt a fentit, amely éltető napfényben fürdik, és ahová lánca köti.

A tóból kibukkanva megállt pár pillanatra víz és fedélzet között. Az utolsó cseppek könnyekként hullottak alá róla. Egyetlen szemhunyásra kisimult alatta a felszín, és mint búcsúzó ember kedvese párás tekintetében, meglátta önmagát. Majd meglódult, és felkerült a hajóra.

Miközben az előfedélzeten szárítkozott, és a kis vízcseppgyerekek fel-felugrálva incselkedtek vele, azon tűnődött, hogy bár a fölé hajoló emberek szemében ezerféle színt látott már – tiszta égszínkéket; kékesszürkét, mint a vihar előtti égbolt; szürkésbarnát, amely iszap szerelmére emlékeztette; barnákat, mint a kikötőcölöpök vagy a mellette taposó cipők bőre; sokféle zöldet, mint a vízinövények – , mégis a tó türkiz tekintetét, amely számára az igazi tisztaságot, az őszinte valóságot jelenti, még soha egyetlen emberi szempárban se látta viszont. S azon is elgondolkodott, hogy a türkizben megcsillanó kék vajon az ég visszatükröződése, vagy a boldogság kék halának megvillanása, vagy csupán a tó vágyakozása tenger testvére után.

Ő is sokszor ábrándozott iszapról, és irigyelte a közelében, a fedélzet szélén kevélyen terpeszkedő kikötőbikát, aki sokszor és gyakorta sokáig simulhatott össze hajlékony szerelmével, a kötéllel. Ölelésük néha oly szoros volt, hogy a kötél majd’ megolvadt belé. S amikor időlegesen elváltak egymástól, utolsó sóhajaikat az emberi fül csupán halk nyikorgásként fogta fel.

De azt is kedvelte, mikor olyan tájon ért mederfeneket, ahol hínárok és egyéb vízinövények éltek. Ők ugyanis csodálták erejét, keménységét, és rajongókként hajladoztak megérkeztekor. Cserébe úgy viszonozta szeretetüket, hogy mindig ügyelt arra, nehogy akár véletlenül is magával rántsa, családjából kiszakítsa valamelyiküket. Tudta, mert hallotta, hogy hasonlót él át a hajó az orra előtt engedelmesen utat adó, szétnyíló náddal, vagy az árboc a vízparton tisztelettel hajladozó fákkal.

Egy hűvös éjszaka után, amikor a kelő Nap meleg sugaraival elkezdte felszárítani róla az éj páráját, ráébredt, hogy a lenti világot jobban szereti. Idefenn kissé kellemetlen volt számára az érzés, ahogy a Nap felforrósította, mivel az olvasz tó hevére emlékeztette, s bár az a bölcsője volt, valahogy érezte, hogy egyben a halálát is jelentheti. Gyarló, egyszerű horgony volt, nem akart elpusztulni, meghalni – élni akart. S az ébredező nappal együtt benne is elhatározás kélt: a tóban akarja leélni hátralévő életét.

Leste az alkalmat, és addig is nézelődött. Igyekezett mindent jól megjegyezni, emlékezetébe vésni, hiszen végleg búcsút akart mondani ennek a világnak. Legtovább az eget bámulta. Rájött, hogy amikor sekélyebb vízben a mindig nedves fövenyen feküdt, a vízfelszínen végiggörgő kis hullámok az égen vonuló bárányfelhőkre emlékeztetik. Nem lesz hát teljesen idegen ettől a világtól az a másik. Csak más. Amikor végül megragadták, és a fedélzet fölé emelkedve meglátta a tavat, furcsa érzés fogta el tudva, hogy utoljára látja-láthatja így.

Amint leért a mederfenékre, s iszap szerelmével összeölelkezve üdvözölték egymást, azonnal sustorogni kezdtek, amiből csak annyi hallatszódott ki, mint mikor homokszemcsék csikordulnak a fémen. A lánca mit se sejtett a készülő tervből. Órák teltek el viszonylagos nyugalomban. Azután – mint mindig – megmozdult a legutolsó láncszem. Most azonban, ahogy a horgonyon volt a jövetel sora, nem mozdult. Sőt, iszap szeretőjével minden addiginál jobban összekapaszkodtak. A láncszemek egy pillanatra megfeszültek, majd meghökkenve visszanéztek, és újra nekiveselkedtek. De sem a horgony, sem az iszap nem engedett most sem. Minden erejüket összeszedve a láncszemek is összekapaszkodtak, és vascsikorgatva erőlködtek. Végül az a láncszem, amely legközelebb volt a horgonyhoz, megsejthetett valamit, mert szétnyitva szárait elengedte a horgony gyűrűjét, és amint a többi láncszem rángatta fel a felszín felé, ő egyedüliként, két kis kitárt szárával, mint kisgyermek elutazáskor a szülőjének egyszerre két kis kezével, intett búcsút egészen addig, amíg el nem tűnt.

Rövid ideig minden békésnek, nyugodtnak érződött, ám mindketten tudták, még koránt sincs vége. Odafönn a hajó árnya lassan elkezdett mozogni, de még mielőtt eltávolodott volna, a kis kereső horgony vágódott a vízbe, hogy megtalálja, s a felszínre emelje. Hanem ő ugyan nem akart ártani neki – rákacsintva mindig mellette karmolta végig iszap hátát, amelyet az hősiesen tűrt. Azután egy utolsó villantással a kutató horgony is feléjük intett, majd emelkedni kezdett, és ő is eltűnt. Végül a hajó tényleg elindult, elment. A horgony és az iszap csak eztán merték elhinni, hogy kettesben maradtak.

Eleinte nagy volt körülöttük a nyüzsgés. Halak és mindenféle egyéb vízi állatok látogatták meg őket hallván a történetüket. Olykor egy-egy arra úszó szárcsa, réce, vöcsök, vagy hattyú is lebukott hozzájuk pár pillanatra beköszönni. Legtovább néhány kagyló vendégeskedett náluk, ám apránként ők is eltávolodtak. Idővel csendesült környezetük, és már alig, csak ritka alkalmakkor láttak vendégül valakit. Néha még előfordult, hogy egy-egy hal elvitte hozzájuk családját, és a kishalak le-fel szánkáztak a horgony szárain, vagy ki-be úszkáltak a gyűrűjén. Lassanként azonban ez is ritkult, majd teljesen elmaradt. Nem is bánták, mert legalább jobban figyelhettek egymásra és önmagukra.

Viharosabb napokon a víz mozgása egészen a mederfenékig hatolt, és akkor a horgony úgy érezte, mintha menne. S mivel olyankor az iszap is mindig átalakult, változott kissé, úgy érezték, formálódó kapcsolatukkal együtt mindketten megújulnak.

Néha viszont megrettentek: akárhányszor egy hajó árnya jelent meg a közelben, az iszap félve-féltve igyekezett elrejteni a horgonyt. Szerették is ezt a bújócskát, amelyben egyre jobban egyesültek. A veszély elmúltával a horgony ismét előbújt, azonban az iszap sose takarta ki teljesen újra. Így a délceg fém testet lassanként egyre jobban, egyre szorosabban ölelte, takarta a lágyan is határozott iszaptakaró.

Érdekes módon, a horgony minél nagyobb mozdulatlanságra lett ítélve, mintha minden mást annál jobban érzékelt volna. Ahogy szűkült közvetlen környezete, úgy tágult a tudata. Olybá tűnt neki, mintha minden egyre nagyobb mértékű lenne – a viharok is, akár ha Szél apó azt akarná, hogy növekvő bénasága ellenére is olykor a régi mozgékonynak érezhesse magát; de a szélcsendes üresség is, amelykor szoborként díszelgett a kihalt tájon. Gyakran mintha még az áramlatok is leálltak volna. Már a közelben elúszó vízi állatoknak is legfeljebb az árnyalakját látta néha, ám oly távolból, hogy fel sem ismerte őket.

Egészen addig, amíg hosszú-hosszú évek múltán elérkezett a nap, hogy a horgonyt immáron egészen eltakaró utolsó szem is fedélként a helyére kerüljön. A horgony utolsó pillantása a vízfelszín felé esett, és a végső riadalmat okozó hajó árnyalakját nézve azon tűnődött, hogy az szerinte ugyanaz a hajó volt, amelyhez egykor ő is tartozott. Majd az utolsó homokszem elvakította, s többé nem látszott ki más az iszapból, csak a horgony gyűrűjének iszapszemcsék által fényesre csiszolt íve, mely a víz és fény játékának köszönhetően türkizes szivárványként jelezte, hogy ott ők örökre egymáséi lettek.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

Szólj hozzá!

Béla kaftán meséi XVII. rész

2013.02.17. 19:12 malay

Eltelt egy újabb hónap és jelentem a helyzet romlik. Alant a parancsnok éneke a hanyag karbantartásról és arról, hogy figyelhettem volna oroszórán az iskolában.

Kezd a dolog unalmassá válni. Van itt nekünk egy szép, TMK szoftverünk, ami alapján a karbantartásokat végezzük. A neve BlueFleet, de mi csak fonetikusan „blúshit”- nek hívjuk. Angolul kevésbé tudok számára:kékkaka. Azért a becenév, mert annyira felhasználóbarát, mint a beceneve elmondja. Ez még nem lenne nagy baj, elbirkózunk vele, Rejtő Jenő híres Pepita Oféliájának stílusában. A Chief rögzít egy elvégzett karbantartást a rendszerben, csatolja a fájlt, majd felhangzik egy gyors, pattogó orosz káromkodás, mivel a program virgonc ököllengetéssel nem menti a dolgot, lehet nekifutni még egyszer. Felteszem, ennek következménye, hogy az elmúlt két hónap alatt napi szinten potyognak a csontvázak a kápó nyakába a gépházban. Illetve ez csak egy része az okoknak. A nagyobb ok, hogy az a birodalmi kápó, aki nemsokára visszatér ide és a hajóleltárban szerepel már négy éve, csak a blúsitben végezte el az előírt karbantartásokat. Másképp miként lehetne az, hogy az elvileg a főgép hűtőjében papíron (blúsiten) 10 hónapja cserélt tömítésekről még én is megmondom, hogy azokhoz évek óta nem nyúlt senki? Ezt onnan tudom, hogy segítettem a tömítéscserében. A gumi már annyira kikeményedett, hogy tört. És 130 lamella között kell a tömítéseket kicserélni, nem kis munka. Ilyen és ehhez hasonló dolgok színezik napjainkat, főleg a gépészekét, de hát ugye ha bánya nem termel, fent a fejnél is fáj a dolog.

Nekem külön van két keresztem, akiket második és harmadik tisztnek hívnak. A harmadik tisztről talán már írtam, fiatal srác, ez a második teherhajója, előtte „operett hajós” volt, görög kompokon dolgozott. Vissza is sírja, hogy ott nem volt koszos a keze, az overallja. Egy hónap után belerázódott az alapvető dolgokba, bár dadogós angolja nem könnyíti meg a dolgát. És hát még mindig lassú, vagy az én elvárásaim nagyok. Nem vagyok még annyira öreg, hogy ne emlékeznék, mennyi időbe tellett bizonyos dolgok elvégzése a hajón. Neki sajnos háromszor annyiba kerül, de felírom a rutintalanság rovására. Sajnos a kezét is fogni kell, mert önállóan nem dönt semmiben, még a nyomtató tintapatronjának a cseréjéhez is engedélyt kér. Erről lassan leszokik, mert a Chief emelt hangon emlékezett meg az ovódáról, meg arról, hogy ez itt nem üdülőtelep, és az igen tisztelt tiszt úrnak fel kellene kapcsolnia az agyát. Mivel Dima erre pislogott, én tolmácsoltam: a Chief ezzel engedélyt adott, hogy akkor cseréljen patron a nyomtatókban, amikor akar. De legalább a navigációval nincs gond, nem mintha a világ legforgalmasabb környékén járnánk. Azért egy meglepit okozott, a szokásos esti körülnézésem során valahol Norfolktól délre azt kellett látnom, hogy hat hajó is halad velünk egy irányban. Kissé körülnézve rá kellett jönnöm, hogy valamelyik amerikai hordozó és kísérete poroszkál 12 csomóval északnak, Dimu pedig az alakzat kellős közepén előzi őket 16 csomóval. Kérdezem: és ez így jó a verekedős fiúknak? A válasz meglepett: megbeszélte velük, hogy ő itt és így jön, azt mondták, oké. Hm, ezt mind az ő angolosságával? De nem volt baj, senkihez nem kerültünk közel és tüzet sem nyitottak ránk, pedig a „névivel„ vigyázni kell.

Lett új második tisztem is, sajnos ettől égnek áll a hajam. Az új fiú már 47-ik évét tapossa, és bár rendelkezik Chief papírral, a képességekkel nem. Nem is meglepő, 17 év orosz haditengerészet kiölheti a gondolkodást az emberből. Illetve a gyakorlatiasságot. Sajnos Andrejt 47 évesen tanítjuk a második tiszt dolgaira. Kezdve a térképjavítástól az útvonal megtervezéséig. Amitől sikító frászt kaptam. Lett egy kisseb betétfuvarunk Costa Ricába, és hát neki kellett húzni a rottát. A térképeken szépen berajzoltam a fő fordulópontokat, amik alapján tervezhet. Ezek egy részét ő lazán figyelmen kívül hagyta és meghúzta az útvonalat tökön- paszulyon keresztül, néhol alig fél mérföldre a parttól. Enyhén szólva nem tapsoltam meg. A nemzetközi helyzetet bonyolítja, hogy Andrej még kevesebbet beszél angolul, mint a harmadik tiszt. Nagyon idegesítő, hogy érkezéskor, többnyire az ő őrségében érkezünk, amint feljövök a hídra, semmit nem csinál, sem egy helyzetpontot, sem egy útirány változtatást, pedig én még épp csak ott tartok, hogy hol a kávé, eszembe sincs átvenni tőle az őrséget. De Andrej az összes haditengerészeti rutinjával utasításra vár. Ha meg a radar előtt ülve, a kávét szürcsölgetve megkérdezem, hogy a pilottal beszélt- e már, akkor átnéz a vállam fölött és megpróbálja elmondani, hogy mi a helyzet a radaron látható céltárgyakkal. Ilyenkor nem tudom sírjak, vagy röhögjek. Komolyan, olyan szinten Tarzan angolját használom, hogy hülyének érzem magam tőle, de még így sem megy. A manővereknél inkább nem válaszol a rádión, mert nem érti, amit kérek, pedig nem Shakespeare összest olvasok fel neki. A single up, meg a forward station és aft station kifejezésekről dunsztja sem volt, okozott némi galibát manőver közben, hogy a hátsó brigádnak kiadott utasítást elől nagy lelkesen végrehajtotta. Vagy a bócmannal beszélek, vagy a Chief fordít nekem oroszra. De mi lesz itt akkor, amikor a Chief hazamegy majd?

Az új Chief egy alig 28 éves román srác lesz. Nem mondom, lehet éppen gyakorlata, de nagy tétben nem fogadnék rá. Az eddigi kényelmes életemnek vége, az utolsó bő hónapban mindenkin rajta kell tartanom a szememet.

De vissza Andrejhoz. Abban kellemes helyzetben vagyunk, hogy van elektronikus térképünk. Nem teljes verzió ugyan, és emiatt elsődlegesen papír térképen navigálunk, de van, nagyon jó dolog manőver, horgonyzás közben. Ha működik. Előfordul ugyanis, hogy aki kezeli, az nem ért hozzá, és olyankor tud ám olyan dolgokat produkálni, hogy ihaj. Mint minden számítógépes rendszernek, ennek is megvannak a gyenge pontjai. Ha a GPS-ről érkező jel gyenge, akkor az bezavar a térkép működésébe. A radaréba is, de aki elvégezte a megfelelő tréninget, az tudja, hogy a radarkép nem szokott lefagyni, mert az térkép rosszul működik. Sajnos Andrej nem végezte el ezt a tréninget, papírja ugyan van róla, de a Chiftől tudom, ő is csak fizetett, de semmilyen tanfolyamot nem kellett végigülniük. Ráadásul a típus specifikus tréningjük sem arra a brejzlire (elektromos készülék tengerészül – a szerk.) szól, ami nekünk van, hanem teljesen másra. Ezért Andrej, a rossz GPS jel miatt lefagyó radarképet az elektromos térkép hibájának értelmezte, holott 4 centis vörös betűkkel villog a radaron, hogy a GPS jel minősége rossz. Azt tényleg nem tudom, honnan vette, hogy az elektromos térképnek van befolyása a radarra. Fordítva igen, de ettől még nem lesz „lefagyott” a kép. Sajnos laza csuklóval lekapcsolta a ECDIS-t (az elektromos térkép, bár ha nem teljes verzió akkor nem így hívják angolul – a szerk.) és nem hívott fel a hídra, mivel hajnali kettő volt az idő. Az, hogy állandó utasításba van kiadva, hogy bármelyik navigációs berendezés meghibásodása esetén hívnia kell, azt nem tudta. Pedig aláírta, hogy elolvasta és megértette a Master’s Standing Orders nevezetű, általam jegyzett 3 oldalas novellát (két oldal 1-es sorközzel, 8- as betűmérettel). Hát nem. Eltartott pár óráig, amíg a rendszert valahogy összekalapáltam ismét. Komolyan, nemsokára akár az IT osztályra is áthelyezhetnek, mert amit itt a számítógépekkel gépészkednem kellett az elmúlt két hónapban, az nem semmi. Sokkal többet tudok a Windowsról, a hálózatokról, meg egyebekről, mint mielőtt beszálltam volna.

Szóval Andrej ad okot az állandó aggodalomra. Szerencsére már csak 48 nap van hátra ebből a szerződésből. Remélem a váltóm időben érkezik, nem lesz semmi zavar. Mert most van, a kápónak és a Chifnek ma kellett volna hazamennie, de mivel nem vagyunk az USA-ban és csak két hét múlva leszünk ott ismét, hát csúszik a váltásuk. És miért nem vagyunk ott? Mert kérem, a rakodómunkások sztrájkolnak. Igen. Az USA-ban. Hogyhogy miért? Hát több pénzért. Főleg a new yorki és baltimorei szekció. A többiek igazból dolgoznának, de ez a két szekció enyhén szólva a fehér galléros bűnözők befolyása alatt van. És el fogják érni, amit akarnak, holott a konténeres üzletág ezer sebből vérzik. A pénzt közvetlenül a hajózási társaságok fizetik, mint a Maersk, Hapag Lloyd, de ez a bérleti díjakban alaposan visszaüt a tulajdonosokra.

Hogy azért vidám dolgokról is szó legyen: kaptam e-mailt a bérszámfejtésbonyolító ügyosztálytól, ami logikusan Manilában van. Kezdődik a levél így:

„Dear Captain Minarik,

Nice to work with you again…”

Namost ugye aki rendszeresen olvassa firkálmányaimat, az tudja, hogy a Captain Minarik, becsületes nevén Malay Tigris (bocs Malay :D), barátainak csak Malay, a cég zászlóshajójának állandó parancsnoka, az összes fejes kebelbeli barátja, mentorom, és a többi, és a többi.

Én már meg sem lepődök rajta, ha a matrózaim között van olyan, aki már hajózott vele, ha valahol ismerik, most is van egy martalócom, na az is azzal jött némi tudatmódosító szer bevitele után, hogy ismerem –e a Captain Minarikot, mert ő is magyar? Kérdem én: van még olyan szeglet ezen a bolygón, ahová hajó beteszi a lábát és még nem ismerik? Van egy sanda gyanúm, hogy a Puerto Cortesben a legöregebb pilot is emlékszik rá, mert amikor elárultam, hogy magyar vagyok, akkor nem lepődött meg nagyon, és mondta, pár éve találkozott már magyar parancsnokkal….

Na de ez a levél akkor iskissé félre ment, bár a kis filippínó hölgyike azt írja, hogy akkor mostantól ő bérszámfejt a maffiának, no de Malay egyrészt jól megérdemelt szabadságát élvezi, másrészt ez itt nem a Fabiola. Vissza is írtam, hogy kiskezi’csókolm, sajnos ez nem a Fabiola, meg nem a Malay, csak én. Postafordultával landolt a villanyvarnyú, az meg hogy lehet? Neki azt mondták, magyar parancsnok van, akkor az meg a Minarik- Malay Captain. Elmagyaráztam, hogy vagyunk még páran magyarok, de bevallom, jó negyedórát röhögtem, hogy szegény Malay, már szürke középszer sem lehet. Ha magyar, akkor Malay. Most is fülig érő szájjal vigyorgok, amikor ezt gépelem.

Puerto Cortesra visszakanyarodva, mit tesz a véletlen, Malay is járt ott (az öreg révész nem téved), nem is egyszer, így ajánlott helyi nevezetességeket. Két hónapja vagyok itt, és végre, nem az éjszaka kellős közepén kötöttünk ki. Ki is mentünk a kápóval és felkerestük az El Delfino nevezetű helyet. Nem emlékszem, hogy Malay név szerint ajánlotta volna az éttermet, de megkerestük, megtaláltuk és bizony normális ember módjára, vacsoráztunk, kávéztunk, beszélgettünk. Nagyon nem is akaródzott visszajönni a hajóra, két hónap után jó volt parton lenni. Kár, hogy az esti indulás miatt a helyi jellegű söröket nem lehetett kipróbálni. Ettől függetlenül 3-4 órára kissé ellazultunk.

Hogy a személyzet többi tagja vajon mit csinált nem tudom, de a kassza eléggé üres, és páran itt vakaródznak, hogy kellene még készpénz, mert a következő kikötő is víg hely. Azt hiszem, a kikötő kapujától nem messze lévő bárok nem panaszkodhattak a bevételre.

Én sem az orosz másodtisztre. Gondoskodik a folyamatos kalandtúráról. A ballasztolástól írásban tiltottam el. Amíg nem tudja melyik a jobb és a bal oldal, addig kis színes pántlikákat kell viselnie a kezén. Ugyanis bőszen töltötte a bal oldali tankokat, hogy korrigálja a balra dőlést, és nem értette, miért nem akar az a dőlés csökkeni. Kész szerencse, hogy időben érkeztem, különben nem biztos, hogy ezt a kis firkálmányt legépelhettem volna.

Folytatása következik.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

2 komment

Memento mori

2013.01.31. 11:39 malay

Mint tudjátok, szabadságon vagyok, következésképpen nincs miről írnom, illetve még ha lenne is sajnálom rá az időt, egyéb bokros teendőimet intézendő. (buli, csajok, Fanta)

Kedves barátom ifj. Verseghy Ferenc egy írását már olvashattátok itt. Most egy szomorú eset, Kosztolányi Balázs tavaly őszi balesete kapcsán (http://index.hu/belfold/2012/10/22/megtalalhattak_az_eltunt_balatoni_vitorlazot/ (de nem kifejezetten őróla) készült kis írásával örvendeztetett meg. Tudom furcsán hangzik, hogy „megörvendeztetett”, nem is ez lenne a jó szó rá, de egyszerűen megmelengette az amúgy, zord, marcona szívemet az alábbi írás. Jó lenne, ha majd egyszer rólam is így emlékezne meg valaki......

Madarak

Hoka Hé! Jó nap ez a halálra!
Nem is értette, miért ismételgette ezt magában reggel óta, mint egy mantrát. Kölyök korában kedvelte az indiántörténeteket. Emlékezett arra, mennyit viccelődtek a haverjaival azon, amikor kiderült, hogy a híres sziú harci kiáltás valójában az indián pipáról szóló vers befejezése:
Jó barátom, először
feléd nyújtom a pipát.
Téged illet, téged,
ki csatában haltál.
Füstöt fújok a hajnalért.
Füstöt fújok a holtakért.
Füstöt fújok a szépekért.
Füstöt fújok a bátrakért.
Füstöt fújok Égi Atyára.
Füstöt fújok Nagy Szellemre.
Jó nap ez a halálra!
Azóta mégis olyan messze sodródott az indiánok világától. Tanult, felnőtt, dolgozott, családot alapított, mint bárki más. Később ezerfelé utazott a nagyvilágban, ám valamiért indiánok közé sose jutott el. Eddig nem is hiányzott neki, csak most ötlött fel a fejében.
Ahogy a vitorlása felé lépkedett, annyira ezen morfondírozott, hogy alig hallotta meg a kikötőmester köszöntését.
Jó napot! – ahogyan elnézte a férfi mosolygós arcát, majdnem felnevetett, hogy már ő is a jó nappal jön.
A hajós nemzet jeles tagja ma is kihajózik? – kérdezte tőle a kikötő gondozója.
Udvarias mosolyra húzódott a szája, de csak biccentett. Nem volt kedve megállni beszélgetni.
Hajós nemzet? Egy frászt! – gondolta. – A nyári rekkenő hőségben fővünk a medence közepén. A reggeli szél utolsó fuvallatai még kipenderítenek bennünket a kikötőből, majd utolsó csókjával mintha mindörökre búcsúzna tőlünk. S mi ott ragadunk. Ilyenkor eleinte békésen csodáljuk a tájat, élvezzük a nyugalmat, gunyorosan nézve ki a partra, honnan alig nesszel hallatszik csak a strandok embertömegének a nyüzsgése. Majd megmártózunk a millió literes fürdőkádban, elégedetten prüszkölünk ceteket megszégyenítve. Később felhangzik az első nyűgös sóhajtás, és onnantól már mattul a kép. Megfogalmazódik az első viccbe csomagolt aggodalom, nehogy a következő évi térképmódosítás mellékletébe mi is bekerüljünk, mint hajózási akadály. A tekintetek sajátos táncot kezdenek lejteni az időtlen időkkel ezelőtt célba vett part, a mozdulatlan víztükör, a tanácstalanul leffegő vászon, illetve a napsütésben kérkedően mosolygó motor között. Mi győz végül? A türelem? A nyugalom? A szabályok betartása? A természet tisztelete? Az egykedvűség? Győz-e valami valójában? Vagy egészen egyszerűen megsajnál bennünket a szél, lehel egyet, és mi végre meglódulunk. Mint mikor kisgyermek játszik autójával a parkettán, és lök rajta egyet, csak hogy végre ne ugyanott álljon, ahol addig. Mindegy is. Fellélegzünk, és ha azt a nagy levegővételt jókor eresztjük ki tüdőnkből, még az is mintha hozzáadódna gyenge szellőnkhöz.
De miért is zavar bennünket, ha kinn időzünk a nyílt vízen? Miért nem tudjuk egyszerűen csak élvezni? Hiszen otthon vagyunk! Még, hogy a víztükör a sztyeppék génjeinkbe rögzült képét hozza elő?!? Ugyan! Lovas nemzet, amely vízre szállt? Vízi lovas? Vízilovas? No, de kérem!
Meg, hogy a vér nem válik vízzé… hát… néha azt kívánom, bár azzá válna… Mikor egy efféle, a szél zátonyáról leszabadulás után végre kikötünk, és ott olyan hangok, szavak, mondatok, arcok, gesztusok fogadnak, hogy azon nyomban visszavágyunk. Vissza, ki. Ki, a tó közepére. Hagyjatok ott! Jól elleszünk mi ketten. Az anyatermészet és én. S ki tudja, talán egyszer egy napon megjelenik hajónkon egy szirén is. Sz. Irén, a foglalkozása hivatásos hajóeltérítő. Róla nevezték el a Baktérítőt, mert a hajókon sokáig csak bakok szolgáltak, úgymint pasik…

Mindeközben tette a már számtalanszor végigcsinált mozdulatsort. Végignézte vitorlását, felkészítette a kihajózásra. Majd elkötötte, s ellökve a parttól egy Istenhozzádot mormolt. Mint mindig.

Ahogy belecsobbant a vízbe, nem érzett semmi rendkívülit, semmi rosszat, sem ijedtséget, se ráébredést. Inkább olyan érzés volt, mint amikor az ágyba bújik az ember – furcsa mód, ahogy a víz befogadta, nyugtatólag hatott rá. Szívdobogása, mint a sellőké, azonnal átvette a hullámok ritmusát. Először nem is távolodó hajója után, hanem körülnézett. Nyugodtan, lassan forgott körbe. Ki tudja, véletlenül-e, de először oda pillantott, ahonnan jött, majd végigtekintett a déli partvidéken, végül a még mindig suhanó vitorláson nyugodott meg a szempárja. S akkor, mint egy ló, mely észleli, hogy lovasa leesett, a hajója szélbe állt, sőt, – ha nem látja saját szemével, senkinek se hitte volna el, de – visszafordult, mintha rátekintett volna, majd újra felvette az útirányt, és jó szélben jó tempóban elvitorlázott.
Nem kapkodott. Mi végre is tette volna? Tudta, hogy úszva úgysem érheti utol a hajót. Most az északi partvidéken nézett szét. Nem ijedt vagy józan mérlegelés zakatolt a fejében, hanem milliomodszor is arra gondolt, járt már ezerfelé a világban, mégse cserélné el ezt a látványt egyetlen más tájért sem.
Rikoltást hallott, és felkapta fejét. Megpillantott pár sirályt, amint nyugodt tempóban, egyenletes szárnycsapásokkal repültek keresztben a tó felett. S ahogy őket nézte, tudata mélyéből valahonnan előtört egy régi indián dal:
Délről jöttek a madarak.
Halld, halld szavukat!
Délről jöttek a madarak,
a rabélet teher csak!
Délről jöttek a madarak,
Manitú, erőt adj!
Délről jöttek a madarak,
szép ez a halálnap!

Hetekkel később találták csak meg a holttestét. A magyarázat egyszerű volt: ő mindig is szavahihető ember hírében állt. Ennyi ideig tartott, mire végiglátogatta legkedvesebb kikötőit, és tiszteletét tette náluk, ahogyan azt eredetileg is eltervezte. Végül valóra váltotta gyerekkori álmát, és átkelt az aranyhídon. Annak végén látta meg egy horgász a csodás naplementében.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

2 komment

Béla kaftán meséi XVI. rész

2013.01.06. 07:11 malay

Örömmel jelenthetem, hogy Béla barátom ismét jelentkezett....

Változtatás nélkül....csemegézzetek:

"Boldog új évet kívánok Laci!

Remélem jól telik a szabid, és minden rendeben. Egy újabb levél tőlem, alant. Hallod, most téged vagy ismer mindenki, mert itt összebotlottam az Abulag Glicerio nevű martalóccal, aki nagy lelkesen mesélte, hogy a magyar parancsnoka tojást sütött a decken. Kérdezem melyik hajó gyanítva a Minnat, és megerősítést nyert. Kérdezte ismerem a Capt. Minarikot. Hát ki nem ismeri?!!!!

Ölel,

Béla

Eltelt egy bő hónap, amióta bejelentkeztem, éppen itt az ideje a legújabb levélnek. Pedig nincs időm írni, elég sok a dolgom, nincs üresjárat. Állandó hajnali érkezések, esti indulások, a kettő között meg ilyen szerviz, olyan probléma. De mivel a világvégét megint túléltük, írok.

Szóval átvettem ezt az ékszerdobozt, és hihetetlen luxusba csöppentem. Három tiszt a kezem alatt, köztük egy „legendás” első tiszt, konyhafiú, a kabinom akkora, hogy eltévedek benne. Működő számítógépek, viszonylag modern híd, elektromos térképpel. De ami a fő, az édesvízre nincs gond, mi gyártjuk, amit nem mondhatok el az előző hajókról. És működő légkondi, ami remek.

Az első tiszt legendás. Mégpedig azért, mert átlag három évenként haza kell szólnia a cégnek, hogy bocsi, de a barbát letartóztatták. Szerencsére a legutóbbi ilyen esete tavaly volt, egyelőre nincs veszély, de az ördög nem alszik. Én sem sokat, de ennek nem a chief az oka. Hanem az előző barba. 30 éves német titán, a világ összes magabiztosságával megverve, mert ekkora önbizalom már nem áldás. Elképedve néztem, hogy úgy kezeli a hajót, mint a saját BMW-jét, komolyan csodálom, hogy nem verte itt- ott oda manőver közben. Ez a kisebbik baj, a nagyobbik, hogy hagyott itt nekem akkora kupit a könyvelésben, hogy hónap közepéig nyomoztam, mi miért nem stimmel, és bár kitaláltam, de ennek a böjtje a decemberi fizetéseknél jött el. A könyvelési osztállyal, ami praktikusan ki van szervezve Manilába, akkora nyomozást folytattunk, hogy ilyet a NAV is csak tíz évben végez. A végére annyira belemerültek a fülöp kisleányok a dologba, hogy sikeresen elcsellózták a novemberi, és ezzel együtt a decemberi fizetéseket. Pedig karácsony után napi szinten könyörögtem nekik, ellenőrizzék a számításaikat, mert nem jó. Végül január negyedikén elhitték nekem, hogy én jobban tudok összeadni, meg kivonni, mint ők adatokat bevinni a számítógépbe. De ezen is túl vagyunk.

Ahogy egy in water surveyen (ez kb. annyit tesz, hogy a hajót kidokkolás helyet a vízben ellenőrzik búvárok, egy regiszterjelenlétében; a regiszter meg az osztályozó intézetet képviselő személy – a szerk.), egy időszakos szemlén, meg egy kisebb javításon. Ez utóbbi volt a legszebb, 5 és fél nap alatt megoldotta a gépészek egy főgép nagyjavítást. Nem hittem volna. Jó, volt a partról segítségük, de akkor is. Láttam már hasonlót, az közel három hétig eltartott. A javítás alkalmából kaptam két műszaki szuperintendást, hurrá. Nemsokára meg jön a nautikai, asszonyostól, bár erről igyekszem lebeszélni, mert utaskodni itt nem túl egyszerű. De hát úgy fest, népszerűek lettünk.

Még a javítás előtt volt egy kis esemény. A három napja a hajóra érkezett matrózt fejbe kólintotta egy konténerkötöző rúd, pont ott, ahol nem védte a sisak. Szerencsétlen, először volt a cég alkalmazásában, először konténeres hajón, hiába mondtuk neki, fél szemmel felfelé pislogjon, mer t itt az égből acéleső potyog, megtörtént. De a srác annyira féltette a melóját, hogy 10 napig nem szólt a dologról. Akkorra már viszont annyira fájt a sérülés helye, hogy nem bírta. Kiküldtem orvoshoz, az orvos meg haza, de mire repülőjegye lett… Na, az is egy szép történet lesz egyszer. Egy pár napig kevesebben voltunk, de túléltük.

Aztán jött Miami, a javítással. Remek helyen voltunk kikötve, az személyhajók termináljának a végen. Olyan szűk helyre kellett betornászni a hajót, hogy erre az alkalomra kaptam két rangidős pilotot. Mégpedig azért, mert ezt a manővert jó, ha félévente egyszer eljátsszák. Akkor sem ekkora hajóval. Ezen a híren felbuzdulva kértem egy vontatót is. Kellett is, enyhén szólva kicsi helyre szuszakoltuk be a hajót. A két pilot olyan izgatott volt a manőver alatt, mint kisgyerek ajándékosztás előtt, aminek hatására én elfogyasztottam kb. 25 darab fogpiszkálót. Azért nem többet, mert csak ennyi volt kéznél. Szóval lekötöttünk a kijelölt helyünkre, pontosan szemben Miami belvárosával, a hajó mögött 30 méterre a kapu. A baj csak az volt, hogy a biztonságra hivatkozva nem sétálhattunk a kapuhoz, hanem egy szerződött cég autóját kellett hívni. Alkalmanként 45 dollárért. Azaz egy kimenetel 90 dollárba került volna. El lehet képzelni, milyen sokat voltunk a parton. Igen, pontosan annyit. Pedig elhatároztam, hogy 24- én bizony elmegyek Miami Beachre és megfürdök a tengerben, amit jól meg is írok mindenkinek. Nem jött össze.

A tervek szerint csak 25-én este kellett volna elhagyni Miamit, de mivel 24. délután kész lett a gép és senki nem akarta a rakpartot fizetni, ezért karácsonyi vacsora helyett volt vacsora manőver. A szentestét 25-én ünnepeltük.

Minden visszatért a rendes kerékvágásba, még a hajó balszerencséje is. Idén már öt baleset történt, elgázoltak egy bálnát, és valahol a Yucatán félsziget környékén valami nagy csövet is. A balszerencse engem is elért, mégpedig egy kikötőkötél képében. Mondjuk a rossz sorsnak az új harmadik tisztem alaposan besegített. Román srác, de moldáv, szóval nem tudom, mert nagyon szűkszavú. angol nyelven. Mert románul mondja ám a magáét. Azaz angol tudása, hááááááát. Finoman fogalmazok: gyengécske. A tapasztalata is. Ez a harmadik hajója 3. tisztként, előtte egy görög cégnél volt, kompokon dolgozott, illetve egy bulkeren. Ahol manővereznie a hídon kellett a barbával. Ebből következik, hogy a konténerezésről, meg a manőverezésről dunsztja nincs, illetve nem sok. Ennek eredménye a propellerre tekeredett kikötőkötél. Mivel az amerikai mooringmanek égnek a munkavágytól, hát szépen beledobálják a vízbe a köteleket. amit aztán nekünk gyorsan be kell húzni, mert máskülönben elkapja propeller. Ez történt Norfolkban. A farkötelet bedobták a vízbe, amit a 3. tiszt lassan kezdett el behúzni, mert nem a kötélre figyelt. Az meg köszönte szépen és a hátulról érkező széllel besodródott a tükör alá, ahol a csiga elkapta. Hogy én ennek mennyire örültem.

Visza kecmeregtünk a rakpartra, ennek meg ott örültek nagyon, bár a helyünk nem kellett senkinek. És kezdődött a nagy telefonálás, mindenki értesített mindenkit, én meg búvárokat kértem. Szombat délután, de üstöléssel. Azt hittem, reggelig nem lesz semmi, de szerencsére ott a Hampton Roads, ahol a Flotta legnagyobb keleti parti kikötője van. Miért szerencse ez? Hát mert a flotta miatt két 24 órás ügyeletet adó búvárcég is van Norfolkban, mivel az említett alakulatnál manőverenként szokás összeszedni egy kikötőkötelet. Mondjuk ők nem is csinálnak annyi manővert, mint mi, nem is ezért tartják őket. Az egyik cég emberei három órán belül megjelentek. Egy verekedős hajót hagytak ott a kedvünkért. mit mondjak, felkészüléssel, mindennel együtt 2 óra alatt lekapták a 30 méter kötelet a propellerről. Szerencsére sem sérülés, sem olajszennyezés nem történt, így az időközben a Parti Őrségtől megjelent tisztek is abbahagyták a rajtam végrehajtott proktológiai vizsgálatot. Igaz, arra ígéretet kaptam, hogy legközelebb az urológia szakcsoportjuk jön, hólyagtükrözéssel felérő vizsgálatra. Addig lesz időm megfejteni, hogy a propellerre feltekeredett kikötőkötélnek mi köze van a konyha szagelszívó szűrőjének tisztaságához. Mint ne mondjak, ilyen örömmel még nem fogadtam révkalauzt, mint azt, amelyik az indulásra jött.

Az újesztendőt a tengeren ünnepeltük, csendesen, egy pohár pezsgővel. Én egy szép, tartalmas beszédet mondtam, ami kb. 10 másodpercet vett igénybe. A keleti parti konténer terminálok rakodóinak kollektív szerződés lejárt 29- én éjfélkor, és mivel új megállapodás nincs, sztrájkveszély volt. Ezt eltolták egy hónappal, remélve, hogy lesz egyezség, de nekünk mindenesetre két kikötőnket is törölték. Így rekordhosszú, 6 napos menetünk van, mégpedig poroszka tempóban. Amióta itt vagyok, csak akkor megy teljes sebességen a hajó, amikor a pilot kéri. Amúgy gazdaságos, meg a legesleggazdaságosabb sebesség, illetve újabban a super slow steaming.Ami azt jelenti, hogy 25% gépterhelés, de úgy is be van ígérve a 14 csomó. Szerencsére ezt még nem kérték, mert nem tudnánk tartani. Ez a terhelés hosszabb távon nem jó a gépnek, és hát 25% terhelés éppen csak lassan előre. De nem baj, a bérleti szerződéseket nem mi kötjük.

Most egyenlőre ennyi, ha lesz egy kicsivel több időm, majd mesélek"

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

9 komment

Intermezzo...egy szösszenet Kécza Sanyi tollából....

2012.11.05. 10:23 malay

Két és fél év a szárazon.

Nem egy partra vetett hal emlékiratai következnek, hanem egy éltető elemétől megfosztott tengerész mereng a múlton a következő fejezetben. 1993 volt az éve, hogy családom osztatlan örömére döntöttem úgy, hogy abbahagyom a hajózást. Elég volt a sok „fülrágásból”, célozgatásból, a - „Mindig itt hagysz a két kis gyerekkel, meg az öreg anyáddal!” - féle sápítozásból. Így történhetett, hogy a „Bodrog” – ról hazatérve, már azzal mentem be a központba, hogy befejeztem, ennyi elég volt a kétlaki életből. Kapacitáltak, gondoljam meg, feltételezem, úgy vélekedtek, hogy sok társamhoz hasonlóan külföldön kívánom folytatni a pályafutásom. Nehezen sikerült meggyőzni az éppen ügyeletes beosztót, hogy szándékom végleges. „Az útleveledet azért megőrizzük” – bocsátott az utamra, úgy tűnt, hogy a jövőbe látott.

Az, hogy elbúcsúztam a Maharttól, az egy dolog volt, a munka keresése volt a másik Bíztam régi ismeretségeimben, megkerestem egy valaha volt tengerészt, akivel annak idején pár alkalommal együtt hajóztunk. Ő a parton ragadva szép karriert mondhatott magáénak, már osztályvezetőként dolgozott a Csepeli Szabadkikötőben. „Ki segíthet rajtam, ha nem ő?” - felkiáltással leptem meg az otthonában. Liternyi pálinka elfogyasztása közben meghánytuk, vetettük sorsomat, kiderült, nem csak én váltottam, hanem ő is, a biztosnak tűnő egzisztenciáját, - az osztályvezetői beosztást, - cserélte fel egy még biztosabbra, a kikötőbe telepedett, német – magyar, logisztikával foglalkozó cég rakodásirányítói munkakörével. Fizikai munkát is szívesen vállaltam volna, - akár darusként is, ha a sors úgy kívánja, - de barátom gyorsan lehűtötte a kezdeti lelkesedésem. Hozzájuk csak kihalásos rendszerben lehetett bejutni, az új cég indulásánál lefölözték a kikötőben dolgozók krémjét, telített volt a létszám, az utcáról senkit nem vettek fel, ezen még ő sem tudott segíteni. Kellőképpen elázván a szeszektől néztük át a többi lehetőséget, nem sokkal azután, hogy áttértünk a sörök fogyasztására, miután a pálinkás demizson alján már alig kotyogott valami a „házi rettenetesből”. Ajánlott egy másik lehetőséget, egy „menhelyet”, ahol a parton ragadt tengerészek leltek megnyugvásra. Egy holland – magyar „surveyor” (ellenőrző) cégről volt szó, szintén a kikötőben volt a telephelyük. Az igazgatójuk egy egészségi okokból parton ragadt „csíf” volt, őt csak névről ismertem, barátom még két nevet említett, velük viszont már hajóztam, jó kollégáknak tartottam őket. Megegyeztünk, szól pár jó szót az érdekemben, majd elnehezülvén a szeszektől, hazatértem.

Pár nap múlva érdeklődtem, s már mehettem is be a kikötőbe. Kicsit gyors volt a tempó, bíztam benne, hogy karácsonyig ellébecolhatok otthon, - november vége volt, - de miután az egyik munkatársuk behajózott, sürgősen kerestek valakit a helyére, és én lettem volna az a valaki. Mit volt mit tenni, ne válogasson az ember, és főleg ne szabjon feltételeket, ha ínséges időkben keres munkát. Végig az járt az eszemben, milyen lesz az új főnököm? Az, hogy tengerész, még nem volt elegendő, sokféle emberrel találkoztam a két évtized alatt, reméltem, nem a rosszabbik fajtából került ki. Felemás érzésekkel ültem le vele beszélgetni, az első pillanatokban egyáltalán nem volt szimpatikus. A kilencvenes évek elejének újsüttetű menedzsere ült velem szemben. Nagyhangú, az ötvenes éveinek elején járó, az „én mindent jobban tudok” fajtából került ki, aki éreztette, örülhetek, hogy szánt rám időt, a saját és cége fontosságát hangoztatta mindvégig. Mikor a munkaköröket kezdte sorolni, kezdtem kényelmetlenül feszengeni a széken! Az még hagyján lett volna, hogy a rakodásokat kellett felügyelni, darabárut számlálni, - hasonló munkákat a hajón is végeztünk, - de a merülés felvétel, a rakomány súlyának kiszámolása már tiszti feladat volt, nem foglalkoztam vele. Mikor kételyeimet megemlítettem, letorkolt, mondván, a behajózott kollégám is megtanulta, matróz létére. „Ha ő megtanulta, talán én sem leszek hülyébb az átlagnál, muszáj, hogy sikerüljön!” – döntöttem el. Az, hogy „report” - okat, - jegyzőkönyveket – önállóan készítsem el, ráadásul angolul, a számítógép segítségével, nos, úgy véltem, az meghaladja a képességeimet. Mikor kifejtettem ebbéli kételyeimet, leendő főnököm arcán átsuhant a kételkedés komor felhője, de úrrá lett rajta, és mivel nagyon kellett az ember, úgy döntött, még sem rúg ki azonnal, ad egy esélyt. Mikor a béremre került a sor, az én orcám komorodott el, nagyon keveset ajánlott, igaz hozzátette, túlórázásra lesz módom bőven, az majd megemeli szerény juttatásom. („Nem egy nyugdíjas állás”, - említette jó előre barátom, és az anyagiak tekintetében igaznak bizonyult a próféciája.) „Már a fél Detert dolgozott nálam!” - állította némi túlzással a főnök, ez előre vetítette azt, hogy a cég valóságos átjáró ház lesz. (Az is volt. Az ott töltött rövid idő alatt szép számmal fordultak meg tengerészek a cég állományában, sok, eddig ismeretlen kollégával köthettem ismeretséget, akik a szabadság pénztelen hónapjait használták fel egy kis mellékjövedelem biztosítására. Erre volt jó ez a munkahely, másra nem igen.) Még hozzáfűzte, hogy a munkarendet tekintve alkalmazkodnunk kell a három műszakos kikötőhöz, gyakori lesz az éjszakai, a hétvégi műszak; ez nem hatott meg különösebben, volt alkalmam a hajón hozzáedződni a hasonló munka beosztáshoz. Vegyes érzelmekkel hagytam magára, nem tudtam dönteni, jó lesz ez nekem, vagy sem, bíztam abban, hogy előbb – utóbb sikerül átkerülnöm barátom cégéhez, vagy találok valami jobban fizető állást kikötőben. Az, hogy másutt is próbálkozzam, fel sem merült bennem, minden a vízhez, a hajókhoz kötött.

Szabadságra is mehettem, nagyon hülyén nézhettem a főnökre, mikor megkérdezte: „Mikor akar szabadságra menni?” „Miért mennék, hisz itthon vagyok?” – ez volt az első gondolatom, még nem tudtam „itthoni” fejjel gondolkozni.

Miből is állt ez a bizonyos munkaköröm? Az eleve eldöntött tény volt, hogy munkám a kikötőhöz kötődik majdan, mivel sem jogosítvánnyal, sem telefonnal nem rendelkeztem, nem voltam kellőképpen mobilizálható. (Néha napján lelátogattunk a dunaújvárosi kikötőbe is, ha az ottani kollégákat kellett valamilyen okból kisegíteni, akkor „nagyságos urat” csináltak belőlem, kocsival vittek, hoztak.)Így napjaim javarésze a rakodások ellenőrzéséről, az áruk számlálásáról, hajók, uszályok merülésének felvételéről, a be- illetve kirakott áruk mennyiségének megállapításáról, valamint ezek jegyzőkönyvezéséről szólt. Sarkalatos pontja volt munkakörömnek a rakodásra váró hajók tisztaságának ellenőrzése, no, ebben volt elég tapasztalatom, sok hajó raktárát takarítottam az ellenőrök kekeckedése miatt. Elhatároztam, ebben nem ismerek könyörületet, de a későbbiekben rákényszerültem a kompromisszumokra én is.

Munkám fiaskóval kezdődött, az egyik cég raktárában heverő csőkupacot kellett volna leszámolnom. Nem boldogultam vele, a kazalszerűen összehányt cső kifogott rajtam, hiába számoltam át többször is, - majd ’ tízezernyi darab, kis átmérőjű áruról volt szó, - két, azonos eredményt nem kaptam, fáradozásaim ellenére. Főnökömnek is feltűnt a hosszas távollétem, sokallta a ráfordított időt, - ez különben mindvégig jellemezte, a végtelenségig türelmetlen volt, - utánam küldte az egyik rutinosabb marinájót. Ő végignézte a kupacot, majd beírta a jegyzőkönyvbe: „Az áru ömlesztett, nem számolható!”. „Így is lehet?” – döbbentem le.

Feladataim javarészét a már említett német cégnél rakodó hajók ellenőrzése tette ki, számoltam az idomvasakat, fajtájuk, minőségük, méretük és „kötésük” szerint, készítettem a „cargo – plan”-t, - rakodási rajzot, - írtam a jegyzőkönyvet, amit az irodában tettek át gépre. (Már bánom, hogy annak idején nem tanultam meg bánni ezzel a fránya masinával, minek a billentyűzetét oly’ elkeseredetten csépelem most.) Dunaújvárosból, Diósgyőrből ömlött be az idomacél a kikötőbe, Mahart uszályok hordták le az Al – Dunára, ahonnan esetenként magyar tengerjárók vitték tovább, szerte a Mediterránon, mint tettük mi is anno. A kispesti hideghengermű lemezei Németország felé indultak, több ezer tonnányit tett ki havonta az elhajózott mennyiség. A lemezek leszámolása ritkán hozott sikerélményt, a több ezer darab számbavétele, kötésenkénti, kikötőnkénti megkülönböztetése időigényes munka volt, bár megkaptam a listát, mi került a hajóba, uszályba, ritkán egyezett az általam leszámolttal. Ilyenkor következett az egyeztetés, - gondolom, magukban már a pokolra kívántak a rakodásirányítók, - amikor újra kellett számolni a berakott mennyiséget, úgy, hogy a Dunán már várta az uszályt a tolóhajó. Az ilyen újraszámolások néha hoztak eredményt, sikerült felfedezni, hogy kimaradt egy – egy tétel, de az sem volt ritka, hogy én tévedtem, akkor rajtam volt a „mea – culpázás” sora.

A kikötő akkori forgalma össze sem volt hasonlítható a maival, hajók, uszályok tucatjai rakodtak, vagy vártak a sorukra a Dunán, bőven adtak munkát cégünknek. Holland és belga, német és osztrák önjáró hajók színesítették a képet a hazaiakon kívül, oly mértékben, hogy volt esztendő, mikor a forgalom több mint a felét a németalföldiek tették ki. Ritkábban darabárut, gyakrabban terményt vittek, hoztak. Hajóban utazott ki a gabona, az olajos magvak javarésze, és került be a szója az országba, akkoriban még volt annyi józan esze a rakomány tulajdonosoknak, hogy vízi úton szállították el a tömegárut, nem kényszeríttették át a drágább vasútra, közútra. Na, itt lépett be a merülés felvétel szükségessége! Megbízóink általában az exportőr, importőr cégek közül kerültek ki, akik ellenőriztetni kívánták, hogy tényleg a lemérlegelt mennyiség került ki vagy be a hajóból, ill. hajóba. Idő múltával az általam magtanulhatatlannak tartott mérések már a mindennapok gyakorlatává váltak, csakúgy, mint a mennyiségek kiszámolása. És bizony, sokszor derült fény a mennyiséggel való manipulációra! Fogalmazzak úgy, hogy ahol lehetett, loptak? A teherautóval útnak indított mennyiség ritkán egyezett a berakottal, számtalan példa igazolta ezt az állításomat. Néhány esettel támasztanám alá ezt az állításomat. Egy ízben, jó harminctonnányi búza hiányzott az egyik uszályból, az ismételt mérés is az én eredményemet igazolta. Ez megfelelt egy teherautónyi mennyiségnek. Nos, az általam ellenőrzött listán egy gépkocsival kevesebb szerepelt, mint amennyit az irodában leigazoltak. (Mondanom sem kell tán, főnökünk engem nézett elsősorban hülyének, kollégámat küldte ki ellenőrizni a méréseket, de ő is engem igazolt.) Mi történhetett? Csak annyi, hogy a sofőr úgy látta, hogy senki nem ellenőrzi a rakodást, bement a szállítóval és a fuvarlevéllel az irodába, aláíratta, majd mint aki jól végezte a dolgát, már fordult is ki a kikötő kapun kamionjával. Hogy akkor minek volt a portán az őrség? Jó kérdés. Más esetben a hajósok igyekeztek manipulálni, a plusz mennyiséget jó pénzért lehetett értékesíteni az Al – Dunán. Egy ukrán hajón a rakodás végeztével ötventonnányi hiányt bizonygatott a kapitány. Szerintem bekerült a kívánt mennyiség a hajóba, de a tényleges mérés a parancsnok állítását támasztotta alá. Ez nagyon nem stimmelt. Valami felmerült a régmúltból, és rákérdeztem a hajó ballaszt tankjaira. Rögtön kiderült a turpisság, a rakodás közben a tartályokkal manipuláltak, így alakult ki a hiány. Veregethettem meg a vállam, mikor a kikötő már kezdett barátkozni a hiány gondolatával.

Rengetegen próbáltak a szójával seftelni, elsősorban a magas ár játszott ebbe szerepet, s az, hogy már pár zsáknyi mennyiséggel nyereségre tehettek szert a sofőrök, ha másként nem, úgy, hogy otthon feletették a háziállatokkal. Itt persze csak a hiányt tudtuk megállapítani, hogy a teherautókon mennyi vándorolt ki egyenként, azt már nem. Ott a mérlegelésnél csaltak, vizes bödönöket ürítettek, kockaköveket raktak a fülkébe, számtalan módja volt a csalásnak. A hajós hiába bizonygatta, elhozta a mennyiséget, - ezt mi is alá támasztottuk a jegyzőkönyvünkkel, - a mérlegelés hiányt mutatott a fent említett és egyéb machinációk miatt. Hogy azután a megbízónk mit lépett, az már nem a mi dolgunk volt. Persze a merülés felvételnél is lehetett tévedni. Ebbe leginkább az időjárás szólt bele, hullámos víz esetén nehezebb volt a mérés, némi rutin kellett ahhoz, hogy olyankor is viszonylag pontos mértéket kapjunk. Az éjszaka sötétje sem volt segítségünkre, a lámpával megvilágított számsor ritkán volt jól látható a hajók oldalán. Telente a hajóra fagyott jég akadályozott, az összetorlódott jégtáblák, valamint a hollandusoknak az a szokása, hogy négyen, öten is egymás mellé álltak, egymásra kötöttek, - a nagyobb biztonság miatt, - mondták; ilyenkor gyakorta kellett felverni őket a hajnali órákban, ha éppen a belül lévők adataira volt szükségünk, mivel a szorosan összetapadt hajók között lehetetlen volt a mérőléc lebocsátása, valósággal szét kellett feszegetni a bárkákat. (A hollandusokkal könnyű dolgunk volt, ha áru volt a hajójukban, teljesen lerakva érkeztek, alig néhány centire volt a fedélzettől a víz szintje. Nekik nem érte meg félig rakottan közlekedni a hajóval, talán csak a vízállás szabott határt a berakott áru mennyiségének.) Nem gyakran, de előfordult, hogy a hajókra, uszályokra a merülési mérce is hibásan lett felfestve, felhegesztve, gyakorta a kormányosok hívták fel az ember figyelmét a hibára. Mit mondjak, ez a magyar uszályok sajátja volt leginkább. Miután nap mint nap találkoztunk a hajókkal, az uszályokkal, majd mindig ugyanazok tértek be a kikötőbe, már kívülről tudtuk, melyiknek megbízható a „mércéje”, s melyiknél kell alaposabban odafigyelni, esetenként többször mérni.

A kommunikáció eleinte nehézkesen ment, az angol – francia tudásomat kenhettem a fejemre, talán egy - két holland, belga hajón értem el sikert velük, mindenütt a németet, vagy az al - dunai hajóknál az orosz kellett elővenni. Az utóbbival még valahogy boldogultam, de a német már keményebb diónak bizonyult. Volt közöttünk, aki „apanyelvi” szinten bírta a nyelvet. – a papa Drezdából került hozzánk, - de mi, többiek ilyen mondatokkal borzasztottuk a germán hajósokat: „Ich möchte gucken ihre ladenraum”. Aki bírja a nyelvet, most mosolyoghat.

Talán fél év kellett, hogy belerázódjak ebbe a munkába, és – ma már megvallhatom, - megkedveljem. Főnökömmel is megváltozott a viszonyom, segítőkészebb lett, már nem én voltam a cég hülyéje. A kikötőben is kiismertem magam, a diszpécserekkel mindennapossá vált a munkakapcsolatom, a különböző raktárak rakodás iránytói, az uszálykormányosok, matrózok között sok ismerősre tettem szert. Elvártam és kaptam tőlük segítséget, mint ahogy én is tettem nekik sokszor szívességet. Még a távolságtartó holland hajósok is megenyhültek velem szemben, sokan jártak havonta, kéthavonta vissza a kikötőbe. Sok volt a munka, pihenésre ritkán volt alkalom a hét végeken, mindent elvállaltam, csak több legyen a fizetésem, mert az bizony nem nagyon akart emelkedni. Főnökünk állandóan a holland tulajdonosokra hivatkozott, tehette, ismertük a fajtájukat, tudtuk, megfognak minden centet.

Emlékek tolulnak fel bennem, minden szíre - szóra. Volt, amikor élveztem a függetlenséget, az önálló munkavégzést, azt, hogy rám bízták egy – egy hajó rakodását, mint annak az uszálynak, amelyik gépi berendezéseket, szétszedett darukat vitt az Al – Dunára, és nekem kellett elkészíteni a rakodási rajzott, ügyelve arra, hogy ami elsőnek kerül kirakásra, az felül legyen, fogható legyen, de közben a bárka se boruljon fel az egyenetlen súlyelosztás miatt. Majd egy napot bent töltöttem a kikötőben, végig ott maradtam, amíg tartott a rakodás. Annyira azért nem bíztam a rakodókban, hogy rájuk hagyjak mindent. Néha jó volt, ha az embernek volt némi múltja a vízen, volt „orra” hozzá. Egy kis holland hajó jut az eszembe, szóját hozott, jól megpúpozva a nyitott raktárban lévő takarmányt. Leponyvázta a derék hollandus, ne érje az eső, a víz, de éppen ez keltette föl a figyelmemet. A szója hajlamos volt a befülledésre, az áru Rotterdamból két hetet utazott, kellett, hogy legyen valami „stihje”. A merülés rendben volt, de azért belestem a ponyva alá is, érezhető volt a meleg, a fülledt szag, bár a rakomány tetején ennek nem volt nyoma. Kértem egy ásót, és kezdtem belevájni magam a szója hegybe. Jól sejtettem. Kb. fél méterre „merültem” alá, mikor a szag felerősödött, az őrlemény megfolyósodott, bezöldült. A szója egy része megrohadt. A holland kapitány valószínűleg észre vette, hogy „beindult” a rakománya és átlapátoltatta a tetejét. Nem tudom, mi járhatott a fejébe, mert az első markolásoknál kiderült volna a turpisság. (Kísértetiesen hasonlított arra az esetre, mikor az „Ady” – n küldtek le minket a raktárakba, ugyan, lapátoljuk át a befülledt ömlesztett rizst. Így került a rohadtra a pár centinyi ép, egészséges áru, s tört ki a botrány, mikor a markoló megmerült a rizsben. Mint a dobos torta rétegei, úgy nézett ki a „metszet”, egy réteg egészséges rizs, egy réteg rohadt.) Szólnom kellene még a konténerekben érkezett, penetráns illatú perui, zsákos hallisztről. Beázhatott a konténer, mert ontotta magából a förtelmes bűzt, úgy, hogy az egész kikötőben tudták, hogy hallisztet rakodnak. A rohadt fehérje legyek milliárdjait laktatta jól, nekünk, sajna, végig kellett asszisztálni, míg a konténereket kiürítik, átrakják kamionokba. A rakodókat időnként leváltották, szívjanak friss levegőt, mi végig ott rostokoltunk, amíg átkerült a négykonténernyi áru a teherautókra. (Még be is kellett mászni, meghatározott mennyiségenként mintát kellett venni a penetráns illatú áruból.)

Gyakorta látogatták a kikötőt az ukránok ún. „paradicsomos” uszályai, a szabvány dunainál kétszer nagyobb, emelt fedélzetű, úszó óriások. Az esetek többségében szenet, vasércet, ritkábban gabonát szállítottak a hatalmas rakterűkben. Egy ízben kötegelt nyersvas rudakat rakodtak, főnökünk elegendőnek tartotta, ha a rakodás végeztével leszámoljuk, rakodási rajzzal ellátjuk az árut. Nagy hiba volt. Már az gyanús volt, hogy több oldalnyi rakomány jegyzéket kaptam a kezembe, és amikor bemásztam a raktárba, legvadabb rémálmom látszott megvalósulni. A padlón, szép szabályosan elterítve hevert az áru, de teljesen összekeverve. Mivel méret és darabszám ellenőrzésére kaptunk megbízást, végig kellett bogarásznom az egészet. Rakodás közben még ment volna a dolog, mivel minden emelést le tudtam volna ellenőrizni, de így két napig tartott, mire a kész jegyzőkönyvet az asztalra tudtam tenni. Az aratás utáni időszak valóságos lázálom volt, kellő mennyiségű tároló helység hiányában még olcsó áron is el kellett adni az új búzát, a termelők nem tudták kivárni a tavaszt, mikorra az ár is magasabbra kúszott a tőzsdéken. Akkor az isten hajóparkja sem volt elegendő. Évek óta a holtágakban tárolt, leállított uszályok kerültek elő. Egy ízben szólt a főnök, lenne egy horvát uszály, nézzük meg, és jó lenne, ha átvennénk, rakodásra alkalmassá nyilvánítanánk, mert…és itt jelentőség teljesen elhallgatott. „Tehát ismerős a tulaj!” – ugrott be. A kikötőben félreállítva álldogált az uszály, kinyitottam egy - két raktár fedelet, körbenéztem. Szemre nem volt semmi gond, furnér lemezekkel burkolták a padlót, szaga sem volt a hombárnak. Azután hirtelen átsuhant egy árny a padlón. Mi ez? Utána újabb és újabb árnyak merészkedtek a fényre, és kiderült, népes patkány kolónia csendes pihenőjét zavarta meg a betóduló napfény. A sebtében felszögelt lemezek alatt patkány családok százai élték békés hétköznapjaikat. Jelentettem a főnöknek, mi a helyzet, fancsali képpel vette tudomásul a jelentésem. Többet nem is foglalkoztam a dologgal, más munkát kaptam. Pár nap múlva szólt az egyik kollégám, őt is kiküldte a főnök ehhez az ominózus uszályhoz, nézze meg. Ő sem tudott mást mondani, rágcsáló irtás nélkül az uszály alkalmatlan volt a búza szállítására. Kiderült, igen olcsón sikerült kibérelni a főnökünk egyik „csókosának” az uszályt, végig lemezeztette az alját, majd kérte a „humánusabb” elbírálást. Abba bizony nem került gabona, mert az irtás költségei túl magasak lettek volna, az idő kiesésről nem is beszélve. (Nem kell kérem egyik napról a másikra meggazdagodni, főleg nem nemtelen eszközökkel!)

Néha furcsa eseteknek volt az ember szemtanúja, elszenvedője. Előfordult, hogy még a Dunán ellenőriztük a rakodásra váró uszályt, kell – e takarítani, vagy sem? Egy késő őszi napon felkéredzkedtem a kikötőből kifelé tartó egyik kis tolóhajóra, ami az uszályokat hordta befelé a rakpartok mellé. Volt kint két személyzet nélküli bárkám, azt kellett megnéznem. Egy óra múlva jöttek volna visszafelé, ennyi idő bőséggel elegendő volt a szemléhez. Végeztem, kiültem a fedélzetre, cigarettázva vártam a hajómat. Az bizony nem jött. Akkoriban még nem volt mobil telefonom, így egyre idegesebben tekintgettem a „lekötő” felé, amerre a hajócska eltűnt. Már sötétedni kezdett, hűvösödött az idő, kezdtem megbarátkozni a gondolattal, ott éjszakázom a Duna közepén. Az irodából már hazamentek, a kutyának sem hiányoztam. Ráadásul az oly’ forgalmas kikötőből sem akart senki kihajózni, be sem igyekezett senki. Végül, szerencsémre, érkezett egy ukrán önjáró hajó, elég közel ment el mellettem, hogy átkiabálhattam. Annyira azért tudtam oroszul, hogy megkérjem őket, ugyan, vigyenek már be a kikötőbe, úgyis oda tartottak. Mellénk álltak, s kisvártatva diszpécseri irodában kérdezősködtem, mi a fene történt a hajómmal? Nos, ők is lerobbantak, vártak egy tolóhajóra, ami átviszi őket a javítóba, rólam meg szépen megfeledkeztek, elég volt a saját bajuk.

Az alumínium rakodása is megérdemel pár sort. A kilencvenes évek elején történt, hogy a világ egyik legnagyobb alumínium feldolgozó cége, az amerikai ALCOA megvette a székesfehérvári hengerművet, s alapanyagul Kanadából, Brazíliából, Oroszországból hozatta be a tömbös és kötegelt nyers alumíniumot. (Mi még úgy tanultuk, hogy hazánk jelentős bauxit kinccsel rendelkezik, s az alumínium kohászat, feldolgozás jelentős ágazata a népgazdaságnak. Mint annyi más, ez is felszámolódott az idők során, bár én nem ejtenék érte könnyet, a kohászat zabálta az elektromos energiát, a bányászat a felszín alatti vizekben tett kárt, többet ér az nekem, hogy a tapolcai tavas barlangban ismét lehet csónakázni, és a Hévízi – tó vízellátása is állandósult. Jól elvan az a vöröses színű ásvány a földben.) Hajók hozták le az észak – európai kikötőkből az árut, s került átrakásra Csepelen, eleinte vagonokba. Ennek a műveletnek az ellenőrzésére kapott megbízást a cégünk, ellenőriztük az áru mennyiségét, jegyzőkönyveztük. Ennek alapján léphetett fel az átrakó, és a megrendelő a vasúttal szemben, mert a legritkább esetben érkezett meg hiánytalanul a berakott mennyiség a feldolgozás helyére. Hiába no, a színesfém maffia már bontogatta szárnyait, megvoltak az eszközeik, hogy a zárt vagonokból is lába kelljen az árunak. A hiány már olyan méretű volt, hogy fegyveres őrök kisérték a szerelvényeket, sokat ők sem segítettek, így a fuvarozó rákényszerült, hogy közúton szállítassa el a beérkezett mennyiséget, ami ugyan valamivel drágább volt, de az áru hiánytalanul megérkezett.(S közben dúsgazdaggá tette az egyik közúti fuvarozónkat.)

Számtalan élményem adódott a több mint kétévnyi időtartam alatt, megismerhettem az érem másik oldalát is, a kikötői munkát, azt, hogy a folyamon hajózás mennyiben különbözött a „tenger – járástól”. Kétségkívül sokat profitáltam az ott, és akkor elsajátított tudásból, akár a tengerhajózást említem, akár a későbbi munkámat a kikötőben, amikor befejezve a hajózást helyezkedtem el a mondandóm elején említett német – magyar cégnél. Mindenkit ismertem a kikötőben, aki számított, és – ez a lényeg, - engem is megismertek a későbbi főnökeim, könnyebbé tette a váltást, mikor 1998 – ban ismét jelentkeztem náluk munkáért.

A második év végére megbecsült tagja lettem a káeftének, vállalati mobillal, névjegykártyával, már a cég szóróanyagában is említést nyertem, mégis váltanom kellett. A pénz, a pénz! Egyre nehezebbé vált az élet, feleségem állástalan lett, munkát nem kapott, lánykáim iskoláztatása sem volt két fillér, döntenem kellett. Ismét csak a hajózás jöhetett számításba, így bementem a Maharthoz, s kértem a behajózásomat. A cégnél még bíztattak, ha hazatérek, számítanak rám, de én már lemondtam arról, hogy „surveyor” – ként keressem majdan a kenyerem. Így kerültem vissza 1996 nyarán ismét a „Balaton” motorosra.

A mai napig működik ez a vállalkozás, természetszerűleg megváltozva, ahogy az idők, a körülmények is változtak az évtizedek alatt. Elkoptak az ismerősök, bár még tengerészek kezében van az irányítás, már nem az én nemzedékem tagjai köszönnek vissza, ha nagy ritkán belátogatok hozzájuk. A régvolt kollégák maguk is vállalkozásba kezdtek, nemritkán konkurenciát teremtve az anyacégnek. Jó példával járt ebben is elől a volt igazgató, aki nyugdíjba vonulásakor vitte magával a kuncsaftok tekintélyes hányadát a saját, új cégéhez, igencsak megnehezítve az utána következő irányító dolgát. Vége szakadt annak a hektikus, kicsit összevisszaságot sugalló munkatempónak, ami addig jellemezte a vállalatot. Ma már csak a cég székhelye maradt a kikötőben, munkájuk javarésze nem kötődik a vízhez, - kevés a „vizes” áru, maradt a rakodások felügyelete, a minőség ellenőrzése, kárfelvétel, a szakértői munka. Eleinte még kaptam telefonokat, be kellene segíteni egy – egy munkánál, ritkán tudtam bevállalni, munkaköröm változásával kevés időm jutott más tevékenységre. Maradtak az időnkénti benézések, ha éppen arra jártam, ott akadt intézni valóm. Az a két és fél év is a múltam részévé vált, mint oly sok minden az idők folyamán.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

Szólj hozzá!

Tesztoszteron túltengés (friss, tegnapi élmény)

2012.11.03. 09:37 malay

Nem jó a fülöpökkel viccelni….nem értik a viccet… Szita Janit szoktam nekik idézgetni, miszerint: „….gyerekek…minek veszekedni, mikor verekedni is lehet….”. Nem tudnak absztrahálni…mindent komolyan vesznek…hát még ha a barba mondja….

Tegnap elhagytuk Valenciát, s a „talpasok” egy kisebb magán partyval zárták le az elmúlt két hetet. Csak adalékként, három hónapja vagyok lent, ez idáig három üveg tömény fogyott, azt is én dobtam be a bulik alkalmával.

Éjjel tizenegykor csörög a telefonom, a harmadik hív, hogy verekedés van a legénységi szalonban. …nahogyaf@szombelevágom….. Csak úgy, ümögben, gatyában vágtázok lefelé a lépcsőn, amikor is az első vércseppeket megláttam a „c” decken…. Számuk egyre szaporodott, majd egy kisebb tócsában ért véget az „a” decken, közvetlenül a szalon előtt. A fülöpök szokás szerint résnyire nyitott ajtók mögül kukucskáltak kifelé. Összefutottam a fitterrel, meg az oilerrel akik éppen zseblámpával kezükben igyekeztek kifelé a lakótérből….

Na, mondom más se hiányzott, remélem nem kell egy kutatás-mentést is csinálni az éjszaka közepén…. Hívtam a fedélzet mestert, hogy az egész legénység kezdje el keresni…. a hiányzó pasit.

Épp Sherlock Holmes kalandjait olvasom, - az ötletet onnan merítve – megindultam a vérnyomokon…. Nem kellett messzire mennem a „pantry-ben” meg is találtam… éppen „fürdött”…. Fején egy öt centiméteres vágás, az abból jövő vérzést próbálta megállítani, némi mosogatószer segítségével.

Körülbelül semennyire volt magánál…. Az indiai kadét segítségével, haza támogattuk. A frissiben végzett felújító tanfolyamnak, illetve Melles Imre főorvos úrnak, köszönhető jártasságom az elsősegélyben most kamatoztathattam. Egy szép múmiát csináltam belőle.

Tömeg feloszlatva….chief mate megnyugtatva….”haza” mentem. Éjjel egykor még csináltam egy „safety roundot”…. Hangok hallatszottak a fedélzetmester, kabinjából….”verziókat” gyártottak a fiúk. Ez mondjuk tényleg dicséretes a fülöpökben….ha baj van, úgy össze tudnak fogni, mint egyetlen más nemzet sem….

Ma reggel meg volt a „szőnyeg széle”…. Három embertől, három változat. Még az is kiderült, hogy ők tulajdonképpen a legjobb barátok és a verekedés nem is volt verekedés….az üveg meg csak valahogy „ráesett” a wiper fejére. Kész csoda…derült égből whisky-s üveg…. Kicsit ordítottam, kicsit fenyegetőztem, de alig vártam, hogy elmenjenek a hídról, mert küszködtem, hogy valahogy visszatartsam a röhögést.

Soha rosszabbat… most majd el lesznek egy darabig, ha meg nem majd szétvágok közöttük…..megint.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

8 komment

Kalóztörténet Béla kaftántól

2012.10.26. 18:38 malay

Azt ígértem, kalózos történettel jelentkezem legközelebb. Hát szavam megtartandó, tessék.

Még víg, ifjú 3. tiszt voltam (na, nem volt olyan rég), amikor az eset történt. Hajónkkal Port Klang és Sanghaj között ingáztunk Szingapúr, Hong Kong és más egyéb kikötőket érintve. Akkoriban a Malakka szoros volt még a leginkább kalózokkal „ellátott” terület, még a kikötő horgonyzóhelye sem volt biztonságos. Természetesen a cég szigorúan előírta, hogy a hajót fel kell készíteni, vízvonalat megvilágítani, járőröket a fedélzetre, és a többi. Csakhogy, barbánk nem kimondottan szerette a számára előírt dolgokat követni, és ez csak az egyik hibája volt. Előfordult, hogy egész úton válaszra sem méltatta az egyik ügynök, majd a charterer (hajóbérlő – a szerk.) bizonyos konténerek hollétére vonatkozó kérdéseit. Kikötéskor egy tajtékzó ügynök ugrált a rakparton a konténerek hollétét ordítva firtatva, amire barbánk lazán leordított, hogy láthatja, van elég a decken belőlük, még több a raktárban, majd kikötés után megkeresheti a sajátját. A cég kalózelhárításra vonatkoz utasítását is hasonló módon aplikálta, ez egy marhaság megjegyzéssel.

Vett Kínában négy kirakatbabát, hogy jók lesznek azok őrszemeknek, mivel ő már 15 éve járja a Malakka szorost, de még soha nem támadták meg, úgyhogy kalózokkal szerinte csak a zőldfülű deckboyokat szokták riogatni az öreg marinájók. Úgyhogy éjszaka a négy overállba öltöztetett kirakati baba figyelte a tengert gyanús csónakok után kutatva, kettő a hajó orrába állítva, kettő a pupán feltámasztva. Plusz az ügyeletes tiszt (én), meg a watchman. Annyit tehettem, hogy őrségem kezdetekor elküldtem a matrózt, zárjon be minden ajtót a felépítményen, de ez időnként heves kritikákat váltott ki, lévén a légkondi nem volt valami jó. Továbbá időnként kinéztem a hídszárnyakról, hogy lássam, ha esetleg a hajó oldala mellé állt egy csónak, amúgy magunkra zártam az ajtókat. Paráztam na, joggal.

Egyik ilyen kinézésem alkalmával mintha egy árnyat láttam volna a hajó mellett, valahol elől, de nem voltam biztos benne. Beléptem a hídra a távcsőért, hogy azzal hátha jobban látok. És ott volt, egy fekete gumicsónak, benne két árny? Csak kettő, ezek nem kettesével járnak! Akkor már a fedélzeten vannak. Ugrottam volna be a hídra, hogy megnyomjam a riasztócsengőt, de elkéstem. A€ kalózok már ott álltak, gépfegyverrel, maszkban, sötét ruhában. Nagyon egyformának tűntek, szervezetnek, azóta nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy kalózaink napközben saját magukra vadásztak, mint a malajziai fegyveres erők tagjai, de hát ezek csak az én gondolataim. Szóval ott álltak, gépfegyverrel, amelyek közül az egyiknek a csövét mintegy az arcomba nyomták. Azóta tudom, hogy a sötétbarna alsónadrág alapfelszerelés (copyright Malay). Betereltek a hídra, és aki a fegyvert rám fogta, angolul közölte, hogy ha követem az utasításait, nem lesz baj, nem bántanak. Hevesen bólogattam, mert igen ragaszkodom nyavalyás életemhez, akkor is, ma is, nem hősnek születtem, meg amúgy is ezt tanácsolják a szakértők. Ezért a feltett kérdésre, hogy hol a barba, igen készségesen és lelkesen válaszoltam, majd annak az utasításnak is gyorsan eleget tettem, hogy hívjam a hídra, mintha szükségem lenne a tanácsára. Az barba morogva érkezett a hídra, ahol meglepetés várta, nem a kellemes fajtából. A kalózok szóvivője elmondta neki, hogy most szépen lemennek a kabinjába, és a kaftán kinyitja a széfet, amiből odaadja a pénzt. Ha nem okoskodik, akkor senkit nem bántanak. Én azért titokban reméltem, hogy a barba azért kap egy – két nevelő célzatú fülest, mert részemről rászolgált. Amíg a szóvivő és két társa a pénzt gyűjtötte be, ránk két másik vigyázott, nehogy rádiózzunk, vagy riasszuk a környéken lévő hajókat. Pár perc elteltével a másik három visszatért a hídra. Elvágták a VHF- ek zsinórját, magukkal vitték a vészhelyzeti rádiókat, eligazítottak, hogy 10 percig el ne merjem hagyni a hidat, és ha riasztani mernék bárkit, akkor megbánjuk, és távoztak. A hídról nem mentem ki, de megpróbáltam a chiefet felkelteni, aki a hírre, hogy kalózok voltak a fedélzeten, nemhogy a hídra jött volna, hanem még be is zárkózott, egyáltalán nem érdekelte a múltidő. Ekkor a kápót hívtam, aki nem nagyon értette, amit mondani akartam, mivel inni jobban szeretett, mint enni, és így éjfél után kissé lassú volt a felfogása. Végül az első géptiszt volt az, aki feljött a hídra, akinek elmondtam mi történt. Lement megnézni, mi van a barbával, akit megkötözve, betömött szájjal talált. Baja nem esett, de vitték a pénzt, meg minden értéket a kabinból.

A VHF-ek zsinórja elvágva, csak az Inmarsat – C volt működőképes. A barba közben a hídra csalogatott chieffel azon mókolt, miként jelentsék az esetet, nem kevés pénzt vittek el. Nem is azzal volt a gond, hogy miként jelentsenek, hanem azzal, hogy mit. Mivel a barba minden utasítást figyelmen kívül hagyott, nem fogják megdicsérni. Viszont ha azt jelenti, hogy az óvintézkedések ellenére történt, ami történt, akkor a teljes személyzetet kell rávennie a kollektív hazudozásra. Végül az utóbbi történt, illetve az, hogy mindenki ki lett okosítva, mit mondjon. Gyanítom azért, hogy a később Szingapúrban minket meghallgatók hamar rájöttek a mesére, mert a barba, a chief a következő kikötőből le lett váltva.

Megjegyzem, nem a mi barbánk volt az egyetlen, aki kirakati babák felállításával próbálta elriogatni a kalózokat.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

1 komment

Potyautasok kicsit másképp 18+

2012.10.18. 10:58 malay

Mint azt már említettem a kilencvenes évek második felében, részese lehettem a nagy román exodusnak. Akkoriban az Izrael, Dél Európa, Kanada, USA keleti, nyugati partjai valamint a Távol Kelet között ingáztunk. Mondanom sem kell a potyautasaink célállomása Kanada és az USA volt.

Történeteik között akad horrorba illő, de volt mosolyogni való is.

Akkoriban 16 hajóval jártuk a fent említett kört. A kezdetek kezdetén a hatóságok elég megértőnek illetve befogadónak bizonyultak, ám később, amikor már ipari méreteket kezdett ölteni a dolog, egy szerűen csak visszafordították kalandos lelkű ifjainkat. Így nem egyszer előfordult, hogy a velünk szembejövő hajó „rakományát” mi vettük fel, így biztosítván a megfelelő személyzet versus potyautas arányt az egész út során.

Visszakanyarodnék azonban egy pár szó ereéig a már említett, nyugat afrikai járatra. Második utunkon lefelé, Dakar magasságban, összefutottunk a testvérhajónkkal, kik egy ghánai hölgyet láttak „vendégül” és nem önszántukból. Kínálkozott a lehetőség, hogy átadják nekünk nemkívánatos csomagjuk, lévén a mi első kikötőnk Afrikában, Ghána főkikötője Téma volt. Nem taglalnám a nyílt tengeren történt átadás, átvétel részleteit, de azt meg kell, hogy jegyezzem, hogy még ilyen érzelmes búcsút életemben nem láttam, hajószemélyzet és potyautasa közt lejátszódni. Ölelkezés, puszilkodás egy-egy elmorzsolt könnycsepp. Mint kiderült a „hölgy” nem csak, hogy mosott, vasalt azokra, akik igényt tartottak effajta szolgáltatásokra, de testüket, lelküket is „ápolta” a rászorulóknak. Mindezt természetesen nem ingyen, de az érzelmes búcsú azt bizonyította, hogy az érintett felek nagy megelégedésére.

És akkor még mindig nem potyautasokról szóló történet következzék, hanem egy „jump ship”. Mi is az a „jump ship”? Mondhatnánk, hogy potyautazás ellentétes előjellel. Ez akkor történik, ha a hajó személyzetének egyik tagja, megvilágosul (vagy végérvényesen elsötétül). Kitalálja, hogy ez így nem mehet tovább, kis pénzét, útlevelét magához véve,”elfelejt” visszajönni az aktuális városlátogatásról. Nekem eddig másfél ilyenben volt részem, lévén az egyik sikeresen megvalósult, a másik pedig nem is igazán minősül annak.

Az első esetben már csak két kikötőnk maradt hátra az USA körből (Savannah, Houston), aztán hazafelé vettük volna az irányt a vén Európa felé. Mirceával a román gépmesterrel elég jól elvoltam. Egykorúak lévén, hasonló volt a gondolkodásunk, családi, történelmi hátterünk, így nemegyszer jól elbeszélgettünk. Mindketten már a hatodik hónapunkat töltöttük akkoriban a hajón, a közeli, európai váltás ígéretével.

Szokás szerint kértem az ügyeletes tisztet, hogy kb. három órával a rakodás befejezte előtt hívjon. Még a kávém feléig sem jutottam, amikor a második tiszt mondja, hogy a Mircea kiment. Nem gyanakodtam különösebben, hisz mobil telefon nem lévén, velem is előfordult akkoriban, hogy éjszaka, vagy kora hajnalban mentem ki telefonálni a családnak.

Egy órával a rakodás befejezése előtt, amúgy is hívnom kellett a Barbát, hát megemlítettem neki a hiányzó gépmestert is. „Boga mes pula mea” jött az ékes román káromkodás….. Ő már valószínűleg tudta, amit én akkor még csak sejtettem.

Nem volt mit tenni, értesítette az ügynököt, meg a többi hatóságokat. Azok mikor meghallották, csak vigyorogtak. Mondták a barbának, hogy ne aggódjon, egy-két órán belül meg lesz a srác. „Miért, maguk tudják, hogy hol lehet?”….kérdezte a Barba. „Azt nem” válaszolták a rendőrök,…..”de mivel Savannah lakosságának 95 százaléka fekete (afro-amerikai), nem lesz nagy ügy megtalálni”. Hát nem lett meg. Mint később kiderült, a bátyja várta autóval…..

Azóta is többször eszembe jutott a srác. Hát tényleg nem volt valami nagy lumen….Lehetősége lett volna lelépni New Yorkban, vagy akár Halifax multikulturális forgatagában, de nem….neki a „fekete” Savannah kellett.

A másik „jump ship”, mint azt említettem följebb, nem is volt igazán az. Azon olvasók részére, kik nem tartoznak a tengerésznek nevezett állatfajhoz, illetve ismeretségi köreikben sincs ilyen, egy új fogalmat vezetek be. Ez pedig nem más, mint a „pussy pilot”. Maga a kifejezés igazából egy foglalkozást takar. Fordíthatnám, ha akarnám, de nem akarom. Na, jó legyen….., nem kéretem magam…a szó jelentése: ”p..a kalauz”
Ne tessék vigyorogni, nem egyszerű szakma ám ez.

Annak, aki erre az egyáltalán nem csúnya foglalkozásra adja a fejét jelentős ismeretekkel kell, hogy rendelkezzen az adott hely éjszakai életét illetően és a pszichológiában való jártasság sem hátrány. Bár ez utóbbi, tengerészek esetében nem a széles körben ismert pszichológiát takarja, hanem csak annak egyik ágát. (szexuál pszichológia) A mikró gazdaság folyamatainak ismerete további előnyöket hozhat. (értsd alatta potya sörök, esetleg egy potya numera)

No, de legyen is ennyi elég bevezetőnek. Barátom, aki megint csak román az istenadta, egy ilyennel akadt össze közép-Amerika egyik dzsungel kikötőjében. Kiváló spanyolsággal bírt a srác, így rögtön a lényegre is tértek.

És akkor még egy kis kitérő…… A világ számos pontján a prostitúciónak egészen más a megítélése, mint nálunk otthon. Magam e tekintetben nem foglalnék állást, legyen elég annyi, hogy a jó úttörő ott segít, ahol tud. Különösen Dél-Amerikában jellemző, hogy alkalmanként a helybéli hölgyek, a konyhapénzt kiegészítendő, nemzetközi kapcsolatok kiépítésével, elmélyítésével jutnak hozzá az előbb említett anyagi javakhoz.

Ez történt esetünkben is. Barátom, nem profi szakember segítségét kérte, pillanatnyi problémája) megoldására, hanem egy lelkes amatőrét.
Jól megérthették egymást, mert csak reggel nyolcra jött vissza, majd munkaidő végeztével ismét elnyelte az éjszaka. Ment ez két napig, mikor is az ügynök telefonált, hogy 300 konténert töröltek, két óra múlva indulás. Az én barátom nem kezdő lévén, hátrahagyta, mind a saját, mind friss szerelmének telefonszámát. Fölkaptam a külön erre a célra rendszeresített vállalati telefont, hívom, ám válasz….semmi. Hívom a másik számot…..az eredmény ismét semmi. No, ekkorra már az én tesztoszteron szintem is a veszélyes piros mezőbe ért. Hívom a gépházat. Kérdem a másodikat: „Dani eltudod indítani a gépet?”…..mondja,…” persze, de nincs itt a Kápó”. „Szerinted miért hívlak?” kérdeztem….”mennünk kell, hát megyünk”. „És a Kápó?” kérdezte. „Majd utánuk úszik”….válaszoltam. Igazából a terv az volt, hogy szépen kicsordogálunk a kikötőből, majd a parttól pár kábelnyire horgonyt dobunk és megvárjuk, míg a mi hősszerelmesünk visszatalál. Azért utoljára még tettem egy próbát, mire egy álmos női hang szólt a telefonba. Mondom neki, hogy ki vagyok, mi vagyok, mit akarok, de ő egy „no comprende” után szimplán kinyomott. Gyanús lehetett az én barátomnak a korahajnali sok telefoncsörgés, így félálomban megkérdezte szíve hölgyét, hogy ki volt az. „Nem tudom”….válaszolt a hölgy….”valami hülye zaklat immáron harmadszorra, de nem lehet fontos, mert nem beszél spanyolul…..”. „Angolul beszélt”? kérdezte a Kápó. „Si, si…..inglesa”…ragyogta a hölgy. Rutinos öreg róka lévén, erre ugrott ki a Kápó az ágyból.

Életemben immáron másodszorra láttam Kápót alsóneműben, többi szerelvényével a hóna alatt rohanni a rakparton a járó felé. A révkalauz is jót röhögött, az általam fizetett öt karton cigit (késedelmi díj, azért, hogy nem jelentette a hatóságoknak), pedig leittuk Jamaicában a Kápó kontójára.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

1 komment

Potyautasok

2012.10.12. 19:13 malay

Potyautasok

A potyautas az a személy, aki fizetés nélkül szeretne utazni és ebből kifolyólag természetesen úgy, hogy a jelenlétére nem derül fény az utazás során. A jármű lehet bármi, teherautó, vonat, repülőgép vagy hajó…a lényeg, hogy „ingyé” legyen.

Potyautas témában eléggé otthon vagyok, hisz a 90-s évek végén, egyes helyeken (Livornó, Barcelona) ipari méretekben fordultak elő.…..én meg csak rosszkor voltam rossz helyen.

A potyautas, nem feltétlenül politikai vagy gazdasági menekült, lehetnek ezek egyszerű kalandvágyó fiatalok is, akik csak a hecc kedvéért vágnak neki az útnak ilyen formán.

A potyautasság veszélyeit itt inkább nem taglalnám, de én, aki ismerem őket, biztosan nem választanám az utazásnak ezt a módját.

Pödrincs kollégám kérdezte, hogy mit lehet velük tenni, ha már egyszer megtaláltuk őket? Sok mindent…. Hmmm….Ugye ott van a végtelen tenger…..csak, mint alternatívát említem, természetesen magam sosem tennék ilyet J. Azt azért fontosnak tartom megemlíteni, hogy ha még is erre vetemedne az ember, a potyautassal járó adminisztrációt elkerülendő, akkor már ne legyen olyan hülye, hogy mentőmellényt ad rá, mint tették azt Ukrán kollégáim…..hülye vége lett, most valahol „kaptárban” üldögélnek. (a mentőmellényre rá van festve a hajó neve, illetve anyakikötője)

Kedvenc történetem egy elefántcsontparti sráchoz fűződik, kivel háromszor sikerült „hajóznom” röpke hat hónap alatt. ’97-ben a ZIM Africa nevű rönkszállítón szolgáltam. Nomen est omen….a hajó nevéből következően, Izrael és Nyugat Afrika között hajóztunk. Izraelből minden féle szemetet, visszafelé fatörzseket illetve fűrészárut szállítva.
Amikor a hajóra szálltam Ő már a haifai fogdában üldögélt, elhajózásra várva. Történt, hogy Abidjánból elhajózva, néhány nap múlva „megtalálták” (magától jött elő, mert éhes és szomjas volt) és érkezéskor, ahogy az a könyvben meg van írva át is adták a helyi hatóságoknak. Megszokott dolog volt ez ezen a járaton, különösebb ügyet nem is csináltak belőle, átvették és bedugták a helyi dutyiba, míg a hajó kész nem lett a rakodással, majd épen és sértetlenül visszaszolgáltatták, azzal, hogy vigyük oda ahonnan hoztuk.

Jóravaló, nagy benga néger volt egy kb. 6 éves gyerek eszével megáldva. Mindenre rácsodálkozott, megtapogatott, vagy éppen megízlelt. Bár kényszeríteni senki sem kényszerítette, dolgozott a gépházban, a fedélzeten, ahol éppen kérték rá. Igazán akkor került elemébe, amikor konyhaszolgálatos lett. Érdeklődve figyelte a szakácsot, ahogy darabolta a húsokat, zöldségeket, próbálta memorizálni az alkalmazott fűszerek mennyiségeit, illetve megtanulni mindezek neveit angolul. (Elefántcsontpart hivatalos nyelve a Francia) A szakácsunk akkoriban Johnny, egy ghánai néger volt. Láthatólag büszkén és végtelen türelemmel magyarázott a mi potyásunknak, aki meg cserébe kutyaként loholt a nyomába, bárhová is ment és elvégzett bármit amire Johnny kérte.

Mint minden jónak, ennek is vége lett egyszer, megérkeztünk Abidjánba. A helybéli tisztviselők tiltakozás nélkül átvették a potyautasunkat, s majd ott helyben a rakparton el is verték. A fickó több felületi sebből vérezve, kissé sántikálva állt tovább. Ennyi volt a következménye az illegális ország elhagyásnak. Mi folytattuk utunkat Ghána, Nigéria, Cameroon és Egyenlítői-Guinea „szebbnél szebb” kikötői felé.

Jó egy hónapos botorkálás után, hajónkkal Abidján felé vettük az irányt, hogy ott komplettáljuk a rakományunkat, fűrészárúval. Miután ez is meg volt, immáron tényleg „hazafelé” indultunk a többségi, izraeli személyzet nagy örömére.

Nem kell találgatni, igen a barátunk ismét előbújt rejtekhelyéről, úgy Dakar magasságában, amikor már teljesen reménytelen lett volna visszafordulni.

Innen macskakörmözhetném az eseményeket, mert hajszálra pontosan úgy történt minden, ahogy az az előző úton. Haifa, kalabus, vissza, konyhaszolgálat, Abidján, vérző sebek….pozitív hős sántikálva balra el.

Aztán ismét Nyugat Afrika az összes nehézségével és csodájával, majd hab a tortán Abidján.

Ne találgassatok, igen….Dakar…..és a fiú ismét immáron harmadszorra is nálunk vigyorgott. Vátozást az izraeli érkezés hozott, amikor a határőr meglátta a potyautasunkat, már ő is csak vigyorgott. Később tudtam meg, hogy valami kibucba vitték, ahol, mint mindenki ingyen dolgozott a közjavára, de közben beiskolázták, nyelvre és a vágyai kurzusára, főzni tanulni egy szakács iskolába.

Később, összekeveredvén az akkori fedélzetmesterünkkel egy másik hajón, mesélte, hogy a srác állampolgár lett, megcsinálta a kötelező 3 éves katonai szolgálatát, s most egy haifai szálloda éttermében dolgozik.

Hogy igaz e vagy nem, akit érdekel, járjon utána….

Utóirat: …….Magam a drámai történeteket sosem szerettem, mert, ahogy azt a szőke nő mondaná: „… azoknak olyan szomorú a happy endje…..”

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

5 komment

Marlboro kanal.....ami nem kanál....

2012.10.12. 08:05 malay

Béla kaftán alant olvasható bejegyzésének egy másik verziója…. A tegnapi szuezi átkelés kapcsán jutott eszembe… Bár viccesnek tűnhet, én hajlamos vagyok azt hinni, hogy igaz…., talán mert valami hasonló velem is történt az Ady motoroson….:-)

Akkor a(z) (igaz tengerész) történet:

Az Úr 19xx akárhányadik évének Szilveszter estéjén egy amerikai hajó készült átkelni a csatornán.

A Lykes lines társaságról csak annyit, hogy az egykoron nagy nevű cég végóráiban 20-30+ éves hajókkal operált, ehhez kiválóan passzoló legénységgel. A szóbeszéd szerint a legfiatalabb deckboy is közelebb volt a hatvanhoz, mint az ötvenhez.

No, de kanyarodjunk vissza a történethez. Szilveszter ide, Szilveszter oda, üggyel, bajjal, de eljutottak a révkalauz állomásig, ahol a pilot minden gond nélkül be is szállt.

A szokásos udvariassági procedúra után nekivágtak és megkezdték a tranzitot.

A szuezi átkelés nem igényel különlegesebb kormányosi rátermettséget, hisz néhány kisebb, enyhe ívű kanyartól eltekintve, majdnem nyílegyenes.

Itt azonban már a kezdetek kezdetén nyilvánvalóvá vált, hogy a quater master (kormányos) nem áll a helyzet magaslatán. Egy, majd egy újabb mandíner szerű manőver után a pilot ezt szóvá is tette.
A Barba azonban szótlanul járt le, s föl, mintha mi sem történt volna.

Amikor már sokadszorra fenyegette őket a partnak futás veszélye a révkalauz így szólt a Barbához: „ Captain…vagy leváltatja a kormányosát, vagy ledobjuk a horgonyt a Keserű tavaknál és én kiszállok….”
Erre a fenyegetésre már a Barbának is reagálni kellett: „….Pilot megértem az aggodalmát, de sajnos a jelenlegi problémánkra nincs megoldás- mondta. Szilveszter lévén…a legénységem tök részeg…ez az úriember pedig az egyetlen, aki kormányozni képes jelenleg a hajón….Ő ….. az első tisztem…..”

A tranzit végül is baj nélkül ért véget. Arra csak tippelni tudok, hogy hány karton cigijébe került ez a „mulatság” a Barbának…..tapasztalataim alapján, gondolom nem kevésbe….

Az Ady-n történteket nem taglalnám, hisz rombolná az imidzsemet....Még van vagy 15 évem amíg nyugdíjba vonulok.....majd talán egyszer az emlék irataimban...addig várjatok türelemmel....

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

1 komment

Egy újabb igaz tengerész történet - de másképp......

2012.10.12. 05:24 malay

Jó régen nem jelentkeztem, de boldog szabadságomat töltöm, ilyenkor nincs miről írni. Amiről meg van, avval meg nem biztos, hogy dicsekszik az egységsugarú marinájó. Mivel pár perce figyelmeztettek, hogy még igencsak tepernem kell, mire a Béla kaftán kitétel rögzül a köztudatba, hát billentyűzetet ragadtam s következzen ismét egy igaz tengerész történet. Ez egy újabb keletű sztori, néhány résztvevőjét ismerem, aki pedig mesélte, az jó barátom.

Előzetesen annyit kell tudni, hogy a történetben szereplő hajót futtató cégnél alapelv volt, hogy jó sok náció dolgozzon a hajón. Volt úgy, hogy a 23 fős crew 15 nemzet fiaiból állt. A másik, hogy én 3 évig hajóztam horvátokkal , de olyannal ez alatt nem találkoztam, aki nem közel 2 méter magas, és 110 kg lett volna. Valahogy úgy válogathatták őket, hogy aki átfér 1x2 méteres sablonon, alkalmatlan.

És akkor jöjjön a történet.

Egy konténeres hajó érkezett a savhannai pilot boarding ponthoz, az Úr akármelyik évének szilveszter éjjelén. Miután a pilot beszállt, a hajó megkezdte 6 órás útját a folyón felfelé a terminálhoz. Éjfélkor a hídon megtörtént a váltás, ezután pilottal a hídon a horvát parancsnok, a 2. tiszt és a bolgár kormányos matróz maradt. A legénység pedig folytatta az újév megünneplését, amiről sajnos a parancsnoknak tudomása nem volt. Miként arról sem, hogy az ünneplés elejéből alaposan kivette a részét az éppen kormányzó matróza. A horvát barba egyébként a fentebb leírt sztenderdeknek megfelelő méretű, meglehetősen halvérű tengerész volt, aki többnyire a parancsnoki székben üldögélt egész út alatt, láncdohányzott, és történeteivel szórakoztatta az ügyeletes tiszteket. Most is így volt, attól eltekintve, hogy a parancsnok nem mesélgetett, csak dohányzott. Miközben másodtisztje a pilot mellett állva figyelte a folyót, a bolgár kormányos pedig egyre jobban megroggyanó térdekkel próbálta végezni a munkáját. A parancsnok egyre többször pislogott a tőle két méterre álló, a kormányoszlopba egyre kétségbeesetten kapaszkodó, nem túl szomjas állapotát titkolni próbáló bolgárra, aki elkeseredett, ám vesztésre álló harcot folytatott az alkoholjába került vérrel, esetleg fordítva. Ám eljött a fegyverletétel ideje, és bolgárunk tudata feladta, bár teste még küzdött. A pilot kiadta az utasítást:

- Kormányt 20 fokkal balra- amit a másodtiszt és a kormányos is megismételt, ám utóbbi a korábban elfogyasztott frissítők hatására a kormányt jobbra 20 fokra térítette ki.

A hajó orra lassan, majd egyre gyorsulva lendült jobbra, a part irányába. A pilot és a másodtiszt rémülten fordult hátra és a következő látvány tárult a szemük elé: a parancsnok, székéből leszállva, a 2 méteres távolságot egy lépéssel áthidalva (de mindezt nem kapkodva, sietve, cigarettáját még mindig a kezében tartva) egy teli talpas rúgással távolította el a nála nem sokkal kisebb bulgárt a kormány mögül, aki ettől a híd ajtajáig repült. Majd a kormányt balra térítette és megálította, majd a helyes iránya fordította a hajó t. Mikor a hajó orra elkezdte a folyó vonalát követni és elmúlt a veszély, a még mindig döbbenten álló pilotra nézett.

- Minden oké, pilot.

Mikor a hajó maga mögött hagyta a kanyart, a parancsnok odaszólt a második tisztnek:

- Hívja a kormányos váltóját. (Kézi kormányzás esetén éjjel óránként, nappal két óránként váltják egymást a matrózok; a szerk.)Majd a még mindig a feltápászkodással küzdő bolgárra nézett.

- Nagyon fájt? Bocs.

A bolgár kissé tántorogva távozott a hídról, és érkezett váltója egy román matróz.

- Képes kormányozni?- nézett gyanakodva az érkezőre a barba, mert lelke mélyén feltámadt a sanda gyanú, hogy a személyzet minden kérés ellenére mégis elkezdte ünnepelni az újévet.

- Igen, captain- válaszolta az új versenyző, de a barba felé áradó alkoholgőz másról tanúskodott.

- Húzzon a fenébe- mondta a parancsnok és a másodtiszthez fordult- Hívja Krisnát.

Krisna az indai kadét beceneve volt, aki hindu vallásának köszönhetően nem evett húst, és nem ivott alkoholt. Mondjuk diétája következtében nem is volt túl sok mindenre alkalmas, viszont az adott pillanatban nagy téttel volt megfogadható, hogy ő volt az egyetlen olyan fedélzetis, aki nem állt alkoholos befolyásoltság alatt. Az már csak hab a tortán, hogy pilottal, manőver közben még nem kormányzott, de hát a kényszer nagy úr, így Krisna lehetőséget kapott.

Hogy élt- e vele, nem tudom, mert eddig a történet, de mivel a kikötés eseménytelenül lezajlott, valószínűsíthető, hogy igen. Én csak mellékesen jegyzem meg, hogy párszor összebotlottam hindu vallású indiaival (tisztjelölttel is), de olyannal nem, amelyik nem evett húst, vagy ne ivott volna. Mert mi mindenkit elrontunk. J

Egy kis kiegészítő történet: még az első hajómmal érkeztünk újév reggelén a célkikötőhöz, ahol horgonyt kellett volna dobnunk. Sajnos a műveletbe hiba csúszott, mivel a személyzet tagjai közül mindössze a másodtiszt, a rádiós, két kadét (az egyik én) és az antialkoholista hajóács volt hadra fogható. Így a meglehetősen háklis és embergyűlölő parancsnok az általa megvetett és lenézett kadétra volt kénytelen bízni a kormányzást, amit én minden hiba nélkül végre is hajtottam, mivel nem volt bonyolult. A manőver végén, amikor távozott a hídról azért odavetette nekem:

- Na, ez is jellemző, a mai generáció még arra sem képes, hogy tisztességesen megünnepelje az újévet. Tápszeres etemisták (egyetemisták).

Legközelebb valószínűleg saját kalózos történetemmel jelentkezem.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

1 komment

Veperdi András emlékiratai 13. rész

2012.10.04. 10:35 malay

Miért nem lettem milliomos

(1978.)

Miért? Azért mert nem voltam elég bátor. Más szavakkal kifejezve, féltem. Hogy mitől? Hát a távol-keleti vietnámi vagy a szingapúri börtöntől. Gondolom nem kell nagy erőfeszítés ahhoz, hogy valaki elképzelje milyen sors várhat egy európaira egy ilyen, a helyiekkel zsúfolásig megtelt intézményben.

A dolog úgy esett, hogy öthetes észak-vietnámi kirakodás után lehajóztunk délre a Csokonaival Saigonba, amit akkor már Ho Si Minh Városnak neveztek azután, hogy az amerikaiak néhány évvel korábban eltávoztak. A Mekong folyó hatalmas és szövevényes deltájának egyik mellékágában hajóztunk fel a városig. A buján zöldellő lapos partokon nem sok embert láttunk, csak akkor, amikor már a város közelébe értünk. Kíváncsian figyeltünk, mikor pillanthatjuk meg ezt a korábban a hírekben oly sokat szereplő helyet. Egy utolsó kanyar után szemünk elé tárult a folyó jobb partján elterülő kikötő és mögötte a távolban nagyobb épületek körvonalai remegtek valószerűtlenül az erős párásság ködében. A bal parton csak egy lapos és sáros síkságot láttunk és néhány rozzant kalyibát. Közelebb érve észrevettük, hogy a valaha igen jól megépített függőleges rakpartok és a hátrább mértani rendben sorakozó nyeregtetős földszintes raktárházak állapota már igen sok kívánnivalót hagy maga után. A rakpart mellett nem volt szabad hely, így a folyó közepén kötöttünk ki két hatalmas bója közé. Rakodásról persze szó sem lehetett, így várakoznunk kellett.

Már a tengeren, a folyótorkolat előtt a Pilottal együtt beszállt a hajóra tíz észak-vietnámi katona, akárcsak fent Haiphong előtt, hogy „megvédelmezzenek” bennünket. Miután lezajlott a hivatalos hatósági vizsgálat, összeszedtem a személyzet alaposon átszőrözött egészségügyi és oltási könyvecskéit, hogy levigyem a kabinomba amikor a Barba így szólt: - Azt mondta az ügynökségi képviselő, hogy fél órán belül itt lesznek a rakomány feladói, meg két magyar külkeres. Ti is legyetek jelen, hogy a későbbiekben ne kelljen mindent megismételnem.

A rakományról annyit tudtunk, hogy ládázott ruhaneműket fogunk berakodni gdanski rendeltetéssel, illetve deszkát és nyersgumit Amszterdamnak.

Fél órával később megérkeztek a látogatók és részletesen megtudtunk mindent. Egy jó óra után a vietnámiak eltávoztak, de a két magyar külkeres, az alkalmat kihasználva ott maradt vacsorára. A vacsora utáni beszélgetés közben érdekes dolgokat tudtunk meg. A magyar kereskedők korábban Hong Kongban vásároltak nagy mennyiségben igen olcsón inganyagot és ideszállítatták Saigonba. Budapestről repülővel küldtek jó pár láda VOR (Vörös Október Ruhagyár) feliratú címkét az itt bagóért megvarratott ingekhez. Ezután beládázták, és Lengyelországon keresztül a Szovjetunióba szállíttatják Taskentbe és más délebbi városokba. Hitetlenkedve hallgattuk, és a Chief megkérdezte:

- Milyen biznisz ez? Megéri egyáltalán? És miért itt varratják a VOR jelzésű ingeket?

- Nagyon jó üzlet - felelte az egyik külkeres. - Tudják, eleget kell tennünk a KGST-ben vállalt szállítási kötelezettségeinknek, de a VOR kapacitásának nagy részét leköti a kemény valutás nyugati export. Ahhoz, hogy teljesítsük a Szovjetunióba szállítandó kvótát, itt megvarratjuk, beleteszik a magyar címkét és úgy mennek exportra. Higgyék el nagyon is megéri.

Ekkor lövések dördültek a fedélzeten. Felugráltunk és kisiettünk. A minket „védelmező” parafa sisakos észak-vietnámi katonák a mellvédnél állva egyes lövéseket adtak le a fatusás AK géppisztolyaikból a folyó vizén úszkáló csónakok felé. A kikötővel ellentétes partról felénk evező igen apró, egy jobb mosóteknőtől nem nagyobb, és az alakjukban mit sem különböző csónakokat igyekeztek elkergetni a hajótól.

- Miért lövöldöznek ezek - kérdezte a Barba az ügyeletes III. tiszttől.

P. szokása szerint megsimogatta magyaros bajuszát és így felelt. - Azok a tíz év körül srácok a csónakokban üzletelni akarnak a hajóval. Ideeveznek és padlóvázákat kínálnak egy doboz amerikai cigarettáért. A katonák ezt igyekeznek megakadályozni. Mutogattam nekik, hogy ne lövöldözzenek, de hiába. Persze nem a gyerekekre céloznak, hanem a ladikjaik elé.

- A jó édes mamájukat! - horkant fel a Chief és ő is a katonákkal kezdett gesztikulálni, akik addigra már abbahagyták a tüzelést, mert a lélekvesztők visszafordultak. Semmire sem ment velük.

A dolgokba beletörődve visszamentünk a felépítménybe, de a társalgás már ebbe az irányba fordult. Öt hétig álltunk Haiphongban mielőtt idejöttünk volna, és az ottani eléggé barátságtalan és nagyon bosszantó bánásmód miatt a lövöldözés nélkül is eléggé ideges hangulat uralkodott a hajón.

Másnap délelőtt bejött az ügynökségi ember és a Chief hosszasan taglalta neki, hogy nagyon nem szeretjük azt, ha a hajón lövöldöznek. A vietnámi udvariasan végighallgatta, majd kijelentette, hogy megpróbál intézkedni. Na ez már más hozzáállás volt, mint odafent északon.

Délután jött egy koszlott motoros bárka és a „védelmezőink” eltávoztak. Úgy éreztük mintha valami óriási győzelmet arattunk volna, de a vacsora után újból fegyverropogás hallatszott, igaz most már messzebbről. Megint kitódultunk a fedélzetre, mert hol is lehetne az ember alkalmatlanabb helyen az elkószált lövedékek szempontjából, és a watchmant kezdtük kérdezgetni, hogy most mi a helyzet.

- Megint elindultak a srácok a kis ladikjaikkal üzletelni, a katonák pedig most a két partról lövöldöznek a folyóra, hogy elzavarják őket - mesélte a matróz.

- Na Chief ezt jól elintézted - szólalt meg a Barba. - Eddig legalább a hajóról lőttek kifelé, most pedig kintről tüzelnek felénk.

- Honnét tudhattam volna, hogy így lesz? - védekezett a Chief kissé ingerülten, hiszen erre igazából senki sem számított. Hála azonban az észak-vietnámi katonák jó céllövő képességének (gyakorolhattak eleget a háború alatt), senkinek nem esett baja a hajón vagy a ladikokban, amíg néhány napig a folyó közepén tartózkodtunk.

Miután felszabadult a rakpart egyik része kikötöttünk és elkezdtük a rakodást. Tengeri őrszolgálatot adtunk, így én voltam az ügyeletes tiszt déltől 16-ig, majd éjféltől hajnali 4-ig. Nappal több raktárba is rakodtak, de este és éjszaka csak egybe.

A városba csak szervezettszerű kirándulásra lehetett kimenni helyi vezetővel és kísérőkkel egy rozoga busszal. Egyszer én is kimentem, majd egy ízben a szállíttató vállalat adott egy vacsorát a tisztikar számára a „Vörös Sárkány” szálloda egyik éttermében, mely korábban a büszke és némileg hírhedt Hotel Majestic nevet viselte.

Saigon (én már csak így emlegetem) nagyon lehangoló látványt nyújtott, már amennyit láthattunk belőle. A két vietnámi fél szemmel láthatóan eléggé különbözött egymástól. Gondolom más törzsből származhattak. Tapasztalataink szerint a zöld katonaruhás és sisakos katonák, valamint a munkavezetőknél nagyobb beosztásokat betöltők által képviselt északiak magassága még az enyémet sem érte el, pedig engem sem csúfoltak soha „Jegenyének”. A déliek nagy többsége, legalább is akiket itt láttunk, majd egy fejjel magasodott a győztes északiak fölé.

A háború vége után három évvel úgy tűnt, nincsenek valami fene nagy barátságban. A kikötőben zajló élet legalábbis erről tanúskodott. Ami a városban történt, arról nem sok fogalmunk lehetett, mert a „vezetett” buszos városnézésen nem adtak alkalmat arra, hogy bárkivel is szóba állhassunk. Azért annyit láttunk, hogy odakint is nyüzsögnek a fegyveres északi katonák. A kikötő területén pedig a szó szoros értelmében szinte élet-halál urai voltak.

Álljon itt egy aprócska jellemző eset. Déli tizenkettőkor kimentem a fedélzetre leváltani a III. tisztet.

- A rakodók éppen most mennek ebédszünetre - fogadott a járó előtt P. -, már ha van egyáltalán valami ennivalójuk a szerencsétleneknek.

- Nos nem úgy néznek ki, mintha túl sok lenne. Van valami átadni való?

- Nincs. Az egyes és a kettes rakodik, a többi raktár csukva. Itt vannak a számláló füzetek - és átnyújtott két igen maszatos fedelű noteszt. - Akkor leléptem.

- Jó étvágyat! - búcsúztam, majd igazi tengerész módjára a mellvédre könyökölve (mely nemzetközi szokástól néhány parancsnokunk szinte hideglelést kapott) nézegettem a rakpart nyüzsgését. Ütött-kopott amerikai és japán gyártmányú teherautók jöttek-mentek a parton és a raktárházak között, valamiféle egyirányú forgalmi rend szerint. Az egész körforgást természetesen itt is géppisztolyos „foszab” (forgalomszabályozó) katonák felügyelték. Az egyik raktár sarkánál egy teherautó rossz irányba kanyarodva próbált befordulni, mire a „foszab” a csípője mellett tűzkész állapotban tartott Kalacsnyikovjából leadott egy hosszúsorozatot a jármű elé. A kopott kockakő csak úgy porzott a becsapódó lövedékektől. A derűsen vigyorgó katonát egy cseppet sem érdekelte, hogy odébb emberek jönnek-mennek. Szerencsére senkit sem talált el. A teherautó azonban „vette” a jelzést, megállt, majd hátratolatott.

Más alkalommal szívfacsaró látványban volt részünk. A hajó legvégén voltak a szemetes tartályaink, ahová a hulladékot, szemetet és az ételmaradékot öntöttük. Volt abban a gépházi fémforgácstól, fáradt olajtól, a megmaradt levesig minden. Két-három naponként odaállt egy rémségesen bűzös szemetes uszály és abba kellett kiborítanunk a megtelt tartályokat. Ekkor hat-nyolc rongyokba öltözött nő jelent meg jellegzetes csúcsos kalapban, üres vödrökkel. Beugráltak az uszály mocskába és elkezdték kiválogatni az ehető dolgokat és bedobálták a vödreikbe. Azt hittük valami állateledelnek viszik. Másnap az egyik ügynökségi embert megkérdeztük, hogy mi volt ez. Azt felelte, hogy azok a nők az átnevelő táborokból kiengedett volt imperialisták, és a családjaiknak gyűjtik az élelmet. Alig akartunk hinni a fülünknek, hogy azt a moslékot még megeszik. Már pedig így igaz, bizonygatta az ügynök.

A hír villámgyorsan elterjedt a hajón és a szakács meg pincérek úgy határoztak, hogy az ételmaradékokat nagy alumínium fazekakban gyűjtik össze szelektáltan, és úgy adják oda a szerencsétleneknek. Amikor legközelebb megjelentek, valaki lement a partra és az ott vigyorgó (mert ha egy észak-vietnámi harcos kissé barátságos arcot vág, akkor az nekünk széles vigyornak tűnik) katonának kézzel-lábbal elmagyarázta, hogy jöjjenek fel a nők a hajóra és megkapják a maradékokat. A katona nagy nehezen belement, és odakiabált valamit a nőknek, akik erre megfordultak és a járó felé indultak, de amint elhaladtak az őr mellett, mindegyik adott neki pár fillért. A katona is feljött velük a fedélzetre és éberen őrködött, nehogy valaki mást is adjon nekik. A hajó farán hálás pillantásokkal ürítették a fazekak tartalmát a vödreikbe, de szólni nem mertek. Egyikük sem volt idős, de nagyon elnyűttnek látszottak. Az ott tartózkodásunk alatt az eset többször megismétlődött, de úgy tudom soha nem beszélhettek, csak egyszer fordult elő, hogy valamelyikük jó angolsággal odasúgta a rádiósunknak, hogy nagyon köszönik a segítségünket.

Lehetséges, sőt biztos, hogy Dél-Vietnámban a lakosság nagy többsége segítette az észak-vietnámi hadsereget az amerikai és a dél-vietnámi katonák elleni harcban, de ahogyan azt akkoriban tapasztaltuk, nagyon sokan megutálták a rájuk telepedő északi diktatórikus adminisztrációt.

Egyik éjjel, amikor csak a hátsó raktár rakodott az erős lámpák sárgás fényénél, egy teherautóról éppen az utolsó nyersgumi bálaköteget emelte be az árbocdarunk. A teher a raktárnyílás fölé érkezett és ekkor a szabálytalan kocka alakú, nyersgumi lemezzel borított, mintegy méteres bálák kicsúsztak a kenderkötél hevederből. A raktárunk még majdnem üres volt, és a legalább tizenöt méter magasból lezuhanó nyersgumi kockák, ha nem is labda módjára, de pattogni kezdtek. Az odalent lévő hat rakodómunkás borzasztó üvöltéssel menekült a lomhán és igen kiszámíthatatlanul össze-vissza vágódó gumibálák elől, melyek hál’ istennek két-három ugrás után megálltak. Nagyot fújva néztem a közelemben ácsorgó dél-vietnámi tallymanra (áruszámlálóra). - Na ezt szerencsésen megúsztuk! - nyögtem magyarul.

A tallyman körülnézett van a közelben valaki, majd halkan megszólat angolul.

- Nem tudom mit mondott most Mr. Second, de nagy szerencséjük volt odalent a munkásoknak. Láttam már olyat, hogy egy gumibála eltalált egy embert, és az bele is halt.

Meglepődve hallgattam, mert eddig csak a számokat egyeztetve szólt pár szót, amiből arra következtettem, hogy a szókincse a számokon kívül nem haladja meg a tizet. - Nagyon jól beszél angolul. Gondolom az amerikaiaktól tanulta.

- Igen uram. Loading surveyor (rakodási felügyelő) voltam, és szinte mindig amerikai hajókat raktunk ki-és be.

- Most pedig tallyman - állapítottam meg sajnálkozva, mert ez sokkal alacsonyabb beosztás volt. - Nagyon sajnálom, hogy ide jutott.

A tallyman élesen rám nézett, mert nem ezt várta egy „kommunista” ország hajójának egyik tisztjétől, de a jámbor arcom talán meggyőzte arról, hogy őszintén beszélek, így ő is megnyílt egy kissé.

- Köszönöm uram, de én ennek örülök, hiszen legalább van munkám, és tudok némi ennivalót venni a családomnak. Mivel déli vagyok, eleve bűnösnek számítok, ráadásul az amerikaiaknak dolgoztam. A kikötőben mindenki azoknak dolgozott, akár szerettük őket, akár nem. Nagyon sokunkat elbocsátottak és átnevelő táborokba vittek.

- Magát is?

- Igen uram. Két évet töltöttem egy táborban. Ne is beszéljünk róla. Azután kaptam ezt a munkát és még örülhetek is neki. Nézze csak ezt a foremant (munkavezetőt)! - mutatott a raktárnyílás mellett hadonászó, hatalmas, majd kétméteres, eléggé testes kínainak látszó emberre.

- Mi van vele? - kérdeztem.

- Ezzel a hoával voltam a táborban. Ez is mesélhetne magának, de nem fog. Egyikünk sem fog mondani semmit. Nem szabad, nem lehet. Élni akarunk.

- Mi az hogy hoa? - érdeklődtem, mert bár a szó ismerősen csengett, mégsem tudtam hová tenni.

- Ez egy dél-vietnámi kínai népcsoport. Régóta itt élnek. Szorgalmas emberek, mint általában a kínaiak. Mi aránylag jól megfértünk velük. Őt is régóta ismerem, mert korábban is itt dolgozott. Azok odalent - mutatott a raktárban lévő munkásokra -, szintén hoák. - Nekik még rosszabb a helyzetük, mert az északiak nagyon utálják őket.

Ekkor beugrott. Még otthon olvastam az újságokban, hogy Dél-Vietnámból tömegesen menekülnek a „volt rezsim emberei” mindenféle rozzant bárkával. „Csónakosoknak” nevezték őket és sok kínai volt közöttük, a hoák. Már éppen mondani akartam, hogy ismerem a „csónakosok” történetét, amikor a tallyman hirtelen odébb ment. A járó felől egy egyenruhás és két civil alak közeledett a fedélzeten.

Elébük mentem megkérdezni, hogy mit akarnak, de nem értettek semmit, vagy legalábbis úgy tettek. Kissé keményebben hadonászva mutattam nekik, hogy ha így állunk, menjenek ki a fenébe a partra. Torkig voltunk már a hivatalos közegek pöfetegségével és értetlenkedésével, így én sem bántam velük valami udvariasan. Erre odahívták a tallymant tolmácsolni, aki elmondta, hogy a „baleset” helyszínét akarják megvizsgálni. Erre azt feleltem, a hajón nem volt semmiféle baleset, inkább a parti darukötözőket tanítsák meg rendesen dolgozni. Nem tudom a tallyman mit fordított, de azt felelte nekem, hogy a két parti munkást már elvitték „kikérdezni”.

Azután az egyik civil nekilátott ordibálni a hoa foremannel. Alig ért fel a kínai mellkasáig, de úgy kiabált, hogy még a nyála is fröcsögött. A nagydarab hoa szótlanul hallgatta, majd a végén mondott valamit. A mérges törpe, még nálam is kisebb volt valamivel, odaszólt a másik kettőnek, és köszönés nélkül kicsörtetett a hajóról. A tallyman messzire elhúzódott tőlem, és később láttam, hogy a hoával pusmog valamit és egyszer felém mutat.

Ebédkor beszámoltam az esetről a Captainnek, aki csak hümmögött és nem szólt semmit.

Következő éjjel, amikor egy újabb autórakományra várakozva leállt a rakodás, odasündörgött hozzám a hatalmas kínai és folyékony angolsággal megszólított.

- Mr. Second! Akar gazdag lenni?

- Miért ne? - feleltem vigyorogva -, de aki hajózik, az ritkán gazdagszik meg. Ezért odahaza lottózni szoktam. - Arra gondoltam, hogy valamiféle kínai szerencsejátékot akar velem játszani, mert úgy olvastam, hogy a kínaiak nagy szerencsejátékosok.

- Félreértett uram. Nem játszani akarok. Volna egy ajánlatom - mondta és lopva körbesandított.

- Miféle ajánlat?

- Úgy tudom innét Szingapúrba mennek. Nos, az utolsó éjjel bújtasson el engem meg a testvéremet a hajón, én pedig azonnal adok önnek fejenként tízezer amerikai dollárt.

A meglepetéstől elállt a szavam. A kockázat óriási. A hatósági emberei már Észak-Vietnámban is átkutatták a hajót az indulás előtt. Itt ugyan nem mondták, de biztosak voltunk benne, hogy még alaposabb kutatást fognak végezni, ha már odajutunk. (Igazam lett.) Ha ezeket megtalálják, abból óriási botrány lenne, ráadásul még azt is kiverhetik belőlük, hogy ki segítette őket. Akkor nekem annyi. Megrohadhatok egy vietnámi börtönben, vagy átnevelő táborban. Ha pedig Szingapúrban buknak le, nos ott sem óhajtottam megkockáztatni a fegyintézeteket. Az összeg is gyanúsnak tűnt. Honnét lenne ezeknek a szerencsétleneknek ennyi pénzük? Ki tudja nem hamisak-e azok a dollárok? Én ugyan meg nem tudom különböztetni az igazit a hamistól. (Sok-sok évvel később egy, az északi hadsereg bevonulásakor ott szolgáló volt magyar ENSZ megfigyelő katonatiszttől hallottam, hogy a saigoni összeomlás napjaiban a diadalittas tömeg vandál módra pusztított minden külföldi boltot, bankot, üzletet, de még sok dél-vietnámit is. Tanúkat is megnevezett a kollégái közül, hogy igazat beszél, amikor egy banknál bokán felül gázoltak a szétszórt dollárhegyekben. Amikor megkérdeztem, miért nem tömte tele a zsebeit bevallotta, hogy félt a lebukástól. Na nem a vietnámiak, hanem a saját magyar kollégái miatt. Pedig nagyon viszketett a tenyere, mert gazdagon térhetett volna haza a családjához. Így azután valóban lehetett pénze annak a hoának, de az is lehet, hogy máshonnét szerezte.)

- Nagyon sajnálom barátom, de ez lehetetlen - utasítottam vissza az ajánlatát.

- Miért? - kérdezte elkeseredetten.

- Azért mert az indulás előtt biztosan nagy vizsgálatot tartanak.

- De hát ez egy baráti kommunista ország hajója, nem? Még sohasem járt itt magyar hajó. Nem fogják annyira komolyan venni a kutatást.

- Gondolja? Még Haiphongban is megtették, pedig az „északi paradicsomból” talán mégsem akarnak annyian elszökni.

A hoa a „paradicsom” szó hallatán elhúzta a száját, majd kisvártatva megszólalt. - Fejenként tizenötezer dollár.

- Nem. Kérem értse meg, nem tehetem. Nagy bajt okoznék a hajónak, meg magamnak. Nincs kedvem az itteni börtönökhöz.

- Azért köszönöm uram, legalább az őszinteségét - mondta sóhajtva és elcsoszogott.

A következő éjszaka, egy alkalmas pillanatot kivárva odajött és huszonötezerre emelte a fejpénzt. (Az 1978-as hazai viszonyokat ismerve, ötvenezer dollárral Krőzus lehettem volna. Még akkor is, ha csak feketén forgathattam volna a pénzt, a „rendszerváltáskor” talán elegendő tőkém lett volna néhány vállalat megvételére, hogy azután luxuskörülmények között „minimálbéren tengődő” vállalkozó legyen belőlem.) Hiába emelte azonban a díjat, nem mertem kockáztatni. A közmondás azt tartja, hogy „aki mer, az nyer”. Nos én gyáva voltam, nem mertem, így nem is nyertem. Kissé sajnáltam az elszalasztott lehetőséget, de ennél sokkal nagyobb sajnálatot éreztem a kínai óriás és a testvére iránt, hogy nem sikerült a tervük és ott kellett maradniuk. Bár, ha belegondolok mennyi pénzük volt, talán mégiscsak kijutottak valahogyan. Őszintén remélem, hogy igen.

Mondjátok János bácsinak

(m/s Somogy, 1979.)

Az orrfedélzet baloldali korlátján kihajolva lenéztem a hajó oldala és a szulinai kikötőpart közötti résben feltorlódó vízre. A Duna sárgás, iszapos hullámai máris kisebb ágakat sodortak oda, melyek közül néhány meg is akadt a hajó mellett. Ekkor kiáltást hallottam parancsnoki híd felől. - A manővernek vége! Gyere hátra! - A Somogy nem volt valami hosszú hajó, és ha nem csörömpölt semmi, akkor rádiótelefon nélkül is jól lehetett kommunikálni.

Elindultam a lejárati lépcső felé, de még odaszóltam a Bócmannak: - Ákos! Nehogy megfeledkezzetek a patkányvédő lemezekről! Tudod, hogy ezek alig várják, hogy találjanak valamilyen ürügyet a büntetésre.

- Oké Chief! - felelte vigyorogva és kerek, sötétbarnára égett arcából elővillantak fehéres fogai.

Mire a felépítményhez értem a Második tiszt és két matróz már kifordította a járót és leeresztette a partra, de a korlátok még nem álltak. Kinéztem. A hatósági vizsgálat tisztviselői még nem érkeztek meg, de már ott ácsorgott teljes harci díszben a román határőr. A rengeteg dísz, zsinór és csík után ítélve legalább egy tábornok, de lehet, hogy egy tizedes. Az érkezési papírokon fel kellett tüntetni a hajó merülését, de ehhez ki kellett menni a partra leolvasni. Elindultam lefelé és az alumínium lépcsőfokok hangosan csattogtak a súlyom alatt. A határőr odalépett, de mutogatni kezdtem neki, hogy a merülést akarom megnézni. Nagy nehezen megértette és intett, hogy menjek. Elbaktattam a hajó orrához és leolvastam a vörösesbarnára festett banjasugán[1] fehérlő számsor adatát. A festés szinte vadonatújnak látszott, hiszen Pireuszból jöttünk a javításról, ahol a dokkban az egész hajótestet lefestették, és csodák csodája még nem ütött át rajta a rozsda. Felírtam a merülést, majd hátrafelé menet a középső mércét is megnéztem, utána a tat felé indultam. A tábornok gyanakvó szemekkel figyelte minden lépésemet, majd amikor visszatérve felmentem a járón, láthatóan megkönnyebbült, hogy nem követtem el semmiféle provokációt a román nemzet ellen. Hallottam már bizonyos kósza híreket arról, hogy volt olyan első tiszt, akit fegyverrel kergettek vissza a hajóra, és nem engedték meg neki a merülés leolvasását, mert még nem léptek be hivatalosan. A vizsgálat során azonban követelték tőle a pontos édesvízi merülést. Róka fogta csuka!

A kabinomba érve felmarkoltam a szükséges hajóokmányokat és dokumentumokat, majd a tiszti szalonba mentem, ahol a parancsnok meg a Kambuzer már ott ült a nagy kerek asztalnál. Kisvártatva megérkeztek a helyi hatóság képviselői és megkezdődött a vizsgálat. Üresen érkeztünk Pireuszból és Rénibe, az al-dunai szovjet kikötőbe tartottunk. A dolog így, rakomány híján egyszerűbbnek bizonyult és egy jó félóra múlva már a szalonnal szembeni hajóirodában rendezgettem a különböző papírokat. Hirtelen kétségbeesett kiabálást hallottam.

- Chief! Chief! Gyere gyorsan! - ordította a bócman.

Kiugrottam a folyosóra és Ákost pillantottam meg a fedélzetre vezető ajtóban. - Mi a baj? - kérdeztem.

- Gyere a járóhoz! Ott egy njustcsu és be akarja permetezni a hajót azzal a rohadtul bűzlő tetűirtójával.

- Ó, hogy azt a rohadt…..! - és ezzel futva megkerültük a felépítményt. A baloldali kanizsella alatt Ferenc, az egyik igen izmos matrózunk a testével torlaszolta el az utat egy girhes, fekete borostás, jó ötvenes, rongyos munkaruhába öltözött ember elől, aki egy nagy permetezőkészüléket cipelt a hátán. A lefelé tartott permetező fejből valami folyadék csöpögött a járólépcsőre, és egyből ráismertem a román pályaudvarokon és vonatokon tapasztalt tömény rovarirtó bűzére.

- Én levágom a járóról ezt a pasit a kannájával együtt! Be nem teszi ide a lábát! Hát ezért sikáltunk egyfolytában majd négy napig a javítás után? - tajtékzott a Bócman.

Való igaz. A hajó olyan tiszta volt, akár egy patika, ráadásul Pireuszban kétszer is csináltattunk csótányirtást valami újfajta, az emberre és élelmiszerre ártalmatlan, de a bakulikra[2] végzetes vegyszerrel. A megismételt permetezésnél pár doboz cigarettáért szereztünk egy jókora adag sűrítményt, ami igen hasonlított a sűrű kakaóhoz, és egy hét múlva mi magunk permeteztük be harmadszor az egész hajót, hogy a kétszeres irtást túlélő férgek, vagy azok utódai is kipusztuljanak. Úgy látszott csatát nyertünk ellenük, de tapasztalatból tudtuk, hogy a háborút végül mégis a bakulik fogják megnyerni. Nem volt mindegy azonban, hogy hány hónapig tudjuk elnyújtani az utóvédharcainkat. Ami a tisztaságot illeti, a fiúknak tényleg sok idejébe és energiájába került, míg a javítás után tetőtől talpig kivakarták a hajót a koszból. Hát nem! Nem fog bebüdösíteni bennünket ez a toprongy! Közelebb mentem és kézzel-lábbal vallatni kezdtem a fickót.

- Be ne engedd Chief! - kesergett a Bócman.

- Nyugi. Elküldjük, de finoman.

A toprongy látta, hogy új szereplő érkezett, aki talán magasabb beosztású, és egy papírlapot nyomott a kezembe. Az ékes román nyelven írt szöveg alatt volt pár sor angolul is, hogy kötelező módon előírták minden érkező hajó teljes fertőtlenítését. Röhej! Egy kannányi lével akarják elintézni az egész hajót? Megpróbáltam szót érteni vele. Angolul nem ment, én pedig nem beszéltem románul, így hát maradt az orosz.

- Domnule! Mü szgyélali uzsé, vcserá. Gatóva! Finis![3] - szedtem össze a középiskolai orosz tudásom maradékát. A toprongy megértette, de nem tágított.

- Officér! Mnye nado gyélaty. Tyebé nado podpiszaty dokument sto ja gyélal![4]

- Ahá! Szóval igazolni kell, hogy elvégezted a permetezést? - esett le a húsz filléres. A papír alján tényleg volt egy sor, hogy a hajó igazolja a fertőtlenítési munkák elvégzését, aláírás, pecsét helye, dátum, stb.

- Dobro! - mondtam. - Ja budu podpiszaty, odna minutocska![5] Nu tü nye gyélaty nyicsevo![6]

A permetezős pislogott és apró ravaszkás vigyor ült ki a borostáira. - Dva pakett cigarett! - közölte.

- Jól van, hogy essen beléd a fene! - feleltem udvariasan mosolyogva, majd az iroda felé indultam. - Ákos! Fel ne engedjétek a deckre[7] amíg nem vagyok itt! - szóltam vissza a Bócmannak.

- Csak ha piros hó esik! - hangzott a megnyugtató válasz.

Pár pillanat múlva visszatértem az aláírt és lepecsételt igazolással és két doboz cigarettával. A toprongy békésen várakozott a járón, majd boldogan eltette a papírt meg a zsákmányát. - Mulcumészk[8] - morogta és lecsattogott a lépcsőn.

Ekkor az időközben eltűnt Ferenc bukkant fel kezében két vödör vízzel és módszeresen elkezdte leöblíteni a járóra lecsöpögött bűzlő folyadékot.

- Na ezt megúsztuk - sóhajtotta a Bócman, de gyanakvó szemei máris egy újabb veszélyforrást fedeztek fel.

- Hát ez meg mi a fenét akar? - bökött egy jólöltözött magas férfira, aki határozott léptekkel jött a hajó felé. - Ha ez is maszatolni fog, akkor leugrom a krocsettáról[9] a nagyobbik fakaviljába[10]!

- Ne félj, ez a Pilot - nyugtatgattam, ugyanis régebben már utazott velünk és emlékeztem rá.

A járó tetejénél fogadtam. A révkalauz is megismert, ami nem kis dolog, hiszen majd egy éve találkoztunk és azóta számtalan hajót vezényelhetett át a Szulinai-csatornán.

- Hallo Chief! How are you? It’s a long time we did not meet.[11]

- Hallo Mr. Pilot. Valóban régóta nem találkoztunk. Merre járt?

- Én mindig csak itt. És maguk?

- Mi is, de úgy látszik a kollégáival utaztunk. Jöjjön, menjünk a Captainhez!

- Oké - felelte és elindult utánam. Az ajtónál előreengedtem és a járást jól ismerve a parancsnok kabinjához ment. Bekopogtunk, majd beléptünk. A parancsnok hellyel kínált bennünket majd a pincérrel kávét és üdítőt hozatott. Tudta, hogy ez a Pilot nem iszik szeszt.

- Mikor indulunk? - kérdezte.

- 18.00-kor Captain.

Az órámra néztem. Több mint egy óra múlva. A parancsnok felém fordult.

- Mond meg a Kápónak, hogy 17.45-re legyen gépkészenlét! Te is akkorra rendelj el stand by-t!

- Meglesz Captain - feleltem és otthagytam őket. Elmentem a Kápó kabinjához. Nem volt ott, de a szófája mellett tartott pecabot sem. Na az öreg már lógat, gondoltam és hátramentem a pupára. Valóban ott áztatta a damilt, a csörlő körül pedig a Bócman és Ferenc ünnepelték egy-egy üveg sörrel a toprongy felett aratott győzelmünket.

- Dezső bácsi! - szóltam oda a Kápónak. - Még egy óráig ijesztgetheti a halakat, de 17.45-kor gépkészenlét.

- Rendben van Chief, meglesz - válaszolt az öreg és a csonka hüvelykujját védő barna bőrrel megvakarta a homlokát. - Csak ezek a dögök harapnának!

- Majd Réniben, Dezső bácsi - szólt oda a konyha hátsó ajtajából Jani, a mohácsi illetőségű pincér, aki mint ilyen, a halfogás nagy szakértőjének számított. - Majd kiások néhány gilisztát a parton.

- Én már elő is készítettem a fenekezőt. Harminc horog van rajta - kapcsolódott be a Bócman a beszélgetésbe.

- Na én megyek - szóltam közbe -, mert ha három horgász összejön, hamarosan hadonászni kezd, hogy ekkora meg ekkora halat fogtam, és orrba vágnak, közben két éve volt az utolsó kapásuk.

- Volt az három is - dünnyögte az öreg.

Háromnegyed hatkor újból ott álltam a próván[12]. A július eleji ragyogó napsütésben feketén magaslott fel egy a csatornában kifelé tartó közép felépítményes kb. 6000 tonnás görög hajó. Üresen igyekezett a tenger felé.

- Na valószínűleg erre vártunk - szóltam oda a horgonycsörlő kapcsolójánál könyöklő fedélzetmesternek. - Készüljetek! Nemsokára indulunk.

Valóban. Hátul már engedték is a köteleket és miután a parton kiakasztották a kötélbakokról, hamarosan be is szedték azokat.

- Dobd el az első springet[13]! - jött a vezényszó a hídról.

- Dobd el a springet! - ismételtem meg a parancsot, mire Ferenc megeresztette a kötelet, majd teljes erőbedobással beszedte a fedélzetre. Már csak egyetlen orrkötelünk maradt és a hajó a beindított főgép hatására orrával a part felé fordult. Péter, a másik matróz egy ütközőgömböt lógatott az orr és a part közé, hogy ne sérüljön meg a lemez.

- Dobd el az orrkötelet!

- Dobd el az orrkötelet! - szóltam a Bócmannak, majd ketten pillanatok berángattuk a fedélzetre. Ez már nem a régi szegedi gyártmányú teljesen sprőd és nehéz sodrott nylonkötél volt, hanem a hajlékony, keresztfonatú, vízen úszó perlon. A hajótest lassan elhátrált a parttól, majd kifordult jobbra a csatorna közepe felé. A kémény felől hangos röffenést hallottunk és a Somogy elindult felfelé a Dunán. A matrózok a kötelek elrakásával foglalkoztak, majd miután elkészültek, a korlátnak dőlve nézték a lassan elmaradozó várost, amit inkább egy nagy falunak lehetett volna nevezni. Elhaladtunk néhány rozsdás román uszály és vontató mellett, azután már csak a nádasokkal szegélyezte töltések között hajóztunk.

- Chief! Menj vacsorázni, a Bócman maradjon a horgonynál! - érkezett a hídról az újabb utasítás.

- De jól van ez kitalálva - méltatlankodott a fedélzetmester. - Nekem böjtölnöm kell?

- Majd a Ferenc levált - feleltem. - Ferenc! Menjen enni, és jöjjön vissza! - ezzel elindultam hátra a szalon felé.

A vacsorával hamar végeztem és felmentem a hídra, mert igazából az én őrségem következett.

- Jó hogy jössz - fogadott a parancsnok. - Vedd át és én is eszem egy keveset - ezzel megmutatta a térképen, hogy merre járunk, elmondott néhány dolgot, majd lement.

Laci, az idősebb kormányos matróz állt a kormánykeréknél és nagy rutinnal irányította a hajót. A csatorna középvonalától kissé jobbra, a bal parthoz közelebb haladtunk. Innen a magasból a töltések felett jól kiláttunk a nádasra, melyben itt-ott szabad vízfelületek csillogtak. Amúgy a zöld sás szinte összefüggő felületet alkotott, és fát szinte nem is lehetett látni.

- Na, ott szeretnék egyszer pecázni - mutatott a főgép vezérlőpultján könyöklő Kápó egy távolabbi víztükörre, melyről nagy csapat vízimadár röppent fel.

- Megennék a szúnyogok, Dezső bácsi - mondtam -, de úgy tudom, hogy ez az egész védett körzet és csak a helyi halászoknak engedélyezik a halfogást. Azt sem mindenhol. Mindjárt megkérdezem a Pilotot - és kimentem a jobboldali külső hídon álló révkalauzhoz.

- Mondja csak Mr. Pilot! Szabad itt horgászni a mocsárban? Vannak halak?

- Igen, vannak, de csak a helyi emberek horgászhatnak és azok is csak egy kvóta szerint. A Csatornában azonban lehet, de itt már nagyon lehalászták a vizet. Akik itt nyaralnak a part mellé kikötött lakóhajókon, azok horgászhatnak, de nem sokat fognak.

- Kik üdülnek itt?

- Az ország belsejéből érkeznek beutalóval.

Ezt tudtam, hiszen sokszor elhaladtunk ilyen régi, eléggé elhanyagolt állapotú tanyahajók mellett, és néha magyar kisebbséghez tartozó nyaralókat is láttunk. Amikor ezek megpillantottak egy magyar hajót, mindig nagy integetést rendeztek és kiabáltak. Szerettük ezeket a találkozásokat, hiszen jó volt néha magyar szót hallani, még ha csak néhány köszönés erejéig is. Visszamentem az öreghez és beszámoltam neki.

- Nos akkor azok is csak a kukacaikat fürdetik - mutatott előre a Kápó. Odanéztem és láttam, hogy néhány ember meg gyerek csoportosul a bal parton vagy egy kilométerre előttünk. Láthatóan horgásztak.

- Biztosan ezek is nyaralók - jegyeztem meg.

Közelebb érve már jól kivehettük őket. Egymás közelében ácsorogtak, míg egy idősebb ember tőlük feljebb állt egymagában. Amikor már ki tudták venni a hajó nevét, heves integetésbe törtek ki.

- Jó napot magyarok! Mi újság? Hová mentek?

- Rénibe! - hallottam a próváról a Bócman válaszát.

- Szevasztok! - kiabálták a hajónkról néhányan a felépítmény mellől.

Kisiettem a külső hídra és visszaintegettem nekik. Ekkor értünk a különálló alak magasságába. Eléggé idős bácsi volt és a jobb karját lassan felemelve elkiáltotta magát.

- Mondjátok meg a János bácsinak, egye meg a tökömöt!

A meglepően érces hangon érkező felszólítástól meghökkenve csak inteni tudtam és hirtelenjében nem jutott más válasz az eszembe, mint az hogy - Megmondjuk!

Ezután a hallottakon töprengve visszamentem a kormányállásba. Kisvártatva Laci a kormányos megkérdezte: - Mit kiabált az öreg, Chief?

- Hát csak azt, hogy mondjuk meg a János bácsinak, egye meg a tökét.

- Ki az a János bácsi, és milyen tököt kell neki megenni? - értetlenkedett tovább a kormányos.

- Ugyan már Lacikám! Ne csinálja! - szólt közbe a Kápó. - Hát a Kádár János! Azt üzeni neki az a szegény erdélyi magyar, hogy kapja be az izéjét.

- Tényleg? - kerekedett el a kormányos szeme. - És miért?

- Igazán nem tudja? - vettem át a szót. - Nem túl régen történt, hogy Kádár egy romániai látogatásán olyanokat mondott, ami nagyon nem tetszett a magyar nemzetiségűeknek. Azóta olyan népszerű Erdélyben, mint egy oldal füstölt szalonna a mohamedán mecsetben. Érti már?

- Értem - felelte elgondolkozva, majd elvigyorodott. - Na és átadjuk az üzenetet?

- Azt hiszem még nem aktuális, várnunk kell - mormolta a Kápó.

Dezső bácsi igazat szólt. Vártunk. Pontosan tíz évet.

[1] A hajóoldal száraz-nedves része, a legkisebb és a legnagyobb merülés közötti sáv.

[2] Bakuli = csótány

[3] Mi már megcsináltuk tegnap. Kész. Vége.

[4] Nekem kell megcsinálni. Neked alá kell írni a dokumentumot, hogy én megcsináltam.

[5] Jól van. Aláírom, egy perc.

[6] De te nem csinálni semmit

[7] Fedélzetre

[8] Köszönöm

[9] Árboc keresztrúd

[10] A kender- és perlonkötelek fonásánál használt, nagy, kúpalakú, fából készült szerszám

[11] Helló Chief! Hogy van? Már régóta nem találkoztunk.

[12] Orrfedélzet

[13] A hajó első részéről hátrafelé kiadott kötél.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

2 komment

Veperdi András emlékiratai 14. egyben utolsó rész.....sajnos...

2012.10.04. 05:24 malay

Hogyan akartunk tüzet nyitni egy skót hajóra

(m/s Somogy, 1979.)

1973 nyarán jártam utoljára Beirútban. Akkoriban, még a 75-ös nagy harcok előtti békés korszakban a nem túl nagy területű kikötő szinte pezsgett az élettől. Hatalmas áruforgalmat bonyolított, melynek nagy része tranzit volt, és ebből adódóan kora hajnaltól éjfélig nyüzsögtek a parton a rakodók és a szállítójárművek.

Az éjszaka folyamán érkezett hajók a kikötőbejárattól nem messzire horgonyoztak le, és hajnalban a révkalauzt kihozó motorcsónak orrában álló arab matróz hangos üvöltése verte fel a csendet. - Víra! Víra![1] - ordította és nagy köröket írt le az egyik karjával, ami azt jelentette, hogy a várakozó hajó húzza fel a horgonyát, hogy a Pilot már a mozgó hajóra beszállva időveszteség nélkül vihesse be azt a kikötőbe. A révkalauz szolgálatot kézben tartó Baltadzsi család (a magyar Hajó és Darugyárban épült kikötői vontatóhajó is a Baltadzsi nevet viselte) állandóan sietett. Amikor a hajó kikötött a rakpart mellé, még be sem fejeződött a manőver, de a parton toporgó igen lármás rakodómunkás had a szó szoros értelemben megrohamozta a hajót. Felkapaszkodtak a mellvéden és beugráltak a fedélzetre, majd a raktártetőket kezdték bontogatni. Az ügynökség képviselője, a hatósági vizsgálat emberei, a rakomány átvevők, a munkáscsapat vezetők, a pénzváltók, mosodások, a sipi, meg az ég tudja hányféle hivatalos és nem hivatalos ember is feltódult a hajóra, és óriási lármát csapva követelte, hogy az ő dolgát intézzék elsőnek. Nem csoda, ha az emberek haja égnek állt ettől az idegesítő nyüzsgéstől.

Ráadásul mindenki ki szeretett volna jutni a városba, hiszen az aranykorban, a 60-as években meg a 70-es évek első felében itt lehetett a legolcsóbban beszerezni az üzleti célokra szánt holmikat. A rakodás kiszolgálása, az örökös darugém állítások, vízvételezés, a beérkező készletek behordása és más hasonló munkák miatt a városba menés lehetősége néhány órára korlátozódott. Ilyenkor az ember kirohant a kikötőből és betért a kaputól alig száz méterre lévő sarki boltocskába, a Frédihez. Ez már szinte szertartásszerű dolognak számított. A bolt, mely az italoktól kezdve a borotvapengén át ezeregy féle cikket tartott, egy idős arab tulajdona volt, akit a magyarok a „Piszkos Fred a kapitány” című halhatatlan mű képregénybeli változatában megrajzolt főhőshöz való hasonlósága miatt (és ezen ne csak a piszkosságot értsük) Frédinek neveztek el. A magyar tengerészek már ősidők óta látogatták. A Frédinél mindenki megivott egy sört, vett néhány képeslapot, megírta, majd némi pénz kíséretében a kihozott levelekkel együtt odaadta az öregnek, aki azután feladatta a postán. Bélyeget ugyanis csak a postán árultak, az meg kiesett a szokásos útvonalból. A levelek és lapok mindig megérkeztek a címzettekhez. A nagy üzletelési korszakban itt vásároltuk pl. a négyszínű golyóstollakat, néha több ezret, ami igen keresett import cikk volt az akkori Nagy Testvér Birodalmában. Azután az ember loholt tovább a Rivoli térre, melyet a tér egyik mozijáról a Rivoliról neveztünk el így. Az igazi neve ha jól tudom, Ágyúk-tere, vagy Mohamed Ali - tér volt. A tér felső sarkánál kezdődött a Bazár. Itt már a bejáratott helyekre siettünk, és a sok nyelven pár szót beszélő kereskedőknél megvettük amit akartunk. Jókat mulattunk, amikor az árusok így csalogatták a magyar vevőket. „Szervusz lófasz, mi van kell? Gyere, van minden! Olcsó, csak neked!” A bazárból visszafelé újból be kellett térni a Frédihez, ahol leültünk kicsit pihenni és elfogyasztani néhány üveg vagy doboz sört, illetve különféle apró cikkekbe fektetni a megmaradt pénzt.

Ha olykor-olykor két napig is a kikötőben tartózkodtunk, akkor a szolgálaton kívüliek természetesen este is kiruccantak a városba. Ilyenkor következett a „kulturprogram”, melynek első fázisát természetesen a Frédi meglátogatása jelentette, amit egy kiadós séta követett, itt-ott néhány sörrel fűszerezve, majd valamilyen háborús vagy western film megtekintése a számtalan „bolhás” mozi egyikében. A mozi után újabb lődörgés, melynek általános útiránya a kikötő felé vezetett. A kisebb-nagyobb büfékben ínycsiklandozó illatfelhőket árasztva sültek a fűszeres, fokhagymás grillcsirkék, és néha azt is meg kellett kóstolni. A program a kikötőbejárathoz közeli utcácskában lévő gyanús külsejű bároknál végződött, ahol ki tudja miért, a TEXAS BAR névre hallgató helyiséget preferáltuk, melynek piros-lilás neonreklámja sejtelmes fénybe burkolta a ki-bejárkáló, amúgy elég szakadt kinézetű közönségét.

Természetesen ez nem jelentett valami tartalmas szórakozást, inkább csak a tengeren eltöltött napok utáni kikapcsolódást. Ha a rakodás több napig tartott, és az embereknek pénze is volt, akkor taxit béreltek és elmentek kirándulni Baalbekbe, vagy a cédrusfákhoz.

Hat év után, 1979 nyarának végén láttam viszont Közel-Kelet Svájcát. A délutáni órákban érkeztünk és a VHF-en (rádiótelefon) kapott utasítás szerint még horgonyt sem dobtunk, hanem felvettük a kiérkező Pilotot. A manőverhez készülődve álltam az orrfedélzeten, miközben a Somogy félsebességgel haladva közelített a kikötőbejárathoz. A hullámtörő gát mögé érve szinte hihetetlen látvány tárult a szemünk elé. A máskor nyüzsgő kikötő teljesen kihalt, kísérteties képet mutatott. Sehol egy ember. A hullámtörő belső oldala mellett egy elsüllyedt hajó felépítményei és daruárbocai meredeztek ki a vízből, a rakpartoknál pedig mindössze egyetlen hajó állt, de az élet minden jele nélkül. A szokatlan csendet időnként távolról érkező fegyverropogás törte meg.

A kikötéssel gyorsan végeztünk, a Pilot kiszállt és vártuk a hatósági vizsgálatot. Kisvártatva az is lezajlott. Az ügynökség képviselője tájékoztatott bennünket a dolgok állásáról. A kikötőben csak reggel nyolctól délután kettőig rakodnak. A városba reggeltől délig lehet kimenni, de nem tanácsos. A kikötő környékének nagy része romokban áll, a Bazár megsemmisült. A város egyik részét a szír hadsereg, egy másik részét a palesztinok különböző frakciói, megint csak egy másik részét a falangisták, egyik szektorát a síita Amal szervezet, míg egy kis részét a libanoni hadsereg tartja ellenőrzése alatt. A zűrzavar teljes és soha nem lehet tudni mikor és hol tör ki a lövöldözés. A kikötő valamilyen hallgatólagos megállapodás szerint a libanoni hadsereg fennhatósága alatt áll, de szinte minden fél számára érkezik áru, a rakodók pedig főként a falangista táborból kerülnek ki.

A következő pár napban valóban így mentek a dolgok. A rakodók nyolckor gyülekeztek és egykor már készülődtek is elmenni. Az egyik winchman (darukezelő) arra a kérdésemre, hogy miért mennek el ilyen korán, azt felelte, hogy őrszolgálatba kell menniük a barikádokra. Igaz ami igaz, délután öt óra tájban valóban felerősödött a harci zaj, és eltartott közel éjfélig. Nevetséges, de az is igaz, amit sokan tanúsíthatnak, hogy este fél hétkor a helyi TV-ben fél órán keresztül rajzfilmeket sugároztak, amiket mi is nagyon kedveltünk, és ez idő alatt szinte megszűnt a csatazaj. Úgy látszik a harcoló felek is a rajzfilmeket nézték, mert azután újult hangerővel ropogtak a sorozatlövő kézifegyverek, melyek hangjába időnként RPG gránátok robbanása vegyült.

Egyik reggel még hat előtt kopogtak az ajtómon. - Igen - szóltam ki felriadva. Az ajtó résnyire kinyílt és a watchman szólt be a nyíláson.

- Jöjjön Chief! Valamilyen katonák akarnak feljönni a hajóra.

- Igen? Miért?

- Azt nem tudom, de mindenáron a Chiefet keresik.

Ezt már ismertük. Ha valamelyik arab kikötőben valakinek bármilyen hasfájása támadt, akkor azonnal a Chief után kiabált. A matrózok ilyenkor általában elzavarták az illetőt, na de ezek katonák.

- Fegyverük is van? - érdeklődtem öltözködés közben.

- Mindnek - hangzott a tömör válasz.

Mire a járóhoz értem a katonák már a fedélzeten voltak. Sötétkék, majdnem fekete hadigyakorló ruhában feszítettek, kismillió cafranggal, és valóban mindnek egy rövidcsövű géppisztoly lógott a vállán. A vezetőjük, egy fiatal, aprótermetű, és az övén még egy pisztolytáskát is hordó fickó, tűrhető angolsággal érdeklődött, hogy van-e VHF rádiótelefonunk.

- Hát persze, hogy van - feleltem. - De kicsodák maguk.

- A Libanoni Nemzeti Hadsereg katonái, és szeretnénk egy rövid időre használni a rádiótelefont.

- Miért?

- Mert egy hajó tart északi irányban kint a horgonyzóhelyen, és azt kell ellenőriznünk, nehogy valami nagy-nagy baj legyen.

Mit lehetett tenni? Semmit. Mindenesetre furcsának tűnt, hogyha ezek valóban a libanoni hadsereghez tartoznak, miért nincs rádiótelefonjuk?

- Oké! Jöjjenek utánam - egyeztem bele a dologba, és a csónakfedélzeten át a parancsnoki hídra vezettem őket, közben erősen figyeltem, nehogy a kezükhöz ragadjon valami. Rendesen viselkedtek és semmi jelét nem adták annak, hogy bármit is el akarnának vinni, bár ahogy belegondoltam, a fegyvereik védelmében azt tehettek volna, amit csak akarnak.

- Nos itt van - mutattam a rádiótelefonra és bekapcsoltam a 16-os nemzetközi hívó és segélykérő csatornát. - Tessék, beszéljen - nyújtottam a kagylót a vezető felé.

Az csak a fejét rázta. - Nem Chief. Maga beszéljen!

- Én? Na és mit kérdezzek tőle?

- A nevét és a rendeltetési kikötőjét.

Lenyomtam a beszédváltó billentyűt, és hívni kezdtem a számunkra láthatatlan hajót.

- Northbound ship on Beirút road, this is Hungarian motor vessel Somogy calling you. Answer please. Over. (A beirúti horgonyzóhely előtt északi irányban haladó hajó, a magyar Somogy motoros hívja. Válaszoljon kérem! Vétel.) - Semmi válasz. A hangszóróból csak statikus sercegés hallatszott. Újra megpróbáltam, de az eredmény ugyanaz lett.

- Nem jó Chief - szólalt meg a vezető katona. - Mondja azt, hogy a libanoni hadsereg hívja.

Most már a libanoni hadsereg nevében ismételtem meg a hívást, de erre sem érkezett válasz. Kérdőn néztem a mini tábornokra.

- Mondja azt Chief, hogy ha nem válaszol, akkor tüzet nyitunk rá!

- Oké! - Egyre jobban tetszett a dolog. Tüzet nyitni? Mivel? Talán a darugémjeinkkel? Vigyorogva kezdtem megint. - Northbound ship on Beirút road, this is The Libanese Army calling you. Answer please, otherwise we shall open fire on you. Over. (A beirúti horgonyzóhely előtt északi irányban haladó hajó, a libanoni hadsereg hívja. Válaszoljon kérem, különben tüzet nyitunk önre. Vétel.)

A várt hatás nem maradt el. A rádiótelefon megreccsent és egy mély hang válaszolt.

- Libanese Army, this is British motor vessel Mac (valami), from Alexandria to Lattakia in ballast. What can I help you? Over. (Libanoni hadsereg itt a brit Mac (valami) motoros, úton Alexandriából Lattakiába, rakomány nélkül. Mit tehetek önökért? Vétel.)

- Oké Chief - szólalt meg láthatóan megkönnyebbülve az apró főkatona. - Ez egy másik hajó. Mondja meg neki, hogy csak egy forgalom ellenőrzést tartottunk.

- British motor vessel Mac (valami) this was only a traffic check. Have a good trip. Over and out. (Mac (valami) brit motoros, ez csupán forgalomellenőrzés volt. Jó utat. Vétel, vége.)

- Thank you. Over and out. - Jött a felelet.

- Ez volt minden? - néztem kérdően a katonákra.

- Igen Chief. Nagyon köszönjük a segítségét.

- Hogy lehet az, hogy a libanoni hadseregnek nincs VHF rádiótelefonja? - faggattam a vezért.

- Van Chief, van, de messze - mutatott a kikötőmedence túlsó oldalára. - Így egyszerűbb volt. Még egyszer köszönöm - és ezzel elindult kifelé a partra. - Good bye.

Barátságosan intettem, és miközben az ott tipródó watchman lekísérte őket a járóig hozzátettem magyarul - Lásson viszont benneteket a svábhegyi beteg szamár. Azért keltettetek fel, mert lusták voltatok elsétálni vagy nyolcszáz méterre?

- Mi van Chief? Mit háborogsz? - szólalt meg egy bariton hang a térképszoba ajtajában, ahol feltűnt a parancsnok testes alakja. - Mit üzleteltél ezekkel? - mutatott ki a parton gyülekező katonákra.

- Jó reggelt Captain. Nem volt valami nagy biznisz. Csak a VHF-et akarták használni, de a végén nekem kellett beszélnem helyettük. Megfenyegettem egy skót hajót, ha nem válaszol, akkor tüzet nyitunk rá.

- Na ne viccelj!

- Egyáltalán nincs kedvem viccelni - feleltem kissé mogorván, majd részletesen beszámoltam a történtekről. A parancsnoknak tetszett a dolog.

- Tudod - kezdte -, előfordult már néhány ízben olyan eset, amikor azt kívántam magamban, bárcsak lövetni tudnék a darugémekből.

Megértően bólogattam, majd elindultunk lefelé a szalon irányába.

Disznótor Réniben

(m/s Somogy, 1978.)

Fáztam. Amúgy sem szeretem a hideg időjárást, de ezt a decemberi nyirkos szeles hideget, mely ebben az időszakban Réniben, a Duna deltája feletti szovjet folyami kikötőben uralkodni szokott, kifejezetten utáltam. A magamra öltött sokrétegű ruha ellenére a széltől dideregve toporogtam a Somogy felépítménye előtt, és nem kis irigységgel néztem az odalent, a raktárban legalább szélmentes helyen gubbasztó, pufajkába öltözött helybeli rakodókat. A hajó baloldalára kötött folyami TS-bárka fedélzetén két, szintén bundás alak ügyetlenkedett az úszódaru horgáról lelógó teheremelő drótkötelekkel. Azzal kísérleteztek, hogy a kötél öblét egy nagy idomvas köteg egyik vége alá húzzák, de mivel se lehajolni, se a bárka fedélzetére lemászni nem akartak, a dolog sehogy sem akart összejönni.

- Látja Chief - szólalt meg mellettem Laci a watchman -, mekkora balfaszok ezek?

- Nem először, de azt hiszem nem is utoljára - morogtam rosszkedvűen. Az idő este tizenegy körül járt és már öt órája élveztem ezt a látványt. A hosszú kikötőnek ebben a szektorában dolgozó rakodómunkások tudománya csak a markolók által otthagyott ércek és szén összekaparására terjedt ki. Na azt sem valami nagy elánnal végezték. Az ilyen darabárus rakományok kezeléséhez még csak nem is konyítottak. Az ember azt hinné, hogy némi idő után szert tettek valamennyi ügyességre, de sok-sok hónap óta mindig ugyanezek a „brigádok” jöttek rakodni, és semmit sem fejlődtek. A „szovjet testvérek” ki tudja miért, igen sok bosszúságot okozva, mindig erre a helyre kötöttek ki bennünket.

Ekkor hirtelen zajt hallottunk a part felől a kikötőstégként használt ócska uszályról. Vagy négyen tértek vissza a „faluból”. Sanyi, a II. tiszt vezette a népet, az Elek pedig valamit cipelt a vállán.

- Jó estét mindenkinek! - lépett be a járón Sanyi a búsan lekonyuló bajuszát simogatva. - Meghoztuk a karácsonyi vacsorát - mutatott le a járólépcsőn felfelé induló Elekre, akinek a hátán lógó nagy jutazsák ugrálni kezdett, majd halk visítozást hallottam.

- Kijózanodtak a dögök! - lihegte az Elek miután felért a deckre és letette a zsákját. - Pedig jól berúgattuk őket vodkás kenyérrel. Már a kapunál fészkelődni kezdtek, de Sanyi a nagy dumájával szerencsére lekábította az őrködő banyákat, a többiek meg körbevettek és simán bejöttünk.

Nem semmi, gondoltam, hiszen a kikötőbe csak azt lehetett behozni, amit a hajó hivatalosan vásárolt, és amiről rendben volt a píszmó vagy bumázska. Mindamellett élő állatot be sem engedtek. A fiúk helybeli ismeretségeket kihasználva szoktak beszerezni ilyen csemegének való dolgokat, mivel a hivatalos helyen csak fagyasztott árut lehetett kapni.

- Na és milyenek? - kérdeztem.

- Két szép kis röfi. Nézd! - hajolt le Sanyi és kibontotta a zsák száját. Kisvártatva előhúzott egy mindjobban visítozó világos szőrű malacot.

- Tényleg szép jószág - mondtam -, na és a másik?

- Az meg fekete - felelte a zsákban kotorászó Elek. A fogoly malacka megérezte a kissé bizonytalan kezek által felcsillantott reménysugarat, és kiugrott a börtönéből. Az elektrikus hiába kapott utána, a kis fekete ördög diadalmasan vágtatott a fadecken hátra a tat felé.

- A kurva anyádat! - hördült fel Sanyi és utána indult, de a hóna alól kiszabadult a világos szőrű, és lehuppanva a kollégája után eredt.

Erre mind a négy hazatérő nagy ordítozással a malackákat kezdte üldözni. A mozdulataikat látva nyilvánvalóvá vált, miért nem jutott elég vodka a malacok kenyerére. Laci is követte őket, én pedig ott maradtam a járónál. Pár pillanat múlva a felépítményt megkerülő jószágok felbukkantak a túlsó oldalon, és mivel a vaslépcsőn nem volt kedvük lemenni a főfedélzetre, így felém rohantak. Mire észbe kaptam már el is suhantak mellettem és megkezdték a második körüket. Az üldözők közül Lacinak volt a legtöbb esze, és az egyik gépésszel visszafordult a túloldalon, hogy két tűz közé vegyék őket. A manőver sikerrel járt és a két kis röfi újra fogságba esett. Ekkor kinyílt a Barba kabinjának egyik ablaka és megjelent a parancsnok álmos és nem kevésbé dühös arca.

- Mi a fene folyik itt? - kérdezte.

- Malachajsza, Captain - felelte az odaérkező Sanyi. - Meglógtak a karácsonyi sült malacok, de elkaptuk őket.

- Tán még citrom is van a szájukban? Na tűnés innen! - ezzel az ablak becsukódott.

Sanyi elindult hátrafelé majd felment a csónakfedélzetre. A malacfogók követték. Mire odaértem, Laci már majdnem kiürítette az egyik kötéltartó ládát, a gépész pedig ócska rongyokat hozott oda. Az üres ládába azután betették, és jól betakargatták a két malacot. Az Elek lement és kisvártatva egy jó nagy darab kenyérrel tért vissza.

- Na egyetek még, bár erre már nem kaptok piát!

- Nem is, mert a maradék már a miénk - szólalt meg a gépész és előhúzott a kabátja zsebéből egy üveg Sztolicsnaját és körbekínálta. Még én is meghúztam, bár nem nagyon szerettem az ízét, de most jól jött ebben a hidegben.

Három nappal Karácsony előtt az utolsó emeléseket rakodták a hajóba. A munkások most kivételesen siettek, mert minél hamarább végeznek, annál hamarább mehetnek haza, a műszakot meg így is - úgy is kifizetik nekik. Este nyolc körül Laci jött oda sietve.

- Chief! Gyorsan! A Bócman meg a szakács öli egymást!

- Mi? Na ne hülyéskedjen? Hiszen jó haverok!

- De tényleg. Először a malacot akarták levágni, de most már egymást fenyegetik.

Hátrasiettem a tatfedélzetre és benéztem a konyha hátsó ajtaján. L. a kistermetű, de igen széles vállú (valamikor birkózó volt) szakács a konyha kövén hasalt és a fehér szőrű kismalac egészen eltűnt alatta. Csak a visítása, meg L. káromkodása hallatszott. M. a fedélzetmester a legnagyobb késsel a kezében mellette térdelt és akadozó hangon üvöltözött.

- Menj már odébb! Nem látom azt a dögöt! Nem tudom leszúrni! Ha nem mész innen, akkor beléd szúrok! Te úgyis nagyobb vagy!

- Te menj a picsába! Majd én leszúrom! Ez az én dolgom! Ha nem tetszik, akkor téged is leszúrlak!

- Mi? Engemet, aranyapám! Engem akarsz leszúrni? A barátodat? Hát akkor inkább én szúrlak le téged!

- Na látja Chief? - mondta Laci. - Így megy ez már egy ideje.

- Állj! - ordítottam egy nagyot és beléptem. - M. azonnal állj fel.

A Bócman feltápászkodott és bambán vigyorogva rám nézett. - Mi van Bandikám? Csak nincs valami baj? Hát már elfelejtetted, hogy együtt matrózkodtunk? Mondhatom, nem szép dolog.

- Add ide azt a kést! - nyújtottam a kezem.

M. jóságos mosollyal átadta a hatalmas konyhakést és megkérdezte. - Csak nem te akarod leszúrni a disznót?

- Melyik disznót? A részeget vagy a józant?

- Hát azt a kis röfit, ott a L. hasa alatt - mutatott imbolyogva a kövön hempergő szakácsra. - Tudod, ma van a disznóölés!

- Nem lesz itt ma semmi ölés! - mondtam mérgesen.

- De Chief! Hát most csináljuk a disznótort! - dadogta a hasaló szakács. – Le k… k… kell vágni a k… k… két malacot!

- Ma nem! Adja oda Lacinak! - szóltam rá, mivel láttam alig képes már tartani a vergődő jószágot. - Laci! Vigye vissza a helyére. A disznótor elhalasztva holnapra!

- Pedig már milyen jól elkezdtük - vigyorgott a Bócman. - Tudod, minden disznótor azzal kezdődik, hogy pálinkát isznak. Hidd el, nem vagyok részeg, csak kissé jó a kedvem.

- Azt látom. L. maga is keljen fel, ha tud, azután menjen a kabinjába! M. te is! A watchman majd rendet csinál. Mi pedig holnap számolunk.

A két botcsinálta böllér kissé elszomorodott, majd kievickélt a deckre és elindult.

- Na komám! Hát te akartál engem leszúrni? - harsogta a Bócman.

- Nem, t… t… téged, csak a malacot, meg esetleg ezt a Chiefet!

- Azt nem engedem! A Chief régi barátom. Akkor inkább engem döfj szíven!

Másnap reggel hatkor keltem és mire kimentem a deckre, M. már a konyha hátsó ajtajánál ácsorgott.

- Jó reggelt Chief - köszönt. - Már készen is vagyunk - mondta ravaszkásan mosolyogva.

- Hát én is. De ti mivel vagytok készen?

- Levágtuk a malacokat. L. már készíti is elő őket a későbbi sütésre.

- Mikor csináltátok?

- Már négykor elkezdtük, pont úgy, mint az igazi disznóvágást.

- Pálinkaivással?

- Nem, nem. Csak egy gyógysört kaptunk be.

- Na akkor legalább csak az állatok vére folyt, nem a tiétek.

Mintegy végszóra megjelent L. a szakács, kezében egy gőzölgő tányérral. - Chief! Megkínálhatom egy kis hagymás sült vérrel? - kérdezte, és igyekezett nagyon szerény, bűnbánó arcot vágni.

- Köszönöm. - Elvettem a tányért meg egy villát és kértem egy szelet kenyeret. Lepakoltam a csörlő tetejére, majd jóízűen megettem az egészet.

- Nagyon jó volt L. - adtam vissza az üres tányért a szakácsnak az ajtón keresztül. - Ja még valami. Mi van azzal a szurkálással?

- Bocsánat Chief, de nagyon el voltam keseredve, hogy elmarad a disznóölés. Nem mondtam én azt komolyan. Tényleg. Tudja, minden igazi disznótor …

- Állj! Ne folytassa! Tudom. Pálinkával kezdődik. Nos ez, azzal is végződött. Van még belőle?

- Miből? A vérből?

- Nem. A pálinkából.

- Sajnos este már elfogyott.

- Rendben. Köszi a reggelit.

Karácsony este mindkét szalon asztalán ott díszlett egy pirosra sült malac. L. remekelt. Nagyon finom volt. A Barba kedvéért még citromot is tett a szájukba.

[1] Húzd! Húzd fel!

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

4 komment

Veperdi András emlékiratai 12. rész

2012.10.03. 07:15 malay

Legfőbb érték az ember

(m/s Csokonai, 1978.)

Halk zsongás uralkodott a Csokonai tiszti szalonjában. A vacsorát már befejeztük, és ráérősen beszélgettünk, hiszen a hajó már délután kikötött Norköppingben. Jó hosszú utat tettünk meg a sok helyen összeszűkülő fjordban a svéd Pilot irányításával mire beértünk ide, ahol part mellé álltunk. A víz itt nem volt szélesebb a Duna pesti szakaszánál, és kisebb-nagyobb hajók jártak ki-be mellettünk.

A társalgás a svédekre terelődött, illetve arra, hogy csak napi egy műszakban rakodnak, reggel 8-tól 17-ig.

- Na amire berakják ezt a 10 000 tonna zsákolt lisztet, itt ér bennünket az ősz - jegyezte meg P. a III. tiszt.

- Még ha előbb is végzünk, te biztosan meg fogsz őszülni - vágtam rá. - A Chief azt mondta, mivel csak nappal rakodnak, te leszel az állandó nappalos ügyeletes tiszt a fedélzeten. Ettől, meg a kihulló lisztportól, biztosan kifehéredik a hajad.

- Hát te mit fogsz csinálni? - kérdezte P. némi bosszúsággal.

- Én a jó hűvös, légkondis térképszobában a térképeket, meg a segédkönyveket fogom javítgatni. Amint láttam jó fél évvel el vannak maradva a korrekciók. - Valóban, amikor egy hete Amszterdamban beszálltunk, két nap és két éjjel dolgoztam, pár órás alvással, a térképek helyesbítésével, hogy az idáig szóló térképek napra készek legyenek. Hiába, a cégünk azt a módszert folytatta, hogy a brit Admiralitás által hetente kiadott, és a korrekciókat tartalmazó „Notices to Mariners” című füzetkéket Budapestre kérte, majd a váltókkal küldte le a hajókra. Saját magam hoztam le több mint fél éves adagot, hogy majd abból dolgozzam. Ez a módszer aránylag jól bevált a levantei járaton közlekedő kisebb hajóknál, ahol jó egy hónappal később megkapták a korrekciókat, ráadásul jóval kevesebb térképet kellett korrigálniuk, mint a Távol-Keletre látogató hajókon.

- A fene a jó dolgodat! Ott hűsölsz bent, amíg én a napon aszalódom ebben a június eleji kánikulában! Na ha majd én is II. tiszt leszek, ki sem dugom az orrom a deckre! - morgott P. az ősmagyar arcán díszlő kackiás bajusza alatt.

Valami frappáns visszavágáson törtem a fejem, amikor a hajó hirtelen megbillent, és ide-oda kezdett dülöngélni. Kisvártatva hatalmas csattanást hallottunk.

- A kötelek! - kiáltotta a Barba asztalánál ülő Chief és felugrott. - Menjetek a helyetekre! - szólt oda hozzánk, mire gyorsan kiszaladtunk a fedélzetre. Egy jókora, legalább 15 000 tonnás hajót láttunk kifelé tartani a szűkületben. Valószínűleg az általa keltett hullámzás szaggatta el a kikötőköteleink egy részét.

Én hátraszaladtam a pupára, ahol már ott sürgött forgott a matrózok egy része. Bekapcsoltam walky-talkymat és bejelentkeztem a hídra.

- Hány kötél szakadt el hátul? - kérdezte a Barba.

- A négy farkötélből három, Captain. A spring tart.

- Rendben. Adjatok ki újakat és kössétek meg!

A parton már szaladt is hátra az egyik matrózunk, a hajóács pedig a deckboyjal és egy másik matrózzal kilógatott két kötelet. A Csokonai farán a magas mellvéd lemez kifelé hajlott, így még a közel két méteres Béla, a fedélzetmester sem láthatott ki a hajó mellé, csak ha felállt a mellvéd aljánál derékszögben behajlított lemezre. Én is így tettem, hogy figyelemmel kísérhessem a történéseket, és irányíthassam a csörlő kapcsolója mellől semmit nem látó hajóácsot.

Amikor a parton a matrózunk rádobta az első kiadott kötél csatját a kötélbakra, már jeleztem is a hajóácsnak, hogy húzzák meg. - Víra! - kiáltottam és körözni kezdtem a kezemmel. A hajóács a kezemet figyelve működtette a csörlőt, majd amikor intettem, leállította. A kötél megfeszült. Egy kicsit még tovább húzattam, mivel a megkötéskor valamennyit úgy is visszacsúszik.

- Jó! Állj! Kösd meg! - kiáltottam neki.

A deckboy a bocaláncot gyorsan a feszes kötélre csavarta, hogy azzal tartsa, amíg rá nem teszik azt a kötélbakunkra. Pár pillanat múlva rajta is volt. Ezt követően ugyanezt tettük a másik két kötéllel is, azután pedig apródonként addig eresztgettük az egyiket-másikat, amíg egyformán nem tartottak.

- Hátul kint van mind a négy farkötél! - szóltam bele a talky-walkyba.

- Egyformán tart mind a négy?

- Igen Captain - feleltem.

- Jól van. Tegyétek rendbe a dolgokat, és manőver vége!

- Vettem.

- Lajos! - szóltam oda a kistermetű, kecskeszakállas matróznak. - Rakjátok el a köteleket, a partról is hozzátok be a leszakadt darabokat. Újra tegyétek ki a patkányvédő lemezeket. Ha kész, akkor leléphettek.

Még egyszer kinéztem a partra, ahol már a járólépcsőnket igazgatta két matróz, és leléptem a mellvéd alsó párkányáról. Ekkor történt a baj. Ahogy a jobb lábammal hátrafelé leléptem, a cipőm talpa a mögöttem lévő tartóborda hajlatához ért. A lábfejem ettől elfordult, és így nem a talpamra, hanem a kifelé hajló bokámra nehezedő súlyommal értem a fedélzetre. Nagyon nagy fájdalmat éreztem, és természetesen azonnal elterültem. Többen odaugrottak, hogy felsegítsenek, de alig tudtam kinyögni, hogy várjanak egy kicsit, amíg némileg csökken a fájdalmam. Valaki elszaladt a Chiefhez, és az hamarosan ott is volt.

- Mi történt? - kérdezte.

- Lelépéskor megcsúszott a talpam azon a kurva bordán, és kifordult a bokám. Piszkosul fáj.

- Felsegítünk.

- Ne! Még ne! Várjunk egy kicsit, amíg alábbhagy! - sziszegtem.

Ekkor lehúzták a cipőmet meg a zoknimat. Mit ne mondjak, a bokaizületem a többszörösére dagadt. A Chief odanyúlt és lazán megfogta. Ettől még nagyobb fájdalom hasított belém.

- Engedd el! - kiáltottam. - Nagyon fáj!

- Jól van. Beviszünk az ágyadra. Fogják meg fiúk, és óvatosan emeljék fel!

Hárman felemeltek, és elcipeltek a kabinomba, ahol lefektettek az ágyamra.

- Szólok a dokinak, és visszajövök - mondta a Chief. A vállalat üzemorvosa véletlenül velem együtt szállt be egy „tanulmányútra”. Milyen jó, legalább egy igazi orvos is megnéz, hiszen a hajóinkon nem volt orvos, és a mindenkori II. tiszt töltötte be „csodatevő hakim”, azaz a felcser szerepét. Az már a sors fintorát jelentette, hogy én voltam a II. tiszt, az igen jól felszerelt betegkabin és házi patika gondozója.

A doki hamarosan megérkezett, és óvatosan mozgatni kezdte a lábfejemet, amitől, akárhogy is próbáltam uralkodni magamon, hangosan feljajdultam.

- Igen. Ez nagyon érzékeny - állapította meg az orvos, és milyen igazat szólt. - Valószínűleg törés, de azért nem biztos. Meg kell röntgenezni. Így nem lehet megállapítani.

- Felhívjuk az ügynököt, és holnap reggel kivitetünk a kórházba, ha kibírod addig - mondta a Chief.

- Persze, hogy kibírom, de jó lenne valami fájdalomcsillapító. A patikában vannak fájdalomcsillapító injekciók is. Doktor úr! Beadna egyet?

- Nem, nem kell. Elég lesz a tabletta is - felelte a doki.

Nem volt elég. Nem is aludtam semmit az éjjel annyira fájt a bokaizületem. Már azon voltam, hogy telefonon (mert ezen a hajón már minden tiszti kabint elláttak jól működő telefonnal) átszólok a Chiefnek, hogy adjon be ő egy injekciót. Még sterilizálni sem kellett volna, hiszen fel voltunk szerelve egy halom egyszer használatos fecskendővel és tűvel. Végül mégsem tettem, mert nem akartam belegyalogolni a doki hatáskörébe.

Másnap reggel 8-ra ott volt az ügynökünk az autójával, hogy elvigyen a kórházba. Nagy nehezen kivittek a járólépcsőhöz, de azon már bonyolultabb volt a szállítás. Az üres hajó jó magasan állt a rakpart mellett, végül az egyik erős matróz a hátára vett, és leszuszogott a 70 kilómmal a lépcsőn.

A kórház elé érve a mentőautók bejáratához álltunk. Ott szó nélkül a kocsihoz toltak egy tolószéket, és a velem jött doki meg az ügynök segítettek beülni. Betoltak egy liftbe, majd néhány folyósón egy váróba érkeztünk. Nem tudom a többi svéd kórház milyen, de ez a városi közkórház a gondozottságával, tisztaságával szerintem jóval felülmúlt minden magyar kórházat, még a pártvezérek Kútvölgyi kórházát is.

Hamar megröntgeneztek, majd megvizsgáltak. Nem állapítottak meg semmilyen törést, csak a boka körüli izmok és tokszalagok nagyméretű deformálódását és megnyúlását. Bekentek valami kenőccsel, jól befásliztak, és az orvos közölte, hogy semmi vész. Öt napig feküdjek, de azután kezdjek el járni, és terheljem. Ezek után visszavittek a hajóra.

A Captain addigra már beszélt telefonon a pesti Központunkkal, ahová többek között bejelentette a balesetemet. Arra utasították, hogy azonnal vegyenek fel baleseti jegyzőkönyvet, és a többi előírt dokumentummal együtt minél hamarább küldjék meg Pestre.

Itt meg kell állnunk egy pillanatra. Ekkor, 1978-ban Magyarországon már a tetőpontján „dühöngött” a munkavédelmi és a baleset megelőzési láz. Pár évvel korábban valamilyen párthatározat alapján elkezdték a gyakorlatba is átültetni a „legfőbb érték az ember” jelszót. Ez a nagyon helyes elgondolás azonban rövid idő alatt teljesen elfajult. A balesetek megelőzése, illetve a bekövetkezés utáni felelősségre vonásokkal kapcsolatban óriási adminisztrációs rendszert alakítottak ki, melyhez jócskán alkottak törvényeket, és rendszabályokat. A munkahelyek modernizálására, illetve az ottani balesetek megelőzésére viszont nem tudtak elegendő pénzt biztosítani, így a legtöbb esetben az egész csak arra volt jó, hogy valami felelőst találjanak, akit a hozott rendszabályok alapján büntetni lehet. Erre mindenhol még nagyobb adminisztrációt vezettek be, és az amúgy általam is helyesnek tartott rendszeres munkavédelmi oktatások mellett, az adott munkahelyi vezetők számára olyan eszközellenőrzési kötelezettségeket írtak elő, amit nem állt módjukban teljes egészében végrehajtani. Mindamellett az esedékes ellenőrzési jegyzőkönyveket elkészítették és aláírták, mert ha nem végezik el, legalábbis papíron ezeket a dolgokat, akkor fegyelmi eljárást kezdeményeztek volna ellenük. Ha pedig mégis bekövetkezett valami baleset, akkor szintén hasonló sorsa jutottak.

Jó példa volt erre a hajó I. tisztje, aki a fedélzeti eszközök és berendezések állapotáért felelt. Neki kellett többek között havonként írásban igazolnia, hogy minden fedélzeti eszközt leellenőriztek és rendben találtak. Nos, erre akkor sem lett volna lehetősége, ha mást sem csinált volna egész idő alatt, hiszen egy hajó semmiféle műszerrel nem rendelkezik pl. egy szakítószilárdsági próba elvégzésre. A sok kötél, terelőcsiga, feszítőcsavar, valamint a fedélzeti berendezések karbantartását amúgy is végre kellett hajtani, az ellenőrzéseket pedig az éves regiszteri javításon a szakemberek végrehajtották és dokumentálták. Ennek ellenére előírták a teljesen felesleges és alig-alig végrehajtott ellenőrzéseket. A gépházban ugyanezekért a dolgokért a Kápót tették felelőssé.

Az egész játék a felelősség áthárításáról szólt. A vállalatok nem akartak bűnbakok lenni és kártérítéseket fizetni, így mindenáron azzal igyekeztek magukat fedezni, hogy minél alsóbb szinten találják meg a felelőst. Így ment ez egyre lejjebb, és végül, legtöbb esetben a dolgozó lett a hibás.

Az eredetileg szép elgondolás egyrészt a megfelelő anyagi források hiánya, másrészt a felelősség tologatása miatt, sokszor a bohózat szintjére süllyedt. Amennyire a hallomásokból ismerem, a helyzet a mai napig sem sokat javult, sőt helyenként még rosszabbá vált.

A baleseti jegyzőkönyvet még aznap fel is vettük, majd másnap légipostán hazaküldtük. Öt napig feküdtem az ágyamban, majd a hatodikon óvatosan felkeltem. A Bócman csinált egy jó kis sétabotot, és azzal kezdtem a járkálást. Ez még igen nehezen ment, de állni már eléggé jól tudtam. Mivel még jó három hét volt hátra a rakodásból, az a határozat született, hogy nem váltanak le, ugyanis addigra munkaképes leszek. Egy hét után már felkínlódtam magam a térképszobába és nekiláttam a térképek korrekciójának. A térképasztalra tehénkedve aránylag könnyebben tudtam dolgozni és a fáslizott bokámat sem terheltem túl.

Egyik délelőtt hangokat hallottam a feljárati folyosó felől, majd P. dugta be a fejét az ajtón.

- Hoztam néhány látogatót, akik meg szeretnék nézni a hidat és a térképszobát. - Ezzel félreállt, és vagy huszonöt, anyányi svéd lány özönlötte el a parancsnoki hidat meg a térképszobát. Hirtelenjében még a szám is tátva maradt.

- Kik ezek? - nyögtem ki nagy nehezen.

- Egy közgazdasági középiskola végzős tanulói. Tizennyolc-húsz évesek. Gyakorlati órán a kikötőt tanulmányozták, és megálltak a hajó mellett. Leszóltam nekik, hogy mit akarnak. A tanárnőjük, az az alacsony barna - mutatott egy kb. 175 cm magas, jó harmincas nőre -, elmondta, hogy kicsodák, és megkérdezte feljöhetnének-e megnézni a hajót.

- Te pedig természetesen engedélyezted.

- Naná! Hát én vagyok az ügyeletes tiszt, vagy nem?

- Nagyon jól tetted. De mit szólt a Barba? - kérdeztem, mivel korábbról igen jól ismertem puritán erkölcseit.

- Nincs itthon. Kiment az ügynökségre. A Chief is.

- Na akkor azt megüti a guta az irigységtől.

P. hümmögve helyeselt és kilépett a hídra, majd röviden ismertette az ott látható dolgokat. A nagytermetű, formás, és micsoda véletlen, szinte kivétel nélkül szőke lányok fegyelmezetten hallgatták az előadását, majd feltettek neki néhány, valóban értelmes kérdést. Miután végeztek, a tanárnőjük a térképek után érdeklődött. P. közölte velük, hogy ez a Second Officer hatásköre és hozzám forduljanak. Meg is tették. Lévén tengerparti népek, a tengeri térkép nem volt számukra újság, de az igen érdekelte őket, hogy hogyan csinálom a korrekciókat. Megmutattam. Pár percig még beszélgettünk, majd elindultak lefelé, hogy megnézzék a rakodást, meg a hajó többi részét.

- Nem ugrasz le velünk körülszaladni a hajót? - ingerkedett velem P. - Ennyi nővel még én is csak nehezen tudok megbirkózni.

- Na ne hülyíts! Elég kemény legény vagy te ehhez - feleltem, közben azon sopánkodtam magamban, hogy szinte mozdulni is alig birok. Azért amikor lementek a fedélzetre, kivonszoltam magam a külsőhídra és onnét kísértem figyelemmel az eseményeket és a lányokat. Amikor a látogatás végén lefelé indultak a járón, az éppen akkor odaérkező autóból kiszállt a Barba és a Chief. A magasból csak azt láttam, hogy szinte sóbálvánnyá merednek, majd feljőve a fedélzetre P.-vel tárgyalnak valamit.

Délben levánszorogtam a szalonba és az egész ebéd alatt másról se folyt a duma, mint a látogatókról.

- Nekem miért nem szóltál? - kérdezte mérgesen P.-től a Kambuzer a levesét kanalazva.

- Meg nekem - kontrázott a Rádiós tiszt.

P. ravaszkásan kacsintott. - Nyugi, nyugi. Vagy tízen azt mondták, hogy este hét tájban visszajönnek. Mindamellett az iránt érdeklődtek, hogy van-e erős piánk, amivel megkínáljuk őket.

- Na és mit feleltél nekik? - kérdeztem.

- Azt, hogy van. Minthogy van is. Tudod milyen drága itt minden ital. Az égetett szesz pedig horribilis összegekbe kerül. Nem vásárolni akarnak, csak inni egy-két pohárral. Persze egy-két pohárka után más is szóba jöhet - tette hozzá vigyorogva -, de csak azoknak, akik egészségesek, és járni is tudnak.

- Gebedj meg!

- Na látod mire jó, ha az ember egész nap a decken rohad a rakodásnál, és nem a térképszobában hűsöl?

Este néhányan valóban visszajöttek, a többit meg mindenki képzelje hozzá, mint ahogy én is ezt tettem a kabinom magányában.

A rakodás vége felé már elég jó lett a lábam, és ha erősen sántikálva is, de képes voltam ellátni a szolgálatomat. Az indulás előtti hatósági vizsgálatkor az ügynök behozta még a hajó utolsó postáját, és átadta a Captainnek.

A manővernél már a pupán voltam, de nagyon óvatosan másztam le-föl a mellvéd peremén. Amikor a Pilot kiszállt, hivatott a Barba. Beléptem a nappalijába, ahol leültetett. Igen komoly képet vágott. El nem tudtam képzelni, mit akarhat.

- Kaptam egy levelet a Központból - kezdte a mondókáját. - Van hozzá egy melléklet. Egy fegyelmi határozat. Ezt kaptad a hanyagságodért, amiért balesetet okoztál.

- Még hogy én? - csodálkoztam.

- Igen. Én sem értek egyet a dologgal, de hát ezt a döntést odahaza hozták meg. Itt mi csak tudomásul vehetjük.

A legszívesebben ordítottam és káromkodtam volna, de nem tehettem. A Barba ugyanis velem, meg többiekkel ellentétben, sohasem káromkodott, ordibálni meg fölösleges, mert nem ő tehet a fegyelmiről.

- Fellebbezni sem lehet? - kérdeztem.

- De igen, csakhogy a tapasztalatom szerint abszolúte nem érdemes. A balhét így is, úgy is a nyakadba varrják. Csak súlyosbítanál a helyzeteden.

- Nahát! Ezt a disznóságot! Én szenvedek balesetet, és még engem marasztalnak el a semmiért? Micsoda szemétség! - dühöngtem visszafogottan.

- Az hát, de van egy mondat, hogy ez a fegyelmi nincs hatással a fizetésemelésre és az esetleges prémium és jutalom elbírálásokra. Azt hiszem így már nem annyira vészes. Itt van, olvasd! - és átnyújtotta a papírt.

Átfutottam. A fegyelmi indokául azt hozták fel, hogy a mellvéd peremére való felállással megszegtem a munkavédelmi előírásokat, mert az „nem arra való, hogy felálljanak rá”.

- Azért arra kíváncsi lennék - tört ki belőlem -, hogy ez a húgyagyú dunász-kapitány (a legfőbb munkavédelmis volt a cégnél, és ő írta alá határozatot), aki tengeri hajót csak messziről látott, a Csokonait pedig még soha, hogy a fenébe tudná a kifelé hajló tatmellvédnél úgy irányítani a kötélmanővereket, hogy nem látja a hajó oldalát és a rakpart szélét! Dögöljön meg az ilyen!

- Na, na! Csillapodj! Különben is azt írta, hogy az út végén lejön munkavédelmi ellenőrzést tartani Amszterdamba. Majd akkor megkérdezheted.

- Mi a fene? Amszterdamba? Úgy látszik, csak a jobb kikötőket szereti felkeresni és nem Rénit vagy Brailát. Ráadásul itt keményvalutában kapja a napidíjat.

- Jól van, jól van. Nem kell ennyit háborognod. Inkább örülj, hogy nem tört el a lábad.

- Köszönöm Captain. Elnézést a kifakadásért, de nagyon feldühített ez a szemétség.

Közel négy hónappal később valóban lejöttek Amszterdamba ellenőrizni. Az illető dunász meg a segédje. A visszaúton mindenki azzal foglalkozott, hogy a hajót megfelelően előkészítsük a szemlére. Mindenhová fekete-sárga csíkokat festettünk, ha kellett, ha nem. A dunász azzal kezdte, hogy a fedélzeti rakományunkat képező malaysiai nemes-fa deszka halom tetején, ahol a legénység a rakodás előkészítése érdekében, éppen a kifeszített biztonsági köteleket bontotta, hiányolta a közlekedési útvonalak felfestését. A Chief ennek hallatán alig kapott levegőt.

- Fél óra múlva elkezdik a kirakodást. Minek ide festés?

- Mert ez az előírás!

- Akkor mutassa meg azt az előírást maga hülye dunász! - hördült fel a Chief a dühtől tajtékozva.

J. úr, a dunász erre elrohant a Barbához, és közölte adjanak mellé egy másik kísérőt, mert nem hajlandó tovább dolgozni a Chieffel. A Barba engem jelölt ki. Mivel kezdő ifjonc koromban én is hajóztam a Dunán, nem sokat ugyan, összesen egy évet, azért elég jól megismertem a két hajózási mód közötti különbséget. Mindkét módszernek meg vannak a maga egyedülálló sajátosságai, és nem vezet jóra ha néhány általános dolgon kívül, akármelyik ismerője is beleokoskodik a másik dolgába. Fogcsikorgatva kísérgettem J. urat, aki szorgalmasan írogatta a hibapontjait, én pedig mindent ráhagytam. Minek vitatkozzam vele. Akkor szakadt el a cérnám, amikor a csónakfedélzet egyik sarkában néhány kidobásra ítélt lim-lom között rábukkant egy nagy tekercs, rozsdás, kiszálkásodott ócska drótkötélre.

- Milyen kötél ez? - mutatott felháborodva a drótkötélkupacra.

- Drót - feleltem Rejtő Jenő után szabadon.

- Azt látom, de ilyen állapotban? Csak nem ezt használják? - horkant fel idegesen.

- Dehogy használjuk. A kötélkamra rendbetételénél szedték elő és tették ide, hogy később megszabaduljunk tőle.

- Azonnal dobják ki! - csattant fel.

- Itt? A kikötőben? Hová?

- Hová? Hát a vízbe! Nehogy felhasználják.

- Komolyan mondja?

- Hát persze.

- Jó. Én kidobatom, de a hollandok által kiszabott sok száz Gulden bírságot maga fogja megfizetni, és nem a hajó! Nos?

- Jó, hagyja! Menjünk tovább!

Lementünk a tatfedélzetre és megmutattam neki a baleset helyszínét, meg azt is elmagyaráztam, hogy mi történt és miért. - Maga kilát innét a deckről? Látja a hajóoldalt meg a partszélt? Nem látja! Na látja! Ezért kell felállni oda, ami „nem arra való, hogy felálljanak rá”. Ezért adatott maga nekem fegyelmit!

A dunász lángoló fejjel nézegetett egy darabig, majd jóval csendesebben így szólt.

- Figyeljen ide. Tudom, hogy magának van igaza. Az előírások szerint azonban valami intézkedést kellett foganatosítani. Mit lehetett tenni? A hajó mellvédje ilyen építésű. Azon változtatni nem lehet. Esetleg valami kereszthidat építtethetnénk a két oldal között, de hát az óriási költség, adminisztráció meg minden. Ahhoz, hogy eleget tegyünk a törvényi előírásoknak a fegyelmi látszott a legcélszerűbb intézkedésnek, de hát külön megjegyeztük benne, hogy emiatt semmiféle anyagi hátrány nem érheti.

Erre már nem szóltam semmit, csak megvontam a vállam. Hiába! „Legfőbb érték az ember!”

Haiphong

(m/s Csokonai, 1978.)

- Stop Engine! - kiáltotta be a Pilot a jobboldali külsőhídról.

- Főgép állj! - ismételte az ajtónál álló Barba.

- Stop Engine, főgép állj! - visszhangoztam és középre állítottam a gépházi parancsjelző karját, amitől az élesen berregni kezdett, de egy pillanat múlva abba is hagyta, amint a mutatója a kar állásába lendült. Hirtelen abbamaradt a főgép dübörgése és a beállt csendben hallani lehetett a Csokonai orra által túrt hullámok csapkodását.

Az én délutáni őrségem alatt érkeztünk a Halong-baybe és a Barba azt az utasítást kapta VHF-en a pilotállomástól, hogy vegyük fel Pilotot és az irányítása szerint dobjunk horgonyt. A számtalan aprócska sziget közül felbukkant egy nagyobb motoros bárka és hamarosan mellénk állt. P. a III. tisztünk a kilógatott kötélhágcsónál várta, hogy a révkalauz átszálljon, de nagy megrökönyödésünkre zöld gyakorlóruhás, parafa sisakos, AK géppisztolyokkal felfegyverkezett katonák kezdtek felkúszni a hajóra. Legtöbbünknek ilyen fegyvere volt a sorkatonai szolgálat alatt. A katonákat követve felmászott egy fehérruhás alak és közölte a P.-vel, hogy ő Pilot. Erre ő megkérdezte, mi ez a sok katona. (Tízen voltak) - Azok az önök védelmét szolgálják - jött a válasz. - A hajón fognak lakni, és szállást, illetve élelmezést kell nekik biztosítani. - A katonák a felépítmény előtt csoportosultak.

P. felkísérte a Pilotot a hídra és beszámolt a Barbának.

- Na akkor menj le a katonákhoz és mutasd meg nekik a tallyman kabint, majd szólj a szakácsnak a vacsorájukról! - P. eltávozott, mi pedig a Pilot dirigálásával elindultunk a rengeteg kisméretű sziget között a horgonyzóhely felé. A Chief, a Bócman és két matróz már az orrfedélzeten sürgött-forgott a horgonygép körül. A Pilot szólt valamit a Barbának, aki a szája elé tette a talky-walkyt és így szólt: - Chief! Négy lánchossz lesz a vízben. - A készülék megreccsent és hallottam a Chiefet, amint nyugtázta az utasítást. A telegráf mellett ácsorogva figyeltem a főgépre és kormánymozdulatokra vonatkozó parancsokat és azokat hangosan elismételve cselekedtünk a kormányossal együtt.

Az észak-vietnámi Vörös folyó delta torkolatában lévő Hong Gai nevű kis kikötő előtti szigetvilág gyönyörű látványt nyújtott. A Halong-bay, azaz a „Leszálló Sárkány Öble” azóta híres idegenforgalmi látványossággá vált és a különböző tematikus TV csatornákon többször is meg lehet csodálni romantikus szépségét. Akkoriban viszont szinte még a létezéséről sem tudtak sokan. Amikor megtudtuk, hogy a svéd liszt rendeltetése Észak-Vietnám és Haiphong kikötője, igyekeztünk mindent információt beszerezni amit csak lehetett. Amikor a Pilot Book (navigációs segédkönyv sorozat) vonatkozó kötetében megtudtuk az öböl nevét, az egyik kollégánk így szólt: - Nem is tudtam, hogy az anyósom itt szokott leszállni a seprűjével megpihenni. - Mondanom sem kell a nősemberek nagyot nevettek, mint kívülállók mi is, de csak később láttam be a mondás komolyságát.

Jó félórás hajózás után a szigetcsoport túlsó oldala közelében lelassítottunk és a párás, ködös délutáni homályban felderengett a kb. hat mérföldnyire lévő szárazföld. A szigetek és a part közötti hatalmas területen négy-öt hajó horgonyzott egymástól igen nagy távolságra. Megérkeztünk a horgonyzóhelyre.

A hajó egyre lassabban haladt előre az álló főgépével. A Pilot idegesen forgatta a tájoló irányzóvonalzóját és állandóan a különböző tájékozódási pontok iránylatát ellenőrizte. Nem nagyon értettük, hogy miért ennyire ideges, hiszen két mérföldes sugarú körben nem volt semmi körülöttünk, és a részletes térképek korábbi gondos tanulmányozása alatt sem találtunk bejelölt zátonyokat, akadályokat vagy víz alatti hajóroncsokat. Abban szinte biztosak voltunk, hogy azért akadtak ott roncsok szép számmal, csak a vietnámi hivatalos szervek nem közölték azt a brit Admiralitással, hogy korrigálhassák a térképeket. Ez is valószínűleg a védelmi stratégiájuk részét képezte. Végül a Pilot felkiáltott:

- Half Astern! (Félerő hátra)

Megismételtem és hátrarántottam a telegráf karját. A főgép újra feldübörgött és a hajó rázkódni, vibrálni kezdett, majd a futása teljesen lelassult.

- Lets go port anchor! - jött a következő parancs. - Dobd le a balhorgonyt! - szólt bele a Barba a kezében tartott készülékbe. Nagy lánccsörömpölés hallatszott az orrfedélzet irányából, majd abbamaradt. Ezután leállítottuk a főgépet és a hátrafelé sodoródó hajó szép lassan kiengedte a négy lánchosszt (kb. 100 m) a vízbe. Kisvártatva elölről jelentették, hogy a horgony tart, mire a Barba odaszólt, hogy gépkészenlét vége. Megfogtam a telegráf karját és kétszer előre-hátra húzogattam, majd középre, az „Állj” pozícióba tettem. A mutató nagy csörgéssel megismételte a mutatványt, majd beállt a karhoz. A Barba lehívta a kabinjába a Pilotot, én meg fogtam a jegyzetblokkomat és bevonultam a térképszobába, hogy beírjam a Hajónaplóba a manőver hevenyészve lefirkantott időpontjait. Mire végeztem a Chief is felérkezett a hídra, és mivel négy óra múlt átvette a szolgálatot. A hajó addigra beállt a nagyon enyhe szélbe, így bejelöltük a pozíciónkat a térképre. Már távozni akartam, amikor a távolba megjelent egy határozottan felénk tartó motorcsónak.

- Na ez a hatósági vizsgálat lesz - mondta a Chief. - Készítsétek elő az utas szalont, P. pedig álljon készen a dekken a fogadásukra!

Eltávoztam és mindent előkészítettünk a vizsgálatra. Amikor a népes társaság letelepedett a szalonban elkezdődött a vég nélküli „akadékoskodás”. A különböző hatósági emberek olyan dolgokba kötöttek bele, amibe még legszigorúbb európai vámőrök és határőrök, vagy a legelmaradottabb afrikai vagy arab tisztviselők sem találtak kivetnivalót. Közel két órába telt, mire minden letisztázódott és csak ekkor térhettünk rá a dolog lényegi kérdéseire. Mikor és hol kezdik meg a kirakodást? Mennyi ideig tart? Milyenek a rakodási feltételek, stb. Az egyik ügynökségi képviselő elmondta, hogy egy hétig itt fogunk horgonyozni, majd bevisznek a folyó egyik ágába ahol uszályokba kell átrakodnunk vagy kétezer tonnát, azután felhajózhatunk Haiphong kikötőjébe, és a part mellett rakjuk ki a többi árut. Közölte azt is, hogy nagyon szerencsések vagyunk, mert élelmiszert hozván magas prioritást (high priority) élvezünk, így nem kell sokat várakoznunk. Ettől kissé elborzadtunk, mert arra gondoltunk mi lenne, ha nem lennénk ennyire fontosak.

A végén a Barba megkérdezte tarthatunk-e mentőcsónak gyakorlatot, mire azt felelték, hogy igen de minden vízre tett csónakba be kell ültetni egy katonát is, aki „védelmezni” fog bennünket. Ami az ügynökséggel való kapcsolattartást illeti, ha akarunk valamit, akkor telefonáljunk nekik Hong Gaiból, ahová csónakkal kimehetünk (csekély hat mérföld).

Nos, így kezdődött az öthetes észak-vietnámi tartózkodásunk. Eleinte jól ment minden. Az időjárás kellemesnek bizonyult, csak kissé párásnak. A környezetünk gyönyörű látványt nyújtott és alig vártuk, hogy megtartsuk az előírt mentőcsónak gyakorlatot. Meg is történt az egyik délután, amikor a szabályos riasztás után mindenki felrohant a kijelölt helyére, ahol a Chief meg én kikérdeztük a csónakokba beosztott személyeket a teendőikről, majd a gyakorlatban és végrehajtottuk a csónakok vízre tételét. Ezután következett a beszállás, ami már a tökéletesen sima vízen is némi zavarral és nehézséggel járt, úgy hogy jobb volt nem belegondolni mi lenne ebből egy éles helyzetben rossz időjárási viszonyok közepette. A Barba és a Kápó néhány emberrel a hajón maradt, mi pedig, a két csónak, elkezdtük a feladatainkat. Először az evezést gyakoroltattuk, mondhatni siralmas eredménnyel. Az egyik csónakot a Chief dirigálta, a másikat én. Úgy félórás kínlódás után a Chief kitalálta, hogy kéne rendezni egy hajó körüli evezősversenyt. A csónakban ülők nem túl nagy lelkesedést mutattak, de amikor bedobtam, hogy ha megnyerjük, este bedobok egy karton sört, mindjárt megfordult a hangulatuk. Az előző félórában amúgy is azt gyakoroltuk, hogyan kell egyszerre evezni. Na nem nagy kunszt, csak oda kell figyelni. A szabályokat félretéve azt a régi szokást követtem, hogy a csónak jobboldalán leghátul ülő a vezérevezős. Neki kell a legjobban betartani a diktált ütemet, és a baloldalon mellette ülőnek vele kell szinkronban mozognia. A többinek pedig a dirigált ütemet is tartva, mindig az előző lapátjával egy időben kell mozogni, így nem keverednek össze az evezők. Persze ezt könnyebb elmondani, mint megtenni, és mire úgy ahogy belejöttünk, éppen le is telt a félóra. P. volt a vezérevezős.

A verseny a parancsnoki híd vonalából indult, és mivel a rajtunk jól sikerült némi előnyre tettünk szert. A horgonylánc megkerülésénél igyekeztem minél közelebb kormányozni a lánchoz és ezzel is nyertünk valamicskét. A túloldalon már vagy három csónakhossz előnyünk volt és a hajón maradottak hangos üvöltözéssel bíztatták a versenyzőket. A hajófar megkerülésekor már biztosnak látszott a győzelmünk, amit két kántálás közben közöltem is a legénységemmel, akik a szemükbe csurgó izzadtságtól már szinte semmit sem láttak, de hősiesen küzdöttek, és a végén nagy fölénnyel győztünk. Olyan büszkén néztem a lefáradt „legénységemet” mintha legalábbis a Queen Mary II parancsnoka lettem volna. Egy karton söröm bánta, de szívesen adtam oda vacsora után a II. pincérnek, hogy ossza ki a csapatnak. A Chief csak azon töprengett, hogy honnan a fenéből vettem a módszert, amellyel ilyen eredményt értünk el. Nem mondtam el, hogy a katonaságnál elég sokat eveztettek bennünket, és ha nem is lettünk világbajnokok, de még a Duna fő sodrában is tudtunk ár ellen haladni a négy evezős fából készült nehézkes, un. „A” ladikokkal.

A verseny után Gyula az egyik géptiszt beindította a motort és elindultunk a szigetek felé. A velünk utazó észak-vietnámi katona kézzel-lábbal elmagyarázta, hogy merre menjünk, így aztán az integetését követve kormányoztam, de P. kiállt a csónak orrába figyelni nincs-e valami zátony előttünk. A Chief csónakja a megbeszélés szerint másfelé kanyarodott, és a magunkkal hozott talky-walkykkal tartottuk a kapcsolatot. Néha a hajót is hívtuk, mert így akartunk meggyőződni a kis adóvevők hatósugaráról. Mindamellett úgy szólt a prikáz, hogy délután ötre feltétlenül vissza kell térnünk a hajóhoz.

Behatoltunk a szigetecskék közé. Máig maradandó élményben volt részünk. A többnyire kúp alakú buja zöld növényzettel borított szirtek valóban úgy néztek ki, mintha hatalmas sárkányok szálltak volna le a vízbe, és csak a csipkés gerincük látszana ki. A fehér, sárga és vörös árnyalatú sziklák a víz és szél hatására az aljuknál kimosódtak, és némelyik fantasztikus gombaformát öltött. A nagyobbacskákon fehér fövenyű öblöket láttunk, valamint rengeteg színes madarat és persze rikácsoló sirályokat. A szigetek tövénél sok barlang szája ásítozott felénk, és a katonánk hevesen az egyik felé kezdett mutogatni. Arra fordultam, de lelassítottunk, nehogy nekimenjünk valaminek. Egész közel érve láttuk, hogy a mintegy húsz méter hosszú barlang végén világos van. A katona egyre csak mutogatott, hogy menjünk be. Nagy nehezen ráálltam a dologra, de leállíttattam a motort és hagytam, hogy a lendület vigyen befelé egy darabig, közben a csónakban ülők az evezőkkel bökdösték a sziklafalakat, nehogy nekiütközzünk és így toltuk egyre beljebb magunkat. Pár pillanat múlva egy magas, legalább ötven méteres, fákkal és bokrokkal borított sziklafalakkal körbezárt kráterben találtuk magunkat. Gyönyörű látvány volt, akár a mesében. Szemben velünk fehéren villant a part, amiről kiderült, hogy nem homok, hanem apró kőtörmelék. Odaevickéltünk és kifuttattuk a csónakunk orrát a partra. Mindenki boldogan kiugrált és már vetkőztek is, hogy fürödjenek. A katonára néztem, hogy mit szól hozzá. Csak vigyorogva bólogatott. Azért kihirdettem, hogy ne menjenek távolabb a csónaktól tíz méternél, mert ott már nem tudom kivenni a víz alatt közelítő cápákat. Ez azért hatott, mert be is tartották, de az igazat szólva öt méterről sem láthattam volna semmit, mert a sziklafalak árnyékolták a fényt, így nem nagyon lehetett látni, hogy mi van a víz alatt. A kis rádiónk persze innen érthetően nem működött. A katonánk hirtelen előrántotta pisztolyát, egy 7,62 mm-es régi szovjet TT modellt (mert a géppisztolyát a hajón hagyta) és a sziklaoldal felé célzott. Valami nagy szürkésbarna madár üldögélt egy ágon. Feltehetően azt akarta lelőni, mert amikor elsütötte a fegyverét annak közelében porzott a sziklafal. Elhibázta. Lőtt még egyet, de újra csak mellé. A két lövés akkora zajt csapott a viszonylag szűk és zárt helyen, mint valami kisebb ágyú. A madár riadtan távozott. Nemsokára összecihelődtünk és kihajóztunk az alagúton a nyílt vízre. Többen korallokat akartak gyűjteni, és párat találtak is a kis katlanunkban. Mutogatni kezdtük a katonának, hogy ilyeneket szeretnénk még szedni. Volt még időnk bőven, így el is vezetett bennünket egy újabb szigetecske elé és ott valóban voltak korallok. A kb. két méteres vízbe lebukva, a fiúk összeszedtek egy nagy halommal, majd visszaindultunk a hajóra. A szép délután olyan volt, mintha valami luxusutazás résztvevői lettünk volna, és alighanem ez volt a vietnámi tartózkodásunk legszebb és legboldogabb pár órája.

Az öt nap letelte után még semmi jelét nem láttuk a „magas prioritásunknak”, így a Barba elhatározta, hogy másnap reggeli után a kis motorcsónakkal kimegy Hong Gaiba telefonálni. Gyula a géptiszt és én mentem vele. Több mint egy órás út után kikötöttünk egy korhadt cölöpökön álló stég mellett. Néhány bámész tekintetű kisgyerek sereglett a csónak köré, de nem jöttek túl közel. A nádtetejű szellős oldalú kunyhók közül elbukkant pár katona, és némi gesztikulálás és a telefonálás imitációja után megértették, hogy mit akarunk. Csalhatatlanul megállapították ki a főnök, mert a Barbára mutatva intettek, hogy menjen velük, mi pedig üljünk be a parton egy nádtetős, oldal nélküli szaletliféle építménybe. Mutogattuk nekik, hogy a csónakra is vigyáznunk kell. Azt jelezték, hogy ezt majd ők megteszik, különben is a szárnyék alól jól láthatjuk a partot. Valóban az egyikük ott maradt és messzire elhajtotta gyerekeket és a néha arra tébláboló nőket. Jó volt árnyékba kerülni, mert erősen tűzni kezdett a Nap.

Jó másfél óra múlva visszajött a Captain. Annyit tudott intézni, hogy talán másnap bevisznek bennünket a folyóra. Pár pillanat és már úton is voltunk a hajónk felé az erős napsütésben. Úgy tűnt a Captain élvezi a csónak kormányzását és oda-vissza ő fogta a kormányrudat. Az íratlan tengeri etikett szerint egy parancsnok „utazik” a csónakban és minden mást, még a csónak irányítását is másokra kell hagynia. Engem nem zavart a hozzáállása, mert amúgy is a növekvő szomjúságommal küszködtem, és láttam, hogy ő is meg Gyula is szívesen meginna egy kancsó vizet.

- Captain! Ne álljunk meg az egyik hajónál, talán annál a lengyelnél és kérjünk tőlük vizet? Ugyanis nagyon szomjas vagyok - javasoltam.

- Jól van. Odamegyünk - felelte és arra fordította a csónak orrát.

Gyula nem szólt semmit, csak elégedetten felém pislantott. Úgy tíz percen belül már a horgonyzó lengyel hajó baloldalánál voltunk, a félig felhúzott járólépcsőjük mellett. Néhány ember érdeklődve figyelt bennünket a mellvédnél, vajon mit akarunk tőlük, ugyanis látták, hogy nem vietnámiak ülnek a csónakban. Felkiabáltunk nekik. Elmondtuk, hogy kik vagyunk, és mit szeretnénk. A járólépcsőt azonnal leengedték. Kikötöttünk és felkapaszkodtunk. Nagyon szívélyesen fogadtak és hívtak, hogy menjünk be a szalonjukba. A Captain udvariasan elhárította a meghívást, mondván vissza kell sietnünk a hajónkra, csak nagyon szomjasak vagyunk. Erre azonnal vodkával kínáltak. Igen meglepődtek amikor közöltük velük, hogy csak hideg vizet kérünk, de jó sokat. Megkaptuk és nagy barátsággal elváltunk.

Másnap délután valóban felvittek bennünket a folyón és egy szélesebb szakasznál újra lehorgonyoztunk. Kisvártatva egy aprócska, igen ütött-kopott vontató két kb. 700 tonnás uszályt állított a baloldalunkra. Pont úgy néztek ki, mint azok a leselejtezett és feldarabolásra váró 700-as roncsuszályok, amiket valamikor a Lágymányosi-öböl hajótemetőjében láttam. A hombárokon nem volt fedél, a magas fenékbordák között poshadt esővíz bűzölgött, ugyanis csak itt-ott maradtak rajtuk deszkák. Estére újból megjelent a kis rozsdafészek vontató és egy dunai méretű személyhajót vonszolt a jobboldalunkra. Ezen aztán egy szem festék nem volt, az összes ablakából hiányzott az üveg, és amint később közelről megláttuk, belül teljesen kibelezték. Annál több vietnámi rakodómunkás hemzsegett rajta. A katonáink közül kettő máris odaállt a mellvédünkhöz, nehogy valami kapcsolat jöjjön létre közöttünk.

A vacsoránál arról beszélgettünk, hogyan rakodhatunk át ilyen uszályokba, hiszen fenékdeszkák híján a liszteszsákok a bordákon szétszakadnak, a víz pedig tönkreteszi a tartalmukat. Volt aki úgy vélte, hogy reggel a sok munkás majd némileg rendbe teszi az uszályokat. Nem így történt.

Másnap délelőtt elkezdődött a rakodás. P. volt szolgálatban a fedélzeten, én pedig a Chieffel beszélgettem a kabinja előtti irodában, amikor berontott P.

- Chief! Gyere ki! Ez borzasztó! Tenni kéne valamit!

- Mi baj van?

- A rakodás! Mindent tönkretesznek.

Kisiettünk és láttuk, ahogy a III. raktárunkból egy emelés (kb. húsz zsák) átlendül az uszály fölé, ahol hirtelen leeresztik a fenékbordákra. A zsákok szétrepedtek, a fehér liszt beleszóródott a bordák között álló poshadt vízbe. A hombárban lévő rakodók egyike kiakasztotta az emelőheveder egyik öblét, míg a másikat a darunk horgán hagyta és elkezdték a hevedert kihúzatni a zsákok közül. Amik eddig nem mentek tönkre, azokat most a jó két centis kenderkötél nyírta szét. A Chief elkapta a rakodók vezetőjét és kézzel-lábbal magyarázni kezdett neki, hogy ez így nem megy. Az csak értetlenül vigyorgott. Az egyre idegesebbé váló főnökünk végre így kiáltott:

- Leállíttatjuk a rakodást! Bócman! Csukjátok be a III-ast!

A két méter magas fedélzetmester felkapaszkodott a darucsörlőt kezelő vietnámihoz és erőszakkal elhessegette a kapcsolóktól. Két matróz is azonnal odajött és hármasban behúzták a raktárfedelet.

A vietnámiak között kitört a pánik. Úgy másztak ki a búvónyíláson át a dekkre, akár a menekülő egerek, majd mindnyájan átrohantak a személyhajó roncsára és onnét ordibáltak. A katonáinknak úgy tűnt tetszett a móka, mert csak vigyorogtak.

A Chief elrohant a Barbához beszámolni, mi pedig vártuk a fejleményeket. A roncson lehetett valamiféle rádió, mert kb. két óra múlva érkezett egy motorcsónak, benne pár ember, meg az ügynökségi képviselő, akivel legalább beszélni is tudtunk. A szalonban aztán megkérdezték:

- Mi a baj Captain? Miért állították le a rakodást?

- Azért, mert az uszályok alkalmatlanok az átrakásra, és így nem vállalhatjuk a felelősséget a rakomány károsodásáért.

- Nekünk csak ilyen uszályaink vannak.

- De hát így tönkremegy a liszt egy része. Mi pedig nem akarjuk, hogy megjegyzéseket tegyenek a kirakás végén a fuvarkötvényeinkre (Bill of Lading).

- Ó ha csak ez a gond, akkor akár most is aláírhatjuk és lepecsételhetjük azokat, és nem teszünk rájuk semmiféle megjegyzést - felelte az ügynök.

Meglepetten bámultunk rájuk. - Ez igaz? - kérdezte a Chief hitetlenkedve.

- Persze - mondta az ügynök és odaszólt valamit a többi vietnáminak. Az egyik elővett a táskájából egy bélyegzőt.

- Kérem a Bill of Ladingeket - emelte fel a kezét az ügynök aláírást mímelve.

- Hozd fel Chief! - mondta a Barba.

A Chief leviharzott a lépcsőn az irodájába, majd hamarosan egy köteg papírral tért vissza. Azután nekilátott és mindegyikre ráírta, hogy a „Rakomány hiánytalanul és jó állapotban kirakodásra került”. Ezt követte az aláírási és a lepecsételési ceremónia, ami eltartott vagy fél óráig.

- Na most már folytathatjuk a kirakást? - kérdezte az ügynök.

- Igen. Semmi akadálya - felelte a Barba a vállát vonogatva.

- Hát én betojok - nyögte P. - így akár el is mehetnénk és máshol jó pénzért eladhatnánk a lisztünket. - Magyarul beszélt, de láttam, hogy az egyik helybeli igen fülel. Valószínűleg értette a nyelvünket, ami nem csoda, hiszen elég sokan dolgoztak akkoriban nálunk.

- Azt hiszem a „katonáink” nem örülnének neki - fűztem hozzá tréfálkozva. A fülelő mosolyogva nyugtázta az aprócska viccet.

Ezt követően jó egy hétig folyt a rakodás a folyón. Sokszor fél napokat kellett várni újabb uszályra. Közben bepillantást nyertünk a roncson lakó munkások borzasztóan sanyarú életébe. Láttuk miket ettek. Javarészt valami spenótféle zöld levelekből főzött szószt és némi rizst. Semmi mást. Ott volt tízezer tonna liszt, de ahhoz nem nyúlhattak. Annak egy részét inkább tönkretették az előbbiekben ismertetett módon.

Végre elérkezett az idő, hogy felmenjünk Haiphong kikötőjébe. Egy kubai teherhajó mögé kötöttünk a rakpart mellé, mögöttünk állt a lengyel, a mögött pedig egy szovjet hajó. Itt folytattuk a kirakodást.

Mindjárt az első este megjelent nálunk egy néger a kubai hajóról. Ő volt az I. tiszt és a Chiefünket kereste. Behívtuk a tiszti szalonba és némi sör kíséretében elbeszélgettünk. Nagyon panaszkodott a helybeliekre. Sokáig álltak horgonyon és most is alig-alig rakják őket. Kifogytak az élelemből és hiába rendelnek, nem kapnak semmit. A hajón csupa néger szolgál, és a vietnámiak nem nagyon kedvelik őket. (Hm!) Így azután az érkező hajóktól szoktak kéregetni ezt-azt, és tőlünk is szeretnének kapni némi élelmiszert.

- Hát húst, azt nem tudunk adni, mert eléggé ki vagyunk számítva, és innét még Saigonba megyünk - reagált a Barba.

- De Captain! A IV-es raktár hátsó részében ott vannak az ötkilós húskonzervek. Azokból adhatnánk nekik - mondta Chief.

- De hát az a rakomány része.

- Már úgy is aláírták a fuvarkötvényeket. Emellett még lisztet is adhatunk, akár egy tonnát is.

A parancsnokunk gondokozott egy rövid ideig, majd elmondta a kubainak, hogy mit és mennyit tudunk adni nekik. Annak felragyogott a képe és így felelt.

- Ó Captain. Nagyon köszönöm a segítségét. Nekünk nádcukor a rakományunk és annyit adunk cserében amennyit csak akar.

Persze nem akartunk, mert ismertük azt a barna, finomítatlan, inkább a melaszhoz hasonló anyagot. Különben sem szenvedtünk hiányt cukorban. Mondtuk neki, hogy nem kérünk cserébe semmit, csak jöjjenek át még az éjszaka folyamán és vigyék el a holmit.

A fekete Chief boldogan távozott és éjféltájban jöttek is vagy húszan. Az egyikük egy ki zsákot cipelt, ami gyanúsan csörömpölt.

- Ezt a parancsnokunk küldi az önök parancsnokának - mondta a fekete Chief a zsákra mutatva. Mint kiderült tíz üveg igazi kubai rumot és vagy száz szivart tartalmazott. A „katonáinkat” nem érdekelte a tranzakció, különben is kaptak a feketéktől egy üveg rumot és tíz szivart.

Az egyik délelőtt bejött az ügynök, akinek a kötelességei között szerepelt az is, hogy tájékoztasson bennünket a politikai helyzetről. Néha meg is tette, de most eléggé izgatottan kijelentette, hogy:

- Borzasztó dolog történt. Agressziót követtek el ellenünk!

Kávéidő lévén elég sokan ücsörögtünk a szalonban, és riadtan kaptuk fel a fejünket.

- Micsoda? Ki ellen? Kik? - kérdezte a Chief.

- Hát a kínaiak ellenünk - válaszolt az ügynök.

- Mi történt?

- A közös határunkon a kínai határőr őrs emberei átjöttek és elverték a vietnámi határőr őrs katonáit. Megyek és elmondom a Captainnek is - ezzel az ügynök kifordult az ajtón és a Barba kabinja felé távozott. Jól is tette, mert egy pillanat múlva harsány röhögés töltötte be a szalont. A komikus kijelentés elnyomta a helyzet tragikumát.

- Micsoda balfácán határőrök azok, akiket csak úgy el lehet verni! Hiszen fegyverük is van, nem? Pláne ezek! Lőnek ha kell, ha nem! - mondta a rádiós fülig érő szájjal.

A helyzet azért ennél sokkal komolyabb volt, hiszen még ennek az évnek a végén rendes kis fiókháború tört ki Kína és Vietnám között, melyet az előbbiek kezdeményeztek.

A városból amúgy nem sokat láttunk. Néha ki lehetett menni szervezett városnézésre, de az első csoport beszámolója után nem sok kedvet éreztem ahhoz, hogy kimenjek a partra. Maga a kikötő is eléggé lehangoló látványt nyújtott. Borzalmas nemtörődömséget tapasztaltunk. Drága szerszámgépeket láttunk széttört ládákban rozsdásodni. Évek óta állhattak ott. Sokukra sínvasakat dobáltak, néhol pedig valami érchalmokat borítottak rájuk. A ládák feliratait böngészve bizony nem egy magyart is találtunk. Na hiszen! Szépen megbecsülték a népi demokráciák által nyújtott segélyeket!

A szovjet hajóval élénk filmkölcsönzésbe kezdtünk és mivel a kolhozszervezés, a munkaverseny, illetve a szűzföldek kevésbé érdekelték a népet, inkább „gerojicseszkij” (hősi) témájú filmeket kértünk, melyekben térdig ért a golyózápor és azonnal látni lehetett ki a jó és a rossz. Akárcsak a westernfilmekben.

A kikötő egyik végénél állt egy hatalmas barakképület, melyet a helyiek kineveztek Tengerészklubnak. Ide lehetett kijárni esténként. Heti három alkalommal egy helyi beatzenekar adott műsort. Egy este vacsora után én is kimentem.

- Tizenegyre gyere vissza a hajóra, mert éjféltől szolgálatba lépsz - figyelmeztetett a Chief.

- Már ha lesz rakodás, hiszen most is esik az eső - feleltem, de eltökéltem, hogy rendben visszatérek. Az eddigi pályafutásom során soha nem késtem el az őrségemből, senkinek sem kellett helyettem dolgozni, így kissé sértődötten távoztam.

A „Klubban” hosszú kecskelábú asztalok mellett lócákon ültek az emberek nemzetiségek, illetve hajók szerinti csoportosításban. A hodályban sokféle nemzetiség képviseltette magát: magyar, kubai, szovjet, lengyel, kelet-német, nyugat-német és természetesen görög. A rejtői orosz hússaláta csak azért nem, mert ennivaló egyáltalán nem volt. Az innivalót a Lua Moj (Jó barát) nevű rizspálinka, valamint a hűtőszekrényt helyettesítő hatalmas bádogteknőben némi jéggel vegyített vízben álló, langyos üveges sör jelentette.

Óvatosan iszogattam, miközben a zenekar a 60-as évek slágereit játszotta. Főként Shadows számokat. A meleg rizspálinka és a langyos sör hamar megtette a hatását és a hangulat oldódni kezdett. A végére itt aztán teljesen kialakult az annyit emlegetett internacionalizmus, mivel az emberek összekeveredtek egymással, és mindnyájan a helybeliekre panaszkodtak a velük szemben tanúsított bánásmód miatt. Némely társaságban nők is voltak. Mondanom sem kell még a legrondábbat is annyian bámulták sóvárogva, mintha legalábbis szépségkirálynők lettek volna.

- Nézd már! - bökött oldalba a fedélzetmester. - Az a csaj, ott a lengyeleknél állandóan idenéz! - mutatott a szomszéd asztalnál ülő lengyelekre.

Valóban. Egy igazi szőke lengyel szépség kissé hátradőlve mosolygott felém a mellette helyet foglaló lengyel háta mögött. Körülnéztem, hátha másnak szól az üzenet, de az csak mosolygott és felém bólintott. Köröttem csupa szépszál magyar legény volt, és alig hittem el, hogy nekem jelez. Az elfogyasztott italok miatt bátran felálltam és odamentem a csoportjához és megkérdeztem a mellette ülő lengyelt.

- Táncolhatnék egyet a társával?

Az, bizonyára megértette amit angolul mondtam, mert lecsapta a vodkával teli vizespoharát, felállt és csak ennyit mondott elég hangosan: - NO!

Szégyen a meghátrálás de igen hasznos, ha a másik jó fejjel magasabb az embernél, így visszaültem a helyemre. A kis szőkeség azonban tovább incselkedett a pasija háta mögött, de már nem foglalkoztunk vele, hiszen senki sem akart ujjat húzni a bevodkázott lengyelekkel.

Nemsokára az orosz hajó második tisztjével beszélgettünk, közben egyre inkább hatalmába kerített az alkohol. A térség közepén már sokan táncoltak, vagy inkább ugráltak a zenére.

- Te miért nem táncolsz? - kérdezte az orosz.

- Én csak akkor táncolok ha a zenekar a „Kazacsokot” játssza, mert én el tudom járni a guggolós kozáktáncot.

- Tényleg? - nézett rám hitetlenkedve.

- Hát persze - feleltem fölényesen, hiszen a katonaságnál minden reggel a reggeli tornán egy éven át jártuk a guggolós „rókatáncot” (na persze nem jószántunkból) és ha nem is tudtuk művészi fokon, de azért a laikusoknak elment. Különben is ez a zenekar úgysem tudja ezt a számot.

Az orosz eltűnt mellőlem, mi pedig tovább söröztünk. Úgy öt-hat perc múlva megtörtént a baj. A zenekar pengetni kezdte az ismert dallamot, és felbukkant mellettem a vigyorgó orosz.

- Na gyere! Mos a te számod jön! Táncolj!

Mit volt mit tenni, felálltam és kimentem a táncparkettet helyettesítő töredezett betonra. Leguggoltam, majd nekiláttam a reggeli tornán tanultaknak. A kezdeti bizonytalanság után a fájós lábam ellenére győzött a régi rutin és tűrhetően ugráltam le-föl és rúgtam ki a lábaimat mindenfelé. Páran utánozni próbáltak, de vagy orra estek, vagy leültek. Az oroszoknak kifejezetten tetszett a produkció, körbeálltak és ütemesen tapsoltak. Éppen a diadalom tetőpontján voltam, amikor megpillantottam az ajtó felől közeledő Barbát és a Chiefet. Azonnal leálltam, bizonytalanul meghajoltam és némi taps közepette visszaültem a helyemre. Annyit láttam, hogy azok ketten megfordulnak és távoznak. Másnap a Chief elmondta, hogy amikor a Barba meglátott azt mondta:

- „L. Jobb ha visszamegyünk, mert neked kell éjfélkor szolgálatba lépni. A Bandi aligha fog.”

Nemsokára én is feltápászkodtam és elindultam a hajó felé, mert „hívott” a kötelesség. Az eső szépen zuhogott, én pedig lassan ballagtam a hatalmas kátyúkkal tarkított betonon a part mentén. Hirtelen magyar hangokat hallottam.

- Ússzál még b … meg! Nemsokára ideérsz. Itt vár az üveg pia!

Pár láda megkerülése után a következő látvány tárult a szemem elé. Az egyik fiatal gépápoló hason feküdt egy kb. húsz cm mély nagy pocsolyában és erőteljesen „úszott”, míg a társa a pocsolya túlsó végén ült a sárban és egy üveget lóbált.

- Hát m.. mm.. maguk mit csinálnak itt? - kérdeztem akadozó nyelvvel.

- Bíztatom a Sanyit, Sior, hogy ússzon át ide, akkor megkapja a piát!

- Tán k .. k.. ki kéne húzni, nehogy megfulladjon - mondtam.

- Nem kell. Tud ez úszni, ha piáról van szó - hangzott a válasz.

- Akkor jó. Csak így tovább - és otthagytam őket.

A Chief már a járó tetején várt.

- Na eredj lefeküdni! Én leszek szolgálatban. Pihend ki magad! - mondta.

- Miért? Nincs semmi bajom. Még ezzel a majommal is elbánok, ha kell - mutattam a hajóács sámliján kuporgó, géppisztolyos katonára, aki szemtelenül vigyorogva bámult rám.

- Na ne marhulj! Ez nem játék! - így a Chief.

- Valóban nem az - és egy erős rúgással kirepítettem a sámlit a harcos alól. Az lehuppant a dekkre, a Chief pedig gyorsan elvonszolt a tett színhelyéről.

Másnap kissé fájós fejjel ébredtem. Bűnbánó képpel bekopogtam a Chiefhez, aki elmesélte a történeteket, de nem nagyon izgatta a dolog.

- Csak attól féltem, hogy a katona megsértődik, és beléd lő - mondta. - A Barba előtt ezt elhallgatjuk, oké? Különben egész éjjel zuhogott és nem volt rakodás.

- Oké, és köszönöm.

A parancsnoki fejmosás már kissé komolyabb volt, de az akasztás elmaradt.

Reggeli után a folyosón elkapott az „úszóbajnok” gépápoló.

- Szeretném ha ellátná a sebemet - kérte, és felhúzta a munkásnadrágja szárait. Mindkét térde és könyöke egy merő seb és zúzódás volt. A beton kátyújának kövei alaposan elintézték.

- Jöjjön Sanyi! Lemegyünk a betegkabinba!

A srác engedelmesen követett és némi sziszegés árán megkapta az ellátást meg a kötéseket.

- Máskor azért inkább mélyebb vízben úszkáljon!

A gépápoló sandán rám nézett, majd némi kaján vigyorral megjegyezte:

- Magának pedig jobb, ha nem a katonák sámliját rugdalja azokkal a táncos lábaival!

Erre nem volt mit mondani, inkább bevettem egy fejfájás elleni tablettát.

A kirakodás eltartott még egy ideig, és a végén nagy megkönnyebbüléssel hagytuk el Haiphongot.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

5 komment

Veperdi András emlékiratai 11. rész

2012.09.25. 05:29 malay

Fényküllők

(m/s Hungária, 1977.)

Megtapogattam a rövidnadrágom zsebeit. Minden a helyén volt, cigaretta, öngyújtó, zsebkendő. Felvettem a szófáról a távcsövemet de nem akasztottam a nyakamba, mert nevetségesnek tartottam úgy felmenni a hídra szolgálatba. A távcsövet én vettem magamnak még otthon, ugyanis a hajók távcsövei közül a legtöbb már eléggé elhasználódott, a legjobbat pedig mindig a Parancsnok sajátította ki magának, amihez azután nem illett hozzányúlni. Régebben előfordult már, hogy a maradék közül mindnek elmozdult a prizmája és csomót kötött az ember szemtengelyére, ha mind a két optikáját használta. Másoknak is volt sajátjuk, melyeket viszont a többieknek nem illett használni.

Kiléptem a kabinomból és a belső lépcsőn felmentem a parancsnoki hídra. A lépcsőfeljáróból közvetlenül a térképszobába nyílt az ajtó. Benyitottam. A kabin légkondicionált klímája után már itt is jóval nagyobb meleg uralkodott. A sötét helyiségben csak a térképasztal feletti szabályozható fényerejű lámpa égett. Az órára néztem. Még tíz perc volt nyolcig, amikor át kellett vennem a szolgálatot.

- Jó estét! - köszöntem oda a térképasztalra tehénkedő Első tisztnek.

- Neked is - mormolta és egy tompa végű körzővel méregette a távolságokat. - A fene egye meg! - nyögte kissé hangosabban.

- Mi a baj?

- Hát csak az, hogy pont a hajnali őrségem végén érkezünk majd meg Al Faohoz a horgonyzóhelyre. Reggeli helyett mehetek horgonyt dobni. Ti meg kényelmesen megreggeliztek, azután jöhet a hajcihő.

- Nem lehet mindig szerencsés az ember - feleltem és megnéztem a Perzsa-öblöt ábrázoló térképet. A tizenkilenc-harminckor készített helyzetpontot kerestem.

Délután, a Második tiszt őrsége alatt haladtunk át a Hormuzi-szoroson. A jugoszláviai Plocséból tartottunk az iraki Umm Qasr kikötő felé, ugyanis abban az időben még jóban voltunk Szaddam Husszeinnel. A csónakfedélzetről nézegettem a Szoros két oldalán elterülő teljesen kopár vidéket és az járt a fejemben, hogy ide sem jönnék nyaralni. A mozdulatlan levegő szinte sütötte az ember tüdejét és hamar visszavonultam a kabinom hűvösébe.

A térképen megtaláltam az Első tiszt szép kézírásával berajzolt félnyolcas pontot. Már legalább nyolcvan mérfölddel hagytuk magunk mögött a Szorost.

Kiléptem a teljesen sötét hídra, odabotorkáltam az egyik ablakhoz és a szemeim lassan hozzászoktak a sötéthez. A kormány mögött észrevettem a lelépő és az új kormányos-matrózt, amint a girót[1] nézték. Pali bemondta a robotkormány által tartott útirányt, amit Pista, az én watchmanom[2] megismételt, majd mind a ketten kimentek a baloldali külsőhídra.

- Na, megcsinálom a nyolcas pontot - hallottam magam mögül az Első tiszt hangját.

Megfordultam és a radar mellé léptem. Láttam ahogy a képernyőn a változtatható mérőkörrel leméri három könnyen beazonosítható földnyelv illetve szigetcsücsök távolságát, azután visszasietett a térképszobába. A ceruzabeles körzővel hamar be is rajzolta a térképre a húszórás helyzetünket, mely egy hajszálnyira a berajzolt rotta[3] mellett jött ki.

- Hát ez remek. Szinte pontosan a rottán vagyunk - jegyeztem meg.

- Van néha ilyen - felelte Péter és odaírta mellé az időpontot. - Tehát itt vagyunk, hajót nem látni még a radaron sem. Minden rendben van. - Ezzel aláírta a hajónapló megfelelő rovatát, elmondta az útirányt és cihelődni kezdett.

Visszamentem a hídra és a távcsövemmel végigpásztáztam a látóhatárt, majd megnéztem a radar képernyőjét is. Valóban semmi.

- Hát akkor mi megyünk is. További jó őrséget! - szólalt meg a térképszoba függönyét félrehúzva Péter.

- Jó pihenést!

Egyedül maradtam a hídon. Pista kint a baloldalon könyökölt a szélterelő lemez mögött és a sötétben csak sejteni lehetett a körvonalait. Szurokfekete éjszaka volt. A Hold még nem kelt fel, felhő egy darab sem. A csillagok halványan pislogtak, ami azt jelentette, hogy némi párásság uralta a légkört. Kimentem a jobboldalra és onnét bámultam a vizet. Tökéletes szélcsendben haladtunk a tükörsima vízen. Ezt neveztük „olajtengernek”. Valóban úgy tűnt, mintha a hajó orrtőkéje valami hatalmas olajtócsát hasított volna ketté. Milyen stílszerű, gondoltam, hogy olajtengerről beszélünk az olajban fürdő sejkségek és országok által közrefogott Perzsa-öböl vízén.

Rágyújtottam és békésen pöfékelve lestem a szinte észrevehetetlen horizontot. A tenger és az égbolt sötétje ugyanis teljesen összeolvadt és csak a távcsővel tudtam kivenni hol végződik az egyik és hol kezdődik a másik.

Megnéztem az órámat. Mindjárt negyedkilenc. Meg kell csinálnom a következő pontot. A Harmadik tiszttől minden parancsnok elvárta, hogy ha lehetősége van rá, akkor negyedóránként csináljon helyzet-meghatározást. A többi tiszt félóránként csinálta.

Odamentem a radarhoz és az Első tiszthez hasonlóan én is lemértem az adott távolságokat, majd berajzoltam a helyzetünket a térképre. Már éppen az időpontot írtam a kis ceruzás háromszög mellé, amikor Pista beszólt az ajtón.

- Valami köd jön Sior[4]

- A fenébe! Itt? Nyáron? - és kirobogtam a külső hídra.

- Ott elől, kissé jobbra húsz fokban - mutatta Pista.

- Tényleg van ott valami halvány derengés - mondtam és a szemeimhez kaptam a távcsövemet. Ezüstös halvány fényt láttam, de még megbecsülni sem lehetett a távolságát. Éppen indulni akartam a telefonhoz, hogy leszóljak a Parancsnoknak, hiszen ha beködöl és lecsökken a láthatóság, akkor itt a helye a hídon, amikor az ezüstös derengés hirtelen felerősödött és kiderült, hogy a víz felszínén van és nem is túl messze.

- A kurva életbe! Mi ez? - szólalt meg Pista mellettem. - Fogjam kézbe a kormányt?

- Még ne! Várjuk meg mi lesz ebből.

Az ezüstös fény jobbra előttünk hideg zöldes-fehéres színre váltott, azután már mellettünk is kigyúlt.

- Nézd csak! Most már csíkos lett!

Valóban. A fény az útirányukra merőleges széles sávokká vált és lüktetni kezdett. Nem telt bele egy perc és a párhuzamos sávokból öt-hat óriási több száz méteres átmérőjű koncentrikus kör alakult ki és tovább pulzált. Szájtátva bámultuk a furcsa jelenséget. A körök nemsokára újabb alakzatot vettek fel és pont olyanok voltak akár egy hatalmas kocsikerék. A középpontjaikból küllőszerű sugarak nyúltak ki a kerületükhöz és az óramutató járásával ellentétes irányban forogni kezdtek.

- Hát ez fantasztikus!

A forgás egyre gyorsult és a „küllők” végei elhajlottak, mintha ott valami sűrűbb közegben mozogtak volna. Beszaladtam a hídra a telefonhoz és felcsörgettem a Parancsnokot.

- Mi a helyzet? - kérdezte.

- Nagyon érdekes természeti jelenséget látunk Captain. Fénykerekeket a vízen.

- Megyek - hangzott a rövid válasz.

A Captain pár másodperc múlva már ott állt a külső hídon.

- Ott van! - mutattam ki jobbra a vízre, ahol még forogtak az elhajló küllőjű fénykerekek. Örültem, hogy még idejében felért és látta, mert a jelenség néhány másodperc múlva elenyészett.

- Mi lehetett ez? - töprengett.

- Fogalmam sincs Captain - válaszoltam, majd elmeséltem az egészet, hogyan kezdődött és ahogyan az alakját változtatta.

Hirtelen újból ezüstös derengést láttunk felsejleni jobbra előttünk.

- Nézze Captain! Minden kezdődik elölről.

A jelenség pontosan ugyanabban sorrendben játszódott le mint az előbb.

- Ilyenről még nem is hallottam - jegyezte meg a Parancsnok. - Mindenesetre nagyon érdekes.

- Beírjam a hajónaplóba? - kérdeztem.

- Á, nem kell.

A jelenség elenyészett, de később még egyszer megismétlődött. A Parancsnok várt még egy kicsit, majd elköszönt és lement.

Mondanom sem kell egészen az őrség végéig ezen a dolgon rágódtunk Pistával, de nem jutottunk semmire.

Tíz perccel éjfél előtt kinyílt a térképszoba hátsó ajtaja. Dzsozi a Második tiszt lépett be és görnyedten szidta a bulgárokat.

- Na mi az? Már megint beverted a fejed? - érdeklődtem a majdnem két méter magasságú embertől.

- A fene egye meg, hogy ilyen alacsonyra csinálták a hidat azok a marhák. Úgy látszik az építés közben itt jöttek rá, hogy az alsóbb szinteken már majdnem elhasználták a felépítmény teljes magasságát és ez a szint már jóval alacsonyabb lett. Már megint lefejeltem az egyik lámpaburát. Na amúgy mi újság?

- El sem hiszed. Olyat láttunk, amit nem sokan láttak még a világon.

- Na ne hülyéskedj!

- De tényleg. Fénykerekeket a vízen - feleltem és elmeséltem neki a dolgot.

Dzsozi hümmögve hallgatta, de éreztem, nem nagyon érdekli. Gyorsan átadtam a helyzetpontot, meg amit kell, majd elköszöntem és lementem a kabinomba. A gyors zuhanyozás után még sokáig nem tudtam elaludni, mert állandóan a fényküllők jártak az eszemben.

Majd egy év telt el, amikor a Nautical Magazine című angol folyóiratban olvastam, hogy már korábban is megfigyeltek ilyen fénykerekeket a Malakka-szorosban és az Arab-tenger északi részén. A mi pozíciónkhoz ez utóbbi esett közelebb. Magyarázattal azonban nem tudtak szolgálni. Két-három év múltán itthon az Élet és Tudományban találtam egy cikket, ha jól emlékszem egy Héderváry nevű tudós írta. A föld elektromos jelenségeiről szólt és többek között említést tett a fénykerekekről is, de ennek a természeti jelenségnek a kiváltó okait ő sem tudta teljesen megmagyarázni. Azóta eltelt már vagy huszonöt-harminc év. Nincs kizárva, hogy a tudomány ezen a téren is nagyot fejlődött és többet tudnak az ilyen dolgokról. Mindenesetre örülök, hogy az UFO hívők nem értesültek az eseményről.

Mi úszik a vízen?

(m/s Hungária, 1977.)

Kiléptem a jobboldali ajtón a külső hídra, és úgy éreztem mintha valami súlyos tompa tárggyal fejbe vágtak volna. A magasan álló Nap a szó szoros értelemben perzselte a fejemet. Még csak április volt, de itt az Arab-tengeren úgy látszik ez nem sokat számított. Tizenegy elmúlt és lassan közeledett a dél, a megváltás, melyet Dzsozi a II. tiszt jelentett a számomra. Körülnéztem a látóhatáron. Nem észleltem semmit. Ezután távcsővel is körbepásztáztam az üres vizet, de megint csak a sima tenger csillogott körülöttünk. Balra, valahol a párás-ködös látóhatár mögött húzódott láthatatlanul az Arab-félsziget. Jó láthatóság esetén ki lehetett volna venni a teljesen kopár hegyek csúcsait, de így nem. Lenéztem a fedélzetre, ahol három matróz kaparászta lagymatagon a négyes raktárszáj oldalát. Nem csoda, hogy elfáradtak a tűző napon. Miért nem a túlsó oldalon dolgoztatja őket a Bócman? Az is éppen olyan rozsdás, de legalább ott némi árnyékot találhatnának. Még egyszer körülnéztem az üres vízen, majd visszahúzódtam a kormányállás árnyékába.

Amint a baloldal felé sétáltam hirtelen megakadt valamin a szemem. A szívem akkorát dobbant, hogy szinte dübörgött. Még sohasem fordult elő velem, hogy fizikailag halljam a saját szívdobbanásomat. Pontosan előttünk, az útirányukra keresztben valami hosszú, barnás tárgyat láttam, mintegy két hajóhossznyira. Az objektum valamivel hosszabb volt, mint a Hungária szélessége. Mi lehet ez? Alig áll ki a vízből és mozdulatlan, ráadásul az előbb még nem volt sehol.

Mindig kételkedtem azokban a beszámolókban, amikor valaki azt állította, hogy a másodperc tört része alatt rengeteg minden átfutott az agyán. Most viszont velem is valami hasonló történt. Na nem az életem regénye pergett le előttem, hanem a következő kérdések és válaszok: Mi ez? Talán egy tengeralattjáró? Egy felborult kisebb hajó? Egy elszabadult nagy ponton? Azután pedig az, hogy mit tegyek. Gépmanőver? Kormánymanőver?

Nos, ami a gépmanővert illeti, hiába rántom a telegráfot a „Teljes erő hátra” pozícióba, mert amire a manőverre egyáltalán nem számító gépészek odalent mindent átkapcsolnak átállítanak, lefékezik sűrített levegővel a főgépet, majd ugyancsak sűrített levegővel újra elindítják hátramenetben, és fokozatosan elérik a teljes erőt, már réges-régen áthaladunk ezen a tárgyon. A dolog elvetve.

A másik, a kormánymanőver sem lenne jobb választás. Odaszaladok a kormányhoz, kikapcsolom a robotot és kihajtom valamerre a kormányt, de mire a hajó a kormánylapát hatására elfordul, akkorra már éppen odaérnénk ahhoz az ismeretlen tárgyhoz és nem a hajóorrnak ütközne, hanem a hajó oldalának. Ez pedig a lehető legrosszabb választás. Felcsengtek a hajó-művelettant előadó Huba bácsi szavai: „Ne feledjék! Mindig a hajó orra a legerősebb szerkezeti elem. Ha már mindenképpen ütközni kell, akkor sohase az oldalával, hanem az orrával tegyék. Gondoljanak a Titanicra! Ha a jéghegy észlelésekor nem kezdenek el fordulni, akkor megsérül a hajó orra, de azt kibírta volna. Így viszont közel száz méter hosszan felszakadt az oldala és az azon beömlő vízmennyiséget már nem tudta elviselni.” Puff neki! A Titanic! Más se hiányzott még a lelkivilágomnak!

Mire ezek a gondolatok végigvillantak az agyamon, az a valami már csak alig egy fél hajóhossznyira volt előttünk. Szememhez emeltem a távcsövet és a hajóorr már el is takarta a túlsó végét. Ekkor az innenső, a baloldali végénél felemelkedett egy hatalmas farokúszó és egy nagyot csapott a tenger sima felszínére. A víz legalább hét-nyolc méterre vágódott a magasba és a barnás test eltűnt a víz alatt. Egy bálna volt. Valószínűleg a víz felszínén szunyókált, és amikor a hajócsavar meg a főgép zajára felriadt, elmenekült.

- Rohadj meg te hülye ÁLLAT! - szakadt ki belőlem hangosan, és csak ekkor vettem észre, hogy még levegőt sem vettem közben. - Hogy döglenél meg! Miért pont itt kellett szunyókálnod? - dühöngtem megkönnyebbülve, de kissé idegesen az átélt eseménytől.

- Valami baj van? - lépett be az ajtón Pista a watchman, aki eddig valahol a csónakfedélzeten dolgozott.

- Majdnem elütöttünk egy bálnát, hogy rohadna meg!

- Tényleg? Nem vicc? Hogyan?

- Itt bóbiskolt előttünk, amíg fel nem ébredt. Nem tudtam mi lehet az. Csak akkor láttam, hogy egy nagy bálna, amikor elmenekült.

- Szegény. Biztosan nagyon megijedt.

Hát még én, gondoltam, de ezt már nem mondtam ki.

A következő eset október közepén történt. A Hungária biztosan haladt Észak-Afrika és Spanyolország déli partjai között a Gibraltári-szoros felé. Az eget sűrű sötét felhők borították, amitől az alig fodrozódó tenger is vigasztalan szürke színt öltött. Megcsináltam radarral a 11.30-as helyzetpontot majd visszatérve a hídra körbenéztem. Tőlünk jobbra, legalább 10 mérföldnyire egy másik hajó igyekezett Gibraltár felé. Gyorsabb volt nálunk, mert leelőzött. Rajta kívül még a radaron sem látszott egyetlen hajó, még egy halász sem. Ennek ugyan örültem, mert a tengerész semmit sem utál jobban, mint egy halrajt üldöző halászhajót, amely a megélhetése érdekében fittyet hány minden közlekedési szabályra és sokszor teljesen kiszámíthatatlan a mozgása. Szóval a világgal megbékélve vártam, hogy hamarosan leváltanak és mehetek ebédelni.

- Salom, salom Siorkám! - hallottam a hátam mögül a térképszoba ajtajából. Dénes barátom, az elektrikus, lépett ki a hídra, akivel már majdnem egy éve voltunk a hajón. Ez a köszönés az utóbbi két hónap során szinte szállóige lett. A nyár végén valahol egy moziban megnéztük az „Entebbe hosszú éjszakája” című filmet, melyben Idi Amin Dada, Uganda másfél mázsás diktátora, így gúnyolta az Entebbébe térített francia repülőgép szerencsétlen izraeli túszait. A diktátort alakító hatalmas termetű fekete bőrű színész olyan igazi gúnyos vigyorral és erőltetett jósággal integetve köszönt nekik, hogy szinte elhittük, hogy valójában ő az újságokból megismert véreskezű vezér. Azt sokan tanúsíthatják, ha egy hosszabb úton, és ez az volt, valaki bedob valami furcsa szót vagy szlogent, az pillanatok alatt elterjed és jó pár hónapig használatban marad.

- Neked is - feleltem majd hátrafordultam. - Mi a helyzet?

- Nemsokára eszünk - mondta és megsimogatta a hasát.

- Az jó lesz, mert már én is kezdek megéhezni - folytattam és kinéztem előre.

Valamiféle hosszú úszósor tűnt fel előttünk és az irányunktól jobbra, alig fél mérföldre. Úgy nézett ki mintha egy enyhe ívben elhajló halászháló úszói felé tartanánk. Lehetett vagy ötszáz méter hosszú.

- A rohadt életbe! - szaladt ki a számon.

- Mi van? - kérdezte Dénes.

- Egy kurva halászháló! Pont előttünk!

- Kézbe veszem a kormányt - szólt az elektrikus és kikapcsolta a robotot.

Kinéztem balra. Sehol semmi.

- Kormányt tizenöt fokra balra!

- Kormányt tizenöt fokra balra! - ismételte Dénes a vezényszót.

A hajó orra hamar kilendült balra, hiszen teljes erővel haladtunk.

- Kormányt középre! - Nem akartam, hogy nagyon megdőljünk, hiszen a fele nép ebédel és kiborulhat minden. Már láttam, hogy elkerüljük a hálót.

- Kormányt tíz fokra jobbra! - A hajó orra kezdett megállapodni.

- Kormányt középre! Így irány!

- Így irány! - jött a válasz.

Kiszaladtam jobbra a külső hídra, hogy megnézzem az időközben majdnem velünk egy vonalba került háló úszóit. A hajócsavar vígan szétszaggat egy hálót, de a fene tudja, hogy egy ilyen hosszú háló felső tartókötele, amely az úszókhoz van erősítve, nem drótkötél-e. Az pedig már nem túl hasznos ha feltekeredik a csavarra.

Ekkor a háló közelebbi úszói megmozdultak és felrepültek. Hamarosan a többi is követte. Sirályok! Hatalmas, szürkehátú sirályok!

- Ó, hogy az a radai rosseb ….!

- Mi van már megint? - érdeklődött Dénes a kormány mögül.

- Sirályok voltak. Egy nagy csapat sirály. Egy vonalban, egymástól szinte szabályos távolságban ücsörögtek a vízen! Fordulj vissza jobbra az eredeti irányba! 259 fokba!

- Irány 259 fok! - Dénes irányba állította a hajót majd újra bekapcsolta a robotkormányt.

- Hát ez marha jó! - vigyorgott. - Kikerültél egy csapat sirályt. Nem akartad elgázolni őket?

- Jól van. Röhögj csak! Azok is Isten teremtményei.

Kisvártatva Laci a II. tiszt lépett ki a térképszobából.

- Mi volt ez a kitérő? - érdeklődött.

- Kikerültünk egy csapat sirályt - feleltem mérgesen.

- Hülyéskedünk Bandikám? - hallottam Zs. bácsit a Barbát, aki szintén feljött az ebédlőből.

- Nem Captain. Tényleg azok voltak - és elmeséltem az esetet.

Az Öreg nem szólt semmit csak hümmögött, de végül megnyugodva helyeselt.

- Jól tette. Háló is lehetett volna.

Átadtam a szolgálatot Lacinak és elhagytam a hidat. Este a tiszti szalonban gyanús csend fogadott, amikor vacsorázni mentem. Leültem a helyemre, és ekkor a parancsnoki asztal mögül felállt Zs. bácsi és egy összetekert papírlapot szorongatva odajött az asztalunkhoz.

- Engedje meg Bandikám, hogy átnyújtsam ezt a kitüntető oklevelet azért az emberséges magatartásáért, amivel megmentette néhány sirály életét - és átnyújtotta a papírtekercset.

Nagy taps és még nagyobb röhögés uralkodott el a szalonban. Átvettem a papírt és szétsimítottam. Szépen rajzolt óriási betűkkel valami ilyesmi állt rajta.

OKLEVÉL

A SIRÁLYOK HŐS MEGMENTŐJÉNEK,

HÁLÁS KÖSZÖNETTEL

A SIRÁLYOK,

Tanúk: itt néhány név és aláírás, persze a Dénesé is. Dátum, pecsét, stb.

A szöveg alatt két, az esetet megörökítő rajz, majd a lap alján egy, a Donald kacsához igen hasonlító, kalapját lengető hálás sirály volt látható.

Hirtelenjében azt sem tudtam mit mondjak, míg végre beugrott.

- A dolgozó nőket szolgálom, és ha legközelebb nem térnék ki a sirályoknak, legalább egy hétig sújtson a dolgozó nép megvetése!

[1] Giró = pörgettyűs tájoló

[2] Watchman = figyelő matróz, ügyeletes matróz, őr

[3] Rotta = útvonal

[4] A magyar tengerhajózásnál a tisztek régies (olasz eredetű) megszólítása.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

Szólj hozzá!

Veperdi András emlékiratai 10. rész

2012.09.23. 08:37 malay

Légkondi.

(m/s Debrecen, 1976.)

Ebben az időben az ún. norvég típusú hajók, mint amilyen a Debrecen is volt, nem rendelkeztek légkondicionáló berendezéssel. Pár évvel később kaptak ugyan, de csak a tiszti és a legénységi szalonba. Pedig milyen jó lett volna, hiszen még egy év sem telt el a Szuezi-csatorna újbóli megnyitása óta, de ezek a hajók már újból lejártak a Vörös-tengerre. Tudom, persze, azelőtt is megfordultak arra magyar hajók, és azok tengerészei is kibírták a párás, dunsztos meleget, de nem hinném, hogy közülünk bárkinek is vigaszt jelentett volna az, hogy a szomszéd tehene is megdöglött.

Május legelején indultunk el a spanyolországi Castellonból Áden felé, és már a Földközin jó idő volt, de a Szuezi-csatornán átkelve mintha egy forró kemencébe érkeztünk volna. Mindenkiről csurgott az izzadtság, de ha kiállt valahova a menetszélbe, akkor hamar megszáradt, mert a páratartalom nem volt magas. Azonban bárhogy is szellőztetett az ember, az alvás nehezen ment az amúgy is szűk, levegőtlen kabinokban. A helyzet gyökeresen megváltozott, mégpedig rossz irányban, amikor Dzsidda magasságát elérve belekerültünk az ún. trópusi nyárba. Itt óriási mértékben megnövekedett a páratartalom, és valóban minden túlzás nélkül egy gőzzel telt mosókonyhában éreztük magunkat. A hőmérséklet nem volt túl magas, 30-33°C, de ahhoz bőven elég, hogy az ember megállás nélkül izzadjon. A bajt csak tetézte, hogy a nedves levegőben az emberek bőre nem tudott megszáradni és állandóan nyirkos, ragacsos volt. Néhányan különösen nehezen bírták, és Sanyi bácsi a Kápó, karjain rengeteg vörös hőkiütés keletkezett. Másoknak a mellén, hátán vagy a lábszárain ütöttek ki ezek az apró pattanások. Az alvás szinte lehetetlenné vált, és senki sem tudta kipihenni magát rendesen a szolgálatba lépése előtt. Ettől pár nap alatt mindenki letargiába esett, és fáradtan kóválygott. Na ezt kellett volna pár hétig elszenvedni azoknak, akik otthon a Központban azt hangoztatták, hogy mi nem kéne még azoknak a nyavalygó tengerészeknek, amikor időnként felvetődött a légkondicionálók kisebb hajókba történő beszerelésének ötlete. Talán arra gondoltak, hogy luxus körülményeket akarunk magunknak? Lehet, hogy így volt, de mi csak a pihenőnket szerettük volna igazán pihenéssel tölteni, és nem álmatlanul forogni a szó szerint lucskossá izzadt lepedőnkön, ha már szolgálatban úgy is abban a dunsztban kellett létezni. A fedélzetiek sorsát a napsütés, a gépészekét pedig a gépek által termelt plusz meleg nehezítette.

Ádenbe érkezve, még a gyenge menetszél jelentette kis könnyebbség is megszűnt. A hajók a kikötő nagy horgonyzóhelyén állva rakodtak, illetve várták a rakodást, ahol meg sem mozdult a levegő. A kabinokban már csak a legelszántabbak maradtak, de én nem tartoztam ezek közé. Többedmagammal felköltöztem a felsőhídra és ott „élveztük” éjszakánként a levegőt, mely egy kicsivel tényleg jobb volt, mint a kabinban. Ennek fejében viszont reggelre mindenkit belepett a segédgép kipufogójából szálldogáló, és a szélcsendben ránk hulló korom. Talán még József Attila sem látott ennyit a város peremén, a „beomló alkonyokon”. Izzadó bőrünkön azután szépen szétmaszatoltuk, és amíg le nem zuhanyoztunk, semmivel sem különböztünk a helyiektől. Ádenben, az akkori Dél-Jemeni Népi Demokratikus Köztársaság fővárosában, már igencsak szocialista módon szervezték a dolgokat, és majdnem három hétig tartott a várakozás meg rakodás. A helyi ügynök többször meglátogatta hajót, és egy ízben, amikor a további utunkról beszélgetve szóba jött, hogy innét Dzsibutiba megyünk, kissé sajnálkozva mondta a Barbának.

- Oh Captain! Az nem jó hely, mert igen meleg. Régebben nyaranta az ottani európaiak mindig idejöttek a szabadságuk alatt hűsölni.

- Ez igaz, vagy csak viccel? - kérdezte G. a Barba, nem túlzottan feldobottan.

- Igazat beszélek Captain. Nem viccelek.

- Még jó, hogy nincs sok kirakni való rakományunk - szólt közbe K. az első tiszt. - Mindössze 15 tonna spanyol bor, demizsonokban. Hamar végzünk.

Az ügynök bólogatott, de látszott rajta nem túl lelkes, ha, az akkoriban valamilyen nemzetközi egyezmény következtében, a francia Idegenlégió által ellenőrzött Afar és Issza Terület fővárosáról, Dzsibutiról esik szó.

Egyszer azért minden véget ér, és nem kis megkönnyebbüléssel indultunk Afrika Szarva felé. Ádenben kaptunk egy táviratot, hogy Dzsibutiból Masszavába kell mennünk egy teljes rakomány szarvat és patát berakodni. A hajón Etiópia eritreai partjairól csak a 67-es közel-keleti háború előtti, réges-régen elavult térképek voltak, de hiába próbálkoztunk újakat vásárolni. Dél-Jemenben nem foglalkoztak az ilyen hiábavalóságokkal. Jobban lekötötte őket az Észak-Jemennel örökösen kiújuló háborúskodás. Azzal vigasztaltuk magunkat, majd Dzsibutiban a franciáktól veszünk térképeket.

A rövid út végén napnyugtakor érkeztünk Dzsibuti elé, és a Port Control rádiótelefonon arra utasított bennünket, hogy dobjunk horgonyt, de másnap reggel hétkor álljunk készen, mert jön a Pilot.

Így is történt. Fél nyolckor már ki is kötöttünk. Beláttuk, hogy az ádeni ügynök nem túlzott. Valóban fojtóbb volt a meleg. A hatóság hamar befejezte a vizsgálatot, az ügynök pedig közölte, mivel délben már indulhatunk is, senki nem léphet partra. A Barba megemlítette, hogy térképeket akarunk vásárolni, én meg már mutattam is a legépelt listát. Az ügynök átböngészte, majd megkérdezte.

- Ezek a brit Admiralitás térképei, ugye?

- Igen - feleltem. - Mi azokat használjuk.

- Nos, így nem tudom megvenni - mondta -, ugyanis itt francia térképek vannak, azoknak meg teljesen más a katalógus rendszerük. Tudja mit Captain? Kiviszem a kocsimmal a térképboltba, ott kiválogatja ami kell, és megvesszük, majd visszahozom a hajóra.

- Rendben van - törölgette a homlokát G. -, de akkor a II. tisztnek is jönnie kell, mert a navigációs ügyeket ő intézi.

- Nem probléma - legyintett az ügynök, és mondott valamit a határőr tisztnek. Az belegyezően bólintott, majd felállt és a többivel együtt eltávozott. Az ügynök a szalonban maradt kávézni, mi pedig összekaptuk magunkat.

Mire kiléptünk a deckre, a II. számú raktárból nagy rakodóhálókban már emelték is kifelé a demizsonokat. A Chief a raktárszáj mellett állva ellenőrizte a munkát, Péter a III. tiszt pedig két matrózzal lent a raktárban vigyázott a fekete bőrű rakodókra, nehogy nekiessenek a finom spanyol boroknak. A javukra kell írni, meg sem próbálták. A járó tetejénél ott állt a Bócman és engem várt.

- Siorkám! Megtenné, hogy venne nekem egy igazi afrikai vadállatos képeslapot? Adok olasz lírát.

- De hát nem tudja feladni, mert délben már indulunk is.

- Nem baj. Majd máshonnan elküldöm borítékban az egyik vadászcimborámnak, had egye a penész, hogy milyen vadállatok között jártam.

- Hagyd csak a pénzt János! - szólalt meg mögöttem a Barba. - Majd elintézzük!

Leballagtunk a járón és az ügynök beinvitált egy feketére festett, régi Adler autóba, mely a tűző napon majd 1000 C fokra melegedett. Eszembe jutott egy többször is látott háborús dokumentumfilm, melyben Rommel katonái a sivatagban egy harckocsi farpáncélján tükörtojást sütöttek. Ezt a trükköt ennek a kocsinak az elején is meg lehetett volna ismételni. Maga a város elég messze volt a kikötőtől, de mintegy negyedóra alatt odavergődtünk az igen vacak úton. Széles eléggé elhanyagolt utcákon egy térre jutottunk, melynek az egyik oldalán megálltunk egy lapos kőépületnél.

- Megérkeztünk - szólt az ügynök és megfontolt mozdulatokkal kiszállt a kocsiból.

Tikkadtan követtük, és a nyakunkba kötött nagy kendőkkel törölgettük az arcunkat. Az épület bejárata előtt két, világos homokszínű egyenruhába öltözött fegyveres idegenlégiós őrködött. Az ügynök váltott velük pár szót, majd intett, hogy menjünk utána. Beléptünk, és egy újabb ajtó következett, melyen átjutva mintha késsel hasítottak volna belénk. A levegő olyan hidegnek tűnt, akár valami tiroli síparadicsomban. Közel két hónapja nem volt ilyenben részünk.

- Ez aztán a légkondi! - ámultunk.

Az ügynök a nagy helyiségben lévő egyik pulthoz ment. A teremben mindenfelé egyenruhás légiósok nyüzsögtek.

- Csak nem akarnak besorozni minket? - kérdeztem a Barbát.

- Ne hülyéskedj. Úgy látszik, itt még a térképeket is ők kezelik.

Valóban. Az ügynök egy egyenruhással tért vissza, majd közölte, hogy most el kell mennie, de egy óra múlva visszajön értünk. Mindenesetre ne menjünk el, mert a katonák ki sem engednének az ajtón. Megnyugtattuk, eszünk ágában sincs elhagyni ezt a jó hűvös helyiséget, menjen csak nyugodtan, mi elleszünk itt.

Az egyenruhás átvezetett egy másik terembe, amely tele volt polcokkal, azokon pedig térképek garmadája hevert. Adott egy átnézeti lapot, mi pedig kijelöltük azokat, amik kellettek. A lista alapján két katona pillanatok alatt összeválogatta a térképeket. Megvizsgáltuk a korrekciók dátumait és láttuk, hogy napra készek. A hosszúsági fokokat nem a greenwichi, hanem a párizsi délkörtől számozták, de bordó színnel ott virítottak az általunk és a világ többi része által használt meridiánok is. És még ezek mondják, hogy nem soviniszták, gondoltam magamban, de nem mertem hangot adni a véleményemnek, mert biztosan megértették volna.

Mindamellett igen udvariasan bántak velünk, és amikor végeztünk a válogatással, az egyenruhás, valami altiszt féle lehetett, kikísért az előcsarnokba, ahol leültetett bennünket, majd megkérdezte iszunk-e valamit. Csak valami hideg vizet vagy üdítőt, feleltük, és nemsokára egy másik katona egy nagy tálcán üdítőket és poharakat hozott. Megköszöntük és hálásan szopogattuk a jeges limonádét, közben igen élveztük a hűvös levegőt.

Sajnos az ügynök hamarabb visszajött, elintézte az anyagiakat és elbúcsúztunk a franciáktól. Az épületből kilépve visszacsöppentünk a fullasztó hőség valóságába.

- Képeslap! - csaptam képletesen a homlokomra, mert mozdulni is alig volt kedvem. A pórusaimból már vastagon patakzott az elfogyasztott folyadék.

- Tényleg! - reagált a Barba és szólt az ügynöknek, hogy mit akarunk.

- Jól van - felelte. - A tér túlsó sarkán van egy árus. Elsétálnak odáig, én meg odaviszem a kocsit.

Elindultunk. A széles járdán alig-alig láttunk embert, de egy ízben egy légionista jött velünk szembe, és a helybeliek sietve ugráltak le előle a járdáról az úttestre.

- Na itt még nagy a becsülete az Idegenlégiónak - jegyezte meg G.

Hirtelen eszembe jutott Rejtő Jenő egyik műve, melyben azt írja, hogy „a részeg légionisták az egyik kocsmában összeverték az arabokat. Erre a garnizonból kivonult a készültség és az is összeverte az arabokat”. Jóllehet itt nem arabok éltek, de a látottak szerint féltek a légionistáktól.

Odaértünk a képeslapárus standjához és a nem túl széles választékból már kinéztem egy oroszlánosat, amikor a Barba arca felragyogott.

- Na idenézz! Ezt vesszük meg.

A képen vagy öt kecske ácsorgott egy jellegzetes ernyőakácfa ágain.

- Hogy kerülhettek ezek oda? - kérdeztem.

- Hát nem tudod? Az ágak elég alacsonyak, és ezek a kecsék mindig ilyen helyekre menekülnek a veszély elől.

- Ez nem olyan vadállatos, amit a Bócman kért.

- De állatos.

- Ettől megüti a guta - mondtam.

Végül megvette és széles vigyorral eltette a táskájába.

Az ügynök visszavitt a hajóra, és nem sokkal később már a hatóság emberei is megérkeztek. Gyorsan elvégezték a dolgukat, megkapták a doboz cigarettáikat és indulhattunk.

A manőver után ebédelni mentem, mert az én őrségem következett. Péter már így is túlórában volt fent a hídon. Miután befejeztem, elindultam felfelé, amikor a legénységi szalon felől a Bócman közeledett a folyosón.

- Várjon egy kicsit Siorkám! Megkaptam a lapot. Jól kicsesztek velem! - sipította.

- Miért? - adtam az ártatlant.

- Hát én egy vadállatosat kértem, ezek meg nyomorult házi kecskék! Hogy a fenébe mutogassam ezt a vadászcimboráimnak?

- Mondja azt, hogy maga vadította meg őket, és azért másztak fel a fára!

A nagy vadász erre már csak hápogni tudott, majd elrohant hátra. Nem tudom miért, de sohasem szimpatizált velem, pedig nem matrózkodtam a keze alatt, és sohasem viccelődtem a vadásztörténeteivel.

Két napi további dunsztolás után megérkeztünk Masszavába, de nem tudtunk különbséget tenni az ottani éghajlat és a többi között. A hajón nagyon irigyeltek azért a háromnegyed óráért, amit a légiósok hűvös épületében töltöttünk. Nem sokat ragoztuk a témát, hiszen a hőség mindenkit eléggé ingerültté tett.

A kikötés és a szokásos hatósági vizsgálat után bejött a sipi (hajóellátó kereskedő), de mivel olyan magasak voltak az árai, nem sokat rendeltünk tőle. A dolga végeztével eltávozott, majd egy óra múlva visszajött.

- Hello Mr. Second! - üdvözölt, amikor sötétbarna arcát törölgetve belépett a tiszti szalonba. - Szeretnék egy kicsit megpihenni önöknél. Az irodámban nincs légkondi, így ha hajó van a kikötőben, mindig ott szoktam hűsölni egy kicsit.

Aha, gondoltam. Hát te is nehezen bírod? Hát még mi! De gyere csak! Majd megtudod mi a magyarok Istene!

- Persze. Foglaljon helyet - feleltem, és igyekeztem minél kevesebbet izzadni, ami nem nagyon sikerült. Lassan pár mondatot váltottunk a szokásos általánosságokról és láttam, egyre jobban csurog róla víz. Időnként körülnézett mintha keresett volna valamit.

- Mondja Mr. Second! Nincs bekapcsolva a légkondijuk? Vagy talán elromlott? - kérdezte végül kissé zavartan.

- Nem. Nekünk nincs ilyen berendezésünk.

Ettől megnyúlt az arca, de a becsületére legyen mondva kitartott még vagy öt percig, majd valami kifogást mormolva elköszönt. Ezután csak egyszer láttuk, amikor behozta a kevés rendelésünket, majd elsietett, ugyanis közben egy nagyobb olasz hajó is beérkezett. Valószínűleg azon hűsölt.

Pár napig főttünk még a saját levünkben, mielőtt elindulhattunk volna. Az egyik délután a szalonban kávéztunk. A Barba a székében merengett, K. a csöpögő bajuszát törölgette, és azon motyogott, hogy elég büdös ez a pata és szarv rakomány. Péter, aki amúgy sem tartozott a bőbeszédűek közé, unottan lapozgatta a Magyar Hajózás című üzemi hetilap sokhónapos példányait. A gépészek asztalánál a Kápó egy üveg sör mellett könyökölt és azt magyarázta, két, félig szunyókáló beosztottjának, milyen jó lett volna „megmenteni” néhány demizson spanyol bort.

- A rohadt kurva életbe! Hogy az a ….. . Hát ez nem igaz! - ordított fel Péter, majd tovább átkozódott úgy, ahogy még soha. Nem volt káromkodós fajta, de most ömlött belőle.

Riadtan néztünk rá, hogy mi történt vele. Az előbb még nem volt semmi baja.

- Mi van Péter? - kérdezte a Barba a III. tisztet, akinek az arca annyira elvörösödött a méregtől, hogy a haja szinte kivilágosodott mellette. - Mi a hézag?

- Hát ezt hallgassátok! - ordította és felkapta az újságot, melyen nagy foltokban terjedt szét a rácsöpögött veríték. - Ezt a rövid hírt! Aszongya, hogy „örömmel értesítünk mindenkit, hogy a MAHART vigadó-téri központjában a KISZ Klubba végre beszerelték a régóta esedékessé vált légkondicionáló berendezést!”

A szalonban rövid ideig csend uralkodott, de hamarosan hangzavar támadt, amit már nem óhajtok idézni. Azt hiszem mindenki sejti, hogy a hír hallatán a társaság nem a túláradó örömének adott hangot.

,,,LAKU NOCS

(m/s Hungária, 1977.)

Mirko bácsi (az embernek húsz és harminc között a hatvan körüliek mind bácsik) tehetetlenül tárta szét inas karjait.

- Nye igyot! - kiáltott fel a raktárból a fedélzeten álló első tisztünknek.

- Persze, hogy nye igyot! Jebali az egész sort! Bogati ….! - harsogta vissza Péter, nem éppen dicsérő horvát szavakat keverve a magyarhoz.

A lapos, sötétzöld faládák már megtöltötték a IV-es raktár háromnegyed részét, de az egyik felső sor szélénél, a hajó oldallemezei mellett majdnem egy ládányi hézag tátongott. A rakodómunkások már kimentek a partra és a kantin felé ballagtak a kikötőn átfújó friss április szélben. Ebédszünet. Csak az öreg ácsmester maradt lent a raktárban és deszkahulladékokat tömködött a ládák közötti hézagokba, nehogy azok később, a hullámok hatására meginduljanak.

A bőséges ebédtől feszülő hassal békésen készülődtem leváltani az első tisztet. Kinéztem a partra. A tehervagonok között csak a fegyveres őrt láttam a sudárnövésű tűzoltóval beszélgetni, aki a ködvágóját hetykén félrevágva gesztikulált a katonának, de a szavait elsodorta a hegyek felől lezúduló szél. Egy órányi nyugalom, állapítottam meg elégedetten, és addig nem kell a rakodókkal veszekedni. Odaléptem a raktárnyílás szélén könyöklő Péterhez.

- Átveszem. Hol a számlálófüzet? Mennyit raktak be eddig?

- Nézd azt a vén bakkecskét! - hördült fel az Első tiszt, meg sem hallva, amit kérdeztem. - Lazán rakták be azt az egész sort, most meg át akar verni, hogy nem fér be oda még egy láda! Ugorj le a watchmannal és feszegessétek odébb azt a sort, hogy az is beférjen!

„A fene egye meg!” gondoltam elkeseredve. „A rakodókat, az öreget, de legfőképpen Pétert! Oda az egy órai nyugalmam! Ráadásul milyen nehéz teli hassal lemászni!”

- Oké! Megyek - feleltem. - Jó étvágyat.

- Köszi! - mondta és eltűnt a felépítmény ajtajában.

Odaintettem a járónál támaszkodó Palinak. - Gyere! Lemegyünk a négyesbe - majd leereszkedtem a búvónyíláson.

Odalent Mirko bácsi éppen a felmászáshoz készülődött. A vitatott hézagot addigra már teleszórta mindenféle deszkadarabbal és laposakat pislogva kotorászott a szerszámos zsákjában.

- Csekáj máló! Ovaj nye dobro! (Várj egy kicsit! Ez nem jó!)

- Za sto? (Miért?)

- Na idefigyelj öreg! Ovaj nye dobro. Maló radu i budet dobro. (Kis munka és jó lesz.)

- Nye igyot! - védekezett Mirko.

- Igyot, igyot, csak odébb kell lökni néhány ládát és az is befér.

Pali a matróz már fel is kapott egy hosszabb deszkát és nekiláttunk egyenként odébb feszegetni a sort. Az öreg hunyorogva figyelt, majd amikor az utolsó hézag eléggé kitágult, sietve becsúsztatta a kb. 50 kg-os ládát.

- Na látod, hogy igyot! - csapott a vállára Pali.

Mirko felszisszent, majd szürkéskék szemeit felemelve megszólalt.

- Dobro, dobro. Ti dolgoz kicsi, én sok. Én fárad.

- Mirko bácsi! Te tudsz magyarul?

- Kicsi tudom. Po máló.

- Hol tanultad?

- Dolgoz velem kevés magyar. Régen. Luka Rijeka.

- Aha, értem. És hol laksz?

- Most itt, Dalmácija - és ezzel mászni kezdett felfelé a vaslétrán.

Követtük. A fedélzeten körülnézve észrevette a tűzoltót, aki ezalatt feljött a járón. Odament, visszakérte tőle az öngyújtóját meg a cigarettáját, melyeket a robbanás- és tűzveszélyes rakomány miatt a hajóra lépés előtt le kellett adniuk. A sötétszürke egyenruhás, jó negyvenes férfi mondott neki valamit, majd egy zsákocskából előhúzta a kért holmikat.

- Hvala (Köszönöm) - vette át az öreg, azután elköszönt tőle. - Dobrizsgyényija Ilja, - és lement a partra.

A tűzoltó intett és az eget kezdte fürkészni. A kopár hegyek felől szürkés felhők gomolyogtak. Egy darabig a hasas dunyhákhoz hasonlító felhőket bámulta, majd megszólalt. Nem értettem mit akar mondani, mire lassabban, tagoltan elismételte és mutogatott hozzá.

- Budet kisa. Imam kisa, nemam radu. (Eső lesz. Ha esik, nincs munka.)

- Áhá! Razumim. Értem.

Boldog mosoly ült ki Ilja arcára. - Razumis? Dobroje.

A tűzoltónak igaza lett. Még le sem telt az ebédszünet és máris zuhogott. Alig tudtuk a csörlővel idejében berántani a raktár fedelét. A hideg szél ferdén verte az esőt a felépítmény homlokfalára, én pedig a folyosóra behúzódva figyeltem az egy óra után visszatérő rakodómunkásokat. Lassan, ráérősen csoszogtak a sártengerré vált rakparton. Nem siettek, hiszen tudták ilyen időben nem dolgozhatnak. Így a napi keresetük ugyan valamivel kevesebb lesz, de nem mérgelődtek, hiszen a veszélyességi pótlék szépen megnyomta a bérüket. Betelepedtek a tallyman kabinba és egy darabig ott hangoskodtak, majd hirtelen felkerekedtek. A fedélzeten elkaptam az öreg Mirkot.

- Mirko bácsi! Vége? Danas nema jos radu?

- Igen, igen. Ma nem dolgoz több. Finis.

- Hvala. Dobrizsgyényija.

- Zsgyényija.

Vacsora után Péter bejött a kabinomba. Normális utcai ruha feszült kissé hízásnak indult termetén.

- Nem jössz ki a faluba? - érdeklődött. - Bedobunk egy-két sört és megnézünk valami mozit.

Hm. Nem rossz! Ebben az időben és ebben a kikötőben nem is lehetne jobb programot csinálni. Mozi ugyan csak egy van, az is a hadsereg kultúrházában. Egy éve ott láttam a „Pokoli tornyot”.

- Oké! Menjünk! - Felkaptam az orkándzsekimet, pénzt raktam a zsebembe és készen is voltam.

- Így jössz?

- Így hát. Én csak Harmadik vagyok, nem Első. Neked kell tekintélyt tartanod.

- Na menj a fenébe!

- Ne inkább a moziba?

Az eső már éppen csak szemerkélt. A szűk öblöt szegélyező kopár sziklák nedvesen csillogtak a városka odaszűrődő fényében. Átbotorkáltunk a vasúti síneken és hamarosan a kapuhoz értünk. Az őrnek felmutattuk a partra lépési engedélyeinket, aki unottan intett, mire eltocsogtunk mellette a gödröcskékben felgyülemlett pocsolyák vöröses-barnás vizében. Jobbról a II. Világháborúban híressé vált folyócska torkolata felől tömény halszagot sodort felénk a szél.

- Bejöttek a halászok - jegyezte meg az Első, csak hogy mondjon valamit.

Ritkásan épült panelházak között ballagtunk a település központja felé. A nedves, félhomályos utcákon alig járt valaki és hatalmába kerített valamiféle, a kitaszítottsághoz hasonlító érzés. Jól ismertem ezt a hangulatot, mely nagy rokonságban állt a kivert kutya kedélyállapotával. Ilyenkor oda kell menni, ahol sokan vannak, és a világon az egyik ilyen legjobb hely a kocsma. Nem kellett sokat mennünk.

- Ez megfelelne - mutattam egy csillogó-villogó, csupa acél és üveg épület földszintjén lévő, lilás Bar feliratra.

- Hát persze. Menjünk be - felelt Péter és megtermett alakja az ajtó irányába lódult. Szerettem ha ő megy be elsőnek, mert sohasem lehet tudni …

A hangzatos Bar felirat egy közepes színvonalú kocsmát takart. Ismertük, hiszen sörözgettünk itt már korábban is, de a máskor tiszta kövezetét most vastag sár borította. A füst, mint rendesen, félhomályba burkolta a zsúfolásig megtelt és amúgy sem világos helyiséget.

- Hát itt csak sörös ló módjára fogunk iszogatni - szóltam a társamhoz, amikor észrevettem a kék munkásköpenyében az egyik asztal mellett üldögélő Mirko bácsit. Az öreg is meglátott bennünket és valószínűleg megszánta a tipródásunkat.

- Dozsgyi ovde! (Gyere ide!) Ti kettő - integetett élénken és odébb húzódott a kemény fapadon. Az asztalka túlsó oldalán ült Ilja, a tagbaszakadt tűzoltó egy mellette szinte törpének ható húsz év alatti suhanc társaságában. Ő is vigyorogva bólogatott.

- Dobri vecse! - köszöntünk és letelepedtünk az öreg mellé.

- Pivó? - kérdezte Péter a többiektől, ugyanis látta az asztalon katonás rendben összetologatott sörösüvegeket.

- Ne treba! (Nem kell!) Io pagare! (Én fizetni!) - csapott önérzetesen mellére a tűzoltó. - Razumis?

- Nem, nem - állt fel Péter és a pulthoz indult.

Ilja dühös káromkodásba tört ki. Láthatóan nem tetszett neki, hogy mi akarjuk meghívni őket és rémesen forgatni kezdte az alkoholtól már kissé ködös szemeit. Mirko csitítgatta, de nem sokra ment vele. Végül nekem kezdett el magyarázni szerbül és olaszul. Nem értettem belőle semmit, csak a picskukat meg a matyeriket. Meglepő fordulattal fejezte be a mondókáját. - Kurva madjarszka! - harsogta.

- Te meg kurac szerb! (Fasz szerb) - vágtam vissza kissé meggondolatlanul és vártam hogy hatalmas mancsa az asztal felett felém lendüljön. Ehelyett meghökkenve bámult rám. Észrevettem, hogy Péter már visszafelé igyekszik a sörökkel, és ettől felbátorodtam.

- Ti kurac! Ne bojsza! (Ne félj!) Ti budet pagare! (Te fogsz fizetni!) Puno raz! Molto volta! (Sokszor, sokszor) Jebenti! (B…. meg!) - szedtem össze az általam ismert teljes repertoárt.

A tűzoltó hangosan felröhögött. A mellette ülő fiú is felengedett, Mirko pedig megbökte a karom.

- Dobroje. Te jól beszél. Ez pozsarnyik, nem tudom magyar hogy mond …

- Tűzoltó - vágtam közbe.

- Ez tuz…olto jó fiú. Nem bánt. Akar fizet.

Péter lerakta az üvegeket az asztalra és mindenki megfogta a magáét.

Mirko bácsi magasba emelte a sörét. - Egesz ….segesed, egeszsegg … Na zdravó!

- Zdrávo! - zúgtuk utána és meghúztuk az üvegeket.

A hangulat békésebbé vált és csendesen iszogattunk a hatalmas zsivajban.

Az Első odafordult Mirkohoz. - Mit gondolsz Mirko bácsi? Holnap is lesz eső? Budet kisa?

Az öreg elhúzta a száját. - Nema, nema. Nem eső. Szutra nem. Lesz vége nocs (éjjel).

- Jól beszélsz magyarul - folytatta Péter. - Volt a családban valaki magyar?

- Nem, nem. Én hrvatszki. Dolgoz mellett magyarok. Régen. Tudom kicsi magyar, italiano, dajcs, inglis. Ez tuz…olto, Ilja szerbszki, beszél még kicsi italiano.

- Hát ő? - intettem a fiú felé.

- Ő Bozsó. Muszlim. Tudod, Allah, Allah! - és az öreg ültében a mohamedánok imádkozását kezdte utánozni. A srác megértette, hogy róla van szó, elmosolyodott. - Bozsó beszél szamo (csak) szerb. Jó barát. Ő iszto (is) dolgoz luka (kikötő).

- Mind itt laktok? - vettem át a kérdezősködést.

- Nem, szamo én. Ilja él jedno kicsi szelo - és mondott egy ismeretlen, sok mássalhangzós falunevet. - Ez van Szerbija. Messze. Ő dolgoz itt húsz nap, poszle megy haza tíz nap. Itt él én kucsa (ház).

A tűzoltó erősen figyelte az öreget. Amikor az befejezte, átvette a szót és többször megismételte a faluja nevét, majd hosszas magyarázatba fogott. Nem sokat értettünk belőle, de azt azért ki tudtuk venni, hogy otthon nem akadt munkája és ezért jár ide dolgozni.

- Na és jó a fizetésed? Puno dinár? - érdeklődött Péter.

Ilja elhúzta a száját. - Ne puno. (Nem sok.) Ne dobro!

- Ilja van otthon három fiú, - szólt közbe Mirko. - Nagy tako (mint) Bozsó. Sesztnájszt let. (Tizenhat éves.)

A tűzoltó ezt megértette. - Tri bambino - és az ujjain mutatta. - Treba kleb. (Kell a kenyér.)

- És Bozsó? - kérdeztem rá a vallásával ellentétben iszogató muzulmánra és körbekínáltam egy doboz cigarettát. A fiú először Iljára nézett, majd óvatosan kihúzott egy szálat.

- Dobro, dobro. Mozsna - egyezett bele apáskodva a hatalmas pozsarnyik és tüzet adott.

- Bozsó! Ggye ti zsivjos? (Hol laksz?) - kérdeztem újra.

A fiú csak mosolygott és a fejét rázta. Mirko bácsi felelt helyette.

- Messze. Bosznija. Itt dolgoz. Ő lakik én ház.

- Te jó Isten! - kiáltotta Péter. - Hát mindenki nálad lakik?

- Nem, nem - nevette el magát az öreg. - Szamo Ilja i Bozsó. Ez kettő nekem barát. Én ad jedna szoba, ők adja kicsi pénz - hunyorgott ravaszkásan és összedörzsölte a mutató és hüvelykujját.

- Egy horvát, egy szerb és egy bosnyák! Szépen összejöttetek. Nincs problémátok egymással? - Felrémlett bennem, hogy úgy öt-hat évvel azelőtt nagy feszültségek támadtak a szerbek és a horvátok között. (A történet idején 1977-et írtunk.)

Ilja kihámozta a kérdés lényegét és felmordult. - Nyema problema!

- Mi barát - vágott gyorsan közbe Mirko megelőzvén az indulatkitörést. - Ilja szeret Bozsó tako neki fiú, aki van otthon. Vigyázza rá. Nem enged elmenni nocs… éjjel, szamo ha ő iszto megy vele. Bozsó nyema papa, mama. Én iszto szeret Bozsó. Nekem zsena csinál mindenki ebéd. Nyema problema. Mi mind szamo dolgoz, nem csinál problema. Szamo akar él. Mi kicsi emberek. Nem csinál politika.

- Igazad van Mirko bácsi - szólt közbe Péter. - Ne treba politika. Az sok probléma.

- Van más emberek aki csinál politika, mi szamo dolgoz és él - foglalta össze az öreg a kisemberek filozófiáját. A tűzoltó megnyugodva feltápászkodott és eltűnt a füstös félhomályban.

- Ki hitte volna? - nézett utána Péter és elgondolkozva nyomta el a csikket.

- Na és munka van elég? Sok? - fordultam újra Mirkohoz.

- Van, de nem sok. Kikötő van egy hét és nyema brod (hajó). Poszle sok brod. Így-úgy.

A füstködből előbukkant az üvegekkel és poharakkal megrakott tűzoltó. Lepakolt, és a sörök mellett megpillantottam egy üveg sligovicát. Jézus Mária! Készen is vagyok ha ezt keverni kell. Kellett. Ilja széttologatta a sörösüvegeket, Bozsó pedig fürgén teletöltötte pálinkával a pohárkákat. Hát ez a fiú tényleg nem jut fel a mohamedánok hetedik paradicsomába. A helyiségben uralkodó bűzön át is megéreztem a szesz átható szagát.

- Drink! - mondta Ilja és a kezembe nyomott egy poharat. Péter látva az ábrázatomat, csak ennyit szólt. - Itt vér folyik ha nem iszunk. Folyjék inkább a pia!

- Na zdravo ti kurva madjarszka! - emelte ránk vigyorogva Ilja a poharát.

- Na zdravo ti kurac szerb! - viszonoztuk az Elsővel a jókívánságot.

A hústorony elégedetten mosolygott és egyetlen hajtással kiitta az italát, majd ugyanazzal a mozdulattal földhöz vágta a poharat. A ricsajban alig hallottuk az üvegcsörömpölést.

- Most ti csinál! - figyelmeztetett bennünket Mirko bácsi és Bozsóval együtt ők is a kőhöz vágták a poharaikat. Gyorsan követtük a példájukat, mire Bozsó felugrott és kisvártatva újabb poharakkal tért vissza. Megtöltötte mindet, és újra ittunk, de ezúttal már nem törtünk csak beszélgettünk.

- Miért kellett összetörni a poharakat? - adta Péter a naivat.

- Ez van szerb módi - magyarázta Mirko. - Mi nem csinál, csak ha vagyunk szerb is. Ha nem csinálsz van baj.

Megnyugodtunk. Most már semmi baj nem lesz. Nem is lett. Mozi sem. Késő estig iszogattunk, közben kézzel-lábbal beszélgettünk és a végén még a szótlan Bozsó is kinyílt. Amikor meghallották, hogy a Távol-Keletre járunk, arról kezdtek faggatni, hogy milyen ott az élet, milyenek a nők. Az alkohol annyira a fejünkbe szállt, hogy hamarosan nagy nótázásba fogtunk. Hol ők hárman, hol mi ketten, hol együtt. Az egyik több szólamban énekelt nótájuk, melyet még a sok pálinka sem tett teljesen tönkre, nagyon megtetszett és velük együtt fújtuk a fülbemászó refrént. „Ja ti zselim, ja ti zselim szladka laku nocs”

Ilja nagyon örült amiért mi is az ő dalukat énekeltük. Felállt és újból rákezdte, közben széles taglejtésekkel vezényelni kezdett. Ekkorra már mások is odajöttek és besegítettek a kórusnak. A nóta végén mindenki zajos tetszésnyilvánításban tört ki, és a tűzoltó izzadt barna arcán őszinte öröm tükröződött.

Az idő elszaladt és a társaság cihelődni kezdett. Támolyogva léptünk ki a járdára. Az eső elállt és a szakadozott felhők közül itt-ott elővillant néhány csillag. A friss széltől kissé magunkhoz tértünk, de a nyelvünk akadozott a búcsúzás közben.

- Lak….Laku….Laku nocs (Jó éjszakát)!

- Laku nocs - felelték kórusban és elindultak a városka másik vége felé.

Jókedvűen dalolgatva támolyogtunk a kikötő felé. A kapuban didergő őr már régen megszokta a hajókra visszatérők nem mindig józan viselkedését és ránk sem hederített. Ezt már szinte sértésnek vettem és hangosan odaszóltam: - Ja ti zselim szladka laku nocs!

Meghökkenve kapta fel a fejét és hosszasan megnézett.

- Tudod mit mondtál neki te őrült? - röhécselt az Első, amikor már kissé odébb jártunk.

- Hát persze. Azt, hogy „jó éjszakát kívánok neked”.

- Igen, igen, de az is benne van, hogy „édesem” vagy hogy „édes jó éjszakát”. Mit tudom én. Valami ilyesmi.

- Nem baj. Az a lényeg, hogy megértette.

* * *

Mirko bácsi, Ilja, Bozsó! Nagyon régen nem jártam felétek. Vajon éltek-e még? Barátok vagytok-e még? Pislákol bennem némi remény, hogy igen. Ha pedig már nem, akkor csak annyit tudok nektek üzenni, hogy Laku Nocs!

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

Szólj hozzá!

Veperdi András emlékiratai 9. rész

2012.09.14. 09:56 malay

A Sve Dagon pagodában

(m/s Petőfi, 1975.)

Februárban így még nem izzadtam. A párás meleg szinte nyomta az embert és a verejték nem tudott elpárologni a bőrömről. Csak az előbb léptünk ki a Petőfi légkondicionált felépítményéből és már a járólépcsőn lefelé haladtunkban dőlt rólunk a víz.

Hiába, Burma[1] már igazi trópusi vidék, Rangoon pedig a tengertől is jó messzire található az Irravady folyó deltájának egyik mellékágában. Egy teljes napba telt mire felértünk ide, bár az utat két részletben tettük meg, ugyanis csak dagály idején lehetett hajózni, amikor a folyó vízszintje jócskán megemelkedett. A két dagály között egy megfelelő vízmélységű horgonyzóhelyen kellett várakoznunk. Az éjszakai állás alatt a folyó partján élő rablók (nappal békés helybeli földművesek) kihasználva azt a rövid időt, míg az egyik watchman (ugyanis dupla őrséget adtunk) a körútján hátrament, felmásztak a horgonyláncon. Az orrfedélzet alatti kötélraktár nyílását feltörve már az egyik orosz gyártmányú, rettenetesen kemény és kezelhetetlen, vastag műszálas kikötőkötelet kezdték kihúzni, amikor az éppen előresétáló Bócman felfigyelt a mozgásra. Odaszólt, mire megcsúzlizták. Később megtaláltuk a lövedéket, egy nagy anyacsavar volt. A kiabálásra többen is előrefutottak, mire a gazemberek a kb. tíz méterre felmagasodó hajóorról leugráltak a vízbe. Ezután még erősebben és éberebben őrködtünk, de örültünk, hogy másnap reggel továbbindulhattunk Rangoon felé.

Délután kikötöttünk és előkészítettük a raktárakat. Innen a kikötőből nem sokat láthattunk a városból, csak néhány pagoda kimagasló tornyát. Az egyik, mely egy kisebb dombon állt, igen felkeltette az érdeklődésünket. Zs. akinek szabad volt az estéje, kiment körülnézni, és szerzett egy angol nyelvű turista kalauzt. Másnap reggel úgy gondoltam én is kimegyek, hiszen estig szabad voltam. Megbeszéltük páran, hogy együtt megyünk, Zs. a Kambuzer, Frici az egyik pincér, B. a hajóács és én. Zs. hozta a könyvét, melyet még a reggeli előtt átlapoztunk.

A járólépcsőn leérve körülnéztünk a papírhulladékkal borított mocskos rakparton, hogy merre lehetne a legkönnyebben átkelni a szeméthegyeken. Átfurakodtunk a rakodómunkások tömegén, akik a parti raktárakból egy-egy zsákkal a vállukon szaladtak a hajónk oldalához és mindegyikük egy kb. tizenöt centi hosszú, érdekesen faragott színes pálcikát vitt a kezében. A pálcikát a raktár ajtajában nyomták a markukba, majd amikor a zsákjukat a hajó oldala mellett lerakták az emelő hevederbe, a színes fácskákat egy a sarkán guggoló ember előtt kiterített vászondarabra dobálták. Az, tízes csomókba kötötte a pálcikákat, majd félretette a köteget. Igen jó rakományszámlálási módszernek tűnt.

A kikötőt elhagyva hamar beértünk a városba és először a parti sétányon ballagtunk egy ideig. Mindenhol buján zöldellt a trópusi növényzet, de látszott, hogy a valamikor rendezett parkocskákkal manapság már nem sokat törődnek. Az út menti épületek még magukon viselték a korábbi brit gyarmatosítók bélyegét, de nagyon szomorú látványt nyújtottak lepusztult állapotukban. Először úgy véltük lakatlanok, de közelebb érve mindegyikben hemzsegtek az emberek. A földszinten kisebb-nagyobb boltok helyezkedtek el, míg az emeleteken a leszakadt ablaktáblák elénk tárták a lakók családi életét.

A hőség ellenére rengetegen hemzsegtek az utcákon. A legtöbbjük helybeli burmai, de akadt itt bőven hindu, maláj és kínai is. Szinte mindenki szivarozott, még a gyerekek szájából is zöldes színű kb. tizenöt centis szivar lógott. A rothadó gyümölcshéjak és az úttest szélén csordogáló mocskos víz, meg a sok szabadtűzön sütögetett számunkra ismeretlen húsféleség szagából is erősen kirítt ezeknek a szivaroknak rettenetesen csípős és vad „illata”.

Azt már indulás előtt elhatároztuk, hogy feltétlenül felmegyünk a kis dombon álló Sve Dagon pagodába, így letértünk jobbra, egy szélesebbnek tűnő utcába. Az enyhén emelkedő utat szegélyező elhanyagolt épületek között hirtelen felfedeztünk egy postát. Rövid tanakodás után beléptünk az ajtó nélküli bejáraton a zsúfolt helyiségbe. Érdeklődésünkre, hogy képeslapokat és bélyeget szeretnék vásárolni, vagy tízen is mutogatni kezdtek és odavezettek a megfelelő pultokhoz. Mondhatni nagyon barátságosan viselkedtek, és egyáltalán nem kéregettek, mint azt korábban sok helyen tapasztaltuk. Gyorsan megírtuk a lapjainkat és egy másik pultnál bélyegeket vásároltunk a kövérkés, vidáman szivarozó nőtől, akinek az arca, akár a legtöbb nőé, vastagon be volt kenve valami sárgás agyaghoz hasonlító masszával. Először azt hittük, hogy ez valami díszféle, bár igen rondának és gusztustalannak találtuk. Csak jóval később tudtuk meg, hogy a hőség és a napsütés ellen védik így az arcukat. Megelégedetten léptünk ki a posta ajtaján a tűző napra, hiszen letudtuk a kötelező levél és lapfeladásokat. (Mindamellett később kiderült, hogy egy levél vagy lap sem ért haza. A magukat szocialista Burmát építő társadalomnak tituláló burmai hatóságok, úgy látszik csak a postai bevételt tartották szem előtt, a küldemények továbbításával már nem foglalkoztak.)

Tovább poroszkáltunk a domb meg a rajta lévő pagoda felé és hamar a város széléhez értünk. A házak elfogytak csak egy-egy rozzant kunyhó árválkodott a különféle pálmák alatti magasra nőtt fű között. Az út menti erdő igen változatos képet mutatott. Volt ott pálmafa, lombos fa, magas bokrok és fentről hosszú indák lógtak az ágakról.

- Na Frici, mennyiért mennél be a fák közé? - kérdezte a hajóács a pincértől.

- Nem tudom, de igen sokat kéne fizetned, hogy megtegyem - felelte Frici. - Van ott talán még sárkány is. De esetleg Zs. bemenne. Ő nagyon bátor.

- Nem bátor, csak vak. Félig - vigyorgott a Kambuzer.

Hamarosan a domb aljához értünk, ahonnét széles lépcsősor vezetett fel a pagodához. A két oldalát faragott kő mellvéd alkotta, melyek tövében rengeteg embert ült és nem kis hangzavarral füstölőket, gyertyákat, színes papírgömböket árult. Lassan kapaszkodtunk felfelé.

- Hát mire itt a hívők felérnek, addigra a bűneik nagy részét már le is vezekelték - nyögtem lihegve és az arcomat törölgettem egy nagy zsebkendővel.

- Nyugi Vanek! - (a Vanek én voltam) vígasztalt a hajóács. - Mindjárt fent leszünk.

Tényleg. A lépcsősor befutott valami tetőzet alá és ott folytatódott. Beléptünk az árnyékba és rengeteg szandált, cipőt vettünk észre a lépcsők két oldalánál a kövön. Láttuk, hogy az előttünk haladó burmaiak kilépnek a papucsaikból, melyeket kirugdosnak oldalra, és mezítláb mennek tovább.

- Álljunk meg fiúk! Itt le kell venni a cipőt! - rikkantotta Frici.

- Jól van, de én nem hagyom itt. Még elviszik - felelte Zs.

- Vannak reklámzacskóink. Beletesszük és magunkkal visszük - jelentette ki B.

Így is tettünk. Világéletemben utáltam mezítláb járni, de nem tehettem mást. Kissé idegenkedve lépegettem tovább a szemetes lépcsőn, míg beértünk a domb tetején körbefutó várfalhoz hasonló építmény széles kapuján. A látvány megérte a fáradtságot. A domb szélét szabálytalan köralakban szegélyező fal belső oldalán egymást érték a kisebb-nagyobb szentélyek, melyek legtöbbjében egy rakás ember kuporgott. Imádkoztak, beszélgettek, sőt volt ahol egész családok foglaltak helyet és vígan falatoztak. A felnőttek füstölőket égettek, míg a gyerekek össze-vissza szaladgáltak. Az élénk, főleg piros és vörös, illetve arany színek szinte már bántották az ember szemét. A domb közepén állt a hatalmas nyeles haranghoz hasonlító, aranylemezekkel borított legalább 35 m magas főszentély. A hagyomány és a hit szerint minden pagodában egy ilyen óriási harang alatt őrzik Buddhának valamilyen relikviáját. Ezen korábban már elgondolkoztunk. Nem tudtuk ugyan mennyi pagoda lehet a világon, de ha mindegyikben van egy foga, hajszála, vagy körme, vagy egy apró csontdarabkája, nos akkor… ? A központi szentélyt kisebb-nagyobb kápolnák, tornyocskák vették körül, melyek legtöbbjét vagyonos hívők emelték felajánlásból. Mindegyik gazdagon aranyozott, igen cifra volt. Jellegzetes hegyes csúcsos végeik körül apró fémlemezkék lógtak, melyek a szellőtől egymáshoz verődve halkan csilingeltek. Annyi kis szentély volt, hogy már több sorban vették körül a főszentélyt. A kápolnák mellett nagyon sok bizarr szobor állt, állatok, torz pofájú sárkányok, valamint rengeteg Buddhát ábrázoló szobor. Buddhát sokféle helyzetben mintázták meg, de a legtöbb az ölbe tett összekulcsolt kezekkel a lábszárain ülő, ún. gondolkodó Buddha volt. A szemünk szinte belefáradt a számunkra szokatlanul díszes és színes látványba. A központi rész és a külső fal melletti kis szentélyek közötti sima kövekkel borított tágas területen, ahogy azt már említettem, élénken nyüzsögtek az emberek. Láttunk néhány turistát is, de a legtöbbjük helybeli hívő volt. Itt-ott felvillant egy-egy szerzetes élénk narancsszínű ruhája, amint lehajtott fejjel igyekezett valahová.

- Gyerekek - szólalt meg Frici. - Mozduljunk már, mert teljesen odasül a talpam.

Való igaz. A tűző napon átmelegedett sima kövek igen kellemetlenné kezdtek válni. Elindultunk és időnként meg-megálltunk fényképezni. Szép lassan körbejártuk a központi szentélyt, és az egyik helyen valamit locsolhattak, mert több hatalmas víztócsa csillogott a kövezeten. Mintha összebeszéltünk volna, mindnyájan belegázoltunk és kéjesen hűsítettük a talpainkat.

- Ha nem templomban lennénk, én mindjárt dagonyáznék egyet - jelentette ki Zs.

- Nem biztos, hogy a hívők ezt elnéznék - mordult fel B.

- Miért? Nézd csak! Ezek itt heverésznek, eszegetnek, a gyerekek meg labdáznak - mutatott Zs. a külső szentélyek előtti burmaiakra.

- Hát ők itthon vannak, mi pedig csak hitetlen külföldiek vagyunk - hunyorgott Frici a szódásüveg talphoz hasonlító szemüvege mögül. - Jobb nem provokálni őket.

A lábfürdő után hamarosan visszaértünk a kiindulási helyünkre, amikor B. és Frici kitalálta, hogy visszamennének még a túloldalra lefényképezni valamit. Zs. velük tartott, én viszont nagyon jól éreztem magam a kapubejárat árnyékában jóval hűvösebb kövezeten.

- Majd itt megvárlak benneteket - mondtam, és azon gondolkoztam leüljek-e valahol a kőre, de végül mégsem tettem. A sok járkáló burmai közül egyszer csak odalépett egy meghatározhatatlan korú, de már eléggé idős ember. Egy darabig nézegetett, majd látva, hogy jámboran csak az izzadtságomat törölgetem és nem harapok, érthető de furcsa akcentusú angolsággal megszólított.

- Bocsásson meg, de ön turista?

- Nem - feleltem, ugyanis nagyon utáltuk, sőt sértésnek is vettük, ha turistának néztek bennünket. - Tengerész vagyok.

- Ó, hát ön nagyon szerencsés.

- Igen? Ugyan miért? - kérdeztem.

- Azért mert itt lehet, és láthatja ezt a szent helyet.

- Igazán? Ezért?

- Hát persze. Ez India legszentebb Buddhista temploma. (Az útikalauz csak Hátsó-India legszentebb helyeként emlegette, de nem akartam vitatkozni.)

- Igen? És miért az?

- Mert itt őrzik Buddha haját!

Na ezt nem szabad kétségbe vonni. Legalábbis nem itt és most.

- Fantasztikus!

- Igen, igen. Nagyon szent hely. Minden hívő vágya, hogy az életében egyszer elzarándokoljon ide. Ön pedig itt van. Messziről jött? Szabad tudnom honnan érkezett? Amerikából?

- Elég messziről, de nem Amerikából, hanem Európából.

- Melyik országból?

- Egy kis országból. Nem biztos, hogy hallott róla. Magyarországról.

- Persze hogy hallottam róla. Közép-Európában van, fővárosa Budapest. Van egy nagy folyója és egy híres tava, a Balaton.

Nagyon bamba képet vághattam, mert az öreg kissé elmosolyodott.

- Talán már járt az országunkban? - nyögtem ki nagy nehezen.

- Nem, nem. Soha nem mozdultam ki Burmából.

- Megkérdezhetem, hogy mivel foglalkozik? Talán tanár? - kérdeztem, bár az öltözéke nagyon szegényesnek tűnt.

- A mezőgazdaságban dolgozom. Van egy kis földem, 20 acre (kb. 8 hektár).

- Hol hallott Magyarországról?

- Még az iskolában, azután pedig sokat olvastam. Még most is sokat olvasok.

- Hát ez szinte hihetetlen. Örülök, hogy találkoztam valakivel, aki tudja, hogy egyáltalán a világon vagyunk.

- Én is nagyon örülök a beszélgetésnek. Látom, jönnek vissza a társai. Minden jót és járjon szerencsével! - búcsúzott az idős ember és jól megrázta a kezem, majd eltávozott.

- Hát te kivel haverkodtál össze? - érdeklődött Zs. és az öreg után nézett.

- El sem hiszitek, de ez az ember tudta hol van Magyarország, mi a fővárosa, meg minden - és beszámoltam rövid beszélgetésünkről.

- Na ez igazán érdekes - jegyezte meg Frici. - Kéne csinálni odahaza egy felmérést valamelyik TSZ-ben, vajon hányan tudnak egyáltalán Burma létezéséről?

Fizetni! Fizetni!

(m/s Debrecen, 1976.)

Délután 4 óra múlt és éppen átadtam a szolgálatot K-nak az I. tisztnek, amikor a vakító napsütéssel szemben szabad szemmel is kivehettük a Ravennába vezető Corsini Csatorna két, hosszan a tengerbe benyúló kőgátját. A radar mellett álló Barba odanyúlt a telegráfhoz és az „Egész lassan előre” jelzésre húzta vissza a gépházi parancsjelző karját. A főgép monoton dübörgése halk morgássá változott és a Debrecen motoros lelassult.

- Hívtátok már a VHF-en[2] a Pilotot? - kérdezte K.

- Persze. Azt mondta mindjárt kijön. A srácok már teszik is ki a boszkalinát[3] a baloldalra - feleltem.

- Menjek előre, Barba? - fordult a parancsnok felé az I. tiszt.

- Ráérsz majd ha már itt lesz a Pilot - válaszolt a Barba és hátranézett. - Ne légy már olyan izgága! A Bócman ott van elől a horgonynál, ezért fizetik, nem?

K. elvigyorodott. - Legalább lesz egy kis pénze, amiből vadásztöltényeket vásárolhat. Nekem is jól jönne egy Bambira való.

- Majd este meghívlak, jó? - kontráztam. - A szegény II. tiszt meghívja a gazdag Elsőt.

- Hát engem nem? - érdeklődött G. a parancsnok. - Nekem még gyerekeim is vannak. Hiába, nem jut mindenre.

- Jaj de rám szálltatok! Oké! Ma este én vagyok a fizető, de kellene keresni egy jó kis helyet, mert még sosem voltam itt Porto Corsiniben, a ravennai „Szépasszony” meg legalább 3 mérfölddel beljebb van.

- Ezen ne múljon. Olyan még nem volt, hogy egy marinájó[4] ne találjon öt percen belül valami jó kocsmát - erősködött az I. tiszt.

Ekkor a kőgátak végén felbukkant egy alacsony testű motoros. A nappal szemben szinte csak az árnyképét láttuk, de az alakjából kitűnt, hogy a Piloté.

A Barba „Állj-ra” tette a telegráfot. Kimentem a baloldali külső hídra és onnét figyeltem a gyorsan közeledő csónakot. Ahogy elkanyarodott kissé balra a Naptól, az árnykép kiszínesedett. Hatalmas fehér P virított szépen ívelt fekete testén, alacsony fehér felépítményén pedig számok látszottak. Keresztrúdján szinte mereven feszült a „H” jelzőlobogó. Lenéztem a fedélzetre, ahol két matróz társaságában már ott világított Péter, a III. tiszt lángvörös sörénye. A hajónk már szinte teljesen megállt és a csónak kecsesen odasiklott a kötéllétrához. Egy könnyű nyári öltönyös alak elkapta az egyik kötelét majd a másikat, és felugrott az egyik fokra. A csónak azonnal elkanyarodott, ő meg egy pillanat alatt fent volt a mellvédnél, majd bemászott. Péter felkísérte a hídra.

- Good afternoon, Captain! - köszönt harsányan, ahogy belépett a kormányállás ajtaján. - Hogy van? - és előrenyújtotta a kezét.

Na ez nem mond ellent az olaszokról kialakult képnek, gondoltam, miközben a vidáman mosolygó velem is kezet rázott.

- Félerő előre, Captain. Lassan jobbra! Via cosi! (Így irány!) - dirigálta hangosan és a kormányos matróz elismételgette az angol és néha olasz nyelven kiadott vezényszavakat.

- Jobboldallal kötünk ki - felelte az olasz, amikor a Barba megkérdezte.

- Na menjetek a helyetekre! - szólt oda a Barba nekem és az Elsőnek. Gyorsan lementünk a csónakfedélzetről és én már a helyemen is voltam a pupán.

Róka, a szőke és igen izmos hajóács már ott igazgatta a deckboy által fentről leadott köteleket.

- Melyik oldal lesz? - kérdezte, amikor meglátott.

- A jobb - feleltem majd megfogtam az egyik kötél végét és kidugtam a jobboldali kötélterelőn, amit Róka elkapott és visszahúzott a deckre. Ekkor megszólalt a fejünk feletti hangszóró.

- Ballonok nem kellenek. Vannak fenderek a parton - recsegte a Barba.

Körülnéztem. Minden rendben előkészítve. Hiába, öreg róka már ez a Róka, gondoltam és jó tengerész szokás szerint rákönyököltem a mellvédre. A hajóács odajött és mellém könyökölt.

- Voltál már Porto Corsiniben?

- Még nem, de Ravennába menet jó párszor elhaladtam előtte.

- Hát így én is, de itt még nem rakodtam.

Időközben a kőgátak között beértünk a Corsini Csatornába és kibontakozott előttünk a kisváros, vagy inkább falu képe. Nagyon rendezett, kertes házakból álló település volt, melyben nem nagyon lehetett egy-két emeletesnél magasabb épületet látni. Tiszta, széles utcák, sok fa és zöld növényzet, szinte jólesett az ember szemének. A járókelők nem nyüzsögtek, ehhez még korán volt. Páran sétálgattak csak a parton, de nem sok ügyet vetettek ránk, hiszen naponta tucatnyi hajót láthattak, a Debrecen pedig nem tartozott a látványosabbak közé. Éppen két sivalkodó gyerek kötötte le a figyelmemet, amikor Róka hirtelen megbökte a karomat.

- Odanézz! - nyújtotta ki a balkezét. - El sem hiszem!

A keze irányába néztem és egy éttermet láttam. - Mi az? Mi a baj? - kérdeztem.

- Hát nem látod? A cégért? Ez egy kommunista kocsma!

Tényleg. A RISTORANTE felirat felett egy nagy üvegtáblán ismerős jelvények vöröslöttek. Sarló-kalapács meg egy ötágú csillag.

- Jó szemed van Róka.

A hajó nemsokára lassított és megkezdtük a kikötési manővert. Hely volt bőven, szél, áramlás semmi, így azután nagyon hamar be is fejeztük. A parton már ott toporgott a hatósági vizsgálatot végzők kis csoportja arra várva, hogy feljöhessenek a hajóra. Mire felértek már én is a tiszti szalonban voltam az egészségügyi könyvekkel meg az oltási listákkal.

A vizsgálat nem tartott túl sokáig, hiszen üresen érkeztünk rakodásra. Egy óra alatt mindennel végeztünk, ami jól is jött, mert már így is jócskán késtünk a vacsorával.

Evés közben eszembe jutott a kocsma.

- Idefele jövet, nem messze innen, láttam egy kommunista kocsmát - kezdtem a mondókámat.

- Hogy mit? - kapta fel a fejét a Chief.

- Egy kommunista kocsmát. Nagy vörös sarló-kalapács meg ötágú csillag a cégére.

- Nem viccelsz? - kérdezte a Barba.

- Nem. A Róka vette észre, de én is láttam. Nincs többre, mint egy kilométer.

- Nos, akkor oda hívhatsz meg bennünket. Péter, te bent maradsz a hajón ügyeletes tisztnek - nézett a vörös sörényét búsan lógató III. tisztre a parancsnok.

- Sejtettem, hogy ez lesz a vége - sóhajtotta színpadiasan -, de holnap délelőtt ki szeretnék menni.

- Jól van. Menj. Majd mi intézzük a rakodást - reagált a Chief.

Így is történt. Úgy este félnyolc tájban mind a hárman leballagtunk a járón, de mielőtt elindultunk volna, K. gondosan végignézte a hajó külhéj lemezeit, melyeken itt-ott kiütött a rozsda. Dörmögött valamit a bajsza alatt, azután megfordult és nekivágtunk.

- Ilyen az igazi I. tiszt - kezdte a Barba. - Ha süllyed a hajó, és az orra kiemelkedik a vízből, akkor a Chief még gyorsan ráfestet egy réteget.

- De előtte még le is alapoztatom - felelte a Chief.

Ráérősen sétáltunk a tenger irányába és csakhamar beértünk a rendezett kertes házak közé. Belestem minden keresztutcába, mert valamerre arra láttam azt az ominózus cégért, míg végre észrevettem.

- Na ez az! Ott van! - mutattam egy széles emeletes házra, melynek falán ott lógott a cégtábla. Odamentünk és benéztünk. Egy nagy éttermet láttunk, melynek egyik oldalán hosszú bárpult húzódott, mögötte italos polcok. A helyiséget olasz szokás szerint pasztellszínekben pompázó terítőkkel borított négyszemélyes asztalokkal töltötték meg. A terem majdnem tele volt, de akadtak még üres asztalok.

- Menjünk be! - javasolta a Barba és az ajtó felé indult.

Odabent eléggé nagy volt a lárma, hiszen a halkan beszélgetni szinte képtelen helyiek alkották a vendégsereget. Leültünk egy asztalhoz és az odasiető pincértől sört rendeltünk. Amíg vártunk jobban körülnéztünk. A bárpult túlsó végénél felfedeztem egy lépcsőt az emeletre.

- Lehet, hogy fent vannak a különtermek - intettem a lépcső felé.

Megjött a pincér a sörökkel és azt kérdezte: - Signori! Akarnak enni valamit?

- Köszönjük nem - felelte a Barba.

- Mondja kérem - fordult K. a pincérhez -, miért van az ajtó felett kommunista szimbólum?

- Azért Signore, mert az emeleten van a Kommunista Párt helyi szervének helyisége és ott tartják a gyűléseket is.

- Csak ők használják az egész emeletet? Jó sokba kerülhet.

- Nem Signore, mert az étterem tulajdonosa is tag, valamint a helyi futballcsapat és a vezetősége is ott tanyázik.

- Érdekes, köszönöm - bólintott K. és nagyot húzott a söréből.

Már egy órája ücsörögtünk, és az asztalunkon megszaporodtak az üres üvegek. Miről beszélgettünk? Természetesen hajókról, kikötőről, rakodásokról.

- Legalább itt ne dolgoznátok - horkant fel a Barba. - Nincs más témátok?

- De van ….. – kezdtem, amikor úgy éreztem, hogy megbillen alattam a szék. Felkaptam a fejem, hogy mi volt ez. Három kisüveg sörtől az ember nem érez ilyen dolgokat, a padló meg nem hajófedélzet, hogy billegjen. Éppen szólni akartam, amikor egy újabb, erősebb lökést éreztem. Összenéztünk.

- Ti is éreztétek? - kérdezte a Chief.

- Persze - felelte a Barba és felnézett a lámpákra. Követtük a pillantását. A hosszú száron lógó lámpák lengedezni kezdtek, miközben újabb lökések következtek. A pult mögötti polcrendszer felől egymáshoz ütődő poharak csörömpölése hallatszott, majd néhány hangos reccsenés jelezte, hogy a lehulló üvegek megérkeztek a padlóra.

- Ez földrengés! - kiáltotta K. de alig hallottuk a hatalmas hangzavarban.

A vendégek óriási zajjal kitódultak az utca közepére. A bárpult mögött egy kövérkés nagydarab ember ordibált: - Uraim! Fizetni! Fizetni!

Tanácstalanul nézegettük egymást. Láthatóan egyikünk sem akarta megkezdeni a visszavonulást, de a Barbának volt köztünk a legtöbb esze, mert amikor egy újabb rengéstől a mennyezet is hajladozni kezdett, kirúgta maga alól a széket és felkiáltott. - Menjünk!

Sietve távoztunk, de K. még felkapta a három majdnem teli sörösüveget. Odakint az utcán izgatott embercsoportok hadonásztak és kiabáltak. Voltak ott a környező házakból kimenekült hiányos öltözékűek is. Néhányan apró gyermekeket szorongattak. Visszanéztem és láttam, hogy az étterem teljesen üres. Utoljára a fizetést reklamáló ember jött ki, valószínűleg ő volt a tulaj. A föld mozdult még párat de már kisebbeket. A házakban láthatóan nem estek nagy károk és lassan az emberek is megnyugodtak, ami viszont nem azt jelentette, hogy a hangzavar abbamaradt. Úgy félórán át az utca közepén ácsorogtunk kezünkben a sörösüvegekkel, majd látva, hogy sokan visszamennek a helyiségbe mi is követtük a példájukat. Az asztalunkon a poharak felborultak és a szép terítő már beitta a kifolyt sört. Néhány üres üveg a padlón hevert. Gyorsan hívtam a pincért, fizettem és távoztunk.

- Na ezt jól kifogtuk - jött meg a hangom odakint.

- Szerencsénk volt - kontrázott a Chief -, na induljunk!

Nem mentünk ki a parti sétányra, hanem az azzal párhuzamosan futó utcában igyekeztünk vissza a hajó felé. Sok helyen még mindig kint álltak az emberek a járdán és izgatott hangon beszélgettek. Ahogy kijjebb értünk egyre kevesebben voltak, míg végül kihalt sötét házak között ballagtunk. Az egyik ház nyitott kis kapujában megpillantottunk egy kifelé nézegető hatalmas dán dogot.

- Azt hiszem én átmegyek a túloldalra - mondtam a többieknek, de a Chief megállított.

- Nem jól teszed. Ez megérzi, hogy ha félsz tőle.

- És milyen jól érzi. Félek is, hogy essen bele a fene.

- Várj! Éreztetni kell vele a felsőbbrendűségedet és akkor ő fog félni.

- Hogyan?

- Hát megugatom, de haragosan.

Több se kellett nekem és máris a túlsó járdáról néztem, ahogy K. négykézlábra áll és morogni kezd.

- Micsoda marhaság - jegyezte meg a Barba -, itt hagylak, hogy ne kompromittálj - és már húzott is át az úttesten az én oldalamra.

Más is lehet itt nem csak a kompromittálás, gondoltam de óvakodtam hangosan kimondani. Ezután egymás mellett ácsorogva néztük ahogy K. odamászik a kiskapuhoz, és hangosan csaholni kezd a dán dognak. Az csak állt, nézett, szimatolgatott a levegőbe, de meg sem nyikkant. K. vakkantott néhány hatalmasat mire az utcai lámpa fényében még sötétebbnek tűnő óriási állat érdeklődve kijjebb jött a járdára.

A Barba megunta dolgot és átszólt a túloldalra. - K. Ha akarsz te csak ugass tovább, mi hazamegyünk - és elindult. Követtem. Alig mentünk húsz métert, amikor K. utolért bennünket.

- Na mi a helyzet? Kibeszélgettétek magatokat? - kérdeztem.

- Nem. Úgy ráijesztettem, hogy meg sem mert mukkanni. Csak én ugattam.

- Nem az lehetett, hogy a meglepetéstől állt el a szava? - vigyorgott a Barba. - Biztosan nem látott még embertől ilyen hülyeséget.

- Hülyeség, nem hülyeség, én győztem, mert éreztettem vele, hogy bátrabb vagyok nála. Nem úgy, mint egyesek - húzogatta K. a bajuszát.

A kutyakaland után hamarosan a hajóhoz értünk. A járónál Péter könyökölt a watchman mellett és beszélgettek. Körülnéztünk van-e valami nyoma a földrengésnek. Semmi. A kötelek rendesen tartottak, csak a part szélén állt tócsákban a kicsapott víz. Felérve bementünk a tiszti szalonba és elmeséltük Péternek, hogy földrengés volt. Ők a hajón észre sem vették. Persze a csatornán ki-be járó nagyobb hajóktól mindig megmozdulnak a kikötött hajók, így hát ez fel sem tűnt nekik.

- Tényleg mozgott az épület? - hitetlenkedett Péter.

- De még mennyire - felelte K. - Még a mennyezet is hajladozott. Akkor mentünk ki mi is a kocsmából.

- Jól tettétek, mert ha véletlenül beszakad, akkor nektek annyi - helyeselt a III. tiszt. - Már látom is mit hozott volna le holnap az Esti Hírlap az első oldalán. „A DEBRECEN tengerjáró szinte teljes tiszti karát agyonütötte egy összeomlott kocsma!” Marha jó! Még véletlenül sem a Dante síremlékének a mennyezete.

- De vicces vagy! - horkantam fel. - Majd ha holnap bemész Ravennába, akkor dőljön rád a Dante sírja, vagy a Theodorik király mauzóleuma! De ha be mersz menni a „Szépasszony” kocsmájába …..!

Másnap kora reggel megérkezett az ügynök. A hivatalos papírok mellett egy újságot is hozott, amiből röviden felolvasott nekünk. Előző este Észak-Olaszországban a hegyek között hatalmas földrengés volt és teljesen elpusztított egy kis falut. Több százan meghaltak. A rengéseket még Ravennában is érezni lehetett.

[1]Burma = Ma Mianmar

[2] VHF = URH rádiótelefon.

[3] Boszkalina = Fa lépcsőfokos kötéllétra, melyet a hajó oldalán lógatnak ki.

[4] Marinájó = Az olasz matróz szó torzított alakja.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

Szólj hozzá!

Veperdi András emlékiratai 8. rész

2012.09.13. 09:39 malay

Biztosítási trükkök

(1971 és 1980.)

Az embereknek határozott, és általában nem pozitív véleményük van a biztosító társaságokról. Persze van ennek alapja, nem is kicsi, de azt látni kell, hogy a biztosítás is üzlet, (de még milyen jó üzlet) és mint ilyen, nem jótékonysági intézmény. Ebből adódóan a két fél teljesen ellenérdekeltnek tűnik. A biztosító társaság minél több díjat akar beszedni, és minél kevesebbet szeretne kifizetni. A biztosítást kötő fél pedig pont fordítva gondolkozik. Így azután adottak a konfliktushelyzetek. Sokak előtt ismert az az alapvicc, amikor egy biztosított egyén háza beázik a havas esőtől, az elektromos vezetékekben zárlat keletkezik, és a ház leég. Amikor kéri a kár megtérítését, a biztosító társaság a következőképpen reagál: - Uram! Önnek biztosítása van az eső és a hó okozta károkra, de a havas esőről egyetlen szó sincs a kötvényében, így tehát önnek nem jár semmi.

Az érem másik oldala pedig az, amikor a károsult apait-anyait bedob és jóval nagyobb kárt jelent be a valóságosnál, de akad olyan is, hogy szándékosan idézik elő a károkozó eseményt. Ezzel csak azt akartam jelezni, hogy egyik oldal sem a földre szállt angyalok gyülekezete, de általában a biztosítók a győztesek. Nem csoda hát, hogy a biztosítottak mindent megragadnak azért, hogy valamicskét visszakapjanak a befizetett pénzükből. Különösen igaz ez a hajóstársaságok tekintetében. A hajók biztosítása nem olcsó dolog, így érthető, hogy a fedélzeti tisztek képzésében helyet kapott a biztosító felé beadott kárigények helyes és a hajótulajdonos szempontjából előnyös alkalmazása. A következőkben két ilyen esetet szeretnék elmondani, melyeknél egy-egy apró szabálytalanság árán tekintélyes összegeket sikerült visszaszerezni a károk kijavítására. Az esetek már régen elévültek, sőt már maga a hajóstársaság sincs meg, így hát nyugodtan lehet beszélni a dologról.

1971 tavaszán Alexandriába érkeztünk a Dunaújváros nevű hazajáróval, mely a neve ellenére a többi sorstársával együtt, akkor már sok éve nem járt haza a budapesti anyakikötőjébe. Az alexandriai kikötő szokás szerint zsúfolt volt, így a külső kikötőben kellett lehorgonyoznunk. Jó néhány napot töltöttünk ott szabad rakpartra várva, és ez az idő kiválónak mutatkozott arra, hogy eltüntessük a hajó külső oldalán keletkezett rozsdafoltokat. Akkor már én töltöttem be az „öregmatróz” szerepét, így nyugodtan kérhettem Gyula bácsit, a Bócmant, hogy én legyek az egyik, aki a dunai ladikból kívülről kaparja és festi a hajó oldalát. Abban az időben a kikötőkben még megengedték az ilyen munkálatokat.

A második napon reggeli után vízre is tettük a dunai ladikunkat, melyet a helyiek mindig megcsodáltak a különös formája miatt. Laci a tisztjelölt lett a társam, akivel amúgy is egy kormányőrségben voltunk, és aki pár évvel később tragikus körülmények között veszett oda egy bérelt ciprusi hajóval, melyen mint a cégünk által kiküldött rakományellenőr szolgált.

Az alexandriai kikötőben három és fél évvel a 67-es izraeli-arab háború után még mindig divat volt az izraeli békaemberek elleni védekezés. Ez abból állt, hogy éjjel-nappal három-négy haditengerészeti csónak cirkált a kikötőben és kb. negyedórás időközökben bedobtak a vízbe egy meggyújtott gyújtózsinórú 20 dekás trotil töltetet. A felrobbanó töltet által keltett víznyomásnak kellett volna elpusztítani vagy elkábítani a beúszott békaembereket, amit minden bizonnyal meg is tesz, ha azok egyáltalán beúsztak volna. Az arab haditengerészek persze nagyon élvezték ezt a nagy hanggal járó tevékenységet, és viccből, vagy némi rosszindulatból, a kikötőben álló hajók közelében igyekeztek robbantgatni. Ettől viszont éjjel az ember úgy érezte magát az ágyában, mintha rá akarna szakadni a kabinfal.

Miközben bepakoltuk a ladikba a szerszámainkat meg a festéket, hol közelebbről, hol távolabbról hallottuk a nagy durranásokat. Lemásztunk és a mellvédhez kikötött kötelek mentén odahúztuk magunkat a pupához[1] a baloldalon, hogy ott kezdjük el a munkát.

- Hé! Valaki! - kiabált Laci.

- Mi van? - nézett ki a mellvéd felett Péter a hajóács.

- Zárjátok be a legénységi WC-t egy félórára! - A ladikunk ugyanis éppen a kifolyó alatt állt és nem akartuk, hogy munka közben valaki ránk öblítse a végtermékét.

- Jó! - intett Péter és eltűnt a szemünk elől.

Komótosan, de tempósan vakargatni kezdtük a rozsdafoltokat, majd a drótkefékkel igyekeztünk lecsiszolni a rozsda maradékát, végül Laci bekente míniummal a letisztított foltot. Miután egy csónakhosszal végeztünk, előrébb húztuk magunkat a legénységi szalon ablakai alá. Közben észre sem vettük a közelünkbe ért viharvert motoros bárkát, melyről vagy nyolc, valamikor piros színű, de a piszoktól szinte megfeketedett mentőmellénybe öltözött arab haditengerész integetett felénk.

- Szigarett, viszki? - kiabálták. Cigit meg piát akartak.

- Mafis! (Nincs!) - ordított vissza Laci -, különben is menjetek a picsába!

Az arabusok, akik biztosan nem értették a magyar szavakat, felfogták a lényeget. Dühösen ordibálni kezdtek, amit viszont mi nem értettünk, de sejtettük miket mondanak. A koszlott bárka elkanyarodott és a hajótól nem többre, mint 15 méterre bedobtak egy robbanótöltetet.

A hangos robbanás után határozott javaslatokat tettünk nekik, hogy kikkel létesítsenek vérfertőző kapcsolatokat, majd folytattuk a munkát. A délelőtti kávé után már a négyes raktár magasságában jártunk, amikor nagy jövés-menés támadt a fedélzeten. Először a Kápó tűnt el a gépházajtóban, majd kisvártatva előbújt és a középfelépítmény felé sietett. Alig egy perc múlva már a Barba és a Chief társaságában jött visszafelé és mindnyájan lementek a gépházba.

- Nézd már! Az Öreg lemegy a gépházba! - mormolta Laci.

- Már hét hónapja vagyok lent, de ilyet még nem láttam. Mi lehet az oka? - értetlenkedtem.

- Hé Lajos! - kiabált fel Laci az éppen arra siető gépaszinak. - Mi ez a nagy nyüzsgés?

- Víz van a gépházban. Már a pajorokat[2] emelgeti. Most kezdtünk el szivattyúzni - felelte az aszi és ő is besietett az ajtón.

- A fenét! Csak nem süllyedünk? - vigyorgott Laci.

- Nos, akkor mi vagyunk a legjobb helyen - jegyeztem meg.

Ekkor Péter, a hajóács bukkant fel a kanizsella alól, és a IV-es raktár duplafenekét és fenékárkait kezdte szondázni.

- Száraz mind - mondta az odaérkező Bócmannak.

- Akkor hát csak a gépház alatt van a lyuk - hadarta Gyula bácsi és már szaladt is a gépházajtóban felbukkanó Chiefhez.

- Felmenjünk, Péter? - kérdeztem a szondacső dugóját csavarozó ácsot.

- Maradjatok csak. Nem nagy ügy. A fenékszivattyú már majdnem kikapta az egészet.

- Mégis mi történt?

- Hát a Kapa volt lent éppen szolgálatban, amikor észrevette, hogy a talpát nyalogatja a víz. Felszólt a Kápónak és azonnal bekapcsolták a szivattyút, majd riasztották a többieket.

- Péter! - kiáltott ki a gépházajtóból a Chief. - Szedjenek elő a havaria ládából cementet, meg hozzanak homokot is! - Ekkor meglátott minket, ahogy hullámrésen kukucskáltunk befelé. Odajött.

- Maguk maradjanak a csónakban. A jobb főgép alatt kilukadt az egyik lemez. A gépészek egy darabka vaspálcát fognak kilógatni a lukon, de előbb a Bócmanék dobókat húznak át a hajó alatt, és maguk fogják a dobó öblével kihalászni a kilógatott vasat! Menjenek hátra a ladikkal!

Hátravontattuk magunkat. A pupán Gyula bácsi a deckboy-jal dobóköteleket csomózott. Az egyiknek a közepére rákötött egy másikat és nehezéknek egy seklit, majd a dupla szálra is egy nehezéket úgy 15 méterre. Ezután a dupla véget leadták nekünk a baloldalra, míg ők a másik végét a hajó fara mögött átvéve a jobboldalon eresztették be a vízbe. A nehezékek ellenére elég keservesen sikerült a hajó alá húzni és előrevinni a Kápó által megadott helyig. Itt azután szétnyitottuk a dupla véget, és amikor szóltak, lassan húzni kezdtük. A gépházból ekkorra már egy acéldróton kilógatták a vasdarabkát. Mintegy félórás kínlódás után a kezünkben volt. Feladtuk a fedélzetre, ahol a drótról leszedték a vasat és egy, a gépműhelyben kifúrt szárú, nagy kapupánt csavart kötöttek rá. Ezután visszaengedtük a vízbe, majd a gépházból óvatosan visszahúzták lukba, ahol tömítéseket tettek rá, végül több anyával jól leszorították. Ezt követően Péterék a már bekevert betont beöntötték a fenékborda közébe. Másnapra a cementbox megkötött és egy csepp víz sem szivárgott a hajóba.

A rakodás befejeztével Trieszt felé indultunk. Menetközben a nulla-hatos kormányőrségben voltam Lacival, és ez mindig jó információforrást jelentett. A parancsnok és a tisztek a hídon beszélték meg a különböző ügyes-bajos dolgokat, így a kormányos matróz sok mindent megtudhatott. Ily módon értesültünk arról, hogy a hajó ugyan biztosítva van lékesedés ellen, de Alexandria abban az időben háborús övezetnek számított, így az ott keletkezett károkra a biztosító csak akkor fizet, ha külön háborús biztosítással rendelkezünk. Ilyet persze a cégünk, a legtöbb hajóstársasággal egyetemben, nem kötött.

Amennyiben a tavasz végén esedékes nagyjavításon végrehajtandó fenéklemez csere költségeinek jelentős részét a biztosítóra akarjuk terhelni, a luknak nem Alexandriában, hanem valahol békésebb vizeken kellett keletkeznie. Szerencsénkre Kréta alatt kifogtunk egy nagyobb vihart, és a hajónaplóban itt jegyezték be a lékesedést és a tett intézkedéseket. Amilyen pechem volt, ebben az időpontban éppen én kormányoztam. Később hajónapló kivonatot készítettek, amit lefordítottak angol nyelvre, hogy a trieszti hatóságokkal elfogadtatva, benyújthassák a biztosítónak.

Triesztbe érkezve a hajó bejelentette az eseményt a hatóságoknak, akik átvették a dokumentációt, majd az angol nyelvű szöveget lefordíttatták olaszra. Ezután a helyi törvények szerint a Parancsnoknak, a Gépüzemvezetőnek, szolgálatban lévő tisztnek és kormányos matróznak ki kellett menni a Bíróságra, hogy esküvel tanúsítsák azt, hogy az eset a leírtak szerint történt. Fel kellett fogadni egy hites tolmácsot is, aki az eredeti magyar nyelvű szöveget összeveti az olasszal, továbbá aki a Bíróságon ellátja a tolmács szerepét.

Ki sem volt alkalmasabb erre a feladatra, mint a trieszti sipi[3], az osztrák származású, de magyarul is törve beszélő K. úr.

Az adott napon tehát nekem is mennem kellett a többiekkel a Bíróságra. Séta közben megkérdeztem a Barbát.

- Parancsnok úr! Ez hamis eskü lesz. Mi van, ha én nem szeretnék hamisan esküdni?

- Na gyerekem, azzal nagy bajt okozna. Azután pedig szétrúgom a seggét! Világos?

- Igen Captain.

A szép, monarchia kori bírósági palota kapujában már ott várt bennünket K. úr. Felvezette a csapatot az első emeletre, majd a Barbához fordult.

- Kérem ideád nekem á mágyár meg italiano pápírok!

Megkapta és belemélyedt először az olasz, majd a magyar szövegbe. Többször is átfutotta, majd értetlenkedve mondta:

- Nem értem. Mi á problémá? Mi ván kár?

- Hogy, hogy? - hördült fel a Parancsnok. - Hát az, hogy kilukadt a fenéklemez!

- Ez nincs benne italiano pápírban - bizonygatta K. úr.

Izgatott magyarázkodás következett, melynek során mind a három, különböző nyelvű dokumentumot összehasonlították és kiderült, hogy az angolról olaszra történt fordítás során elveszett a lényeg. A hibát hamar kijavították, K. úr pedig elrohant, hogy valamelyik irodában legépeltesse a módosított olasz változatot.

Nem sokkal azután, hogy visszaért, mindnyájunkat beszólították egy terembe, ahol a formaságok, K. úr tolmácsolásával, zökkenőmentesen lezajlottak.

Júniusban a nagyjavításon kicserélték a lukas fenéklemezt, amiről megállapították, hogy egy helyen valami hengerlési hiba folytán sokkal erősebben korrodált, és előbb-utóbb mindenképpen kilukadt volna. Az alexandriai robbantásoktól kapott ütések csak siettették ezt a folyamatot. Arról viszont, hogy cég és a biztosító mire ment egymással, még a Parancsnok sem kapott semmiféle információt.

A másik eset 1980 februárjában történt.

A Somogy orrfedélzetén állva figyeltem a Milosz szigete és a tőle északra lévő apró szigetecske között húzódó, alig mérföldnyi széles csatorna vizét. Az eget egyenletes szürke felhők borították és a kora délelőtti fényben a tenger egészen átlátszóvá vált. Lenézve ritka látványban volt részem. Jól ki tudtam venni a homokos tengerfeneket, amit tengeri hajóról nem igen látni. Igaza van tehát a Miloszon felvett görög Pilotnak, hogy ebben a Csatornában nagyon sekély a víz. A hajó csak lassan vánszorgott, és a következő földnyelv mögött megpillantottuk a baloldalunkon lévő kis sziget primitív rakodócsúszdáját. Oda kell beállnunk bentonitot rakodni. A jobboldalunkon feltűnt egy hatalmas kerek kikötőbója és a pilotcsónak már húzott is egy kötelet oda a pupáról. Megreccsent a hangszóró.

- Stand by a jobbhorgonynál!

- Stand by a jobbhorgonynál - ismételtem a vezényszót a horgonygép fékkarja mögött álló Misunak.

- Dobd le!

- Dobd le! - intettem a Bócman felé és a horgonylánc rövid csörömpöléssel kiszaladt a nadrágcsövön.

Szemeimmel követtem a láncot, és életemben először láttam, ahogy a horgony leér a homokos fenékre, elfekszik, majd amint a hajó orra balra lendül, a lánc is elnyúlik a sárgás fövenyen.

- Hagyd szabadon a láncot! - érkezett az újabb parancs.

A csónak előrejött és lelógattunk neki egy orrkötelet, amit kivitt a partra és rögzített. Azután elment hátra és kivitt egy farkötelet is, majd a csörlőkkel lassan, meg-megállva odahúztuk magunkat a rakodó alá. Kiadtuk a többi kötelet, és mire befejeztük a manővert már néhány rakodómunkás is feltűnt a csúszda mellett.

- Misu! Nyissátok ki a kettes raktárt! Azzal kezdünk.

- Oké Chief! Ahogy nézem, rendesen húzogathatjuk majd előre-hátra a hajót.

- A darukat pedig forgassátok ki a víz felé!

- Rendben.

Még egyszer körülnéztem az orrfedélzeten, majd elindultam hátra. A felépítmény előtti vaslépcsőnél kihajoltam és láttam a nem túl mélyen lévő tengerfeneket. Felmentem a hídra és éppen a hajónaplóba írogattam a manőver időpontjait, amikor odajött a Barba.

- Nem sok víz van alattunk - mondta -, de a Pilot meg az ügynök szerint legalább fél méter marad még, mire teljesen berakodunk. Az indulásnál nem járathatjuk a csavart és a horgonnyal meg a bójára kiadott farkötéllel kell majd kihúzatnunk magunkat.

- Remélem a fenék egyenletes és nincs valami nagyobb kő vagy szikla alattunk, amire ráülhetnénk.

A Barba arca kissé elborult. - Na, te is jóval vigasztalsz.

- Mikor kezdik a rakodást? - érdeklődtem.

- Délután kettőkor.

Ebéd után a kanizsella alatt cigarettáztam, amikor odajött Tibor, az egyik matróz, aki a saját bevallása szerint nagy könnyűbúvár volt odahaza. Le is hozta magával a hajóra a felszerelését, persze levegőpalackokat nem.

- Chief! - kezdte. - Ha lehetne, szeretnék merülni egyet, csak itt a hajó körül. Olyan szép tiszta a víz.

A kérés teljesen váratlanul ért. - Itt, most, merülni? Télen? Meg akar fagyni Tibor?

A matróz elvigyorodott. - Dehogy Chief! Megmértük a vízhőmérsékletet. 15 fok.

- De hát ez még a németeknek is kevés. Nem szeretném, hogy valami baja essen.

- Nem lesz semmi bajom. Otthon is merültem ilyen vízben, persze nem órákig. Legalább 15 percet engedélyezzen!

Láttam Tibor arcán az elszántságot. - Na jó. Mehet, de előbb beszélje meg a Bócmannal és készítsenek elő mentőgyűrűt, dobókötelet meg csáklyát.

- Meglesz! Köszönöm! - és ezzel elviharzott.

A fedélzeten már három görög ácsorgott. Lementem hozzájuk és az egyikük, aki a rakodók vezetőjének mondta magát, pár szavas angol tudásával, valamint kézzel-lábbal elmagyarázta, hogy egy óra múlva megkezdik a rakodást.

Megpróbáltam kikérdezni az alattunk lévő tengerfenék állapotáról. Megértette a kérdés lényegét és határozottan felelt. - Minden oké Chief. Nincs szikla. Csak homok. Sima.

Jól van, gondoltam, de ha már a Tibor lemerül, akkor megkérem, nézzen körül odalent.

Nem sokkal később meg is jelent egy szál fürdőnadrágban, Misuék pedig kilógatták a pilotlépcsőt a hajó partfelőli oldalán.

- Tibor! - kezdtem -, ha már úgy is lemegy, nézzen be a hajó alá is, nincs-e valami kis domb vagy szikla, amire ráülhetünk a rakodás során.

- Rendben van, megnézem - felelte a matróz és felvette a szemüvegét meg az uszonyait, majd elkezdett lemászni a pilotlépcsőn, ami alig sikerült az uszonyok miatt. A görögök szinte tátott szájjal bámulták a hajó és a part közötti mintegy két méteres hézagban vízbebújó embert.

Tibor alig egy perces pacsálás után eltűnt a víz alatt és láttuk, ahogy beúszik a hajó alá. Kisvártatva a túlsó oldalról kiabált. - Itt vagyok! Minden rendben!

Ezután hol itt, hol ott bukkant fel a felszínen, végül felszólt. - Chief! Teljesen sima a fenék. Csupa homok, kő vagy szikla egy darab sem!

- Köszönöm. Feljön?

- Még úszkálnék egy kicsit.

- Jó.

A fő görög odajött és megkérdezte. - Mit csinál ez az ember?

- Megnézi, hogy mi van a hajó alatt. Azt mondja, minden oké.

- Én is ezt mondtam Chief - csóválta a fejét kissé sértődötten. - Nem hitt nekem?

- Hittem, de nem árt az óvatosság - zártam le a témát, és már el is képzeltem a miloszi kikötő legújabb legendáját egy őrült és zsarnok magyar I. tisztről, aki ráadásul olyan hülye is, hogy képes télvíz idején matrózokat leküldeni a hajó alá leellenőrizni a tengerfeneket.

Ekkorra már Tibornak is elege lett a fürdőzésből és visszamászott a deckre. Az egyik társa rádobott a hátára egy nagy törülközőt, mert erősen reszketett.

- Gyorsan menjen zuhanyozni forró vízzel! - mondtam neki.

- Persze, megyek is - vacogta -, de Chief! A hajócsavar egyik szárnya teljesen be van görbülve.

- Hogy mi? Begörbülve?

- Igen. Mintha ráütött volna valamire és a vége teljesen visszahajlott.

- Oké. Megbeszéljük, ha már felöltözött. Jöjjön majd a parancsnokhoz!

Bekopogtam a Barbához és beszámoltam neki az eseményekről. Nem tetszett neki túlzottan a búvárkodás.

- Megőrültetek? Mi lesz, ha a srác jól megfázik?

- Már éppen egy forró fürdővel melegíti magát.

- Jól van. És mi van a csavarral?

Elmondtam amit tudtam, és alig végeztem, amikor az ajtóban megjelent Tibor.

- Jöjjön be és üljön le! - mondta a Barba és elővett egy üveg konyakot, meg poharakat. Töltött. - Na, isten, isten! - Felhajtottuk az italt, azután papírt és ceruzát nyomott a matróz kezébe.

- Próbálja meg lerajzolni, hogy néz ki a csavar!

Az amúgy is jó kézügyességgel rendelkező Tibor először elől-nézetben, majd oldal-nézetben lerajzolta a hajócsavart. Elmondása szerint a visszahajlott rész úgy 10 cm-es lehet. A Barba megköszönte, majd a félig lévő üveget a kezébe nyomta.

- Ez gyógykonyak a meghűlés ellen. Csak lassan vele, mert hatkor szolgálatba lép.

- Köszönöm Captain - állt fel a matróz és eltávozott.

- Hogyan történhetett? - töprengett a Barba. - Hol üthettünk fel valamire, és miért nem vettük észre?

Áldottam a sorsot, hogy ilyen nyugis természetű ember volt. Sohasem idegeskedett, még akkor sem, ha oka lett volna rá. Sokszor még ő csillapított engem, ha méregbe gurultam a rakodók miatt. Most is teljesen nyugodtan fogadta rossz hírt.

- Talán a Dunán. Emlékszel milyen jégen át értük el a Sulina-csatornát, ahol kiszállt az orosz Pilot? - válaszoltam.

- Lehetséges. Az biztos, hogy a Dunán történhetett, de hogy mikor?

- Mit lehetne tenni - kérdeztem -, a legközelebbi dokkolás csak augusztusban esedékes.

- Nézd! A hajó így is rendesen ment. Kibírja a javításig. Mindenesetre felveszünk majd egy jegyzőkönyvet és Réniben benyújtunk egy Sea Protestet[4] - felelte a Barba, majd rövid szünet után folytatta. - A Dunán, a Sulina-csatornában játszuk el a dolgot.

Így is történt. Miloszból egyenesen a dunai Rénibe mentünk. Sulinánál beszállt a román Pilot, és délután még a Csatornában haladtunk felfelé, amikor Péter, az I. géptiszt felszólt a gépházból, hogy egy nagyon erős koppanást hallottak a hajócsavar irányából, mintha ráütöttünk volna valamire. A szócsövön leszóltam a Barbának, aki nagy sebbel-lobbal feljött a hídra, én meg közben a Pilotot tájékoztattam a történtekről. A román kétségbeesetten tiltakozott, hogy ez lehetetlen, hiszen itt nagy a vízmélység, ő pedig a hajózóútban irányítja a hajót. Nagy nehezen megnyugtattuk, hogy senki sem hibáztatja őt, hiszen jóval nagyobb merülésű hajók mentek előttünk, de a hajócsavar ráütött valamiféle víz alatti ismeretlen tárgyra. Lehetett az akár egy vízzel átitatott fatörzs is. Ezt természetesen be kell írnunk a hajónaplóba, és jó lenne, ha az angol fordítását ő is aláírná. A Pilot, aki régóta ismert bennünket, azt mondta, meglátja mi lesz a szövegben, és attól függően aláírja. A Barba megtette a naplóbejegyzést, majd mintegy öt sorban leírta angolul is. A Pilot tüzetesen átböngészte, végül megnyugodva aláírta, miközben azt mormolta angolul, hogy valóban úszhatott valami a víz alatt, de erről ő nem tehet.

Ezt követően a Barba megírta a Sea Protestet, melyet Réniben benyújtottunk a hatóságnak. A Szovjetunióban nem kellett megesküdni semmire, a dokumentumokat, mivel sem előnyük, sem hátrányuk nem származott belőle, hamar elfogadták és hitelesítették.

A nyár végén már másik hajón voltam, de hallottam, hogy a hajócsavart kicserélték. Azt azonban még a cég Központjából leküldött javítási felügyelő sem tudta megmondani, hogy érvényesítették-e a kárigényt a biztosítónál, hiszen az sokkal hosszabb időt vett igénybe. Az általános vélemény szerint érvényesítették.

Emlékezetes dobókötél dobások

m/s „Badacsony” 1969., m/s „Dunaújváros” 1971., m/s „Cegléd” 1973

Először is, mi az a dobókötél?

Egy 25-30 méter hosszú, ruhaszárító kötél vastagságú kender (az utóbbi időkben műszálból gyártott) kötél, melynek egyik végére egy nehezéket erősítenek. Régebben ezt egy keményfából esztergályozott, némileg tekebábúra hasonlító, kb. 30 cm hosszú, úgynevezett dobókörte jelentette. A későbbiekben ezt baleset megelőzési okokból felváltotta a belsejében valamilyen nehezéket, vasdarabot tartalmazó, kötélből font „törökfej” vagy hengeres kötélfonat.

A dobókötelet arra használják, hogy bizonyos rövidebb távolságokra kidobják, vagy átdobják, majd a fogadó oldalon lévő emberek annak segítségével húzzák ki a partra a jóval vastagabb és nehezebb kikötőköteleket, vagy egy másik hajóra a vontatókötelet.

A dobókötelet használat előtt kihúzzák, hogy ne maradjanak benne csavarodások (verinák) vagy csomók, azután összeszedik az egyik kézbe, karikákba úgy, hogy mindkét vége, a körtés és a másik is, szabadon maradjon.

A dobó kidobáshoz nem annyira erő, hanem némi gyakorlással megszerezhető ügyesség szükséges. A kezdő matrózokkal gyakoroltatni szokták a dobás technikáját, amit azok, igen kevés kivétellel, hamarosan el is sajátítanak.

Az alábbiakban következzen a dobó dobásokról szóló néhány aprócska történet, melyeknek részese, vagy szemtanúja voltam.

A szürkés felhőtakaró mögött csak sejteni lehetett a gyenge november végi Napot. Nem túlzottan jó hangulatban közeledtünk a „Badacsony” hazajáróval a rijekai horgonyzóhelyhez, ugyanis rádión azt az értesítést kaptuk, hogy csak a következő héten kezdik meg a rakodást. Péntek kora délután volt, és mindenkinek az járt az eszében, milyen jó lenne a lehorgonyzás helyett a kikötőben part mellé állni, ahonnét hétvégén az ember kimehet a városba, egy kicsit kikapcsolódni.

Miután a bócmannal együtt előkészítettem a horgonyokat a ledobáshoz, a horgonyzóhelyen álló néhány nagyobb hajót kezdtem nézegetni, amikor az egyik mögül előbukkant a fekete testű, fehér felépítményű, kecses vonalú révkalauz hajócska jól ismert alakja.

- Nézze Feri bácsi - szóltam oda a horgonygép egyik fékezőkarjára támaszkodva, búsan merengő fedélzetmesternek -, nem a pilotcsónak az?

- Hol, merre? - riadt fel valószínűleg a világ értelmetlen dolgain töprengő bócman.

- Jobbra elől, ott az üres tanker orránál - feleltem, de már jött is a kiáltás a felsőhídról.

- Pilotlépcsőt kirakni a jobboldalra! - harsogta a Chief a Barba mellől. - Stand by! (Készenlét!).

- Menjen segíteni! - szólt a bócman.

Elindultam hátra a jobboldalon, és láttam, hogy ketten már rakják is ki a hármas raktárnyílás vonalában, a széles deszka lépcsőfokokkal ellátott kötélhágcsót. Miközben a rögzítésével és a mellvédlépcső beakasztásával foglalatoskodtunk, a II. tiszt sietett el mögöttünk hátra, a pupán (hajótat) lévő manőverhelyére. Ezután visszamentem előre, és előszedtem a dobóköteleket. A kötél öblét beakasztottam az egyik kötélbakba, majd addig hátráltam, míg a két vége került a kezembe. Jól meghúztam, megrángattam, majd a dobókörtét a bal hónom alá véve, eldobtam a másik végét, és elkezdtem karikába szedni a balkezembe. Amikor elkészültem, óvatosan, nehogy összekuszálódjon, letettem az egészet az I. raktárnyílás ponyvájára.

A pilotcsónak ekkorra már odaállt a kötélhágcsó mellé, és a Pilot ügyesen felkapaszkodott, majd a mellvéden átlépve lemászott a fedélzetre. J. úr, a III. tiszt már várta, és felkísérte a parancsnoki hídra. Az árboc keresztrúdjáról kisvártatva leereszkedett a pilotkérő sárga-kék csíkos „G” jelzőlobogó, majd a helyére felkúszott a piros-fehér „H” betű, ami azt adta tudtul mindenkinek, hogy révkalauz tartózkodik a hajón.

A hajó, mely a Pilot átszállása alatt leállította a főgépeit, újból nekilódult, és az orra a kikötőbejárat felé fordult.

- Jobboldallal kötünk ki - mondta az időközben az orrfedélzetre érkező Chief. - Ráállunk a Lungo Mólóhoz (a rijekai kikötő korábban Mária Terézia Mólóként ismeretes hullámtörő védgátja) kikötött „Dunaújvárosra” és ott is maradunk a jövő hétig. Rakják ki a ballonokat!

Már indultunk is, amikor még odaszólt nekem. - Maga lesz a springes.

A spring, az orrfedélzet hátuljáról a partra, hátrafelé kiadott kötél, melynek feladata a hajó előrecsúszásának megakadályozása. Az ilyen kisebb, ráadásul két főgépes hajók, nem igen kértek kikötői vontató (boxer) segítséget a manőverekhez, és ebben az esetekben az első spring fontos szerepet játszott a kikötéseknél és az indulásoknál. Erre a célra egy vastag acéldrót kötelet használtunk, melynek végére egy igen vastag, kb. 6 m hosszú, nylonkötél ún. gomena volt erősítve, a hajó mozgásainak rugalmas elnyelésére.

A mégiscsak megvalósuló vágyainktól felvillanyozódva, vidáman gurítgattuk elő a hatalmas teherautó-kerék külső gumikat, hogy a mellvéden átemelve, a víz fölé kilógatva rögzítsük. Mégiscsak rendesek ezek a jugók (mely elnevezéstől a mostani horvát barátaimat elfogná a harctéri idegesség) gondoltam magamban, hogy nem hagynak megrohadni idekint a horgonyzóhelyen. Különben, velünk magyarokkal, ha lehetett, ezt mindig megtették.

Miután minden előkészületet befejeztünk, az orrfedélzeten állva bámultuk a kikötő lassan kibontakozó látványát. Valóban a zsúfolásig tele volt. A Lungo Móló mellett is kettesével, hármasával álltak az egymás mellé kikötött hajók. Hamarosan megpillantottuk testvérhajónkat, a „Dunaújvárost”. Valószínűleg értesültek már a jövetelünkről, mert elég sokan ácsorogtak kint a fedélzetén, minket figyelve.

- Készüljenek! - adta ki a vezényszót a Chief.

Felvettem a szépen összekarikázott dobómat, és vártam a parancsot. A hajónk lassan közeledett, és amint a főgépeket hátrában kezdték járatni, a „Dunaújvárossal” szinte párhuzamosan megállt. A kettőnk közötti távolság nem lehetett több 15 méternél. Odaát már várták a köteleinket, néhány matróz pedig kézi-ballonokkal a kezében figyelte, hogy hol fogunk először „összecsókolózni”. A „Dunaújváros” bócmanja, akit akkor még csak látásból ismertem, a fedélzeten ácsorgott az I. sz. raktárnál. Az alexandriai Baba nem túlzottan gazdag választékú árukészletének legbecsesebb tételének számító, valamikor fehér színű, mostanra már inkább a szürkegalamb és a pettyes hiúz keresztezésének termékére hasonlító, kirojtosodott marinájó sapkáját szokása szerint a feje búbjára hátratolva, rozsdafoltokat kutató szemeivel méregette a hajónkat.

- Szevasz K. - kiáltotta át a mi bócmanunk.

- Szevasztok - ordította K., majd így folytatta -, miféle rozsdatemető ez? Tán nincs már festéketek? Szóljatok csak! Adok kölcsön, vagy cserébe.

Ekkor megszólat a Chief: - Mehet a dobó!

Dunász módra jobb kézzel forgatni kezdtem a rövid kötélre fogott dobókörtét, amikor a szinte velem szemben álló K., látva, hogy valami fiatal ifjonccal van dolga (melyben azért tévedett) széles, holdvilágszerű homlokára bökve így kiáltott: - Hé, mester! Ide! Dobja ide, ha tudja!

Jól tudtam dobni, de azért azt sohasem gondoltam, hogy eltalálnék valamilyen pontszerű célt. A cukkolástól kissé feldühödve, csípőből balra fordultam, majd vissza, és teljes erőmből a szomszéd bócman felé hajítottam a fakörtét. Az gyorsan átrepülte a kis távolságot, és csak azt láttam, hogy K. lebukik, és a keményfa dobókörte óriásit koppan az I. raktárnyílás felett, a bölcsőjébe leeresztett sárga daruszáron. Pontosan a feje vonalában. Fogalmam sincs róla, hogy hogyan sikerült ilyen pontosat dobnom.

Mindenestre nem volt időm töprengeni. Gyorsan rákötöttem a dobó másik végét a kötélterelő lyukon kidugott spring csatjára, és a túloldalon már húzni is kezdték. Miközben a kötelet eresztettem kifelé, K. ordítozását hallottam, de nem értem rá válaszolni. - Az istenit magának! Hát nem agyon akart b….ni a dobóval? Mit képzel? Mi maga? Egy Buffalo Bill?

Ekkor már akadt időm a válaszra. - Maga mondta! Azt hiszi, hogy nem tudom kupán vágni 15 méterről egy dobóval?

- Majd átmegyek a manőver után, és én vágom kupán! De úgy, hogy ….

- Mi van K.? - szállt be a Bócmanunk a csevejbe. - Beszartál? Deckboy korod óta nem láttalak ilyen fürgének. Csak gyere, de rád küldöm a Danit! (A 115 kg-os hajóácsot)

- Hagyják abba! - csattant fel a Chief, akit láthatón idegesített az ügy. - Ez nem a szerdai Lehel-piac!

Mintegy tíz perc múlva, a manővert befejezve, már a köteleket rendezgettük, és belegondoltam, milyen tragédia lehetett volna, ha akaratom ellenére, tényleg eltalálom a homlokát. Hétszentség, hogy betöröm a fejét. És még jó, ha csak egy koponyacsont törést okoztam volna.

A hajó elcsendesedett. 17-kor a nappalosok leléptek, én pedig Lajossal, a kormányos társammal még egy órán át dolgozgattam, mire letelt a szolgálatunk, és feljött a váltónk. Ilyenkor már csak féltengeri őrséget adtunk, ami azt jelentette, hogy csak egy ember volt szolgálatban a fedélzeten.

Lementünk a kabinunkba, és egy gyors kézmosás után beléptünk a legénységi szalonba, hogy mi is megvacsorázzunk. K., a „Dunaújváros” bócmanja, már ott ücsörgött. Feri bácsival és a hajóácsunkkal sörözgetett. Amikor meglátott, megvillantak az alkoholtól már kissé elhomályosult szemei.

- Na, itt a céllövő!

- Hagyd már abba K! - szólt rá Feri bácsi -, különben egyetlen kortyot sem kapsz.

- Jól van, jól van - motyogta K., legendás marinájó sapkáját gyűrögetve a balkezében. - Csak vicceltem.

- Én is. El se hittem, hogy ilyen pontosan tudok célozni. Véletlen volt - feleltem. - Tényleg nem akartam agyon b….ni.

- Jól van, jól van. Akkor erre iszunk! Feri! Van még söröd?

- Hááát, van - nyögte ki nagy nehezen a bócmanunk.

Én is kaptam, és egy óra múlva már tegeződtem, a tőlem jó pár évvel idősebb K-val.

A „Dunaújváros”, lassan közeledett az esti szürkületben, a szíriai Tartusz kikötőjének elhagyatott rakpartjához. A kikötő kongott az ürességtől. Egyetlen hajó ácsorgott a rakpart távoli sarkánál, de azon sem rakodtak. A félhomályban két ember téblábolt azon a helyen, ahol kikötni szándékoztunk.

- Na, legalább a mooringmen-ek itt vannak - jegyezte meg a hajóorrban álló Chief a bajuszát simogatva.

- Nézze csak! Jön ott még valaki biciklivel - szólt oda a bócman az I. tisztnek. - Ott, az utolsó daru alatt.

Valóban, egy kerékpározó alak közeledett. Amikor odaért, kiderült, hogy egy fiatal, díszes egyenruhájú srác. Lattakián már sok ilyennel találkoztunk. Valamelyik, Szíriában hősködő palesztin fegyveres szervezet ifjúsági tagozatához, a „Szajkához” tartoztak. Rendszeresen belátogattak a hajókra, és igen szemtelen, követelőző módon viselkedtek, az ördög tudja ki által pénzelt vadonatúj, színes egyenruháikban. Egyszer Lattakia kikötőjében feljött közülük egy a hajóra, és közölte a rakodást irányító II. tisztünkkel, hogy délben öten visszajönnek, és egy komplett ebédet, de muzulmán módra elkészítettet, fognak elfogyasztani. Mire a II. tisztünk megkérdezte, hogy netán azt hoznak magukkal? A fickó erre fröcsögve azt üvöltözte, hogy az ebédet a hajónak kell biztosítani. Nem akarom szó szerint idézni a tisztünk válaszát, de az arab srác szinte habzó szájjal távozott.

- Hát ez megint egy olyan egyenruhás „hanzir” (disznó) lesz, mint a múltkor, Lattakon - szólalt meg Péter, a kabintársam.

A kerékpáros ide-oda körözgetett a parton, és hirtelen ordibálni kezdett. Nem tudtuk mi baja van, de állandóan felénk kiabált, és a hangsúlyából ítélve, nem a megérkezésünk felett érzett túláradó örömének adott hangot. Azután elkaptunk egy-két szót, amit a rakodóktól korábban megtanultunk, és amelyek nem a művelt arab emberek szótárába tartoztak.

- Az anyja istenit! Ez minket szid! - horkant fel a bócman. - De hát miért?

A hajó közben már eléggé jól megközelítette a partot, és kezemben a dobókötéllel a fedélzet széléhez mentem.

- Sűrű! - szólt oda a Chief (ugyanis ebben az időben ez volt a gúnynevem, később voltam még Vanek is). - Ba….a oda a dobót ennek a mocsoknak a nyakába!

- Komolyan mondja? - kérdeztem, mivel hirtelenjében eszembe jutott, hogy jó két éve, majdnem fejbe dobtam a „Dunaújváros” akkori fedélzetmesterét.

- Hát persze! Majd azt mondjuk, hogy véletlen volt. Különben is. Úgysem találja el.

- No, no - mondtam. - Volt már rá példa, hogy a dobókörtével telibe találtam a célt.

A Chief szeme felvillant, mert nagyon szeretett fogadni. Az őrség alatt menetben, sokszor fogadtunk abban pl., hogy milyen nemzetiség lesz a szembejövő hajó, hány fokot mutat a hőmérő a felső hídon, stb. - Fogadjunk, hogy nem találja el!

- Oké! Mennyi?

- Öt üveg sör.

- Rendben van - egyeztem bele, és gondolatban már le is mondtam az öt üveg sörömről, hiszen az lehetetlen, hogy megismételjem a két évvel korábbi, abszolút szerencsés mutatványomat.

- Akkor már mehet is!

Nekiveselkedtem, és a dobót a körözgető fickó felé vágtam. Már láttam, hogy kissé balra ível, és elmegy mellette, amikor a srác észrevette a repülő fakörtét, és menekülni kezdett. Természetesen ő is balra kanyarodott, és hátranézve taposta sebesen a pedált. Nem vette észre a daru sínpályáját. Az első kerékkel nekiment, mire az kifordult, és hősünk, pestiesen szólva akkorát esett, mint egy nagykabát. A dobó körtéje persze elrepült felette, vagy mellette, ezt már nem tudtuk kivenni. A parton, a köteleinket váró két arab akkora röhögésben tört ki, hogy tán még a távolabb álló kihalt hajón is meghallották. Mondanom se kell, nálunk is harsány kacaj hallatszott a fedélzetről.

- Gyerünk! Adják ki a köteleket! - vezényelt a Chief, majd hozzátette: - Szép volt Sűrű! Igaz, hogy nem találta el, de a mutatvány olyan jól sikerült, hogy maga nyerte a fogadást.

- Mi az, hogy nem találtam el? - adtam az értetlent. - Ha nem esik le a nyeregből, pont a tarkóját érte volna a körte. Látta, hogy még azt az ívet is figyelembe vettem, amennyivel a srác elfordult balra? Már előre tudtam, és azért dobtam én is kissé balra kanyarítva!

- Na, ne fárasszon! Legközelebb majd már azt mondja, hogy a levegőben repkedő sirályokat is el tudja találni! Mindegy. Manőver után jöjjön az irodámba, odaadom a söröket.

Erre Gy. bácsi, a bócman is felélénkült. - Remélem Sűrű, nem egymagában akarja meginni mind az öt üveget - hadarta, a maga nehezen érhető, gyors beszédével.

- Hát ez már állatkínzás! - kiáltott fel Gy. és odavágta a rozsdaverő kalapácsát. - Még csak délelőtt 11 van, de az agyvizem már felforrt a tűző napon.

Valóban. Én is úgy éreztem, hogy már legalább egy hete verjük egyfolytában a „Cegléd” rozsdás orrfedélzetét a júliusi szíriai napsütésben. Pedig csak reggel 8 óra óta csináltuk. A hajó Lattakia kikötőjében állt, de nem a rakpart mellett, hanem bóják közé kötve vártuk, hogy a part mellett felszabaduljon annyi hely, ahová kiköthetnénk.

1973-at írtunk, és a tiszti főiskola másod és harmad éve közötti nyári hajózási gyakorlatunkat töltöttük a „Cegléden”. A háromhavi munka jól jött nekünk, hiszen fizetésért dolgoztunk, a cégnek pedig azért volt jó, mert így a matrózok egy részét nyugodtan szabadságra engedhették a nyár idejére.

- Még a Stopa (a hajó korcs kutyája) is hátul liheg az árnyékban a fadekken, mi pedig csak verjük és verjük ezt a forró vasfedélzetet - jegyezte meg P. a harmadik „akadémista” társunk.

- Addig üst a vasat, amíg meleg! - bölcselkedtem, de legszívesebben hátramentem volna leheveredni a kutyánk mellé. - Gyújtsunk rá!

Ezzel felálltunk és elkocogtunk a középfelépítmény kanizsellája alá dohányozni.

- Jó lenne, ha már part mellé állnánk és kirakodnánk. Aztán mennénk tovább - szólalt meg P. a rakpart melletti hatalmas szovjet hajót bámulva. - Az is csak ott áll. És egyáltalán nem rakodik. Csupán éjszaka van mozgás körülötte.

- Hát persze. Biztosan láttad, hogy miket rakodnak ki. Harckocsikat - mondta Gy.

- Honnét tudod, hiszen éjszaka a teljes kikötőt elsötétítik, és még a hajókon sem éghetnek a fedélzeti lámpák - erősködött P.

- Onnét, hogy ott, a régi kikötő kis öblének az oldalánál, a személyhajó kikötőpartnál állt az a menetrend szerint közlekedő, nagy olasz személyhajó. Ti is láttátok, hiszen két napig volt itt.

- Na és?

- Hát az fényárban úszott. A kikötőből pedig csak arra vezet az egyetlen út a kapuhoz. Amellett mentek el a trélerek, amikkel a szovjet hajóból kirakott tankokat szállították el valami katonai bázisra.

- Hát ez marha jó! - kezdtem kissé felvidulva. - Itt ez a teljes elsötétítési ökörség. Az izraeli Moszadnak pedig csak annyit kell tennie, hogy az egyik embere, hamis útlevéllel felszáll, mondjuk Riminiben, erre a személyhajóra. Ki sem kell mennie itt a partra, csak egész éjjel ül a légkondis bárban a jeges limonádéját szopogatva, és amikor elhalad a hajó fényei által megvilágított keskeny úton egy tréler, húz egy strigulát a söralátétre, hogy egy T72-es tank, meg még egy, egy T55-ös, és így tovább.

Ekkor harsány arabnyelvű ordítozást hallottunk a hajó túlsó, a tenger felőli oldaláról. Gyorsan átmentünk megnézni, hogy mi a riadalom oka. Hát az édesvizet szállító mauna (uszály) ott lebegett vagy tíz méterre tőlünk egymagában, mert a vontatója, egy aprócska rozsda és koszfészek elengedte, az uszálynak pedig nem volt elég lendülete, hogy odaérjen hozzánk. A rajta lévő három arab valószínűleg azért kiabált, hogy dobjunk nekik kötelet és húzzuk őket a hajó mellé.

- Na, megyek a dobóért - szólalt meg Gy.

- Már nem kell. Itt a P. a hajóács. Nála már van.

Tényleg a hátsó felépítmény baloldali ajtajából felbukkanó P-nek már a kezében volt egy összetekert dobókötél.

A hajó baloldalán a hátsó forgódarunál találkoztunk.

- Ha ideadod, akkor átdobom nekik - ajánlottam fel a segítségemet.

P. rám nézett, és annak ellenére, hogy alig hajózott egy-két évet, lekicsinylően így szólt: - Mi? Egy akadémistának? Az úgy sem ért semmihez, nem hogy a dobóhoz!

- Nocsak, nocsak. Köhög a bolha? Háromszor annyit hajóztam, mint te - vágtam vissza.

- Jó, jó, de hát az én dolgom a vízvételezés, majd én átdobom nekik - váltott hangnemet a hajóács.

- Felőlem - vonogattam a vállam -, azt csinálsz, amit akarsz. Én csak segíteni próbáltam.

P. nem volt rossz srác, jóban is voltunk, de hát bizonyára sértésnek vette, hogy bele akartam avatkozni a munkájába. Így hát felmásztunk a III. raktárnyílás ponyvájára, ahol már jó néhányan ácsorogtak azok, akiket szintén a nagy rikácsolás csalt oda

P. kihúzta a hozzám hasonlóan nem éppen szálfaméretű termetét, meglóbálta a dobót és kihajította a hajóból balra, a mauna felé.

Ilyen dobást sem azelőtt, sem azután nem láttam. A hajó oldalától merőlegesen elinduló dobókörte, a kötelét maga után vonszolva, kis ívben balra kanyarodott. Pár pillanatig a hajóval párhuzamosan repült hátrafelé, majd megint balra indult. A hátsó felépítménynél már visszatért a hajóra, és egyenesen berepült a kápó (gépüzemvezető) szalonjának nyitott ajtaján. Valami csörömpölésfélét hallottunk, majd egy valódi oroszlánüvöltést.

- A kutya úristenit! Mi volt ez! - bömbölte a közel 200 kg-os kápó, majd megjelent a kis teraszának a mellvédjénél. - Ki volt az? Megölöm!

Mit ne mondjak, mindnyájan, akik a raktártetőn állva néztük végig a jelentet, szinte fuldokoltunk a röhögéstől. A kápó, aki nem volt egy rossz fej, (igaz olyan gépész is akadt, akinek nem ez volt a véleménye), az általános jókedvtől csak még jobban dühbe jött. Azt látta, hogy akik jól mulatnak a dolgon, azoknak semmi közük az egészhez, de hát mégiscsak kiröhögik. Ez pedig tűrhetetlen. Ekkor meglátta a kezében a dobó végével a dekken, szinte sóbálvánnyá váltan ácsorgó P-t.

- Ahá! Szóval maga volt az! Maga tört az életemre! Maga törte össze a velencei üvegpoharamat! (A pohár valóban velencei volt, hiszen az egyik velencei kocsmából „származott”.)

- De hát véletlen volt, kápó - hebegte a hajóács.

- Na, én meg véletlenül szétrúgom a seggét! Ne merjen a közelembe kerülni! - harsogta végső fenyegetésként, és ezzel visszavonult a lakosztálya üvegcserepes magányába.

Nagy tudományos elme volt az öreg, és a Chief később elmesélte, hogy sokat töprengett azon, milyen tényezők összessége okozhatta a dobókörte sajátosan egyedi röppályájának alakulását. Még számításokat is végzett.

[1] Pupa = Tatfedélzet, itt a hajófar

[2] Pajor = A gépházi fenékbordákra helyezett recézett acéllemezek, mely gépház járófelületét alkotják.

[3] Sipi = Hajóellátó kereskedő

[4] Sea Protest = Egy jegyzőkönyvvel alátámasztott nyilatkozat, melyben többek között a valamilyen kívülálló ok miatt esetleg bekövetkezett, de csak a későbbiekben megállapítható károkat (rakományban vagy a hajóban) bejelentik és elfogadása esetén a biztosító az önrész kivételével a kárt megtéríti.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

Szólj hozzá!

(ismét egy) Igaz tengerésztörténet….

2012.09.11. 11:43 malay

Az alábbi bejegyzést, kollégám, barátom, pennatársam Székely Pista ihlette az egyik bejegyzése kapcsán a Facebook-on. A pennatársat tessék úgy érteni, ahogy van, nem kell találgatásokba bocsátkozni, ill. a magánhangzó cserével aljas, hozzánk nem méltó dolgokra gondolni. No, szóval Pistánkat is elkapta a gépszíj és celeb lett. A róla szóló újság cikkben nyert említést egy 11-12 erősségű hurrikán a Francia partok alatt. Hurrikán a francia partoknál?……ne mááááááá…..mé’ nem mindjárt tájfun????

Na de félre a tréfával, jöjjön az „igaz” tengerésztörténet….

1996-ban jobb dolgom nem lévén elporoszkáltam Izraelbe állás interjúra. Akkoriban arrafelé úgy működött a dolog, hogy az ember fia jelentkezett az állásra, s mikor minden rendben találtatott akkor jött a repülőjegy, s a meghívólevél. Az érkezés utáni másnap el kellett menni a Közlekedési Minisztériumba, ahol egy bürokrata és két-három aktív tengerész előtt kellett vizsgázni a szakmából. Sikeres vizsga esetén az embergyereke kapott egy szerződést, amit aláírt és másnap vagy harmadnap be is szállhatott. A cég elég „fair” volt, mert sikertelen vizsga esetén is állta a visszautat. Mit mondjak, megvegzáltak rendesen.

Mellesleg ez a vizsga megismétlődött, amikor az embert előléptették. Így volt ez esetemben is, mikor csúfmét lettem, függetlenül attól, hogy a Barbám külön írt nekik egy levelet miszerint nem kell engem b@szogatni, jó vagyok én úgy, ahogy vagyok. (kényszer váltás kapcsán előbb szálltam be, mint csífmét, majd csak az út végén kellett vizsgázni mennem, mikor visszaértünk Izraelbe)

És akkor az „igaz” történet:

Egyszer volt, hol nem volt egy izraeli harmadik tiszt, aki előléptetésre várt. Kérdi a vizsgáztató: „ a nyugat afrikai útja után megérkezik Ashdod elé, a rakpart foglalt, mit tesz Ön?” „Egyeztetek a kikötővel és a kijelölt horgonyzó helyen horgonyt dobok….” jött a válasz.

„Rendben” mondta a vizsgabiztos….”de az éjszaka folyamán a szél 4-5 erősségűvé válik, a hajó vonszolni kezdi a horgonyát, mit szándékozik tenni?”…. „Ledobom a másik horgonyt”….jött csípőből a válasz.

„Bonyolítsuk egy kicsit a dolgot” mondta a vizsgabiztos…..”a szél tekereg jobbra-balra…..7-8 erősségűvé válik,…..mit tesz ön annak érdekében, hogy elkerülje a láncok összecsavarodását?”……”ledobom a farhorgonyt”…válaszolt a harmadik tiszt rezzenéstelen arccal.

„Hmmmm”….”tételezzük fel, hogy a szél erőssége tovább fokozódik és eléri immár a hurrikán fokozatot…..ön szerint mit kéne tenni?”……Rövid csend után jött a válasz….”ledobom a negyedik horgonyt”.

A vizsgáztatót meglehetősen sokkolta a válasz….majd fennhangon ordítva kérdezte a tisztet, hogy: „….árulja már el honnan a pics@ból vesz maga elő egy negyedik horgonyt, mert én már a hármat is túlzásnak találom?”

„és maga honnan a pics@ból vesz hurrikán erejű szelet Izrael partjainál?”…..kérdezett vissza nem kissé indignálódva a harmadik tiszt.

Hogy átment e a vizsgán vagy sem nem tudom…., de nem is ez a lényeg, mert valószínűleg ez is csak egy szakmai, városi legenda. :-)

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

2 komment

Veperdi András emlékiratai 7. rész

2012.09.01. 04:05 malay

Biznyák

(m/s Badacsony, 1969.)

Éjjel egykor vettem át a kormányt. Csupán a tájoló halványra állított fénye törte meg a Badacsony alsóhídján uralkodó koromsötétséget. A Hold még nem kelt fel, és csak néhány csillag derengett a szakadozott felhők között. Szél szinte nem volt semmi, a hajó nyugodtan haladt Lattakia felé, és alig-alig kellett mozgatni a kormányt ahhoz, hogy az adott irányt tartsam. Az ügyeletes tiszt és a szabad kormányos fent tartózkodott a felsőhídon, így egymagamban elmélkedhettem mindenféléről, közben a tekintetemet le sem vettem a tájolóról. A hajó hossztengelyét jelentő fekete vonal lustán imbolygott ide-oda a fokbeosztás előtt, és szinte automatikusan korrigáltam az elmozdulásokat. A teljes sötétségben még ez a nagyon gyenge fény is összehúzta a pupilláimat, így amikor nagy ritkán kinéztem az ablakon, még a látóhatár vonalát sem láttam. Ebben az egyhangúságban az ember érzékei eléggé eltompulnak, és úgy éreztem, hogy már időtlen idők óta állok a kerék mögött. Hirtelen egy rekedtes suttogó hang szólalt meg a fejem feletti szócső tölcséréből.

- Látod azt, ott jobbra elől?

Kissé megriadtam a váratlan és enyhén sejtelmes hang hallatán, majd kinéztem az ablakon. Két, egymástól nem túl távol lévő, lángolóan vörös háromszög emelkedett ki a tengerből. Fantasztikus látvány volt. Vajon mi lehet? Ég talán valami arrafelé? De mi? Egy hajó? A két vörös háromszög közben növekedett, és az egymás felé néző oldalaik kissé íveltekké váltak.

- Mi az? - kérdeztem hangosan a szócső felé fordulva.

- Hát a Hold! - érkezett az ügyeletes tiszt, Péter hangja.

Valóban. A két ívelt háromszög, az égővörös színéből fokozatosan veszítve, egyre magasabbra kúszott, majd lassacskán megjelent a teljes holdsarló, és kisvártatva a nagysága is lecsökkent. Percek multán normális méretében és fényében ragyogott a látóhatár felett. Érdekes jelenség volt. A légkör alsó, sűrűbb rétegei, és valószínűleg a különféle szennyeződések miatt keletkezett fénytörés következtében a felkelő Hold sarlójának két csücske jóval nagyobbnak és színesebbnek látszott. Feljebb kerülve azután megszűnt a fénytörés.

A tompultságomat mintha elfújták volna, és a holdfény derengésében teljesen felébredve adtam át kettőkor a kormányt Lajosnak, a váltómnak. Azután felmentem a felsőhídra és közöltem Péterrel, hogy a kormányt átadtam.

- Rendben van - felelte a II. tiszt.

- Állati érdekes volt ez a holdkelte.

- Én sem láttam még ilyet. Hirtelen azt hittem, hogy rosszul látok.

Egy darabig rágódtunk a témán, majd hosszan hallgattunk. Én Beirútra gondoltam, ahonnét délután indultunk, majd arra, hogy vennem kellett volna némi nyers kávét. Két kilót lehetett hazavinni vámmentesen, otthon pedig majdnem aranyárban mérték. Mindamellett még legalább fél évig nem mehetek haza, így hát fölösleges lett volna most bevásárolni.

Körülnéztem a látóhatáron, de nem láttam semmit, és tovább törtem a fejem, hogy mit kéne majd venni.

- Hát te mit töprengsz ennyit? - szólt rám Péter.

- Azon gondolkozom, hogy miket vigyek majd haza.

- Ha biznyákot (üzletet) akarsz csinálni, tudnék mondani pár dolgot, de azokat csak nagy tételben érdemes, amit viszont nem vihetsz át a magyar határon.

- Na ez az!

- Bezzeg a régi daliás időkben - folytatta Péter -, más volt a helyzet. Én még megcsíptem a végét. A Dunával jártuk a Réni - Levante utakat.

- Hallottam ezekről. Te is részt vettél benne? - kérdeztem.

- Hát persze. Tudod Beirútból importáltuk a kulturcikkeket a Szovjetunióba, mint pl. a négyszínű golyóstollakat, öngyújtókat, kendőket, harisnyákat, kosztümöket, farmereket meg ilyeneket. Nagy tételekben, mert csak úgy érte meg a rizikót.

- És Réniben nem volt gond a vámmal?

- Jól meg volt az szervezve.

- És mit csináltatok a rubellel?

- Egy kisebb részét visszaforgattuk, de a nagyobb részét a M.-nál tároltuk. (M. egy Réniben lakó nő volt, aki a magyar tengerészektől igen jól megtanult magyarul, és sokféle, de teljesen illegális szolgáltatást nyújtott a számukra.)

- Sokáig csináltátok?

- Négy vagy öt úton. Az utolsó úton megtudtuk, hogy átmegyünk az adriai járatra, így hát be kellett vinni a pénzt a hajóra, ami viszont nem látszott könnyűnek, mivel nem csak értékben, de terjedelemben is nagy volt. A kikötőkapunál biztosan lebuktunk volna a motozásnál.

- Na és hogy sikerült? - érdeklődtem.

A derengő holdfényben láttam, hogy Péter szélesen elvigyorodik.

- Valakinek eszébe jutott, hogy vegyünk egy Lenint.

- Egy Lenint? Minek?

- Hát egy Lenin mellszobrot, te lökött. Annak üreges a belseje. Alig került többe egy rubelnél. Elvittük a M.-hoz, belegyömöszöltük a suskát, majd egy kemény kartonpapírral leragasztottuk az alját. A kapunál csak néztek, mint a rimóci nyúl a lucernában, hogy egy gipszből készült Lenin mellszobrot cipelünk. Kérdezték, hogy minek vettük. Azt válaszoltuk, hogy a hajón lévő Komszomol sarokba akarjuk betenni, a szovjet-magyar barátság tiszteletére.

- Bevették?

- Persze. Szinte még meg is hatódtak - mondta Péter szinte már röhögve. - Azután pedig Máltán beváltottuk a rubelt, és jókora összeget zsebeltünk be mindnyájan.

- Biztosan jól be is vásároltál, mielőtt hazamentél - jegyeztem meg némi irigységgel.

- Nehogy azt hidd. Könnyen jött, könnyen ment. Mire hazautaztam, nem volt egy fillérem sem. Mindent eltapsoltam. Nem vittem én haza semmit. Még a saját cuccaim nagy részét is kidobtam, mert elhasználódtak. Tudod mit írtam csak be a vámkönyvembe?

- Nem én.

- Hát azt, hogy egy db Lenin mellszobor gipszből.

- Csak nem hazavitted?

- De igen. Nem kellett senkinek, így elvittem.

- Marha jó. Mit szóltak Gyékényesnél a magyar vámosok?

- Csak pislogtak, amikor odaadtam nekik a vámkönyvemet beárazásra. Nézegették, majd az egyik megkérdezte, hogy ezzel mit csináljon. Mondom neki, hogy árazza be. Na erre beírt 200 Forintot. (A keretünk akkor 24 000 Ft volt) Amikor láttam, hogy mennyit írt be, ráförmedtem. Na mi az! Magának csak ennyit ér Lenin elvtárs? Ettől teljesen kiakadt. Dühösen beírt még egy nullát, így az összeg 2000 Ft lett. Ekkor elröhögtem magam és megkérdeztem tőle, hogy 2000 Ft ezért a szarért? Na, erre igazán bevadultak. Azt mondták teljes vizsgálatot tartanak és mutassam a csomagjaimat. Levettem a bőröndömet és az ülésre tettem. Mi van a bőröndben? kérdezték. Mi lenne? Hát bőrönd. Nyissa ki! Kinyitottam, és látták, hogy egy kisebb bőrönd van benne. Hát ebben mi van? Ebben? Matrózzsák. Na, ne hülyéskedjen, mutassa! Mutattam. Hát a zsákban? Abban van a Lenin. Tényleg az volt benne. Ezután le is vetkőztettek, még a cipőimet is átvizsgálták, de hiába. Végül morogva elmentek és teljesen hülyének néztek. Nem mondom, némileg igazuk is volt.

Erre csak hümmögtem, mert még sem mondhattam a II. tisztnek, hogy a vámosoknak igazuk lehetett.

- Marha jó sztori, de vajon igaz-e? - kérdeztem.

- Persze, hogy igaz. Akár meg is kérdezheted az akkori matróz cimboráimat. Például a Gülü pajtást.

- Jól van, elhiszem. Amellett az se semmi, hogy palira vetted a fináncokat.

- Rég volt, szép volt.

Néhány évvel később Péter súlyos beteg lett, és nem hajózhatott többé. Otthon dolgozott a Központban az egyik osztályon. 1980-ban a szabadságom lejárta után, hogy mégis valami címen fizetést kapjak, pár hétre beosztottak arra az osztályra. Az irodában egy irattartó szekrény tetején egy Lenin mellszobor díszlett a terítőn. Amikor megláttam, odafordultam Péterhez és megkérdeztem.

- Csak nem ez az a híres 2000 Ft-os Lenin?

- De bizony az. Behoztam ide, hogy méltó helyen álljon.

- Tényleg Péter hozta be - erősítette meg Lacika, az egyik beosztott, a női kollégák pedig élénken bizonygatták, hogy így van.

Addig az ideig már sokszor hallottam a történetet, de akkor hittem el először, hogy valóban igaz.

Váltás

(m/s Dunaújváros, 1970.)

A hosszú vonatút után fáradtan érkeztünk meg egy késő októberi estén a trieszti kikötőben álló Dunaújváros nevű hazajáró hajóra. Hárman voltunk. A Gebinesnek csúfolt II. pincér, Péter a matróztársam és én. A hajón eléggé nagy zűrzavar uralkodott. A parancsnokot és a váltószemélyzet többi tagját csak másnap estére várták, így a fedélzeti legénység mindössze Gy. bácsiból a fedélzetmesterből, valamint Imóból, a hajóácsból és Illésből a deckboyból állt.

Péterrel kerültem egy kabinba, a jobboldali középsőbe, pont abba, amelyikben a Badacsonyon meg a Vittorián is laktam. A vacsora után még egy ideig a legénységi szalonban beszélgettünk Gy. bácsival és Imóval, míg az egyúttal a watchman szerepét is betöltő Illés elmosogatott, majd ő is leült közénk. Na, itt sincs valami feszes szolgálat, gondoltam magamban, de óvakodtam attól, hogy ezt hangosan ki is jelentsem.

Gy. bácsi felhajtotta a pohár borát, majd ránk nézve megszólalt. Amúgy is nagyon hadarva beszélt, de így, kissé ittasan, alig tudtuk megérteni, amit mondott.

- Már három napja csak mi vagyunk. Az Illés éjfélig lesz, a rakodást is befejezik addigra. Jó az idő, a raktárakat majd csak reggel csukjuk be. Valamelyik maguk közül lesz éjféltől nyolcig, a másik pedig nappalos. A többiek holnap este érkeznek a Barbával együtt, és késő este indulunk. Na, melyikük legyen az?

Összenéztünk Péterrel, majd látván, hogy alig tudom nyitva tartani a szemem, megszólalt.

- Majd én kelek éjfélkor.

Ennek igazán örültem, ugyanis nem tudok vonaton aludni, és igen elfáradtam. Ezek után elköszöntünk a többiektől és elmentünk a kabinunkba.

- Te! Ezek eléggé be vannak piálva - jegyezte meg Péter.

- Úgy néz ki - feleltem -, de remélem, holnapra józanabbak lesznek, hiszen az egész hajót zéfesztelni kell az induláshoz.

Gyorsan lefeküdtünk aludni. Nagyon mélyen aludhattam, mert csak arra ébredtem fel, hogy másnap reggel negyednyolckor Péter rázza a vállamat.

- Gyere reggelizni! Majd én hátrahozom a kaját, mert az Illést nem bírom felkelteni, olyan részeg.

- És a másik kettő? Azok fent vannak?

- Igen. Nagy nehezen feltápászkodtak, mivel hajnali kettőig ittak.

- A fenébe! Jól nézünk ki!

Reggeli után felmentem a fedélzetre leváltani Pétert, aki már alig várta, hogy lefekhessen.

- Ne keltesetek fel ebédelni. Aludni akarok.

- Jól van - mondtam, és körülnéztem. A trieszti öreg kikötő vízzel működő darui a part felé fordítva árválkodtak. Az eléggé szemetes rakparton nagy papírdarabokat kergetett a csípős őszi szél. Mind a négy raktár nyitva állt, csurig megtöltve nagy kartondobozokkal. A beameket (acél keresztgerendákat) berakták a tartóikba, de a boccaporták (raktárfedél deszkák) még nem voltak a helyükön. Az összes daruszár a víz felé kihajtva állt, hogy ne zavarja a parti daruk mozgását.

A középfelépítményből kilépett a Chief. Magas, fekete, kissé kopaszodó ember volt. Meglátott és odajött.

- Jó reggelt Chief - köszöntem.

- Jó reggelt. Maga melyik a két új közül?

Megmondtam, továbbá azt is, hogy én vagyok ma a nappalos.

- Rendben van. Maguk ketten lesznek a 0-6-os őrségben. Az este érkezők közül pedig ketten a 6-12-esben. Este tízkor indulunk. Most pedig szóljon a sztromónak, és kezdjenek zéfesztelni! - Ezzel visszafordult a felépítmény ajtaja felé.

Lementem a legénységi lakótérbe megkeresni a Bócmant. A szalonban könyökölt Imóval együtt, és egy-egy sört szopogattak. Átadtam az üzenetet, mire keservesen feltápászkodtak és feljöttek utánam a deckre.

- Letesszük a darukat! - jelentette ki az öreg.

Furcsállottam, mert előbb talán a raktárnyílásokat kellett volna lezárni, de hát egy Bócmannal nem lehet ellenkezni. Neki is láttunk. Az öreg kezelte a csörlők kapcsolóit, én pedig Imóval a daruszárakat. Elég sokat kínlódtunk a daruk beforgatásával, de végül úgy fél óra múlva, mind a nyolc daruszár a bölcsőjében pihent.

- Na ezzel megvagyunk - nyögte a hajóács a homlokát törölgetve, mert a hűvös ellenére is kiverte a víz. - Menjünk le Öreg! Igyunk meg egy lazát! - szólt oda a Bócmannak.

- Hát én mit csináljak itt egyedül? - kérdeztem kissé méltatlankodva.

- Zéfeszteljen - dadogta a Bócman és elindult hátra.

- Legalább a deckboy feljöhetne segíteni!

- Az Illés kiterült - röhögött a hajóács. - Nemsokára én is követem a példáját. Te csak dolgozgass!

Néztem, ahogy eltántorog, és közben elkeseredetten az előttem álló munkára gondoltam. Hol kezdjem? Úgy döntöttem, hogy az egyes raktárral, hiszen úgyis ott voltam. Megfogtam az egymásra rakott boccaporták közül a felsőt és felbillentettem a raktárszáj tetejére. Az öt centi vastag, közel másfél méter hosszú és vagy negyven centi széles deszkát becsúsztattam a helyére. Ezt a munkát a deszkák végein lévő fogantyúkkal két ember szokta csinálni, és gyorsan is megy, de most egyedül kínlódtam. Mire mind a négy sorral végeztem engem is kivert a víz. Ledobtam a vattakabátomat és kifújtam magam. Azután a három raktártakaró ponyvát helyeztem fel a deszkákra. Ez is nagy kínlódás volt egyedül, hiszen külön-külön kellett a sarkaikat kifeszíteni, lesimítani az egészet, majd a négy sarkot megfelelő módon behajtani. Ezt követően beraktam a helyükre a raktárszáj oldala mellé lehajtott ponyvákat leszorító hosszú vaslemezeket (lamákat), majd a lamák rögzítése céljából sorban bekalapáltam a kunyókat (faékeket). Már csak a vámzár vasakat kellett feltenni a ponyvákra és leszorítani a csavarjaikkal. Ezzel elkészülve a két első daruszár köteleit szedtem össze majd a helyükre rögzítettem. Tíz óra tájban készültem el az egyes raktárral és a daruival.

Leültem a ponyvára és rágyújtottam. Kávéidő volt ugyan, de kávé nem. Nem akadt senki, aki megfőzze. Lenéztem a lakótérbe, de mindenki az ágyán hortyogott. Még a deckboyt sem tudtam felrázni.

Nem tehettem mást, mint folytattam a kettes raktárral. Tizenkettő előtt azzal is készen lettem, és megint elmentem hátra megnézni, mi a helyzet. Nem sokat változott, csak az Illés támolygott a folyosón.

- Na mi van? - kérdezte. - Hozod már az ebédet?

- Én?

- Hát persze. Te vagy most a watchman nem?

- Te meg a deckboy. Ez a te dolgod.

- De én csak este lépek szolgálatba - méltatlankodott. - Neked kell tálalnod meg mosogatnod!

- Kinek? A részeg disznóknak, akik csak döglenek veled együtt, ahelyett, hogy segítenétek zéfesztelni?

Erre némi kétségbeesés ült ki Illés borostás, nem túl tiszta arcára. - De, hát én éhes vagyok - mondta.

- Én meg leszarlak! - vágtam vissza, majd megfogtam egy lapos meg egy mélytányért és elmentem az ebédemért középre, a konyhára.

Egyedül megebédeltem, majd a koszos edényeket beledobtam a mosogatóba és visszamentem a fedélzetre folytatni a munkát.

Eléggé dühösen, és ebből adódóan gyorsan dolgoztam. Félkettőre meg voltam a harmadik raktárral is. Leültem egy kicsit pihenni és közben nézelődtem. A gépházból feljött egy gépápoló és odajött hozzám.

- Lajos vagyok. Te meg az egyik új, nem?

- Igen - feleltem és bemutatkoztam.

- Csak egyedül?

- Aha. A többiek pihennek, hogy enné meg őket a fene.

- Én is egymagam vagyok, meg az I. géptiszt. Este jön meg a csapat.

- Hát, eléggé hülye egy váltási módszer ez. Miért engedték el a többieket, amíg nincs itt mindenki?

- Nem tudom, de már csak egy fél napot kell kibírni. Ha akarod, segítek becsukni a négyest.

- Köszi. Az jó lenne. Egyedül csak kínlódás az egész.

Nekiláttunk dolgozni és alig egy óra alatt készen is lettünk. Megköszöntem Lajosnak a segítséget, aki csak intett és visszament a gépházba.

A járó mellett igazi tengerész módra rákönyököltem a mellvédre és békésen cigarettáztam, amikor felbukkant mögöttem a Chief.

- Láttam maga csinálta az egész zéfesztet.

- Ne nem egészen Chief, mert a négyesnél segített az egyik aszi.

- Akkor is szép munka volt. Mi van a többiekkel?

- Pihennek. Az Illés vált le tizenhatkor.

- Jól van. Vacsorára itt lesznek az újak. Mondja meg a Bócmannak, hogy este tízkor indulunk. Magának és a társának nem kell felkelni a manőverhez.

- Rendben van Chief, megmondom.

Ezután a fedélzetet söprögettem. A szemetet kisebb kupacokba halmoztam, mert nem volt hová kidobni. A hulladéktól majd kint a nyílt tengeren fogunk megszabadulni. Négy óra tájban már csak támaszkodtam, és azon töprengetem, milyen is lesz ezzel a gárdával hajózni. Azt nem bántam, hogy dolgozni kell, de az már igen bosszantott, hogy ezek ennyire hülyének néznek és minden melót más nyakába sóznak. Ráadásul egy ilyen nyikhaj deckboy, aki még ha idősebb is volt nálam, itt mégiscsak kezdőnek számított.

Lementem a legénységi lakótérbe, hogy szóljak a váltómnak. Illés már a szalonban kávézgatott.

- Na, mi van? Fel tudsz már jönni a deckre?

A fickó felpillantott, majd megszólalt.

- Megyek már. Mi a helyzet odafent?

- A zéfeszt kész, nemsokára megjönnek a váltók is. Este tízkor indulunk. Mond meg a Bócmanéknak is.

Ekkor kinyílt a fedélzetmesteri kabin ajtaja és Gy. bácsi jelent meg a küszöbön.

- Mit kell megmondani? - kérdezte hadarva.

- A Chief üzeni, vacsorára itt lesznek a többiek, este tízkor manőver.

- Jól van, jól van. Majd befogjuk az újakat - mondta az öreg és lezökkent a székébe.

- Te meg szólj, ha itt vacsora! - mondtam a deckboynak és otthagytam őket.

A vacsoránál már teljes volt a létszám. A három új matróz eléggé elkámpicsorodva hallgatta, hogy még az este indulunk, közülük kettő pedig hajnali hatkor már őrségbe is megy.

Péterrel éjfélkor vettük át a szolgálatot Imótól és a deckboytól. A hajó már messze járt Trieszttől. Én kezdtem a kormányzást. A nyugodt időben nem volt nehéz tartani az irányt. Azon gondolkoztam, vajon milyen lesz a csapat. Hogyan fogunk kijönni egymással? Ha továbbra is megmarad ez a tivornyázás, akkor nem valami jók a kilátásaim.

Az út végén megszabadultunk a deckboytól, meg a hajóácstól. A Bócmanról pedig kiderült, annak ellenére, hogy néha elvarázsolja magát, a világ legemberségesebb fedélzetmestere. Még fél évig hajóztam vele, és igen megkedveltem. A többi matróz is így érzett. Évek multán, már tisztként kerültem össze vele újból a Hungárián. Örömmel üdvözöltük egymást, amikor Amszterdamban behajóztam. Pont olyan volt, mint régen, csak a beszédmódja változott meg egy kicsit. Még nehezebben lehetett megérteni.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

11 komment

Veperdi András emlékiratai 6. rész

2012.08.31. 18:02 malay

Új hajón

(m/s Badacsony, 1969.)

Március végén, több mint kilenc hónapi hajózás után szálltam ki a Tata tengerjáróról. Addigra eléggé belejöttem a fedélzeti munkákba, és a Bócman sem piszkált már fölöslegesen, sőt esetenként, bár nem sokszor, még az elismerésének is hangot adott. Jugoszláviából, Šibenik kikötőjéből utaztam haza negyedmagammal. Este indultunk egy Zágrábba tartó helyi vonattal, mely másnap reggel 8 óra tájban döcögött be a zágrábi pályaudvarra, ahonnét csak este 8-kor tudtunk továbbmeni Budapest felé. Az indulásunktól számított harmadnap hajnalán érkeztünk meg a Keletibe.

Másnap kimentem Csepelre a Központba leadni az útlevelet és elintézni a hivatalos adminisztrációs ügyeket, majd jelentkeztem a Forgalmi Osztályon, ahol többek között a hajózó személyzet beosztásával foglalkoztak.

Az erősen szeplős képű vezető pár mondattal elintézett. Most szabadságon lehetek úgy május végéig. Azután meglátjuk, hogy melyik hajóra küld le, feltehetően a Hajdúszoboszlóra.

Amikor a Tatáról kiszálltam, a Barba, meg a Bócman is azt mondta, jó lenne ha a szabadságom után vissza tudnék menni. Ez nekem is jól jött volna, hiszen az ott töltött időm alatt nagyon jól megismertem a hajót. Ennek tudatában megkockáztattam a kérést.

- Ha lehetne, szeretnék visszakerülni a Tatára - mondtam kissé bátortalanul.

A vezető arcán megmerevedtek a szeplők, és kifejezett undorral nézett rám.

- Azt hiszi, hogy egy éves tengerész létére válogathat? Vegye tudomásul ez nem utazási iroda, hogy kiválassza a jobb utakat!

- Én nem válogatni akarok, csak szeretnék visszakerülni oda, ahol azt mondták, szívesen visszavárnak.

- Szó sem lehet róla! Mit képzel? Oda megy, ahová küldjük. Majd táviratban értesítjük - ezzel felállt az íróasztala mögül, és átment a másik szobába. Így adta a tudtomra, hogy elmehetek. Új lévén a cégnél, nem ismertem senkit, és azzal sem voltam tisztában, hogy mily módon mennek az ilyen dolgok. Az a kevés protekcióm, amellyel 1965-ben rendelkeztem, az illető 1967-es tragikusan korai elhunytával megszűnt. Mit tehettem, hazamentem és vártam a táviratot.

Május 10-én meg is érkezett. Másnap jelentkeztem a Központban, ahol közölték, hogy 15-én este kell elutaznom Rijekába, és beszállni a Martinscsicán javító Badacsony nevű Duna-tengerjáróra. Még két hajóra (az egyik a Tata volt) utaznak váltók, így több mint tízen leszünk a vonaton. Még egyszer megpróbálkoztam, hátha cserélhetnék azzal, aki a Tatára megy, de csak azt értem el, hogy a szeplős főnök arca pirosra váltott, és kirúgott az irodájából.

A vonat május 16-án, szokás szerint délben érkezett meg Rijekára. A már ismerős állomáson leszállva azt tapasztaltam, hogy jó néhány magyar tengerész verődött össze a három hajóra érkező váltókat várva.

- Badacsony! Badacsony! - kiabálta egy magas, vállas, szőke hosszú hajú, tőlem pár évvel idősebb srác.

- Itt vagyok! - tartottam fel a karom, mire odajött és bemutatkozott. Csongornak hívták. Előkerült még egy pincér is, aki szintén erre a hajóra jött.

- Na gyertek! - mondta Csongor és felkapott két nagy csomagot. - Kimegyünk az állomás elé, ahol taxik állnak, mert messzire megyünk.

A maradék csomagjainkkal követtük, és hamarosan bepakoltunk egy autóba.

- Do Martinscsica, brod Badacsony - közölte Csongor a sofőrrel az úti célt. A taxi elindult és a parttal párhuzamosan déli irányban végig gördült a városon, majd felkapaszkodott a domboldalon kanyargó útra. Menetközben váltottunk pár szót az otthoni eseményekről, majd megkérdeztük, meddig lesz még javításon a hajó.

- Még két-három hét - felelte Csongor. - Ezek itt nem nagyon kapkodnak. Nem baj, hiszen vígan élünk.

Nemsokára megérkeztünk a hajójavító üzem kapujához, majd behajtottunk a szerelőpartnál kikötött hajóhoz.

A Badacsony az ún. „hazajáró” hajók kategóriájába tartozott, de tavaly óta már egyikük sem járt fel a Dunán. Miután felhordtuk a csomagjainkat, egy kövérkés idősebb matróz lépett hozzám.

- Lajos vagyok. Te velem fogsz lakni. Gyere, segítek lehurcolkodni. - Megfogta a bőröndömet és elindult a tatfelépítmény felé. Ott a pupáról nyíló lépcsőn lementünk a legénységi lakótérbe, a jobboldali középső kabinba. Meglepődtem a méretén, mely legalább a háromszorosa volt a Tata matrózkabinjainak.

- Tied a felső ágy - mutatott Lajos a széles emeletes ágyra. Ezt természetesnek vettem, hiszen én voltam a fiatalabb. Ezután kipakoltam, és az irataimmal a középfelépítménybe mentem, hogy jelentkezzem a Chiefnél. Az hamar elintézte a formaságokat, majd felvitt a Barbához bemutatni.

Feltettek néhány kérdést a szakmai „múltamról”, és úgy láttam nem túl rossz a véleményük.

- Kormányozni tud? - érdeklődött a Chief.

- Igen, bár a Tatán elektromos kormány volt és nem ilyen hidraulikus vezérlésű.

- Nem baj. Tíz perc alatt megszokja. Őrségbe lesz beosztva, amit ketten-ketten adnak hat órás váltásokban. A Lajos lesz a párja, a 0-6-osban. Itt a javításon fél-tengeriznek. (Ez az egyik nap kétszer hat órás szolgálatot, a másikon pedig nyolc órás nappali munkát jelentett.)

- Értem.

- Rendben van. Menjen, jelentkezzen a Bócmannál, és amíg javításon vagyunk, ismerje meg a hajót.

Elköszöntem, és elballagtam hátra a pupára, ahol a legénység már a délutáni kávéra gyülekezett. Egy deszkából készült asztallapot helyeztek a csörlőt hajtó motor tetejére, és a deckboy arra tette a kávéval és a csészékkel megrakott nagy tálcát. Mindenkinek bemutatkoztam. Elsősorban a Bócman érdekelt, hiszen ő volt az, aki akár meg is keseríthette egy matróz életét. Nos, nem úgy nézett ki. Feri bácsi barátságosan fogadott és ő is kikérdezett, hogy mit csináltam eddig. Mellette ült az igen nagy hasú hajóács, Dani bá, és ő sem tűnt barátságtalannak. Az asztal túlsó oldalán foglalt helyet a hirtelenszőke, már szinte fehér hajú matróz, a Kácsa, aki elégedetten simogatta a kékcsíkos trikója alól előbújó sörpocakját.

- Na akkor már csak az én kabintársam hiányzik - mondta.

- Egy héten belül megjön az is - dünnyögte a Bócman.

Kisvártatva Feri bácsi felállt és így szólt. - Na, emberek munkára! Hogy is mondta? Hogy hívják? Bandi? - fordult hozzám. - Igen - feleltem.

- Na Bandi! Csatlakozzon a Lajoshoz, aki végigviszi a hajón.

A délután hátralévő részét a hajóval való ismerkedéssel töltöttem. Teljesen más volt, mint a Tata. Nem három, hanem négy raktára volt, szimmetrikusan elosztva, kettő a középfelépítmény előtt, kettő mögötte. A ledönthető sámsonposztokra (daruárbocokra) felszerelt daruk is más rendszer szerint működtek, és több ember kellett a felállításukhoz. A legnagyobb különbséget a raktárnyílások zárása jelentette. Itt a raktárnyílásokat még hagyományos módon a raktárszájba behelyezett beamekkel (raktárfedél deszkákat tartó acél keresztgerenda), boccaportákkal (raktárfedél deszka) és három réteg ponyvával zárták le. Ez jóval nehezebb és hosszabb munkát jelentett, mint a mcgregor rendszerű, kereken gördülő nyílászáró acélfedelekkel történő raktárcsukás.

Lajos nagy élvezettel és sokat magyarázott, én pedig igyekeztem megjegyezni, amit csak tudtam.

- Hát itt többet kell kínlódni a rakodásoknál meg a daruállításoknál, mint a „norvég típuson” - jelentette ki vigyorogva.

- Azt látom. De mondd csak! Milyen fej a Bócman?

- A Feri? Nagyon jó ember. Néha bepiál, de nem vészes. Emberséges, nem egy hajcsár típus, de a melót azt megköveteli.

- Az nem izgat, de ne legyen olyan, mint a Tata sztromója.

- Az öreg Pista bácsi? Na nem. Korántsem olyan. Meglátod, ha nem pimaszkodsz, és nem lazsálsz, nagyon jól ki fogsz jönni vele.

Este a társaság a három gépápolóval együtt újra összejött a legénységi szalonban. A vacsorabor mellé kitettem a behajózási piát, két félliteres cseresznyepálinkát, ami még jobb kedvre hangolt mindenkit. Egy darabig még ott maradtam velük, de az utazástól szokás szerint eléggé elfáradtam és hamarosan lefeküdtem.

Másnap, nappalos lévén, egész nap a fedélzeten dolgoztam, majd éjfélkor átvettem Kácsától az őrséget. Lelkiismeretesen többször körüljártam a hajót, ellenőriztem a köteleket, meg amiket kellett. A fedélzeten csak óvatosan lehetett közlekedni a javítás alatt szerte-szét szórt eszközök és alkatrészek miatt. Világosodáskor eloltottam a lámpákat, felhúztam a lobogókat, és ahol tudtam, összetakarítottam a parancsnoki hidat. Reggel hatkor Csongor leváltott, én meg mehettem aludni.

Ez így folyt majdnem három hétig. Főként a hajó rendbehozatalával voltunk elfoglalva. A szabadidőnkben sokszor kimentünk a városba, vagy a martinscsicai-öböl közelében lévő szabad strandra fürdeni. Néha este felmentünk a hajójavító üzem előtti út kanyarulatához, ahol egy kedves kisvendéglő állt, melyet az ajtaja mellett a falon elhelyezett, drótból hajtogatott horgony embléma miatt csak „Horgonyosnak” neveztünk. Itt jó csevapcsicsát és rablóhúst (raznicsit) sütöttek a kerthelyiségben álló tűzhely rostélyán, amikből jókat falatoztunk.

Volt ott egy hatalmas termetű felszolgálónő, akit csak „Lánctalpasnak” neveztünk. Egy alkalommal sikerült jól megviccelnünk. Vagy öten üldögéltünk és sörözgettünk, amikor az egyik aszi, Imricsku, egy műanyagból készült emberi ürülékkupacot vett elő a zsebéből. A megszólalásig hasonlított az eredetire. Beirútban vette az ún. „japán áruházban”. Kiöntött a kőre egy kevés sört, majd belehelyezte a „műszart” és elfordult. A Lánctalpas ott sürgött forgott, és nemsokára észrevette, hogy mi van a kövön. A szemünk sarkából lestük a reakcióit. Először majdnem elejtette a kezében tartott tálcát, majd megfordult és eldübörgött a pulthoz. Pergő nyelven hadart valamit a tulajnak, aki odajött megnézni mi a helyzet. Az is elképedve tapasztalta, hogy valaki ott végezte el a dolgát. Mivel senki sem ült a közelben csak mi, a Lánctalpas felénk mutogatva magyarázott. Biztosan azt mondta, hogy csakis mi lehettünk ilyen disznók. Erre már a tulaj is felszívta magát és „jebentizve” közeledett felénk. Imricsku ekkor egy borzalmas vigyorral ránézett a tulajra meg a Lánctalpasra, majd lehajolt, felkapta a műanyag fekáliát és zsebre vágta. Azok ketten még hápogni sem tudtak a meglepetéstől, végül a tulajnak esett le a tantusz. Nagyot röhögött, és odajőve azt kérte Imricskutól, hogy mutassa meg közelebbről. Igen tetszett neki, mert a néhány odébb ücsörgő helybelinek, valószínűleg törzsvendégeinek, is megmutatta. Alig akarta visszaadni.

Lassacskán elérkezett a javítás vége, és a Badacsony kezdte felölteni eredeti formáját. Az egyik délutánra a hajójavító focimeccset szervezett a Badacsony személyzete és a szerelőmunkások között, mely után meghívtak mindenkit az egyik kerthelyiségbe vacsorára. A meccs számunkra gyászos eredménnyel ért véget, de a vacsorán megtudtuk, hogy jól átvertek bennünket. Nem a szerelők játszottak ellenünk, hanem az üzemnek a valamilyen helyi bajnokságban szereplő focicsapata.

Másnap reggel próbaútra indultunk. A kis motorosok megfordították a Badacsonyt az öbölben, majd kivontatták a bejáraton. A manőver után a Chief engem osztott be kormányozni, hogy szokjam a kormányt. Egész délutánig hajókáztunk ide-oda Rijeka és Krk-szigete között, váltakozó géperővel, előre-hátra. Rengetegen nyüzsögtek a fedélzeten, és mindent, amit lehetett, működés közben ellenőriztek.

A nagy fából készült kerék valóban szokatlannak tűnt a Tata acélból készült kisméretű kormánykereke után. Ráadásul annak ellenére, hogy a Badacsonynak is elektromotorok forgatták a kormánylapátját, a kormánykerék nem a kapcsoló fokozatait kapcsolta, hanem egy olajszivattyút működtetett, mely a hátravezető csővezetékek segítségével, olajnyomással szabályozta az elektromotorok működését. Meg kellett szokni, hogy a kerék mekkora mozdításával, mekkora lapátkitérést lehet előidézni. Nem tartott soká, hiszen nem volt nehéz, és egy óra múlva már megfelelő módon, fölösleges kormánymozdulatok nélkül tudtam a hajót irányítani.

A próbaút végén már nem mentünk vissza Martinscsicára, hanem befutottunk a rijekai kikötőbe, ahol másnap megkezdtük a berakodást.

Elmaradt lakoma

(m/s Badacsony, 1969.)

- A kormányt 138 fokkal átadtam - mondta hangosan Kácsa, a lelépő kormányos matróz.

- A kormányt 138 fokkal átvettem - ismételtem meg az útirányt.

- Irány, 138 fok - dörmögte Józsi úr a III. tiszt a térképszoba ajtajából.

- Rendben. 138 fok - szólalt meg Péter, az éjfélkor szolgálatba álló II. tiszt, miközben a látóhatárt pásztázta a távcsövével. - Hajó egy darab sem.

- Mindet eltakarítottuk előletek. Na akkor további jó őrséget! - Ezzel a III. tiszt kilépett a baloldali ajtón a külső hídra, majd hallottam amint lecsattog a lépcsőn a főfedélzetre.

Eközben a Badacsony halk sustorgással haladt Alexandria felé a nyugodt Földközi-tengeren. A két leváltott matróz is elköszönt.

- Igyekezzetek gyorsan sokat aludni, mert mindjárt keltünk benneteket! - szólt utánuk Lajos, a kormányos társam.

- De csak finoman Luigikám, ugyanis olyankor harapós vagyok - felelte Csongor és már ott sem volt.

A szemem rátapadt a halványan megvilágított bussola számlapjára és minél kisebb kormánymozdulatokkal igyekeztem a hajó orrirányát jelző kis fekete vonalat a 138-as fokbeosztáson tartani. Ezen a nyugodt tengeren nem is volt nehéz. Az álom még nem szállt ki teljesen a fejemből, így a gondolataim is csak lassan kezdtek beindulni. Péter és Lajos felmentek a felsőhídra, hiszen ott volt a helyük, én pedig magamra maradtam a szinte teljesen sötétbe burkolózott kormányállásban. Nem is bántam, mivel az embernek ilyenkor nincs nagy kedve mások szövegét hallgatni. Az idő lassan vánszorgott. Néha felemeltem a fejem és kinéztem előre az ablakokon. A halványan derengő holdfényben, mint két hatalmas fej, sötétlettek a sámsonposztok (darutartó csőárboc, hivatalosan királyoszlop) tetején lévő kerek szellőzők. Mást nem nagyon láttam, a látóhatárt is csak sejteni lehetett. Hirtelen zajt hallottam a baloldali lépcső felől, valaki lejött.

- Mit szólnál egy jó kis lecsóhoz? - lépett be Lajos a nyitott ajtón.

- Az jó lenne. Hóvirág sajtot tettek ki watchman kajának (éjszakai pótlék), azt pedig csak végszükség esetén eszem meg. - (A katonaságnál csak szappannak becéztük, mert egy szelet abból az ömlesztett sajtból pontosan úgy nézett ki, mint egy jól lekopott Flóra mosószappan, azaz „Detert Lux”, illetve a hazai szóhasználattal „Ló Caola”. Az íze sem volt sokkal különb.)

- Oké! Péter ideadta a kambuza kulcsát. Lemegyek, előkészítem és felteszem, te pedig majd befejezed a főzést! - osztotta el Lajos a feladatot, azután eltávozott a hátam mögötti ajtón.

Tovább merengtem a kormány mögött. A lecsó említésétől egészen felébredtem, és lassacskán meg is éheztem. Kisvártatva, úgy ezer év múlva, kinyílt a feljáró lépcső ajtaja és Lajos tért vissza némi sülő hagymaszag kíséretében.

- Na, fő már a kaja. Vigyázz rá, nehogy odakozmáljon! Odakészítettem még két tojást is, de azokat csak a végén keverd bele! - mondta szuszogva.

- Oké! Ennyit még én is tudok! - feleltem. - Az irány 138 fok - és ezzel elléptem a kormánykerék mögül.

- 138 fok - ismételte Lajos és nagy hasát nekitámasztotta a kerékagynak.

Megrázogattam kissé elmerevedett lábaimat, azután a belső lépcsőn lementem a keresztfolyosóra, majd beléptem a konyhába. A lecsó egy alumínium lábasban rotyogott a kis gázrezsón. Isteni illat áradt belőle. Gyorsan megkevertem és láttam, hogy még főnie kell. Addig előszedtem három mélytányért, kanalakat, papírszalvétákat, és kenyeret vágtam. Egy idő múlva már beletehettem a két feltört tojást és jól elkevertem. Pár perc után el is zártam a gázt. Gyorsan kiszedtem a három tányérra. Eléggé kis adagok lettek, de hát végül is éjszaka volt. Mindamellett Lajos még némi kolbászt is csempészett bele. Mindent felpakoltam egy hatalmas tálcára és elindultam a hídra.

- Jó, hogy már megjöttél - fogadott Lajos. - A szaga már sokkal előbb megérkezett. Beterítette az egész felépítményt. - Való igaz. A hátulról fújó szél miatt úgy éreztük, mintha állna a levegő, és a finom illat szétterült a tiszti lakótérben és környékén.

- Nem baj. Akik alszanak, most legalább azt álmodhatják, hogy lecsót esznek.

Letettem a tálcát a lobogószekrény tetejére, majd felkaptam az elemlámpámat és az ablakon keresztül megvilágítottam az egyik sámsonposztot. Pár pillanat múlva megszólalt a kormányos feje feletti szócső.

- Na mi a helyzet? - érdeklődött Péter odafentről.

- Tálalva! - rikkantotta vissza Lajos.

- Mindjárt lemegyek - érkezett a válasz.

Ekkor meglibbent a térképszoba ajtajának vastag zöld függönye, és a félhomályban megjelent a Barba fürdőköpenyes alakja.

- Jó reggelt fiúk! Mi ez az isteni illat?

- Jó reggelt parancsnok úr. Hát, csak egy kis lecsó. Most lett kész - feleltem kissé kényszeredetten, mert végül is ez a főzőcskézés nem volt éppen teljesen szabályos dolog.

- Én is erre gondoltam, amikor felébredtem a szagára. Csak úgy dőlt befelé a nyitott ablakon.

- Jó reggelt Captain - lépett be Péter a híd ajtaján. - Minden rendben. Hajó nincs a közelben, a láthatóság jó, az irány 138 fok, a tenger sima, az időjárás nagyszerű - jelentette kissé sietős hangon.

- Mit mond Péterkém? Nagyszerű?!? Hát nem az! Phű, phű! Ocsmány idő! Kutya idő! - mordult fel a Barba. - Ilyen rosszat még nem is láttam.

Azt mindenki tudta, hogy a Barba eléggé babonás, de hogy ennyire? A hagyomány szerint ugyanis, ha az ember dicsérő jelzőkkel illeti az időjárást, akkor, az biztosan elromlik. Az öregek ilyenkor a hosszú évek során szerzett tapasztalataikra hivatkoznak. (Persze! A jó időt, valamikor mindig egy rosszabb követi!) Péter mindenestre azonnal váltott.

- Igaza van Captain. Nagyon szar az idő.

- Nem baj Péterkém, azért megbirkózunk vele - enyhült meg az Öreg, aki valójában talán alig lehetett ötven éves. - Érzem viszont, hogy milyen finomat főztek. Úgy megennék egy adagot.

- Parancsoljon Captain! Jó étvágyat! - nyújtotta oda Péter az egyik tányért. - Te meg menj fel figyelni! - szólt oda nekem.

Kissé morcosan, de annál éhesebben felmentem a felsőhídra és a korlátnak dőlve meresztettem a szemeimet a semmibe. A fene egye meg, gondoltam. Milyen hülye is vagyok! Miért nem ettem meg a magamét odalent a konyhában? Remélem ezekben lesz annyi becsület, hogy megmaradt két adagot elosztjuk hármunk között. Na meg a Barbának is pont most kellett felébredni! Különben is! Állandóan fogyókúrázik. Ráadásul mindig azt hangoztatja, hogy milyen erős az akaratereje, mert csak főtt zöldségeket és gyümölcsöket eszik. Igaz nemrégiben lebukott a jó Öreg. Rijekán az egyik éjjel a nagy csendben (ha nem volt rakodás, akkor a segédgépek sem jártak) az őrségben lévő Lajos zajt hallott a középfelépítményből. Bemen a keresztfolyosóra és a tiszti szalon felé vezető rövidke folyosó jobboldali bemélyedésében álló hűtőszekrénynél meglátta a Barbát, akinek éppen, hogy csak a talpa lógott ki a hűtőteréből. Ráköszönt és jó étvágyat kívánt neki, mire a hátrahőkölő és éppen egy gyulai kolbászt rágcsáló parancsnok mérgesen válaszolt. Ilyen és hasonló gondolatokkal múlattam az időt, hiszen semmi sem mutatkozott körülöttünk a látóhatáron, ami leköthette volna a figyelmemet. Mindenesetre erősen figyeltem, mert ha odalentről hamarabb veszik észre egy távoli hajó fényeit, az nem csak szégyen, de kemény letolást is eredményez. Pláne ha még az Öreg is ott tartózkodik. Volt rá példa, hogy a Kácsa elbambult, és az éppen lent lévő III. tiszt látta meg előbb egy halászhajó lámpáját. Azonnal lefokozta kácsából vak tyúkká. Dani bá a hajóács pedig készített neki egy fehér botot, hogy azzal járjon fel figyelő szolgálatba.

Megnéztem az órám, és láttam nemsokára kettő lesz. Sietve lementem átvenni a kormányt. A hídon már csak ketten voltak, a Barba eltűnt. Odaléptem a lobogószekrényhez és a kezemmel leárnyékolt elemlámpával a lecsót kerestem, de az is eltűnt. Csak a három üres tányér árválkodott a tálcán.

- Nekem nem is hagytatok? - kérdeztem ingerülten. - Mindet befaltátok?

- Még hogy mi? - reagált Péter és a hangján éreztem, hogy vigyorog a sötétben. - Apu felzabálta az egészet. Annyira ízlett neki, hogy elkérte a második, majd a harmadik adagot is.

- Így igaz. Mindet megette - kontrázott Lajos a kormány mellől.

- Jó szöveg! Hiszem, ha akarom.

- Hiszed vagy sem, ez az igazság - csattant fel Péter. - Nekünk sem maradt semmi! Minden az ő hasába került. Pedig örökké fogyókúrázik.

- Ha leváltasz, kenek pár vajaskenyeret és felhozom, mert már kopognak a szemeim az éhségtől - vígasztalt Lajos a kormány mögül.

Most már hittem nekik. - Rendben van. Átveszem.

- Irány 138 fok!

- Irány 138 fok - ismételtem az útirányt és kissé elfordítottam a kereket, mert a hajó már 135 fokon állt.

- 138 fok - szólt Péter és elindult a felsőhídra.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

1 komment

Veperdi András emlékiratai 5. rész

2012.08.25. 15:40 malay

Tallyzás

(m/s Tata, 1968.)

- Uno, due, tre … - kántálta monoton hangon az ügynökség részéről tallyzó (árut számláló) olasz, majd amikor eljutott a „tízhez” húzott egy függőleges vonalat a jegyzetfüzetében. Én is hasonlóképpen tettem. A másik olasz, aki a műtrágyagyár ellenőreként számlálta volna a futószalagon előttünk elhaladó zsákokat, békésen aludt valami műanyaghalmon.

Már negyedik napja rakodtuk éjjel-nappal a zsákolt műtrágyát a szicíliai Agrigento kikötőjének számító Porto Empedocle-ben. A zsákok a kikötőtől nem túl messze lévő gyártól, a rakparttal párhuzamos, fedett szállítószalagon érkeztek a hajóig, ahol valami tereléssel egy kisebb, a hajó fölé vezető szalagra kerültek, majd egy spirálcsúszdán siklottak le a hajó raktárába. Ott a rakományt egy hat fős munkáscsapat terítette szét.

Október közepén érkeztünk ide egy borongós délutánon. A hatósági vizsgálat után a Chief a Bócmannal a pupára gyűjtette az összes matrózt. Kisvártatva ő is odajött.

- Arról van szó - kezdte kissé rekedtes hangján -, hogy holnap reggel kezdünk, és éjjel-nappal rakodni fogunk. A tisztek egymást váltják a decken, de a tallyzás odafent történik a szalagon - és ezzel felmutatott a magasban, a rakparttal párhuzamosan húzódó hosszú, hullámlemez borítású építményre. - Két olasz, egy az ügynökségről, egy pedig a gyártól fog tallyzni, és nekünk is oda kell felküldenünk a saját tallymanunkat.

- Három matrózt, ugye? - kérdezte a Bócman savanyú képpel.

- Hát persze - felelte a Chief. - Nyolc órát tallyznak és egymást fogják váltani. Étkezési szünetet akkor tartanak, amikor az olaszok. Kánya! Maga lesz az egyik, hiszen tiszti tanfolyamot végzett, még ha nem is nagy sikerrel. Öreg! A másik kettőt te jelöld ki!

- Akkor legyen a Bandi és a Tomi. A Sanyi és a Pista lesznek a watchmanok, Pali meg a nappalos - morogta a Bócman, akinek láthatóan nem tetszett, hogy három embere ideiglenesen kiesik a fennhatósága alól. A magam részéről örültem, mert legalább egy rövid időre megszabadulhatok a piszkálódásaitól.

- Rendben van - fordult felénk a Chief. - Jól figyeljenek rám. Legyenek nagyon éberek, nehogy becsapják magukat a számolásnál. Minden szünet előtt egyeztessenek a két olasszal, sőt néhányszor még közben is. Még valami! Próbáljanak meg ügyeskedni, és úgy tallyzzanak, hogy szerezzenek egy kis többlet rakományt. Csak a biztonság kedvéért, hogy Cipruson ne legyen hiány a kirakásnál. Értik?

- Igen, értjük - bólogattunk.

- Melyikük kezd holnap reggel 8-kor?

- Én! - vágta rá egyből Kánya és ezzel lefoglalta magának a nappalt. - Így legalább minden este ki tudok menni a városba.

- Nem fog, mivel az első alkalommal úgyis elkölti minden pénzét - mondta vigyorogva a Chief. - Ki lesz éjféltől reggel nyolcig?

- Majd én - feleltem, miután láttam, hogy Tomi nem nagyon lelkesedik az éjszakai műszakért. Különben is, ha délig alszom, ebben a ködös-nyirkos októberben jobb kimenni délután, mint este.

- Rendben van. Akkor Tomi maga lesz tizenhattól huszonnégyig. Még egyszer! Ne felejtsék el amiket mondtam! Jól figyeljenek, és ne a hajó kárára tévedjenek! Világos?

- Világos Chief - mondta Kánya. - Szétlopjuk ezeket a maffiózókat!

- Én ilyet nem mondtam! - csattant fel a Chief és eltávozott.

Pista bácsi, kedvenc hajcsárunk, nem bírta ki, hogy meg ne szólaljon. - Jól kihúzták magukat a meló alól! Irodai munka, mi? Tallyzás? Hogy oda ne rohanjak! Lógás az egész! Nem munka! - legyintett és morogva elvonult.

- Na ez most mérgében bedob néhány fröccsöt - jegyezte meg Tomi.

- Hát én semmiképp sem szerettem volna tallyzni - szólalt meg az eddig, a meglett ember nyugalmával csendben figyelő Sanyi. - Bele is bolondulnék, ha nyolc órán keresztül csak számolnom kéne. - (Korábban könyvelőként dolgozott, és valószínűleg akkor utálhatta meg a számokat.)

Pista, a hajóács, most újból őrségbe került, aminek nem örült túlzottan, de ő sem szívesen végezte volna az áruszámlálás dögunalmas munkáját. - Én is így vagyok ezzel - mondta, és otthagyott bennünket.

Érdekes módon Pali sem lelkesedett a tallyzásért, így ő is elégedetten vette tudomásul a helyzetet.

Az első rakodási napon éjfél előtt pár perccel, az eléggé hidegen süvítő szélben, felkapaszkodtam a vaslétrán a fedett szállítószalaghoz. Itt sokkal jobb idő fogadott. Tomi kivárta, amíg a zörgő-csattogó szalagon egy ideig nem érkeztek zsákok, és gyorsan egyeztetett a két olasszal, majd átadta a füzetkét.

- Ennyit raktunk be vacsora óta. Nemsokára ők is váltanak, így lesz egy kis pauzád. Sokszor oda sem figyeltek, és rám bízták a számolást. Sikerült némi pluszt szereznem a hajónak. Minden tíz zsák után húznak egy vonást, majd az ötödiket vízszintesen. Én is így csináltam, és néha kiszámoljuk, hogy mennyi is az. Na én megyek is. Jó számolást!

- Te meg aludj jól! - feleltem és a két olasz tallyman felé fordultam.

A szalag hirtelen megállt, ők pedig cihelődni kezdtek. Az orrom alá dugták a papírjaikat, amiket az előbb egyeztettek, hogy írjam alá, miközben ők is aláírták a füzetemben lévő mennyiséget.

- Buona notte! - intettek és lemásztak a vaslétrán a rakpartra.

Hirtelenjében azt sem tudtam, mit tegyek. Lenézve láttam, hogy a hajó II-es raktárából is feljöttek a munkások, de újak még nem érkeztek. Lemenjek én is, vagy maradjak itt? Hátha hirtelen újra beindul a szalag? Észrevettem a decken álldogáló II. tisztet.

- Laci! - ordítottam oda. - Maradjak fent, vagy menjek le? Mikor jönnek az újak?

- Nem tudom nyuszikám! - érkezett halkan a válasz. - Maradj csak ott tapsikám! Jó helyen vagy!

Ott maradtam, és letelepedtem néhány egymásra rakott zsákra. Az olaszok láthatóan nem nagyon siettek, és majdnem egykor kezdték el az új műszakot. Gyorsan összebarátkoztam a két új tallymannal és egy ideig együtt kántáltuk, hogy uno, due tre, stb. egészen tízig, majd behúzkodtuk a vonalainkat. Úgy egy óra múlva az egyik felállt és elment, mire az ügynökségi számláló rám kacsintott, és abbahagyta a számolást. A zsákok számolatlanul csúsztak tova. Na pont ez kellett nekünk, és én is leálltam. Pár perc múlva visszajött a gyári tallyman, mire hangosan újra számolni kezdtünk.

Nem mondom, pokolian unalmas volt, és alig vártam, hogy leálljanak pihenni, ami hajnali négykor be is következett. A rakodómunkások feljöttek a raktárból, én meg leszaladtam a hajóra inni egy meleg teát, majd fél óra múlva minden folytatódott.

Ez így ment hat napon át, és időnként eldicsekedtünk egymásnak, hogy mennyit tudtunk csalni. Ha mindegyikünk igazat beszélt, akkor nem keveset.

A hetedik napon befejeztük a berakodást és elindultunk a ciprusi Famagusta kikötője felé.

Október 30-án érkeztünk meg Famagustába, és már a kikötési manőver alatt szemünkbe ötlöttek a középkori lovagvár zömök bástyái.

Maga a város is szép látványt nyújtott az egy-két emeletesnél nem magasabb házaival és délszaki növényzetével.

- Így ránézésre jónak tűnik - mondta Tomi, miközben az egyik orrkötelet készítette elő a kiadásra.

A nem túl nagy, de tágas kikötőben egyetlen teherhajó sem tartózkodott, csak halászhajók álltak a túlsó végében.

A Bócman nem vett részt a manőverben, mert már két nappal korábban „elvarázsolta” magát, így a hajóács helyettesítette. Nekünk ez jól jött, hiszen a munka ugyanúgy folyt mintha ott lett volna közöttünk, de legalább nem piszkált bennünket. (Csak megemlítem, hogy hét nap kirakás után elindultunk Alexandriába, és egy nappal az indulás után került elő eléggé gyűrött állapotban. Az után érdeklődött, hogy mikor érkezünk meg Famagustába. Az eset kísértetiesen hasonlított az egyik Rejtő regényre, amikor Wágner úr az 1930-as évek közepén kijózanodik egy hajón, és levelet ír a feleségének, hogy nemsokára megérkeznek Triesztbe, és siet haza, mert hallotta, hogy meggyilkolták a trónörököst.)

A kirakodást a munkások a saját daruinkkal végezték, ezért eléggé lassan haladt. Így néhányszor sikerült kijutnunk a partra, és nagyon jól éreztük magunkat a valóban szép helyen. Egyik este, amint befelé sétáltunk a hajóra, egy kertes ház sarkánál hirtelen különös illatot éreztem, amitől egy pillanatra szinte azt sem tudtam, hol vagyok. Tömény jázminillat volt. Odahaza a kertünkben volt egy nagy jázminbokor, és virágzása idején az illatozott így esténként, ha az ember a közelébe ment. Érdekes, hogy mily módon képes sok mindent felidézni egy jellegzetes illat vagy szag.

A rakodás hatodik napján, amikor már csak a II-es raktár alján maradt még némi rakomány, hirtelen minden munka leállt. A munkások elmentek és kisvártatva vámtisztek, ügynökségi tisztviselők és mások érkeztek a hajóra.

Délben abbahagytuk az I-es raktár takarítását és elindultunk hátra ebédelni, amikor a kanizsella alól felbukkant a Chief. Véreres szemei vészjóslóan forogtak barnára sült, fekete borostás arcában.

- Jöjjenek ide! - ordította.

Rosszat sejtve engedelmeskedtünk.

- Mi a lófaszt műveltek a berakásnál? Hogy tallyztak? Meg akarják büntetni a hajót vámcsalás miatt! Nézzék! Azt ott a kettesben! Legalább 25 tonna, és nem szerepel a rakományjegyzéken meg a vámpapírokon. A helyi vámhivatal büntetni akar! Az istenit a hülye fejüknek!

- De Chief! Mi csak azt tettük, amit mondott - felelte Kánya. - Szereztünk egy kis plusz rakományt.

- Egy kicsit? Hát ez nem kicsi!

- Mi csak jót akartunk, és tényleg maga mondta, hogy csaljunk - szóltam közbe.

- De nem ennyit! - mordult rám, majd elviharzott.

Mivel a rakományügyek intézése abszolúte nem a matrózok dolga, nem estünk nagyon kétségbe, és nyugodtan elvonultunk ebédelni. Étkezés közben persze szóba került a dolog, és annak ellenére, hogy fogalmunk sem volt a rakomány- és vámügyek menetének alapvető részleteiről, „nagy szakértelemmel” vitatkoztunk azokról. Különösen a hatalmas termetű Gépmester, (aki korábban az egyik fegyveres testületnél, de nem a vámőrségnél, volt százados) fitogtatta a témában nem létező ismereteit.

Délután újból nagy számban érkeztek különböző hivatalos emberek, majd a Barba és a Chief távozott az ügynök autóján. Vacsorára tértek vissza, és az arcukról láttuk, hogy sikerrel jártak.

Később elmondták, hogy a rakomány címzettje, a megfelelő vámilleték lefizetése (meg a hivatalos embereknek csúsztatott borítékok) fejében átvehette a többlet rakományt. Még így is nagyon jól járt. A hajó ebből természetesen nem kapott semmit, csak a hatóság engedte el nagylelkűen a „vámbűntett” elkövetéséért kiróható büntetést.

Egérfogás

(m/s Tata, 1969.)

Valenciában álltunk a Tata motorossal. Az eléggé hűvös januári időben muszáj volt jobban felöltözni, amikor 11.30-kor felmentem ebédelni a legénységi szalonba. Bogyó, a II. pincér kitette a két asztalra a levesestálakat. A gépészek asztalánál csak a szintén tizenkettőkor szolgálatba lépő gépápoló ücsörgött. A többiek csak 12-kor jönnek enni, így hát nekiláttunk.

- Te Bogyó! - szólt oda Tibor a pincérnek. - Tudod, hogy van egy egerünk? Tegnap éjfélkor bejöttem a szalonba, és innen az asztalok közül menekült a hűtőszekrény mögé, amikor felgyújtottam a lámpát.

- Persze, hogy tudom. Már én is láttam, hogy a fene egye meg! Itt lakik a falborítás mögött. Egy lukat már betömtem, de hát mi egy jó fogú egérnek egy pár milliméteres dekoritlemez?

- Nincs egérfogónk? - érdeklődtem.

- Már kérdeztem a Bócmant, de nincs neki - felelte a pincér és bement a tálalóba, hogy átkérje a második fogást az ablakon.

Gyorsan elfogyasztottam, és 12 óra előtt öt perccel már kint is voltam a fedélzeten leváltani Kányát, az ügyeletes matrózt. A többiek is levonultak kezet mosni, én pedig folytattam az I-es raktárszáj kaparását, amit még Kánya kezdett el.

Este 6-kor leléptem az őrségből, és vacsorázni mentem. A többiek már végeztek, de szokás szerint, akik nem mentek ki a „faluba”, továbbra is ott beszélgettek az asztal mellett. A Bócman begyűjtötte a többiektől vacsorához kapott két deci bort, (melyekért gyümölcsöket adott cserébe, mert szinte alig akadt valaki, aki megitta volna azt a rettenetesen savanyú lőrét, amelyről azt állították, hogy még a vasutas se inná meg hitelbe), és elvonult a kabinja magányába.

Nem lévén már dolga a szervírozással, a pincér is leült az asztalunkhoz, és az egérfogásra terelte a szót.

- A Barba azt mondta ad egy fél üveg konyakot annak, aki megfogja ezt a rohadt egeret.

A hajókon régebben szokás volt egy üveg szeszes italt adni annak, aki agyonütött egy patkányt és bemutatta a Captainnek. Akadt olyan kollégánk, aki kikötőben az éjjeli őrsége hat órájából vagy ötöt azzal töltött, hogy lent a parton rohangált egy seprűvel, és patkányokat üldözött. Sikertelenül. Úgy látszik az egér árfolyama csak a felét tette ki a patkányénak.

- Majd én elkapom! - hallottuk az egyik nyitott hátsó ablakból az engem leváltó Kánya hangját.

- Na és hogy képzeled? - érdeklődött Bogyó.

- Add ide az egyik kisebb jénai táladat, hozzá egy darabka sajtot. Spárgát kötök egy gyufaskatulyára, azzal feltámasztom a tál egyik oldalát, és aláteszem a sajtot. A spárgát kivezetem ide hátra a pupára, és majd figyelem. Ha jön az egér és alábújik a sajtért, kirántom a dobozt, az a piszok meg alatta marad.

A terv nagy tetszést aratott. Bogyó előszedte a kellékeket, Kánya pedig felkészült rá, hogy ha már elcsendesedik minden, felállítja a csapdát.

Amikor éjfélkor feljöttem leváltani, ott találtam a pupán.

- Nem jött még elő a dög! - morogta dühösen.

- Nem baj, majd én fogom elkapni, és enyém lesz a konyak.

- Ez nem igazság! - hördült fel. - Az ötlet az enyém, így ha te ezzel megfogod, akkor szerzői jogdíjat követelek. A fél üveg felét. Oké?

- Jó, rendben van - feleltem -, csak menj már aludni.

Ezután körbejártam a hajót, megnéztem a köteleket és a patkányvédő lemezeket, meg a járót. Mivel Kánya közölte, hogy mindenki itthon van, jól felhúztam a végét. Később elmentem hátra és benéztem az egyetlen vészlámpa által megvilágított legénységi szalonba. A hűtőszekrény előtt ott ált a csapda, benne a sajt. Nézegettem egy darabig, de az egér nem jelentkezett. Időnként otthagytam a leshelyemet, körüljártam, majd visszatértem az ablakhoz. Úgy hajnali négy óra lehetett, amikor az egyik rövid távollétem után visszatérve láttam, hogy a sajt eltűnt. Nos mára vége a vadászatnak, gondoltam, és összeszedtem a rekvizitumokat.

Reggel 6-kor Kánya örömmel hallgatta a beszámolómat, mert az járhatott a fejében, hogy mégis csak ő fogja elkapni azt a fenevadat.

Már több napja folyt az egér elleni hadjárat, de a kis ravasz valahogyan mindig akkor bújt elő, amikor a watchmannak, aki azért mégse tölthette egész idejét az ablaknál, el-el kellett mennie a leshelyéről. Állandóan kilopta a sajtot. A hajóács, akiben volt némi egészséges káröröm, már átállt az egér pártjára, és fogadásokat ajánlott a többieknek az ügy kimenetelére.

- Nem fogadok veled - szólalt meg Bogyó -, mert ezek csak etetik és etetik ezt a kis fickót, az meg a tőlük ellopott sok sajttól jól meghízva röhög a lukjában. Szinte alig tud már előjönni.

Szó mi szó, magam is ráuntam a hiábavaló vadászatra és mondtam Kányának, hogy kiszállok. Örömmel vette a dolgot, de a végén mégsem ő nyerte el a jutalmat.

A nagy ötlet Bogyó agyából pattant ki. Éjfélkor, amikor Kánya leadta az őrséget, a pincér feljött a szalonba, kivette a jénai alól a skatulyát és egy kissé vastagabb szelet sajttal támasztotta alá, majd elment aludni. Megkért, hogy néha vessek egy pillantást a modernizált csapdájára. Hajnal felé az egér valóban ott szaladgált körbe-körbe a lecsapódott jénai alatt. Lementem a pincérkabinba és felráztam.

- Gyere! Megvan az egered!

- Menjetek a francba az egeretekkel együtt! - morogta az alsó ágyról Rozoga, az I. pincér. - Nem lehet tőletek aludni!

Bogyó lekászálódott az ágyáról és felmentünk a legénységi szalonba. Egyik kezével óvatosan felemelte a tálat, a másikkal pedig elkapta a kifelé igyekvő szőrgombolyagot, majd teljes erővel a deckhez vágta. Szegény kis állat azonnal szörnyethalt.

- Na! Meg van a fél üveg konyakom! - kiáltotta diadalmasan. - Nem is adok belőle senkinek, csak neked.

- Köszi. Igazán nagylelkű vagy.

A pincér reggeli után be is mutatta a Barbának a trófeát, aki elővette a fél üveg konyakot, de még nem adta át. Helyette így szólt:

- Rendben van Bogyó. Megkapja a konyakot, de előbb menjünk ki a deckre és dobja a vízbe a dögöt!

- Úgy is kidobtam volna Captain.

- De én is látni akarom, ahogy kidobja. Nem szeretném, ha félretenné, és minden reggel idehozná csak azért, hogy kapjon egy kis piát.

- Na de Captain! Hogy képzeli? Hát ilyen csibésznek ismer engem? - kérdezte kissé felháborodva Bogyó.

- Igen - felelte a Captain -, de éppen ezt kedvelem magában. - Ezzel kivonultak és ünnepélyes keretek között vízrebocsátották az egér tetemét.

11.30-kor, amikor ebédelni mentem, a tányérom mellett ott állt egy pohárban fél deci konyak.

- Jó lesz étvágygerjesztőnek - vigyorgott a pincér és elmesélte a reggeli történéseket.

Felhajtottam, majd délben kimentem leváltani Kányát, aki a felépítmény előtt búsan nézte az ebédelni igyekvő rakodómunkásokat. Szemmel láthatóan bosszankodott valamin.

- Na mi a bajod? - érdeklődtem, de sejtettem miért ilyen rosszkedvű.

- Hát nem elorozták az egeremet? - bökte oda savanyú képpel.

- Ne is törődj vele! Hátha vannak már utódai - vigasztaltam.

Erre nem szólt semmit, csak lement. Kisvártatva hátramentem a pupára és benéztem a szalonba. Már mindnyájan az asztalnál ültek, Bogyó pedig időnként tüntetően meghúzta a kezében tartott üveget.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

Szólj hozzá!

Veperdi András emlékiratai 4. rész

2012.08.22. 09:24 malay

Az első úton

(m/s Tata, 1968.)

Általában minden „első” sokkal jobban megmarad az ember emlékezetében, mint az azt követő bármilyen más esemény. Így van ez az első nappal az iskolában, az első szerelemmel, és folytathatnám sort. Az első tengeri utam is nagyon erősen az emlékezetembe vésődött, csakúgy, mint később, egy hajó parancsnoki hídján adott első, önálló tiszti őrségem.

Első utamon az m/s Tatával egy teljes rakomány gőzölt bükkből fűrészelt deszkával hajóztunk Rijekából Valenciába. A másik két újonccal, Tomival és Palival, nagyon igyekeztünk beilleszkedni a többiek közé. Ez elég simán ment, mert az idősebb matrózok normálisan álltak a dologhoz, és sokat segítettek azzal, hogy megtanították nekünk pl. a hajó részeinek, főként az angol és az olasz nyelvből származó, de sokszor a felismerhetetlenségig „elmagyarosított” neveit. Nagy szerencsénkre egészen jó társaság verődött össze, és miután látták, hogy egyikünk sem valami nagyképű, vagy lógós protekciós, hamar befogadtak. Ez alól kivételnek számított a Chief, aki különben nem sokat törődött velünk, de ha az úri kedve úgy hozta, és véletlenül észrevette valamelyikünket, akkor abba mindig belekötött. A másik, aki viszont minden percben meg tudta keseríteni az életünket, az Pista bácsi, a Bócman volt. Sok idősebb tengerészhez hasonlóan ő is azt az elvet vallotta, hogy amit ő korábban kapott, azt illik kamatostul „visszaadni” az utána jövőknek. Ott volt még Pali néni a szakács, aki szintén nem nagyon állt szóba velünk, de másokkal sem. Igen raplis természete miatt nem túl sok barátot szerzett magának a pályafutása során. Igyekeztünk kikerülni, így nem sok dolgunk akadt egymással. Maradt még a Kápó, egy idősebb, szótlan ember, aki viszont annyira távol állt tőlünk, hogy szinte alig találkoztunk.

Az indulást követően tisztába kellett tennünk a hajót. A javítás és a rakodás után ez nem volt kis munka, de a meleg júniusi időjárásban majdhogynem élveztük, amikor a fedélzet sikálása közben a Bócman időnként „véletlenül” minket locsolt le a slagjával. Az út során nappalos beosztásban dolgoztam a fedélzeten, és hamar beleszoktam a véget nem érő rozsdakaparásba. Esténként vacsora után mind a hárman feljártunk a hídra kormányozni tanulni. Ezt roppant élveztük. Igyekeztünk minél többet ellesni az őrségben lévő matróz feladataiból, és önként, szívesen ugrottunk bármilyen apróbb munka elvégzésére. Később, a stréberség mellett, ennek meg is lett a haszna. A térképek mindig is nagyon érdekeltek, továbbá az is állandóan izgatott, hogy merre járunk. Ez a hobbym a mai napig megmaradt, és lehetséges, hogy eredetileg valamilyen navigátorfélének születtem. Azt azonban egyikünk sem merte megreszkírozni, hogy bekéredzkedjen a térképszobába. Nem voltunk már annyira naivak, hogy pár hetes deckboy létünkre ezzel vívjuk ki a tisztek esetleges ellenszenvét.

Nagy izgalommal vártam, hogy megérkezzünk Valenciába, ahol a többiek az előző úton már megfordultak, és esténként vacsora közben sokat meséltek az ottani élményeikről. Június 20-án késő délután futottunk be a kikötőbe a Pilot[1] vezetésével. A spanyolok munkaideje addigra már befejeződött, és a hatalmas kikötő szinte kihaltnak tűnt. Csak ott várakozott pár ember, ahol végül a part mellé álltunk.

- Nézd csak! Ott várnak már a csendőreink! - mutatott Ákos a sötétzöld egyenruhát és furcsa, fekete, kerek, de az elején egy egyenes függőleges lappal ellátott csákót viselő, pisztolyokkal felfegyverzett alakokra. - Ezek fognak őrizni bennünket éjjel-nappal. Bent fognak lakni a legénységi szalonban, és velünk esznek.

- Ne szövegeljen annyit Ákos! - mordult rá a Bócman. - Maga pedig lógassa ki az ütközőballont, és ballonozzon! - mutatott rám.

Felkaptam az eléggé súlyos, valami rugalmas anyaggal megtöltött kötélfonatú gömböt és kilógattam a hajóorr baloldalán, majd ide-oda húzkodtam, hogy ott legyen, ahol a hajótest először találkozik a függőleges betonfallal. Ilyenben már elég nagy gyakorlattal rendelkeztem és nem kellett külön utasítgatás arra, hogyan csináljam.

A manőver végén kifordítottuk a járót a partra, felszereltük rá a korlátokat, majd feljöttek rajta a hatóság képviselői meg az ügynök, akiket bekísértek a tiszti szalonba.

- Gyerünk darut állítani! - adta ki a Bócman az újabb vezényszót és előre indult az I-es raktárhoz. - Bontsák le a köteleket!

Nekiláttunk a két daruszár lekötözött köteleinek kiszabadításához, majd a daruszárak végeihez rögzített szenyolettókat[2] seklikkel a habvéd lemez tetején lévő félszemekhez erősítettük. A jobboldali daruszárét az I-es raktár végével, míg a baloldaliét, (baloldallal voltunk kikötve) hátrébb, a II-es raktár elejével egyvonalban. Ezután a vincsplatznak nevezett emelt platformon, a két csörlő vezérlőkerekénél álló Bócman beindította a jobboldali csörlőt, mire a daruszár vége emelkedni kezdett a kinyitott bölcsőjéből. Ákossal ketten húztuk a szenyolettót (csigasort) és a daruszárat a raktárnyílás közepe felett tartottuk. Amikor a helyére került, a Bócman megköttette velünk a szenyolettót, és a gém végéről lelógó, másik drótkötelet, a preventert kellett szintén a mellvédhez rögzíteni úgy, hogy közel derékszöget zárjon be a gém irányával. Ezután a szenyolettót lazábbra engedtük. A másik oldalon Sanyi és Tomi a szenyolettóval a part felé forgatta a baloldali emelkedő daruszárat, és annak is rögzítették a preventerét. Ekkor a Bócman a két gém végét összekötő csigasor (amerikáner) segítségével rögzítette a két gémet, majd miután leakasztottuk a rögzítéséről a teheremelő horgot (gancsót), az időközben átváltott csörlőkkel felhúzta a magasba.

Ezalatt a hajóács és Pali a raktárnyílások fedelét rögzítő vasékeket szabadította fel egy-egy nagykalapáccsal, illetve lenyitották az oldalrögzítőket. Ezt követően a szeletekből álló acélfedél kerekeit átfordították, és a fedelek készen álltak a nyitásra. Az első szelet kerekeit azonban leeresztett állapotban hagyták, nehogy a raktárfedél magától meginduljon.

A II-es és a III-as raktárnál megismételtük az egész procedúrát, és a hajó készen állt a kirakodás másnap reggeli megkezdésére.

- Tomi! - szólt rá a Bócman a kabintársamra. - Menjen le a gépházba, mondja le a segédgépet, mert ma már nem csörlőzünk többet!

Ahhoz, hogy elegendő mennyiségű és erősségű áram legyen a manővereknél és a daruk mozgatásánál, mind a két áramtermelő segédgépet járatni kellett. Amúgy elég volt csak egy.

Tomi elment, mi pedig még vagy egy órán keresztül rámoltunk és rendezgettünk a fedélzeten, mire az Bócman így szólt.

- Készen vagyunk. Menjünk vacsorázni! Pali maga itt marad addig a járónál, amíg a watchman megeszi a vacsoráját.

Elmentünk gyorsan megtisztálkodni, és mire felértünk a szalonba, a gépészek asztalánál már csak két csendőr üldögélt. A harmadik a parton, a járó mellett állt őrségben.

- Gyertek, mert már csak ti vagytok hátra! - sürgetett a II. pincér, és hozta is a vacsoránkat.

Gyorsan befaltuk, mert abban reménykedtünk, hogy még az este kimehetünk a partra. Ebben azonban csalódnunk kellett, ugyanis a hatóság csak másnap reggelre ígérte a partra lépési engedélyeinket.

A következő napon vacsora után kimehettünk. Nagyon jó volt a városban csatangolni, és furcsának találtuk, hogy a villamosokon dohányozni lehetett. Magáról a városról nem kívánok írni, hiszen azt az útikönyvek sokkal szakavatottabban megtették.

Mindenesetre nagyon jól éreztük magunkat, és amikor csak tehettük, esténként mindig kimentünk, és így kis időre a hajcsárunktól is megszabadulhattunk.

A helybeliek nem kapkodták el a kirakodást, mely így öt napig tartott, és június 26-án délután indultunk el Huelvába. Ez a kikötő Spanyolország atlanti-óceáni partján helyezkedik el, mintegy száz mérföldnyire Gibraltártól.

A Gibraltári-szoroson napközben haladtunk át, és így, igaz messziről, de legalább láthattuk a híres sziklát. Két nap múlva érkeztünk meg Huelva elé, egy folyócska torkolatához, ahol felvettük a Pilotot. Ezután manőverkészenlétet rendeltek el, mi pedig elfoglaltuk a kijelölt helyeinket. Az orrfedélzeten gyorsan mindent előkészítettünk a kikötéshez, majd ezt követően a hajó két oldalán elmaradó tájat bámultuk. Kevéssel a Huelvához való érkezésünk előtt, jobb kéz felől egy kisebb folyó torkolata bukkant fel, és a közelében egy hatalmas méretű szobor magaslott.

- Nézzék! Ott a Kolumbusz emlékmű! - mutatott előre a Chief, aki már járt itt az előző úton.

- Mögötte pedig Palos a kolostorral, de innen nem látszik - toldotta meg Ákos, aki szeretett mindenbe beleszólni. - Ott élt egy darabig a szerzetesek között a fiával.

- Hű de okos maga! - jegyezte meg a Chief, és szemei résnyire szűkültek a barna arcában.

Érdeklődve nézegettük a lapos, ritkás bozótos, eléggé sivár vidéket. Valóban történelmi helyen jártunk. Kisvártatva egy enyhe kanyar mögött feltűnt Huelva városkája. Közelebb érve láttuk, hogy nem valami nagy. Inkább egy jellegtelen, lapostetejű kockaházakból álló falunak tűnt.

- Na itt nem sok minden lehet - szólalt meg Tomi.

- Nincs is. Pár kocsma meg egy mozi. Ráadásul a folyó közepén fogunk állni bóják között - reagált Ákos.

Ekkor valami erős bűz mart az orrunkba. Ilyen tömény halszagot még az életben nem éreztem. Kérdőn néztem az I. tisztre, aki kaján vigyorral bólintott.

- Hát ez az! A halászok! - mondta, és a folyón feljebb álló jellegzetes alakú halászhajók felé mutatott. Lehettek vagy ötvenen. - Azok bűzlenek ennyire, meg a konzerváló üzem.

Nemsokára a városka előtti bójákhoz értünk, és egy helyi csónakos segítségével két hatalmas korong alakú bója között kikötöttük a hajót. A halászhajók alig száz méterre tőlünk eregették penetráns bűzüket.

Öt napot töltöttünk ezen az „illatos” helyen, de másnapra az orrunk úgy látszik elfáradt, mert már alig-alig éreztünk valamit. A hajó mellé állított uszályokból kisebb átmérőjű gömbfákat rakodtunk a szicíliai Riposto részére. Egyik este vacsora után azért kimentünk körülnézni a „városba”. Egy bérelt csónak kivitt bennünket a stéghez, ahol tüzetesen megvizsgáltak bennünket és az okmányainkat. Eltartott egy ideig, és amikor végre partra léphettünk, két, addig ott lebzselő kopottas alak szegődött a nyomunkba. Szép lassan ballagtunk a nagy forróságban, mely így estefelé sem enyhült valami sokat, de azok csak jöttek mögöttünk, bármerre is fordultunk. Hamar beláttuk, hogy miránk „vigyáznak”. Nem lepődtünk meg, hiszen Valenciában is figyeltek bennünket, de nem ennyire ügyetlenül és feltűnő módon. A Franco féle rezsim nagyon félt attól, hogy egy „kommunista” ország hajója elhintheti a bolsevizmus mételyét a valaha legkatolikusabb királyságban. Hozzáteszem, néhány út után, miután belátták, hogy a magyar tengerészek nem hintenek semmiféle mételyt, és ha kimennek, akkor inkább a nevezetességeket, meg a kocsmákat látogatják, leszoktak erről a kísérgetésről, sőt a hajó előtt posztoló rendőröket is visszavonták. Azért biztosan szemmel tartottak bennünket, de azt már nagyon diszkréten és észrevétlenül tették.

A huelvai kopókat viszont kissé megvicceltük. Úgy este 11 tájban elindultunk vissza a part felé, de előtte megbeszéltük, hogy három részre szakadunk és a stégnél találkozunk. Így is tettünk. A mögöttünk csoszogó két szimat láthatóan pánikba esett. Az egyik elrohant, a másik pedig az egyik csoport nyomába szegődött. Mire az elsők közülünk a stéghez értek, a szaladós már ott ált a bejárónál, és csak akkor nyugodott meg, amikor mindnyájan előkerültünk, és beszálltunk a csónakba. Ekkor L., a II. géptiszt elkiáltotta magát.

- Balra nézz! Stégnek tiszte….legj! - Erre ahányan voltunk, vigyorogva lapátoltunk a kezeinkkel, mire az egyik szimat elröhögte magát, és visszaintett. - Hasta la vista!

Július 4-én végre elindultunk, és mivel a szél olyan irányból fújt, a halszag egészen a Kolumbusz emlékműig üldözött bennünket. A Gibraltári-szoroson éjjel haladtunk át és az ott lévő katonai állomásról morzelámpával kérdezgették az átmenő hajók neveit és azt, hogy honnan hová tartanak. Ákos, az éjszakás watchman másnap elmesélte, hogy amikor a II. tiszt leadta fénymorzéval, azt hogy „TATA”, a gibraltáriak visszakérdeztek, majd amikor újra ezt a választ kapták, azt villogták vissza, hogy „do not joke pse” (kérem ne vicceljen!). Tapsi, a II. tisztünk csak nagy nehezen tudta meggyőzni őket a hajó hívójele leadásával, hogy minket valóban így hívnak.

- Ezek a tüttyedt angolok! - jegyezte meg Sanyi. - Mit csináltak volna, ha a Székesfehérvár, vagy a Hajdúszoboszló nevét kellett volna kibetűzniük? - Sanyinak igaza volt, mert jóval később a saját káromon tapasztaltam meg a Dardanellákban, Csanak közelében, hogy egy külföldivel mennyire nehéz azt a két nevet helyesen megértetni a morzelámpa segítségével. Na nem mintha ez sokat változott volna a rádiótelefon bevezetése után, mindössze csak a kommunikáció lett gyorsabb.

Július 9-én érkeztünk meg Szicíliába, a Catania és Taormina között nagyjából félúton, az Etna tövénél fekvő városkába. A Barba, aki egy-két nappal előttünk szállt csak be, meghallotta, hogy az előző úton az ügynök segítségével autót béreltek és kirándultak az éppen kitörési szünetet tartó vulkán tetejére, azonnal szervezkedni kezdett. A régiek közül sokan vagy részt vettek már azon a kiránduláson, vagy nem túlzottan érdekelte őket a dolog, így végül csupán Tomi meg én jelentkeztünk. Mivel az egész ügyet a Barba támogatta, Pista bácsi, kedvenc hajcsárunk némi vonakodás után beleegyezett abba, hogy aznapra kivegyünk egy szabadnapot. Azért hozzátette:

- Jó lesz ha megjegyzik, ez nem turista hajó! Itt melózni kell és nem flangálni! Nem szeretném ha ebből rendszert csinálnának! Nem jó, ha egy marinájónak (matróznak) ilyen úri passziói vannak!

- De az sem jó, ha az ember úgy utazik, mint egy bőrönd! - merészelte Tomi kifejezni az ellenvéleményét.

- Na maga csak ne feleseljen, mert rögtön meggondolom magam! - horkant fel a Bócman, majd feltápászkodott a székéből és félhangos káromkodások között kivonult a szalonból.

- Hát ez nem igaz! Hogy lehet valaki ilyen bunkó? - méltatlankodott Tomi, miután megbizonyosodott arról, hogy az Öreg már nem hallhatja.

- Pedig ilyen - vigyorgott Ákos, aki szinte állandó jelleggel hadilábon állt a Bócmannal. - A múlt úton én is felmentem az Etnára. Azt hallottátok volna, hogy akkor mit művelt! Ugye Pista? - kérdezte a kisebb asztalnál tehénkedő hatalmas termetű Gépmestert.

- Hát azt nem csodálom - felelte az -, hiszen állandóan visszadumálsz neki. Úgy kell neked!

Erre Ákos is felpattant és kiviharzott.

- Tiszta ideg ez a fiú - jegyezte meg a Gépmester a bajuszát simogatva.

Másnap ebéd után egy bérautó állt a hajóhoz és mindhárman beszálltunk. A Barba a vezető melletti anyósülésbe préselte be magát, mi ketten pedig hátul helyezkedtünk el nagy kényelemben. Nagyon meleg volt, csurgott rólunk a víz, de meleg pulóvereket vittünk magunkkal, mert azt mondták, odafent hideg lesz.

Hamar kiértünk a városból. A remek út szépen gondozott földek és ligetek között kanyargott egyre feljebb. Jó fél óra múlva kopárabb hegyoldalra értünk, majd úgy a hegy felénél megálltunk egy nagy szálloda előtt. Itt már fel kellett venni a pulóvereinket, mert elég hűvösre fordult az idő. A sofőrünk átadott bennünket egy idegenvezetőnek, aki egy Landrover kocsi felé intett. - Szálljanak be, és máris indulunk tovább - mondta angolul a Barbának, aki felénk fordult. - Gyerünk fiúk! Menjenek elsőnek, én majd utoljára maradok. - A kocsi hátsó részében lévő nyolc ülésen csak hárman ültek. Egy jó hatvanas úr, a felesége és egy korunkbeli lány. - Bon giorno! - köszöntünk udvariasan feléjük és helyet foglaltunk.

Az idős férfi válaszolt, de kijelentette, hogy ők nem olaszok, hanem németek, ráadásul nem az NDK-ból, hanem Nyugat-Németországból. - Maguk olaszok? - kérdezte németül. Ennyit azért mi is megértettünk, és tagadólag ráztuk a fejünket. - Nein, Ungarns! - felelte Tomi.

Németjeink meghökkentek, és az asszony arcára valami olyan kifejezés ült ki, amiért akár ölni is lehetett volna. A Barba megérezte a hangulatváltást, és azonnal közbeszólt.

- No kommuniszt! Alkoholiszt! - mondta vigyorogva.

A három sváb elmosolyodott és felengedett, majd a lány, aki tudott valamennyire angolul, a Barbával kezdett beszélgetni. A dzsip közben elindult és eléggé rögös utakon kapaszkodott egyre magasabbra. Itt már teljesen csupasz, vulkáni sziklák között jártunk. Mind hidegebb és hidegebb lett. A pulóvereink ellenére dideregni kezdtünk. Az olasz idegenvezető közölte, hogy nemsokára kabátokat kapunk.

Így is történt. Megérkeztünk egy turista menedékházhoz, ahol vastag posztóból készült pelerineket adtak ránk, és innét gyalog folytattuk az utunkat. Elég meredek sziklákon kapaszkodtunk mind feljebb, majd úgy negyed óra után egy sziklaperemhez érkeztünk. Eltartott egy darabig, amíg visszanyertük a lélegzetünket. A perem mögül füstfoszlányok emelkedtek a magasba, és mélyhangú zúgást hallottunk. Az idegenvezető azt magyarázta, hogy innen bele tudunk nézni a vulkán egyik kürtőjébe. Óvatosan közelebb mentünk, de a felfelé szálldosó apró szemcsék miatt csak az ujjaink közötti réseken tudtunk lepislogni. A krátert szinte teljesen elborította a ritkásan gomolygó füst, és még a teljes kiterjedését sem láthattuk. Időnként éles vörös fény izzott fel a mélyben. Az volt a láva. Nos, nem sokáig bírtuk a kiáramló hőséget, füstöt és az apró kőszemcséket, így hátrébb vonulva a kilátásban kezdtünk gyönyörködni. Mivel pontosan a tengerszintről indultunk, jó másfél óra alatt több mint háromezer méter magasra emelkedtünk. Ez a kilátás valóban megérte, hogy feljöjjünk ide, gondoltam magamban, mert a kráter mélyére vetett rövid pillantásunk nem nagyon hozott lázba.

Mintegy negyedóra múlva visszaindultunk a dzsipünkhöz. Azzal visszamentünk a menedékházhoz, ahol leadtuk a kabátokat, hógolyóztunk egy kicsit, majd egy kis boltban képeslapokat és bélyegeket vásároltunk. Gyorsan megírtuk és fel is adtuk mindet, mert itt fent külön bélyegzőt nyomtak rájuk. Ezután lejjebb autóztunk a nagy szállodához, ahol elbúcsúztunk a németjeinktől és átszálltunk a saját taxinkba. Gyors iramban haladtunk lefelé és ennek függvényében nőtt a hőmérséklet. Emiatt nagyon bágyadt lettem és el-elszunyókáltam. A Barba közben Tomival beszélgetett, és kijelentette, annak ellenére, hogy örül, mert fent lehetett az Etnán, de mégis csak nagy átverés, hiszen alig-alig tudtunk belepislogni egy kráterbe.

- Nekem ennyi is elég volt belőle - motyogtam álmosan és alig vártam, hogy ledőljek a kabinunkban.

Bevonulás Csehszlovákiába

(m/s Tata, 1968.)

- Manővernek vége! Zéfeszt! - harsogta az orrfedélzet mellvédje alatt elhelyezett hangszóró.

- Hallottad Öreg! - kiáltott oda a Chief a horgonycsörlő fékkarjába kapaszkodó Bócmannak, és a baloldali vaslépcsőn lement a főfedélzetre.

A Bócman csak intett, hogy vette az utasítást, majd felénk bökött göcsörtös mutatóujjával. - Csinálják! - nyögte, és még jobban megszorította a horgony szalagfékjének tekerőjét.

Mi hárman, az orrfedélzeten manőverező matrózok, nekiláttunk zéfesztelni, ami azt jelentette, hogy mindent el kellett rámolni, rögzíteni, biztosítani, nehogy később a hullámok lesodorjanak valamit a fedélzetről, egyszóval „tengerállóvá” tettük a hajót.

Miközben az egyik vastag kikötőkötelet tuszkoltuk a tartó ketrecébe, visszanéztem Palma de Mallorcára. A lefelé tartó Nappal szemben a csak egy sötét árnynak látszó révkalauz csónak már éppen bekanyarodott a hullámtörő gát végénél. Az idő este nyolc után járt, mi pedig eléggé fáradtan tettük a dolgunkat, hiszen ma, augusztus 21-én kora reggel érkeztünk, utána egész nap rakodás, majd raktárcsukás, zéfesztelés, végül indulás. Arra gondoltam, milyen jó, hogy az előző úton sikerült itt töltenünk egy vasárnapot is, hiszen a spanyolok nem túlzottan szerettek vasárnap dolgozni, így néhányan kivehettünk egy szabadnapot és bejártuk a híres üdülőhelyet, illetve a környékét. Jó lett volna most is körülnézni egy kicsit, de hát erre nem akadt lehetőségünk. Eléggé bús képet vághattam, mert Kánya (egy matrózként hajózó bukott tisztiiskolás) vigasztalni kezdett.

- Ne lógasd már az orrod! A Kambuzer[3] nemsokára kinyitja a vámkabint és kivehetjük a söreinket.

A spanyolországi Castellonból érkeztünk ide, így nem nyithattuk ki a vámkabint, mert Palma de Mallorcán a vámtisztek ellenőrizték a pecséteket, hiszen ez is spanyol terület, és nem juthattunk hozzá a Castellonban bagóért vásárolt (egy karton /24 üveg/ sör alig került egy napi valutánkba) italunkhoz. Többen, Kányát is beleértve, alig várták már, hogy elhagyjuk Spanyolország felségvizeit.

Előző nap délben persze kaptunk egy-egy üveggel az augusztus 20-i ünnepi ebédhez, de azok nem tartottak tovább egy fél percnél.

Alig fél óra alatt mindennel végeztünk és hátrakocogtunk a legénységi szalonba, ahol már ott ücsörögtek a gépészek meg azok, akik hátul manővereztek. Kambuzernek, sörnek semmi nyomát sem észleltük.

- Na mi ez a késlekedés! - hördült fel Kánya.

- Valami gubanc van - szólt közbe Rozoga az I. pincér. - Az indulás előtti vizsgálat során az ügynök valami híreket közölt a Barbával, amit persze nem értettem. Csak annyit hallottam, hogy a Barba szólt a III. tisztnek (aki egyben rádiós és gazdasági tiszt is volt), menjen fel a rádióba és próbáljon megtudni valamit.

- Mi a fene történhetett? - dünnyögte Pista a hajóács maga elé bámulva, és beletúrt dús aranyszínű sörényébe.

Látván, hogy ebből nem lesz egyhamar sör, és az egész napos izzadtság meg por már igen irritált bennünket, Kányát kivéve, levonultunk zuhanyozni.

Nem kapkodtam, és jó fél óra is beletelt, mire felfrissülve és átöltözve, újból felmentem a szalonunkba. Tomit, a kabintársamat már ott találtam. Az asztalokon néhány nyitott sörös karton, mellette izgatottan, szinte egyszerre beszélő emberek. Tomi meglátott.

- Képzeld! Megtámadtuk Csehszlovákiát! - mondta.

- Na ne hülyéskedj! Miért? - reagáltam hitetlenkedve.

- Sanyi a watchman mesélte, aki a hídon hallotta a Barbától meg a tisztektől. Aztán a Kambuzer is mondta, amikor kiadta a söröket. A tiédet is kivettem - mutatott egy érintetlen kartonra a lába mellett.

- De, hát hogyan? Miért? Mit mondtak még? - törtek fel egymás után belőlem a kérdések.

- Még nem tudjuk, de azt mondta, hogy a Barba majd lejön, mihelyst többet tudnak. Most valami angol adót hallgat.

Ebben az időben a Földközi-tenger nyugati medencéjében a magyar rádióadásokat nem lehetett fogni a gyengeségük és a hullámhosszuk miatt. Így hiába volt egy vagy két táskarádiónk, azokon csak a pár naponként, a rövidhullámon sugárzott „Szülőföld” adó műsorait foghattuk, az meg nem a hírszolgálatáról volt nevezetes. Időnként bejött a „Szabad Európa” rádió, de aki ezt hallgatta, az nem nagyon merte bevallani.

Nemsokára a szolgálatban lévők, valamint a Barba, a Chief és a Kápó kivételével mind a pupára gyűltünk. A hangulat igen izgatott volt, hiszen mindenki az otthoniakra gondolt, vajon mi lehet velük.

- Minek támadtuk meg a szövetségesünket? - hangzott el többször is a kérdés.

- Talán megint visszafoglaljuk a Felvidéket? - kockáztatta meg valaki.

- Marhaság! - böffentette oda a Bócman.

Ekkor megjelent a Barba, és hirtelen mindenki elcsendesedett.

- Figyeljenek ide! - kezdte a mondókáját. - Sikerült megtudni néhány dolgot. A Központ rádiója holnap reggelre részletes tájékoztatót ígér a helyzetről. Megpróbáltuk befogni a Kossuth adót, de csak részlegesen jött be. Annyi azonban biztos, hogy 20-án éjjel a Varsói Szerződés csapatai bevonultak Csehszlovákiába, hogy úrrá legyenek az ott kialakult ellenforradalmi helyzeten. Ennél többet a Kossuth sem mondott. Próbálkoztunk más külföldi adókkal, de azok sem közöltek sokkal többet. Nyugodjanak meg, otthon nincs semmi vész. Holnap már többet tudunk, és mihelyst valami a tudomásunkra jut, azonnal közzé tesszük.

- Na és a „Szabadbattyán” mit mond? - érdeklődött Pali néni a szakács.

- Nem tudom, mert nem hallgattam - jött a kissé hihetetlen válasz. - Mindenesetre nyugodjanak meg és menjenek aludni! Jóéjszakát! - fejezte be a parancsnokunk és visszament a hídra.

Mi még jó darabig fent maradtunk. Az egyik aszi felhozta a rádióját. Nagy igyekezettel csavargatta, de nem jött semmiféle magyarnyelvű adás. Éjfél körül aztán elmentünk aludni.

Másnap reggel még mindig nagy bizonytalanságban voltunk, majd délelőtt a hirdetőtáblára kirajzszegezték a rádiós által vett tájékoztatót. A Központ küldte az összes hajó számára, és röviden összefoglalva arról szólt, hogy a Varsói Szerződés tagállamai, Románia kivételével, internacionalista kötelességüket teljesítve, bevonultak Csehszlovákiába, hogy megvédjék a szocializmus vívmányait az egyre erősebbé váló ellenforradalmai szervezkedéssel szemben. A Magyar Néphadsereg csapatai ellenállás, és veszteségek nélkül elfoglalták a kijelölt körleteiket.

Amint az jóval később kiderült, az aznapi Népszabadság (a Párt központi lapja) vezércikkét adták le nekünk.

A hangulat kissé nyugodtabbá vált, hiszen arról nem kaptunk híreket, hogy odahaza bármi baj lenne, de azzal még a legmegátalkodottabb pártag is, mert ilyen is akadt a fedélzeten, tisztában volt, hogy mennyire lehet hinni az ilyen tudósításoknak.

Ömlesztett szentjánoskenyér rakományunk Ravennába szólt, ahová hat nap múlva, 27-én érkeztünk meg. Az eléggé lassú út alatt, hiszen a Tata a maga 10,5 csomó sebességével nem tartozott a gyors hajók közé, lassacskán egyre többet tudtunk meg az eseményekről. Ebben azért benne voltak a „Szabadbattyántól” vett hírek is, melyek hangvétele közelített ahhoz, amit 1956-ban megismertünk. Beszámoltak persze a tényekről is, de amiket kommentárként hozzáfűztek, abból szinte már háborúra lehetett következtetni. A hajó rádióján időnként fogható Kossuth adásaiból mintegy ellenpontként, szinte elbagatellizálták a dolgot, mintha csak valami közös hadgyakorlatról lett volna szó. Legalábbis azokból az adásokból, amit fogni tudtunk, ez derült ki. Az ősrégi igazság szerint úgy tartottuk, hogy a valóság valahol a kettő között lehet, de hogy hol, arról fogalmunk sem volt. A MAHART Központ „tájékoztatói” sem adtak több támpontot.

Így érkeztünk meg Ravennába, ahol a Pilot azonnal bevitt minket a csatorna végébe. Ott szokás szerint a ledobott horgony körül megfordultunk, és visszafelé, pár száz méterrel a „Szépasszony” kocsmájától kikötöttünk.

A manőver alatt már láttuk, hogy valami nincs rendben, ugyanis a „mooringmen”-ek, akik a parton átveszik és a bakokra rakják a hajó köteleit, tessék-lássék módon elvettek elől-hátul egy-egy kötelet, rögzítették, majd eltűntek.

- Kánya! Ugorjon ki és vegye el a többi kötelet! - utasította a Chief az egyik ütközőballont kötögető matrózt. Az rögtön ki is ugrott a főfedélzettel egy szintben lévő rakpartra, elvette ez egyik orrkötél gasszáját (csatját), és elvitte előre az egyik kikötőbakra.

Éppen visszafelé indult, amikor egy személyautó ért a helyszínre, és a benne ülő három olasz férfi üvöltözni kezdett. Nem értettük őket, de amint többször elhangzott az agresszió, meg a „kommuniszt terrorizm” kifejezés, már tudtuk, hogy a csehszlovákiai események miatt dühöngnek, és most ránk zúdítják a mérgüket. A Bócman is átlátta a helyzetet és teljesen begorombult.

- Takarodjatok a tetves anyátokba, büdös digók! - üvöltötte és az orrfedélzet korlátjához szaladva az öklét rázta feléjük.

- Maradj Öreg! - szólt rá a Chief. - Ne csináld! Csak rontasz a dolgon!

Az autóban ülők észrevették a szinte habzó szájjal ordítozó Bócmanunkat, és ha nem is tudtak magyarul, a lényeget megértették. A sofőr beindította a kocsit és a part szélén a hajó felé igyekvő Kánya mögé kormányozta, mintha el akarná ütni, vagy legalábbis arra kényszeríteni, hogy essen be a vízbe. Szinte megdermedtünk a látványtól. Kánya érezte a veszélyt, de a nyakát behúzva nagy bátorságról és önuralomról tett tanúbizonyságot, mert ugyanabban az ütemben folytatta az útját. A kocsi alig egy méterre a háta mögött lefékezett és megállt. Kánya közben odaért a hajóhoz és a mellvéden át beugrott a deckre. A Bócman ettől csak még jobban beindult, és vöröslő fejjel lerohant a fedélzetre, hogy kiugorva nekimenjen a kocsiból kiszállt három, nem kevésbé ideges olasznak. Ekkorra már mi is felkaptunk minden a kezünk ügyébe eső dolgot, én példának okáért a kötelek rögzítésénél használt ún. „bocaláncot” és Pista bácsi segítségére rohantunk. A Chief elkapta az öreg grabancát, és nem engedte kiugrani a partra, a három őrjöngő olasz pedig nem mert, vagy nem akart beugrani a deckre.

- Én fasiszta vagyok! - bömbölte az egyik olaszul, de ezt megértettük. - … mia pistola … bumm, bumm, tutti communisti! - kiabálta hadonászva, de nem láttunk nála pisztolyt, amivel minden kommunistát le akart lőni.

- Fogd be a pofád te mocskos fasiszta! - ordította a Bócman a Chief minden igyekezete ellenére. - Szétverem a tetves digó pofád! Csak gyere be te szarházi!

Erre a fasiszta felkapott egy öklömnyi követ és mintegy három méterről felénk lendítette. Azonnal lebuktunk a habvéd lemez mögé, és a kő óriási erővel csapódott az acéllemezhez. Hirtelenjében semmivel sem tudtuk viszonozni, de ekkorra megérkezett a hivatalos vizsgálat, és a határőrség embere odajőve, rájuk rivallt.

A három ordibáló még ágált egy kis ideig, majd beszálltak a kocsijukba és eltávoztak.

- Na Kánya! - szólt oda vigyorogva a Chief. - Majdnem megfürdették ezek a disznók!

- Meg is öltem volna őket! - csattant fel a még mindig céklafejű Bócman.

- Jól van Öreg. Ne háborogj! Látod te győztél, hiszen eltakarodtak.

A Bócman ennek ellenére még jó ideig dühöngött, mi pedig a dolog jobbik oldalát kezdtük nézni, miszerint legalább nem velünk veszekszik.

Később a Barba felhívta mindenki figyelmét, hogy ha valaki kimegy a városba, azt ne egyedül tegye, és a viselkedésével senki se hívja fel magára a figyelmet, mert abból csak rossz származhat.

Pár nap múlva Rijekán voltunk. Itt már nem ért bennünket semmiféle atrocitás, bár a rakodómunkások a szokásosnál többet „jebentiztek” amikor feljöttek a fedélzetre dolgozni.

Egyik este vagy öten moziba mentünk. Valami spagetti westernfilmet játszottak. A film előtti híradó másról sem szólt, mint a bevonulásról. Két kép váltogatta egymást. Az egyiken Tito vagy valami más pártvezér szónokolt igen lelkesen hadonászva egy hasonlóan izgatott tömeg előtt, a másikon pedig a Jugoszláv Néphadsereg alakulatait mutatták. Ez így ment vagy tizenöt percen át. A szövegből nem sokat értettünk, de annyit kivettünk belőle, hogy nagyon nem tetszik nekik a csehszlovákiai bevonulás. Este lévén a mozi zsúfolásig megtelt, és a közönség hamar tűzbe jött. Időnkét felugrálva hadonásztak és kiabáltak.

- Gyerekek! Csináljuk mi is, mert különben rájönnek, hogy kik vagyunk, és talán jól meg is vernek - súgta kissé megrettenve Tomi.

Nos, mivel nem szándékoztunk „hősi halottá” válni, néha mi is hadonásztunk, de csak úgy ülve. A film után valahogyan nem volt kedvünk betérni sehová egy sörre, hanem szépen hazaballagtunk a Tatára.

[1] Pilot = Révkalauz

[2] Szenyolettó = Drótkötél, melynek alsó felét vastag kenderkötéllel működő csigasor alkotja

[3] Kambuzer = Gazdasági tiszt

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

Szólj hozzá!

Veperdi András emlékiratai 3. rész

2012.08.21. 06:48 malay

Kezdő matrózélet

(m/s Tata, 1968-69.)

Amint az már a Behajózás című írásból is kiderült, 1968 júniusában kezdtem az aktív tengerész pályafutásomat a Tata nevű hajón. Nem voltam annyira zöldfülű kezdő, hogy ne tudtam volna, mi az új ember sorsa egy akármilyen zártabb közösségben. Ennek ellenére, mint abban az időben bárki mást, természetesen engem is értek lelki pofonok. A magyar tengerha-józás olyan szerencsés helyzetben volt akkor, hogy mindig sokkal többen jelentkeztek felvételre, mint amennyi ember kellett. Ebből adódóan könnyen odamondták bárkinek, hogy senki sem hívta őt a vállalathoz. Egyesek persze sokszor vissza is éltek ezzel, de így nagyon sok év távlatából visszatekintve, ez a módszer bizonyosfajta szelekciót is eredményezett.

Mindezek ellenére kissé naiv várakozással tekintettem a behajózásra. Na nem a kalandos könyvekből vett gyermeteg érzéssel, hiszen azon a koron már rég túl voltam, hanem valamiféle idealista elképzeléssel. Akkor még nem gondoltam arra, hogy egy hajón sokféle ember kerül össze. Vannak közöttük lelkes, szakmaszerető egyének, de olyanok is, akik valamilyen kényszerű okból választották ezt a mesterséget. Mindkét csoportban akadtak viszont olyanok, akik mintha élvezték volna, hogy megkeseríthetik egy-egy kezdő életét.

Kezdjük mindjárt a matrózok munkáját közvetlenül irányító Bócmannal. Vele alaposan kifogtuk. Idős, eléggé iszákos, de a munkáját értő, embergyűlölő hajcsár volt. Meg sem állhat-tunk előtte, még az úgynevezett öregmatrózok sem. Odáig rendben is lett volna a dolog, hogy gyors, pontos és jó minőségű munkát követelt, de dolgozhattunk bárhogy és bármennyit, neki az soha nem volt elég, vagy jó. Több mint fél év eltelte után hallottam tőle először némi elis-merést, igaz azt is kissé ittas állapotban tette.

Az öreg méltó társra talált a Chief személyében. Lévén a fedélzeti szolgálati ág vezetője, az ő hozzáállása sem könnyített sokat a helyzetünkön. Néha mintha versenyzett volna a Bócmannal, hogy minél jobban kitoljon velünk.

Miért tartottunk ki? Nos, mindenki más és más okból. Sokan a megélhetés miatt, hiszen abban az időben egy tengerész, ha nem szórta el a pénzét, anyagilag nem járt rosszul. Igaz, az otthon dolgozók többségénél sokkal többet áldozott a magánéletéből a munkára, de az akkori gazdasági viszonyok között megérte. Mások pedig, és ide számítottam magamat is, összeszo-rított foggal próbálták meg átvészelni a nehézségeket valami távolabbi cél érdekében.

Kezdetben nappalos beosztásban dolgoztam reggel 8-tól 17-ig, egy órás ebédszünettel. Ez tulajdonképpen nem is volt rossz, hiszen az ember végigaludhatta az éjszakákat, és vacsora után szabad volt. A munkát persze nem lehetett éppen fehérkesztyűsnek mondani, de szá-momra ez nem jelentett újdonságot. Raktártakarítás, rakodás kiszolgálása, a manőverezéseknél a kötelek kezelése, valamint a soha véget nem érő rozsdakaparás és festés. B. Traven a Halál-hajó című könyvében írja, hogy az emberiség két csoportra oszlik. Az egyik csoport a parton a festéket gyártja, míg a másik elhasználja azt a hajókon. Azt azonban kifelejtette, hogy van még egy harmadik is, a kezdő matrózok csoportja, akik a festést megelőzően csak a rozsdát kaparhatják a hajó acéllemezeiről. Nos ebben sokan művészi tökélyre tettünk szert. Nem lett volna ez annyira rossz munka, ha nem halljuk állandóan a Bócman kritikáját, hiszen az em-bernek közben nem kellett az agyát használnia, és nyugodtan ellehetett a gondolataival. Nem mondom, néha odaképzeltem a rozsdaverő kalapács alá hajcsárunk valamelyik porcikáját.

Később már festési feladatokat is kaptunk, de a felépítmény fehér részeit csak a már jóval nagyobb gyakorlattal rendelkező idősebb matrózok mázolhatták. Ha időnként a rossz időjárás miatt a fedélzeten nem lehetett dolgozni, akkor mindig valami zárt térben rendezked-tünk, pakoltunk és takarítottunk. Hárman voltunk újoncok a hajón, és amikor az első nagyobb hullámzásban elfogott bennünket a szédülés meg a rosszullét, a legszívesebben lefeküdtünk volna. Na erről szó sem lehetett. Szinte félholtan pakolásztuk az orrfedélzet alatti ponyvarak-tárban a köteleket és ponyvákat, miközben az idősebbek jókat vigyorogtak rajtunk. A bukdá-csoló hajó orra nagyokat liftezett, az áporodott szag pedig csak fokozta a rosszullétünket. Természetesen nem véletlenül küldtek oda dolgozni mind a hármunkat. Utólag persze az a véleményem, hogy így volt helyes, de akkor nagyon sötéten láttuk a világot.

Menetközben esténként, vacsora után feljártunk a hídra kormányozni tanulni. A hajót már az építéskor felszerelték robotkormánnyal, így menetben csak egyetlen ügyeletes matróz volt szolgálatban. Két idősebb matróz váltotta egymást hatóránként. Mi, a három újonc, egy-más után gyakoroltuk az iránytartást, amit kevés idő után sikerült is jól elsajátítani. A kor-mányzás persze nem ebből áll, hanem a különböző fordulásokból, de ilyenekre csak nagy rit-kán adódott lehetőségünk. Emlékszem, milyen büszkén dicsekedtem a másik kettőnek, amikor ki kellett térni egy másik hajónak, és az ügyeletes tiszt utasításai alapján sikerrel végrehajtot-tam a dolgot. Nem tudom, más hogyan volt ezzel, de én élveztem, hogy egy kétezer tonna feletti össz vízkiszorítású, 1000 LE által hajtott tömeget irányíthattam. A dolog persze csak kezdetben töltött el ilyen érzésekkel, idővel az ember teljesen hozzászokott.

Akadtak azért kellemesebb időtöltések is. A szabad időnkben olvashattunk, társasjáté-kokat játszhattunk, vagy a forgatható asztali focival vívtunk nagy bajnokságokat, de a legjob-ban azt szerettem, ha összeült egy kisebb társaság, és az idősebbek a korábbi élményeikről meséltek. Az évek során a történetek legnagyobb részét sokszor és sok változatban hallottam, de akkor minden az újdonság varázsával hatott. Szerencsére a parancsnokunk nem volt egy idős, zárkózott ember, és sokszor leült közénk. Nagyon jól tudott mesélni, és élvezettel hall-gattuk. Persze mások sem akartak lemaradni, és a dolog néha már münnhauseni jelleget kez-dett ölteni. Egy biztos, az ilyen esték nagyban hozzájárultak a személyzet hangulatának javí-tásához, illetve ahhoz, hogy mi újoncok jobban elviseljük a sokszor sanyarú sorsunkat.

Legnagyobb jutalmunkat azonban a kikötők jelentették. A Tata bizonyos okokból nem járt a Fekete-tengerre, hanem a földközi-tengeri kikötőket kereste fel az Adriáról. Az első magyar hajó volt, amely a háború után megfordult Spanyolországban. Mi a második spanyol út elején szálltunk be Rijekán. Érthető módon nagy izgalommal vártuk a valenciai érkezést. A szabadidőnkből amennyit csak tudtunk, kint töltöttünk a városban, jóllehet a pénzünk csak minimális dolgokra volt elegendő.

Mint már említettem, a parancsnokunk szívesen leült közénk beszélgetni. Sokszor úgy forgattuk a szót, hogy az érintett városokat vagy országokat említettük, mire legtöbbször nagy előadásokat tartott azok történetéről, nevezetességeiről és látnivalóiról. Igen olvasott és tájé-kozott ember volt, mi pedig mindig szívesen hallgattuk. Megfigyeltem, hogy ezeken a „szeán-szokon” a Chief, a Bócman, a Kápó és a szakács kivételével szinte mindenki részt vett, aki szabad volt. Egyszer érdekes dolgokat mesélt a bikaviadalok koreográfiájáról és a résztvevők-ről. Az egyik utunkon néhányan el is mentünk megnézni egy ilyen „bikameccset”. Minden előzetes felkészülésünk ellenére sem tetszett valami nagyon. Először is, a bikának nincs semmi esélye a túlélésre. A spanyolokat viszont sokszor az őrjöngésbe kergette a matador néhány balett táncosi mozdulata, amikor egészen közel maga mellett vezette el a bikát a mulettával, de mi, azon kívül, hogy elismertük a dolog veszélyeit, nem tudtuk olyan nagyon értékelni ezeknek a mozdulatoknak a szépségeit. A másik pedig az, hogy mielőtt sor kerülne a végső, halálos összecsapásra, jönnek a lovas picadorok és egy hosszúnyelű lándzsával addig szurkál-ják a szerencsétlen állat nyakát és gerincét, míg az igen legyengül. A matador dolga ezzel jóval könnyebbé válik, persze csak viszonylagosan.

Teltek-múltak a hónapok, és egyre jobban belejöttünk a fedélzeti munkákba. Két idő-sebb matróz hazament és jobb híján engem osztottak be a 0-6-os őrségbe. Ez szinte kitünte-tésnek számított, és örültem is neki. Éjféltől reggel hatig a hídon voltam, mint figyelő az ügyeletes tiszt mellett. Szükség szerint kávét főztem, vagy a watchman kajának nevezett éj-szakai pótlékot vittem fel neki. Déltől este hatig újból szolgálat, melynek során a híd közelé-ben, a csónakfedélzeten kaptam munkát, hogy ha kell, az ügyeletes tiszt könnyen elérjen. Ez az időbeosztás azt jelentette, hogy már csak napi négy órát kellett a fedélzetmester árgus sze-mei előtt dolgoznom. A kikötőben is ezt a fajta őrséget adtuk, ugyanis akkor még nem érde-kelte a Központot, hogy az embereknek így minimálisan napi négy túlórája keletkezett, ami 84 órás munkahetet jelentett, hiszen a vasárnap is munkanapnak számított. Ehhez hozzájött még a sokszor munkaidőn kívülre eső indulások, érkezések, raktártakarítások, rakománykötözések ideje, melyek következtében a túlórák száma jócskán megnőtt, de ez sem izgatott senkit. Kivéve néha az érintetteket, hiszen azért jó lett volna pihenni is egy kicsit.

Emlékszem, december második felében Rijekán deszkát rakodtunk Barcelonának. A rakomány nem fért be a raktárakba, és a fedélzetre is jutott belőle. Nem volt annyi, hogy egyetlen halomban berakják a fedélzetre és a raktártetőkre, hanem külön megrakták a fedélze-tet a mellvéd és a raktártetők magasságáig, majd külön a raktártetőkre is került belőle. Reggel hatkor szemerkélő esőben kezdték a rakodást, mi pedig ahányan voltunk, hordtuk az acélsod-rony köteleket, sekliket , kampókat és húzócsavarokat. Először a rakomány alá készítettük elő a kötöző anyagokat, majd a deszkák között igazgattuk azokat. A rakodómunkások délelőtt tízre be is fejezték a munkájukat, és ekkor jöttünk mi. Le kellett kötözni az egész deszkahal-mazt, amit csak részletekben lehetett megoldani. A decemberi eső egyre jobban rákezdett, mi pedig a cégünk által esővédő ruhaként adott, valódi csatornapucoló szereléseinkben dolgoz-tunk. Az igaz, hogy a rendkívülien merev, vastag gumiruházat remekül védett az esőtől, de azokon a rettenetesen szűk helyeken nem lehetett benne mozogni. Egyszerűen képtelenek voltunk így dolgozni, és sorban le is vettük. Persze nagyon hamar átáztunk, de legalább tudtuk tenni a dolgunkat. A hajó amúgy indulásra készen állt, csak nekünk kellett befejezni a kötö-zést. Az ebédet negyedóra alatt elintéztük és a Bócman már azzal sürgette csapatot, hogy ez nem üdülőhajó, menjünk már dolgozni. Korán beesteledett és villanyfény mellett fejeztük be az egészet úgy este nyolc tájban. Fél óra múlva már indultunk is. A manőver utáni elpakolással végezve, tettünk még egy utolsó körutat, és utána húztuk a fedélzeti rakomány húzócsavarjait. Tíz óra tájban már mehettünk zuhanyozni, majd lefeküdni.

Az Adriáról kiérve a Messinai-csatornán áthaladva Szardínia és Korzika közé vettük az irányt, és ekkor nagyon elromlott az idő. A Tata annyira bukdácsolt és hánykolódott, hogy a robotkormány nem bírta tartani az irányt, így át kellett térni a kézi kormányzásra. A fedélzeti rakományt naponta többször ellenőriztük, nehogy elszabaduljon a felcsapó hullámoktól. De-cember 24-én délután a Korzika és Szardínia közötti Bonifacio-szoroshoz érve, az időjárás előrejelzés annyira rossz volt, hogy megálltunk egy kis öbölben. Vagy másfél napig álltunk horgonyon, majd a Szoroson áthaladva kihajóztunk a Lyoni-öbölbe. Itt azután újból elkapott a vihar. A féljobbról érkező hullámok néha úgy megdöntötték a hajót, hogy azt hittem, már so-hasem egyenesedünk fel. Emiatt szembe kellett fordulni a széllel és csökkentett erővel hajóz-tunk Barcelona helyett nagyjából Marseille felé. Nem sokat haladtunk előre, és szinte majd-nem egyhelyben bólogattunk, miközben a hajó orrán átcsapó hullámok teljesen elborították a fedélzetet és a rakományt. Csak a daruszárakat tartó ún. A-idom magasodott ki a vízből. Nap-közben általában kétszer meg kellett vizsgálni a kötözések állapotát. Ez sem volt teljesen ve-szélytelen feladat, annak ellenére, hogy a hajó ilyenkor teljesen lelassított és így nem kaptunk akkora hullámokat.

Harmadik nap a vihar annyit csillapodott, hogy már Barcelona felé tudtunk fordulni és 29-én meg is érkeztünk a kikötő elé. A révkalauz azonnal kijött értünk és hamarosan ki is kö-töttünk a több kilométer hosszú hullámtörőgát belső oldalán. A hajó kisebb károkkal megúszta az egészet, csak az orrfedélzet alatti ponyva és kötélraktárba folyt be a víz. Amikor a Bócman kinyitotta a fedélzetre nyíló vasajtót, az odabent összegyűlt, majd egy méter magas víztömeg kizúdult, és hanyatt lökte az öreget, aki nagy káromkodások közepette tápászkodott fel a mocskos vízáradatból. Legszívesebben hangosan röhögtünk volna a komikus látványtól, hiszen legszebb öröm a káröröm, de hát nem mertünk. A Bócman elordibált még néhány utasítást, majd eltocsogott hátra átöltözni. Ez reggel történt, de csak délben került elő eléggé ingatag állapotban, mivel bánatában bedöntött vagy két üveg bort.

Ezt követően némileg javult a helyzetünk, ugyanis az öreg látta, hogy a csapata dolgo-zik, akár az igavonó állat, és megritkultak a pocskondiázó megnyilvánulásai.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

Szólj hozzá!

Veperdi András emlékiratai 2. rész

2012.08.20. 06:33 malay

Behajózás

(m/s Tata, 1968.)

Rijekába vonattal kell megérkezni. Legalábbis a tengerrel való találkozás elé nagy várakozással tekintő szárazföldi magyarnak. Aki az autópályán közelíti meg a várost, szinte nem is látja a tengert. A Rjecsina folyócska szurdokán átbújva elhalad a Trst várával megkoronázott sziklafal alatt, majd a holtág melletti Fiumara úton a piros, városi buszokkal zsúfolt Jellasics téri buszállomáshoz érkezik. Innét gyalog két perc a kikötő sarka, de ez már nem a tenger, hanem a rijekai kikötő személy és halászhajóktól nyüzsgő csücske.

A vonat, az más. Amikor Fuzsine állomása után elkezd leereszkedni a hegyekből az ember szinte már várja, hogy mikor pillanthatja meg a tengert. És akkor hirtelen, számtalan kanyar után, egyszerre csak a sziklák és a bozót közül kivillan valami kékség. Pár perc múlva már jóval szélesebb látvány tárul az ember szeme elé. Ha nem túl párás az idő, akkor élesen kirajzolódnak Krk szigetének kopár sziklái és a közelebbi partvonulat zöldebb dombjai. Jobbra elöl a bakari öböl bejáratánál magasodó piros-fehér csíkozású kémény jelzi az olajfinomítót. Azon túl pedig ott a kékes víz, ami már a tenger, vagy legalábbis a rijekai öböl. A vonat szédítő szerpentineken lefelé kanyarogva közeledik a bakari öbölhöz, mely bejáratának innenső oldalán a krajlevicai hajójavító üzem mellett feltűnik a Frangepán vár négyszögletes alakja. A lehúzott ablakon beárad az állandó fékezéstől felmelegedett tengelyeken pörkölődő olaj szaga. A tenger látványa és az égett olajszag régi emlékeket idéz. Sok-sok évvel ezelőtt ugyanígy álltam az ablaknál és izgatottan bámultam az akkor még ismeretlen tájat és a tengert, leendő munkahelyemet. Kezdő tengerészként Rijekán szálltam be az első tengeri hajómra. Azóta sokszor jártam erre, de soha nem untam meg ezt a látványt. A vonat tovább ereszkedik és elhalad a martinscsicai öböl mellett. Lelassít, sőt valami jelző miatt egy rövid időre teljesen meg is áll. Pontosan a hajójavító épületei fölött. Két ízben is voltam itt több hónapos nagyjavításon. Másodjára 1971 nyarán a Dunaújváros nevű hajóval. A sólyapálya melyre akkoriban a hajónkat kihúzták, már régen nincs meg, viszont az öböl tele van javítás alatti, vagy javításra váró nagy hajóval. A túlsó oldalon még mindig fehérlik és vöröslik a hegy oldala, ahonnét a 19. század második felében a köveket bányászták a fiumei kikötő építéséhez.

A vonat meglódul és beér a házak közé, ahonnét néhány pillanatig látni lehet az újabban épült konténer kikötőt, majd a susaki, a volt Baross kikötőt és végül a nagy kikötőt. A távolban sötétlő hegyek közül kimagaslik az Ucska (Monte Maggiore), szemben pedig kékesen rajzolódik ki Cres szigete. Ezután minden eltűnik, átfutunk egy alagúton és pár pillanat múlva a város szívében a platánsoros utat keresztezve, befutunk az állomásra.

Igen. Itt kezdődött a tengerészélet 1968. június 5-én, amikor pontosan déli tizenkettőkor megérkeztünk ugyanerre a pályaudvarra. Nem akartuk a csomagjainkat végigcipelni a hálókocsi szűk folyosóján, így Tomival leszálltunk és leszedtük az ablakon át kiadogatott holmikat. Azután Pali és Gabi bácsi, az idősebb III. géptiszt is csatlakozott hozzánk. Mi, a három deckboy[1], kissé tanácstalanul néztünk körül, míg az öreg gépész gyakorlott szeme azonnal kiszúrta a minket váró III. tiszt (és egyben rádiós) testes alakját.

- Fiúk! Ott az Andor! - integetett a mosolygós ember felé. Felcihelődtünk és kivánszorogtunk a peron szélére. A kölcsönös bemutatkozások után Andor így szólt.

- Egyetlen taxi nem lenne elég, így hát egy hordárt fogadtam a kocsijával. Húsz dinár lesz. Rendben?

- Persze, Andorkám - felelte Gabi bácsi és kihurcolkodtunk az állomás előtti térre, ahol valóban ott állt egy hosszú, kétkerekű targonca, mellette egy kékköpenyes, szikár, erősen borostás idős ember. Felpakoltunk majd elindultunk.

- Do Luka Susak, motor brod Tata. (A susaki kikötőbe, a Tata motoroshoz) - adta meg a III. tiszt az útirányt az öregnek.

Végigballagtunk a platánok szegélyezte úton, majd a teherkikötő bejárata előtti buszpályaudvarnál lekanyarodtunk a part mellé. Izgatottan nézelődtünk. A part mellett kisebb-nagyobb személy- és halászhajókat láttunk kikötve.

- Nézzétek! Itt egy bárhajó! - mutatott egy kisebb méretű fehér személyhajócskára Tomi.

Valóban egy hatalmas BAR felirat virított az oldalán, felette pedig a neve „BARBA RUDE”.

- Ezen még strip-tease is van - tájékoztatott bennünket némi fensőbbséggel a III. tiszt.

- Akkor majd megnézzük - reagált Pali.

- Ha van rá elég pénzük - kontrázott Gabi bácsi -, mert nem éppen olcsó hely.

Tovább cammogtunk és időként besegítettünk az öreg hordárnak, mert a kocsija nehezen gördült a nagy macskaköveken. Néha akkorákat döccent, hogy attól tartottam, mindjárt szétesik. A parton barnásra rozsdásodott kikötőbakok helyezkedtek el egymástól szabályos távolságokra. Az egyik tetején a következő feliratot vettem észre: „Skull Mátyás Vasöntödéje 1914.”

- Ezt még a magyarok hagyták itt - jegyeztem meg némi büszkeséggel.

- Így van - helyeselt Andor. - Odébb pedig olyan feliratot láthat, hogy „Mattheo Skull 1924”. A derék Mátyás még az olasz érában is működtette a vasöntödéjét. - (Azóta egy szakavatott történész kutatótó hölgytől, a téma kiváló ismerőjétől megtudtam, hogy Matthias Skull vasöntöde tulajdonos nem volt magyar, hanem Tirolból származott Fiumébe, és mindig az éppen hivatalos nyelven jegyezte a munkáit.)

A kikötő sarkát elérve jobbra kanyarodtunk és a halászhajók mögött a tengerészek által lungo mólónak nevezett (eredeti nevén Mária Terézia móló) hullámtörő gát kezdeténél egy hatalmas úszódokkot pillantottunk meg. Feketére festett magas oldalán óriási fehér betűk jelezték a nevét, „VICTOR LENAC”. Nem mentünk el odáig, hanem egy kis hídon átdübörögve balra fordultunk a susaki kikötőmedence, a volt Baross-kikötő vagy Fa-kikötő szélén húzódó hajójavító épület melletti keskenyebb partra. A következő kiugró mögött állt a hajónk, a Tata motoros. Izgatottan vettem szemügyre, mert eddig még csak képen láttam. A dunai hajók után szinte óriásinak tűnt, de igazából nem volt az. A hajótestet nem régen festhették le, mert egy folt rozsda vagy olajcsík sem csúfította el a lemezek szürkeségét. A fedélzeten néhány helybeli munkás kalapált és hegesztett. A tatfelépítmény jobboldaláról levezető járólépcső tetejénél egy idősebb ember könyökölt a mellvéden, míg egy fiatalabb leszaladt hozzánk a partra.

- Szevasztok! Gyertek, segítek! - mondta és felkapott egy bőröndöt. Mi kifizettük az idős hordárt és követtük a srácot, akiről kiderült, hogy Ákosnak hívják és ő volt a watchman[2].

A bemutatkozások után megtudtuk, hogy a könyöklő, apró termetű izmos ember, Pista bácsi a Bócman (fedélzetmester). Kerek fején rövidre nyírt őszes haj meredezett akár egy drótkefe, és gyanakodva méregetett bennünket kékes-szürke szemeivel. Azt már dunai hajós koromból tudtam, hogy a Bócman az urunk és parancsolónk, és azt is, hogy nagyon meg tudja keseríteni az ember életét, ha akarja. Savanyú ábrázatából arra következtettem, hogy időnként akarja is. Nos, egy év dunászkodás, meg két év sorkatonaság után úgy éreztem nem sok bajom lesz vele, de később rájöttem, mekkorát tévedtem.

- Pakoljanak be hátra a szalonba, majd menjenek előre a tiszti szalonba a Chiefhez[3] és a Barbához[4] jelentkezni! - mondta és elcsoszogott előre.

Szót fogadtunk, és Ákos kíséretében hamarosan beléptünk a felépítmény elülső részén lévő tiszti szalonba. Egy fiatal, hullámos sötéthajú, kövérkés ember ült az asztalfőn. A parancsnok. Mellette foglalt helyet a szintén sötéthajú, barna bőrű első tiszt. A fogadtatás itt már kissé barátságosabb, de még így is eléggé tartózkodó volt, hiszen három új ember szakadt a nyakukba, akikkel várhatóan sokat kell majd kínlódniuk. Rövid ismerkedés után, mely abból állt, hogy válaszoltunk az általuk feltett kérdésekre, hogy mit dolgoztunk eddig, az első tiszt így szólt.

- Hozzák ide az útleveleiket meg az összes papírjaikat, utána pedig költözzenek be a kabinjaikba! Ákos, mutassa meg a fiúknak hol fognak lakni!

Pár perc múlva már lent is voltunk az egy szinttel lejjebb lévő folyosón, ahol Ákos a jobboldali utolsó matrózkabinhoz vezetett bennünket.

- Itt ketten lakhattok. Kik lesznek?

- Majd mi elleszünk itt Tomival. A seregben is együtt voltunk - mondtam.

- Oké - felelte Ákos és Palihoz fordult. - Akkor te fogsz velem lakni - és ezzel kinyitotta az előtte lévő kabin ajtaját.

Tomival benyomultunk a keskeny helyiségbe. A baloldalon két szekrény, a jobboldalon egy emeletes ágy, a kabin végén egy aprócska szófa és egy lehajtható asztallap. Az ajtó mellett, az ágyak fejrésze vonalában egy mosdó tükörrel. A magas alsóágy alatt négy hatalmas fiók. A kerek ablak mellett két mentőmellény és két parafa sisak lógott egy kampón. Az ágyakon három váltás tiszta ágynemű, törülközők és plédek hevertek szépen összehajtogatva. Micsoda luxus!

- Ki lesz a felsőágyas? - kérdezte Tomi.

- Sorsoljunk - feleltem és mindjárt vesztettem is. - A fene egye meg - morogtam -, pedig én vagyok az idősebb.

Nem háboroghattam sokáig, mert a nyitott ajtóban feltűnt egy munkaruhába öltözött, jó harmincas alak. Végigsimította szőkésbarnás sörényét és megszólalt: - Szevasztok. Pista vagyok a hajóács.

Na még egy Pista, gondoltam és mi is bemutatkoztunk.

- A sztromó[5] azt üzeni, gyorsan öltözzetek át és gyertek segíteni, mert megjött a kamion. Be kell hordani a cuccot. Nektek ma még nem kéne dolgoznotok, de hát csak ketten vagyunk az Ákossal. Sanyi, a másik watchman, alszik.

- Hát ez is jól kezdődik - kesergett Tomi.

- Jó lesz ha megszokod öregem - vigyorgott a sörényes -, mert itt hamar megkapod, hogy ide nincs behívód. Ha nem tetszik mondj fel, lesz helyetted más, hiszen a csepeli Szabad-kikötőtől a Boráros-térig állnak sorban a felvételre várók. De azért ne búsuljatok. Ha rendesen hajtotok, nem lesz gond - és ezzel elindult a lépcső felé. - Igyekezzetek! - szólt még vissza a fordulóból.

Pár perc múlva már ott álltunk a járónál és a parton álló kamiont bámultuk.

- Ne bámészkodjanak! Jöjjenek le! - hallottuk a fedélzetmester hangját a főfedélzetről.

Lesiettünk a vaslépcsőn és egy nagy halom láda mellett találtuk magunkat. Ezeket már bedaruzták a mindenféle szeméttel elborított deckre, és az öreg egy szöghúzóval feszegette a tetejüket. A láda papírkartonokba csomagolt konzerveket tartalmazott.

- Vigyék ezeket a kambuzába[6]! A lejárat ott van a kabinjuk mellett. Az a vasajtó.

Nekiláttunk. Lépcsőkön fel, lépcsőkön le, majd a vasajtó mögött egy újabb meredek lépcső vezetett le az élelmiszer raktárba. Egy nagydarab, jó ötvenes holdvilágképű fehérruhás embert találtunk odalent.

- Jó hogy jönnek már - horkant fel eléggé ideges hangon. - Sose végzünk, és még vacsorát is akarnak, nem? - A szakács volt, akit a háta mögött csak Pali néninek hívtak. Valószínűleg azért, mert mint kiderült, igen raplis természetű volt. Igaz már huszonkét hónapot töltött a hajón megszakítás nélkül.

Délután egykor kezdtük a munkát, és mire mindent lehordtunk, elrámoltunk este hét lett. Nagyon melegen sütött a nap és a trikómat hamarosan facsarni lehetett. Éjfél előtt indultunk Budapestről és a hálókocsi ellenére szinte semmit sem aludtunk, így már alig álltam a lábamon. Miután az utolsó festékes kannákat is előrevittük a festékraktárba, a Bócman bezárta az ajtaját és így szólt. - Gyorsan mosdjanak meg, mert vacsorázunk.

A mosdásból csak kéz- és arcmosás lett, majd sietve bekaptuk a vacsoránkat. Meg kell hagyni ízletes és bőséges volt. A többiek még ottmaradtak, de mi hárman lementünk a kabinjainkba. Arra gondoltam ki kéne pakolni, megágyazni, lefürödni, írni pár sort haza, majd lefeküdni.

- Te! Én teljesen kidöglöttem. Pihenek egy kicsit - mondta Tomi és az odakészített ágyneműket átrakta a szófára majd ledobta magát a csupasz ágyra.

- Én is - feleltem, majd hozzátettem -, később lefürdünk. - Ezzel felkapaszkodtam a felső ágyra és elnyúltam. A nyitott ablakon behallatszott a segédgép hűtővizének csobogása, és úgy hangzott, mintha zuhogott volna az eső. Pár másodperc múlva már aludtam is.

Kopogásra ébredtem. Kinyílt az ajtó és Ákos dugta be a fejét a résen. - Jó reggelt! Gyerünk felkelni! Negyednyolc van. Félkor reggeli, nyolckor munka!

Újonckatona stílusban összekaptuk magunkat, és tíz perc múlva már a legénységi szalon nagyobbik asztala mellett ültünk. Alig kezdtünk enni, amikor az ajtón belépett egy aszi[7] és odaszólt.

- Hát ti? - kérdezte vigyorogva.

Tibor volt, akivel együtt rántottunk bakancsot, de egy év után valami botrány miatt áthelyezték egy őrszázadhoz. Onnét szerelt le.

- Tegnap jöttünk - feleltem, majd megkérdeztem. - Mióta vagy lent?

- Még csak egy utat csináltam. Na majd még beszélünk - mondta és nekilátott a reggelijének.

A reggeli a vacsorához hasonlóan bőségesnek bizonyult. Jó étvággyal eszegettünk, és kis idő múlva megszólalt az addig mogorván ücsörgő Bócman.

- Na fiúk! Elintézzük a beosztást. Felváltva lesznek deckboyok. Maga kezdi - bökött a legtávolabb ülő Palira. - A másik kettő nappalos lesz. Maga is, de nyolctól tízig takarítania kell. Majd az Ákos megmutatja mit, és hogyan. Maguk pedig öt perccel nyolc előtt legyenek a bicó[8] ajtajánál! - ezzel felállt és kiment.

- Legalább hamarabb túl leszek rajta - vigasztalta magát Pali -, azután meg ti jöttök.

Mi sem jártunk sokkal jobban. Egész nap rámoltunk, cipekedtünk, majd délután a raktárakat kezdtük takarítani. Rettenetes sok szemét és hulladék tud összegyűlni egy javítás alatt. Háromnegyed háromkor a felépítmény előtt megjelent Bogyó, a második pincér és elkiáltotta magát.

- Jó kávét!

- Na menjünk! - tette le a söprűt Ákos és elindult felfelé a vaslétrán. Követtük a pupára[9] ahol már ott ültek az aszik és a hajóács. A bócman a csörlőnek dőlve beszélgetett Pali nénivel.

Alig telepedtünk le, hogy megigyuk a kávénkat, amikor az öreg hadonászni kezdett.

- Na gyerünk már! Folytassuk a munkát!

- Még egy cigarettát sem tudtam végigszívni - méltatlankodtam miközben a kanizsella[10] alatt előrecammogtunk. Pechemre éppen akkor lépett ki a Chief a deckre és meghallotta a zsörtölődésemet.

- Nocsak! Máris háborgunk? Mi nem teszik? Van behívója? - kérdezte eléggé arrogáns hangon.

- Nincs, sőt azt is tudom, hogy a Boráros-térig állnak a felvételre várók - feleltem kissé elkeseredve.

- Maga túl sokat tud - jegyezte meg összehúzott szemekkel. - Na, húzzon a sztromó után!

Mit tehettem mást, húztam.

Így ment egy hétig és a hajó kezdett végre valamilyen civilizált külsőt ölteni. A munkaidő kihasználása száz százalékosnak volt mondható, hiszen nyolc előtt öt perccel kezdődött és öt után öt perccel végződött, egy órás ebédszünettel. Pista bácsi állandóan a sarkunkban volt, és ha az ember lassabban tette a dolgát már süvített is reszelős hangja. - Ez nem a belvárosi flaszter. Ne ábrándozzanak! Nem is egy dunai vontató! - Ez utóbbit nekem címezte, ugyanis megtudta, hogy a Dunán is hajóztam. - Gyerünk belvárosi fiúk! Itt hajtani kell!

- Dögölj meg! - gondoltam, mivel ráadásul külvárosi voltam.

- Jó kis párost alkotnak ezek ketten. A Chief meg Pista bácsi - jegyezte meg Sanyi, az öregmatróz, akiről később kiderült, hogy korábban az egyik nagy fegyintézetnél dolgozott, mint könyvelő. - Rendesen meghajtják az embert.

- Ez nem is lenne nagy baj, de legalább ne úgy beszélne velünk, mint a kutyájával! - fakadt ki Tomi, de közben egy pillanatra sem hagyta abba a habvéd lemez kaparását.

- Majd abbahagyja - vigasztalta Sanyi.

Egyik este kint sétáltunk a városban, amikor a velünk lévő Tibor azt javasolta, menjünk át a nagy kikötőbe, mert most indul onnét az első útján itt rakodó Hungária. Már erősen sötétedett, amikor a parti lámpák fényével megvilágított hajóhoz értünk. Éppen manővereztek és az utolsó köteleket szedték be a fedélzetre. Pár szóval jó utat kívántunk nekik, és néztük, amint a vontatóhajócska kifordítja a hajó orrát a rakparttól. Irigykedve gondoltunk arra, milyen jó nekik, már úton lehetnek. Mi még mindig csak javítottunk.

Másnap reggel a bicó előtt egy hordónyi sárga festék várt bennünket. A hajóács egy hatalmas fakanállal kevergette a földpát alapú masszát, Ákos pedig széles, biztonsági öveket vonszolt maga után a decken.

- Ma a sámsonposztokat[11] festjük. Így rendelkezett az öreg - jelentette ki a sörényes.

- Nincs itthon a Bócman? - kérdezte Tomi.

- De igen. A kabinjában fekszik. Kissé beteg - felelte Ákos és nagyot kacsintott. - Este a gépmesterrel szivornyázott.

Pista a hajóács festéket töltött néhány kisebb füles vödörbe, majd felvonultunk a felső hídra. Ott már ponyvával letakarták a fadecket, nehogy lecsöpögtessük. Felkapaszkodtunk az árbocokra. Eleinte szokatlanul éreztük magunkat a magasban, de a karabinerekkel rögzített széles övek némi biztonságérzetet kölcsönöztek. Pista nem jött fel, ő hordta oda a festékeket, meg a szükséges dolgokat, amiket azután mi hárman, vékony kötelekkel felhúztunk magunk után. Hamar belejöttünk a mázolásba, és amikor Pali is csatlakozott hozzánk, vígan dolgoztunk mind a négyen. Ákos ügyelt a sorrendre, nehogy bekerítsük egymást a sárga, nehezen száradó festékkel. Jól éreztük magunkat odafent, ahonnét messzire ellátunk a nagy kikötőbe. Ebéd után már készen is voltunk a felső részekkel és lejjebb másztunk, amikor Pali olyan szerencsétlenül nyúlt a festékes vödre után, hogy az felbillent, és kiömlött tartalma végigfolyt a fehér felépítmény homlokfalán.

- Stopákat meg hígítót! - kiáltotta az árboc tövénél álló hajóács és felkapott egy nagy halom törlőrongyot. - Ezzel lejön!

Gyorsan lemásztunk és elkezdtük felülről ledörgölni a sárga masszát.

- Hát ez is éppen most császkál odalent - mormolta Pali. Lenéztem és megpillantottam a kettes raktárnál tébláboló Chiefet, aki a combjait csapkodta széles jó kedvében. - Nézd öreg! A gyerekek sárgára festik a felépítményt! - ordította a felépítmény előtt felbukkanó fedélzetmesternek. A Bócman körülnézett, majd felbandzsított a fehér homlokfalon lecsurgó festékre. Pár pillanatig szóhoz sem jutott, azután pedig csak ennyit motyogott: - ….szák meg! Kutyaütők! - és egy nagyot legyintve eltotyogott.

Egészen vacsoráig tartott mire mindenhonnan ledörgöltük a sárgát, majd vacsora után a kiesett időt bepótolva, a besötétedésig festettünk.

Öt nappal később átálltunk a kikötőmedence túlsó oldalára, hogy elkezdjük berakni a Valenciába szóló deszkarakományt.

[1] Hajósinas

[2] Ügyeletes matróz.

[3] Első tiszt

[4] Parancsnok

[5] Fedélzetmester, az olasz Nostro Uomo (Mi Emberünk) szóból származik.

[6] Éléskamra

[7] Gépápoló

[8] Az emelt orrfedélzet alatt lévő ponyva és felszerelés raktár, a fedélzetmesterek birodalma.

[9] Tatfedélzet

[10] A felépítmény oldalánál lévő fedett, de oldalról nyitott fedélzet.

[11] A felépítményből kimagasló két függőleges darutartó árboc

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

'szovegdoboz'

Keresés

Friss topikok

Linkblog

Blogajánló

Archívum

Feedek

2013.03.10. 10:58 malay

2013.02.17. 19:12 malay

2013.01.31. 11:39 malay

2013.01.06. 07:11 malay

2012.11.05. 10:23 malay

2012.11.03. 09:37 malay

2012.10.26. 18:38 malay

2012.10.18. 10:58 malay

2012.10.12. 19:13 malay

2012.10.12. 08:05 malay

2012.10.12. 05:24 malay

2012.10.04. 10:35 malay

2012.10.04. 05:24 malay

2012.10.03. 07:15 malay

2012.09.25. 05:29 malay

2012.09.23. 08:37 malay

2012.09.14. 09:56 malay

2012.09.13. 09:39 malay

2012.09.11. 11:43 malay

2012.09.01. 04:05 malay

2012.08.31. 18:02 malay

2012.08.25. 15:40 malay

2012.08.22. 09:24 malay

2012.08.21. 06:48 malay

2012.08.20. 06:33 malay