Egy tengerjáró hétköznapi kalandjai

Avagy.... Józsi hol vagy, Józsi hol vagy....gyere gyere, jöjj már ....(egyen meg a fene) már nem sokáig bírom.....

Szingapúrból egészen rendesen megrakva indultunk el. Van 100+ hűtőkonténerünk is, ami nem sok, de nem is kevés. Mint minden más elektronikus „cucc” ez is az elek dolga. Pontosabban az esetleges javítás, már ha szükség van rá. A konténerek nagy része manapság modemmel van ellátva és az őket figyelő kompjuterrel vannak összekötve. Mondom nagy része, de nem mind. Ezért aztán reggel és este egy éppen arra kijelőlt „fedélzetis” (matróz, tisztjelölölt vagy asszisztens)  végig járja az összeset és ha valami rendellenességet észlel azt jelenti a csúfnak. (chief mate) Ez a nem éppen hálás feladat, jelenleg a fedélzeti tisztjelöltre és az asszisztensre hárul. Talán már mondtam, hogy rendes kis gyerekek, keményen dolgoznak, bár „common sense” (józan paraszti ész) dolgában egyik sincs eleresztve. A feladat maga nem bonyolult, végig kell járni a hajót és minden egyes konténert meg kell nézni. A nehézség abból adódik, hogy létrára fel, létráról le kell mászni. Ha még egymás közelében volnának csak hagyján, de szét vannak szórva, itt is egy pár, meg ott is. Amúgy sürű kis gyerek mindkettő, (fülöp és polák mellesleg) nem kell sajnálni őket, nem fognak belehalni. És itt jön képbe megint az én „szerelmetes” elekem. Volt már róla szó. Fura alak. Bizton állíthatom, hogy sosem volt a szocialista munka hőse és valószínüleg már nem is lesz.....de nem a rendszerváltás okán. Majdhogynem, személyes sértésnek veszi, ha valamiért hívják. Kicsit javult a helyzet azóta, hogy Karácsonykor leordítottam a fejét, de paradigma váltásról szó sincs. Tegnap este Bartek (a polák) talált egy konténert, aminek minusz két fokosnak kellett volna lennie, de nem annyit mutatott. Az elek kikokosította őket, hogy nem kell azonnal „parázni”, lehet, hogy csak leolvaszt a konténer, vagy csak éppen abban a fázisban van amikor a visszatérő levegő hőmérséklete eltér a beállított értéktől, ilyen kis „firlefrancokért” őt ne zaklassák. Szófogadó gyerekek, meg egy kicsit agyatlanok is (de hát ezért tisztjelöltek ) ”Asszem” én sem voltam sokkal különb....illetve dehogynem.....mert sokkal rosszabb voltam. Én mindent jobban tudtam, amiért a „Pipás” (isten nyugosztalja) be is szorítottegyszer a sarokba. (ettől függetlenül szeretném hinni, hogy szeretett...nekem legalább is ezt mondta,.... miután megvert) Reggel persze ugyanez pepitában, csak a merénylő az asszisztens volt. Magam a kompjuter által generált naplófájlokat nem „látom”, mert kódolva vannak, de a csúf által vezetett excel táblázatot igen. Hogy miért néztem meg ma? Halovány lila.....gőzöm sincs. De megnéztem. Hívtam Timberlaket. Lesápadt. „Most akkor izé, hogy má’...” habogott össze-vissza. Majdnem megsajnáltam.(áááá dehogy) Kifejezetten élveztem, ahogy összeomlani láttam a germán perfekcionizmusra alapozott méltóságát. „Figyelj jó gyerek...hívd az eleket, próbálja megjavítani, aztán készítsetek egy hiba jegyzőkönyvet tegnapra datálva.....ennyi”....mondtam. A történetnek itt vége is lehetne, mert a konténert az elek megjavította, a jegyzőkönyvet elküldtem, a bérlő meg megköszönte az erőfeszítéseinket. A kabinom tele van már (meg másom is) a sok köszönő e-maillel, most már jó lenne ha valahogy másként manifesztálódna a sok hála, de nem. Nincs mit tenni, ilyen időket élünk.....krízis van babám. Ma este éppen békésen vacsoráztam, amikor a Kadét elém állt, hogy beszélni szeretne velem. „Sürgős, vagy azért befejezhetem”? – kérdeztem. Rendes gyerek, mondja, hogy „persze....nyugodtan fejezzem be, megvár”. Agya nem sok van, de a szíve arany. Jól van - mondtam, 10 perc  múlva a kabinomban..... a szőnyeg szélén.... jelenés. Jön, kopog. Gyere be, invitálom. „Captain, tudom hogy elbaltáztam, sajnálom és bocsánatot kérek....de az elek azt mondta blablabla..... és a chief mate is nagyon leszidott......”. „Na itt hagyjuk abba”, vágtam közbe.... A szine sárgás zöldre váltott, a homlokán apró izzadtság cseppek jelentek meg. Próbáltam, próbáltam....nem ment. Ez már nekem is sok volt....elvigyorodtam. „Figyusz drága barátom....a baj, az baj,.... ember halál nem történt, a konténert kijavította az elek....a kínai fokhagyma meg ennél sokkal többet is kibír......., nekem elég annyi is hogy idejöttél bocsánatot kérni”- mondtam. Szine piros-pozsgásra váltott, de vigyorra még nem telt tőle...inkább csak vicsorgott megkönnyebbülve. Nincs óvoda pedagógusi képesítésem, nem is vágytam rá soha. Azt viszont nagyon remélem, hogy mikor ezekből a gyerekekből tisztek lesznek, én, ha nem is az égi vizeken, de valahol a Balatonon fogok hajókázni, régmúlt árnyai felé merengve.......egy pohár (vagy inkbb kettő) Irsai Olivérrel a kezemben.

Még éjfélt megelőzően, váratlanul beindult a tűz jelző. Na, hál’ Istennek más se hiányzott. Aki hallot már ilyet, az nem igen ijed meg tőle, különösen nem napközben, de éjszaka sem kapott még senki infarktust a hallatán (bár igen ocsmány módon üvölt). Mondjuk úgy, hogy a napi rutin része. Sokszor előfordul, hogy elfelejtik egy adott helyen, mint például a gépműhely izolálni az érzékelőt, aztán pl. a hegesztésből felszálló füst beindítja a rendszert. Amikor azonban láttam az Arkady-t kirohanni a kabinjából én is elkezdtem kapkodni a kurta lábaim, mert ha ő fut, akkor az csak bajt jelenthet. Felrohantam a hídra és rácsaptam a CCTV kameráinak a vezérlőjére,  bőszen pásztázva a gépteret. Semmi. Húúúúú. Hívom a gépházat, kérdem mi van? Áááá semmi különös, csak egy kisebb trafó égett hamuvá, a kontrol teremben meg vágni lehet a füstöt – jött a válasz. Szép. Az előbb még a kabinom ablakából gyönyörködtem a közeli faluból fellőtt rakétákban, most meg lett egy saját tüzijátékom. Mindegy, nem lett komolyabb baj belőle, eset lezárva.

Az éjféli koccintást követően, beugrottam a rongyok közé, mert 0430-ra vártuk a révkalauzt. 0330 telefon, kelni kell. Irány a híd, kávé.

A kaluz pattog, hogy menjünk már, mert egy hajó a helyünkre vár. Farzsebemből előrántottam a sármom....megpróbáltam elbűvölni: „Xin Nhie Quai Lie” – mondtam.....Boldog Új Évet.  Elvigyorodott.

Az apály éppen beindulóban volt, ezért csak óvatosan engedtük el a köteleket. Kérdem a kalauzt nem bánná e ha elinditom a gépet, mert visz bennünket a víz? Nem, nem.....nem kell még. A daliani estből tanulva én azért indítottam volna, de ha nem kell, hát nem kell. Nem vagyok egy erőszkos alak.  Fordulunk kifelé – feltolom a telegráfot - dead slow ahead–....30-40-50 mp......semmi. Szólok a chiefnek matenek, hogy hívja a gépházat. Stoppot kérnek és egy újabb indítást. Elindult..... Húúúú. Kőszikla a szivemről le, egyenesen a lábfejemre. Reggeli adrenalin fröccs letudva.

Miközben az egyik kezemmel a telegráfot toszogattam, a másikkal az orrsugár kormányt csavargattam, a harmadikkal walkie-talkit tartottam, a negyedikkel a kalauznak adtam szív masszázst. Tudott ez a Shiva valamit.

Utolsó parancs  engedd el a hátsó springet. A srác hátul nyugtázza, meglazítja őket, a kikötő munkások pedig egy elegáns mozdulattal eldobják  a bakról. Na hová? Hát rá a fenderek tetejére, ahol kötél végén lévő hurok szerencsésen be is akadt. (fender az egy olyan szerkezet amelyen a hajó nyugszik kikötéskor, de ebbe most ne menjünk bele) A vontatók húznak, a kötél feszül.....se tölem, se hozzád. Már azon voltam, hogy elvágatom velük, amikor az egyik kikötő munkás lemászott és valahogy kiszabadította. Innentől már jutalom játék volt az egész....

Összegezve a Szilveszter éjszakáját:

• Kerestem némi pénzt, bár nem magamnak, de akkor is,
• Volt tüzijáték, aminek örültem, mert szép volt,
• Volt egy kisebb tűz a gépházban, aminek nem örültem és nem volt szép,
• Az manőver alatti „adrenalin rush” okán, a kalandvágyam is kielégülést nyert,
• ....az mondjuk nem volt, de beígértem az Arkady-nak, még egy ilyen gép izé...és kárt teszek benne...

Dalianban többek közt a propellerünk kupakját is kicserélték egy új dizájnúra, ami a csavar hatékonyságát hivatott növelni. A régi nem kellett senkinek, hát elhoztuk. Egészen pontosan kettőt mert az én nagyeszű kollégám (már írtam róla) az övét hátrahagyta, mondván, hogy minek az? Egy 1680kg-os bronz öntvényről beszélünk, ami nem kis darab. A bronz piaci ára mostanában 5 és 8 dollár között van valahol kilónként, persze a minőségtől függően. Ne fáradjatok a kalkulussal, testvérek között is megér 6 -8000 dollárt. Csak úgy, mint a barna bőrű honfitársaink otthon lomtalanításkor, (Norvégok, orkok...mittomén, hogy mi a politikailg korrekt elnevezésük mostanában) én is házalni kezdtem, de velük ellentétben én nem venni, hanem eladni akartam. Régi kínai kapcsolataim, mint az a nevezetes gyöngytyúk kaptak az ajánlaton. Izzott a drótpósta, mailek jöttek, mailek mentek. Mindenkinek kellett a cucc, csak éppen ingyé’. Ingyé’ meg Krisztus koporsóját sem őrizték, mint azt tudjuk, nem hogy közel 3.5 tonna bronzot adjanak.

Tudni kell azért a dologról, hogy ez a pénz nem „zsebbe” megy, no „monkey business”. Szépen megy a welfare boxba (jóléti alap), aztán majd veszünk belőle, gitárt, elektronyos zongorát, ping-pong ütőt, szopós malacot, meg minden olyan hasznos és haszontalan dolgot , ami kicsit javíthat az életminőségünkön. A Stromó (fedélzetmester) nem egészn így gondolta. Bízván benne, hogy a bevétel majd osztásra kerül, önálló akciókba kezdett. Tudni kell még, hogy sosem avatkozom a személyzet  kisebb üzleteibe, mint pl. használt kikötő vagy drótkötél, esetleg sérült kötöző elemek eladása. Azt a pár száz dollárt, ami abból bejön esetenként, nekik hagyom, hogy örömködjenek, azzal a feltétellel, hogy egyenlően osztják szét.

Manőver után békésen üldögélek a kabinomban, mikor a Stromó megjelent egy kövér kinaival. Mondja az én csíkszemű barátom, hogy megvenné a cuccot. „Vedd” – mondtam neki. „Adok érte 3000 dollárt”.....mondja. „She she....tsai tsien” (köszönöm, viszlát) – mondtam én. „Höhöhöhö....szpiki csájnéz” (beszélsz kinaiul) – vigyorgott idiótán. „Naná”, (hogy nem) -mondtam neki. Idejárok ’96 óta, lassan már rezidens státuszt kell, hogy kapjak alanyi jogon. Bemutatkozáskor adott ugyan valami névjegy kártyát, de csak „kukac” betűkkel volt rajta valami irka firka, ezért neveztem rögtön el kapzsi Csunnak. (talán emlékeztek rá általános iskolai olvasmányitokból)

„Akkor 6000 a kettőért”- próbálkozott, még mindig reménykedve. Póker arc.....majd „She she....tsai tsien”.

• 8000?
• „She she....tsai tsien” (hiába na, limitált a kinai tudásom)

„Telefonálok” - mondja..... Telefonálj drága barátom, ha attól jobban érzed majd magad. Látom, hogy egyre jobban lóg az arca, még reménykedve rám néz, hogy estleg....netán....aztán köszön és elmegy. Éjfélre megbeszéltem a legénység szabad tagjaival, hogy felmegyünk a hídra, meghúzzuk a kürtöt és koccintunk egyet. Másra nem is nagyon lett volna lehetőség, mert négy harmincra igérték az indulást. Éppen az üres hűtőmben kotorászom valami alkohol tartalmú ital után,(mert a hosszú kinai itt tartózkodásunk miatt már abból is kifogytunk) amikor is megjelenik megint a kabinomban.

„Keeeptiiiin.....lászt plájsz? (last price - utolsó ár) – kérdi..... Szorított az idő éjfélig, hát rávágtam: 11000. „Hade, hade” (oké, oké), vigyorodik el. „Adok most 5000-t, aztán majd ha kint lesz a cucc a kapun visszjövök a másik hattal” – mondja. „Te Chun....erről az oldalról is olyan hülyének nézek  ki, mint a másikról?”, fordítottam felé képes felem másik oldalát. „Szolli, szolli.... (sorry – sajnálom)....vigyorog megint. „Adok 10000-t, aztán mérlegelés után a maradékot”- mondja. Na jó, erre nekem nincs időm....”pá pá”, intettem felé. Erre lerakja az asztalra a köteg zöldhasút. Számolom, 10300. „Te Chun, te szórakozol velem” – mondom neki. „Nem 10500?” – kérdi. Nem, hogy csapjalak a falhoz nyitott szájjal, de még csak nem is 11000. Benyúl a zsebébe és egy halom, gyűrött száz dolláros közül még kettőt letesz az asztalra. És a maradék 500? – kérdem. Keeeptiiiin....”szafetli depositá” (biztonsági tartalék) – mondja. Jó,.... mondom mert már kezdett nagyon elegem lenni belőle. Majd hozd, ha meg volt a mérlegelés – mondtam, csak, hogy megszabaduljak tőle. Ugye nem kell mondanom? Nem jött vissza. Sebaj, több is veszett Mohácsnál. A lényeg, hogy az előirányzott pénz befolyt.....kicsire nem nézünk, nagy meg nincs. Jól kezdődik az év....

Tianjinxingang....no, Dalian után ez a hely a második a sorban, amit habozás nélkül beszántatnék, s a sót sem sajnálnám tőle, ha lenne rá lehetőségem.

A daliani eljövetel, az apró géphibától eltekintve eseménytelen volt. Pár órányi lötyögés után jön a Lao-tie-shao-i szeparáció (egy virtuális úttest, amit kötelező használni, így tölcsérként hozza össze az arra kóborló hajókat....tetézve a káoszt), amiről már írtam régebben. Nem akarok ismétlésekbe bocsájtkozni -  már posztoltam róla valamikor -, ez az a hely, ahol az „izzadt-tenyerű” harmadik tisztekből férfi lesz, a gyakorlott, tapasztalt parancsnok pedig barna alsónadrágot húz, mielőtt felmegy a hídra. (ennek okát hadd ne részletezzem, mindenki találja ki magának, hogy miért) Semmilyen, jelenleg ismert módon nem leírható a hajók ottani mozgása. Talán Brown mozgás elméletéhez lehetne hasonlítható, de szerintem még az is elmarad a valóságtól. Talán a  Dalma fia, az Árpi tudna erről többet mesélni, magam nem vagyok jártas a témában, én cska egy eccerű marinájó vagyok. Legyen elég annyi, hogy több változós a történet. Térben és időben egyszerre jelen van pár tucat kereskedelmi hajó, néhány száz kinai kis hajó és néhány ezer eszement kinai halász. Ezek mozgását próbálja regulázni a helyi közlekedési irányító központ. Mondanom sem kell, ez egy igazi „no go”.  Mindegy, mi ezt rutinból megoldottuk,  (bár be kell, hogy valljam, nekem végig csukva volt a szemem).... irány Tianjin.

Itt is hasonló a helyzet, mint Dalianban plusz az ebben az évszakban mindennapos  köd. Reggel hatkor vágtázunk befelé, mikor közlik velünk, hogy hajnal kettő óta a kikötő lezárva. „Szólhattatok volna előbb is”...morogtam magamban, de még menthető volt a helyzet, éles kanyar.....pozitív hős balra el. Találtunk egy viszonylag tágas helyet - mivel félek horgonyt dobni, mert előfordulhat, hogy nem tudjuk majd haza húzni - elkezdtünk sodródni. A mi „okos” ügynökünk két óránként küldözgette a butuska mailjeit, melyekben tudatta velünk, hogy a kikötő lezárva a sürű köd miatt. Mintha mi nem tudtuk volna. Régi mahartos vicc, miszerint kérdezi az egyik matróz a másiktól, hogy mi lesz vacsorára. Mi lenne? Manőver....jött rá a válasz minden esetben. Esetünkben ez nem így volt, este 11-re rendeltek bennünket a révklauz állomáshoz. Ha csak minket rendeltek volna. A kínai szervezést felülmúlni szerintem lehetetlen. Öten furakodtunk egy meglehetősen szűk helyen. Maersk Merette (400 m), Maersk Semakua (318 m), CMA-CGM Andromeda (366 m) meg egy törpe ZIM akármicsoda a maga 218 méterével...ja és mi. A két Maersk hajót rendelték előre, minket pedig 3.-nak. A kommunikáció  teljes hiányát jelzi a kalauz állomás és a kikötő között, hogy ahogy felsorakoztunk egymás mögé (nyilván a rakpartnál elfoglalandó helyünk miatt) elkezdtek variálni. A ZIM hajó lett az első, mi a másodikak és a resztli. Nulla láthatóság, korlátozott hely, korlátozott viz mélység. Jól jött megint a barna alsó naci. A Maersk Merettet 16 csomóval értük utol, hol másutt, mint a kanyarban, cirka 1 kábelre. Ahogy elhúztunk mellettük látni véltem a parancsnoka arcát ( le volt sápadva rendesen), persze lehet, hogy csak az adrenalintól deliráltam. Hajnal kettőre part mellé álltunk. És kezdődött a cirkusz. Üzemanyag mennyiség ellenőrzés (mintha nem tegnap lett volna Dalianban), szennyolaj, szemét kiadás stb. Közben megérkezett a motorunk is. Emeld be, ereszd le a gépházba, szereld be. Hatósági vizsgálat közben letudva. Mondja az ügynök, hogy mivel Tianjin után Pusan lesz a következő kikötő, mindazoknak akik Kínában szálltak be, el kell menniük  a bevándorlási hivatalba. Magam csak háromszor voltam eddig, egyszer a repülőtéren, egyszer Dalianban, egyszer meg a hajógyár előtt. A szabály az szabály, ha menni kell, hát menni kell. Igy lett 24.-én délután a tisztjelöltből megbízott parancsnok. (mert mentem én, az első, második és a harmadik tiszt, valamint a gép második, harmadik és egy kormányos matróz) Pünkösdi parancsnokságnak indult, mert az ügynök szerint 30 percet fog az egész igénybe venni, de egy egész délutánt betöltő kirándulás lett.....folyt. köv.

Kicsit visszamegyek az időben és ott folytatom ahol abbahagytam.... 1 hónapos tengés-lengés után eljött a nap amikor újra munkába álltunk. December 21.-én reggel 0830-ra ígérték a kalauzt. Tudván, hogy a horgonycsörlő betegeskedik, elhatároztam, hogy még indulás előtti este kicsit rövidítünk a láncon. Megtörtént. Reggel 0630-ra kértem gépet, 2 órát hagyva a felhúzásra és a maradék tábolságra a révkalauz állmomásig,  biztos ami biztos alapon. Mivel az idő kegyes volt hozzánk, kis gép segítséggel, kis orrsugár kormánnyal ment is a dolog egészen két lánchosszig. Aztán semmi. A lánc „up and down” azaz már csak lógott, de a csörlő meg se nyikkant. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy közben leereszkedett a köd, így a kikötőt lezárták. Az Elekről már írtam, hogy milyen. Ha baj van, rögtön leblokkol vagy a sírás kerülgeti. Most sem volt másképp. Szerencsére itt volt nekem Arkady (a kápó) és Szása (a második gt), akik józan paraszti ész alapon találtak megoldást, így kilencre sikerült a „vasat” haza húzni.

Amit még Dalianról tudni kell..... Véleményem szerint az összes kinai kikötők közül a legegyszerűbb, már magát a manővert tekintve. (Yantian sem különösen problémás, de szerintem Dalian egyszerűbb) Mindezek ellenére itt vannak a legidegesebb révkalauzok. Hogy miért? Tudja a fene. A bemenetellel a köd ellenére sem is volt semmi gond. Hanem ami utána jött.... A kikötő manapság nem a városnézésről, kirándulásról ill. egyéb testet, lelket melengető szórakozásról szól, hanem ideget próbáló kihívás. Ilyenkor jönnek a szervíz technikusok, surveyorok, kikötői hatóságok..... Ilyenkor vesszük be az élelmet, üzemanyagot, tartalék alkatrészeket vagy adjuk ki a szennyolajat, szemetet és történik meg a személyzet váltás, mint hab a tortán. Most sem volt ez másként. Anélkül, hogy részletezném 23-an 23 felé rohangáltunk, mikor szóltak a rádión, hogy megérkezett a főgép kenőolaj szivattyújának a motorja. Halleluja. Bosun és a deck hands riasztva, darú kihajt, motor föl a fedélzetre, majd le a gépházba. Ésssss surprise, surprise (szörprájz)....a motor nem jó, nagyobb mint kellene, nem fér be a helyére. Mindig is utáltam a meglepetéseket....ez, ezután sem fog változni. A multitasking (egyidőben egyszerre több dolgot művelni) nem erősségem, de időnként kénytelen az ember felülemelkedni gyengeségein, így hát, miközben:

- a DNV-GL surveyornak az asztalon hastáncoltam, hogy hosszabbitsa meg az egyik jogosítványunk,

- s mert két fülem van az egyikkel telefonáltam a supernek, a másikkal a legénységi váltást intéző ügynöknek, mert a vátószemélyzet is eltűnt valahol a reptér és a hajó között.

Az idő közben telt, nekünk pedig este 2300-kor kellett volna elhajóznunk. Egy kenőolaj szivattyúval ez „no go”. Gondoltam én. Az elmúlt 25 év megtanított rá, hogy a szabályok nem mindenkire és nem egyformán vonatkoznak. Most sem volt ez másként. A Super megkérdezte, hogy elmegyek e egy szivattyúval. Mit mondhattam volna? „Boldogan” – válaszoltam, mert kaland az élet (meg közben azért meghánytuk-vetettük a dolgot az Arkady-jal). Közben megjöttek a váltók is. Addigra olyan köd lett, hogy félbe hagyták a rakodást. A Superem tényleg egy rendes pasi, megpróbált minden tőle telhetőt. A Faustina csak 3 órányira van tőlünk a hajógyárban, így utasította az ottaniakat, hogy szereljék szét a motorjukat és küldjék utánunk Tianjinxingangba. Liviu az ottani kápó jó haverom (kétszer is hajóztunk már együtt), írtam is neki, hogy „Craciun Fericit” (kracsun fericsit)....Boldog Karácsonyt, mert mi lehet annál szebb ajándék, mint 22.-én éjjel motort szétszerelni, kiadni. A logisztikai részt sikerült megvariálni, de ezzel senki sem hibáztatható vagy ha igen, akkor csak az itteni vámhivatal. Reggelre kelve sikerült befejezni a rakodást, de elmenni nem a köd miatt. Tíz óra környékén jön az ügynök, hogy kellene neki egy garancia levél, mert nem biztos, hogy a leváltott személyzet el tud repülni ma, mert a reptér is le van zárva. Naccerű.... Mondtam neki, hogy bármire hajlandó vagyok, csak ígérje meg, hogy nem hozza őket vissza. Délután háromra javult annyit a láthatóság, hogy megjött a kalauz. Gép és legénység készen menjünk.

A kalauz körül vibrált a levegő olyan ideges volt. Én ezen már meg sem lepődön. Valami lehet itt a levegőben, mert mind ilyen. (legalábbis it Dalianban) Javában fordulunk a vontatókkal, amikor gépet kér. Mondom neki, hogy ne izguljon első indítás kb. 30 másodpercig tart, majd ha az meg volt, a gép azonnal reagálni fog az újabb indításokra. „Hade, hade” (oké, oké) válaszolja, de láttam rajta, hogy nem figyel. A gépnek még ideje sem volt elindulni, mikor gép álljt vezényelt. Jó..... Menjünk be a hídra – mondja. Egész lassan hátra – jött a parancs. Telegráf hátrába húz....és semmi......30 másodperc....és még mindig semmi. Mondom neki: „Pilot nincs gép”. A francér’ nem tudom tartani a pofám....úgy kellett levakarni a plafonról. Eszeveszett rádiózásba kezdett a traffic centerrel, miközben én telefonáltam a gépházba. Arkady higgadtan mondja, hogy 5 perc kell neki.....jó....válaszoltam. Mert mi történhet? Két vontató felcsatolva, egy harmadik lökdös. Maximum visszatolnak a part mellé és kész. Azért, hogy a kalauz ne itt kapjon infarktust nekem, próbáltam nyugtatgatni, kevés sikerrel. Két perc múlva telefon a „bányából”, hogy próbáljak egy indítást. Elindult, mintha mi sem történt volna. Végre.....másfél hónap után végleg búcsút mondhattunk Daliannak....egy időre....mert jövünk mi még ide vissza.....sajnos.

Lángost sütöttem.....

Már megint elragadott a hév és nekiálltam lángost sütni. Most az orosz csúf és az ukrán 2. géptiszt a vállukon hordoz körbe körbe a hajón mint anno Béla a véres kardot. Már nagyon le szeretnék szállni a csontos vállukról mert:

1. Nyomja már a seggem....
2. Nem győzök hajolgatni az ajtóknál.....

Még nem tudják, de holnap kocsonyát főzök. Remélem a szentté avatásommal azért még várnak.

Kicsit besértődött rám a Super....

Levelemben, melyben írtam, hogy ha a terveikben a Fabiola mint tartalék alkatrész hajó szerepel, akár el is vállanám a parancsnokságát....., nem vette jó néven. A nagy német humorérzék.

 A gyárban installáltak egy ún. segédkazánt. Mi installáltak? Behányták oszt jó napot.... Mikor reklamáltunk, hogy ez így nem lesz jó a vezetőjük csak a vállát vonogatta és naphosszat bamba tekintettel azt hajtogatta, hogy: „I am here for comissioning”. A másik mantra a Super részéről volt hallható: „nem baj a legénység majd megoldja”. (....never mind the crew can do it...) Ja.... Tegnap írtunk az Arkady-al nekik egy levelet, hogy akár új hajót is képesek vagyunk építeni, csak adjanak helyet meg anyagot hozzá. És láss csodát észbe kaptak. Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen, ergo kazánt sem szokás beüzemelni vagyis inkább beüzemelésre kész állapotra hozni csak úgy puszira.

Az erre előirányzott összeget szépen leosztottam. Na, nem testvériesen, hanem  kinek-kinek érdemei szerint. Nem, nem Mahartos módra....tényleg igazságosan....vagy legalább is azt gondoltam. Itt nincs titok, ki is függesztettem a crew messben a listát. Ezzel számomra az  ügy lezárva. Megyek békésen ebédelni, mikor is nyakamba ugrik a szakács (ő is kapott a koncból), hogy ugyan áruljam már el, hogy a fitter meg a bosun miért kapott többet mint ő? Lesápadtam rendesen..... Rendes srác, jól főz és emellet tiszta is. A dokkban nem csak ránk főzött, hanem a fél hajógyárra is. Volt dolga rendesen.

Ebben az istenverte nagy válságban állandóan presszionálnak bennünket (a cég részéről persze), hogy csak óvatosan osztogassuk a túlórát. Volt már gondom ebből is, de akkor sikeresen leráztam az okvetetlenkedő hölgyet. Itt a gyárban tényleg rengeteget dolgoztak a srácok (a „crew can do it” jegyében) ezért aztán a novemberi hónapra kicsit megtoldottuk az túlórák számát. Mindenki kapott 150-t, a szakács meg a pincér 175-t.

Nem szoktam kiabálni (nem is kedvelem a hangos, harsány embereket) ezért nagyon halkan, udariasan megkérdeztem tőle, hogy most szakítsam le az arcát, vagy ráér később is. Emlékeztettem a a novemberi túlórára. Elsomfordált. Vacsorára salmon steaket kaptam (mert a birkát nem szeretem) és bepróbálkozott a lángossal. Kicsit fülöpös lángos lett, de a próbálkozást értékelem. Nem haragszom rá, megpróbálta, nem jött be.

Dalian shipyard

Aki volt már hajógyárban, annak az alábbi iromány nem fog újat mondani, aki pedig nem....annak sem. Pontosabban nehéz 2 hét történéseit egy rövid kis történetben összefoglalni. (többet meg nem érdemes rááldozni) A dokkolás mindig egy kihívás (Johhny Priest neked nem kell mondanom), embert és idegeket próbáló küzdelem. Különösen igaz ez, ha a hajógyár történetesen Kinában található. Ez a nevezetes hajógyár 2 évvel ezelőtt még mint scrap-yard  (hajóbontó) működött, amikor is egy élelmes kinai üzletember  ki nem találta, hogy ha bontani tudnak az itteniek, akkor talán építeni is. (az építéshez képest  a javítás meg már gyerekjáték) Hát nem.

A hajókat méretüktől függetlenül, illik 5 évente kidokkolni. Mit illik? Kötelező. A pénz, a profit azonban, mint mindenhol az életben itt is felülírja a szabályokat. Nekünk sem kellett volna jönnünk, ha közben  a parti bürokraták bele nem köptek volna a tulajunk levesébe. Három éves korunkban volt egy „in water surveyunk”(egy búvár végig kukucskálta a testet, meg a propellert és annyi), aminek alapján el lehetett volna tolni a kötelező dokkolást a 7. évre. Hogy, hogy kerültünk mégis ide? Mint azt már fentebb írtam a papírtologatóknak köszönhetően.

2016 Január 1-től életbe lép a ballasztvíz kezelését kötelezővé tevő rendelet.  Nekünk ez csak egy újabb teher, de azért van benne valami. Arról szól ez az egész, hogy a hajók üresen ballaszt vizet vesznek fel, hogy megőrizzék a stabilitásukat. Ezt aztán kiszivattyúzzák amikor árut vesznek be. (értelem szerűen két különböző földrajzi helyről beszélünk) A balaszttal mindenféle növény  és állat is jön kéretlenül. Ha képesek túlélni az út viszontagságait és a célállomáson kiadásra kerülnek, akkor károsan befolyásolhatják az ott őshonos flórát ás faunát (de szépen mondtam.... lásd még  a cromagnoni esetét a neandertálival) A kezelésre sokféle módszer van (szűrés, ultraibolya besugárzás stb.) egy a közös bennük, hogy böszme drágák. De ott van még a helyszűke és sorolhatnám. Egy meglévő gépházba utólag beépíteni valamit....nem egy leányálom. Ezt az egész mizériát lehetett kiváltani a 2015 December  31.-e előtt végrehajtott dokkolással. Így nyerhettek a tulajdonosok egy kis haladékot és ezért jöttünk mi is a napsütötte Dalianba.

Ha már lúd, legyen kövér. Az energia felhasználás hatékonyságának növelése szempontjából kitalálták, hogy levágják a micsodánkat (a bulbánkat...olyan delfinorr szerű valami), beépítenek egy új segéd kazánt, megemelik a kéményt, valamint  a hajócsavart is átalakítják. (volt még más is, de sosem érnék a végére, ha mindent felsorolnék) A kémény magasítással egy újabb sor konténert lehet ránk rakni, amitől megnőtt a kapacitásunk 12500 TEU-ról 13400 TEU-ra és ezzel a merülésünk is 15,5 m-ről 16.0-ra. Aztán  ott volt a sok, a személyzet által nem elvégezhető javítás is. Huhh, sosem fogok a végére érni. A fentieknél sokkal izgalmasabb témák lehetnének az inka emberáldozatok mikéntjeit, a kvantum fizika legújabb felfedezéseit, vagy akár a G-pont rejtelmeit kutatni....

Nagy Sanyi is így tehetett, mikor megunta a csomó bogozását....kardom nem lévén, vagdalkozni sincs nagyon kedvem, ezért most itt abba is hagyom.

Lényeg a lényeg, aki csak teheti kerülje el messzire a hajógyárakat, különösen a kinaiakat.

De tényleg, hagyjuk a nagy komolykodást, meg a hajógyárat....” Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?” Voltak azért vidám perceink is….illetve, ha nem is akkor, de később....

Egyik este a munka végeztével Leoniddal (a pk., akit váltottam) meg a három Superrel békésen söröztünk és a másnapi teendőket próbáltuk rendszerezni. Halk kopogás a kabinom ajtaján....”bújj be”...kiálltottam. Az Elek (elektrikus....nem összetévesztendő a villanyszerelővel, mert nem ugyanaz) dugta be a fejét az ajtón. Hmmm érdekes egy pasi. 52 éves és román. Ezzel egyikkel sem lenne semmi baj, azzal már inkább, igaz csak nekem, hogy az apám kiköpött mása. Pont ugyanígy nézett ki az öregem, ebben a korában.

Apámat sosem hallottam nyüsszögni, ill. talán csak akkor, ha egy jól sikerüklt brigádvacsora után, másnaposan anyámnak könyörgött egy életmentő fröccsért. Nem úgy a mi elekünk. Biztosan szakmát tévesztett. Jobban tette volna, ha a fürdős örömlányok táborát gazdagítja, mind a maga, mind a kuncsaftjai örömére, ahelyett, hogy tengerésznek állt. Valahol egyszer régen már írtam róla, hogy milyen fontos az Elek a hajón, különösen napjainkban, amikor is tele vannak pakolva a hajók elektronikával. Ragozhatnám napestig, legyen azonban elég annyi, hogy egy jó elek manapság nélkülözhetetlen. Az „elekség” egy köztes létforma és pontosan emiatt, mind a fedélzet, mind a gépszemélyzet általában a tenyerén hordozza. Summa summárum, szeretjük az Eleket, feltéve, ha hagyja magát. Ez nem hagyja.

Hogy minek jött? Mert elege lett. Nem csoda, de ezzel nem volt egyedül. Napi 14-16 órát rángatta mindenki....le a dokkba, fel a hídra.....le a gépházba....majd ide, meg oda....Én is ezt csináltam, meg a többi 21 is. A dokk már csak ilyen.

Lebegteti előttem a felmondólevelét. Most hatódjak meg? Nem fogok. A Superek próbálták csitítani, eredménytelenül. Szépen beszkenneltem a levelét és sutty már úton is volt a drótposta Hamburgba. Lett is riadalom a központban, mert eleket találni a dokk közepén, Karácsony előtt, lehetetlen vállalkozás. Kérték postafordultával, hogy próbáljak a lelkére hatni. Hatottam. Maradt. Valószínüleg a karizmámnak semmi köze az egészhez, inkább a váltási költségek 75%-nak fizetésének réme bírta jobb belátásra. Akár így, akár úgy, mint azt említettem, maradt. De a sírást azóta sem hagyta abba. Nem lehet kedvére tenni. Nincs olyan feladat amire ne lenne valami megjegyzése, hogy mitől nehéz, vagy akár megoldhatatlan. Igy volt ez a winch motor le és felszerelésekor is. Már lassan mindenkinek az agyára megy.

Tegnap leeresztettük mindkét mentőcsónakot. Most cseréltünk rajtuk ki a drótköteleket, s mivel alig van merülésünk csaknem teljesen ki tudtuk őket engedni és végig zsírozni. A végállás kapcsoló persze megint beragadt. „Elek kell....” kiáltott a bosun. Vidám kis fickó, már mondtam, hogy nagyon kedvelem. Mondja a 3. tisztnek: „....figyelj Sree, ha jön az Elek és nem panaszkodik, adok neked 50 dollárt....” Felcsillant a 3. szeme. Ilyen könnyen 50 dollárt még az életében nem keresett. Némi kutakodás után sikerült az Eleket megtalálni....jön.....már messziről halljuk.....”pizda mati.....curva....”.....blablabla. A Bosun vigyorogva ránéz a 3.-ra....és mondja:....”Sree....no chance....”

Ma reggel azzal állított be, hogy hosszabbítani szeretne....na ne....az én tűrőképességemnek is van határa.....szép, szép a szerelem, de a szado-mazo sosem vonzott....

Senkinek ne legyen kétsége, hogy mi itt csak a lábunkat lógázzuk.....
A dokkolás után elevickéltünk Dalian alá, hogy kivárjuk, amíg a bérlőnk újra munkát ad nekünk. Kicsit messze vagyunk a parttól, mert a zsugori disznaja nem akar horgonyhely-pénzt fizetni. Ezzel még nem is lenne baj, jól elvagyunk itt. Az idő majdnem trópusinak mondható, 0 és mínusz 6 fok közötti, az időnkénti BF 7-8-as szél meg azért van, hogy legyen. Tél van és kész.
És akkor a feketeleves. Testvérhajónk, a Filomena a napokban hajózott el innen Tianjinxingang felé. Útközben valahogy szerencsésen sikerült leégetniük a főgép kenőolaj-szivattyújának a motorját. Shit happens. Mit ad isten, jön ám a telefon Hamburgból: „László te úgy sem csinálsz éppen semmit, szereljétek már szét a ti szivattyútok motorját és adjátok át a Filoménának, amikor jön visszafelé....” Ezek tényleg ennyire utálnak engem? Egy cirka 1,5 tonnás dögről van szó, ami még hagyján. Eddig jól elvoltunk itt a kis helyünkön (még az alkalmi 9-10-s időben sem vonszoltuk a horgonyunkat), és most arra kérnek, hogy ebben a ratyi időben menjünk be Dalianba. Ha menni kell, hát menni kell....
Közben persze kitalálták, hogy ugyan az lenne a legbiztonságosabb megoldás, ha part mellé állnánk, de ugye az pénzbe kerül, így szerintük az is jó megoldás, ha csak a belső horgonyzóig megyünk. Naccerű… Sekély víz, egymillió coaster és halász… amelyből tucatnyian vonszolják már most a horgonyukat.
Mint azt fentebb már említettem: ha menni kell, hát menni kell... 14 órára volt megbeszélve a randevú a bárkával, így reggel 7-kor felballagtam a hídra kávézni. Nem hülyéskedek, mutatóujjam az indítógombon, épp nyomni készülök… plutty... black out... totális. A szokásos alarmok tucatjai, lámpák villognak, különböző tónusú szirénák üvöltenek… Na hogy az a karvaly...
Emberi mulasztás, de ezt most nem taglalnám... shit happens. Kilencre a gép készen, a bosun elől... hadd szóljon... kezdd el húzni. 30 csomós szél fújdogált, hát segítettem a géppel, meg az orrsugárkormánnyal. Semmi különös. Egyszer csak hív a Stromó, hogy egy kis gubanc van. Nézem a kamerán: hát az a kis gubanc vagy 4 köbméter halászháló a láncra tekeredve. Brávo... Kisbalta, kés, fél óra küszködés... megszabadultunk tőle. Húzd tovább… 12 lánchossz volt kint, ebből már kilenc bent, amikor az orrsugárkormány azt mondta, hogy kampec… a hajó orra átvágódott a szél felé, majd a lánc elkezdett kifelé szaladni (merre másfelé?) Fogd meg... fék be… Az orrsugár kormánnyal veszkődtünk vagy húsz percet, de ha nincs, hát nincs... majd megoldjuk géppel és kormánnyal. Ez a fedélzetmester egy igazi bajkeverő (nem ám… én csináltam belőle Bosunt, szeretem, ügyes gyerek) most meg azzal jön, hogy nincs áram a gépben... Telefon a gépháznak, hogy küldjék előre az Eleket… Elek megy... hív.....baz+ van. Szerinte leégett a motor. Na hál’ Istennek, mi jöhet még? Hát tényleg leégett… Hívom Hamburgot. Örültek nekem… Immáron második napja, hogy próbálunk életet lehelni a jobb oldali winchbe… Mivel a kantinban nincs tartalék motor, így elhatároztuk, hogy kannibalizáljuk a bal oldalit. A hajógyárban, amikor próbáltuk visszahúzni a láncot, már akkor észrevettem, hogy az előírt 9 perc per lánchossz helyett csak 18 alatt tudja teljesíteni. Már akkor tudtam, hogy az a motor sincs sokkal jobb állapotban, mint a jobb oldali… de hát szegény ember főzzel víz... Valahogy csak fel kell majd szednünk azt a fránya horgonyt. Egy szép 700 kg körüli darabról van szó. Elöl persze semmi sincs... Állványt meg miből csináljunk? Pókember... jött a felismerés. Gyönyörű pókhálót készítettünk, drótkötelekből, slingekből, chain blockokból (flaschenzug) és öt óra előkészület után sikerült is leszerelni. Közben a szél úgy fújt, hogy még a sz...,  akarom mondani a szusz is kifagyott belőlünk. Ez volt tegnap... Ma már gyorsabban ment a dolog... pikk-pakk szétkaptuk a bal oldali motort és délre már a helyén is volt. Most az Elek kötözget jobbra meg balra... egy „test run” és lehet, hogy meg is tudjuk mozdítani majd a horgonyt. Így visszaolvasva elég egyszerűnek tűnhet a dolog, de az elmúlt pár napban megdolgoztunk a betevőért.

2.

Egész álló nap a motorral veszkölődtünk... de ezt már mondtam. Közben a mediátor hálás szerepe is rám jutott. Kultúremberekkel ez általában nem gond, de ha egy kínai is becsúszik az egyenletbe, akkor borul minden. A probléma ismert. Egy másfél tonnás elektromotort kéne valahogy eljuttatni a Filoménára. Stimmt. Mi ugyebár mozgásképtelenek vagyunk, egyéb ügyből kifolyólag... stimmt. Ha a hegy nem megy Mohamedhez, akkor ugyebár a bárkának kellene hozzánk jönni. Logikus... aha... szerinted. Ms. Miao (nekem csak Miaú) a francért sem akarja megérteni, hogy nem tudok menni. Nem baj, majd megérti, csak addig én a lábam ujjairól is lerágom a körmöm. Ha e-mailből nem ért, próbáljuk meg telefonon… nem kellett volna. Bájosan vihogott a pongyola kínaiságomon, de amikor a bárkáról kérdeztem, azonnal visszakérdezett: „Captain, nem tudna mégis maga közelebb jönni a hajójával?” Na itt feladtam. Hamburg… Egy németnek semmi sem lehetetlen. Majd ők elintézik. Nem akarom tudni a részleteket, de nem sokkal később jött a mail Ms. Miaú-tól, hogy a bárka úton van és várhatóan este 1800 körül érkezik. Naccerű. Délig egész kellemesen telt az idő, még a nap is kisütött. Mostanra (este 7 van) ismét 30 csomós szél fúj, 2-3 méteres hullámokkal. Na arra a transzferre magam is kíváncsi vagyok. Ha nagyon dobálja majd a víz a bárkát, elzavarom a büdös francba, más sem hiányzik még, mint egy kínai bárka elsüllyesztése. Egy svéd vagy egy finn börtönt még megkockáztatnék, de kínaira nem vágyom. Sergii a Filoména parancsnoka (Szergej… na ő is megérne egy misét, de inkább majd máskor), tegnap este itt húzott el mellettem pár kábelre. Hívtam és mesélem neki a történéseket. Kértem, hogy dobjon itt mellettem horgonyt, hogy könnyebb legyen az átadás. „Láshló nyet posszible, kámpeni told mi tu dropp innyer ánkoridzs...” Akkor dobd le ott… az ég szakadjon a kocka ukrán fejedre... (ezt már csak így magamban). Elment 24 mérföldet, csak hogy rájöjjön, hogy a horgonyzóhely zsúfolásig van. Mit tesz erre? Csinál egy screenshotot és elküldi a cégnek, hogy 3 mérföldre a kijelölt helytől tudta csak ledobni a horgonyt, mert a horgonyzóhely tele van. Ettől a távolság közöttünk még nem csökkent... Egyem a szívét...
Update... 1800-kor a bárka nem jött.
Update+...  2200 az új érkezési idő... ugye nem kell mondanom?... nem jött.
Update++...  reggel 0700, a bárka sehol, ellenben egy e-mail Ms. Miaútól, hogy a bárka visszafordult a rossz idő miatt... nem ezt magyaráztam egész álló nap?

3.

Orosz chief mate-em van, a Szása. 52 éves, szovjet tudatállapottal. Nem mondanám, hogy rossz szakember, de egy igazi vaddisznó. Tegnap a bosun store-ban bóklásztam, míg a többiek a motor leszerelésével foglalkoztak. Jelenleg a horgonyt csak a fék tartja. Ezt nem illik, de hadd ne menjek részletekbe. Illetve mégis. Szóval horgonyzásnál, mikor a végleges pozícióban van a hajó, akkor lezárjuk az ún. stoppert. Ezen, illetve a horgonygép szerkezetén nyugszik a hajó, tehermentesitve a láncdiót, annak a tengelyét stb. Egészen véletlenül jutott az eszembe, hogy megnézzem a vészkioldót (nem egészen véletlenül, de ez most mindegy). A történet annyi, hogy mivel nem tudnánk most visszahúzni a láncot, extrém esetben, hogy menekülőre tudjuk fogni a dolgot, ki kellene engednem az egész láncot. Szerencsére senki sem volt a közelemben, mert mikor megláttam, olyan arcot vághattam, mint Munch Sikolya. (ha nem jól írtam volna a festő nevét elnézést) Így utólag csak egy dologra tudok gondolni, hogy a dockban a mi kis kínai barátaink, amikor kiengedték a láncot végig, akkor kicsit ráfeszíthettek. Ettől a lánckamrában az utolsó láncszemet tartó safety pin (vészkioldó tüske) meggörbült, lehetetlenné téve a gyors kioldást, vagy a kioldást úgy általában. Már csak ezt az egy éjszakát kell valahogy kibekkelni, aztán talán jobbra fordul majd az idő, és az Elek is holnapra elkészül az érintkezőkkel, amikor is letudjuk majd zárni a stoppert. Mindegy... írtam egy szívhezszóló e-mailt a cégnek, tájékoztatva őket a részletekről. Mutatom Szásának a mailt:  „keptyen, nyet posszibül... még fotyókat is készítyettyem a dockban... minygyen oké volty...” „Hozd csak a fotókat dorogoj moj....” − mire elrohant. Hozta. Tényleg készített képeket a kioldóról... éééééés, már azokon is sérült volt. Nem hibáztatom, rengeteg felé rohangált a dockban, elsiklott felette. Most éppen a vállamon zokog és próbálom lebeszélni, hogy nehogy nekem felvágja az ereit. December 21-ig itt büdösödne meg nekem... de aztán hazamegy és jön az én szerelmetes germán chief mate-em, akit csak Timberlake-nek hívunk… hosszú lesz ez a szerződés.

4.

2015.12.05. Reggel 9. Az érintkezők megbuherálva. „Nu poprobuj blegy” (inkább nem fordítanám le... aki tuggya tuggya… J ), mondja Arkady, a kápó. Sosem használok tisztet horgonydobáshoz, húzáshoz, de most bármennyire is kedvelem a Boatswaint, előre küldtem Szását is, több szem többet lát alapon. Kilenc láncot behúzni elméletileg 27 percig tartana, de most csak egy sebességünk van. Anélkül, hogy részletekbe mennék, 1 óra 18 perc alatt azért sikerült abszolválni a feladatot. A szél most sem volt jobb, de thrusterrel (mert közben azt is sikerült életre kelteni), géppel és kormánnyal azért csak hazahúztuk. Csapjunk a lovak közé... dead slow ahead. Felslattyogtunk vagy 25 mérföldet Dalian közelébe és délután 3-ra már ismét horgonyon álltunk. Az ígéret szerint 1630-kor jön a supply boat felkapni a motort. 1630, 1700, 1730... 1800... 1830... 1900... welcome to China. Még milyen szerencse, hogy azonos időzónában vagyunk. All hands on stand by... a vacsora meg kihűlőfélben... Aztán valami makogás féle a 16-os csatornán, hogy mindjárt itt vannak. Fogom a kukkert, nézek jobbra, nézek balra... semmi. Én marha egy 50 méteres supply boatot kerestem a nagy sötétségben, de arra még legrosszabb álmaimban sem gondoltam, hogy egy cirka 50 éves, leginkább a hősidőket idéző réni-i kátyert küldenek. De azt küldtek. Engem meg a víz kivert. A monorail (daru) a gépház mögött van, ahol még téglatest alakú a hajó, de közvetlenül utána már gömbölyödik az öreglány hátsó fertálya. Mivel merülésünk semmi, félő volt, hogy becsúszik a szerencsétlen a hajó alá, és akár komolyabb baja is esik (ne adj’ isten elsüllyed). Próbálkozott, jobbról, próbálkozott balról... a istennek sem akart összejönni. Aki már próbált eccerű kínaival angolul szót érteni, annak nem kell mondanom, hogy ez a „mission impossible”. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy olyan lennék, mint Tom Cruise, de a feladat hasonló.... Nagy nehezen rávettem a skippert, hogy adjon már egy orrkötelet és a szél majd elvégzi a többit... mert a kormánnyal és a géperővel határozottan nem tudott mit kezdeni. Touch and go… volt egy egyperces (nem örkényi) intervallum, amikor rápottyantottuk a motort a kátyer fedélzetére... és kész. A többnapos mizériának itt vége. Az elmúlt pár napban öt évet öregedtem. Ez rossz is, meg nem is. Rossz, mert érzem a súlyát... de jó is, mert már csak tíz évem maradt, amit hajózással kívánok tölteni... és ez az egész csak egy rossz emlék lesz majd. Közben írtam a cégnek is: ha a terveikben a Fabiola mint tartalék alkatrészhajó szerepel, akár el is vállanám a parancsnokságát, azzal a feltétellel, hogy melegebb és szélcsendesebb helyen kell várakoznom...

2014. 05. 03 Hormuztól délre….
Este 7 óra. Békésen üldögélek a kabinomban, méla semmittevéssel ütve el az időt. (semmittevésben nagyon jó vagyok) Látom ám, hogy Colin a security team leader rohan kifelé a kabinjából a híd felé. Különösebben nem izgatott, mert olyan kis pattogós fajta amúgy is, nem gondoltam semmi rosszra. Csörög a telefonom....rossz jel. A chief hívott elfúló hangon, hogy két gyanús speed boat közeledik felénk. Félbeszakítottam, - „mindjárt jövök” – mondtam. A hídon a két kommandós teljes fegyverzetben, a chief pánikban. Ilyen messze Északon, még a legvadabb kalózos időkben sem volt támadás, de a múlt napok történésinek ismeretében (az irániak elfoglaltak egy Maersk hajót és Bandar Abbasba irányították) nem árt az óvatosság. Gép full ahead-re, vizágyuk beindítva, legénység risztva. A chiefet lekuldtem a farba, hogy tartsa szemmel a csónakokat. Elrobogott. Steve a fiatalabbik kommandós jelentkezett, hogy hátra megy a chiefet biztosítani. Szólok a chiefnek a rádión, hogy meg ne ijedjen, a Steve úton van hozzá. Válasz: „kérem captain szóljon neki, hogy a középső winch mögé bújtam,.....nehogy lelőjön...” :-) Mint kiderült, fals riasztás volt az egész, a két csónak valószínüleg iráni csempészek lehettek. Nagy teljesítményű csónakokkal mennek, az Emirátusokba cigiért, piáért. Azért magam is szórakoztam egy keveset. A Kinában vásárolt lézer pointeremmel riogattam a közelben lévő halászokat, vagy akárkik is voltak......hadd higgyék, hogy célkeresztben vannak.....

Aki tudja, aki nem, ismét beszálltam. A Budapest – Frankfurt – Pireus repülőút olyan eseménytelen volt, amilyen egy ilyen út csak lehet. A Germanwings balesete után kicsit tartottam a német kamikáze pilótáktól, de semmi különös nem történt az út folyamán.
Athénban már várt a taxi és röpke 40 perc ámokfutás után már Piraeus kikötőjében találtam magam. A beléptetésnél persze nem volt elég az útlevél és a tengerészkönyv, öreganyjuk kínját is szerették volna látni, illetve fénymásolatot készíteni róluk. Fénymásolójuk nem lévén a közeli trafikban (aki nem tudná, hogy mi az a trafik, azoknak írom, hogy ez a görög nemzeti dohánybolt) sikerült minderre sort keríteni.
Másfél órás herce-hurca után megérkeztünk a konténer terminálhoz. A kapunál derült ki, hogy az ügynök szerencsésen elvesztette az útlevelem. (innen a bejegyzés címe) A kapus persze, élve a hires görög demokrácia által felruházott hatalmával megtagadta a belépésemet. „Szarjál sünt...”, mondtam neki – a személyim még mindig nálam van, fogom magam és haza megyek.
Kiderült, hogy véletlenül összefogták az egyik személyhajó utasainak az útleveleivel. Szerencsémre az ottani pursernek feltűnt a plusz egy útlevél és értesítette a bevándorlásiakat, akik pedig az ügynököt. Némi görög nyelven zajló hablatyolás utána cerberus megenyhült, s beléphettem az „ígéret földjére....”, pontosabban Fabiola nagyasszony fedélzetére.

Horgonyon állunk, 5 mérföldre a Port Kelang-i tenger bójától. Körülöttünk van még több hajó, akik rövidebb, hosszabb időre dobnak vasat. Enyém az este 18-24-es őrség. Van forgalom, a szerencsésebbeknek van munkájuk. Néha annyi a konténeres, hogy még a nagyoknak is várni kell. Ilyen az MSC Genova is. Olyan Fabiola méret. Érkezik, szólnak neki, hogy valahol várjon, akinek a helyére áll még nincs kész, majd kb. másfél óra. Oké, addig ők fel alá poroszkálnak majd a kikötő előtt. Sodródni nem jó ötlet, van pár hajó horgonyon. Ezt mind jól hallom a rádión, mert figyelünk azért. Aztán látom, hogy az MSC Genova nyugatnak fordul, és 7-8 csomóval megindul felénk. Én is ezt tenném, itt csak 5 hajó várakozik az OPL (outside of port limits) horgonyzón. Azt is tudom, hogy ők ennél lassabban nem tudnak jönni, gondolom, majd szépen megfordulnak, mennek körbe-körbe ezen a 4 mérföldnyi helyen.

Egyszer csak szól a VHF:
- Westphalia, Westphalia, MSC Genova hív, vétel.
- Genova, Westphalia, hallgatom…..
- Westphalia, mi 4 mérföldre vagyunk önöktől. A pilotra várunk és a bójától nyugatra kőrözünk majd….. mi a szándéka?
Béla bácsi tanácstalan, kezében az üdítős dobozzal. Ennek hangot is ad.
- Genova, nem értem a kérdését, milyen szándékomra kíváncsi?
- Westphalia, a szándékaira. Ütközés közeli az útirányunk, melyik oldalon akar elhaladni? Pirosat a pirosra?
- Őőőőőőőőőőőőőő... Izé, Genova. Itt a Westphalia. Mi horgonyon állunk.
- Ismételje……
- Genova, mi horgonyon állunk.
- Biztos?
- Biztos.....
- Ohhhhhh…… oké......

És ezzel a felénk tartó hajó kb. 1 mérföldön "kecsesen" körbefordult.

Mint az említettem a balszerencsésre sikeredett horgonyzást követően a terv az az volt, hogy visszamegyünk Vigóba és megvárjuk a vihar elvonultját. Hát persze, hogy a józan észt megint felülírta a profit hajhászás. Épp csak, hogy megfordultunk, amikor hívott az én nagyra tartott kollégám Capt. Porzió (ez itt a mértéktelen szarkazmus helye), hogy legyünk Finisterre-nél 9.-én reggel hatra, s próbálkozzunk meg a Vizcaya-i átkeléssel. Ezt így mondta: „próbálkozzunk”.

Ők sem teljesen hülyék (dehogy nem), ők is nézik az előrejelzést, de……és itt a nagy de.

Még a „megbízható” tengeri időjárás szolgáltatók is hagynak némi lehetőséget a hibára, korrekcióra az előrejelzéseikben. Ez általában így hangzik: „….kérjük, legyenek elővigyázatosak, mert a széllökések akár 40%-al is erősebbek, illetve a legnagyobb hullámok magassága akár kétszerese is lehet az előrejelzésben megadottnak….”

Kösz……b….meg!!!!!

Na, így lett az én 30 csomós szelemből 40-50, illetve az 5-6 méteres hullámaimból szép nagy 10 méteresek a Vizcaya közepén. Nincs okom gurítani, hisz túl vagyunk rajta, de remélem, álmaimban sem jön majd elő. Többek közt ezért sem lesz majd hintaszékem, ha nyugdíjas leszek. (ill. ha megérem) Mindegy is, megúsztuk és ez a lényeg.

’97 óta konténerezem, ez alatt röpke pár év alatt egyetlen konténert sem hagytam el, nem is most akartam elkezdeni. A fent említett szél és hullámok miatt egyszerűen képtelenek voltunk ráfordulni Ouessantra, mentünk hát tovább, ahogy az idő engedte. Aztán fokról fokra fordultunk be az Angol csatornába. Cherbourg után azt gondoltam, hogy milyen jó lesz végre takarásban hajózni Le Havre-ig….aztán meg nagy ló-dudi. Még a Szajna torkolatában is jó 30 csomós déli szél fújt, igaz a hullámok 2-3 méteresre csendesedtek.

Megint csak a takarékosság jegyében Le Havre-ban is csak egy vontatót szoktunk használni 20 csomós szélig és 12 méteres merülésig. Két órával az érkezés előtt lefixáltunk kettőt, mondván, hogy bent a kikötőben 20-25 csomós a szél. A révkalauzt is helikopterrel hozták, mert a csónakot nem erre az időre találták ki.

A szokásos információcsere után föl a gépet teljes erőre és vágtáztunk is befelé. Félúton se járunk, de már azon a ponton túl ahol még ki tudnánk fordulnia csatornából, jön a hír, hogy a helyünkön álló hajó nem tud elszakadni a parttól.

Ne találgassatok, inkább elmondom. MSC saját tulajdonú hajója, indiai parancsnokkal.

No, amit az indiaiakról tudni kell, hogy relatíve olcsók. Jó angoltudásuknak és adminisztrációs készségeiknek köszönhetően elég népszerűek manapság az olyan büdzsé orientált cégeknél, mint a mi bérlőnk is. Hajóikon a papírmunka első osztályú, a higiénia meg a műszaki állapot katasztrofális. Amit a cégtől mondanak, az olyan, mint a szentírás. Követik betűről betűre, és ha arra kérik őket, hogy a saját anyjukkal jussanak egyezségre az ágyban, még arra is hajlandóak, csak, hogy megmaradjon az állásuk. Hajóztam indiai barbával, tudom, mit beszélek.

Nekünk nem maradt más hátra, mint menekülni a győzelembe. Fölcsatoltuk a vontatókat és úgy döntöttünk, hogy egész lassúval melléjük csorgunk, így adva nekik szélárnyékot, illetve lehetőséget az elszakadásra.

A terv bevált. Sikerült nekik. Mi meg ott maradtunk csaknem nulla sebességgel a fordító medence előtt. Mindegy, megoldottuk. Csak az a nem mindegy, hogy milyen áron. A szokásos másfél óra helyett három alatt sikerült part mellé állni. Nekem az a kevés hajam is kihullott, az az istenbarma, meg szerzett egy jó pontot, hogy milyen ügyesen elmanőverezett.

Nem látják be a hülyéia, hogy maguk alatt vágják a fát, mert az ilyen esetek következménye az szokott lenni, hogy a nálunk jóval okosabb „parti kapitányok” tovább szorítják majd a nyakunk körül a hurkot, amíg bele nem döglünk.

Alighogy magunk mögött hagytuk Vasco de Gamma szülővárosát, Capt. Porzió ismét lendületbe jött. Mondja az én nagy tudású kollégám, hogy: „capitano….gyorsuljon fel, hogy még a vihar előtt átjusson a Vizcayan…..” Azt meg hogy?.....kérdeztem. 83-as fordulaton, alig tudtunk 17,2 csomót csinálni az észak-nyugati 35-40 csomós szélben és az 5-6 méteres döghullámokban. Az éppen aktuális 5,38 méteres metacentrikus magasságunk 12,9 másodperces lengésidőt adott a 15-20 fokos dőlésekhez.

A Vizcayara 40-50 csomós szelet és 13 méteres hullámokat jósoltak.

Nem mondanám, hogy tökéletes az életem, de minden hibája és hiányossága ellenére sem gondoltam még az eldobására. Pláne nem hülyék miatt.

No, szó szót követett (pontosabban e-mail, e-mailt), mire kiegyeztünk egy Vigó-i menedékhorgonyzásban. (shelter) Nem tűnt különösebben rossz ötletnek, eltekintve attól a ténytől, hogy nem volt térképünk az adott helyhez. Küldött ugyan a nautikai szuperintendánsunk e-mailben egy pdf formátumú térképrészletet, de a dolog jogi része ezzel még nem oldódott meg. (káreset kapcsán az első kérdés az lett volna, hogy van, vagy volt e részletes, naprakész térképünk)

Az adott helyzetben azonban ez vállalhatónak tűnt. Az öböl bejárata kb. 1 mérföld széles, s mivel ennél szűkebb lukba is betaláltam már, gondoltam….hajrá. (a szűkebb luk kapcsán én a Berendrecht zsilipre gondoltam Antwerpenben – csak a félreértések elkerülése végett)

Aztán persze meglepi.

A horgonyzóhely televolt kisebbnél kisebb coasterekkel. A helyi forgalmi szolgálat kiosztotta nekem a horgonyzóhely dél-keleti csücskét. Amikor egy kábellel (185 méter) arrébb dobtunk horgonyt még le is cseszett. Na, erre felment bennem is a pumpa. Mondtam neki, ha nem tetszik, jöjjön ki és mutassa meg, hogy kell jobban célba találni, 35 csomós szélben egy rakat kis hajóval a közeledben, melyek közül nem egy, maga is vonszolja a horgonyát. Erre aztán azt mondta, hogy nem kell arrébb állnunk jók leszünk ott is. (puto….ezt már én gondoltam)

Az előrejelzés szerint a szél bár erősödött, de nyugatira kellett volna, hogy váltson. Erről azonban elfelejtették a szelet értesíteni, az maradt a már megszokott déli iránynál. 12 lánchossz volt kint, de mintha egy sem lett volna elkezdtük vonszolni a horgonyt. Mivel egy közelünkben lévő kisebb konténeres hajót az elsüllyesztéssel fenyegettünk, elhatároztam, hogy újra pozícionáljuk magunkat. Horgony fel……Istenem milyen egyszerűen hangzik ez így utólag.

Nem szoktam tisztet használni sem horgonydobáshoz, sem húzáshoz. A chief (nagyfater) viszont önként jelentkezett, hogy előre megy. Nem tűnt rossz ötletnek, gondoltam, ha szenvedni akar a 40 csomós szélben, hát szenvedjen. És milyen jól tettem. Az „öreg” bámulatosan jól kezelte a dolgokat. Adta az écákat irányra és a gépre vonatkozólag. Le a kalappal előtte. Hiba nélkül húztuk fel a görbevasat.

Visszaballagtunk az eredeti horgonypozícióba és újra ledobtuk a vasat. 12 lánc a vízben és minden olyan szépnek tűnt megint.

Még fél hat sem volt, amikor is hívott a harmadik tiszt: „captain a szél 50 csomós és egyre gyorsabban vonszoljuk a horgonyt”. Hál’ Istennek, nesze neked nyugodt éjszaka, szófán ülve, egy üveg Pilsner Urquellel a kézben, családi körben.

Gépkészenlét, fater előre….hajrá húzzad. Itt ismételhetném a nagyfater dicséretét esmeg, de nem teszem. Szerencsésen kihajóztunk, majd egész éjszaka 50 csomós szél ellenében vánszorogtunk délnek. A terv az volt, hogy másnap reggel az idő csendesedtével, megfordulunk, visszajövünk és kivárjuk a nagy vihar elvonultját a Vizcayan….de mint azt tudjuk: „ ember tervez, MSC végez…..” de ez már egy másik történet.

Folyt. köv.

No, a Sines-i indulás sem lett jobb, mint az érkezés. Reggel 6 óra. A szél nem gyengült, mindent egybevetve a helyzet inkább rosszabb lett, mert mind az ereje, mind az iránya számunkra rosszabbra változott.

Indulásra általában egy vontatót kérünk. (kér a fene,…… a bérlő nyom bennünket költségmegtakarításra hivatkozva) Hátul felcsatoljuk, az orrsugár kormánnyal kifordulunk és némi géperővel már kint is vagyunk a kikötőből. Tényleg egyszerű….ideális körülmények között. Na, azok most minden voltak csak nem ideálisak. 35 csomós déli szél és ami vele jár. Két vontatóval moccanni sem tudtunk a part mellől.

Hívom az én nagyon okos „line-managerem” Captain Porziót, hogy mi a stájsz. Mondja, hogy ha a fene fenét eszik, akkor is mennem kell. Hogyan? – kérdem mélán. Azt nem tudja, de mennem kell. Hááááát mondom neki, hogy reggel 6 óta azon vagyok (ekkor 9 is elmúlt már), de még egy arasznyit sem sikerült eljönni a parttól. Kérdem, nem lenne e jobb, ha várnánk türelemmel, majd csak jön egy pöffös időszak pár órán belül, amikor kitudunk szökni. „No, no, no capitano…..a menetrend”…..tudja…jött a válasz.

Sines nem egy nagy kikötő, így vontatókkal sincsenek különösebben eleresztve. Az a három, ami itt van minket húzni, vonni (60, 40 megy 25 t húzóképességű)….épp csak, hogy elég néha. A 4400 lóerős orrsugár kormány sem sokat ér 12 méteres merülés fölött. (40 tonnának felel meg) Átlagos 10000 m2 szélfelületet számolva 30-35 csomós szélben, simán elkél 200 tonna húzó-toló erő. Na, ez itt nincs.

Captain Porzió közben lendületbe jött és elhatározta, ha másként nem a szomszédos tanker-bulk termináltól kér segítséget. Ott van 2x60, 2x40 és egy 25 tonnás vontató. Miután megegyeztek az árban (gondolom én), jöttek is azok azonnal.

Fölöslegesen…..mondom így utólag.

Ekkora már 40-45 csomós szél fújt bennünket a part felé. Erről csináltam is egy „fütyülős” videót, amit majd alkalmasint felteszek a „jútyúbra”.

125 tonna húzóerő hátul, 100 tonna elől (plusz az orrsugár-kormány)……és semmi….:-) Megint felhívtam. Ekkorra belátta, hogy szél ellenében pisálni nem érdemes. Szerintem egy büdös kanyit sem fizettek, mert indulás után elég kiterjedt levelezést folytattunk az eredménytelen manővert illetően.

Az egész történet érdekessége az, hogy még a révkalauzok főnöke (chief pilot) sem volt annyira tökös, hogy azt mondja: „uraim eddig és ne tovább”…. A jelen időjárási viszonyokra tekintettel, lezárom a kikötőt….oszt annyi. Mindenki igyekszik megfelelni az idióta managereknek, akiket viszont csak a profit érdekel. Mondhatsz te nekik bármit, tojnak rád magasról. Ha viszont baj van…a felelősséget azonnal rád hárítják…..annak minden következményével.

Folyt. köv.

Az elmúlt két és fél hétben nem sok időm volt írogatni. Ennek több oka is volt:

1. Február 5.-én megérkezett hozzám a családom,

2. az elmúlt öt év egyik legratyibb telét fogtuk ki Észak Európában.

Port Saidból elhajózva kezdődtek a gondok. A szuezi horgonyzás után nem tudtuk rendesen visszahúzni a horgonyt. (a kapa fejjel lefelé állt) Ez egy 2012-es, egy hetes Rotterdami horgonyzás eredménye, amikor is a 7-8 időkben sikeresen meggörbítettük a horgonyszárat. Azóta időről időre kínlódunk vele. A csatornából kiérve megpróbáltuk párszor ledobni és visszahúzni, eredménytelenül. Szorított az idő, így hát úgy rögzítettük, ahogy tudtuk és elindultunk Sines felé. Szicilia alatt kifogtunk egy 6-os erejűt, s ezzel megkezdődött a két és fél hetes mizériánk.

Kint az Atlantin megkezdődött a már rég nem hallott, tapasztalt rollázás. (dülöngélés) Épp beszéltük is a Kápóval, hogy egyikünk sem emlékszik, hogy mikor rolláztunk így utoljára. (bennem azért még élénkem él az elmúlt négy év négy tájfunjának emléke, de ebből csak három volt igazán rossz, amikor a hajógyári öbölben voltunk lefektetve és minimum személyzettel kellett kihajóznunk, a vihart átvészelendő)

Sineshez érve 4-es erejű szélben 4-5 méteres döghullámzásban futottunk neki az első próbálkozásnak.

Ide majd megpróbálok beszúrni egy képet, hogy érzékeltessem a manőver „nonszensze” voltát.

Általában simán csak ráhúzunk a hullámtörőre, jobbra elfordulunk és hátraveretve beállunk a part mellé. (vontatók segítségével természetesen) Most azonban úgy látta jobbnak, hogy balra forduljunk, amiben volt is némi ráció, azt tervezvén, hogy a hajó farát amilyen gyorsan csak lehet, bejuttassuk a hullámtörő mögé így esélyt adva a vontatónak, hogy teljes erejével kontrollálni tudja a mozgásunkat. Ember tervez…… Épp csak, hogy egy vonalba került a farunk a hullámtörővel, amikor is elszakadt a vontatókötél. A szél és a „dögök” (holt hullámzás) vészes gyorsasággal vitt a sekélyes felé. A második nekifutás már csak egy kényszeres hülyeségre sikeredett. Mondtam a kalauznak, hogy tegyünk egy kört és próbáljuk meg „hagyományosan”. Na, ez végre eredményre vezetett. Ez a fenti kis manőver általában egy órát vesz igénybe. Nekünk sikerült 4 óra alatt abszolválni….és a java még csak ezután jött.

Folyt. Köv.

Van nekem egy indiánom…..helyesebben volt. Még helyesebben három is van, ami majdnem négy lett. No, ez igen csak zavarosra sikeredett.

Kezdem újra. Van (volt) nekem egy indiánom, nevezetesen Bakthavatsalu Madhanagopal….vagy valami ilyesmi. 35 éves, igen aprócska ember. (162 cm, 53 kg) Már ezekkel a fizikai adottságokkal sem meríti ki az ún. Schwarz standardot. (Schwartz captain – Fekete László tengerészkapitány, ki szerint 175 cm és 75 kg alatt nem létezik tengerésztiszt)

Ízig-vérig hindu, nem iszik alkoholt, nem eszik húst. Ettől még akár lehetne rendes ember is, de nem az.

Már ismeretségünk kezdetén sikeresen felborzolta a szőrt a hátamon. Port Klangból elhajózva kormányra kérte magát és olyan katonásan, fennhangon ordítva (navy style) ismételte a parancsokat, ill. jelentette az irányokat, mintha nem is tudom melyik amerikai repülőgép anyahajón lettünk volna. Szóltam neki, hogy higgadjon le, de mintha csak a falnak beszéltem volna. Na, ez volt az utolsó kormányzása nálam.

A hídon mindig elegánsan és tisztán jelent meg, de ha a deckre engedte a chief 10 percen belül ő volt a legkoszosabb. Hogy, hogy a francba csinálta az rejtély, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy csak a járónál kellett állnia és a ki-bejárkáló melósokat kellet regisztrálnia, semmi más. Szóltam is a chiefnek, hogy csináljon már valamit, mert ez nagyon ciki, hogy a hozzánk jövő hatóságok, rögtön ezzel a „kosz Mancival” találkoznak először. (az első benyomás….ugyebár…..amilyen a gangway watchman, olyan a barbája…következésképp a hajó)

Amúgy is háklis vagyok a hajó és a személyzet tisztaságára, aki járt nálam, az tudja. Bevett szokás, hogy a deckről, vagy a gépházból jőve, a lakótér bejáratánál a srácok leveszik a munkáscipőjüket és a „benti cipőben, papucsban” mennek az öltözőbe illetve közlekednek a lakótérben.

Szingapúrban - már part mellett – reggel 6-kor megyek fel a hídra az első kávémért. A bejárati ajtótól a szárnyra vezető ajtóig oda-vissza lábnyomok a szépen vaxolt padlón. „Aztakurva”…..rögtön felébredtem. Hívtam a chiefet, hogy találja már ki, hogy ki lobogózott reggel? Ki? Hát persze, hogy a kadét. Egy kis privát beszélgetés során aztán kiderült, hogy ő ugyan levette a cipőjét, de a zoknija is olyan retkes volt, hogy nyomokat hagyott a padlón.

Mint azt fentebb említettem 35 éves. Néhány hajón már szolgált a tengerészkönyve bejegyzései alapján, bár ez volt az első konténerese, ill. nemzetközi személyzettel is most hajózott először. A dokumentumai alapján, Új-Zélandon végezte a tengerésztiszti iskolát, ahol is 2. tiszti képesítést nyert. Eddig meg voltam győződve, hogy csak Ukrajnában és Romániában lehet patentot venni, de ezek szerint vannak még a világnak rejtett zugai, ahol ezek a „megélhetési” tengerészek ügyeskedni tudnak.

Állítólag 17000 új-zélandi dollárba került a tanfolyam, mely mondanom se kell az ő esetében kidobott pénznek bizonyult.

Chiwanban (Kína) kikéredzkedett, hogy vásárolni szeretne a családjának némi ajándékot. A chief elengedte. Teljesen bevett dolog a szolgálat cserebere, nincs benne semmi különös. Magam még a chief mate-t is kiszoktam engedni, ha mehetnékje támad, hadd menjen. (feltéve, hogy én nem akarok kimenni)

Este fél nyolckor hív a chief (nagyfater), hogy a kadét nem jött vissza a szolgálat átvételre. Nagy ügy. Velem is előfordult anno, hogy olyan jól éreztem magam valahol, hogy „elfelejtettem” visszajönni. Valaki akkor beugrott helyettem, én meg a következő kikötőben, vagy amikor éppen kérte, visszaadtam a szívességet.

Ekkor még csak másfél óra késéről beszéltünk. Éjfélkor kérdeztem az „ütit” (ügyeletes tiszt), hogy mi újság a kadéttal? Semmi nyoma, jött a válasz. Mivel az elhajózás csak másnap délután fél egyre volt ütemezve, nem aggódtam különösebben. Azért, szóltam a chiefnek, hogy értesítsék az ügynököt.

Reggelre kelve még mindig semmi. Nyolckor felhívtam a manilai irodát, hogy mi a szitu. A kedves hölgy közölte, hogy aggodalomra semmi ok, ha nem jön meg indulásig, majd utánunk küldik Szingapúrba. Ja, meg, ahogy azt Móricka elképzeli.

A kínai bevándorlási törvény szerint a hajó csak teljes személyzettel hagyhatja el a kikötőt. (kivéve persze bal vagy halálesetből fakadó hiányzást) Különben várni kell a delikvens felbukkanásáig, vagy megtalálásáig. Ennek ugyebár financiális következményei vannak. Egy ilyen hülyeségért a bérlő azonnal kirak a bérletből (ill. felfüggeszti azt), ami esetünkben napi több tízezer dollárt jelent. (azért se mondom meg, hogy mennyit, ez üzleti titok)

Ekkor már a „cégnél” is vették a lapot. Dehogy, ne húzzam tovább a sztorit, délután negyed egykor (23 órával a hajó elhagyását követően) megjelent az ügynök és egy rendőr társaságában a mi elveszettnek hitt báránykánk.

Itt egy kicsit ellentmondásos történetek következhetnének, de nem következnek, mert meguntam a gépelést. A kadét verziója szerint, megtámadták a helyi huligánok, lefújták valamivel, melynek következtében elveszítette az eszméletét. Kifosztva ébredt, s majd megpróbált a kikötőbe visszajutni, eredménytelenül. Kérdem én milyen navigátor az, aki el tud tévedni Kínában, ott ahol minden sarkon egy rendőr áll és a főutcai árusok zöme is beszél valamilyen szinten angolul. Semmilyen.

Az én verzióm szerint, megtalálta a „földi paradicsomot”, s olyan jól érezte magát, hogy nem akaródzott visszajönni. Ezt támasztja alá ruházatának kifogástalan állapota ill.  tisztasága, mely egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki összetűzésbe került volna négy helybélivel és pár órát, pontosabban az egész éjszakát az útszélén töltött.

Mindegy is, ez már maradjon az ő titka. Készültem rá, hogy adok neki egy szóbeli figyelmeztetést, de a manilai iroda szigorúbbnak bizonyult, ők az elbocsátás mellett döntöttek. (persze, mert minden szentnek maga felé hajlik a keze, meg, mert már be volt nekik tárazva egy „fülöp” ugrásra készen….)

A papírmunka bezzeg rám maradt. Nem könnyű valakit elbocsátani. Indokolni kell, meg papírokkal megtámasztani, hogy eszébe se jusson később jogi útra terelni a dolgot a céggel szemben. Ez mindenki számára nyűg.

Szegény ördög, sajnáltam, de neki is meg kell tanulnia, hogy a jó mindig elnyeri méltó büntetését, nem beszélve arról, hogy ő még ráadásul még csak nem is volt  jó :-) ).

Jó vastagon megszámolták neki a haza utat, úgy hogy a végén még jócskán mínuszba is került. Itt egy kicsit segítettem neki, na, nem azért mert közben megkedveltem, hanem mert igazságtalanul próbáltak hülyeségeket írni a számlájára. (pl. hotel elhelyezés, ami nyilvánvalóan hazugság volt, hisz a hajóról egyenesen a reptérre vitték)

Így nullára írva, azzal a kis zsebpénzzel a zsebében ment haza, amit még én adtam neki a saját bukszámból.

Csak remélni tudom, hogy tanult a hülyeségéből és a jövőben inkább hallgat majd az eszére, mint a f……..

Az indiánok száma azonban nem csökkent, hisz a mostani elektrikus is az, így három fővel ők a második legnagyobb kisebbség a hajón……(nagy örömömre :-( )

Cseppé lett csepp élet

Egy vízcsepp szállni akart,

mert azt hitte, tudja, mit akar:

repülni, felszállni az égbe,

s nem jeges éjen befagyni lék létbe.

Hát páraként felemelkedett, szemlélt,

nem elmélkedett,

odafentről látta a tavát,

de pocsolyát, és nem hatalmas hazát.

Majd egy felhővel tovarepült,

kétsége, félelme elült.

Szállt patak, folyó, tó, s tenger felett,

rengeteg lent ragadt rokontól megremegett.

Ám a remegés dörgéssé zajult,

áram rázta a fellegben vadul.

Szél apó felkapta messzire repítve,

Nem lesz baj – susogta, s ő ezt elhitte.

Becsapódott, szétesett,

és eggyé vált, csepp testét

nyomta cseppet,

mint vállhoz a vállt.

A víztömeg felfogta, ő megérkezett.

Csak egy sirály látta szállva a víz felett.

S mikor már újra úszott javában,

a tavában találta magát – a Hazában.

Manuel, az 58 éves harmadik tiszt…..na, ő is megér egy misét. Persze, hogy „fülöp”, mi más lehetne az istenadta? Ő is a „távfirkászok” népes táborának volt tagja, csak úgy, mint a chief mate, egészen a 90-s évek közepéig, mikor is megszűnt a job-juk a GMDSS rendszer bevezetésének köszönhetően. Egykori rádiós tiszt lévén, átlagon felüli angolsággal bír (a többi „fülöphöz” képest) és ennek szeret is hangot adni. Lásd az előző bejegyzésben leírtakat: körmondatok stb.

Navigációs és ship handling képességeinek megértéséhez álljon itt egy történet:

Xiamenhez érkezvén, igencsak rossz idő támadt. Kelet-észak-keleti 30 csomós kereszt szélben érkeztünk a csatorna bejáratához. Mikor, ha nem máskor mikor épp a fairway bóját passzáltuk, hívott a VTS, hogy lassítsunk le, mert a rakpart még foglalt. Anyád…..dörmögtem magamban….ez miért nem jutott eszetekbe 5 mérfölddel előbb, mikor bejelentkeztem a rendszerbe.

Azok, akik már jártak Xiamenben most „ugorgyanak” (Pósalaki bácsi) mert némi magyarázat következik.

Két csatorna vezet a kikötőbe. Mindkettő többé-kevésbé észak-nyugati irányban fut, közel párhuzamosan. A régiben 12,5 méter az újban 14,5 m a bármelykor garantált vízmélység. Árapály függvényében ez lehet több is. Mondanom sem kell, hogy mindkettőt előszeretettel használják a helyi halászok és a coasterek, nehezítve ezzel az amúgy sem könnyű életünk. Én magam az új csatornát preferálom, mert szükség esetén csak kimegyek belőle és még mindig van elég víz a környéken, ha a szükség úgy hozza egy vész manőverre.

2011 májusában egy nagy böszme CMA-CGM hajó (CMA-CGM Libra,  10000 TEU ) „sikeresen” zátonyra futott a révkalauz állomáshoz közeli sekély vízben. A parancsnoka, kitudja miért, az esetet követően öngyilkos lett a kabinjában. Hogy miért tette, szégyen, vagy valami más lehetett az oka, ki tudja?

Mindenesetre én mentségére írnám, hogy nem kell admirálisnak lenni egy ilyen balesethez, elég az időjárási viszonyok rossz kombinációja (szél, áramlat, köd), egy kamikáze coaster, meg egy hülye halász és kész a baj.

Immáron 10 éve hajózom ezeket a kikötőket és már magam is kerültem nem egyszer ilyen (touch and go) helyzetbe, amit csak a szerencsének köszönhetően úsztunk meg. A tudásnak és a gyakorlatnak köze sem volt az adott eset végkimeneteléhez.

Na, szóval meglassítottunk (dead slow ahead). Rögtön nyilvánvalóvá vált, hogy ez nem lesz így jó, mert a szél nyomott bennünket rendesen délnyugati irányba. Jó 15-20 fokot kellet rátartani az eredeti irányra, hogy nagyjából párhuzamosan tudjunk haladni a csatornával. A kormányosom becsületére legyen mondva rögtön ráérzett a viszonyokra és hiba nélkül tartotta az éppen aktuális parancsban adott irányt. (másnap egy karton sörrel jutalmaztam, mert mi tagadás 50%-ban az ő érdeme volt a hibamentes behajózás)

Manuelen láttam, hogy valami nyomja a lelkét, de az adott szituációban nem volt érkezésem a lelkének ápolására. Amikor stabilizálódott a helyzet (párhuzamosan hajóztunk a csatornával), nem bírta tovább, csak megszólalt: „ Captain, elnézést……de a rotta 335 fok, mi pedig 350 fokban hajózunk….” Nem sikítottam fel…..már megszoktam.

Az, hogy ilyen kis butuska, abszolút nem zavar, mert ha baj van, vagy csak a képességeit meghaladó problémával találkozik igazi „fülöpként”, a felelősséget elhárítandó rögtön hív. Ennyi nekem elég is. Ha rosszul is jövünk ki belőle, legalább csak magam hibáztathatom.

Hope for the best, prepare for the worst…..ez az én „pászlovicám”

A távol-keleti kör közel sem volt olyan rossz, mint szokott, illetve dehogynem. Rosszabb. Port Klangban szálltam be, majd egy rövid vágta következett (Szingapúr, Yantian, Chiwan, Xiamen). Xiamenből December 31.-én hajóztunk el, így éjfélkor csak egy koccintásra tellett, az igazi partit pedig következő este tartottuk. Horgonyon álltunk egy hétig, így volt idő kijózanodni. Az újév az egy hetes horgony ellenére nem kezdődött valami jól, mivel az éppen aktuális chief mate-met Yangshanból leváltották.  Semmi szokatlan nincs ebben, lejárt az ideje, haza ment. Helyette jött a címben szereplő „nagyfater”. Halmozottan hátrányos helyzetű a szentem.

Merthogy:

1. Lengyel – ez még nem lenne akkora nagy baj.

2. volt rádió operátor – no, ez már komolyabb problémák forrása.

3. 60 éves – „aztakurva” – ezt már elég nehéz értelmezni, legalább is egy chief mate esetében.

Mivel a harmadik tisztem 58 éves (szintén volt rádió operátor) a chief-em meg 60, így én vagyok a második legfiatalabb a tisztek közül. (csak a második ver rám a 34 évével) Korábbi beosztásukból következően rengeteget beszélnek. Dolgokat, amiket el lehetne intézni két szóban, ők hatalmas körmondatokban teszik és ezzel teljesen az agyamra mennek. Nem csak az enyémre, mert a Kápó már elküldte a francba a chief-et és nem alaptalanul. Ha csak a beszélőkéje lenne túlfejlett, azzal még tudnék élni, de minden cselekedetében körülményes. Szimpla feladatokat a végtelenségig tud bonyolítani, amikor meg tenni kéne, csak totyog, mint a szaró galamb.

A yangshani eljövetel a szokásosnál is rosszabb volt. Miután kiraktuk a kalauzt csak „dead slow-al” tudtunk haladni jó három órát, mert az előző napok viharától partra kényszerült halászok az idő elültével épp akkor rajzottak ki. Este hétre, immáron kint a nyílt tengeren átadtam a chief-nek az őrséget, mondván, hogy a helyzet tiszta, lemegyek vacsorázni. Vacsora végeztével (legfeljebb 15 perc) épp csak visszaértem a kabinomba, mikor felbőgött a hajókürt. Felmentem a hídra. Mit ad Isten a fatert a kürt gombjára ragadva találtam, miközben határozottan összeütközési helyzetben voltunk két halásszal és egy kereskedelmi hajóval. Nem akarok részletekbe menni, de egyáltalán nem volt valami extrém forgalmi helyzet. Kellet hozzá egy kis hidegvér, egy kis kormány mozdulat, no meg a halászok részéről némi egészséges életösztön.

Az is gyanús, hogy a fater még a „régi” relatív motion displayt használja relatív vektorokkal és traillel. Nekem már ennyi elég, hogy az elkövetkező három hónapban az ő őrségében se aludjak nyugodtan.

Age factor – mondhatnánk. Ez azonban nem vigasz

Karácsony, 2013

Szingapúr után úti célunk Yantian volt, bőséges tartalékkal a zsebünkben. Ez jól is jött, hisz így a Karácsonyt menetben ünnepelhettük, nem zavartatván senki által.

Aki volt már hajón Karácsonykor, annak nem kell elmesélnem, hogy ez nem egy különösebben emelkedett ünnep.

Amikor még fiatal az ember, akkor még könnyebb elviselni. (illetve, talán akkor sem) Az én koromban azonban már vannak veszteségeink, vannak hátra hagyott szerettek……nem könnyű, na.

Azért próbálkozik az ember. A cégtől idén kaptunk egy eléggé míves tengerész zsákot, meg egy nagyméretű törülközőt a cég logójával. Elég soványka ajándék, ezért még Szingapúrban berendeltem egy halom édességet, mézes puszedlit, s mindenkinek egy-egy csoki mikulást (a fülöpök élnek halnak érte, nem is eszik meg, hónapokon át őrzik és viszik haza a gyerekeiknek). Így „hizlaltuk” fel az amúgy sem nagy zsákot. Volt öröm….és ezt most túlzás nélkül mondom.

Új a szakácsunk, s az előző pár napi teljesítménye alapján, nem vártam túl sokat. Tévedtem. Bár messze nem olyan jó, mint az előző, de becsülettel kitett magáért.

A Karácsonyt megelőző este tartottunk egy kis get-togethert (csak a tisztek), ami alaposan benyúlt az éjszakába. Kifejezett sikere volt az apám ágyas szilva pálinkájának, valamit az otthonról hozott gyulai kolbásznak.

Talán emiatt, vagy csak szimplán megérzés lehetett, de nem volt nagy hangulatom sem ünnepelni, sem inni a karácsonyi vacsorán. Este 10 körül diszkréten le is léptem mivel a fülöpök elkezdtek danolászni és sok-sok év tapasztalata alapján mondhatom, hogy ez a legrosszabbul éneklő személyzet, akivel mostanában találkoztam. A többiek is lassan elszivárogtak. Egyedül az elektrikus és a második géptiszt maradt. Az elek is csak pusztán azért, mert szeretett volna a családjával beszélni telefonon. Első próbálkozásra azonban a felesége megkérte, hogy valamivel később tegye, mert éppen úton vannak hazafelé. A mi elekünk egy igazi tee-totaller, sosem ivott, illetve iszik alkoholt. (genetikailag modifikált ukrán) Felesége kérésének eleget téve nem aludni indult, hanem vissza a buliba. Ott aztán addig győzködte a második géptiszt (szintén ukrán, de az eredeti hamisítatlan kiadás), hogy igyon vele egy pohár bort, míg ráállt. Félúton járt a pohár az asztal és a szája között, mikor minden elsötétült. Black-out.

A későbbi vizsgálódás után sem sikerült semmi értelmes magyarázatot találni a black-outra, így maradt ez egyetlen elfogadható ok….az elek. A természetet megerőszakolni nem lehet…..egy anti alkesz, maradjon anti-alkesz……ne akarjon más  lenni, másnak mutatkozni.

Szingapúr az Szingapúr. A szokásos hülyeség. Bár a múltbéli tapasztalatokkal ellentétben a mostani egészen ígéretesnek tűnt,…. még sem lett az. Port Klangból kihajózva horgonyt dobtunk, mert túl sok időt adtak a szingapúri érkezésre. Malaysiában a gépészek kitakarították a kazánt, mert éves szemlét vártunk a következő kikötőben. A Kápó megkért, hogy a lehetőségekhez képest teljes erővel menjünk, ne pedig gazdaságossal, hogy ne vesszen kárba a munkájuk és szennyezzük el a bojlert ismét. Kis számolgatás után megállapodtunk az indulási időben, 18-20 csomóra kalkulálva a sebességet. Annak rendje és módja szerint meg is érkeztünk a PWBG-A-hoz. (pilot western boarding ground alfa) Révkalauz pedig sehol. Szingapúrban már az állomáshoz menni sem egy leányálom, hát még ott sodródni a 2-3 csomós áramlatban, 20 csomós szélben. Először is keresztezni kell a nyugati közlekedési sávot, aztán nem elütni a coastereket, bárkákat és nem utolsó sorban, nem összeütközni valami nagy döggel, mely éppen Tanjung Pelapas kikötőjébe szeretne bejutni. 40 perces késéssel meg is jött a kalauzunk, s lassan elindultunk befelé, a pasir panjangi terminálhoz. Persze, hogy foglalt volt a kikötő helyünk….miért is nem csodálkozom? Jó egy órás várakozás után, egy egész komoly táncmulatság szerveződött a terminál sarkában. Ketten jöttek kifelé, ketten szándékoztunk bemenni. Egy egészen szűk helyen kellett forgolódnunk négyünknek (mindannyian az óramutató járásának megfelelően, hogy össze ne érjen a seggünk), mindezt egy-egy vontatóval, mert ugyebár az pénzbe kerül. A reggel kilences érkezésből így lett egy 1230-as parthoz állás.

Manőver közben kaptam egy mail-t, miszerint az ellátó cég (HMS) képviselője szeretne meglátogatni bennünket. Más sem hiányzott. Most, hogy végre nem kellett volna a bunkerolással foglalkozni (Európában az egész útra szóló mennyiséget bevételezték….cirka 7000 tonnát), elméletileg a survey után szabadok lehettünk volna a Kápóval egy vacsora erejéig a városban. Hát nem…..

Délután négykor meg is jelent a fiatal hölgy. Egy roppant csinos, szöszi, a 20-as évei végén járó leányka volt. Kezdetben meglehetősen tartózkodóan és mereven viselkedett (mit is vár az ember egy némettől), amit aztán sikerült oldani, méghozzá olyan jól, hogy az inspekció végeztével egyáltalán nem akaródzott neki elmenni, s mi több úgy tűnt, hogy végezni akar az egész, a hajón található búza sör mennyiséggel. Sör issza volt a szentem, s szomját nehezen olthatta az elmúlt hónapokban, Szingapúrban, vagy legalább is nem olyan minőségűvel, melyet otthon megszokott. Nem beszélve róla, hogy ez ráadásul még ingyen is volt (neki legalább is). Privát beszélgetésünk során rákérdeztem a családi állapotára…s ekkor jött a sokk. Mondta, hogy kapcsolatban él és jövőre szándékoznak összeházasodni a BARÁTNŐJÉVEL….. Na, itt félrenyeltem én is. Én elég liberális vagyok ezen a téren, nem zavarnak mások szexuális preferenciái…., de röpke fél óra ismeretség után, én magam nem beszélnék a sajátomról ilyen nyíltan senkivel….. Ilyen a világ, ilyen időket élünk….. Azért a végén úgy tíz óra tájt csak sikerült kitessékelni, de nekünk ez már túl késő volt a kimenetelre. Lévén, hogy kora reggeli elhajózást vártunk, mi is elvonultunk a vackunkba, a rongyaink közé……

A kora reggeli indulásból persze megint nem lett semmi. Viszont a surveyort sikerült meggyőzni, hogy csinálja már meg a daruk éves szemléjét is, így hátha a visszaúton több szerencsével járunk Szingapúrban.

December 17.-én, Karácsony előtt egy héttel, ismét nyakamba vettem a világot. Az úti célom Port Klang volt, ahol a „nagyasszony” várt ismét. Az út a maga nemében eseménytelen volt, akár mondhatnám kényelmesen is telt, már amennyire kényelmesen lehet utazni a turista osztályon. Volt egy rövid stop-over Dohában, majd újabb 7 órás út után megérkeztem Kuala Lumpurba. A Budapest Doha közötti járaton egy „magyar” kínai lány volt a közvetlen szomszédom. Igen csak beszédes volt, s mikor elkápráztattam a néhány szóra korlátozódó kínai nyelvtudásommal, le sem akart szakadni rólam többé. Szegeden él, valami kis kínai kifőzde tulajdonosának a felesége.

Dohából egy német lány lett a szomszédom, aki megkért, hogy majd Kualába érve segítsek neki a tájékozódásban. Megtettem. Bár ne tettem volna. A nagy igyekezetemben elmentem a bevándorlási hivatal tengerészekkel foglalkozó ablaka mellett, és mint rendes turista léptem be az országba. Hiba volt. A lányt várta a barátja én meg egyedül őgyelegtem az ügynök után kutatva, mindhiába. Kimentem hát a terminál elé nikotin szomjamat oltani, mikor is egy kis köpcös, felettébb kövér pasi szólított meg: „you captain”? „Me no captain” mondtam neki, mire sarkon fordult és menni készült. „Várjál már te szép gyerek” szóltam utána, én vagyok a captain. Nem kellett sokat találgatnom, hisz csak ketten utaztunk le váltóként, hogy ő lesz majd a második tisztem. Megkönnyebbülni látszott, hogy nincs elveszve többé. Közben felhívtam az ügynökséget, akik közölték, hogy hamarosan érkezik a taxim. És persze a fekete leves….. Vissza kellett mennünk a bevándorlásiakhoz, töröltetni a turista vízumom (belépési engedélyem) és egy újat szerezni, mint tengerész. Erre elment vagy jó másfél óra.

Ezt követően, jó egy órás út után megérkeztünk Port Klangba a Crystal Crown hotelbe. Ide is már majdnem hazajárok, még a recepción is felismertek. (ezért is jó magyar tengerésznek lenni….ritka, mint a fehér holló….s nehezen is felejtenek….pláne ha a borravalóval sem szűkmarkúskodik az ember) Megkaptam az egyik legnagyobb szobát, közvetlenül a wellnes részleg szomszédságában. Mivel este hatkor még mindig 32 fok körül volt a hőmérséklet, így kimentem a medencéhez, kiáztatni magam és sütkérezni a teraszon.

Másnap reggel 7-kor szóltak, hogy bejött a hajó, indulni kell. Az átadás-átvétel nem tartott soká. Immáron hatodik szerződésem töltöm itt, nem hiszem, hogy sokan lennének, akik többet tudnak a hajóról, mint én. Az „öreget” az első pillanattól kezdve ki nem állhattam (miatta majdnem lekéstem a gépem hazafelé), így a búcsú sört is elhárítottam.

Épp, hogy csak befejeztem a kicsomagolást, (nem tartott soká, hisz a gitárom és a rongyaim javarészét itt hagytam, tudván, hogy visszajövök) csöngött a telefonom, hogy itt egy pasi, aki az egész személyzettől vizeletmintát szeretne. Na hál’ istennek…..gondoltam. Bár főként drogra mennek, azért azt sem vennék jónéven gondolom, ha alkoholt találnának a vizeletemben röviddel a hajóra érkezésem után. Ezt megint megúsztam……nem mintha lennének alkohol gondjaim.

Mostanra már Szingapúr és a Karácsony  is mögöttünk van és éppen Yantian előtt állunk horgonyon. Szingapúrról és a Karácsonyról is van két történetem, de azokat majd a folytatásban írom meg…….

Amikor azt mondják, hogy pótolhatatlan vagy, büszkén kihúzod magad. Én most pótolhatatlan vagyok…..nincsen váltóm. Nincs dagadó kebel, nincsenek örömkönnyek…csak fogaknak csikorgatása van. (ha legalább a fogászati költségeimet fedeznék)

A hozzáértők, már évek óta a hamarosan beköszöntő személyzet hiányról papolnak, hát itt van. A 20+ év alatt hozzászoktam, hogy nem percre pontosan váltanak. Pár nap ide vagy oda, tényleg nem számít, adott esetben még néhány hét sem. (több nap, több pénz, alapon)

Két dolog miatt vagyok kiakadva:

1. Jó 8 hónappal ezelőtt, előre letárgyaltam a dolgot a személyzetissel, miszerint ez év Augusztus 6.-án szeretnék feltétlenül otthon lenni. (25. házassági évfordulóm) Ígéret persze volt dögivel.

2. Amikor Béla kaftánt próbáltam idehozni a céghez, ugyan ez a hölgy azt mondta, hogy: „but, László we are up to the hilt with captains”.

Most nem, hogy 6.-án nem voltam otthon, de a két hónapja beígért Augusztus 22.-i váltásom is elúszott.

Csinálhatom ismét az egész észak-európai kört, pedig isten látja lelkem fáradok, valami lusta dög meg majd jön az utolsó kikötőbe és három hétig a lábát lógázza Port Klangig. A nyárnak is hamarosan vége van, ez fáj a legjobban. Az elmúlt szabadság a hó, fagy és köd jegyében telt. Ez a mostani egy kicsit jobbnak ígérkezik, mert kezdetben csak eső, nyirok és köd lesz, a fagyok majd csak beszállás előtt.

Ez van, most ezt szeretem….

Szuez hál’ istennek ismét történelem. Reggel 6-ra kellett megérkeznünk a „Southern reporting line-hoz”, s egy röpke félóra múlva már horgonyon is álltunk, Ali babára és a 40 rablóra várva (Canal inspector, Quarantine, az ügynök és a slepp). A horgony talán még a feneket sem érintette, mikor a Canal inspector már a járón kapaszkodott fölfelé. Rutin rakománypapír ellenőrzés és öt perc után már ott sem volt. A jelenlegi helyzet miatt (kijárási tilalom) az ügynök és a Quarantine nem jöhetett. Maradt két karton cigim…..most mit csináljak? A traffic controll szerint 0650-kor jött volna a révkalauz…..de nem jött….és milyen jól tette. A bal horgonycsörlő ugyanis letérdelt. „Majna” volt dögivel, csak éppen a „vira” nem akaródzott neki. Az élethez szerencse kell. A szerencse meg én még csak köszönő viszonyban sem vagyunk, de mivel nekem itt a Puska, annyira nem is hiányzik. Már többször tituláltam az „elekek gyöngyének” és ebben semmi túlzás nincsen. Igazából, amit szeretek benne, hogy ő meg a pánik hírből sem ismerik egymást. Adott a gond, meg kell oldani. Ennyi. Most is ez történt. Végül vészhelyzeti üzemmódban sikerült a horgonyt felkapni. Nem jelentettünk senkinek semmit, s most lassan sunnyogunk Port Said felé. A gond csak az volt, hogy nem tudták a horgonyt kivenni a gépből („üresbe tenni”), a „Joschi bacsi” (mindneki csak így hívja és így, ahogy írva vagyon…kicsit svábosan) viszont szeretett volna a dolgok végére járni. Mondtam a kalauznak, hogy bokros teendőim támadtak, némi adminisztrációt el kell, hogy végezzek. Mondta, hogy menjek csak nyugodtan, majd hívnak Ismailia előtt. Előre ballagtam, s némi instrukció a bosunnak, aztán egy laza mozdulattal kiszedtem a horgonyt a gépből. Ilyen az, mikor az ész - „Joschi bacsi” –  meg az erő….(én) találkozik. :-) Mondhatnánk az is, hogy a szépség és a szörnyeteg, de, hogy melyikünk melyik, azon igazán nem szeretnék összeveszni vele 20 év együtt hajózás után. :-)

Már többször nekiindultam egy új bejegyzésnek, aztán soha semmi nem lett belőle. Lustaság….Minárik a neved.

A Toldy Árpi mizériájából kiindulva: az „én miért utálom Szingapúrt” lett volna a bejegyzés címe. Lett volna, ha…. Egyszer azért majd sort kerítek arra is.

Most éppen hazafelé vágtázunk, a dél-nyugati monszun kellős közepén. Van is ám pánik rendesen, már ami Genfet illeti. (ott van a bérlő székhelye) Érdekes módon, amikor Chiwant magunk mögött hagytuk és váratlanul elénk ugrott egy bébi tájfun, fülük botját sem mozdították. Most viszont, naponta többször is érdeklődnek hogylétünk felől és próbálnak hülyébbnél hülyébb javaslatokkal segíteni. Elkerülendő a fölösleges levelezést, elsőre mondtam a fő nautikusnak, hogy persze megyünk, amerre mondja, de látván, hogy hülyeségeket beszél, elhatároztam, hogy megyek inkább a saját fejem után. Ennek következménye képen, némi levelezés után bár de, békén hagyott, majd megkért, hogy a napi pozíciós jelentés mellett adjunk le időjárás jelentést is, ezzel segítve az utánunk jövőket. Első „dörgedelmes” levelében tudtomra hozta, hogy 20 év hajózás van a háta mögött és már kétszer tájfunt is hajózott. Szűkszavúan válaszoltam: „Dear capt. Pollio, 24 years, 5 typhoons, Best  regards….” No, így lettünk konvoj vezérek.

Amúgy az idő tényleg elég ratyi, de semmi különös csak a szokásos monszun. A szél dél-nyugati 40 csomó körüli, a tenger meg olyan 6-s. A nagy szélfelület miatt dőlünk jó két fokot, de sem nem rollázunk, sem nem bukdácsolunk.

Azért a jó isten gondoskodott a barmoknak a földfelszínén való egyenletes elosztásáról, mert az én eszes chief matem ma deck mosást rendelt el a személyzetnek. Elől a prován jó 60 csomós (relatív, mert közben azért 18-19 csomóval haladunk is) szélben próbált a bócman megállni a saját lábán, nem sok sikerrel. Amikor a CCTV-n megláttam a prován a földön hempergő Laokoón csoportot, még majdnem nevettem is. Ketten a bócmant próbálták a derekánál fogva pozícióban tartani egy harmadik pedig az össze-visszacsapkodó tömlőt igyekezett elkapni. Leállítottam a szivattyút, majd felhívtam a csífet. Kértem, hogy menjen már előre és nézze meg, hogy mit csinálnak a fiúk.

Hamarosan meg is jelent a próván…..négykézláb. Csak a nagy birodalmi seggét láttuk a kamerán keresztül. Kínnal keservvel beküzdette magát a picóba, s felhívott: „keptyen……washing nyet posszible…” Szerinted miért küldtelek előre”? (te isten barma – ezt csak magamban) – kérdeztem tőle. „Hát keptyen, de vagy három napja, nem maga mondta, hogy koszos a deck”?..... Erre mit lehet mondani? Az elmúlt három napban sima időben hajóztunk, akkor a folyosókat waxolták, most amikor szar idő van decket mosat. Ritka hülye egy pali, de majd valahogy túlélem a hátralévő két hetet.

E szerződés alatt sem kényeztettek el briliáns tisztekkel, de már egész hozzászoktam. Jelenleg a harmadik a legjobb. A régi olvasók talán még emlékeznek, hogy ő az a legényke, akinek kinevezésekor mondtam, hogy ha a jövőben ajánlanak neki egy hajót és a nevem szerepel a crew  listán, csak szimplán utasítsa vissza. Most hajózunk harmadszorra együtt. Kinőtte magát a gyerek.

Azért, hogy ne csak mindig a tiszteket szapuljam, álljon itt egy kis sztori a fülöpökről is. Elhagyván Szingapúrt, a két hetes hajsza után elhatároztam, hogy csinálunk egy ökörsütést. (szopós malac az az ökör, de így jobban hangzik) Lementem a deckre és a balodalon (szélfelőli) találtam őket, ahogy a malacot sütik a grillen. Kérdezem a bócmant: „te figyelj Rolandó, nem zavar, hogy balról fúj a szél?”….”de captain, mindig ezen az oldalon szoktuk”…jött a válasz. Erre nem lehetett mit mondani. Rolandó 2003-ban még pincérem volt az APL Mexicón, s szavam sem lehet, mert én ajánlottam kinevezésre, mint OS-t.